Herceg Kati: Álmodj tovább… (részlet)

Herceg Kati: Álmodj tovább… (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Azóta nem láttam anyát, hogy azon a rohadt napon idegösszeomlást kapott. December huszonhatodikán. Hónapok teltek el. És valójában most sem látom, csak az ablakot, amit a belső oldalról nézve sokkal jobban ismerek. Pedig nem jártam ott évek óta, mióta anya elárult. Egyre könnyebb kimondanom ezt a két szót. Anya elárult. Akkor is, ha nem ez a pontos megfogalmazás, de én így érzem. És, ha kimondom, akkor már felvállaltam. És, ha felvállaltam, akkor elismerem, hogy haragszom. És ha tudom, hogy haragszom, akkor rá is léptem az útra, aminek a végén képes leszek megbocsátani. Gyapjas magyarázta el. És azt is, hogy muszáj megbocsátanom, mert különben elveszítek mindent. Én erre azt feleltem, már elveszítettem, mindent. És nem bocsátok meg. Mosolyogva félrebillentette a fejét, leengedte a térdén relaxáló húsos, rövid lábát, és a másikat emelte pihenő pózba. És annyit mondott: „Kösz a kihívást.” Mert ez a pszichológusok dolga. Elmagyarázzák, amit egyébként te mondtál el nekik, csak nem értetted. És néha már attól megérted, hogy kimondtad. Pedig Gyapjas nem is pszichológus. Ezt minden konzultáció elején fontosnak tartotta megemlíteni. És, ahol beszélgettünk, az sem pszichiátria, és nem is egy rendelő, csak egy tágas, bérelt pincehelyiség, ahová a hozzám hasonló elveszett lelkek vándoroltak pillanatnyi megváltásért, vagy egy átlátszó indokkal steril tűért, de leginkább kötelességből, hogy megússzanak egy súlyosabb retorziót, ami már a büntetés végrehajtás hatásköre. Én azért mentem oda, mert tartoztam valakinek, aki arra kért, legalább tíz percet adjak Gyapjasnak. Az első tíz percben le sem ültem. És a meneküléstől pont az tartott vissza, hogy nem üldözött senki. És nem marasztalt senki. Gyapjas félrebillentett fejjel, egy füzetet tartva a combján ült a székében, és az arcán a kifejezés csak annyi: neki aztán tök mindegy. Nem tudom megfogalmazni, miért maradtam. Talán nem is kell. Három órát beszélgettünk.

Gyapjas az ellentétek nagymestere. Hangsúly és erő nélkül mond ki olyan szavakat, amiktől vérezni kezd a szívem. Mesterséges fényben kékesszürke, természetellenesen hullámos, sűrű haja tele volt ősz hajszálakkal, mintha mindig is olyan lett volna, a tekintete mégis, mint egy komisz kamaszé. Ezzel egyszerre vált ki belőlem tartózkodó tiszteletet, és vágyat, hogy elmondjak mindent, mert tudom, hogy meg fog érteni. Én kimondom, amit érzek, ő pedig azt, amit letagadok.

Azt mondta, nem vagyok rossz ember, mert rossz útra tévedtem. De a döntéseimet én hoztam meg. Akkor is, ha úgy érzetem, nem volt más választásom.

Még nem bocsátottam meg anyának, mégis ott állok az utcán, és az ablakot nézem. Mert tudom, hogy ott van, abban a lakásban, és én vagyok az egyetlen, aki megmentheti…

A villamos zaja kiránt az ábrándból. Nem törődöm a lámpával, csak érzékelem a szabad utat, és átrohanok az úttesten. A kapualj árnyékában lapulva várok, amíg az ormótlan ajtó belülről kinyílik, és a kilépő mögött besurranok az ott felejtett résen. Nem vett észre, és én már a lépcsőn száguldok felfelé a másodikra. Nem kapcsolom fel a világítást. Mert nem akarom látni, ahogy szembe jön a gyerekkorom.

Két ujjal lenyomom a kilincset, és hangtalanul megtolom az ajtót, amit nyitva felejtettek, mert gondolom a keresztelő után már mindenki éber kómába esett az újszülött látványától. Az előszobába lépve fintor kúszik az arcomra az új berendezés láttán. Annyira eklektikus, hogy az már giccses, de eltűntetek az arcomról mindent, mert éppen ezt nem akarom. Érezni. Nem azért vagyok itt, hogy emlékezzek, hanem, hogy elvigyem anyát. De közben észreveszek valami mást is. Mert nem csak az ajtót felejtették nyitva, hanem a lapos üvegtálat is az IKEA-s tucat bútor tetején, amin a ház úrnője tartja az ékszereit, amikor nem várnak vendégeket. Vagy, ha megfeledkeznek róla, hogy vendégeket várnak. Kézműves remekmű. Egyedi darab. Amilyennek Anti nője is képzeli magát. De az üvegtál nem rossz. Még mindig azt bámulom, pedig fél perce már üres. Az öklöm lassan ellazul a zsebemben, ami fél perce már nem üres. Elfordulok a szekrénytől, és magamban kiröhögöm őket. Mert ők döntöttek helyettem, amikor megítéltek. Én csak nem okozok csalódást.

A vigyor lefagy az arcomról, és másra nincs is időm, mert anya már észrevett. Engem néz. Talán azt is látta, mit tettem, de nem teszi szóvá, mert nem is érdekli. A szeme tágra nyílik, és csak azt látja, amire hónapok óta vágyott… engem. Lélegzem, élek, és amit nem láthat, az is biztos, még dobog a szívem…

A szemében ott van az elmúlt hónapok kétségbeesése, főleg a tehetetlen tudatlanságra ítélt első napok, amikor még azt sem tudta melyiktől féljen jobban, hogy megszöktem, elraboltak, meghaltam, öngyilkos lettem… Azután persze már megtudta, hogy nem haltam meg, sőt, még mindig a városban vagyok, és azt is, hogy ha nem akarja, hogy eltűnjek onnan, akkor hagyjon békén.

Keményen az ajkába harap, hogy elfojtsa a könnyeit, és közelebb lépked hozzám. Ezalatt mögötte is megváltozik az életkép. Döbbenetbe torzult arcok, és mind rám irányul. Hirtelen csönd emel falat az ördög ellen. Mert mióta tudják mi történt velem, szerintük én vagyok a démon. Mert egy testtel azonosítani könnyebb, és így gyűlölni valamit, aminek nincsen arca. A megfeszült döbbenet még mindig teljes a szobában, csak Anti nője mozdul hirtelen, kiveszi a nagybátyám kezéből az unokahúgom punnyadt kis testét, és magához szorítva takarásba lép vele. Anti mögé. A korábban elfojtott gúnyos vigyor kiteljesedik az arcomon. Mert azt hiszi, ennyi elég, hogy megvédje. Mert még nem ismerik a sorsát. És szentül hiszik, hogy vele nem történhet meg az, ami velem. Hát akkor van egy rossz hírem kedves anyuka. Én is ilyen aranyos kisbaba voltam. Nem, aranyosabb. És egyikünket sem oltják be a rossz ellen, és nem szopjuk magunkban az ellenanyagot anyatejjel, ami segít majd kivédeni a kudarcokat és távol tartani a szégyent.

