Interjú: Eszes Rita

Interjú: Eszes Rita

Eszes Rita az V. Aranymosás Irodalmi Válogatón tűnt fel szépen megírt, különlegesen izgalmas, az erdélyi mondavilágon alapuló fantasy regényével. Az Illangókban egy testvérpár, Mark és Patrick érkezik Erdélybe, hogy megnézzék és birtokba vegyék a vadászkastélyt, amit a dédnagyanyjuk hagyott rájuk. Hamarosan kiderül azonban, hogy a hely nemcsak szép tájat és sziklamászást rejteget, hanem ennél jóval nagyobb kalandokat. Felbukkan két különleges lány, és olyan világról kezdenek mesélni, amiről mondák és legendák szólnak…

A szerzővel Róbert Katalin szerkesztő beszélgetett

*

Hogyan döntötted el, hogy éppen az erdélyi mondákat fogod felhasználni az Illangókban? Mindig is foglalkoztattak, kívül-belül ismerted őket, vagy komoly kutatás várt rád a döntés után?

Általában mindenféle mondákat szeretek, bármilyen népé legyen is. Az a típus vagyok, aki meglehetősen tiszteli a természetfelettit – értsd, soha nem idéznék szellemet a saját lakásomban vagy állnék oda a tükör elé és mondanám, hogy kampókéz. Ha találkoznék egy kísértettel vagy egy vérfarkassal, akkor azt kiáltanám (már amennyiben lenne rá időm és lehetőségem), hogy „jaj, tudtam! tudtam!”. Szóval igen, mondhatom, hogy foglalkoztatnak a mondabeli lények, de nem volt kiemelt kötődésem Erdély iránt.

Az ötlet onnan jött, hogy egy külföldi diplomamunkát olvastam a magyar tündérhit sajátosságairól, hogy hogyan és miben különbözik a többi európai népétől. Közben azt gondoltam, hogy milyen furcsa, hogy ezt egy angol személy vette észre, és idegen nyelven olvasok ezekről az érdekességekről. Hogy általában Erdélyt világszerte Drakulával azonosítják, de még hazánkban is. Ez 2014-ben volt, és kezdtem unni, hogy még mindig (már megint) mindenki a vámpírokkal van elfoglalva, szóval azt gondoltam, adjunk egy esélyt a tündéreknek is.

Pont akkoriban kaptam egy könyvet „Felejthetetlen mondák és legendák” címmel, amely tájegységenként járja körbe a magyar legendákat. Volt egy kiemelt rész Erdélynek is, és őszintén, olyan kurta vége volt mindegyik történetnek, hogy szinte kívánták, hogy valaki kikerekítse őket. De sok kutatómunkát is kellett végeznem, mert nem akartam, hogy bárhol ellentmondásba keveredjek egy mondával vagy vakfoltom maradjon valamelyik szereplőmről. Azt is megnéztem, hogy látszólag összefüggés nélküli történeteket hogyan tudnék logikusan ok-okozati viszonnyal ellátni. Pl. az Illangókban említett hosszú életű Hermannok tényleg egy létező család voltak, de a tündérhistóriába én rángattam bele őket, mert nem volt semmiféle más magyarázat arra, hogy miért éltek olyan sokáig.

Mennyire volt nehéz olyan figurákról írni, akikről léteznek legendák? Másképp kellett Firtoshoz vagy Tartodhoz nyúlni azért, mert az olvasók máshonnan is ismerhetik a nevüket, vagy éppen úgy tudtad a karakterüket formálni, mint Markét vagy Patrickét?

Valamennyire máshogy kellett hozzájuk nyúlnom, mert nem akartam „meghazudtolni” a történetüket. Ezért figyeltem a rokoni viszonyaikra és arra, amit a személyiségükről olvastam. Próbáltam kideríteni, hogy ha nem is száz százalékban olyanok lennének, mint amilyennek az emberek vélték őket, akkor mi lehetne a felszín alatt, amiért kívülről ilyennek mutatkoztak. Ezeket a leírásokat tényként kezeltem és végig szem előtt tartottam, de emellett igyekeztem több dimenzióssá tenni a karaktereket, nem csak jókká és rosszakká. A múltjuk adott volt, de a jelenük ugyanúgy több irányba folytatódhatott, ahogy a kitalált karaktereknek.

