Fejes Szonja: Isten könnycseppjében megfürödni (részlet)

Fejes Szonja: Isten könnycseppjében megfürödni (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I.
KÖNNYCSEPP

„Könnycsepp, – egy hangya ivott belőle,
eltünődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.”
József Attila: Bánat

1.

A kín izzadságcseppjei kúsznak végig a hátamon, ahogy a főnök irodája felé haladok. Magassarkúm ütemesen kopog az iroda sivár folyósóján, a lépéseim egyre lassulnak, ahogy közeledek a Dr. Litkai Róbert feliratú ajtóhoz. Nem tudom, mi vár rám: figyelmeztetés, fegyelmi vagy kirúgás. Végül is, mindet megérdemlem.

– Szánalmas vagy!

– Sajnálom, nem tehetek róla!

– Most már mindegy! Ne nyavalyogj, legalább a büszkeséged őrizd meg!

Megállok az ajtó előtt, végighúzom a tenyeremet a hajamon, hogy ellenőrizzem, nem szabadult-e ki egy tincs a kontyomból. A frizurám tökéletes, mint mindig, nem húzhatom tovább az időt a babrálásával.

Indulj! Nézz szembe azzal, amit tettél!

Kihúzom magam, beszívom a levegőt, és bekopogok az ajtón.

– Tessék! – hallom Lotti, a titkárnő hangját. Benyitok.

– A főnök hívott – lépek be az irodába. Lotti zavartan pislog rám, szánalmat olvasok le az arcáról. Talán tudja, mi következik.

– Persze, menj csak.

A lábam visz előre, a tekintetemmel kétségbeesetten kapaszkodok Lottiba, de ő az előtte fekvő iratok tanulmányozásába mélyed. Litkai irodájában a szokásos precíz rend fogad. A parketta hidegen csillog, a rajta terpeszkedő szőnyeg bojtjai pontosan ugyanolyan távolságra nyújtóznak egymástól, a mahagóni íróasztal színe tökéletesen harmonizál a bőrkanapé vörösesbarnájával. A főnök szemben ül velem, elmélyülten tanulmányoz valamit a monitorján. Mindig izgulok, amikor a közelébe kerülök, tisztelem a tudásáért és az eredményeiért. Már a megjelenése is tekintélyt parancsol: szikár, ősz hajú, ötvenes úriember, aki mindig makulátlanul feszít drága öltönyében. Tétován álldogálok a szőnyeg szélén, várom, hogy megszólítson. Némi hatásszünet után rám néz.

– Üljön le, Lívia!

Mindenki csak Viának vagy Liának hív, ő is tudja, hogy nem szeretem a Líviát. Rossz emlékeket idéz: apa akkor nevezett így, ha számon kért rajtam valamit. Helyet foglalok az íróasztal elé helyezett süppedős fotelban. A harisnyán keresztül is érzem a hideg bőrfelület érintését, idegesen lejjebb ráncigálom szűk, krémszínű szoknyámat. Litkai rezzenéstelen arccal figyel.

– Gondolom sejti, miért van itt. – A hangjából és a tekintetéből süt a szemrehányás. Erre most mit válaszoljak? Valószínűleg tudja, mit tettem. Nem is várja meg a válaszomat. – Nincs értelme tagadni. Maga ismeri legjobban a városi rehabilitációs pályázat részleteit. Ráadásul felhívták rá a figyelmemet, hogy a leleplező cikk írója az ismerőse a Facebookon. Így akar bosszút állni, amiért nem az ön által javasolt megoldás került a projektbe?

– Dehogy! Sohasem ártanék a cégnek! Csak egy barátnőmmel beszélgettünk Messengeren, amit a barátja elolvasott. Nem gondoltam volna, hogy cikket ír az ügyről! – tör ki belőlem.

– Kiadta a munkája során tudomására jutott információkat, amivel jóvátehetetlen károkat okozott. Ez megbocsáthatatlan.

Nem kiabál, de a hangjában visszafojtott indulat vibrál. Megértem, hogy dühös, még én sem vagyok túl az első sokkon. Viszontlátni az Indexen a soraimat, amiket bizalmasan írtam meg a legjobb barátnőmnek! Nyelek egy nagyot, de hallgatok.

– Tudja, hogy a vállalat nem heveri ki, ha elveszti a legnagyobb megrendelőjét! – csattan a főnök hangja. Tisztában vagyok vele, hogy a cég legnagyobb bevételét a kerületi önkormányzattól kapott megbízások jelentik, ezért különösen vigyázni kell, nehogy kényes információk kerüljenek napvilágra. Ez viszont most megtörtént, ráadásul miattam. A sajtó rögtön ráharapott a kínos tényekre, már az országos hírportálok is lehozták a cikket.

– Nagyon sajnálom, nem akartam! Szeretném jóvá tenni.

– Hogyan? Kíváncsi lennék a konstruktív javaslatára.

Az agyam lázasan jár, de semmi értelmes nem jut az eszembe. Pedig mióta megtudtam, mi történt, ezen töprengek. Kétségbeesetten nézek a főnökömre. Litkai szeme összeszűkül, a ráncok összeszaladnak a szeme sarkában.

– Épp eleget tett! Olyan kínos helyzetbe hozta a céget és személy szerint engem, amilyenben még nem volt részünk. Az ügyfél tudja, hogy tőlünk szivárogtak ki az információk! Magától vártam a legkevésbé, hogy nem tudja befogni a száját. Rendkívül etikátlan, amit tett, arról nem is beszélve, hogy megszegett egy sor szabályt. Beperelhetném, és követelhetném a kárt, amit a cégnek okozott.

Tudom, hisz jogot végeztem. A hüvelykujjam körömházát kapargatom, mint mindig, ha ideges vagyok, de alig érzem a fájdalmat.

 – A cikkben szereplő állítások egy része csak feltételezéseken alapul – próbálok védekezni.

– Ne nevettessen! Lehetett volna annyi esze, hogy tudja, egy ilyen ügyben az újságírók minden hírmorzsára ugranak, és országos botrányt kavarnak. Azért vontam be, mert bíztam magában. A legkevesebb, hogy ezek után elbocsátom. Örülhet, ha ennyivel megússza! Csak azért nem perelünk, mert ismertem az apját.

Csak így kimondta: ki vagyok rúgva. Ráadásul apát sem hagyta ki a dologból. Litkai tudja, hová kell szúrni, hogy még jobban fájjon. Egész eddig azért küzdöttem, hogy méltó legyek apa emlékéhez.

– Sajnálom, hogy a magánlevelezésem rossz kezekbe került. Tényleg nem akartam bajt okozni. – Csak ennyit tudok kinyögni.

– Az ügyvédünk majd hívja, ha elkészült a rendkívüli felmondása. Azonban ha még egy, a munkakörével kapcsolatos információt viszontlátok a sajtóban, olyan kártérítési pert akasztok a nyakába, amit sohasem hever ki! Remélem, azzal is tisztában van, hogy ezek után egy pályázatíró vagy ügyvédi iroda sem kockáztatná meg, hogy magát alkalmazza – mondja, majd újra a monitor tanulmányozásába mélyed. Egész lénye azt sugározza, hogy megszűntem számára létezni. A szégyen felforrósítja az arcomat. Kikászálódok a fotelból, és kifelé botladozok. Minél hamarabb el akarok tűnni ebből az irodából, legjobb lenne az egész életemből. Az előtérben Lotti szánakozó tekintete elől tovább menekülök a szobám felé. A folyosón szerencsére csak az egyik adminisztrátorral találkozok, de nem szólít meg, pedig biztos majd meghal a kíváncsiságtól. Ma mindenhol én leszek a téma. A közös irodánkban a kollégám, Tibi vár.

– Na, mi volt? – néz rám a szemüvege mögül.

– Kirúgtak.

– Várható volt.

Biztos örül a bukásomnak. Nem kell többet versenyeznie velem.

– Aha – dünnyögöm, miközben felveszem az asztalomon heverő telefont. Hét nem fogadott hívás, nagy része a barátnőmtől. Mégis mit várt Klaudia az újságíró pasijától, amikor megmutatta neki, amit írtam? Ezt nem intézheti el egy bocsánatkéréssel.

– Nem perelnek be? – faggatózik Tibi.

– Nem.

– Szerencséd van.

– Ja, tényleg.

Még egy dobozom sincs, amibe a cuccaimat dobálhatom. Hogy viszek el mindent egyszerre? Két és fél éve nagyrészt az irodában élek. A mai nap az utolsó, amit itt töltök. Nyomás nehezedik a mellkasomra, alig kapok levegőt. Megmozdítom az egeret az asztalon, a képernyő életre kel. Beírom a kódomat, de a gép nem fogadja el.

– Amíg Litkainál voltál, az infósok letiltották a hozzáférésedet.

Persze, óvni kell a titkokat egy bosszúra éhes, kirúgott alkalmazottól.

– Gondolom, te kapod meg az ügyeimet.

Volt kollégám rám néz a monitorja mögül.

– Sajnálom, Via.