Hirtelen mindenki más eltűnik, és csak anya marad, mert közben megállt előttem, és a torkából felszakad egy önkéntelen kacaj. Györgyi egyszer azt mondta, utoljára apámra nevetett szívből. Szerinte anya képtelen feldolgozni a veszteséget. Szerintem pedig még mindig szerelmes. Mindkét kezét felém tolja, hogy leemelje a fejemről a kapucnit, és láthassa végre az arcom. Lejjebb hajtom a fejem, hogy épp ezt akadályozzam meg. Az ujjaim szoros csapda a csuklója körül, és lefogom a kezét, mielőtt megtehetné. Erőszakkal előrébb tolja a karját, és megérinti az arcom.

 – Ádám! – suttogja, és bármennyire küzdött ellene, könnyel telik meg a szeme. Hogy megint látom az arcát, feléled bennem a harag, de elfojtom, mert meg kell tennem, amiért jöttem. Még erősebben szorítom a csuklóját.

 – El kell menned innen anya! – Közelebb hajolok, és mélyen a szemébe nézek, hogy ne kelljen kimondanom, amire ő is ugyanúgy emlékszik. – Utoljára könyörgök neked ezért. Menj innen anya, kérlek! Nem maradhatsz itt. Bántani fog megint. – Megkeményedik a tekintete, és a sóhaj felissza a könnyeit. Valami erőt ad neki, legyőzi az ellenállásom, és az arcomra simítja a kezét. Már jól látom, ugyanazt a dühöt érezzük mindketten.

 – Félreérted. Nem miatta vagyok itt. Én miattad vagyok itt. Csak azért vagyok itt, mert vissza akarlak kapni. Már nem vagyok gyenge Ádám. Visszaszerzem az otthonodat. Engedd, hogy elmondjam… – Talán engedném, csak közben megtörténik, ami már órák óta fenyeget. A remegés elhagyja a testem belső dimenzióját és elárul engem. Újabb percek, és már nem tudom letagadni az elvonást. Be kell vennem a gyógyszert, ami csak arra elég, hogy felerősítse az illúziót, hogy kapok segítséget, és megvéd attól, hogy visszaessek. Lerántom anya kezét az arcomról, és a vállát szorítom meg.

 – Nem. Nem érdekel anya. Csak az érdekel, hogy ne maradj itt. – Izzadtságcseppek ütnek ki a homlokomon, de a hajam még eltakarja. Utoljára mélyen a szemébe nézek. – Mennem kell. És ha tényleg szeretsz, ha… most is úgy szeretsz, mint amikor még kicsi voltam, akkor nem maradsz itt te sem.

 – Ádám!

A hangok eltűnnek, miután becsapódik mögöttem az ajtó.

Nem fordulok a kirakat felé. Jó ideje nem érdekel már, hogy mit látnék benne. Egyébként is tudom. A testem sokkal soványabb, mint korábban, ahogy az arcomnak sincs teltsége, a szemem nem tükröz életvágyat, és a bőrömnek mintha nem lenne színe. Mintha a testem már haldokolna, de a lelkem még ragaszkodik. A hajam hosszabb, és sötétebb lett, mint amire emlékszem, amikor még a nap normális részéhez tartozott tükörbe néznem. Szinte fekete. Még így sem annyira, mint apámé volt, mint Elvisé, de sötét. Mert csak az nem változott, amit apámtól örököltem. Az öklömön talán soha nem gyógyulnak már be a sebek. Ahogy a szívemen is megmaradnak örökre a hegek. Két kézzel még jobban a fejemre húzom a kapucnimat, és eltűnök. Nem a világot zárom ki. Magamat zárom be. Mindenki elől, akinek fájdalmat okoznék. A bajt az okozza, hogy maradtak érzéseim. Ismerem, de már nem használhatom a módszert, amivel elhallgattathatom őket. Mert tudom, miért küzdök. Egyszer majd… haza akarok menni…

 – Ádám! – A kiáltásra a lépteim lelassulnak, és megkönnyebbült sóhaj hagyja el a tüdőm. Sikerült, amiért idejöttem, úgyhogy mehetnék is tovább… mégsem bírok. Közben anya egyre közelebb ér hozzám. – Ádám…

*

1.

Nem emlékszem tisztán az ezredforduló előtti utolsó napokra, de arra igen, hogy Györgyi már akkor is hitt az asztrológiában, és a számmisztikában, amikor én még azt sem tudtam, mi az. Anya a lényegi dolgokban hitt, és abban, amit a kezében meg tudott fogni. Főleg, ha ki tudta belőle fizetni a lakás rezsijét, vagy a kajánkat, de ez nem tudott közéjük állni, hogy megrontsa a barátságukat. Ittak egy kicsit, aztán anya kiröhögte Györgyit, Györgyi meg kiröhögte anyát. Még egy pohár, és Györgyi azt is megmondta, hogy mi a lényeg. Kicsi voltam, és a szavaik röhögésbe fulladtak, de szerettem ezt az emléket, mert akkoriban anya még úgy nevetett, hogy el is hittük neki. Aztán Györgyi komolyságot erőltetett az arcára, az asztalra bökött, és végre megmondta a tutit. Hogy az univerzummal nem lehet csak úgy játszadozni. Nagyon meg kell gondolni, hogy mit kívánunk magunknak, mert az univerzum meghallja, és akkor jön ám a három görbe bögre…

Én nem kértem soha semmit, és szerintem anya sem, az ezredforduló évében mégis megtörtént velünk a legrosszabb, ami megtörténhetett. Én személy szerint ezért gyűlölöm a három nullás évet, amitől szinte mindenki várt valami változást. Aztán eltelt pár év, és a dolgok tényleg változtak, bár szerintem nem a számmisztika, sokkal inkább a rendszerváltás lassú, de biztos következményei miatt. A fejlődés lassan mindenhova begyűrűzött, vagy körbegyűrűzte, mert ott, a körfolyosós házban, ahol akkoriban laktam, mintha megrekedt volna az idő…