Patrick, Mark, Tartod és Firtos – mind a négy főhősnek meg kell küzdenie néhány nehéz pillanattal a regény során, mind változnak a kalandok hatására. Tudnál választani négyük közül, hogy kinek a személyisége vagy problémái állnak legközelebb hozzád?

Nyilván nekem mindnyájan kedvenceim valamiért, ezért is próbáltam négyük nézőpontját bemutatni a könyvben. Patrick és Tartod sokkal regényesebb karakterek, önfejűek, végletesek, gyorsan döntenek. Szuper velük dolgozni, még akkor is, ha épp idegesítőek és a valóságban néha elküldeném őket a francba. Mark és Firtos talán jobban hasonlítanak arra, ahogy az ember az életben általában reagál, néha sodródnak, néha tétováznak, latolgatják a következményeket, de ettől olyan igaziak és valóságosak. Lehet, hogy kevésbé lehengerlők, mint a másik kettő, de nagy felelősséget vállalnak másokért, tulajdonképpen sokkal közösségibb szellemek, és ezt szeretem bennük.

Ha egyet kell választani, akkor íróként, azt hiszem, mégis Tartod a kedvencem, az ő személyisége a legellentmondásosabb, neki a legmélyebbek a konfliktusai (mind magával, mind a környezetével) és ezért vele a legizgalmasabb játszani is. Valljuk be, ha sci-fit írnék, és nem az embereket gyűlölné, hanem egy másik fajt egy messzi-messzi galaxisban, akkor az indokai meglehetősen elfogadhatóak lennének, talán még drukkolnánk is, hogy sikerüljön kiirtania az ellenfeleit. Az egyetlen ok, amiért ez kellemetlen számunkra, hogy ez esetben rólunk van szó. De őszintén, ki gondolja, hogy a Földnek és a rajta élő összes többi fajnak nem lenne jobb nélkülünk? Bár a személyiségünk nem hasonlít (én viszonylag ritkán szaladgálok kivont karddal), ez engem is gyakran foglalkoztat és elszomorít, ahogy rohanunk a vesztünkbe és végül mindenkit magunkkal fogunk rántani. Igen, azt hiszem, az „optimista” világképünk mégiscsak közös…

Miért éppen ikrek? A történet főhősei lehetnének akár egy olyan testvérpár is, akik korban közel járnak egymáshoz – úgy érzed, szorosabb, különlegesebb a kötelék egy ikerpár tagjai között?

Én egyke vagyok és mindig ikertestvérre vágytam, és arra gondoltam, hogy ez valóban ad egy kis különlegességet is a történetnek. Nem sokkal a könyv írása előtt született a fiam, és pár hónap különbséggel az unokatestvére. Őket családon belül mindig csak ikreknek hívjuk, valószínűleg ez is közrejátszott.

De az elsődleges indok az volt, hogy szerettem volna igazán egyenrangúvá tenni a főhősöket, hogy egyiknek se lehessen a kora miatt előnye vagy nagyobb élettapasztalata, ez ne lehessen ok, amiért az egyik felnéz a másikra. Tartod dolgát is meg akartam nehezíteni, hogy neki se legyen olyan könnyű és egyértelmű eldönteni, hogy kit is visz magával. Jó, ő azért nem sokat hezitál, de mégiscsak nehezebb a döntés, ha mindössze három perc van a két testvér között és nem mondjuk egy-két év.

Az Illangókban a főhősök emberpróbáló kalandokat élnek meg, akadnak itt kisebb-nagyobb csaták, véreső, sárkányokkal is kell harcolni – te olvasóként mennyire érzed fontosnak azt, hogy egy történetben sok akció, izgalom, kaland legyen?

Én szeretem a lélektani regényeket is, az egyik kedvencem például Werther szerelme és halála. Nagyjából a címe el is mondja, hogy miről szól.