Arra számítottam, hogy kárörvendő lesz, de őszintének tűnik. Legszívesebben elbőgném magam.

– Az iratok azokban a mappákban vannak időrendben – mutatok a mögöttem lévő szekrényre, csak hogy ne lássa az előtörni készülő könnyeket.

– Tudod, tényleg nagy hülyeséget csináltál, de olykor azt kívánom, bár én is kimondhatnám, amit gondolok.

Tibire nézek, a szeme alatti karikák napról napra sötétebbnek tűnnek, köszönhetően a túlóráknak és az éjszakázásnak néhány hónapos kisfia miatt. Ő nem engedheti meg azt a luxust, hogy kirúgassa magát az érzékeny lelke miatt.

– Aha, tényleg hősies tett volt. Most mehetek haza éhen halni.

– Nem féltelek. Ebből a helyzetből is kimászol.

Persze. Dobhatom a kukába, amiért évekig dolgoztam.

Az egyik szekrényből előkerül két szatyor, amibe bepakolom a bögrémet, a dísztárgyaimat, egy itt felejtett blézert és a tollat, amelyet a születésnapomra kaptam a kollégáktól. Néma csendben szorgoskodok, közben magamban zokogva búcsúzok a helytől, ami az életem fő helyszínét jelentette. Mikor végzek, a határidőnaplómat Tibi asztalára teszem.

– Benne van minden megbeszélésem időpontja.

Tibi belelapoz, és rám néz.

– Köszi – aztán egy másodpercnyi hallgatás után kiböki: – Kikísérlek.

– Nem kell. Megoldom.

A szatyromat szorongatva igyekszem feltűnés nélkül kiosonni az épületből. Csak kíváncsiskodó pillantásokat kapok, kérdéseket nem. Vajon már mindenki tudja, mi történt? Amikor kilépek az épület üvegajtaján, megcsap a kinti hideg levegő. Hiába van március, a tél még keményen tartja magát, megkínozva a napfényre és enyhülésre áhítozó lelkeket. Utálom a borús időt. A táskámból előkotrom a telefonomat, és Áron számát tárcsázom. Ő mégiscsak a barátom, legalábbis valami olyasmi. El kell neki mondanom, mi történt. Sokadik csengésre veszi fel, biztos megint a gépe előtt ül, nehéz lesz kizökkenteni a programozásból.

– Helló! Nagy gáz van! – térek rögtön a tárgyra.

– Mi történt? – kérdezi, miután kapcsol, hogy ki vagyok.

– Klaudiának elpanaszoltam, hogy milyen sok fát terveznek feleslegesen kivágni a kerékpárutas pályázat miatt. Ő mesélt róla a pasijának, aki egy jó sztori kedvéért kirúgatott.

– Mi? Kirúgtak? Komolyan?

– Szerinted viccelnék ezzel?

– Hát… mondjuk, ha tényleg leírtad azokat az infókat, és nyilvánosságra kerültek…

– Valakinek ki kellett öntenem a szívemet! Te szokás szerint el voltál foglalva a hülye kódokkal.

– Bocs, nem gondoltam, hogy ilyen fontosak azok a fák.

– Látod, ez a különbség kettőnk között! Engem felháborít, ha egy egész fasort akarnak feleslegesen kivágni! – Kezd kihozni a sodromból az érdektelensége.

– Úgy tűnik, eredményes voltál. Rákerestem, és látom, címoldalra került a dolog.

– Kösz, igazán jól tudsz vigasztalni. Mi lenne, ha kicsit együttéreznél velem?

– Oké, gáz ez az egész, de azért nem dől össze a világ.

– Ez nagyon vigasztaló, kösz! Inkább nem is zavarlak tovább, térj csak vissza a programodhoz! Szia! – azzal kinyomom a telefont, és indulatosan a zsebembe süllyesztem. Látom magam előtt, ahogy Áron megcsóválja a fejét, leteszi az asztalra a mobilját, aztán újra belemélyed a kódolásba. Nem fog visszahívni, megvárja, amíg lenyugszok. Ugyanolyan racionális, mint apa volt.

– Jól elintézted magad! Se munkád, se becsületed. Meddig húzod pénz nélkül? Ezért tanultál öt évet az egyetemen, ezért güriztél annyit?

Sajnos apát nem tudom olyan könnyen elhallgattatni, mint Áront, ő mindig velem van. Nem halt meg teljesen azon az éjszakán, amikor az ágya mellett ültem a kórház Hospice részlegén, miközben anya részegen feküdt otthon. Ott gubbasztottam a fertőtlenítőszagú szobában, és hallgattam, ahogy szaggatottan lélegzik. Az orvos megmondta, hogy már csak órái vannak hátra. Képtelen voltam ránézni. A legerősebb ember, akit valaha ismertem, összeaszottan, gyengén hevert a fehér kórházi takaró alatt. A rák már felfalta a szerveit, de ő még mindig kitartott. Egyre hosszabbak lettek a szünetek a levegővételei között. Aztán hirtelen egy hangos sóhaj törte össze a nehéz csöndet. Ijedten néztem rá. A szeme nyitva volt, engem figyelt kíntól kifakult, kék szemével. Összekapcsolódott a tekintetünk, ő pedig nem lélegzett többet. Sohasem fogom elfelejteni a pillantását a halála pillanatában. Akkor költözött a fejembe, azóta hallom folyton a fejemben a hangját. Nem kímél jobban, mint életében.

Mélyen beszívom a tüdőmbe a hűs levegőt, majd lassan kifújom. Lendületes léptekkel indulok el, közben tekintetemmel a külvilág részleteibe kapaszkodok, hogy ne ragadjon el ismét a sötétség. Az arcomat csípi a hideg, ami a szoknyám alá is bekúszik, kényelmetlen, magassarkú csizmám szorítja a lábamat. Borzongva lépkedek, az embereket figyelem, akik elhaladnak mellettem. Irigylem őket, mert van céljuk, ami felé siethetnek.

A túloldalon magasba törő épületek között fel-felcsillan a fény. Megállok egy helyen, ahol nem takarják el a házak a napot, és felé fordítom az arcomat. Még nincs ereje, de jólesően simogatja a bőrömet. A lakásomba sohasem süt be a nap, reggelente munkába menet pedig az út nagy részét metróval teszem meg, ahonnan rendszerint már sötétben indulok haza. Most végre élvezhetem egy kicsit az érintését, nem kell sehová sietnem. Mégis, valahogy rémisztőnek tűnik a hirtelen rám szakadó szabadság. Görcsbe rándul a gyomrom, egy kérdés visszhangzik bennem: Istenem, most mi lesz?

Minél hamarabb haza kell jutnom az ismerős falak biztonságába! Bevetem magam a legközelebbi metrólejáróba. Ahogy a lépcső egyre lejjebb visz a föld alá, újult erővel lüktet fel bennem az önvád. Megint lejátszódik előttem, ahogy elkeseredetten püfölöm a billentyűzetet, hogy kiöntsem a szívem a barátnőmnek. Annyira fájt, hogy meg sem fontolták a javaslatomat, amivel segíteni akartam! Aztán két nap múlva az irodában hívott fel Klaudia. Először el sem hittem, amit mondott, csak miután megnéztem az Indexet.

„Az önkormányzat százhuszonnyolc fa kivágását tervezi a városi rehabilitációs program keretében, hogy biciklisávot építsen. A több, mint százéves szelídgesztenye- és platánfák elpusztítása elkerülhető lenne, ha nem az utat szélesítenék, hanem a fasort megkímélve, annak túloldalán bicikliutat valósítanának meg. Ez ráadásul kevesebbe is kerülne, de az önkormányzat a helyi adottságokat figyelmen kívül hagyva ragaszkodik eredeti ötletéhez.”

Most már értem, hogyan képes megfagyni valakiben a vér. A saját bizalmasan elsuttogott szavaimat meglátni a címlapon! A cikkben a figyelemfelkeltő első sorok után további infók is szerepeltek, ezeknek már Klaudia pasija járt utána, de az egész az általam kikotyogott információkon nyugodott. Nem tudtam hallgatni barátnőm sajnálkozó szavait, félbeszakítottam, és kinyomtam a telefont. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy újra átélem azt a szörnyű pillanatot. Mélyeket lélegezek, hogy visszatartsam őket. Nem akarom, hogy megbámuljanak.

Húsz perces metrózás után kiszállok, és szinte menekülök hazafelé. Hamarosan belépek az öreg bérház kapuján, és felmászok a másodikra. A lakásban a szokásos félhomály fogad. A hideg falnak támaszkodok, lehúzom a csizmámat, és bevágom a többi cipő közé. Kiszedem a hajtűket is, kontyba kényszerített hajam a vállamra hullik. Hol lehet Murr? A macskám máskor az ajtóban állva vár, de most biztosan alszik valahol, nem számít rám. A konyhába megyek, hogy igyak egy pohár vizet. Mikor néhány órája elmentem innen, még nem sejtettem, hogy hamarosan újra itt állok, és közben összedől az életem. A konyhaszekrény tetejére esik a pillantásom, ahol még mindig ott áll a konyak, amit tavaly a születésnapomra kaptam a kollégáktól. Annyira nem ismertek, hogy tudják, nem szoktam inni. Elég volt végignézni, hogy anya belehal az alkoholizmusba. Egy percig szemezek a masnival átkötött üveggel, majd lábujjhegyre állok, és leveszem.