– Fenébe! – A könyvem besodródott az ágy alá, mert még bele is rúgtam, miután kiejtettem a kezemből. Ritkán káromkodtam, és akkor is csak diszkréten, mert anya megkért, hogy az öcsém előtt ne tegyem. De a fáradtság, néha szavak formájában tört fel a gyomromból. Ahogy aznap reggel is. Hajnali egyig nyomtam a tanulást megint, mert az évszámok még nem jöttek úgy, ahogy én akartam. Két másodperces reakcióidőn belül, vagyis… azonnal. És ez lerombolta a komfortérzetemet arra a szintre, hogy ne akarjak aludni. És, ha már ébren voltam, gyorsan átnéztem a többi anyagot is. Mert a fáradtság semmi ahhoz a lelki furdaláshoz képest, amit akkor éreztem, ha nem hoztam a maximumot, amire tudtam, hogy képes vagyok. –  Rohadjál meg! – A térdem a padlóba csapódott, és a könyv után nyúltam. Elhúztam a szám, mintha hónapos kosz feltárására készülnék, pedig pontosan tudtam, mit találok ott. A könyvemen kívül semmit. Anya hetente eltűntetett mindent, ami fölösleges az életünkben. Az ágy alól is. És színekkel pótolta a hiányérzetet. A bérházat, amiben laktunk, és a sorsunkat nem változtathatta meg, de a harmincnyolc négyzetméteren belül megszépíthette a valóságot. Anya cinkosom volt a hazug világomban. Én tettettem a vakot, ő pedig ahelyett, hogy megrázta volna a vállam, becsukta a szemét. Mert amit nem láttam, az nincs, és ami nincs, arról nem kell tudomást venni, és amiről nem vettem tudomást, az nem volt a fejemben, így a helyére odaképzelhettem bármit. És akkoriban az álmaim színesek voltak, és a céljaim tiszták. Kihúztam a könyvet az ágy alól, és betuszkoltam a táskámba. – Kölyök igyekezz! – emeltem a hangerőn és a fejemen is, hogy átlássak a könyvszekrény polcai között, ami elválasztotta kistesóm térfelét az enyémtől. Odaát nem mozdult semmi, úgyhogy bevetettem a sokkoló módszert, és rácsaptam az egyik polcra, ahol két valami között épp elfért az öklöm. – Kicsi csíra, hallasz? Igyekezz! Ha miattad elkések, soha többet nem jöhetsz velem. – Ezt csak úgy mondtam. Soha nem tettem volna meg. Anyának összetört volna a szíve. Ő abban hitt, hogy a családnak akkor is össze kell tartania, ha képtelenek elviselni egymást. És ez nálunk akkor még nem is játszott. Vagyis… csak amennyire két testvér között muszáj. Felálltam és elsiettem az ajtóig, ahol nekicsapódtam szembejövő öcsémnek. Vagyis, ő nekem.

 – Mit kiabálsz? Itt állok előtted, nem látsz? – Először a szemöldökét húzta össze, aztán széthúzta a győztes vigyort a képén. – És előbb készen lettem, mint te! – Mert neki ez volt a reggeli rutin lényege. Hogy legyőzzön engem. Mindig és mindenben. És amíg az volt a célja, hogy jobb legyen a legjobbnál, büszke voltam rá, hogy én vagyok a példaképe.

 – Ne feleselj az idősebbel, amíg nem vagy elég nagy, hogy bunyóban is legyűrd! – Jobb kézzel ráfogtam a bal vállára, és egy fordítással megtoltam az ajtó felé. – Gyerünk! Indulj!

 – Várjál már! Táskám! – fékezett, kiabált és kalimpált. Félreálltam, és türelmetlen ütemet taposva a padlóba, kiakadt szemekkel vártam, amíg visszalépett a táskájáért a szobába. – Mehetünk! – érkezett mellém.

 – Nagyszerű! – Jól irányzott lökéssel tarkón nyomtam, hogy a lendület biztosan elég legyen, amíg kijutunk a házból. Nem volt. Mert a küszöbön megint lefékezett.

 – Hé! – és háttal ütközött a mellkasomnak, mivel én haladtam, ő meg kitekerve a nyakát felnézett rám. – Uzsonnám!

 – Baszki! – Francba, kicsúszott. Az öcsém kuncogott, én meg visszaléptem a konyhaasztalhoz, és összecsaptam a dobozt, amiben az előkészített szendvicse várakozott.

 – Azt mondtad baszki!

 – Nem mondtam – érkeztem mellé flegma arccal, a kezébe adtam az uzsonnáját, és kitoltam a lakásból. – Csak csengett a füled.

 – Megmondalak anyánaaaak! – rohant lefelé a lépcsőn, miközben a hangja még visszhangzott a falakon.

 – Hé, kis tökös, várj meg a zebránál! – kiáltottam utána, és visszahajoltam, hogy bezárjam az ajtót. Csak a rend kedvéért, mert egyébként felesleges, mivel gyorsabb volt berúgni, mint a zárral küszködni.

Beejtettem a kulcsom a táskámba, és elindultam kistesóm után. A köztes részt, amíg kijutottam a házból, mindig kihagytam, és inkább kitöltöttem azzal, hogy a táskámban matatok, és harmadjára is ellenőriztem a könyveimet. Valójában ezzel is csak letagadtam a valóságot. Mert addig legalább nem láttam a falakat, amiknek azért nincsen színe, mert már lekopott a vakolat, sem a körfolyosónak azt a szakaszát, ami már leszakadt, és csak azért nem ért földet, mert aládúcolták két bazi gerendával. A lépcsőt kísérő korlátot életveszélyesebb volt használni, mint nem használni, és az udvaron, a pincelejáróban csak gyűlt a szemét, szeles időben meg szépen szétvándorol az udvaron. Ha nem vettem levegőt, akkor nem éreztem a bűzt sem, ami szintén a pincelejáróból származott, és egyre nagyobb felhőben terjedt felfelé…

Mire a kapu bevágódott mögöttem, a kis hülye már eltűnt a ház elől. Imádtam a kreativitás széles skáláját, mert amíg volt újabb variáció, addig nem kellett kimondanom az öcsém nevét. Mert gyűlöltem mindent, amiben benne volt a nagybátyám ajánlása. Vagy a keze. Az öcsém születésében, a nem hivatalos verzió szerint még egyéb testrésze is.

Végre friss levegő jutott a tüdőmbe, felemelhettem a fejem, és néhány utcasarokkal később a nyomortelep eltűnt, és előttem már csak a jövőm. Felújított és vadonatúj háztömbök váltakoztak, jelezve, hogy a rendszerváltás utáni húsz év nem telt nyomtalanul, sem tétlenséggel. Az üzletek színvonala, ahogy a járda mellett parkoló verdák értéke is egyre csak emelte a szintet. Az öcsém persze nem várt meg a zebránál, de mivel nem láttam a holttestét sem az úttesten, nem izgatott fel a téma. És mert pontosan tudtam, hol kapom el újra.

Megálltam a lila-feketére matricázott kirakat előtt, és betoltam a fodrászüzlet üvegajtaját.

 – Jó reggelt! – köszöntem hangosan, megállva a küszöb utcafronti oldalán, mert egyébként sietnék. Még átnézném az anyagot a suliban. A tökéletes akusztika megoldotta, hogy a helyiség minden sarkában hallják a hangom.

 – Ádám! – És a hatás soha nem maradt el.

 – Szia, Ádám! – Egyre több női arc bukkant fel, hogy rám mosolyogjon. Egy karfás, fekete szék elgurult a hajmosó tálaktól az üzlet közepéig.

 – Hé, lekésted a kávét. Kénytelenek voltunk édesítőt tenni bele. – A feszengés kuncogásba fulladt, és amíg ők élvezni kezdték a reggelt, addig én tartottam az ajtót, és vártam az öcsémet.