De ebben az esetben már maguk a mondák adták, hogy eseménydús legyen a történet. Manapság, amikor hozzászoktunk, hogy a filmekből a másodpercek törtrészei alatt látványos akciójelenetek zúdulnak ránk, szerintem nagyon nehéz hasonló érzést elérni egy írással. Igyekeztem, mert igen, én is szeretek izgulni. Valamint arra gondoltam, hogy ha nem csak az érzelmekre fókuszálok, akkor a férfi olvasókat sem zárom ki annyira. Elvégre két fiúnak ajánlottam a könyvet.

A Facebook oldaladon megosztottál fotókat arról a helyről, ami a történetben található vadászkastélyt, Macskarévet ihlette. Mesélsz kicsit erről?

A nagymamám annak idején a Vízügynél dolgozott, ez a villa pedig amolyan dolgozói szoc-üdülőként funkcionált régen. Szinte egész nyarakat töltöttünk ott, két éves koromtól kezdve. Volt egy nálam pár évvel idősebb fiú, aki a nagymamájával afféle állandó nyaralótársunk volt, és voltak helyi barátaink is. Nagyon sokat barangoltunk, nyomoztunk, és én már akkor egy igazi paragép voltam, írtóra féltem lemenni a kútba vagy be a bástyákba (a pókok miatt), illetve fel a padlásra (a denevérek miatt). Szerintem, ha egyszer felásnák a kertet, egy csomó kincs és kincses térkép kerülne elő a föld alól, amiket még mi rejtettünk el, amikor éppen kalózok vagy indiánok voltunk.

Egyébként a kút valóban egy természetes barlangrendszer része, több ilyen is van Tatán, egy részük víz alatt, egy részük a felszínen. Barlangászoknak, akik nem félnek a pókoktól és a denevérektől, igazi álom a hely.

Már a pályázaton is feltűnt a szép írói stílusod – van valamilyen írós múltad? Mikor, hogyan kezdtél neki az alkotásnak?

Van is, meg nincs is. Gyerekkoromban mindig én voltam, akinek ki kellett állnia az osztály elé felolvasni a fogalmazásait. Utáltam szerepelni, nyilván az osztályban is mindenki el volt közben foglalva a maga ügyes-bajos dolgával, esetleg kapta az ember a stréberes megjegyzéseket, szóval kínlódás volt az egész – ezzel el is dőlt, hogy később sem küldtem be sehová, semmilyen írásomat, nem indultam pályázatokon.

Amikor otthon maradtam betegen, persze mindig nagy lendülettel nekiálltam regényt írni, ami néhány fejezetig jutott, aztán amikor meggyógyultam és visszatértem az iskolába, félretettem őket. Naplót tizenkét éves koromtól vezettem – sőt, volt egy év, már felnőttként, hogy a későbbi férjemnek is, külön, mert nagyon sokat buliztunk akkoriban, és elég rossz a memóriája, nem akartam, hogy kiessenek neki a jó dolgok.

Ezeken kívül mindig a munkám része volt az írás, PR és marketing szakemberként sok cikket, hírlevelet, mindenféle katalógusokat, honlapokat kellett szövegeznem, de nyilván ez egy jóval leszabályozottabb dolog, mint amikor az ember magának ír. Nem is értem, mi történt velem, hogy végül az Aranymosásra elküldtem a regényem, azelőtt sosem tettem ilyet. Azt hiszem, mivel ez volt az első ilyen nagyszabású, befejezett történetem, ráadásul majdnem egy évig dolgoztam rajta, ezt azért nem akartam veszni hagyni.

Az Illangókon kívül megjelenik egy novellád is idén az Érints meg! antológiában. Mesélsz kicsit erről a történetről? Kapcsolódik az Illangókhoz, vagy valami egészen új világba kalauzolsz el bennünket?

Ez egy teljesen más történet, nem is fantasy. Egy mostoha testvérpárról szól, és éveket ölel fel, ami talán szokatlan egy novellánál, de valahogy ez kívánkozott ki belőlem. Egy olyan szerelemről mesélek benne, ahol a szereplők egymástól karnyújtásnyira vannak és mégis elérhetetlen messzeségben. Vagy talán nem is így van, de ha az ember így éli meg, akkor tényleg valósággá válik a távolság. Néha pedig az igazi távolság hozza közel a másikat.