– Mit csinálsz? Megőrültél?

Miért ne? Anya azért ivott, mert nem tudta elviselni a nyomást. Nekem is inkább magamba kellett volna fojtanom a bánatomat, mint hogy kiírjam magamból. Apa megmondta, hogy meg kell tanulni az érzelmeinket egy gödörbe ásni, mert csak bajt okoznak.

Voltam már nagyon mélyen, és nem akarok visszajutni abba az állapotba. Talán a pia segít elhallgattatni apát a fejemben. Folyamatosan érzem a megvetését, a csalódottságát. Lecsavarom az üveg tetejét, és meghúzom. Szörnyű íze van, égeti a torkomat, a szemem könnybe lábad. Nem is érdemlek jobbat.

– Szánalmas vagy! Zugivó leszel, mint az anyád? Büszke lehetsz magadra!

Leroskadok az ikeás konyhaasztal melletti székre, és egy újabb kortyot erőltetek le a torkomon. Igen, tényleg szánalmas vagyok. Még a macskámat sem érdeklem annyira, hogy előjöjjön megnézni, mi van velem. Előveszem a telefonomat, és nem törődve a nem fogadott hívásokkal megnyitom a lejátszási listát. Megkeresem azokat a metál számokat, amikre apa azt mondta, hogy szerinte csak beteg emberek hallgatnak ilyeneket. Egy régi Korn számot választok, amit kamasz koromban annyira szerettem. Felordít a zene, újra iszom, majd hátradőlök, és az üvegben csillogó italt bámulom. Megint azt érzem, hogy nincs jogom élni. Mint régen, amikor a viselkedésemmel szégyent hoztam a családra, és nem érdemeltem meg, hogy a része legyek. Ilyenkor apa napokig nem szólt hozzám, nem mehettem ki a szobámból, nem ehettem, tévézhettem velük. Láthatatlanná váltam. Addig nem léteztem a szüleim számára, amíg jóvá nem tettem a bűnömet. Apa helyébe a halála után Litkai lépett, neki akartam megfelelni. Ő is csalódott bennem.

Előveszek egy poharat, töltök az üvegből, de löttyintek bele egy kis kólát, hogy elviselhetőbb legyen a konyak íze. A lábaim kezdenek elnehezülni, és egyre dühösebb leszek. Szemét Litkai! Eddig minden erőmmel az irodáért dolgoztam, nem csak a fizetésemért, hanem mert hittem benne, hogy fontos, amit csinálunk. De csak eszköz voltam, mások érdekeinek kiszolgálója. Megpróbáltam valamin változtatni, de csak azt értem el, hogy kirúgtak. Ehhez ráadásul a legjobb barátnőm is hozzájárult, a barátom pedig képtelen együttérezni velem. Túl lehet élni egyedül? Oda jutottam, mint anya, magányosan kesergek egy üveg pia társaságában.

Nem! Én nem vagyok olyan, mint ő! Felpattanok a székről. Egy pillanatra megszédülök, megkapaszkodok az asztalban, de aztán elindulok. Megnézem magam a folyosón lévő tükörben. Szörnyen nézek ki, a szemfestékem elmosódott, a szemeim kivörösödtek. Mikor sírtam? Letörlöm a fekete foltot a szemem alól, a számra pedig kenek egy kis rúzst. Ledobom magamról a kényelmetlen kosztümöt, felveszek egy farmert és egy kényelmes bakancsot, magamra kapom a kabátomat, aztán kilépek az ajtón. Sietős léptekkel indulok el. Ha elég elszánt vagyok, talán sikerül elmenekülnöm önmagam elől.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (32 votes cast)

Leave a Comment

51 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerülèshez! 🙂

  2. Attila majd részletesen elemzi, de nekem a “patikatiszta” jelző jutott eszembe a szövegről. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez pozitív vagy negatív jelző-e.

  3. Kedves Szonja!
    Mindig nagy örömmel kezdek a mai, Magyarországon játszódó történetekbe, jó érzés ezeket olvasni. És igen, most is egy olyan helyzettel találtam magam szembe amit magam is átéltem (rúgtak már ki:) és tudtam azonosulni a főhőssel. Érdekes volt olvasni, hogy valaki más miként éli meg azokat a sorsfordító eseményeket, amiken én is átmentem annak idején.
    Kicsit zavart, néhány logikátlanság (pl. reggel még úgy indult, hogy nem sejtette, összeomlik az élete? de a főnök irodájába már úgy ment be, hogy tudta, mire számíthat – ami amúgy hihető, ha tudja, hogy ekkorát hibázott), és az információ átadáson is finomítanék kicsit, kevésbé direkten talán hatásosabb lenne.
    De könnyed írás, olvastatja magát. A szimpatikus hősnő, aki erkölcsi dilemmája miatt kerül bajba érdekelt, jó volt róla olvasni. Megértettem a helyzetét, sejtem a belső konfliktusait amiket fel kell oldania és drukkolok, hogy decemberben olvashassam milyen megoldásokra jut a regény végére.
    Gratulálok a kikerüléshez.

  4. Az első két mondat példa arra, hogyan kell fájdalom (unalom) nélkül bemutatni egy csomó dolgot a háttérből és a (valószínű) főszereplőről.
    A folytatásban elámulok a nyelvezeten. Nem bétáztam ezt a regényt, azt sem tudom, ki a szerző, de olyan, mintha meg akarna felelni az igényeimnek. „Rigolyáim” nyugodtan pihennek a mély tudatomban. A szerző nyilván szereti a nyelvet, amelyen alkot.
    Az eddig elmondottaknak kellene lennie az alapnak, ahonnan indul a kritizálás lehetősége, a véleményezőnek nem a nyelvtannal vagy a hosszadalmas, hibás leírásokkal kell viaskodnia, innen mondhatjuk: meglátom, mi lesz belőle. Ez üdítő, a kávé mellé ilyet szoktam kívánni magamnak. Innentől foglalkozhatom azzal, vajon mit akar mondani a szerző, miről ír majd két, háromszáz oldalon át.
    Napjainkban játszódó, valós hátterű történtet kapok. Sci-fi író létemre tetszik a valóság, én a sci-fit is gyakran helyezem a valós időbe és a valós térbe, mert izgalmas a feladat. Ez is izgalmasnak tűnik. A helyszín Magyarország, a szerző nem írhat le bármilyen badarságot, mert minden ellenőrizhető, és minden hiba szembeötlő – lenne, ha hibásan festené a hátteret, de eléggé valósnak találom az írást, eléggé valósnak látom a szituációt és a bajt, amibe a főszereplő került.
    Most is azzal tudom befejezni a mondandómat, mint két napja: lehet akár zseniális, de akár csapnivaló is a munka, bár az utóbbit nem gondolnám. Időrendben a harmadik kedvencemnek sok sikert kívánok!

  5. Kedves Szerző!

    Szép írás, hibátlan, jól olvasható. A cselekmény megfogott, engem kimondottan érdekelne, hová keveredik Lívia, hogy mászik ki a csávából.

    Ugyanakkor a szöveget monotonnak találtam, a lány gondolkodásmenetét hiteltelennek. Mesélsz, de kvázi hang nélkül. Nulla önvád, harag, az áruló barátnőt éppen csak megemlíted, Lívia a kirúgása után rögtön a halott apján és az alkoholista anyján kezd gondolkodni… Legalább sírta volna el magát a lépcsőházban, vagy valami! Egyedül a szégyent és a megfelelési kényszert tudtam megfogni, az jól átjött. Nem tudom, mennyire szándékos ez a (számomra) kissé sterilnek ható hangulat a kezdésnél, de valahogy annyira érzelemmentesnek és fegyelmezettnek találtam a szöveget, hogy nem igazán tudtam sajnálni Líviát.

    Mindennek ellenére olvasnám tovább, érdekesnek tűnik.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  6. 10-es és még több kéne belőle, mert az alapmotívum még itt nem bontakozott ki – milyen eseményeket indít el az elbocsátás?

