Hogyan fogadjuk a kritikát?

Ez inkább pszichológiai, mint írástechnikai probléma. Minden szerző a mélyben hiszi, hogy zseniálisat alkotott, és igen rosszul viseli, ha ezt nem értékelik. Ha egy író nem tanulja meg lebontani az egója természetes védelmi falát, akkor idővel elakad a fejlődésben. Nem lesz jó író, megreked.

Kritikát három nagyobb helyzetben kaphatunk:

1. A nyers kéziratot bírálják

Általában a szerzők ösztönösen hasonló érdeklődésű barátokkal osztják meg az írásaikat. A barátok egy része – amint látja, hogy ingoványos talajra tévedt – visszakozik, és nem bírál. Vagy kiemeli a jó oldalt és fél mondatot mond a mű gyengéjéről. A hasonló érdeklődés is biztosítja a pozitív fogadtatást. A barátok ismerik a szerzőt, vagyis belelátják a szövegbe azokat a gondolatokat is, melyek nem a műben szerepelnek. Mutassuk meg az írást más korú és nemű embereknek! Erre az internet tökéletes.

A nyers kézirat kikerül gyakran netes oldalakra is. Vannak dicsérő és vannak pusztító típusú írókörök, weboldalak. A dicsérők előnye, hogy támogatják a szerzőt, felvidítják, motiválják az írásra. Hátránya, hogy túlzott ego alakul ki az íróban, többre értékeli a művét, mint amennyit valójában ér. Az ilyen szerzők gyakran elmennek a magánkiadás felé, és aztán magas tanulópénzt fizetnek. A pusztító körök előnye, hogy kivesézik az írást; elvárják, hogy a szerző átírja a műveket; elvárják, hogy novellapályázatokon induljon. Hátrányuk, hogy nem mindig figyelnek a szerző személyére. Ha fiatal a szerző vagy most kezdte az írást, akkor az írástechnikai elvárásoktól begörcsölhet, esetleg végleg abbahagyja az írást, mert túl magasnak érzi a lécet.

Írástechnika: mutasd meg sokféle embernek, és düh helyett listázd ki, mit kifogásolnak. Idővel kirajzolódik a kép, miben kell fejlődni. Ha találsz egy igazi kritikust, szállj rá, mert ritka, mint a fehér holló. Légy kedves, köszönd meg gyakran a véleményét, hátha máskor is szán rád egy kis időt. Ismerkedj meg az általa javasolt írókkal és műveikkel, nézz utána írástechnikai könyveknek.

2. A szerkesztő lektorálja a kéziratot

Ha korábban a szerző nem tapasztalt alapos kritikát, akkor a közös munka nem örömteli esemény, hanem keresztre feszítés lesz. A szerkesztő nem ellenség. Azért van, hogy az író sikeres legyen, az olvasók imádják, és a kiadó megjelentesse a szerző következő könyvét. A kezdő író rémálma az olyan szerkesztő, aki sokat javít. A profi író rémálma az olyan, aki keveset. Ők már tudják, ez mennyire visszaüt.

És kik a szerkesztők rémálmai?

A Nagy Író: egy sort se enged szerkeszteni a kéziratból, mert az úgy tökéletes. A szerkesztő két tűz közé szorul, muszáj elvégeznie a munkát, de nem tudja. Egy ideig győzködi a szerzőt, lenyelve annak egoizmusát. Aztán szól a kiadóvezetőnek, aki eldönti, hogy mennyire fontos neki a kézirat. Ha az író celeb, akkor lehet, hogy igen. Ha viszont mezei író, akkor ez kockázatos játék. Ha a kiadót már köti a szerződés, akkor fogcsikorgatva megjelenteti a könyvet, de a minimális energián kívül nem fektet bele többet, és a szerző következő művét már nem olvassa el.