Van már további írós terved? Elárulod, most min dolgozol?

Hú, tervem az van egy csomó, és bár egyesével szeretek haladni, ezt most megszegtem. Egyrészt tovább írtam az Illangókat, mert nem tudtam elengedni őket ott, ahol lezártam a történetüket. Végül is az első kötetben azt mondták, hogy az emberek soha nem láthatják az illangók világát, hát mi ez, ha nem felhívás? Ezt a második történetet azonban nem szeretném még teljesen lekerekíteni, most éppen pihentetem, mert nagyon kíváncsi vagyok az első rész olvasói visszajelzéseire, a kritikákra. Hogy sikerült-e úgy és azt átadnom, amit szerettem volna. Remélem, igen, de ha valami kifejtetlenül maradt és ezt a közönség hiányolja, akkor még megadhatom nekik az elkövetkezőkben.

Ettől pedig teljesen függetlenül írok egy másik regényt is, amely Japánban játszódik, ahol magam is éltem egy ideig. Egy kitsune lányról szól, vagyis olyan valakiről, aki alakváltó, időnként ember, időnként róka. Ez inkább urban fantasy, egy útkeresés és egy szerelem története, ami közben bemutatja a mai Japánt is. Nem a gésás-teaszertartásos országimázs verziót, amit általában láthatunk, hanem a hétköznapi embereket és azt az oldalukat, amit kevéssé ismerünk. Nagyon élvezem, mert írás közben rengeteg személyes élményem előjön, és kicsit ott, a másik otthonomban érzem magam ilyenkor.

*

Illangók

Mark és Patrick testvérek, és évek óta Írországban élnek. Egy vadászkastélyt örökölnek Erdélyben, ami elhagyatottnak és lepukkantnak tűnik, ám különleges titkokat rejt.

A nagyvárosi élet után a vidék unalmasnak tűnik. A srácok füves cigit keresnek, és az egyik helyitől egy bódító gombát kapnak. Kiderül nem véletlenül, egy különleges, vad lány csempészte eléjük.

Ki az a titokzatos lány a kocsmából, akinek szókimondó stílusa leveszi a lábáról Patricket? És ki az a szőke, időtlen szépség, akiről Mark nem tudja levenni a szemét? Lehet-e szívből szeretni valakit, aki ennyire más? Az egyik lány veszélyes, a másik finom lelkű és érzékeny, de közös bennük, hogy azt állítják, egy másik világból jöttek, és a fiúkra küldetés vár.

Történeteik nyomán megelevenednek az ősi pogány legendák, és miközben várak és mesebeli lények bukkannak fel, minden hely valamilyen titkot sejtet. Mark segíteni akar, Patrick mindig új élményeket keres – de jó ötlet elindulni a két furcsa lánnyal?

A hatalmas fantáziával megírt történet az erdélyi mondavilágba kalauzol el. Az V. Aranymosás Irodalmi Válogató Public Star kötete.

Eszes Rita

1981-ben született Budapesten, külkereskedelmet és kommunikációt tanult. Sokáig nyilvánosan csak cégeknek írt – mindent, ami a marketingbe belefér –, a saját fikcióit mindig szigorúan titkosan kezelte.

Földhözragadt álmodozó, éjszakai bagoly és őrült romantikus, ezen kívül kávé- és állatbolond, lelkes környezetvédő. Jelenleg második gyermekkorát éli: a szakmai írások helyett időben és szívében is egyre inkább a fantázia felé fordult, sőt, arra is rászánta magát, hogy másoknak is megmutassa a végeredményt. A Könyvmolyképző Kiadó V. Aranymosás Irodalmi Válogatóján Public Star díjat kapott, első regénye várhatóan 2017. októberében jelenik meg.

Facebook oldal: https://www.facebook.com/eszesrita

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (4 votes cast)

Leave a Comment