  7. Gratulálok a kikerüléshez. Kellemes részlet, könnyen olvasható, jól befogadható. A jelen idejű E/1 bár közel sem mondható mainstream elbeszélési módnak, indokolt használat esetén erősítheti a regény atmoszféráját. Alapvetően egyszerűnek tűnhet a jelen E/1 használata, csinálom ezt, csinálom azt, az olvasó könnyen elképzeli a helyzetet, azonosul a karakterrel és hamar elvarázsolható. A valóságban koránt sem ennyire egyszerű ez a dolog, megvannak a maga csapdái, melyek közül egybe már a részlet alapján is belesétál a szerző. Ez pedig az ikes igék E/1-es ragozása. Számomra kifejezetten kellemetlen volt olvasni ezt a következetesen, több alkalommal feltűnő hibát, ami bizonyosan végigvonul a szöveg egészén. További kérdéseket vet fel, hogy a jelen E/1 hogyan képes funkcionálni 300 oldal körüli terjedelemben. Novellák esetében rendben lévőnek tűnik, de egy egész regényben hatalmas vállalás a használata. A nézőpont karakternek olyan szinten érdekesnek, rétegeltnek kell lennie, hogy érdemes legyen végig a fejében tartózkodni. E mellett cselekvő karakternek is kell lennie, mert ilyen esetben tipikus hibaként jelenhet meg a későbbiekben, hogy a nézőpont karakter gyakorlatilag ‘csak a kamerát tartja’ mint egy operatőr, szemein át látjuk a körülötte zajló eseményeket, gondolati síkon le is reagálja azokat, de tettekkel nem befolyásolója, nem aktív résztvevője a történéseknek. Utolsó veszélyként pedig a többi karakter rétegeltségének megteremtési nehézségei jelennek meg.
    Ha mindezt dramaturgiailag megfelelően, árnyalt karakterábrázolással sikerült letenni az asztalra, akkor abszolút bravúrosnak mondható írás. Kíváncsian várom a lektorok véleményét.

  8. Szóval igen, hiteles, mondhatni hétköznapi, és fegyelmezetten tárgyilagos és tiszta. És éppen emiatt nem tudom még mindig eldönteni, hogy a “patikatiszta” pozitív, vagy negatív-e, ehhez, ahogy Szandra is utalt rá, több kéne. Így önmagában ez szárazon unalmas, még a hitelesség miatt is, hiszen mégis minek akarna bárki olyasmiről olvasni, amit nap mint nap átél, tapasztal, hírekben olvas, ismerőseitől hall. És persze miért akarna bárki erről írni? Tehát nyilván kell majd valami váltás a szövegbe, és nyilván nem ennyiben merül ki, lesz majd valami váltás, valami sztori. Hogy ismét Szandra kérdésére válaszoljak: Szerintem felkutatja az újságírót, és szerelem szövődik közöttü, aztán együtt győzedelmeskednek. Érdekes maga az ügy: Fákat vágnak ki a kerékpárút miatt. Talán egészség- és sportkultúra (és – biznisz) kontra természetvédelem problémakört is boncolgat majd.
    Összegezve: Ennek a szövegnek a későbbi sorsát tényleg csak tippelgethetjük, miközben a lektorra várunk.

  9. Kedves Gorzó János!
    Az ikes igék ragozásának szabályain már lazít egy ideje az akadémia. Nem mondom, vannak esetek, amikor szörnyen hangzanak a hibás ragok, a magam munkáiban gyakran követem a hagyományos formát, de a nyelvünk változik. Az ikes igék különleges ragozása kiveszőben van, csak tessék lássék(!) módon él vele a többség.
    Bár csak ennyi lenne a hiba a többi írásban is!

  10. Kedves Attila!
    Az Akadémia e területen megfogalmazott állásfoglalását nem ismerem. Azt azonban vallom, hogy minden szöveget kontextusban kell vizsgálni. Készséggel elhiszem, hogy lazítottak a szabályon, és teszem azt egy általános iskolai fogalmazásban, vagy irodalom írásbeli érettségin a tanárok már nem számítják hibának.
    Én magam hibának tartom, főleg akkor, ha egy irodalmi igényességgel megalkotott szövegről beszélünk. Hiszen ez a kézirat könyv szeretne lenni, nem köznyelv vagy iskolai fogalmazás. Előző részleteknél is felmerült hasonló probléma (iskolai fogalmazás vs irodalmi igényességű szöveg) ha ott említésre kerültek a hibák, az igazságosság nevében itt is meg kell említeni. Hibátlan szöveg természetesen nem létezik – még kiadott, szerkesztett művek esetében sem találkoztam ilyennel – jelen esetben viszont a teljes részleten következetesen végigvonuló problémáról van szó, ezért említettem meg.
    Természetesen mint minden, ez is egyéni meglátás, azt is el tudom fogadni, ha valakit nem zavar. Engem igen.
    Összességében nyilván nem ez fog dönteni a kézirat sorsáról, ha a dramaturgia és karakterépítés megfelelő, a szerkesztés során majd eldöntik, hogyan állnak a kérdéshez 🙂

  11. Kedves János!
    Értem a felvetésedet, és nagyon nem is vitázom vele. Az utolsó mondatodra célzok, amikor azt mondom: a kiadás valóban megbukhat a dramaturgián vagy más, most még nem látható hibán, de ne legyenek illúzióid! A manapság kiadott regények esetében – néhány, kimondottan szépirodalmi kiadót leszámítva -, mintha nem is hallottak volna a szerkesztők, lektorok az ikes igékről. 🙁 Sajnos, még ennél durvább hibákra sem legyintenek rá, legyintés nélkül ottmaradnak a középiskolás szintű írásokban a hibák (pl a mondatkezdő, sőt BEKEZDÉST kezdő kötőszavak, felesleges “és”-ek, “hogy”-ok, “egy”-ek és más pongyolaságok.
    Azért csak küzdj tovább a nyelvhelyességért, én is teszem a magam módján!

  12. Bárcsak tudnám, mi lest a történetből. A kimagasló szövegminőség miatt feltételezem, hogy a szerző a cselekményre és a jellemfejlődésre is nagy gondot fordított, de a kitett részlet EDDIG még nem győzött meg. Ostobasága, egoizmusa és naivitása miatt teljesen antipatikus főszereplővel indítunk, aki ráadásul képes kólával inni a konyakot (broáf!!!).
    Végül:
    – Hát… mondjuk, ha tényleg leírtad azokat az infókat, és nyilvánosságra kerültek…
    – Valakinek ki kellett öntenem a szívemet!

    Hát akkor, kedves Lívia, elő a felmosórongyot és tessék feltörölni a szívedet a padlóról, aztán önsajnálatban dagonyázás helyett frissíteni az önéletrajzodat.
    Aztán lehet hogy ez csak egy generációs dolog és a tipikusan “millenial” főszereplő vekengése az őt ért iszonyatosan pusztító igazságtalanságok miatt bejön a korabeli Z-generációs olvasóknak, de egy érettebb közönsgnek már nem biztos.

  13. Kedves Attila!
    Még csak véletlenül sem állítanám magamról, hogy a nyelvtani szabályok mindegyikével tisztában vagyok. Egy ‘lenyugszok’ típusú szó viszont homlokráncolásra késztet. Más, ennél sokkal jelentősebb hiba felett pedig olykor könnyedén átsiklom. Tipikus ‘ki mire érzékeny’ eset.
    A részletre visszatérve, a felvetett hiba könnyen, átírás nélkül javítható, sőt, felvetésed alapján talán nem is kell javítani. Szurkolok, hogy a lektoroknak is elnyerje a tetszését, mert a kikerült részlet alapján valóban figyelemre érdemesnek tűnik.

  14. Nem téblábol az előzményekben, épp úgy és ott kezdődik a kézirat, ahogy én szeretem, a fordulópontnál. A hősnő halad a folyosón, a hátán lecsorog az izzadtság. E/1-ben mesélsz, ráadásul jelenidőben, mégis olyan, mintha mindentudóként tennéd. Tudom milyen ez, én is hajlamos vagyok rá, pedig manapság az olvasók, különösen a zsánerirodalomban részt akarnak venni a történésekben. Nem csak látni a karakter szemével, de érezni is, amit ő. Vele izgulni, félni, szerelembe esni. Ezt rendkívül nehéz elérni, és úgy látom, a mai sikerszerzők, akár a KMK szerzői is, ezt tudják elérni. Bevonódik az olvasó, mondják. Ezt hiányolom kicsit a kéziratból, ám ez lehet a karakter személyiségjegye, bár a barátjának odamondogat, ami tetszett, vér folyik az ereiben. Szeretem az ilyen regényeket, amik emberekről szólnak. Gratulálok!

  15. Engem megvettél.
    Felmerül bennem a kérdés, ha már a kezdés ennyire lebilincselő, milyen lehet a folytatás?
    Gratulálok!

  16. Engem megvettél.
    Felmerül bennem a kérdés, ha már a kezdés ilyen lebilincselő, akkor milyen lehet a folytatás?
    Gratulálok!

  17. Gratulálok a kikerüléshez. Tetszett a részlet. Figyelemfelkeltő volt a kezdés, végig fenntartotta az érdeklődésem. De ezen részlet alapján fogalmam sincs róla miről fog szólni a sztori, ennek azért az első fejezetben már ki kellene derülnie. Például oda írhattad volna utolsó mondatként: nem kesergek tovább, bosszút állok mindenkin! Persze ez csak egy buta példa volt.
    Szorítok a pozitív lektoriért.

  18. Volt szerencsém végig elolvasni a regényt, így pontosan tudom, hogy nem csak az eleje jó, hanem az egész történet.:) Remélem, hogy végül a könyvesboltokban köt ki! Gratulálok a kikerüléshez!