Mert a fodrászüzletbe nem akkor sütött be először a nap, amikor kibukkant a szemközti ház fölött, hanem amikor én benyitottam.

 – Na, végre, már azt hittem, ma elmarad az édes reggel! – Magdi mély hangja kicsit sem volt összhangban kisugárzásával. Ő is a harmincas éveit hagyta épp maga mögött, mint anya, és a teste visszatükrözte a kort, az állómunkát, és az egyoldalú mozgást, de nem tudta felvenni a versenyt a még mindig eszményi melleivel, és a tökéletesen karban tartott arccal. Györgyi mellett ő volt anya második legjobb barátnője. És a hármas számú anyám. És mellesleg anya fodrásza. És az enyém is. Havonta kötöttem ki nála, mert ezzel hálálta meg, hogy vigyáztam a keresztlányára, akit ő nevelt, mióta a szerencsétlen kiscsaj anyját beutalták elvonóra. Az apja meg… hát, nem emlékezhetek mindenre. – Késésben vagytok?

– Az én hibám – hárítottam csípőből, mert nekem úgyis minden meg van bocsátva. Magdi egy pillanatra magára hagyta a festésre váró tincseket, leengedte a kezét, és a fejét félrebillentve rám mosolygott.

– Kösz, hogy elviszed őt is. Minden reggel ez a teher is a tiéd. Majd meghálálom. – És a szavai pont úgy csöpögtek a szeretettől, ahogy anya beszélt hozzám.

 – Majd én meghálálom helyetted! – kiáltott valaki, az egyik oldalsó helyiség nyitott ajtaja mögül. Magdi hangja beleolvadt az újabb nevetéshullámba.

 – Köszönöm!

– Már megköszönted. – Ja, kábé minden reggel megtette.

 – Jól van! Menjetek! Tűnés! – intett felém a fésűvel, többször is, mintha rajtam múlna, hogy még mindig csak várok. – ÁGI! BENCE! GYERTEK ELŐ, ERRE MOST NINCS IDŐ!

Vááááá! A hideg végigfutott a hátamon, az öcsém neve hallatán. Letagadhatatlan. Mint amikor köröm mar bele a fémkaszniba. De én ebben voltam jó, letagadtam, amit nem akartam megmutatni. Megszorítottam a kilincset, és az arcom érzéketlenül mozdulatlan maradt. Mert az öcsém nem tudhatta meg, mit érzek. Szerettem az öcsémet, feltételek nélkül, és a nevével együtt, de a gyűlölet, amit a nagybátyám váltott ki belőlem, néha elnyomott minden más érzelmet.

A két kölyök közben egyszerre bukkant fel a kozmetika melletti helyiségből, ahol játszószobát rendeztek be, és volt egy Playstation is. Kamaszundorral az arcukon, egymást taszigálva haladtak felém.

 – Ne lökdössél már!

 – Te ne lökdössél!

Addig félreálltam, hogy egymás mellett férjenek ki az ajtón, egyel kevesebbre csökkentve a hatalmi csaták okának számát.

 – Jó munkát! – próbálkoztam a villámgyors búcsúval, de Ildi, a korban és súlyban rangidős fodrász, és tiszteletbeli üzletvezető rám kiáltott.

 – Állj! – Álltam. Mozdulatlanul, és engedelmesen. Addig ő besétált az üzlet közepére, leemelte a szemüvegét az orra elé, épp csak annyira, hogy ne zavarja a tisztán látásban, és tetőtől talpig végigvezette rajtam a tekintetét. – Ó, uram, isten! – Az üzletben néhány másodpercre megint szétterült a könnyed boldogság. Addig én álltam. Magdi eleinte megpróbálta leállítani Ildit, de mivel engem nem zavart, beszálltak a többiek is a játékba. Pedig oda jártam anyával már legalább öt éve, de csak az után vették észre, hogy létezem, mikor egy nyár alatt hirtelen nőttem még tíz centit, és az esténkénti eszement futkosásomnak köszönhetően a testem nem egy kamasz fiúéra emlékeztetett. Ildi visszatolta az arcára a szemüvegét – Most már mehetsz!

Becsuktam az ajtót, és elindultam a kölykök után, akik már ketten rohantak előttem, és megint eltűntek a látószögemből. Pedig tíz rövid percig még az én felelősségem.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.5/10 (55 votes cast)

Leave a Comment

36 hozzászólás

  1. Szerintem ez tökéletes volt, 11 pontot adnék.

  2. Herceg Kati, gratulálok!

  3. Gratulálok a kikerüléshez. Várom, hogy a hozzászólók milyen problémát találhatnak ebben a részletben, mert igen kritikus itt mindenki. 🙂 Nagyon jónak találom és ez egy 10 pont nálam. 🙂

  4. Kedves Szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez! Érdekes, valószínűleg jó történet is, de engem nem fogott meg. Nincs benne számomra semmi. Csak történetileg tudok hozzászólni és mivel nem keltette fel az érdeklődésemet, számomra nehézkes volt végigvonszolnom magam rajta. Ennek ellenére sokaknak fog tetszeni, de én nem vagyok közöttük.
    Gratulálok még egyszer!

  5. Összességében tetszett. A stílust kevéssé érzem magaménak, kicsit mintha hadarná valaki a szöveget, de ez egyéni preferencia részemről. Talán segített volna, ha több egységre (bekezdésre) bontja a szerző. Amikor megszólalás volt, azt nyugodtan lehetett volna külön sorba írni, ettől a szöveg egysége nem tört volna meg. A téma nyomasztónak tűnik, biztos, hogy egy ilyen történet végigolvasásához hangulat kell. Azt mondom, nyomasztó, de ezt nem negatív értelemben írom, mert ettől függetlenül érdekes volt, több izgalmasnak tűnő konfliktus is felvillant. Még valami: tudom, hogy már baromi unalmas, de egészen a név kiderüléséig én megint azt hittem, hogy lány a főszereplő…

  6. Gratulálok, hogy kikerült a szöveg!
    Jó, érett, fajsúlyos szöveg, azok közül amiket én olvastam eddig, talán a legjobb.
    Amikor elkezdek egy ismeretlen E/1-ben íródott szöveget olvasni, mindig nagyon izgalmas játék, hogy kitaláljak csak a narráció alapján minél több dolgot kitaláljunk az elbeszélőről (korát, nemét, alapvető félelmeit…).
    Ebben az esetben őszintén megmondom, valahogy nem stimmelt az elképzelt, és az azután megismert hős. Természetesen ebből a rövid részletből nem derül ki, hogy a regény egészében végül sikerül-e felépíteni egy koherens karaktert, bízom benne, hogy igen.
    A stílus, a rövid mondatok teljesen rendben vannak, egy-két nagyon ötletes leírást is olvashattam, ezek nagy erősségei a szövegnek.
    Ha nem is megy át a lektori szűrőn, gratulálok még egyszer az ígéretes szöveghez!