Én, A Főhős: olyan szerző (általában nő), aki E/1-ben romantikus történetet ír. Nem hajlandó javítani a kéziraton, mert „az úgy történt a valóságban”. A valóság csapnivaló dramaturg, túl sok a véletlen. A regénynek szüksége van belső koherenciára, ha ez hiányzik, az olvasó eldobja a könyvet. A szerző úgy érzi, minden javítás személyes ügy, mintha őt vádolná a szerkesztő. Drámai levélváltások, kiborulások, sírás. A szerkesztő idővel feladja az épeszű párbeszédet, és szól a kiadóvezetőnek, hogy az életben többé nem akar a szerzővel dolgozni.

Anyu Kedvence: a szerző, aki megszokta, hogy a figyelem középpontja. A szerkesztőnek, kiadónak ugrania kell minden levélre, borítótervre, egyéb ötletre. Ha nem teszi, vagy késik, a férfi szerző balhézik, a női szerző azonnal érzelmi zsaroláshoz folyamodik, vagy küld egy férfi családtagot vitatkozni. A kiadóban megpróbálják őt elviselni, ameddig bírják. Amikor már aktívan menekül előle a szerkesztőség, akkor kiteszik a szűrét.

Írástechnika: figyelj a szerkesztőre. Préseld ki belőle az összes tudást. (Ha kezdő vagy, kérdezz vissza, mert neki természetes olyan dolog, amiről te még az életedben nem hallottál.) Nem kell minden javítást elfogadni, megelégednek kb. nyolcvan százalékkal. A nyelvtant muszáj, a történetvezetés kulcselemeit muszáj, de az apróbb dramaturgiai részeket, vagy a stílus egyes elemeit nem. Vitasd meg vele, érzékeltesd, hogy érdekel a véleménye, és győzd meg, hogy neked van igazad.

 3. Megjelent a mű, és kritikát kap

Sok szerző nem tudja elkülöníteni a sajtóanyagot és a kritikát. Amikor a kiadó recenziós példányt ad bloggereknek, hogy egyes újságokban, weboldalon könyvajánló jelenjen meg, az inkább sajtóanyag. Nyilván olyan bloggerek kapják, akik kedvelik az adott témát, vagy eleve pozitív beállítottsággal írnak mindenről. Ha nem tetszik a bloggernek, akkor vagy nem ír róla, vagy egy mondatban utal a negatív véleményre, míg a pozitív oldalt akaratlanul is kiemeli. Ezeket a könyvajánlókat ne keverjük össze a kritikával.

Kritikát a mezei olvasó produkál, és egyes könyvesbloggerek. Illetve a „szakma”. (Nem csak a szépirodalomnak, hanem a ponyvának is van egy szakmai rétege, melyet a profi írók, szerkesztők, zsűritagok, kritikusok alkotnak. Egy szinten alul nem foglalkoznak a művekkel, kivéve, ha a szerző nevez valamelyik díjra, vagy valami oknál fogva a látókörbe kerül.)
Ha kritikát kapunk, legyünk elegánsak. Ne kezdjük megvédeni magunkat, ne szedjük pontokba az okosságainkat. A legjobb, ha hozzá sem szólunk. Ha szakmai oldalon van, akkor udvariasan köszönjük meg, esetleg kérdezzük meg, ha valami nem világos.

Ha a szerző elkezdi magát védeni (vagy ami szánalmasabb, a barátja, rokona teszi), akkor azonnal táncra hívja az adott oldal látogatóit. Lesz legalább egy, aki cinikusan beszól. A szerző erre védi magát, egyre ingerültebb lesz. Már nem hallja meg a többi higgadt hozzászólást, csak azt az egy főt látja. Dühös, személyeskedni kezd (nem veszi észre). És utána már jogosan utasítják őt rendre a higgadt hangok. Itt kevés szerző tér észhez. Általában hívják a haverokat és verik az asztalt a mű nagysága mellett. Ez egy annyira tipikus forgatókönyv…