  19. Kedves Katherine Poll! Egy regény sohasem kezdődik a fordulópontnál. Az előkészítéssel kezdődik a történet, ha a fene fenét eszik is. Ha úgy tűnik, hogy nem annak oka van. Vagy az, hogy aszerkesztés mesteri, és előrehoz egy későbbi mozzanatot, utána tér vissza az előkészítésre, vagy az, hogy ez a fordulat nem A Fordulat, hanem egy fordulatnak látszó előkészítés, A Fordulat majd később jön. Ezért vagyok én aggódóan kíváncsi, hogy hogyan folytatódik.

  20. Kedves Lobo Marunga!
    Nem akarok tankönyv ízű lenni, de a klasszikusok tanítása és az általam ismert tankönyvek azt mondják, hogy a regénynek a fordulópontnál kell kezdődnie. Lásd a témából a világ legismertebb tankönyvét: Egri Lajos – A drámaírás művészete.

  21. Ott kezdődik maga a tényleges cselekmény. A konfliktus, fordulat, bonyodalom… stb. indítja be a cselekmények, események sorozatát. Szerintem itt most megint oda értünk vissza, hogy gyorsan vagy lassan, közepébe vágva vagy lassan bevezetve kezdődjön-e a történet. de vegyünk egy közismerten durrbele kezdéseiről híres írót: A Piszkos fred a kapitány egy zseniális párbeszéddel indít, ami annyira jó, hogy kicsit sem érdekel, kik a szereplői, és miért beszélgetnek erről. Utána viszont félreteszi őket, és elmeséli, kicsoda Fülig Jimmy és hogy jutott odáig, hogy a kését keresi. Biztos sántít a példám, de talán szemlélteti, mire gondolok.
    Tudom, hogy mi erről a véleményed, és te is tudod az enyémet, de továbbra sem tartom jónak, hogy egy regény mindenáron a közepébe vágve kezdődjön, csak azért, mert az első pár oldal alapján veszik meg. Ha így volna (vagy van), akkor pl. ez a regény elbukna minden könyvesboltban. De nincs így. Aki olvasni akar, az ennél továbbmegy, tovább gondol. (Én pl. ha boltban beleolvasok egy könyvbe, soha nem az elejét olvasom el. Persze nem is a végét.)

  22. Na és még egy: Szerintem ennek a regénynek ez még nem a fordulópontja, bonyodalma stb. ahogy tetszik.

  23. Kedves Lobo Marunga!
    Az in medias res nem azonos azzal, hogy a regény a főszereplő életének fordulópontjánál indul. Az előbbi inkább arra vonatkozik, hogy valamely fordulatos cselekmény közepébe vágunk. A fordulópont nem ezt jelenti. Ha egy asszony megkapja a fenyegetést, hogy leleplezik a férje előtt a titokban felvett hitelről, az a legkevésbé sem fordulatos cselekményt jelent, mégis fordulópont az életben. Változtatni kell, cselekvéskényszert hoz, mert baj lesz. Csak a fenyegetés jelenik meg, de szó sincs viharos cselekményről. Romeo (emlékezetem szerint) egy ugyanolyan bálon van jelen, mint amilyenből sok tucatnyit megélhet egy farsang alkalmával, ez nem valami különleges cselekmény (jó, valami verekedés is történik ott, az igazi “in medias res”, csak a lényeghez semmi köze), viszont meglátja Juliát, és megváltozik minden. Sorolhatnám. Az Éhezők viadala az első oldalakon jelentéktelen cselekménnyel, egy szokványos vadászattal indul, de a következő oldalakon megváltozik minden. A “bele a közepébe” egy technika, amelyet alkalmazol vagy sem, a fordulópont bemutatása ettől függetlenül a regény gyutacsa. Ha nem jön a sorsolás, ahol Katniss magára vállalja a húga helyett a harcot, nincs regény, vagy másik regényt ír Suzanne Collins. Indíthatsz verekedéssel, párbeszéddel, ábrázolhatod a hátteret a folyosón kopogó léptekkel, ez választható, de a fordulópont közvetlen közelében kell lenned.

  24. Lobo, Attila: szerintem pedig mindkettőtöknek igaza van. Ha már megemlítődött az írástechnika: tudtommal kétféle fordulópont lehet/van egy regény elején. Az egyik (az ún. támadáspont) egy olyan esemény, ami megrendíti a főhős világát, bár itt még visszafordítható(nak tűnik) a változás. A második viszont “átlöki a kapun”, amolyan “point of no return”, ahol az események véglegesen beindulnak. Ezt a regényt ugyan nem olvastam végig, csak az elejét, de annyit tudok róla, hogy itt a kirúgás az első típusú fordulópont. Itt már megkapta a főszereplő az impulzust a változásra, de még mindig dönthetne úgy, hogy megmarad a régi világában, pl. megpróbálkozik egy újabb jogászi állással. De persze nem ezt fogja tenni 🙂

  25. Oké, vágom. Szerintem megint egyről beszélünk csak más nyelven. De nem gáz.

  26. Amikor tegnap reggel felkeltem, arra gondoltam, milyen ironikus lenne, ha pont a munka ünnepén kerülne ki a részletem, amiben kirúgnak egy lányt az állásából. Aztán megnéztem az oldalt, és nem hittem a szememnek. 😀 Nagyon örülök, hogy kikerülhetett, és köszönöm mindenkinek, aki elolvasta. Rendkívül izgalmas és tanulságos kommenteket írtatok, igyekszem reagálni néhány dologra.

    Ikes igék: igen, beismerem, sokszor írásban is úgy ragozom őket, ahogy élőszóban gyakran használjuk (pl. alszom helyett alszok). Ez sajnos az újraolvasásnál sem mindig tűnik fel, de igyekszem a jövőben jobban odafigyelni erre.

    A Zsuzsa által felvetett logikai baki: azért nem tudja a főszereplő még reggel, hogy aznap összeomlik az élete, mert a cikk, ami az általa kiszivárogtatott infók alapján íródott, napközben jelent meg. Miután elolvassa, és nem sokkal később hívatja a főnöke, már sejti, hogy ez az oka. 🙂

    Jelen idejű E/1: egy korábbi Aranymosáson a lektori alapján a legnagyobb hibám az volt, hogy sokszor csak elmesélt dolgokat a nézőpont karakter, és megszegtem a „mutasd, ne csak mondd” szabályt. Ezt követően próbáltam ki néhány novellában a jelen idejű E/1-et, hogy még inkább ott tudjak lenni a főszereplő fejében, akivel éppen akkor történnek a dolgok. Tetszett ez a módszer, ezért kipróbáltam egy regényben is. Sokszor tényleg nem volt egyszerű, de izgalmas kísérlet volt, nagyon kíváncsi vagyok, a lektor szerint mennyire sikerült megvalósítanom így a mesélést. Nagyon érdekes, hogy többen írtátok, hogy az E/1 személyű mesélés ellenére mégis úgy tűnik, a főszereplő kívülről elemzi a helyzetét, túl fegyelmezett. Ezek szerint azt sikerült elérnem, hogy átjöjjön Lívia karakterének egyik legfőbb jellemzője: az apja arra nevelte, hogy ne engedjen utat az érzéseinek, mindig ésszerűen, a helyzetet aprólékosan elemezve hozzon döntést. Remélem, később sikerül érzékeltetni a személyiségének változását is.

    A történet indítása: A regényt ott kezdtem, amikor Lívia gondosan megtervezett élete, amit az apja megálmodott számára, darabokra hullik. Mégpedig azért, mert egyszer teret engedett az érzéseinek. Ezt követően az a dilemma, hogy megkeményíti magát, és aprólékos munkával újra felépíti korábbi életet, vagy rájön, hogy ez nem az ő útja, és újat keres magának, amit a saját vágyaira, álmaira alapoz. Nyilván az utóbbi az izgalmasabb téma. 🙂 Ennek megvalósításához azonban a főhősnek le kell szállnia önmaga mélyére, és rájönni, hogy mi az, ami igazán ő, és mi az, amit csak a megfelelési kényszer miatt erőltetett magára. Szerintem elég sokan szenvednek attól, hogy nem azt csinálják, amire születtek, sebeket hurcolnak magukban, amelyek meghatározzák az emberekhez fűződő kapcsolataikat. A főszereplőnek is le kell ásnia a gyökereihez, hogy rájöjjön, ki ő valójában.

    Itt már választ is adtam arra, hogy miről fog szólni a regény. 🙂 Talán valóban keveset mutattam meg belőle az első fejezetben, de azt sejteni lehet, hogy újrakezdésről fog szólni. Továbbra is fő motívum lesz benne a természet szeretete (a regény nagy része nem is Pesten játszódik), és természetesen a szerelem sem maradhat ki, de annyit elárulhatok, hogy nem az újságíróba fog beleszeretni. 😀

    Bocsánat a hosszú hozzászólásért, sok érzést mozgattak meg bennem a kommentek, több felismerést is tartogattak számomra, amelyekért nagyon hálás vagyok Nektek. Külön örültem, hogy Attilának is elnyerte tetszését az írásom. 🙂 Köszönöm azoknak, akik szorítanak a pozitív lektoriért! A regény már azzal sokat adott, hogy a megírásakor végigjártam a főhőssel azt az utat, amelynek során szembenéz önmagával, szóval már ezért is megérte. Az pedig hamarosan kiderül, hogy sikerült-e a regényben mindezt úgy megvalósítanom, hogy fenntartartsa a figyelmet, és sikerült-e átadni mindazt, amit szerettem volna.

