Hogyan születik az író? – interjú Róbert Katalinnal

Hogyan születik az író? – interjú Róbert Katalinnal

Vajon hogyan lehet valaki publikáló író? Létezik ösztönös írótehetség, vagy az írást tanulni kell? Milyen útja lehet egy szerkesztőnek? Róbert Katalin író, szerkesztő arról mesél, hogyan lett a Könyvmolyképző Kiadó szerzője és később munkatársa, mit jelent neki az írás, milyen írónak és szerkesztőnek is lenni.

A szerzőt Kozma Réka szerkesztő kérdezte

*

2014-ben jelent meg az első regényed, de annál sokkal régebb óta írsz. Mesélnél egy kicsit a kezdetekről?

Nemrég, amikor nagy családi költözködések keretében eljutottak hozzám a gyerekként írt meséim, újra megállapítottam, hogy nem túlzás, amikor azt mondom, hogy azóta írók, amióta az eszemet tudom. Mindkét szülőm gép előtt ült és (tanulmányokat) írt, amikor dolgozott, szóval nekem is viszonylag hamar természetes lett számítógépen írni meséket, történeteket.

Középiskolás koromban írtam sok regénykezdeményt és novellákat is, Sárváron is jártam a Diákírók, diákköltők országos találkozóján, egyetem elején azonban jött egy kisebb szünet. Én utána Harry Potter hetedik részére várakozva a fanfictionök révén tértem vissza az íráshoz. Ekkor kezdtem foglalkozni azzal, hogy megtervezzek és végigírjak egy regénynyi (és most már tényleg teljes regénynyi) szöveget, karakterek változását, motivációját átgondoljam. Ez volt az igazi tanulóterepem, olyan terület, ahol lehetett játszani tét nélkül, és az online publikálásnak köszönhetően azonnali visszajelzésekkel, megerősítéssel.

 

Számodra hogy alakult a kiadáshoz vezető út?
Miért döntöttél úgy, hogy nevezel az Aranymosás Irodalmi Válogatóra, és milyen élmény volt megnyerni?

Fanfictionökkel nem lehet megjelenni – jó, kivéve, ha már nem védi a szöveget a szerzői jog, de akkor parafrázisnak vagy irodalmi játéknak hívjuk –, szóval ha meg akartam valósítani a gyerekkori álmomat, hogy könyvesboltban árulják a könyvet, amit írtam, el kellett indulnom még valamerre. Először a Nalávia titka című meseregényt írtam meg, meg is próbálkoztam vele könyvkiadóknál, aztán néhány fanfiction után jött a Szívből, színből, igazán.

Ez alapján úgy tűnik, mintha az első két kéziratom meg is jelent volna – igazából ezek mögött álltak próbálkozások, lehetőségek, kiadók, amik nemet mondtak, és átírások, javítások. Ez azt is jelenti, hogy mire az Aranymosásra beadtam a regényt, az egy régóta érlelgetett kézirat lett. Szerintem ez is nagyon fontos.

Éppen az első válogató végén járt a kiadó, amikor találkoztam az Aranymosással. Izgalmas lehetőségnek tűnt, tetszett az oldal hangulata, beleolvastam kikerült művekbe, azokat is szerettem. Akkor már ott álltam egy kész, javítgatott kézirattal, és úgy éreztem, meg kell próbálnom. Nem fogom azt mondani, hogy azt gondoltam, nem veszíthetek vele, mert minden sikertelenségben van fájdalom és veszteség. De mégis meg akartam próbálni.

Nagyon nehéz volt a várakozás. Amikor ma én az oldal kezelőjeként azt írom valakinek, hogy tudom, milyen nehéz várni az előszűrés eredményét vagy a döntést, nem csak szép szavakat mondok: az utolsó előtti kikerült pályamű volt az enyém, ami több hónapos várakozást és bizonytalanságot jelent. Közben az oldalon jelen voltam, sokszor kommenteltem, sokszor elbizonytalanodtam, még többet reménykedtem. A kikerülés után nagyon hamar megkaptam az első pozitív lektorit, és viszonylag hamar a másodikat is, de októberig nem kaptunk kiadóvezetői döntést.

Ezek után, azt hiszem, fel kellett ráznom magam, amikor végre kiderült, hogy a nyertesek között vagyok. Mert a sok várakozás, izgalom mellett muszáj volt majd egy évig funkcionáló, dolgozó emberként léteznem, és függetleníteni magam az izgulástól. Azt hiszem, igazán csak a szerkesztés és a megjelenés alatt éreztem át, hogy ez megtörténik. Ez valódi.