Meg kell érteni, hogy a vita a szerzőnek árt, alaposan lejáratja magát. Egyrészt az érdeklődő olvasó később, ha rákeres a könyvre, a flémeket találja, és nem biztos, hogy egy tahó szerző könyvére kíváncsi lesz. Másrészt, ha ismertebb a kritikus, akkor az oldalt szerkesztők, kiadók is olvassák. A negatív kritikát elfelejtik, olvasnak sok ilyet, de egy vendettát folytató szerzőre emlékezni fognak. És nem utolsó sorban, ha a mű értékes, akkor megállja a helyét. Nem kell bizonygatni, pláne nem a szerzőnek.

Tipikus flém-generáló mondatok: Írj jobbat, ha tudsz! Le akarsz húzni, mert rosszindulatú vagy/ irigy vagy/ másik kiadónak dolgozol/ nyerni akarsz helyettem/ nem te műved jelent meg/ sikertelen író vagy. Nem érted a művet, mert nem olvastad/ rosszul olvastad / ostoba vagy. Nem érdekel a véleményed, mert nem jelent meg regényed / fiatalabb vagy/ öreg vagy ehhez/ nem értesz hozzá.

Írástechnika: (Aludj rá! Aztán megint. Dühöngj a barátaidnak.) Majd listázd ki magadnak a felrótt hibákat, és gondolkozz el róla. Ha idővel belátod, hogy a kritikusnak volt némi igazsága, akkor légy élelmes, és a következő kéziratodat még a szerkesztési fázisban küldd el neki, és kérd ki a tanácsát. Ha a biztos vagy benne, hogy a kritikusnak nincs igaza, akkor vonj vállat és lépj tovább.

Ideális esetben egy kezdő szerző életútja így fest: dicsérő oldalak, és öröm, önbizalom megerősödése. Utána pusztító körök és első dührohamok, leégések. Közben első novellapályázatok és szakmai értékelések. Nyilvános égés. Szerkesztőkkel novella megbeszélések, apróbb majd nagyobb megjelenések. Első netes novellakritikák és leégés. Újabb megjelenések, későbbi novellakritikák. Sírás a partner vállán / berúgás a haverokkal. Első sikerek, dicsérő kritikák. Örömkönny a partner vállán / berúgás a haverokkal. Utána jön az első regény szerkesztése. Fogcsikorgatás a szerkesztő láttán. Megjelenés utáni kritikák. Elegáns és udvarias reagálás.

Aki átugrott pár lépcsőfokot, az nem biztos, hogy megtanulta feldolgozni a negatív visszajelzéseket. Kénytelen lesz menet közben. Minél ismertebb a szerző, annál többen nézik a kirohanásait, és annál többen emlegetik utána.

A kritikusok, olvasók, szerkesztők nem ellenetekre vannak, hanem segítik a fejlődést. A szerző NEM a könyve. Meg kell tanulni az “én”-t leválasztani a műről, és akkor mindez könnyebb lesz.

(Varga Bea)

17 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Bocsi, nem bírom ki pimasz vigyorgás nélkül, ha elképzelem amint spiccesen kóvályogsz a haverok közt. 🙂

    Általában szoktam javasolni, hogy nem árt elolvasni az adott kritikus műveit, valamint másoknak írt kritikáit, ahhoz hogy felmérjük a nekünk írt észrevétele súlyát.
    Én a neten szoktam megméretni az írásaimat, akkor, amikor még csak első leirat. A kész írást, már ritkán publikálom. A barátok kritikáiért köszönet, de kiesnek a kalapból, csak az idegeneké számít. Természetesen, mindenkiét illik megköszönni.
    A szerző személyisége, hozzáállása befolyásolja az olvasási kedvet.