  27. Kedves Szonyko!
    Köszönöm a megszólítást, de kérlek, ne értékelj túl. Csak egy kolléga vagyok, aki többet locsog másoknál. Sok sikert kívánok!

  28. Lobo és Attila, kissé értetlenkedve keresem a vitátok kiindulópontját. A kezdő jelenet jó, bevonz a történetbe az elbeszélési technika szintjén (most ne feszegessük hogy mennyire reális ez a fasoros apropó), de nem nevezném fordulópontnak. Fordulópont az amikor valaki tolószékbe kerül, kiderül hogy gyereke lesz vagy egy reggel arra ébred hogy rovarrá változott. Az szerintem nem egy egész könyvet megalapozó fordulat, hogy valakit a saját hülyesége miatt kirúgnak a munkahelyéről – legfeljebb ha totális egzisztenciális válságot okoz, ami itt teljesen kimarad. Antihősnőnk akár már egy héttel később gondtalanul építgethetné a karrierjét máshol, és nem kéne apuci emléke előtt szégyenkeznie. Hiába minden szerzői igyekezet, ha az alapkonfliktus gyenge. Lehet nincs igazam, de kétlem, hogy egy kirúgás kizárólag érzelmi feldolgozása egy hosszú könyvet el tud vinni a hátán. Talán egy érdekes, nagyon szerethető főszereplővel igen, de számomra ez nem adott. Talán az a baj – a boros konyak mellett 🙂 – hogy a szerző nagyon racionális karakternek akarta ábrázolni, mégis egy csakis az érzelmeivel törődő, éretlen alakról van szó, aki felnőtt létére azt hiszi hogy az érzései körül forog az egész világ.

  29. Hm. Úgy tűnik, hogy tévedésben vagyok, már ami az ikes igéket illeti. Én úgy tudtam, hogy pl. az alszik esetében lehet úgy mondani, hogy alszok, sőt. Az alszom pedig inkább finomkodó (ha nem túlságosan is finomkodó) alak. Hivatalosan, ugye, az alszik nem is tárgyas ige… “Most megyek, és alszom” – ez nekem elég furán hangzik. Persze, én már nagyon régen jártam utoljára nyelvtanórán, és lehet, hogy rosszul tudom. Csak most meglepett, hogy egybehangzóan azt állítjátok, hogy az alszom az abszolút helyes alak, én meg azt hittem, hogy nem.

    Csikesz, úgy tűnik nekem, hogy nem a pszichológiakönyvek a kedvenc olvasmányaid 😀 Egyébként igaz, önmagában egy kirúgás feldolgozása nem lenne izgalmas regénytéma. De mi van, ha ez csak a kezdet? Vannak olyan emberek, akik a saját akaratukat alárendelik másokénak (biztos mindenki ismer valakit, aki látott már ilyet), érzik ők is, hogy ez így nem jó, ők nem így akarnak élni, de azért nyomják kitartóan. Aztán az életük egy pontján kiborul a bili (esetleg épp egy freudi elcselekvés hatására jelentkező külső körülmény miatt, mint például az önmagát higgadtnak és racionálisnak mutató lány nem bírja tovább, és elsírja a bánatát valakinek, ami miatt aztán már ki lehet rúgni), és rájönnek, hogy eddig csak anya/apa/tanárbácsi/szomszédnéni/társadalom akarata és elvárása szerint éltem, hol vagyok az életemben én? És elkezdik keresni, hogy tényleg, hol? Ebből pedig már lehet regényt írni.

  30. Kedves Leona!
    Ha már én indítottam el az ikes ige idézőjeles problematikáját, igyekszem le is zárni. Ennek érdekében a konkrét kérdésednek utána is néztem.
    Az E/3 alszik egy szabályos ikes ige. Hagyományos értelemben, fő szabály szerint E/1-es alakja m ragot kap, tehát alszom. Írott szöveg esetén ilyen alakban érdemes használni. A finomkodó némileg támadó jellegű megfogalmazás, a választékos talán jobban fedi a valóságot. Igényességre törekedő irodalmi szöveg esetén tehát alszom, beszédben viszont nem tekinthető hibásnak az alszok sem. Illetve mondjuk egy messenger beszélgetésben sem fogja ezt senki felróni a partnerének 🙂 Lényeg a kontextus, hol, milyen formában és milyen stílusban hangzik el a szöveg.
    Talán ez minden, ami a témáról elmondható. 🙂

  31. Csikesz, nem baj, én sem értem… 🙂
    A kirúgással kapcsolatbna szerintem a szerző világossá tette, hogy ez a kezdet.
    Ami az ikes igéket illeti, ebbe én nem akartam beszállni, de Leona belekényszerít. Először is a tárgyas és tárgyatlan ige. Mit szólsz ehhez a mondathoz: Végigalszom az éjszakát. Vagy: Alszom egy kicsit. Alszom egy órát. Oké, ezek nem igazi tárgyak, de mégis.
    De tök mindegy, ennek kevés köze van az ikes igék ragozásához. Az ikes igék ragozása nem grammatikai és nem is helyesírási kérdés, hanem nyelvhelyességi. Ez azért fontos, mert a nyelvhelyesség sokkal inkább vitatható, mint a helyesírás. Nagyon fontos, e tekintetben, hogy mit fogad el a társadalom, hogyan változik a norma. Példaként: A “férőhely” kifejezés ma már teljesen elfogadott, még jogszabályok is használják. Pár évtizede a nyelvművelők még tiltakoztak ellene, mivel eredetileg mezőgazdasági kifejezés, és ólakra, istállókra használták. Vagy a “láthatósági mellény”, ami egy nyelvi szörny, és eredetileg poén volt, mára teljesen elfogadott. A “magasságában” még sokak fülét bántja, de egyre többet hallani nyelvileg kulturált közegben is. És a nép nem is mindig logikusan ítél. A skateboard helyett simán elfogadott a gördeszka, és ennél fogva totál logikus lenne a snowboard-ra a hódeszka, de nem, ezt nem vette be a köznyelv.
    Na szóval az ikes igék: Ezek tulajdonképpen kövületek a nyelvünkben, ennélfogva az ikes ragozás is kihalóban van, bizonyos esetekben már régiesnek érezzük és nem használjuk, bizonyos esetekben már kerülendő, és létezik vele kapcsolatban túlkompenzálás is. Viszont még mindig vannak olyan szavak, amelyeknél a nyelvhelyességi norma elvárja. Egy “eszek” vagy egy “alszok” hallatán minden jobb értzésű magát igényesnek tartó nyelvhasználó hátán föláll a szőr. De ez a két példa is érdekes átmenetet mutat. Határozatlan (másként alanyi) ragozásnál talán elmegy az “eszek” is, és kicsit választékosabbnak tűnik az “eszem” (eszek valamit, eszem valamit). A részlet kapcsán is vitatott “alszom” viszont egyedül elfogadott, és nem választékos, inkább az “alszok” a bárdolatlan. De tökéletesen védhető az álláspont, miszerint elképzelhető, hogy a szemünk előtt zajlik a változás, pár évtized, és az eszek, alszok lesz a norma. Nincs ezzel baj, a nyelv él és fejlődik.
    Itt tehát szabályokkal igazságot tenni szerintem nemigen lehet, de egy biztos: Ha sokan szólnak ellene, jobb javítani. Mert most ez még helyesen: “alszom”

  32. Leona, itt nem azzal van bajom, hogy “az önmagát higgadtnak és racionálisnak mutató lány nem bírja tovább, és elsírja a bánatát valakinek, ami miatt aztán már ki lehet rúgni”, hanem hogy a leányzó azon van kiakadva, hogy rajta kívül senki sem veszi az érzelmi sérelmét annyira komolyan, mint ő. Számomra itt siklott ki a karakter: “– Valakinek ki kellett öntenem a szívemet! Te szokás szerint el voltál foglalva a hülye kódokkal.” Első mondat: kicsilány, a szíved kiöntése rajtad kívül senki sem érdekel, kinőttél már a tinikorból. A második mondat pedig bagoly mondja esete, mert elég hiteltelenül hangzik valakitől, aki maga is csak a munkájának él(t) és gyakorlatilag az irodájában lakott. Lehet hogy a későbbiekben egy mély, drámai, életszagú fejlődésregényt kapunk, sőt gondolom romantika is lesz amiben egy aranyos fiú majd segít a lánynak felvállalnia a kemény külső alatt dobogó aranyszívét (talán még a boros konyakról is leszoktatja), de mindez hiába ha a főszereplő eddigi ábrázolása alapján nem vagyunk túl kíváncsiak arra, mi lesz vele a továbbiakban. Én legalábbis nem lettem kíváncsi rá.