 

Ezután jelentkeztél a kiadó íróiskolájába, pedig ekkor már két könyvedet is elfogadta egy-egy kiadó. Fontosnak érezted, hogy publikáló szerzőként is gyarapítsd a tudásod?

Az egyik legfontosabb dolognak az állandó fejlődést tartom. Varga Bea szerkesztette a Szívből, színből, igazánt, és még csak benne jártunk a folyamatban 2014-ben, amikor a Könyvmolyképző Írástudó Íróiskolája meghirdetett induló kurzusokat. Mindenképpen akartam fejlődni, jobb akartam lenni, úgyhogy meg is kérdeztem Varga Beát, hogy melyik kurzust ajánlja.

Így kezdtem el Leírás kurzusra járni a szerkesztés közepette, és nekem az azonnal érezhető, hatalmas plusz tudást adott. Rengeteg aha-élményt és azt a készséget, hogy azonnal értettem, mit akar a szerkesztőm, amikor leírásokat kér (mert bizony, kért még). Persze a tananyag egy része később csapódik le, például a Kezdjetek el élni! írásakor is nagyon érződött a hatása, akkor még tudatosan, később már tudattalanul.

De az írás, a gyakorlatok, a fejlődés lényege az, hogy csinálod, próbálgatod, játszol, és egyre jobban megy. Kurzuson is az átfogó tananyag mellett a sok feladat és próbálgatás az egyik legfontosabb dolog. Én a mai napig írok csak azért, hogy kipróbáljak ötleteket, helyzeteket – megjelenés és tét nélkül. Mert ez tart „formában”.

 

Később az íróiskola szerkesztő képzését is elvégezted, miben különbözött ez a kreatív írás tanfolyamoktól?

A kreatív írás kurzusok célja az, hogy egyre tudatosabb író legyen valaki. Hogy azokat a dolgokat, miket ösztönösen használ, megnevezze, fejlessze, akár erősítse a saját műveiben. Hogy ha valamiben nem annyira erős, azt észrevegye, megértse, fejlessze vagy megtanulja ügyesen ellensúlyozni, az ebből fakadó hibákat már akár a kéziratban javítani.

A szerkesztői kurzuson azt tanuljuk, hogyan lehet egy írónak a fentiekben meg a kézirata tökéletesítésében, mondanivalója kibontásában segíteni. Persze, ehhez az kell, hogy maga a szerkesztő jól ismerje a kreatív írást.

Az hasonló, hogy mindkét kurzus során van elmélet sok-sok-sok gyakorlat. Az Írástudó Íróiskolában erre kimondottan nagy hangsúlyt fektetünk, hogy legyen sok feladat, mindenféle feladatban kipróbálja magát a hallgató. De a szerkesztőkurzuson idővel „élő szerzővel” kell dolgozni – azaz nem (csak) a saját bőrünket visszük a vásárra azzal, hogy megírunk egy házit és kielemezzük, hanem valaki másnak a munkájával dolgozunk és közben igyekszünk együttműködni egy másik emberrel, akinek az írását javítjuk, de azt szeretnénk, ha lelkileg is jól lenne.

Meg kell tanulni a felelősséget, a kommunikációt, azt, hogyan kell elkerülni a túl- és az aluljavítást. Meg kell tanulni ráhangolódni valakinek a szövegére, az ő stílusában-ritmusában javítani, nem átírni, nem társzerzőként dolgozni a szövegen, hanem azt segíteni, hogy ő maga kibontakozhasson. Ez egy folyamat. A kurzus egy intenzív és nagyon erős alap (amire viszont bejutni is csak az tud, akinek van egy erős alapja), és aztán jön a gyakorlat. Sok hónap, sok év munkája.

 

Azóta párhuzamosan írsz és szerkesztesz kéziratokat, mennyiben más a kettő? Nehéz váltani a két szerep között, vagy mostanra már könnyedén megy?

Az egyik legnagyobb különbség, hogy a szerkesztő nem írhatja meg a szerző helyett a szöveget. Teljesen mindegy, hogy én milyen mondatot, szerkezetet, logikát választanék, ha író lennék – ezt a regényt nem én írom. Az én dolgom, hogy megértsem, mit akar a szerző, aztán jelezzem, ha ez nem egyértelmű. Tehetek javaslatot, és vannak dolgok, amikre objektíven, szakmailag azt mondom, ez nem működik, de a szöveg a szerzőé.