  7. A szöveg erőssége ugyanaz, ami miatt megggyengülhet a szerkezet: az író túlelemzi a jeleneteket. Egy darabig lehet érdekes, később azonban fárasztóvá válik, mert fut egy kvázi-cselekmény, de mégsem történik annyi minden, vagy épp ellenkezőleg, az eseményeket kielemezve kapjuk meg, pozitív vagy negatív előjellel, készen az egészet, a hozzárendelt érzelmekkel együtt. Sajnos a túlelemzés, értve ezalatt a túlrészletező leírásokat, a kifárasztásig futtatott gondolatiságot, tompítja a cselekmény élét. E módon inkább szépirodalmi jellegűvé válik a szöveg, elernyed a zsáner, és az egész könnyen átcsaphat egyfajta szenvelgéssé. Nekem tetszenek az ilyen jellegű írások, nem is erről van szó, hogy az Álmodj tovább… nem tetszene. Azt gondolom, hogy amit az előbb leírtam, az egy írói karakterre vonatkozik, egy bizonyos személyiségtípus ír így, tehát mégcsak nem is annak kérdése, hogy az illető ne ismerné a zsáner alapvetéseit.

  8. Még semmit sem tudok a cselekményről, de már látok valamit a főszereplő jelleméből. Akik mérgelődnek azon, hogy páran szidjuk az unalmas megnyitásokat, azok most láthatnak ellenpéldát. Ez nem unalmas kezdés, pedig cselekmény egy szem se! Nem a sodró cselekményt hiányoljuk általában – azt a legegyszerűbb megírni –, hanem a bármilyen izgalmat. Ez is izgalmas, felderíthetem a szereplő karakterét.
    A – szerintem – frappáns nyitás után máris kapunk egy nevet (Gyapjas), minden bevezetés nélkül. Ha negyvenhét nevet kapnék, ismét háborognék, de egyetlen nevet kapok, és ezzel a színre lép egy másik karakter.
    Úgy néz ki, hogy vannak nagyon egyszerű szabályok, amelyek a legegyszerűbb hibák elkerülését segíthetik, csakhogy amikor a legegyszerűbb hibák NEM bukkannak fel, a nagyon egyszerű szabályok azonnal értelmetlenekké válnak. Mások ezt így fogalmazták meg: minden szabályt felrúghatsz, ha jól írsz.
    Más kérdés, hogy a nyelvtan szabályait azért tiszteletben tartanám. Minden szabályát. Nem örültem, amikor három sorban négy mondatkezdő „és”-t láttam, ráadásul olyan helyen, ahol egyébként is felesleges új mondatot kezdeni, mert tényleg nem történik más, mint az egyetlen mondatba tartozó gondolatok követik egymást. Ez sajnos, a kiadók által is támogatott hibás divat.
    Bétaként gyakran háborgok a szórend és a mondaton belüli logikai kapcsolatok miatt. Idézek a szemelvényből: „Gyapjas félrebillentett fejjel, egy füzetet tartva a combján ült a székében,…” Összevonva a szöveget erről lenne szó? „Gyapjas a combján ült.” Nem hinném. Egyébként sem hinném, hogy a székében, szerintem a székén ült. Amiben ülni lehet az karosszék. Helyesen: „Gyapjas félrebillentett fejjel, a combján füzetet tartva ült a székén.”
    Még egy idézet: „… pedig fél perce már üres …„ A jelzőnek szigorúan a jelzett szó előtt a helye, de legtöbb esetben a határozót sem rakosgathatjuk összevissza! Helyesen: „Pedig már fél perce üres …”
    Valami pozitív részletet is szeretnék idézni: „Lélegzem, élek, és amit nem láthat, az is biztos, még dobog a szívem…” Ez tetszett. Sehol sincs benne felesleges jelző, határozó, csupán egyszerű szavak követik egymást, és mégis jó, eredeti a megfogalmazás. Emiatt vagyok hajlandó eltekinteni a rengeteg rövid mondattól, amelyek lényegében nagyobb ívű, hosszú mondatok részei, amiket pontokkal és nagybetűkkel darabokra tört a szerző; meg amiatt is félrenézek a hibáknál, mert párbeszédjelek nélkül teljesen érthető párbeszédet kapok anya és gyermeke között, a gyermek és a nagyvilág között. Ez az eset az, amelyre egyszer már hivatkoztam. Nyelvtannáciként is hajlamos vagyok megbocsátani a nyelvtani zűröket, ha gondolatokat látok a szövegben, viszont a szép szöveg sosem bűvöl el annyira, hogy a gondolattalanságot megbocsássam.
    A szokásos és az élőbeszéd slendriánságából származó hibáktól eltekintve igényes szókinccsel írott szöveget olvashattam, amolyan huszonegyedik századi Zabhegyező stílusban. Első ránézésre a mondatok tartalma is értékesnek tűnik, de a folytatás ismerete nélkül ezt nehéz kijelenteni.
    Olvastam folyamatosan, és szembejött a meglepi, egy egyes számjegy, ettől megint felkaptam a fejem. Rájöttem, hogy a szerző palira vett, és elém csempészett egy prológot, amit utálok, de most nem utáltam. Rugdosd csak fel a szabályokat, kedves szerző! Az enyémeket is! (Csak a nyelvhelyességet ne, mert egy jó írás után sok követőd lesz, akik csak azt tanulják majd tőled el, hogy nem kell helyesen írni.)
    A kamaszos párbeszéd, a narrációval együtt tetszik. Nagyon életszagú, és nagyon jellemző.
    Hadd idézzek megint! „… a pincelejáróban csak gyűlt a szemét, szeles időben meg szépen szétvándorol az udvaron…” Ez bizony tökéletesen szabályos, legfeljebb néhányan nem hiszik el. Nem szentírás az ötödikben hallott megállapítás, ne kevergessük az igeidőket. Azt hiszem, a szerző alapvetően jó nyelvérzékkel bír, csak még nem hiszi el, hogy hallgatnia is kellene a nyelvérzékére.
    Egyetlen stiláris (vagy milyen) hibát rónék fel csupán. A név elhangzásáig valami miatt lánynak gondoltam a főszereplőt. A bevezetőben talán nem eléggé fiús/férfias a gondolkodása.
    Köszönöm a szerkesztőknek, hogy belepillanthattam ebbe a munkába, és köszönöm a szerzőnek, hogy megírta! Gratulálok, és sok sikert kívánok!

  9. Kedves Herceg Kati!

    Szinte magam előtt látom a pincét, az elveszett lelkek támaszával, Gyapjassal. Gratulálok hozzá!
    Érzékletes a leírás, de ezt átírnám picinyt: “De az üvegtál nem rossz. Még mindig azt bámulom, pedig fél perce már üres. _Teli_ öklöm lassan ellazul a zsebemben, _és kiürül_.” Szebben hangzana 🙂
    Izé… Végig egy lányt láttam magam előtt az “Ádám!”-ig. A nevét leszámítva, nekem lány. Ha fiú, iszonyúan fiatal kamasz.
    Mikor megláttam, hogy 1, nem értettem, hogy most mi van. Mindenesetre olvasni kezdtem a másik könyvet is, a másik női narrátorral (a szófordulatok nagyon nőiesek). A tanulás nyomása stílusidegen a korábbiaktól. Valakinél vagy megreked az idő a korfolyosós házban, és ott hajnali egyig komolyan/elmélyülten/stb tanul, hogy megjegyezzen alaposan minden évszámot, de nem megy, ami miatt baj van a komfortérzetével, vagy egy körfolyosós házban lakik és nyomja a tanulást, mert nem jönnek az évszámok, és ettől még szarul is érzi magát. Ez két ember. Ha ezt valahogy kiküszöbölöd, Szerintem jobb lesz 🙂

    Azért, mikor rájöttem, hogy nem egy lány van a másik részben, leesett, hogy most az első részben történtek magyarázatát fogjuk kapni. Kíváncsi vagyok a szereplők életére, ami azt jelenti, hogy érdekesen írsz, felhívja a figyelmet magára, gratulálok ehhez is, a mai magyar történeteket nem szoktam szeretni, de ez jó 🙂

  10. Nagyon elnézést kérek a szerzőtől, és Isten lássa lelkemet, tényleg nem akarom bántani, de nekem az első szó, ami eszembe jutott ezekről a sorokról az az, hogy izzadtságszagú. Olyan érzésem volt olvasás közben, hogy az író kétségbeesetten próbált valami nagyot alkotni, amire majd mindenki jól felkapja a fejét. Én ezt egy kínírásnak gondolom, az elejét legalábbis mindenképpen. A stílus nem tudott megfogni, számomra unalmas, nehezen fogtam be a szöveget. Talán a későbbiekben beindul a sztori, de abból kiindulva, amit eddig láttam, én visszatenném a polcra ezt a könyvet. Gratulálok a kikerüléshez.

  11. Ismét gondban vagyok. A felszínen a részlet tökélertes, mégis hiányérzetem van, amit nehéz megfogalmazni.
    Lehet valami túl tökéletes? Lehet ez a gondom? Nem érzem személyesnek a szöveget, nem érzem azt, hogy az író a szereplői bőrében van, csak lebeg felettük, mint egy szemlélő. Ha ennek van értelme.
    Számomra is női hang az elbeszélő, nem is ment a váltás Ádámra.
    Gratulálok az írónak a kikerüléshez! Csakugyan szépen tud fogalmazni, a leírások szemléletesek és az arányok is megvannak.

  12. Kedves Kati!

    Gratulálok a kikerüléshez. Azt hiszem, megtaláltam az idei kedvencemet. 🙂

  13. Gratulálok a kikerüléshez!
    Egyáltalán nem fogott meg a történet, számomra túlságosan komor ez a téma, és nagyon zavaró, amikor sorozatban “és”-sel kezdődnek a mondatok, amik mellesleg (számomra) túl rövidek is, olyan mintha hiányozna belőle valami.

  14. Ezzel a szöveggel valahogy nem találtunk egymásra… Pedig gördülékeny a fogalmazás, sőt, jó pár mondat olyan, hogy az ember elevenébe vág, súlyos tartalommal, de túl azon, hogy megteremtett egy erőteljesen depresszív hangulatot, és a főhős gondolatai mentén felsejlett a nagybetűs Valami, ami traumatizálta őt, nem történt semmi. Arra kíváncsi lennék, hogy miért vált a családja “sátánjává”, de csak ezért a horogért még nem olvasnám tovább, egy kicsit untam is (az igazsághoz azért az is hozzá tartozik, hogy mostanság épp nem kívánom a sötéten lelkizős olvasmányokat, lehet, hogy csak rosszkor talált rám a részlet). Az nagyon érdekelne, hogy ha ez már egy megjelent könyv lenne, mi állna a fülszövegben/ könyv hátoldalán, hogy miről fog szólni, mert most egyáltalán nem tudom belőni…

    Gratulálok a kikerüléshez, itt is kíváncsian várom, mi lesz majd a lektori értékelésben!

    Judit

  15. Először is gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez!
    Én nem olvasnám tovább a könyvet, mert nem fogott meg, viszont hatalmas arculcsapásként éltem meg (lehet csak fáradt vagyok, vagy rossz fényszögben állnak a bolygók :P) amikor a fejemben elképzelt fiatal lányt Ádámként szólították meg.

  16. A téma jó, de túlírt. Kb a fele lelkizést ki lehet simán húzni. Hogy miért? A sok lelkizés megakasztja a cselekményt. Ami lelki infó pedig kell bele, azt el lehet hinteni a cselekvés+dialógusok között. Nem töményben, éppen csak annyit, amennyit a felvázolt szitu kíván. Nálam ez egy 6-os.

  17. Jaj, te jó ég, én imádtam!
    Szeretem a borongós hangulatú történeteket, és a prológus alapján arra számítanék, abból még lesz itt bőven. A hangulata, a leírások… miden tökély, nekem szerelem első látásra, többet akarok!
    De főleg a főhős tetszett 🙂 A maximalizmus, ez a napellenzős világlátás, és hogy a prológus alapján úgy sejtem, antihőssel lesz dolgunk… nem is tudom már, mit mondhatnék még, de nekem a szívem csücske lett ez a részlet.
    Úgyhogy nagyon gratulálok, és nagyon szurkolok, hogy könyvben olvashassam tovább!

  18. Tíz csillag. Köszönöm a részletet.
    (ebből nagyon szeretnék többet is látni.)

  19. Gratulálok a szerzőnek a kikerülésért! 🙂
    Lendületbe jöttem, így végigolvastam a véleményeket is – engem nagyon sokan nem fognak szeretni, köztük a szerző sem, de őszintén remélem, hogy nem veszi magára!
    Amit imádtam, hogy itthon zajlanak az események, magyar nevek, magyar társasház, stb. Ezt nagyon köszönöm! Ritka, és szuper! 🙂
    Ádám… hát… nekem nagyon csajos. Mint sokan előttem, én is lánynak hittem. Én úgy érzem, a szerző nem érezte át igazán a fiú karaktert. Nőként valóban nem egyszerű, de nekem nem jött át.
    Az, hogy a történet ugrál, nem baj, sőt! Ez volt az izgalom! Csak nekem maga a történet nem tetszik. Túl depresszív, túl komor, épp azért van egy kis korosztálybajom. Ha ezt a most 15 éves húgom kezébe adom (aki még relatív kiskamasz), nem fogja értékelni, mert ettől próbálja óvni magát -a kamasz depressziótól, a rossz döntésektől, stb. Épp ezért nem tudna (és nem is örülnék, ha tudna) azonosulni Ádámmal. Én 25 vagyok, és nekem is sok a komorsága. Bocsánat!
    Nyelvezetileg is érdekes a történet, ugyanis hol választékos, hol nagyon nem. De ez lehet, hogy csak nekem tűnt fel.
    Ádám különös fiú, nagyon megsajnáltam, de nem szeretném tovább olvasni a történetét. Most, hogy tudom, hová jut… nem nekem való történet. Remélem, Herceg Katalin nem bántódik meg, őszintén sajnálom. Nem én vagyok a célközönség, de kommentek alapján láttam, hogy vannak már most rajongói. 😉
    Sok sikert kívánok! 🙂

  20. Az egyik kedvencem lett az idei mezőnyből, gratulálok hozzá!
    Az elején engem egy icipicit zavart a sok egymás utáni ,,és”-sel kezdődő mondat, de ezen kívül mást nem tudnék megemlíteni, amivel bajom volt.
    Hmm, vajon hogy jutott el Ádám odáig, ahogyan a legelején megismertük? Felkeltette az érdeklődésemet, nekem nem érződött lányosnak a karaktere, de lehet, hogy ez amiatt van, mert elolvastam az első néhány kommentet, és már tudtam, hogy fiú főszereplőre számíthatok.
    Összességében tehát nagyon tetszett, nem zavart a komor atmoszféra, sőt, szerintem kifejezetten pluszpont jár azért, hogy ennyire érezhető olvasás alatt.
    Szurkolok az írásnak!

  21. Ez a részlet nálam letaszította trónjáról a mostanáig kedvencemként számon tartott írást. Megvannak a maga hibái, biztosan, de bennem csak az erősségei hagytak nyomot.

    Őszintén gratulálok, Kati!

  22. Kedves Szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez.
    Tetszett a részlet, a stílus magával sodort, még ha a téma egy kicsit idegen is tőlem. Kíváncsi lettem a folytatásra, és hogy mi történt Ádámmal. Az elején én is lánynak néztem, mint ahogy láttam mások is, nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Ezen kívül nem nagyon találtam benne más kritizálhatót.
    Sok sikert a továbbiakban!

  23. Gratulálok a kikerüléshez! Alapvetően tetszett a részlet, és úgy érzem, nagyon fontos társadalmi üzenete lesz a regénynek. A prológus nagyon hatásos, szinte torkon ragadja az olvasót, azonban az 1. fejezetben Ádám körülrajongását a fodrászüzletben túlzónak és feleslegesnek éreztem, meg kicsit émelyítőnek is. A fiatalos nyelvezet illik a szöveghez, de időnként kizökken ebből és líraibbá válik a szöveg, ami nem igazán illeszkedik az alapstílushoz, pláne nem egy kamaszfiú beszédmódjához. (Persze ilyenkor nagyon szép mondatokat olvashatunk, csak nem illik az alaphanghoz.) A legelső bekezdésben érzem a legsikerültebbnek a narrátor stílusát, utána sokszor ingadozik. A szövegben van emellett jó pár nyelvtani és stilisztikai hiba, de ezek könnyen javíthatóak. Összességében kíváncsi vagyok a folytatásra, kíváncsi vagyok, hogyan oldja meg a szerző a főhős negatív jellemfejlődését.

  24. Kedves Kati!

    A téma, a felhozott probléma kimondottan izgalmasnak ígérkezik. Kíváncsivá teszi az olvasót, vajon hogyan jutott el odáig Ádám, ahová a prológus szerint kerül. A prológusok ritkán tetszenek, de úgy érzem, itt szükséges volt, jó ötlet, hogy ez került az elejére, megadja az alaphangulatot.
    Viszont, a fene se tudja, miért, mégsem élveztem az olvasást. Az első fejezet nagy részébe csak bele-belekaptam.

    Igaz, hogy jó ötlet a prológus, de kicsit összeszedetlen lett – ami mondjuk valahol érthető egy leszokóban lévő drogfüggőtől -, sok rövid mondat váltogatja egymást, amiket többször fel is szabdalsz vesszőkkel, ami egy nem kellemes monotóniát ad a szövegnek. Ráadásul nagyon-nagyon sok mondat kezdődik ‘és’-sel, ami szintén nem túl szerencsés.
    Említették már többen is, és bizony engem is megdöbbentett, hogy a főszereplő fiú. 😀

    Szóval izgalmas, és sajnos nagyon is mindennapi problémát társz elénk, ami nagyon is pozitív. Inkább a tálalással nem nagyon sikerült összhangba kerülnöm, pedig egyébként érdekelne Ádám története.

    Gratulálok és további sok sikert! 🙂

  25. Hogy teljesen őszinte legyek, nekem nem tetszett. Túlságosan sok volt az utálat, és a negatív érzelem. Kell ez a regényekbe, az tény. De mint kiderült itt, túlzásba is lehet vinni. Voltak benne pozitív dolgok igen, de ezek kellenek a főszereplő személyiségébe is, nem csak a környezetébe.

  26. A téma ütős, kifejezetten szeretem a családi drámákat, a lelki boncolgatásos történeteket.
    Valaki korábban megjegyezte, hogy néha túl lett írva, ezzel egyet értek. Húzhatsz belőle nyugodtan, úgy még ütősebb lesz. Sejtesd, célozz rá, visszafogottabban, pl arra, hogy utálja a nagybátyja nevét, említését, stb. és ezért az öccse nevét is.
    Kicsit zavar, hogy a prológusban szinte minden kiderül a konfliktusról, legalábbis nekem túl sok minden kiderül – aztán lehet, később még több részletre derül fény, csak azzal meg az lesz a bajom, hogy NAGYON SOK(K).
    Ez erősen szubjektív vélemény, én lassúbbra venném a figurát, de nagyon sokan pont ezt a tempót értékelik tökéletesre, szóval majd Beáékra hallgass 🙂
    Mindenképpen gratulálok a témaválasztáshoz és persze a kikerüléshez is.

  27. A prologuson kifejezetten nehezen ragtam at magam, annak ellenere hogy a tema szerintem rendkivul fontos es jo erzekkel nyultal hozza.
    Ami engem folyamatosan megakasztott az olvasasban, az a jelenetek vegtelen kielemzese volt, hosszu mondatokon keresztul vezeted az olvaso gondolatait, majd leszursz olyan tanulsagokat, amiket talan erdemes lenne nekem vegiggondolnom. Igy azt erzem, hogy nem artana a szovegnek egy eroteljes surites.
    Kivancsi vagyok a folytatasra, mert erdekel a felvazolt csaladi titok, szoval sok sikert, es gratulalok a kikeruleshez!

  28. Amit legjobban értékelek egy-egy írásban, az az írói stílus. Ha van, azért már külön pont jár, ha még jó is, azért még több. Ennél a részletnél egy nem hétköznapi stílust fedeztem fel, de sajnos nem nyerte el a tetszésemet.
    Olyan érzésem van, mint amikor beszélgetek valakivel és az illető hadar, én pedig csak bólogatok, mert úgyse értek belőle semmit. Nem azzal volt a baj, hogy nem értettem volna meg, hanem azzal, hogy habár egy egész hosszú részletet olvasunk, alig történik benne valami. Ehhez képest az első sorokban eléggé a közepébe vágunk.
    A rengeteg tőmondat pedig kifejezetten zavart. Nem szeretem őket, főleg, ha egy szép kereken megírt mondatban lehetne megírni azt az pár szót. Emiatt az olvasó azt érzi, hogy sietnie kell az olvasással, mert a stílus is olyan, ez pedig elveszi az élményét. (Legalábbis nálam ez szokott előfordulni)
    Más részről viszont, érdekes történetnek tűnik, nem mindennapi és külön örülök, hogy magyar helyszínen játszódik. (Mármint erre következtetek a magyar nevekből)
    Arra amit a részletben olvasunk, és nem nyerte el különösképpen a tetszésemet, nem szeretnék kitérni, mert ki tudja, mi lesz fontos és mi nem, egy kis morzsából nem tudom megállapítani. Így további sok sikert kívánok, gratulálok a kikerüléshez!

  29. Kedves Kati! Gratulalok a kikerüléshez, egy érdekes részletet olvastam. Bár engem az elejében zavart a sok szóismétlés, de nem vete el a kedvem attól, hogy végig olvassam. Negativ kritikáktól eltekintve, amit a többiek már megírtak helyettem, engem édekelt volna a történe folytása, mert a főszereplő érdekes karakternek látszott.

  30. Telóról írtam bocsi… “történet folytatása”.

  31. Kedves Kati! Gratulálok a kikerüléshez, ez a második kommentem, a telefonomról nem küldte el nem tudom miért… mindegy, leírom újra, de már kicsit másképp. Érdekes történetet olvastam, ez a műfaj bár nem áll elég közel a szívemhez, sok érdekes szituációt és izgalmat tartogahat, a főszereplő maga módján kellően titokzatos, ez tetszik. Az elején volt benne pár szóismétlés, viszont a szöveget elolvasva a történet felkeltette az érdeklődésemet.

  32. Nem tudom. Felemás érzésem van. Tetszett is, meg nem is. Valahogy nem az igazi, nem érzem benne a lendületet, a gördülékenységet, valamiért mégis olvasnám a folytatást. 🙂 A mondateleji ÉS-ektől nekem is herótom volt, de ez gyomlálható. Nem tudom még igazán értékelni még ezt a munkát, mindenképpen jó, hogy megint nem valami fantasy…
    Gratulálok a kikerüléshez!

  33. Kedves Kati!

    Huh, ez… Elismerésem. Érződik, hogy a tiéd a téma, és tényleg érzed a szereplőd érzéseit. Ezúttal szerintem a prológusféleségnek is van értelme – felkeltette az érdeklődésemet, hogy jutott el Ádám oda, ahol most van.
    Sajnos azonban az E/1 maga után vonja, hogy nem titkolhatod el, amit Ádám tud… mert ez így zavaró és kesze-kusza. A könnyebben javítható része: a nevekről nem derült ki, ki kicsoda. Anti mondjuk? Ilyenkor elég egy beszúrás elé (pl. “anya barátnője, Gyöngyi” simán Gyöngyi helyett) és máris sokkal inkább bevonzz a szöveg. Illetve ha bemegy, automatikusan regisztrálja, kik vannak a házban; ezt érdemes az olvasónak is leírni.
    A nehezebben javítható része a kuszaságnak a fiú traumája. Az anya idegösszeomlása, a fiú drogozása stb… ha mindennek megtudjuk az okát, akkor az hatalmas spoilernek tűnhet, talán az egész regényednek ez a csattanója. Ha igen, akkor nem érdemes prológussal nyitni, az elején elég figyelemfenntartó a nagybácsi, a kisöccs és Ádám viszonya.
    Ha viszont nem erre épül a regény, akkor sokkal feszültségkeltőbb az, “hogyan jutott el egy jóravaló fiú addig, hogy öljön?” (pl) mint az, hogy “hogy jut el egy jóravaló fiú arra, hogy valami rosszat csináljon?”. Előbbi esetben sokkal mélyebb az érdeklődés, közelebb érzem magamhoz a szereplőt, mert tudom a titkát.
    Apróság, de érdemes valahová az elejébe becsempészni Ádám nemét. A prológusban kifejezetten nőies hangja van, később ez csökken, illetve párbeszédekben kifejezetten fiúsan szólal meg, de nagyon érzelmes, és ezért női író mellett könnyű lányra asszociálni.
    Minden hibája ellenére érződik a szenvedély, amivel írtad. Rengeteg tragédiát és kérdést villantasz fel már az első oldalon. Őszintén drukkolok egy pozitív lektoriért, én olvasnám ezt a könyvet tovább is. Borzasztóan tetszik, ahogyan fél mondatokkal szősz bele többletjelentéseket, kimondatlanul mondasz ki dolgokat. Külön tetszett a cím; számomra egyszerre utal az itteni részletben említett vakságra – szándékosan szemet hunyni dolgok felett -, és azt, hogy az álmokért küzdeni érdemes. Szóval álmodj tovább, és kitartást. Gratulálok a kikerülésedhez!

  34. Az eddig olvasottak közül ez volt a legjobb!♥
    Egy MAGYAR író,aki MAGYAR neveket használ! 🙂
    Nagyon tetszett,kíváncsi lennék a folytatására 😀
    Gratulálok a szerzőnek! 😉

  35. Érdekes érzelmek, érdekes karakterek, érdekes történet.
    A megfogalmazással akadt csak problémám. Néhol fárasztó volt olvasni, illetve egy-egy vessző rossz helyre került vagy hiányzott.
    A borongósságra nagyon is vevő vagyok, de a stílust lehetne csiszolni. Gratulálok!

  36. Kedves mindenki!
    Kicsit megkésve, de végül csak ideértem. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta és véleményezte a kikerült részletet. Nagyon sok dologban igazatok van, ezért ezt itt most nem is részletezném, de igyekszem megfogadni az értékes tanácsokat. (Egyetlen hozzászólásra reagálnék, és arra is csak zárójelben, mert nem szeretnék vitát. Az nem az én műfajom. Nagyon nem. Szóval csak annyi, hogy szenvedéllyel, és örömmel írok, ahogy szerintem itt mindenki. Az más kérdés, ha ennek ellenére nem sikerül tökéletesre, és nem tetszik mindenkinek. Ezt zokszó nélkül elfogadom. Nekem sem tetszik minden. Azonban… a befektetett munka nem feltétlenül egyenlő a küszködéssel. Nem értem, miért gondolta a kedves hozzászóló, hogy kétségbe voltam esve írás közben? Miért is lettem volna?)
    Számítottam rá, hogy a történet megosztó lesz a borongós hangvétele miatt. (Is.)(Annyit azért had áruljak el, nem végig ilyen.) Ennek ellenére örülök, hogy voltak olyanok, akiknek tetszett. Nekik köszönöm a bíztató szavakat. Nagy szükségem volt rá, és sok erőt adott.
    Kitartást, és sok sikert kívánok minden versenyzőtársamnak.