  33. Amíg beszélgettek a részlet kapcsán, kérlek, figyeljetek arra, hogy se direkten, se indirekten ne minősítsétek egymást. Néhány komment elindult errefelé.

  34. János, most már utánanéztem a dolognak, és kiderült számomra, hogy az ügy bonyolultabb, mint gondoltam, és erre a konkrét dologra nem (vagy nem jól) emlékeztem. (A választékos szót eredetileg oda is írtam, csak aztán töröltem.) Mea culpa, úgy tűnik, nyelvileg igénytelen lettem 😀 Alkalomadtán részletesen utánaolvasok, mert nem akarom rosszul használni, és most már érdekel, hogy mi az igazság (bár ebben a kora délutáni időpontban nem érzem alkalmasnak az agyam arra, hogy kiderítsem).

    Lobo Marunga, a világért sem akartalak semmibe belekényszeríteni, igazából nem tudom, honnan maradt meg így (bár rémlik, hogy ott sem volt teljes az egyetértés, ahol én ezt anno olvastam). Már most nem nagyon merek fejtegetésekbe bocsátkozni az alszik ige tárgyias vagy tárgyiatlan voltát illetően, szerintem nem tárgyas alapvetően, attól, hogy lehet neki tárgyat adni (a fut igével is mondhatjuk, hogy “futok száz métert”), még az is lehet, hogy erre is van szakkifejezés, ezt majd valaki más megmondja (ha akarja), aki jobban emlékszik.

    Egyébként pedig, Szonja, hogy a regényedről is mondjak valamit: szerintem is kifogástalan a szöveg, és tudom, hogy mondanivalója is van. Én hiszek ebben a témában 🙂 (A kólás konyakért valószínűleg engem lehet okolni, azt hiszem, én mondtam a szerzőnek, hogy az eredeti szövegben szereplő alkoholos ital – amit valóban isznak kólával, bár szerintem az se jobb – nem feltétlenül hihető kollegiális ajándék, inkább valami nőies(ebbnek titulált) italt adatnék a főszereplőnek. Szerintem amúgy simán lehetséges, hogy valaki, aki amúgy sosem iszik, megpróbálja ilyen “barbár” módszerekkel elviselhetővé tenni egy bármilyen ital ízét.)

  35. Kedves Lobo!
    Az ikes igékkel kapcsolatosan hadd említsek meg párat:
    Elválik, pl. mint elválok a férjemtől. Snowboardozik (vagy hódeszkázik?). Guglizik.
    Szó sincs kihalásról, sőt, egyesszám harmadik személyben él és virul. De még az egyesszám első személyű ragozásuk sem ilyen egyértelműen egyértelmű. De szerencsére nem nekem kell hinni, mert a nyest.hu-n többször is elragozták (haha, érted!) már, hogy miféle szabályokra kell figyelni.
    A többi példádhoz kapcsolódóan, meg engedd meg, hogy felhívjam a figyelmedet erre a könyvre: http://mek.oszk.hu/01600/01688/01688.htm – a nyelvi babonákról lehet tök érdekeseket olvasni. Nyelvhelyesség témában. (nem vitatom a példáidat, csak azokról jutott ez eszembe)

  36. @Magazin, ha ez nekem szól meg a pszichológiakönyveknek, akkor bocsánat, bár semmi rossz szándék nem volt bennem, én inkább poénnak szántam, és nem gondoltam, hogy bárki komolyan venné.

  37. Igen, pont az ilyenre utaltam, mint az elválok, amikor azt írtam, hogy van, ahol nem lenne helyes az ikes ragozás. Az elválom nyilván nem jó semmilyen helyzetben, és nem is csak túl választékos, hanem szimplán marhaság. Tényleg bonyolult a dolog. És akkor még tényleg, vannak babonák is, kösz a linket! Szóval a nyelvhelyesség elég szövevényes, ingoványos, bonyolult terület.
    A kihalást nem úgy értettem, hogy az ikes igék kihalnának, dehogy halnak. Mondjuk ha nem lenne írásbeliség meg nyelvművelés, akkor viszont lehet, hogy a ragozásuk kihalt volna már, mert bár egyértelmű, hogy az alszom a helyes, szerintem az is egyértelmű, hogy az alszok a logikusabb. De ebben már nem vagyok biztos…

  38. Oké, Leona, mondom a teljes igazságot. Szóval amúgy igazad van. Az olyan szerkezetben mint pl. “alszom egy órát” úgynevezett határozói értékű tárgy van, mivel ez a szerkezet jelentés szempontjából igazából egy határozós szerkezet jelentésével egenértékű: “alszom egy óráig”. És az ilyen tárgynak a sajátossága, hogy az alaptagja tárgyatlan ige. Szóval ja, az alszik tárgyatlan, csak én piszkálódom. 😉 De az ikes ragozás más történet.

  39. “Tejet iszok és pipázok,
    jóhíremre jól vigyázok,”
    József Attila, Kertész leszek.
    Mondom, az ikes ige a “változás korában” van, így legyünk ezzel megengedőek. Több használható érvet is láttam itt (elválok – ez például eszembe sem jutott, pedig nagyon idevág).
    A lány jellemével, szokásaival és a cselekménnyel kapcsolatban pedig már máskor is motoszkált a fejemben: Ha egy szereplő “broáf” módon issza a konyakot, az a szereplőt jellemzi és nem a regényt vagy annak íróját. Ha a cselekményben az egyik szereplő ostobaságot csinál, az sem a regény hibája, hanem a szereplőé. A szereplőnek önmagához hűen, önmagához logikusan kell cselekednie. Ne verjük el egy regényen és a szerzőjén a port, mert a szereplő kólával issza a konyakot. Nincs ízlése. A regény koherenciájára kell ügyelni, az pedig ennyiből nem derülhet még ki, ennek a kritizálásával várnunk kellene még pár oldalt, vagy néhány fejezetet.

  40. EZ
    NAGYON
    TETSZETT!!!!

    El vagyok ragadtatva a nyelvezet szépségétől. Nem is találok szavakat. Sok sikert kívánok a pozitív lektorihoz! 🙂

  41. Attila, pontosan így van és ezért kételkedem abban hogy mennyi értelme van a kikerült részekről beszélni. Legfeljebb arról lehet szó hogy jó kezdés-e vagy nem. Jó kezdés az, ami alapján kíváncsiak vagyunk a folytatásra. Nem vagyok meggyőződve hogy egy ennyire antipatikus karakterrel sikerülhet, az antipátiát pedig nem a kólás konyakkal vívta ki – az csak nevetségessé tette – hanem a személyiségével. Márpedig miért bújjak a legutóbbi kikerülés Pierre-jeként egy számomra érdektelen ember bőrébe, főleg ilyen közeli E/1-ben? Persze ez csak egy mezei olvasói vélemény… megjegyzem, ezt az antipatikus kezdet vs későbbi jellemfejlődést egyszer már körbezongoráztuk egy korábbi pályaműnél és sajnos annál is ez volt az egyik pont amin elvérzett. Ezen a ponton pedig megint oda jutunk hogy csak a lektorok tudják megítélni, mi hiába pattogunk.

  42. Kedves Szonja, gratulálok a kikerüléshez 🙂
    Gondoltam, várok egy kicsit, mielőtt megírom a kommentet, hiszen én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvashattam az egész regényt.
    Szóval nem tudok elfogulatlanság nélkül írni, ez nyilvánvaló. Annyi biztos, hogy egy gyönyörű történetet alkottál arról, hogyan építhető fel egy saját, erős önkép a társadalmi és egyéb, saját magunk alkotta, idióta normákat levetkőzve. Egy sor finom érzést és gondolatot olyan tisztán és léleksimogatóan fogalmaztál meg, hogy – annak ellenére, hogy az ilyen történetek (fejlődés regény, önismereti utazás, önmagunk újrafelfedezése stb.) a lehető legtávolabb állnak tőlem – faltam a regény minden sorát. Nagyon örülök Neked, megérdemelten került ki a részleted az oldalra! Tűkön ülve várom a jövő pénteket, szorítok a pozitív lektoriért! 😉

  43. Előszöris gratulálok a kikerüléshez, nekem tetszett nagyon. Magam is ismerek olyan karaktert mint a főszereplő, nekem így nem volt problémám azzal ahogyan reagált, számomra természetes volt a viselkedése.

    A többieknek: Az ikesigés dolgokat hagyjuk már, hihetetlenül unalmas a vekengés körülötte. Az emberek 99%-a észre sem veszi, sőt nem is tudja, hogyan lenne helyes. A maradék 1% meg itt szenved rajta…. Ettől függetlenül 1 mondatban meg lehet említeni, de kicsit már túlzás ami itt megy.

    Csikesz drága, a konyak kóla kifejezetten finom, és elég gyakori ital, attól még hogy te nem szereted, vagy nem ismered. Kb olyan mint a whiskey – kóla. Van aki szereti, van aki nem, de ez alapján ítélkezni…

    Mégegyszer gratula!