Az író mélyen benne van a szövegében, mindig tudja, mit mond egy-egy mondatával, és érzelmileg is erősen kötődik. A szerkesztő külső szemlélő, mélyre megy, mert minimum háromszor olvassa el a regényt, és minden összefüggést igyekszik megtalálni, mindent ellenőriz logikailag, ha többrészes sorozat készül, simán lehet, hogy a szerző megbeszéli vele, mi lesz a nagy fordulat, ezt segíthet előkészíteni. De érzelmileg nem úgy kötődik a szöveghez. Nem tudja, milyen hangulatban írt a szerző, nem fogja azt gondolni, hogy „jaj, ezen a jeleneten annyit dolgoztam, ne húzzuk meg!” – és nem is szabad ilyeneket gondolnia.

Az írás és a szerkesztés párosítása azért nehéz, mert ha én egy munkanap végén leülök írni, akkor kiugrom egy világból és beleugrom egy másikba. Ha teljesen mást dolgoznék, akkor jöhetne kikapcsolódásként a gép előtt üldögélés. Így simán lehet, hogy napi 10 órát ülök gép előtt és foglalkozom szövegekkel, miközben írok és szerkesztek.

A két szerep között annyiban könnyű váltani, hogy egészen más vagyok íróként – érzékenyebb, érzelmileg mélyebben benne vagyok a szövegben, másképp gondolkozom. Persze, aztán megnézem, milyen hibák vannak benne, amit igyekszem kijavítani, de többek között azért nem szerkeszthetném a saját szövegeimet, mert éppen a külső szem hiányozna. Szóval az írói nekem egy teljesen más szerep. De a világok közötti váltás néha nehéz lehet.

 

A szerkesztés mellett az Írástudó Íróiskolában is oktatsz több kurzust. Számodra mit jelent az, hogy tehetséges kezdők fejlődését támogathatod?

Íróként tudom, hogy mennyire fontos az íróknak a visszajelzés, megerősítés, tanácsadás és érzelmi támogatás. Ha belegondolok, kicsit altruista módon már fanfiction-író koromban is csináltam ilyet, teljes pályázatokat véleményeztem végig hosszú, elemző kritikákkal, amivel segíteni próbáltam. Így nézve nemhogy logikus, hogy ezt ma is csinálom, de milyen jó, hogy most már pénzt is kapok érte! 🙂

Szerintem az írói fejlődésnek több útja, sőt, több szakasza van. De az egyik dolog, amiben én nagyon-nagyon hiszek, az az, hogy a gyakorlás, a különböző hangok, feladatok, ötletek kipróbálása tét nélkül, az írás, a próba, a játék öröméért, rengeteget segít. Azért tartom nagyon értékesnek ezeket a kurzusokat, mert megteremtik ezeknek a gyakorlatoknak a lehetőségét. A hallgatók mindenfélét kipróbálhatnak, és még szakmai visszajelzést is kapnak. Ez így együtt szerintem egy nagyon erős kombináció, őszintén hiszek benne.

Hallgatóként is hittem annak idején, értékesnek tartottam, rögtön láttam a hasznát is – így nagyon szívesen veszek benne részt oktatóként.

 

Sok különböző vélemény van azzal kapcsolatban, hogy az írást lehet-e tanulni, vagy az ösztönös tehetség a döntő. Te mit gondolsz erről?

Szerintem az írást mindenki tanulja, csak különböző módokon. Az ösztönös tehetségeknek gondolt szerzőknek sem az első leírt próbálkozások lesz a zseniális Nagy Mű. Hanem azt megelőzi sok-sok (évnyi) gyakorlás, próbálkozás, hibázás és javítás. Így is meg lehet tanulni írni – ha éppen valakinek erre van ideje vagy kedve –, de ez ugyanúgy tanulási folyamat.

Sokszor mondjuk azt, hogy bezzeg régen a nagy, zseniális írók nem jártak íróiskolai kurzusra; nem, hanem egyfelől rengeteget gyakoroltak, másfelől egymást fejlesztették. Íróköröket alkottak, előszerkesztették egymás műveit, és később a szerkesztőktől is sokat tanultak. Az ma is igaz, hogy ha valaki sosem járt kurzusra, de igyekszik minél több tudást magába szívni a szerkesztés során, rengeteget fejlődhet. Csak éppen a kurzus meg ad egy halom ötletet és technikát az embernek, amiket sorra próbálgathat, akár olyasmiket is, amik nem jutottak eszébe, és aztán ezekből rakhatja össze a saját egyedi hangját, stílusát.

Az oktatás nagyon intenzív, és aztán le is kell ülepednie. Az embernek meg kell találnia tananyagok mögött önmagát. De ezzel csak egy másmilyen tanulási folyamatot jár be. Ösztönös zseni író nincs, mert az írás fejlődés, út a saját képességeinkhez. És nyilván más-más skálán mozognak különböző emberek, de mindenki fejlődik és tanul.

 

Manapság az írók számára többféle út nyitva áll, de sokak számára dilemma, hogy melyiket válasszák. Vannak, akik türelmetlenek, és minél előbb publikálni szeretnének, de sokszor nem lehet előre tudni, hogy egy ígéretesnek tűnő lehetőség valóban sikert hoz-e, vagy csalódást. Te ilyen helyzetben mit tanácsolnál?

Én ebben a tekintetben elég konzervatívan gondolkozom. Szerintem egy írónak ne kelljen fizetni azért, hogy megjelenhessen, hanem kapjon ő pénzt a művéért. A kiadó pedig nemcsak a nyomdát szervezi, hanem nagyon komoly szerkesztési, tördelési, terjesztési, hirdetési munkát fektet a könyv megjelenésébe. A kiadó a cég, az író a magánember vagy vállalkozó, ezért a kiadó vállalja a kockázatot. Én ebben hiszek.

Mindig is erre vágytam, sőt, annyira a papírkönyvekben hittem, hogy egy ebook-megjelenési lehetőséget visszautasítottam. A Szívből, színből, igazán pár évvel korábban megjelenhetett volna csak ebookban. 2012. volt, a Kindle még nem tört be Magyarországra, és én nem láttam arra esélyt, hogy a történetem eljut sok emberhez, ha csakis ebookban kapható. Szóval nemet mondtam. Később még máshol is próbálkoztam a regénnyel, ők nem akarták kiadni, és utána jött az Aranymosás.

Szóval, milyen tanácsot adnék? Türelmet. Kitartást. Ha valami nem sikerül, az rossz. Szerintem amiatt jogos szomorkodni. Aztán, ha igazán fontos nekünk a szöveg, előbb vagy utóbb ki kell javítani, ha igazán fontos, hogy könyvesboltokban kapható legyen a könyv, újra kell próbálkozni, ha igazán fontos, hogy minőségi szöveg jelenjen meg a nevünk alatt, olyan kiadót kell keresni, ahol erős a szerkesztés.

Én nem mondtam igent olyan ajánlatra, amiben nem hittem tiszta szívemből, ami nem az volt, amire igazán vágytam. Inkább fejlődtem és tovább kerestem. Ebből a szempontból az, hogy két évvel előbb vagy később jön-e ki az első regényünk, szerintem nem számít. Az számít, hogy profik álljanak az ember mögött.

 

Eddig négy regényed jelent meg a kiadónál, és idén jön az ötödik, egy ifjúsági fantasy. Szerinted mi kell ahhoz, hogy valakiből sikeres szerző váljon?

Hogy az, amit ír és az, amire az elért olvasók vágynak, összetalálkozzon. Ez persze azt jelenti, hogy ha valaki rétegkönyvet ír, nem lesz világszintű sikerszerző. Viszont, ha megtalálja azokat, akiknek éppen ez kell, közöttük lehet nagyon sikeres.

Szóval csak az kell, hogy íróként önazonosak legyünk, tisztán lássuk a célcsoportunkat és megtaláljuk őket a szöveggel. Jó, nyilván utána meg az kell, hogy az a szöveg a lehető legjobb legyen. Részünkről és a szerkesztő részéről is. Egyszerű, nem…? 😉

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (11 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Nagyon szuper interjú volt, köszönjük 🙂

  2. Tetszik, hogy nemcsak az íróiskolás sablon mondja fejlődési útként, hanem az egyéb, otthoni, évek alatti gyakorlást is.

  3. Hogyan születik az író?
    ???
    Először csak egy könyv esik ki, majd mint baba Ő is megszületik. 😀

    A viccet félretéve, tanulságos volt. Köszi. 🙂

    Lily