  2. Kedves Aranymosó!
    Köszönöm, érdekes és tanulságos írás. Azt hiszem mindenki elég nehezen viseli a kritikát, de valóban lehet elegánsan reagálni – vagy legalábbis különösebb patália nélkül. Minden kritikát érdemes megrágcsálni, legfeljebb, ha nagyon nem fogadom el, kiköpöm. De gondolom, a legtöbbjét le kell nyelni. A javítás kb. 80%-os elfogadása reálisnak tűnik (gondolom, egy kiadó szerkesztője nem akarja saját szerzője alatt vágni a fát, de nézet- vagy ízléskülönbségek lehetnek).
    Egy megjegyzés: regényt nehéz szélesebb körben, pláne ismeretlenekkel olvastatni (én például nemigen írok novellát, tehát ez nekem gond). A kiadók meg nem adnak kritikát, jó ha egyáltalán válaszolnak bármit is.
    Kíváncsian várom a folytatást (szerintem minden kulisszatitok izgalmas).

  3. Ez egyenes beszéd volt. 😀
    Azt hiszem, nem csak a szerkesztett változatból lehet tanulni, hanem ebből a cikkből is.
    Javaslom, mindenki vegye magára azt az inget, amelyet magáénak érez belőle, és jól gondolkodjon el rajta. 🙂 (én is, hajjaj!):)
    Számomra az utolsó mondat az, amelyet kifogok tenni az íróasztalom fölé.

  4. A netes megjelentetésről eszembe jutott valami. Sokan azt javasolják, hogy ne rakjunk fel a netre kész novellákat, írásokat, még saját blogban sem, mert lophatóak lesznek. Kíváncsi lennék, hogy erről mi az Aranymosó véleménye.

  5. Melinda, a kutya se akarja ellopni egy kezdő írását. A levédetés is fölösleges. (A kiadónak beküldött kézirathoz odaírni, hogy a szerzőnek vannak ám szerzői jogai, az meg kínos. A kiadó ugyanis tudja.)
    Ha sikeres az írás, utána se a kéziratot védetik le, hanem esetleg a karakterek nevét, vagy más speciális jellemzőket.

    A net egy új csatorna az olvasóhoz. Aki befutott író, az is él vele, hogy fenntartsa az édeklődést. Egy kezdőtől meg gyakran elvárás, hogy az első regénye előtt egy kis netes zajt csapjon, még akkor is, ha hivatalos kiadás, nem magánkiadós.

  6. Kósza, te már nem vagy kezdő.:) Egy pont után már csak olyan novellát tesz ki a netre az ember, ami megjelent, és lejárt a szerződésben foglalt ideje.

  7. Ez nagyon jó cikk volt, tetszett. 🙂

    Ha mostani fejjel visszaolvasom a 10 évvel írt műveimet – többnyire verseket, pár prózai alkotást -, bizony néha összevonom a szemöldökömet, mondván: “Mért voltam ettől úgy elszállva?” Az eltelt idő alatt több tapasztalatra tettem szert, Beláttam, így a természetes. Érdekes lesz, vajon 10 év múlva miképpen vélekedek mostani munkáimról.

    Sajnos közvetlen környezetemben egyedül egy ember van, akit érdekelnek az írásaim annyira, kritikával is ellássa. Ha frissiben nem is esik jól, amit mond, pár nap alatt lenyugszom. A családom meglehetősen közömbös, nem veszik komolyan a szenvedélyemet. Ismerőseim vagy nem akarnak vagy nem mernek véleményt írni a műveimről. A csöndes érdeklődés az, ami elmondható róluk.

    Az utóbbi egy évben használom rendszeresen az internetet arra, pályázatokra írjak, hogy egyáltalán novellákat alkossak regények helyett, de örülök, hogy kibújtam a gubómból 🙂 A kapott kritikákat igyekszem megszívlelni, tanulni belőlük. Gyakran járok úgy, érzem a gyengéimet, de szükségét érzem a megerősítésnek, jó helyen kapirgáltam, min kéne még változtatnom. Lelkileg is jót tesz nekem, edződöm.