  44. Ha Ran így gondolja, akkor hajrá, legyünk optimisták 🙂

  45. Kedves Szonja!

    Ez egy szépen megfogalmazott, letisztult szöveg. Találó rá a “patikatiszta” jelző. 🙂

    Csak egy észrevételem lenne a tartalmával kapcsolatosan, bár lehet, hogy nincs igazam:
    „Tisztában vagyok vele, hogy a cég legnagyobb bevételét a kerületi önkormányzattól kapott megbízások jelentik, ezért különösen vigyázni kell, nehogy kényes információk kerüljenek napvilágra.” –> ez szerintem nem teljesen igaz így, mert ha jól tudom, akkor egy (feltételezhetően) nagy beruházáshoz közbeszerzési eljárás szükséges, és nem csak sima megbízások alapján végeztetnek el munkákat. Az más kérdés, hogy a pályázati kiírást mennyire „szűkre szabottan” írják meg, hogy ki legyen a nyertes. (Persze itt nem derül ki, hogy mekkora összegű projektről van szó, de azt sugallja számomra a szerző, hogy nagy összegűről.)

    A részlet alapján nem tudom még eldönteni, hogy hová is sorolhatnám a regényt, csak sejteni sejtem. De engem ez nem zavar, hogy ennyiből még nem tudom eldönteni, legalább lesz min agyalni olvasás közben.
    (Ha megjelenik regényként, akkor a fülszöveg majd úgyis támpontot fog nyújtani hozzá. És általában (legalábbis én) elsőként azt nézi meg az olvasó, majd belelapoz a regénybe, vagy elolvassa hozzá a kommenteket.)

    Egyedül azt hiányoltam ebből a részletből, hogy nekem nem jött át az érzelmi válság belőle. Nem éreztem, hogy összeborulna Lídia feje fölött minden. E/1 ellenére nem alakult ki kötődés a főszereplővel, inkább mint kívülálló figyeltem az eseményeket. Ez idővel biztos változna majd.

    Attól függetlenül, hogy nem szeretek a való világ történéseiről még egy egész regényt is elolvasni – mert az már túl sok lenne a valóságból –, összességében egy jól felépített kezdést olvastam. Maga a szöveg tartalmában semmi kivetnivalót sem találtam (kivéve a pályázatos részt, de ez tényleg csak egy aprócska észrevétel volt a részemről).
    A mondatok rendezettek, hiba, ha volt is benne, nem tűnt fel elsőre.

    Az mindenesetre érdekelne, hogy Lídia hogyan oldja meg ezt a kialakult helyzetet az életében, mennyire változik meg a környezete és ő maga is! Valószínűleg tovább olvasnám, adnék neki egy esélyt (hátha mégsem valóságos annyira…).
    És abban is biztos vagyok, hogy lenne sok olyan olvasó, akik fenntartások nélkül „ugranának bele” a regényedbe, mert imádják az ilyen típusú történeteket!

    Kíváncsi vagyok, hogy a lektoroknak mi a véleményük erről a történetről! Itt tényleg csak a dramaturgiai ív lehet akadály!

    Most már nagyon érik egy pozitív lektori! 🙂

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  46. Nekem az utolsó mondat tetszett a legjobban. Igazából az határozza meg a folytatás értékét, hogyan sikerül bemutatni ezt a menekülést. Engem is zavart a nem megfelelő igeragozás, bár ezt a szerkesztő, vagy akár maga a szerző is könnyen korrigálhatja. Nagy dolog kikerülni, és valóban, pont a munka ünnepéhez illett a regényrészlet. 🙂

  47. Köszönöm az újabb véleményeket! Sok érdekes téma merült fel, az ikes igékkel kapcsolatban én is tanultam újat. 🙂
    Bár több feltevést az előttem szólók már megválaszoltak, én is leírnék pár gondolatot.
    Csikesz: Ahogy Leona is írta, a regénynek nem a kirúgás az alap konfliktusa, az csak az az esemény, ami borítja az addigi status quo-t. Értem azt is, hogy a főszereplő számodra nem szimpatikus, nyilván nem szólhat mindenkihez a regény. A konyak kólát egyébként nem én találtam ki, a környezetemben is van, aki így issza. 🙂 Én mondjuk nem próbáltam, azt azonban el tudtam képzelni, hogy valaki, aki sohasem ivott alkoholt, túl erősnek találja a konyakot, ezért felhígítja. Ennek nem sok jelentősége van a későbbiek szempontjából, csak annyiszor felbukkant ez a téma a hozzászólásokban, hogy muszáj volt reagálnom. (Egyébként az általad említett boros konyak meg sem fordult a fejemben, ennyire azért én sem vagyok barbár :D)
    Sylvia Anthony felvetette a pályázatos témát. Valóban, a nagyobb beruházások az önkormányzatoknál közbeszerzés kötelesek, és a közbeszerzési pályázatok kiírására (főleg eu-s pénzből megvalósuló projektek esetén) az önkormányzatok gyakran külsős pályázatíró cégeket kérnek fel, a főhős egy ilyen vállalatnál dolgozik. Igaz, hogy az ügyről a második fejezetben tudunk meg többet, itt annyi szerepel, hogy a lány egy pályázatíró cégnél dolgozik az önkormányzat megbízásából. A folyamatot egyébként ismerem, magam is önkormányzatnál dolgozom, de egyébként a regény nem megtörtént élményeken alapul. Megértem amúgy, amit a valóságtól való elvágyódásról írtál, magam is inkább a fantasy-t preferáltam eddig, meglátjuk, mennyire sikerült a valós életben játszódó regényt írnom. A többieknek is nagyon köszönöm a szurkolást!

  48. Kicsit fáradtan írtam az előző hozzászólásomat éjfél körül, és ma reggel átfutva rájöttem, hogy nem igazán sikerült leírnom azt, amit a pályázatos dologgal kapcsolatban akartam. Szóval egy kicsit érthetőbben, pontosabban: nagyobb, eu-s forrásból finanszírozott projektek esetén az önkormányzatoknak is pályáznia kell, így nyernek pénzt pl. a regényben is szereplő városrehabilitációs programokra. Ezek megírására gyakran profi pályázatíró cégeket kérnek fel (egy ilyennél dolgozik a főhős). A nagyobb cégek azonban gyakran nem csak pályázat kidolgozásában, de a megvalósításában is részt vesznek: pl. közreműködnek az önkormányzati közbeszerzések kiírásában, majd a végén a pályázati elszámolás elkészítésében. Nálunk legalábbis így működik. 🙂 De ennek sincs túl nagy jelentősége a regény szempontjából, csak ha már felvetődött ez a téma, nem akartam, hogy félreérthető legyen, amit írtam. Várom a mai részletet, mindenkinek hajrá jövő pénteken! 🙂

  49. Kedves Szonja!

    Ez egy nagyon szépen megírt részlet! Látszik, hogy tudsz írni, ismered az írástechnikai szabályokat, és az is, hogy sok munkát fektettél a regénybe, nem csaptad össze. 🙂 Ennek ellenére nem tudtam közel kerülni Viához. Az elején (kirúgás + cuccok összeszedése) egyszerűen képtelen voltam együttérezni vele, és emiatt nem tudtam sajnálni. Az első, ahol átéltem azt, hogy mi játszódik le benne, a kórházas visszaemlékezés, amikor meghal az apja. Na, az egy nagyon jó rész volt! Nagyot ütött!

    A kirúgáshoz annyit, hogy dolgoztam HR-en, és az azonnali hatályú felmondást alaposan meg kell indokolni. Bizonyítani kell, hogy Via szivárogtatta ki az információkat (pl. szerepel a neve az indexes cikkben. Vagy a céges levelező rendszerből küldött egy emailt az újságírónak, amit aztán a főnöke megtalál.) Egy messenger beszélgetés, ami gondolom nincs a főnök birtokában, vagy egy cikk, ami Via véleményét tükrözi, nem tűnik elegendő bizonyítéknak, de persze lehet, hogy erre később kapunk magyarázatot. Vagy Via fogja magát, és munkaügyi bíróságra megy. 🙂 Kíváncsi vagyok, hová kanyarodik a történet. Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a továbbiakhoz! 🙂

  50. Kedves Szonja!

    Először is gratulálok a kikerüléshez, nagyon örülök Neked.
    Azon szerencsések közé tartozom, akik olvasták a teljes regényt. Egy nagyon letisztult, gördülékeny írást kap az olvasó, engem leginkább az érzékletes képek és hangulatok fogtak meg. Egy-egy érzést olyan pontosan tud átadni, hogy ezáltal bevon a szereplő életébe és az őt körülvevő világba. Az egész regényt átszövi egyfajta bájosság, ami a leírásokban, a szereplőkben, a regény hangulatában egyaránt benne van, remek olvasási élmény volt. Köszönöm és drukkolok a továbbiakhoz.

  51. Nyelvileg rendben van, végre egy olvasható, nem túlbonyolított szöveg. A sztori őszintén szólva nekem unalmas volt, de lehet, hogy másnak tetszene, csak engem nem fogott meg.
    Azért gratulálok!