    Gárdonyi Géza Ida regénye című művében áll a következő, s ha a festőt íróra cseréljük, szerintem úgy is megállja a helyét:

    “Minden festőnek hályog van a szemén. Benne látja művében azt is, amit csak beleérzett. Mindent olyannak lát, amilyennek elképzelte, nem ahogy megfestette, még meleg tőle a feje.”

  8. Nekem a kritikákkal kapcsolatban lenne egy kérdésem. Minden hozzászólás és kritika, amit az írók az Aranymosótól kapnak, azt Ön írja, kedves Beáta? Annak a kapcsán merült föl bennem ez a kérdés, hogy ezt a cikket is Ön írta, az íróiskola menüpont alatt is azt olvastam, hogy Ön fogja vezetni, és a GYIK-ben pedig, hogy a az oldalt a kiadó egyik szerkesztője gondozza, aki akkor ezek szerint Ön.

  9. Kedves Lillie, kicsit meglepett a kérdés. Azt hittem, ez egyértelmű. 🙂 (Igen, a kiadó szerkesztője vagyok, üzemeltetem az oldalt, vezetem az írástechnikai rovatot, és majd velem dolgoznak az írókörös szerzők.)
    Amúgy kritikát egyik bejegyzés alá sem írok, mert az befolyásolná a véleményeket. Meg kapacitásom sincs rá.

  10. Kedves Beáta!

    Én biztosra vettem, de a félreértések elkerülése végett, gondoltam rákérdezek. Egyébként nem hiszem, hogy befolyásolná az Ön véleménye az olvasókét. Legfeljebb egyetértenének Önnel vagy nem, de más ízlését, véleményét Ön sem formálhatja. Mindenkinek megvannak a maga gondolatai, az írók, olvasók vitatkoznak egy-egy mű kapcsán. Egyébként egyik-másik hozzászólása számomra kifejezetten kritikának tűnt, de akkor ezer szerint nem annak szánta.

  11. Rendben van.
    Tudom, hogy nem szorosan ide tartozik, de arra gondoltam, hogy talán jó lenne egy cikket írni arról, hogy pontosan mi ennek a pályázatnak a menete. Én kb. egy-másfél hete fedeztem fel az oldalt, azóta elolvastam a műveket, böngészgetek, szavazok, stb. Nagyjából persze képben vagyok ezzel a pályázattal, de vannak részletek, amik nem tiszták. Én ugyan nem vagyok versenyző, csak olvasó, de azért érdekelne. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez plusz munka, de szerintem sokan meghálálnák, és tájékozódási kiindulópontnak sem lenne rossz.

  12. Kezdek esélytelen lenni a lecsukódó Fb kommentekkel szemben. Gergelyét bő 10 perc volt megtalálni. Aki nekem ír a bejegyzés alá, az légyszi használja ezt a kommentsávot. Köszi!

  13. Ami engem illet, alapvetően csöndes, háttérben megbúvó tanuló író/olvasó vagyok itt. Nem nagyon szólok hozzá, csak gyáva módon figyelgetem a történéseket, olvasgatom a többiek műveit – és nem véleményezem, nem kritizálok, mert nem merem megtenni. Két okból nem: Egyrészt nem értek hozzá, másrészt pedig ahány ember, annyiféle módon csapódhat le benne a jó szándékkal nyilvánított vélemény…

    Épp ezért Aranymosó, nagyon örültem ennek a hasznos kis írásnak, mert általa és a kommentek által ráleltem arra is, amit magamnak sose fogalmaztam még meg: írj bármit, száz ember százféleképp fogja látni.

    És ez így is van rendjén.

  14. Köszönöm, Rita, örülök, hogy hasznos. 🙂
    Amúgy szerintem minden szerzőnek érdemes megfogalmaznia, hogy mi zavarja egy-egy írásban. A saját stílusérzékét csiszolja vele. Gyorsabb a fejlődése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük