Emma Weaver: Hogyan sírnak a rózsák? (részlet)

Emma Weaver: Hogyan sírnak a rózsák? (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

A könyv valós tényeken alapszik. A történelmi keretek között felhasználtam az írói szabadságomat, így a szereplők a képzeletem szülöttei – bár szentül hiszek abban, hogy voltak hozzájuk hasonló emberek.

 

Első rész:
Töviskoszorú

 „Minden ember és minden állam, aki és amely folytatja a harcot a nácizmus ellen, számíthat a segítségünkre. (…)

Barátainkat és a szövetségeseinket a világ minden részén arra szólítjuk fel, hogy ugyanezt az utat válasszák, és akárcsak mi, hűségesen és szilárdan a végsőkig kitartsanak rajta…

(…)

Tanuljunk végre a sok keserves tapasztalatból! Kettőzzük meg erőfeszítéseinket, amíg még élünk, s megvan hozzá az erőnk.”

 /Winston Churchill, 1941. június. 22./

  

FRANCIAORSZÁG, 1941. június vége

MELANIE

Európa hangos volt vérző sebeitől. A csend nem létezett többé. Sem addig, amíg világos volt, sem pedig éjjel, mikor az emberek alvást színlelve pattanásig feszült idegekkel ültek az ágyuk szélén. Ezer meg ezer hang társult az éjszakához, melyek az ébren töltött órákat is kitöltötték.

Elfojtott türelmetlenség, rekedt hangú kiabálás az utca másik feléről. Gyermeksírás, ismeretlen zörgések, egy nyikorgó hátsó kertkapu, amit nem szereltek meg. Mindenhol a hangok vették körbe őket. Zajok érkeztek az égből… Azok voltak a legrosszabbak.

Mikor ellenséges repülők motorzúgását hozta a szél, mindenki megállt egy pillanatra, a szívük megdobbant, ajkukat különböző fohászok hagyták el, hogy ne most jöjjön el a halál. Várjon még egy napot, hogy biztonságba helyezhessék a szeretteiket.

Olyan sokszor üvöltöttek a szirénák, hogy egy idő után az anyák nem rohantak azonnal az óvóhelyre, előtte kiteregették a maradék vizes ruhát a pajta előtt kifeszített kötélre. Megszokottá vált. Együtt éltek ezzel a figyelmeztetéssel.

A hangok pedig folytatódtak.

Sietős léptek, cipőtalpak koppanása a vizes aszfalton, riadt árvák szipogása, lázas készülődés az utazásra, bőröndök összekoccanása, a feláradó benzingőztől fuldoklók köhögése, a fővárosról elsuttogott hírek.

Melanie még alig érte el azt a kort, mikor felnőttnek tekintették, mégis ugyanúgy jogot érzett arra, hogy megálljon az újságosbódék előtt hallgatózni. A főtéren összegyűlt asszonyok köréhez érve lelassította a lépteit, hogy a kelleténél kissé több időt tölthessen hallótávolságon belül, hátha elcsíp egy-egy szót. Úgy tett, mintha a szandálját igazgatná, vagy leejtett volna valamit a földre. Muszáj volt értesülnie a hírekről, mert a bizonytalanságnál semmi sem volt rosszabb.

Bármit is hallottak, sosem tudhatták, hogy ki a forrás, és mennyire megbízható az információ. Arról sem volt tudomásuk, mi történik délen, Franciaország másik felében, ahova a németeket szolgalelkűen támogató Vichy-kormány rendezkedett be, de annyi bizonyos volt, hogy De Gaulle már régen elhagyta az országot. Ráadásul a távollétében halálra is ítélték, holott neki köszönhették a katonai sikereiket.

Melanie nem táplált hiú reményeket Párizzsal kapcsolatban. A szerelem városának befellegzett. A művészet központját elfoglalták, miután feladta a harcot. Végigmasíroztak rajta a berlini bakancsok, lábbal tiporták a macskaköveket, és áthaladtak a diadalív alatt.

Aki tehette délebbre menekült, ám nem mindenki volt hajlandó számításba venni a vereség lehetőségét. Generációnyi emlék kötötte őket a városhoz, fel kellett volna adni a munkahelyüket, az otthonukat, de legfőképp; szakítaniuk kellett a régi életükkel. Sokan erre képtelenek voltak.

– Talán fel kellene vásárolni mindent, amíg még nem késő! – Melanie megállt egy pillanatra, hogy a pár fős csoporthoz forduljon, akiktől aznap friss híreket remélt. – Van, ahol már semmit sem lehet kapni. A száraz kenyér sokáig eláll, de mindenekelőtt legfontosabb a petróleum és a liszt. A nagyvárosokban is jegyrendszeren élnek. Nem volna szerencsés, ha…

Az asszonyok nevettek rajta.

– Ne aggódjon annyit, kedvesem! A náciknak nem érdeke, hogy a mi falunkat is elfoglalják!

Egy mellette álló tömzsibb nő, akinek kevesebb foga volt már, mint ahány ujja egy kezén, felvonta a szemöldökét.

– Csakugyan? Hát Lengyelországban is csak Varsóra pályáztak a németek? Mit gondol, kizárólag a fővárosokra tartanak igényt? – károgta. – Tudtommal bemondták a rádióban, hogy hány szerencsétlen falut tettek a földdel egyenlővé, – aztán legyintett, megvillantotta foghíjas mosolyát, – a többi szörnyűségről már nem is beszélek.

Az előző asszony, aki még mindig kételkedett, megpróbálta elhallgatni.

– Nyugodjon meg, Madame, az Lengyelországban volt, és mi nem vagyunk lengyelek! Különben is, senki nem fogja az utolsó frankját arra költeni, hogy vegyen egy túlsózott paradicsomkonzervet. A kisasszony pedig – bökött Melanie-ra parancsoló hangján, – szerezzen be valami melegebb öltözéket, vagy hosszabb szoknyát, ami alól nem látszik ki még a lábszára sem! – habozott, majd hozzátette. – A Madame-nak ebben az egyben igaza van. Előzzük meg, hogy még több szörnyűség történhessen.

Melanie a ruhájára nézett. Egyáltalán nem volt kihívó az öltözete, se mélyen bevágott, se nem túl szűk, egyedül a derekán volt egy fehér szalag, és a vállát is takarta. Csendesen megjegyezte, hogy valóban, erre a ruhára ezentúl aligha lesz szüksége, mert mostantól a romok eltakarításában tudnak segédkezni, ahhoz pedig sajnálná összepiszkolni. Azért szerette, mert az elmúlt nyarak emlékeit hozta vissza.

Éppen szólásra nyitotta a száját, bár fogalma sem volt, hogy mit fog majd mondani, mikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. Az asszonyok összerezzentek, és magukkal vitték az óvóhelyre, ahol többen kellett összezsúfolódniuk, mint ahány embernek átalakították a pincét.

A veszély elmúltával, kisereglettek a házak elé, és igyekezték túlkiabálni a másikat. Kérdéseik voltak. Szükségük volt a válaszokra. Mit kell feltétlenül magukkal vinni, ha úgy döntenek, hogy tüstént elhagyják a falut, még a németek érkezése előtt? Mivel lehet még egyáltalán közlekedni?

A benzin iszonyúan megdrágult, ezért autókkal nem lehetett hosszú távra tervezni, a kerékpárnál meg számolni kellett a kevés teherbíró képességgel. A pályaudvarok környékén teljes volt a káosz, az utak nagy része járhatatlanná vált a tömegesen megindult menekültek miatt, akik abban a reményben keltek útra, hogy az őrületet maguk mögött hagyva elfuthatnak a háború elől. Valami jobb helyre.

Legokosabb döntésnek az bizonyult, ha az ember gyalogosan vágott neki a kietlen vidéknek, ehhez azonban nem kis bátorságra és elszántságra volt szükség. A bombázók nem kímélték a polgári lakosságot, és a nyílt területen a veszély jelentősen megnőtt.

Párizs szinte teljesen kiürült, – elkeserítő volt a helyzet. Minden nap hallgatták a szóbeszédeket a németekről. Bárki is hangoztatta az ellenkezőjét, Melanie tudta, milyen nagy az esélye annak, hogy a falujukat is a megszállásuk alá vonják a közeljövőben.

Órák óta az utcán lézengett, hogy utána járjon a hírek igaz voltának. Nem térhetett haza anélkül, hogy ne tudna mondani valamit a Maman-nak, aki már így is halálra aggódta magát.

Melanie az emberek áradatában utat tört magának a kávézó irányába, – ahonnan általában meggyes briós, és sült gesztenye illat áradt -, hogy elhozza az anyjának a szokásos desszertjét, amit közvetlenül ebéd után szokott elfogyasztani.

A lánynak valami megmagyarázhatatlan érzés szorította össze a gyomrát. A szemerkélő eső ragacsos és szürke volt. A színes ruhák forgataga a kávéház előtt cövekelt le, így nem érezte az utcára kiáradó illatokat. Semmit sem érzett az idegességen kívül. Mire kikeveredett a tömegből, és az ajtóhoz jutott, addigra az esőfelhők egyre nagyobb mértékben gyülekeztek. A feltámadó szél felkapta a csatorna bűzét, és a járókelők arcába vágta.

Melanie keze már a kilincsen volt, mikor meghallotta a zenét.

Az idős hölgy minden nap zongorázott. A férje halála óta ott élt a halvány sárga, sötét függönyös, muskátlis ablakú házban, és minden áldott nap zenélt, így várta haza a kedvesét.

Melanie sosem tudott zongorán játszani, habár otthon tartottak egyet. Sokszor gazdát cserélt a hangszer, de minduntalan visszakerült hozzájuk. Azok szólaltatták meg, akik átutazóban voltak, vagy rég nem látott ismerősökként visszatértek egy időre, Franciaország eme rejtett zugába.

Párizs majdnem száz mérföldre volt, a hangulat mégis egyre nyomasztóbbá változott az elmúlt hetek leforgása alatt; sorra történtek különböző balesetek, rendbeli áthágások, és egyéb, nem részletezett, nyilvánosságra nem hozott esetek. A kávéház nemcsak jó időtöltés helyéül szolgált, hanem eszmecserére is lehetőséget adott. Minden itt elhangzott dolog szentnek számított, – ugyanakkor, ha egészen pikáns dolgok merültek fel az újságok lapjain, azokat is rendre meg lehetett beszélni. A törzsvendégek nagy része meg is beszélte. Egyesek a végén már a németek becsmérlésétől sem riadtak vissza, holott akkor még alig tették be a lábukat az országba.

A falu értelmiségét képviselő csoport ezt a kávézót szemelte ki törzshelyéül. A vén Crémiers, aki abban lelte örömét, ha mások sötét ügyeit napvilágra segíthette, és két tizenöt éves, lelkes fiú, a Montfort testvérek, akik hajnalok hajnalán kimentek a szántóföldekre, de délben abbahagyták a munkát, hogy ide jöhessenek, és késő estig itt ülésezzenek, nehogy véletlenül lemaradjanak valamiről. Ikrek voltak, és nagyjából mindenben egy álláspontot képviseltek.

A társaság elengedhetetlen tagja volt még Nancy, a harsány, de lágyszívű özvegy, aki kereken kimondta a véleményét. Olykor a kisebb összetűzéseket is vállalta volna, ha nem lett volna ehhez túl öreg.

Melanie-ék kertésze nem egyedül tartotta rendben a birtokot. Ott volt neki a segédje, Dmitri, aki szintén rendszeres látogatóként volt számon tartva, mikor nem a virágágyást gondozta, vagy a kertész alkoholtilalmát felügyelte, amit a Maman rendelt el. Ugyanis fél évvel azelőtt a termés fele csaknem egy futótűz áldozata lett, mialatt, a kertész másnaposan az igazak álmát aludta a pajtában.

Dmitri tengerészkék ingben ült az asztalnál, a ruha ujját feltűrte, és élénken vitatkozott Nancy-vel. Melanie az összes alakot megnézte magának, aki aznap a társaságot képviselte, majd csendesen a kávéház végébe ment.

Beállt a sorba, és türelmesen várakozott, míg csigalassúsággal ugyan, de ő is a pulthoz jutott. A cukros briós és szilvalekváros rétes még meleg volt, mikor becsomagolták. Óvatosan a magával hozott fonott szatyor tetejére rakta, nehogy összenyomódjon. Boldog volt, hogy a falu gondoskodott a pékáruról. A Maman-nak még soha nem vett lekváros rétest, mindig az egyhangú almás pitét kérte. Melanie kíváncsi volt rá, vajon ez is úgy fog-e ízleni neki.

Kiállt a sorból, és hátrafordult az értelmiségi csoporthoz. Pár másodpercig hallgatta őket, mire eljutottak hozzá a szavak. Rádöbbent, hogy miről folyik a vita, és lesütötte a szemét, aztán újra összeszedte a bátorságát, hogy rájuk figyeljen, közben úgy tett, mintha csak az üveg mögött lévő frissen sült perecet vagy pogácsát tanulmányozná.

Az összeverbuválódott egylet oszlódni látszott, a heves beszéd azonban nem csillapodott, tisztán hallotta a szavaikat. Néhány távozó vendég rosszalló pillantással méregette őket.

-… emlékezzetek csak! Amikor beérkeztek Párizsba, és negyvennyolc órás kijárási tilalmat rendeltek el, hogy szépen berendezkedhessenek! A disznók!

– Én azt hallottam, hogy a tiszteknek kulturális programokat is szerveztek! Notre Dame! Eiffel-torony! – Nancy magán kívül volt a felháborodástól.

– Azért tegyük hozzá, hogy később azért szigorítottak a szabályokon…

Az ikrek egyetértettek, aztán figyelmesen elvették az öreg Crémiers-től a poharát, mielőtt alkalma lett volna igazán berúgni, majd halaszthatatlan teendőkre hivatkozva kitámogatták az ajtón.

Melanie nem akarta, hogy tudomást vegyenek róla. A fiúk közvetlenül mellette haladtak el, a botladozó férfire koncentráltak, de a lány mégsem tudott teljesen láthatatlanná válni, mert alighogy feltekintett, a pillantása találkozott Dmitri-vel, aki őt nézte az asztal mögül. A fiú odabiccentett neki.

Melanie-t kellemetlenül érintette, ha rajtakapták, hogy hallgatózott. Nem volt olyan kíváncsi természetű, mint amilyennek hitték, kizárólag a Maman miatt tette, mert nyíltan megkérdezni nem lehetett az embereket.

Ő sem értette, hogy miért áll még itt. Haza kellene mennie.

Aznap már elígérkezett a helyi árvaházba, ahol rendszeresen tartott rajzfoglalkozást a gyerekeknek. Az árvaház szigorú szabályok szerint működött. Az utóbbi hónapokban egyre nagyobb figyelmet fordítottak a gyerekek felügyeletére, ezért nem is akart hinni a szemének, mikor a kávéház megcsillanó üvegén keresztül észrevette Lem Deminov-ot.

Odalépett az üveghez, és megkocogtatta az ablakot. A kisfiú felkapta a fejét. Kipirult arca mosolyra húzódott, amikor meglátta a lányt. Megszaporázta a lépteit, és nagy lendülettel belökte az ajtót. Hevesen Melanie karjába vettette magát, aki leguggolt hozzá, hogy szemmagasságba kerüljön vele.

– Hát, te mit keresel itt? – Melanie hangja elárulta, mennyire meghökkent a felbukkanásán. – Nem Madame Vincelles-sel kellene lenned?

Lem összeszorította a száját. Először nem akart válaszolni.

– Elszöktél?

Melanie annak reményében, hogy szóra bírhatja, felé nyújtotta a frissen sült szilvalekváros rétest, így sikerült kicsikarnia egy kurta bólintást.

A lány leültette az asztalhoz, Lem boldogan vetette rá magát a csemegére, habozás nélkül elfogadta a felkínált ajándékot. Melanie rosszallóan bámulta az utcákat, néha a fiúra pillantott, várta, mikor tűnik fel a gyámja, aki nem éppen a kedélyes hangulatáról volt ismert.

– Jól van, te kis csirkefogó! – játékosan megrángatta a gyerek fülét. – Neked adtam ezt a rétest, de utána vissza kell menned! Sőt, magam kísérlek vissza! Nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. Veszélyes ilyenkor egyedül kóborolni az utcákon.

– A németek miatt? – kérdezte ártatlanul. Nyolc éves volt, de éretten gondolkozott. A lányt sokszor meglepte, hogy milyen felnőttesen tudott reagálni, és nem egyszer kitalálta, hogy mi jár a fejében.

– Nem. Nem miattuk – hazudott.

– Jaj, Melanie! Mindenki róluk beszél!

– Azért beszélnek róluk, mert félnek.

Persze, hogy féltek az emberek. Párizs már egy éve a kezükön volt.

– Ez nem tartozik a gyerekekre. Inkább edd meg a maradékot, mielőtt kihűl!

A fiúnak nem kellett kétszer mondani. Melanie ismervén a körülményeiket tudta, hogy csak ritkán juthattak ilyen finom falatokhoz. Nem neheztelt rá a mohósága miatt. Csendesen kerített egy szalvétát, hogy megtörölje a száját, de a fiú eltolta a kezét, mert mondani akart valamit.

– Tudtad, hogy így kell futni, ha lőnek rád a németek? – az ujjával cikcakkokat rajzolt a levegőbe. Kihívóan felszegte az állát, és felhúzta a szemöldökét.

– Hagyd abba, Lem! Senkit sem fognak…

– Mitől vagy benne olyan biztos? Engem is ugyanúgy lelőnek, ahogyan téged. Ezért kell nagyon gyorsan futni. Úgy, ahogy mutattam!

Melanie gyomra összeszűkült.

– Ki beszélte tele a fejedet?

Lem csípőre tette a kezét, és elvette a szalvétát.

– Nem csak Dmitri mondogatja nekünk, az egyszer biztos! De ez egyébként titok, szóval, ne hangoztasd, hogy tőlem tudod.

Melanie maga elé nézett, azon gondolkodva, mi lenne a helyes, hogy mit válaszoljon.

„Nem kell aggódni, még nincsenek itt.” Hazugság. Már majdnem itt vannak.

„Hozzánk nem fognak eljutni, Lem!” Újabb hazugság.

„Ha mégis bejönnének a faluba, akkor itt vagyunk mi, hogy megvédjünk. Madame Vincelles, a Monfort ikrek, és én.” Vajon ez is hazugság lenne?

A fiú vidáman témát váltott, és valami egészen másról kezdett csacsogni vékony gyerekhangján, mintha az előbb nem hagyták volna el a száját a következő szavak: „Engem is ugyanúgy lelőnek, ahogyan téged…”

 Engem is ugyanúgy…

– Most mit festesz? Befejezted már a hölgyet a zöld kalapban?

Melanie gyengéden elmosolyodott, és egy újabb szalvétával megtörölte Lem maszatos arcát, aki képtelen volt csámcsogás nélkül rágni.

– Ne beszélj teli szájjal! Várj… így már sokkal jobb – újra az utca felé sandított. Nem látott senkit, aki fiút kereste volna, ezért úgy döntött, hogy egy pár perces társalgás még belefér. – Igen, befejeztem. Kicsit világosítanom kellett az olíva zöldön, mert száradás után sötétedik a festék. Úgy ítélem meg, hogy egészen jól sikerült.

Lem türelmesen figyelt. Érdeklődve hallgatta, valahányszor Melanie a műveiről mesélt neki. A lány sosem tartotta magát elég tehetségesnek, de éppen ez adta a sejtelmességét a festményeinek. A legtöbbjük a természetben készült, a modellek pedig az önkéntesek közül kerültek ki.

– Elkezdtél már valami újat?

– Nem, még nem. Mostanában a segítségemre szorulnak a ház körüli teendőkben – sóhajtotta, mert nem szerette volna megmondani az igazi okot. – Neked lenne ötleted, igaz?

Lem összehúzta a szemét, mintha erősen gondolkozna. Ez a mozdulat felnőttessé tette szeplős arcát. Melanie nevetve összeborzolta a haját.

Jókedvüket gyorsan lehervasztotta a légriadó fülsüketítő szirénája. Néhány emberben ösztönösen feléledt a pánikszerű állapot, mindent otthagyva rohantak a menedékhelyekre. Két házaspár, akik közösen ebédeltek, összenéztek, sóhajtottak egy nagyot, és folytatták az evést. Melanie a fülére szorította a kezét, és az asztal lapjára könyökölt.

– Hamar elmúlik! – kiabálta Lem-nek, hogy megnyugtassa.

De tévedett. A zaj nem maradt abba. A fiú egyre rémültebb arcot vágott. Melanie felpattant, erősen kézen fogta, és az ajtó felé terelte. Az első gondolata az volt, hogy visszaviszi az árvaházba, de bizonyára ők is a pincékben gyülekeztek, így másképp döntött. Biztonságosabbnak tűnt, ha a legközelebbi óvóhelyre mennek.

A fiú görcsösen szorította a szabad kezét, a másikban a teli táskát cipelte, így nagy üggyel, bajjal tudta kinyitni az ajtót. A könyökével lenyomta a kilincset. Hátrapillantott, hogy bíztatóan rámosolyogjon Lem-re, de hirtelen robbanás rázta meg a kávéházat.

Azok, akik ültek, lerepültek a székeikről, az ablakok betörtek, a szilánkok éles késként hasítottak a levegőbe. Melanie elvesztette az egyensúlyát, elengedte a fiú kezét. A robbanás ereje a földre taszította, messze az ajtótól. Valamibe beverte a fejét, egy pillanatra elkábult. Mindenhonnan törmelékdarabok záporoztak rá, összevágták a bőrét. A kezével védte az arcát, és szorosan behunyta a szemét.

Semmit sem látott.

Sötétség.

Lélegzés.

Valamivel később megszűnt minden mozgás.

Kísérteties csend lett.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (38 votes cast)

Leave a Comment

42 hozzászólás

  1. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez. Történelmi regény, éljen a változatosság!

    A részlettel kapcsolatban gondolkodóba ejtettél. Egyrészt mert úgy tűnik, hogy a történelem itt inkább háttérként funkcionál Melanie drámájához, a második világháború behelyettesíthető lenne más konfliktussal. Ez egyébként nem gond, az viszont annál inkább, hogy pár ponton csúszkál a szöveg: azt írod falunk vagyunk (pajta, szántóföld) viszont a kávéház és a milliő inkább városra utal. Az ikrek alakja, akik “hajnalok hajnalán” a földeken dolgoznak, hogy délre a kávézóban legyenek nem hihető. Sok szereplő ugyanígy a falu és város között lebeg. Ha történelmi regényt írsz, ezt javaslom, javítsd. Az idézet az elején fölösleges.

    Gratulálok a megjelenéshez, szorítok neked és Melanie-nak, hogy túlélje!

  2. Sosem jártam Franciaországban, így nemigen tudom megítélni, milyen ott egy falu, vagy milyen volt a háború idején, de nekem is megütötte a szememet ez a kettősség. Talán szerencsésebb lenne a vidék szót használni falu helyett. Egy kicsit megzavart a kisfiú felbukkanása, az addig félénknek tűnő lány hirtelen mintha karaktert váltott volna. Nekem egy kicsit soknak tűnt a háborús hangulat felvezetése, de egy történelmi regényben ez még elfér. A szöveg gördülékeny, jól olvasható, a cselekmény és a téma érdekesnek tűnik. Gratulálok az írónak!

  3. Megdobbant a szívem a fejezet elején álló idézettől. Örültem a történelmi témának, és ez az örömöm az első mondatig tartott, ahol a képzavar megakasztott az olvasásban. Magam is írtam ilyeneket kezdő koromban, főleg versekben, úgyhogy ez egy puszta észrevétel, viszont sajnos a leírás későbbi részeiben is előfordulnak furcsaságok, már a harmadik mondatban, ahol az emberek “alvást színlelve ülnek az ágyuk szélén”. Ne haragudjon meg az író, de ezen nevettem, pedig a téma tele van borzalmakkal. Csak sajnos olyan érzésem támadt a részletet olvasva, hogy ezt a középiskolás diák írta, akit megfogott az, amit történelem órán tanul a II. világháborúról francia vonatkozásban, pedig komolyabbat vártam (ez legyen az én bajom 🙂 ). Gyönyörű téma, nem lehet elég könyvet írni róla, így megértem a témaválasztást. (Ha tényleg diák vagy, azzal sincsen semmi probléma, valahol el kell kezdeni az írást, és amit megírsz, azt mindig javíthatod.) Viszont a nyelvi igényesség elengedhetetlen egy történelmi regény esetében (is). Itt nem is arra gondolok, hogy a szövegben sok a rövid mondat, és néhol tankönyvízű, hanem a képzavarokra, illetve a leírások sutaságára. Például:
    “Végigmasíroztak rajta a berlini bakancsok, lábbal tiporták a macskaköveket, és áthaladtak a diadalív alatt.” – Lábbal tiporni annyi, mint elveket sérteni, nem pedig fizikailag rálépni a talajra.
    “Melanie a ruhájára nézett. Egyáltalán nem volt kihívó az öltözete, se mélyen bevágott, se nem túl szűk, egyedül a derekán volt egy fehér szalag, és a vállát is takarta.” – Ezt nem tudtam elképzelni, mert nem jól írtad le, végül is milyen szalag az, ami Melanie derekára volt kötve, de a vállát is takarta? – Azt is vitatnám, hogy a (száraz) kenyér sokáig eláll, mert sokkal inkább rövid időn belül megpenészedik.
    Ha egy nagy volumenű témát szeretnél megírni, akkor nagyon kell figyelni az apróságokra, amikből a hétköznapi élet, a háttérvilág egy része felépül. Arra is ügyelj, hogy a “kulturális program”-hoz hasonló kifejezéseket írd át. Világos, hogy utánajártál a témának, de amit kiollózunk monográfiákból vagy a Wikipédia szócikkeiből, egy az egyben nem írható le egy regényben. Az egységes stílus nagyon fontos, hogy semmi ne lógjon ki, mert megakasztja az olvasást. Ezt is lehet gyakorolni. Amit én jónak találok, hogy Emma elképzelte a saját verzióját az eseményekről, láthatóan megfogta őt a téma, és bármennyire fiatal vagy kevésbé tapasztalt az írásban, a regénye megírásával a megvalósítás útjára lépett. A részkészségeket kell fejleszteni, illetve idővel úgyis kiderül a maga számára is, hogy ez egy egyszeri dolog volt vagy hosszútávon elköteleződik az írás mellett. Addig is érdemes sokat olvasni, novellázni, bétáztatni. Számomra összeségében átjött a hangulat, sikerült érzékeltetni a korabeli tragikus mindennapokat, a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, az elkeseredettséget, amikor is az emberi kapcsolatok jelentettek fogódzót a túléléshez és a frissen sült szilvalekváros rétes nagyobb kincsnek számított, mint egy tömb arany. 🙂 Gratulálok Emmának a kikerüléshez, én várom a folytatást. 🙂

  4. Az idézetek nem kedvenceim, de most ide illőnek éreztem nagyjából, hogy idézel. Viszont, hacsak később nem a nácik elleni föld alatti mozgalomról lesz szó, amiben Melanie részt vesz, mást választanék.
    Nem szeretem a hosszú leírásokat, de most nagyon tetszett ez az érzékletes leírása annak a háborús helyzetnek, amit az olvasók nagy része szerencsére már csak filmeken lát. Könnyebb belehelyezkedni a szituációba.
    Kíváncsi lettem a lány életére, és érdekel, miről fog még szólni.Ott vannak az árvák, ahogy eléri őket a háboru. Tetszik, ahogy írsz 🙂
    Ami kicsit zavart:
    A pajta előtti teregetés ott van ugyan, mégis az volt az érzésem, hogy egy nagyobb városban vagyunk, és nem függ össze a pajta és a hely, csak egy példát írtál Franciaországból. Gondolom mert egy halom ember alig ismeri a másikat, ahogy megszokott egy városban, és teljesen szokatlan egy háború alatti faluban. Pláne egy olyan lánynál, akinek ez a faluja, birtokuk van munkásokkal, tehát nem két hete jött ide. Talán pár behelyezett szó? “Olyan sokszor üvöltöttek a szirénák _még itt, a faluban is_, hogy …” stb. Korábban lenne egyértelmübb a helyszín.
    Az is kicsit fura volt, hogy miért lenne baj a németek becsmérlése, ha “még alig tették be a lábukat az országba”? Mert “bár már itt jártak mélyen bent az országban” vagy hasonló esetén érteném.

  5. Kedves Szerző!
    Nem értem, mért bombázzák ezt a falut. Nem úgy tűnik mintha lenne ott bármilyen katonai, vagy ipari célpont. A terrorbombázásnak sincs semmi értelme. Az angolok mért bombáznák a németek által megszállt franciákat? Hisz gyakorlatilag a szövetségeseiknek tekintették őket. A német városokat bombázták, csak azért is, hogy minél több civilt megöljenek, de szerintem ott sem vették célba a falvakat, mert azok túl kicsi célpontokat jelentettek. Szóval ez szúrta nekem igazán a szemem. Egyébként eddig tetszik a hangulat és a környezete.

  6. Ez egyszerűen csodálatos volt! Ez volt az eddigi legjobb olvasmány a pályázaton, nagyon tetszett, olvastatja magát. Gratulálok a szerzőnek, egy remekművet alkotott. Várom a folytatást!

  7. Jó a szöveg. Külön tetszik a történelmi háttér. Már kissé elegem van az apokalipszis utáni berendeszkedésekből, meg démonok és varázslók uralta fantazi világokból.
    Végre nem terjengősködünk meg művészkedünk mint annál az Erzsébetkori történelemkönyvnél. A normál kisember szemszögéből látjuk az eseményeket. Könnyen elképzelhető és sokat ígérő.
    Azaz érzésem, mintha az író kezdő lenne, túlságosan érződik a bizonyítani vágyás és hogy mindenre ki akar térni már az első fejezetben. Ez nem baj. Javítható.
    Habár a történelmi hűség mégha háttérelemként is szolgál, akkor is fontos.
    Falvakat nem támadtak német bombázók, de még katonák sem. Nem ott volt a pénz és a fegyver.(Ilyen egyszerű) Maximum zsidóvadászok érkeztek a falvakba de ez is inkább Lengyelországban történt.
    Gratulálok a kikerüléshez! Várom a folytatást.

  8. Közepesen elfogadható mondatok adják a történetet. Néhol kicsivel több gond sokat érne a szövegezésnél, de ha a szerző kezdő, akkor van még ideje a tanulásra. A történet vezetésével gondban vagyok, mert míg a főszereplőre, Melaniera azonnal rátaláltam, a következő (feltételezett) főszereplő csak némi maszatolás után bukkant fel. Az árvaház gyermekére gondolok, ha félreértettem, az baj, de Lem még így is egyelőre feleslegesnek látott kerülők után jut csupán elém, és ezt is bajnak tartom. Mindenféle epizódszereplők jelennek meg a bevezetésben, aminek lenne értelme a háttér megrajzolásában, de a háttérrel akkora bajok vannak, hogy azzal kapcsolatban semmi sincs rendben. A francia falvak világa még elfogadható, az nagyjából hasonló volt abban az időben az ábrázolttal, és ezt pozitívumnak tartom, azonban a háború leírása teljesen téves. Látok pár szokásos háborús klisét, amely sok helyszínre ráhúzható, de a jelzett időpontban Franciaország egyik részére sem.
    1941 nyarán Franciaországban látszólag és jogilag béke volt. A németek egy évvel korábban békét kötöttek az északi kormánnyal, azok teljesen kiszolgálták Hitlert. A déli kormányt elismerték, az hevenyészett módon kollaborált a nácikkal, formális harci cselekmények nem voltak arrafelé, a háború Afrikában, és a Szovjetunió területén zajlott, bombázások főleg a szovjet fronton (meg Angliában)voltak. A kontinens többi területén főleg partizánharcok jelentették az ellenállást, velük szemben nem bombázókkal harcoltak a németek, hanem terrorakciókkal, a polgári oldal megfélemlítésével. Ez rettenetes hangulatot keltett ott, ahol volt ellenállás. (Franciaországban és a Balkánon.) Ártatlanokat végeztek ki, falvakat tizedeltek meg. Zsidókat kerestek mindenhol, és a zsidókat bujtatókat is üldözték, de nem bombázógépekkel. Nem annyira a hadsereg (Wehrmacht) egységei masíroztak a városokban, hanem a Gestapo és az SS pribékjei, ők keltették a félelmet. A kontinensen kívül Angliában dúlt valóban a háború, ott bombáztak a németek mindent, és az angolok ez ellen védekeztek, ahogy tudtak. Ennek a védekezésnek akkor nem volt a része Franciaország bombázása, mert alig voltak repülőgépeik, főleg az amerikaiaktól kapott vagy Angliában épített vadászgépekkel harcoltak a nácikkal szemben a Csatorna és Anglia felett. Esetleg, időnként a kontinens felett is üldözték a betolakodókat. A kis létszámú bombázó erő a német célpontokat támadta (néha Hollandiában és Belgiumban a reptereket, katonai bázisokat, de leginkább Németországban az ipart.) Erről a világról sok film és regény tudósítja a később születetteket, például a leghíresebb „magyar” film, a Kertész Mihály által Amerikában forgatott Casablanca. (azért fontos ez a film, mert nem évtizedekkel később született, hanem 1942-ben, mondhatni “real time” üzemmódban.)
    A szemelvénnyel tehát az a legfőbb baj, hogy az ott kapott hangulatnak semmi köze a valósághoz. Már akkor könnyebb lenne a szerző dolga, ha nem írna évszámot, és nem idézne sehonnan. (Az előszó sok kezdő kedvence, bár az olvasók többnyire utálják azokat.) A legjobb persze az lenne, ha a szerző egy hevenyészve megtanult történelem leckénél jóval alaposabban tájékozódna a helyszínről és az időről meg a valóságos történelemről, ha valós alapú regényt ír. Írhatunk fiktív történelmet, írhatjuk ezt a regényt elképzelt országba, elképzelt háborúba, de minden zavarossá válik attól, ha a történelemre hivatkozunk, és nincs elég történelmi ismeretünk.

  9. YoAttila: A szervezett ellenállás Franciaországban csak 1941 augusztusában alakult meg, addig csak szórványos ellenállás volt, utána indult be ellenük a küzdelem. Most még csak júniusban járunk, a német vezetésű francia csapatok Szíriát támadják. A németek gyakorlatilag győztek felettük, a szövetségesek pedig nem bombáztak csak érdemi célpontot, és tuti nem falvat. A folytonos szirénék és az egymásnak ismeretlen emberek vezették fel számomra, hogy ez egy város, egy fontos üzem közelében.
    Ettől még tudom élvezni, ha jó a sztori 😀

  10. Az yo nem tudom mi az elején, Demeter Attilának szántam

  11. Kedves Pálfy Anikó!
    A megszólalásod nem nagyon ellenkezik az enyémmel, a lényeget nem érinti. Általános áttekintést adtam a Második Világháború kezdeti szakaszáról (A “D” nap előtti időkről. Nem írtam pontos időt, ha írok, nem emlékezetből kapom elő azokat az adatokat, amelyekre hivatkozom. A regény szempontjából semmi jelentősége nincs annak, hogy mikor kezdődött a szervezett ellenállás, ugyanis a regény nem arról szól – bár szólhatna, akkor hitelesebb lenne.
    (A yo Attila valószínűleg angol billentyűzeten született, és to Attila akart lenni, de mellément. 😀 Ettől még értettem.)

  12. Egy kiigazítással én is tartozom 🙂 “i”-vel írod a nevedet, elnézést kérek a tévedés miatt, Kedves Pálfi Anikó!

  13. A leírások kisit zavarosak, nem egyértelmű a helyszín (egy helyen azt írod falun vagyunk, de a kávéházak akkoriban a nagyobb településeken voltak.
    Az alap elgondolás egyébként jó, magával a történettel ninsc gond, de a leírásban lévő hibák zavaróak.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  14. Nekem már a legelején felkeltette az érdeklődèsemet Churchill beszédével. A történelem könyvekben mindig csak a tényeket tanulhatod, nem pedig azt, hogyan élték meg a háborút vidéken az egyszerű közemberek. Jól bemutatta azt a két féle embertípust, akik akkor élhettek. Azokat, akik a legkisebb fenyegetésre menekülnek, és azokat, akiknek már teljesen mindegy, mert ha vár rájuk a halál, akkor bármikor szólíthatja őket. Tetszett az, ahogyan leírta a dolgokat, viszont néha kicsit már sok volt az, ahogyan folyamatosan a Párizst elfoglaló németekről írt. Nem hinném, hogy ennyire részletezni kellene, hogy ez így rossz meg úgy. Elsőre még tetszett is, de a továbbiakban már unalmas volt, hogy ugyan az van leírva más szavakkal.

  15. Úgy tűnik, mindkettőnknél felütötte a fejét az Lírás szelleme 🙂

  16. Szia!

    Nekem nagyon tetszett ez a részlet. Eleve szeretem a történelmi regényeket, főleg a több nézőpont karaktereseket (és hát abból ítélve, hogy a lány neve a fejezetcím, gyanítom, ez is az lesz :)). Olvastam már ilyen stílusban és témában Penny Vincenzitől, Ken Follettől, de megunhatatlan, ahány emberi sors variáció elképzelhető, annyiszor lehet újat kihozni belőle.

    Szép volt a fogalmazás, nagyon jól hoztad bele az érzeteket, egy-két helyen egyszerűsítettem volna csupán (pl. “az esőfelhők egyre nagyobb mértékben gyülekeztek” – egyre sűrűsödtek/ egyre sűrűbben gyülekeztek. Az utána következő mondat a csatornabűzzel viszont telitalálat!)

    “Sokszor gazdát cserélt a hangszer” – itt megcserélném a szavak sorrendjét “sokszor cserélt gazdát a hangszer”-re, valahogy jobban cseng a fülemnek hangosan felolvasva a teljes mondatot.

    A fejezet befejezése is jól sikerült, kellő felszültség volt benne, és már olvasnám is tovább, hogy akkor mi történt, ki maradt életben (ha pedig a következő fejezet új helyszínen, új emberrel zajlik, akkor “kettős kíváncsiság” hajthat, mert az új is érdekel, de ezt a szálat is folytatnám, ez nagyon jó behúzóerő szokott lenni az íróknál, akikről beszéltem).

    Gratulálok a kikerüléshez, a továbbiakhoz pedig drukkolok!

    Judit

  17. Ha alternatív történelmi regény kezdeteként fogom fel a részletet, akkor érdekes is lehet a történet a továbbiakban, ha viszont ez egy sima történelmi regény, akkor pontatlan az akkori francia helyzet ábrázolása. A nyelvezet sem mindenhol korhű, néhol becsúszott egy-egy modernebb kifejezés, bár ezeken lehet javítani. A részlet hangulata alapján inkább egy kisváros jutott eszembe, ezt támasztotta alá a kávéház is, mint egy falu. Az emberek viselkedése is inkább városiasnak hatott, mint falusiasnak. A részlet viszont gördülékenyen olvasható a hibák ellenére is. Gratulálok a kikerüléshez!

  18. Pálfi Anikó! 🙂 Igen, Lírtam én is.

  19. Gratulálok a kikerüléshez!
    A történelmi regények nem az én asztalomon hevernek, így sokat nem tudok hozzá szólni, de érdekes történetnek ígérkezik!

  20. Gratulálok a kikerüléshez! Nekem is az volt az érzésem, hogy a szerző egy tizenéves diáklány, aki nem olyan rég kezdett foglalkozni az írással. És ha ez igaz, akkor tényleg nagy szó, hogy kikerült az írása. Első próbálkozásnak, első regénynek nagyon ügyes!!!!!! (A második regényét már szívesen elolvasnám!) Én, a szintén kezdő írom, hogy így aztán a kezdők összes tipikus hibája fellelhető a szövegben. Az ilyen mondatokra gondolok:
    “A színes ruhák forgataga a kávéház előtt cövekelt le” vagy “lábbal tiporták a macskaköveket” vagy “Európa hangos volt vérző sebeitől”.
    Korábban írtam, hogy nagy rajongója vagyok a történelmi regényeknek, de ha a történelmi hűség egy kicsit is megkérdőjeleződik bennem, akkor félrerakom a könyvet. Most is ezt tenném.
    De látszik, hogy a szerző a szívét-lelkét is beleírta a szövegbe. Biztos vagyok benne, hogy – ha nem is most – évekkel később találkozom majd Emma Weaver nevével a könyvesboltokban. Sok sikert kívánok!

  21. szia! egyszerűen fantasztikus. magát a témát is kedvelem, valamint a szöveg is szerintem teljesen megállná a helyét kiadásban. gratulálok!

  22. Nagy bárotság kell történelmi regényt írni és az nem is elég hozzá. Az előttem szólók már megemlítették a visszásságokat az írásban, nem ismételném azokat. A téma inspiráló, de egyben a legnehezebb háttér egy történethez. Számomra gyakran közhelyes volt a leírás. Ez a helyszín távoli az író valóságától, egy világot megteremteni és benne élni, sok gyakorlást igényel. Ez egy ügyes próbálkozás volt rá. Így tovább, gratulálok a kikerüléshez!

  23. Molnár Petra véleménye mintha az enyém lenne, nem is ragozom tovább. 🙂 (Még ha lenne is még jó pár mondat, amit az idézettek mellé lehetne tenni.) Gratulálok a kikerüléshez! Hajrá!

  24. Nem rossz. A logikai bakik miatt, amit Pp is említett, 9-est adok rá.

  25. Látszanak kezdő hibák, de összességében tetszett a részlet. Gratulálok 🙂

  26. Kedves Emma!

    Ha a néhány furcsa mondatot nem számítom – ezeket előttem már idézték -, a szöveg gördülékeny, és (majdnem) szépek és érzékletesek a leírások is. Azért majdnem, mert ahogy olvastam a részletet, végig az volt az érzésem, hogy nagyon-nagyon igyekeztél így írni, és ugyanezt a görcsösséget vettem észre a történelmi háttér bemutatásánál is. Abszolút megértelek, szerintem a legnehezebb elkezdeni egy regényt, mert ott kell lenyűgözni az olvasót. 😀
    Ez a görcsösség talán csak az elején érzékelhető – meg persze az is lehet, hogy csak én látom ezt bele -, és később már jobban belejössz az írásba, de ez miatt engem egyelőre nem tudott megfogni ez a történet.
    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  27. Kedves Szerző!

    Azoktól a fogalmazási hibáktól eltekintve, amiket már a többiek felsoroltak, nekem tetszett a részlet. A történelemhez ilyen szinten nem értek; csodálom azt, aki hatalmas tudásanyagot megkövetelő hátteret választ a regényének. A megjeleníteni kívánt hangulat számomra átjött, érdekelne a folytatás.

  28. Kedves Szerző!
    Nekem ez nagyon-nagyon tetszett!
    Eddig mindössze egyetlenegy történelmi regényt,könyvet olvastam,ami szintén a második világháborúról szólt,azonban az is nagyon elnyerte a tetszésem.
    Na meg persze Franciaország a helyszínünk,amit egyszerűen imádok.
    Szerintem abszolút élethűen jelenítetted meg az egész sztorit.
    A téma komoly,azonban mégis van benne valami olyan ami kicsit lazábbá teszi,ha lehet ezt mondani.
    Jól olvasható,a cselekmény nem bonyolult.
    Nagyon jó!
    További sok sikert az íráshoz!

  29. Újfent felcsillant a szemem, megint egy töris részlet. 🙂 Mint célközönség azonnal rávetettem magam és nagyot csalódtam. Egy valós korba helyezett történetnél nekem elsődleges a hitelesség. Itt ez nincs meg. Töritanárként mondom, hogy ez így nem jó. Sajnos. Előttem már felsorolták miért, nem ismételném meg. Egyet mondok csak, hogy ha nincs odaírva én tuti nem 1941-be és nem Franciaországba teszem a történetet. Nem életszerű, nem valós, ezért tuti nem olvasnám tovább. Ilyenkor érdemes lenne átolvastatni olyannal, aki kicsit jobban benne van abban a korszakban, amiről a mű szól. Egy történelmi regényhez nagyon sok utánajárás kell, nekem úgy tűnik, ez nincs meg.
    Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!

  30. Végig olvastam, nem egyszer, kétszer. A bekezdés Európáról szól, ahogy a háború szele végig söpör a kontinensen. Minden átmenet nélkül bepottyanunk egy faluba, valahol Franciaországba. Én nem fejtegetek itt időrendet, történelmi aktualitásokat, Demeter Attila nagyszerűen leírta előttem. Kár egy szót is írni róla továbbiakban. Igen, van egy kis frusztráltság, kapkodás az írásban. Ki is ez a kislány, hány éves? Korához képest igencsak érdeklődő, oknyomozó teremtés. Tíz évesen még porban játszó gyerekek vagyunk. Nem érzem a vidék hangulatát, túl modern ahhoz a korhoz a cukrászdai mindennapos megjelenés. A vidék a franciáknál is vidék. Madárfüttyös, tehénbőgős, tyúkkvartyogásos. Néha inkább itt kisvárosi hangulatot érzékeltem. A narrátor néha eltévedt, néha külön monológozott, mi van Párizsban, Európában, később Melánia hangján hozta az infókat.
    A háború szörnyűségét, kontinensek, emberek tragédiáját, ha pontos korban helyezzük el, nagyon nagy felelősséget vállalunk magunkra. Tiszteletben kell ugyanis tartani és hűnek kell lennünk a történelmünkhöz. Szerintem is, ésszerűbb lett volna, „valahol egy háborúban” történne a cselekmény, és ezt a „valaholt” bíznánk mindenkinek a fantáziájára. Az olvasó szereti a fantáziát, adjunk neki feladatot, ne unatkozzon  Dicséret: Van cselekmény, van drámai hangulat, sejtés, egész jól mutatja be a szereplőket. Lehet ez még nagyon jó írás, kis javításokkal. Gratulálok a kikerüléshez! Sok sikert!

  31. Először is gratulálok a kikerüléshez, és a jó témaválasztáshoz! Érdekes a korszak, a helyszín és még a történet főhőse is. Azonban a részlet rögtön egy halom képzavarral indul. Pl. alvást színlelnek az emberek miközben ülnek… stb. A leírások alapján (autók, benzingőz, tömeg, újságos, kávéház stb.) városban vagyunk, sőt többször városra van utalás, aztán faluként van megnevezve a helyszín. Először a főhősnő egy csöndes, emberekkel nem szívesen barátkozó valaki, aki a végére határozottan cserfessé és kezdeményezővé válik. Ez így meglehetősen zavaros.
    Arra, hogy miről is fog szólni a történet még nem jöttem igazán rá. A német megszállásról? A főhősnő jellemfejlődéséről? Esetleg valami szerelmi történet lesz? (Erre is éreztem utalásokat.)
    Egyébként miért bombáznak egy Párizstól távol eső falut? Elég felesleges energiapazarlásnak tűnik.
    Ez sajnos szerintem még sok javításra szorul. 🙁

  32. Ami hibát észrevettem, azt már előttem elmondták mások.
    Viszont azt elszeretném mondani, hogy akár kezdő író az illető, akár nem, akár első regény, akár nem, a szerző nagyon jól ír, tehetséges. A szorgalom és egy jó szerkesztő pedig csodákra képes.
    Bár sokfélét olvasok, a történelmi regények nem az én asztalom, mégis a történet felkeltette az érdeklődésem, és a hibák ellenére tovább lapoztam volna a 2. fejezethez, mégpedig egy szereplő miatt: Dmitri. Ez a kedvenc orosz férfinevem, ezért először erre kaptam fel a fejem. Aztán elkezdett érdekelni, hogyan kerülhet egy orosz fiú Franciaországba? Tudom, hogy nem elképzelhetetlen, engem az érdekel, ez a fiú hogyan került oda. Mivel kontaktba lépett a főszereplővel, ezért nekem ebből az jött le, hogy ő még fontos karakter lesz.
    Remélem nem tévedek és most azon izgulok, hogy túlélte-e a robbanást. Ami viszont baj, hogyha meghalt, akkor valószínűleg leraknám a könyvet, és ez arra utal, hogy a főhősnőnek nem sikerül kellőképpen megfognia.
    Most írás közben mégis eszembe jutott pár észrevétel és kérdés:
    1. Túl sok a jövés-menés az első fejezetben. Kb. egy mondattal le van tudva, hogy Melanie meghúzódott egy óvóhelyre a jelzés idején. Vagy hagyjuk ki, vagy pedig le kellene írni, hogy milyen volt ez az óvóhely. Hogyan érezte ott magát a karakter. Sokáig ott kellett lenni? Nem érezte kényelmetlenül magát bezsúfolva az emberek közé? Az arcába köhöghetnek, a lábára léphetnek, akár el is lophatják a pénzét a sok ember között, senki nem venné észre. Én egész jól viselem a dolgokat, de ha metrón vagy buszon sok emberrel vagyok összezárva úgy, hogy vesztegelünk két megálló között, még engem is elkapott már párszor a légszomj.
    2. Engem zavart, hogy a lány a fiúnak adja a rétest. Volt pénze esetleg másikra? Nem kap ki azért, mert odaadta? Mert akkor lehet nem is olyan fontos az az édesség, hogy a lány ilyen veszélyes időben elhagyja a házat egy kis desszertért. Ha mégis, akkor nem kellene olyan könnyelműen odaadnia.
    3. Ha a gyerek árva – erre következtettem abból, hogy a lány az árvaházban tanít és a festészetről beszélnek, tehát ott találkozhattak -, nem hiszem, hogy volna gyámja. Ha mégis, akkor pár szóban meg kellene magyarázni, hogy ez hogy is van.
    4. Ami még picit helyre rakná a dolgokat, hogy ha kertészük van, tehát ezáltal birtokuk is, akkor pontosan milyen messze is laknak a családjával a várostól/falutól. Ha kertész van, akkor cseléd is, akkor viszont miért a lány ment el a süteményért és informálódni.

    Van még pár ilyen kérdés, de lehet, hogy azokra a későbbi fejezetekben választ is kapnék, vagy azokra, amiket most feltettem, ezért nem folytatom tovább.

    Gratulálok a kikérüléshez, ez talán a 2. vagy 3. olyan írás, ami megfogott a kikerültek közül. 🙂

  33. Végre egy részlet, amihez érdemes kommentelni!

    Nem értem, mi a baj a történelmi regényekkel, hogy így lehúzzák őket. Nem lehet minden fantasy!

    A falu-kisváros-vidék dologban egyetértek, sokaknak talán azért tűnhet pontatlannak a leírás, mert nem nincsen konkrétizálva, nem nevezik meg a helyet, nem egyértelmű, hogy hol vagyunk. Viszont a részlet ennek ellenére is ütős! A bombázás dolog kérdéses, de egyáltalán nem lehetne nem hitelesnek nevezni. Egy ilyen háborús környezetben minden lehetséges.

    Kulturális program is teljesen hiteles (mivel fúrta az oldalamat, utána olvastam). A németek gyakorlatilag Párizsban ,,turistaként” viselkedtek, fényképezőgépekkel mászkáltak, egyrészt, mert győztesként vonultak be, másrészt nem volt nyílt front az országban így a kis katonáknak nem volt egyéb dolguk, mint felkeresni a szórakozóhelyeket (persze, eltávon, gondolom). Nem ismerték a várost, és minden új volt nekik, szóval simán lehet, hogy a tiszteknek szerveztek kulturális esteket, meg hasonlókat. Van ebben a részben elég kutatómunka, higgyétek el!

    Eddig ez a legígéretesebb, további sok sikert!

  34. Megmondom őszintén, nem olvastam végig, mert ez nagyon nem az én műfajom. Amit olvastam, az alapján: mondatokon van mit csiszolni, de nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Volt néhány képzavar, ezek megtörték az olvasás lendületét, de ezek sem javíthatatlanok.
    A történelmi hűségre nagyon ügyelni kell, de ezt már sokan leírták előttem. A második világháború ráadásul tipikusan az az időszak, ami nagyon sok embert érdekel hobbiszinten és rengeteget tudnak róla, olyan apróságokat is, amelyekkel ha az író alapos kutatómunka hiányában nincs tisztában, teljesen elrontják az olvasói élményt.
    Mindettől függetlenül sok szerencsét kívánok a szerzőnek a továbbiakban, gratulálok a kikerüléshez!

  35. A vége nagyon tetszett, igazán el lett találva a hangulat, azok a szavak pont passzolnak oda. Van benne sok aprólékos, finom részlet, ami életszerűvé teszi az egész írást, de a történelmi háttérrel kapcsolatban én is éreztem egy kicsit, hogy valami nem stimmel. Egyénként ettől eltekintve tetszett, a cím külön megfogott, szeretem az olyan történeteket, amiknek nem sabloncímük van. (Ezt más pályázatos írásnál is mondhattam volna, de valamiért most jutott eszembe.)
    A hibák, amiket fentebb említettek, szerintem javíthatóak, az idézetek sem zavaróak, pedig általában nem szeretem őket.
    Gratulálok a kedves Szerzőnek! Sok sikert a továbbiakban!

  36. Kedves Szerző,
    történelmi regénybe fogni mindig merész vállalkozás, megfelelő háttérismeret nélkül talán kicsit túl merész is, DE a részlet olvasása közben azt éreztem, hogy te igazán szereted a karaktereidet. Ha magamból indulok ki (aki még néha álmodok is a főhőseimmel :D), könnyedén elképzelhetőnek tartom, hogy a háttérrel való foglalatoskodást szükséges rosszként élted meg, és ha ez így van, az sajnos meg is látszik a szövegen. (Ha tévedek, bocsáss meg!) Amennyiben ez az első regényed, (bárhogy is alakuljon a pályázat), ne add fel, mert jó lesz ez! Sok-sok gyakorlással idővel a mondatszerkesztési bakik is elmaradoznak majd.

    Szívből gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  37. Kedves Emma! Garulálok a kikerüléshez. Őszinte leszek, ez nem az a könyv, amit egy könyves üzletben mosolyogva a kezembe veszek, de mégis egy szépen megírt részletet látunk még akkor is, ha többen azt írják, hogy nem eléggé hiteles. Nehéz történelmi regényt írni, de értékelem, hogy te megpróbáltad!

  38. A háborús könyvek valahogy sosem tudtak megfogni, de attól függetlenül a részlet szépen van megírva.
    Vannak képzavarok, amiket a többiek is említettek, és történelmi háttél is kicsit gyanúsnak tűnik. Ahhoz képest, hogy Melanie a nézőpontkarakter elég sokszor feltűnik egyfajta általános narrátor, aki a háborúról mesél. Feltűnik egy pár dolog, amit nem értek, például “mostantól a romok eltakarításában tudnak segédkezni” itt milyen romokról van szó? Ha jól értettem, eddig még nem ért el hozzájuk a háború, akkor Melanie el akar valahova menni önkénteskedni? Vagy valamit elnéztem a szövegben? Azt hiszem az sem derült, ki hogy Melanie mennyi idős, én így ennyiből 17-20-nak tippelném.
    Ennek ellenére azt hiszem a téma érdekes, és van potenciál a sztoriban. Gratulálok a kikerüléshez.

  39. Egyáltalán nem mondanám rossznak, sőt egyedi történet és az elmúlt részletekhez viszonyítva még változatos is, viszont akad egy-két dolog, amin fennakadtam olvasás közben.
    Az első, ami zavart azok a tőmondatok voltak. A szövegben találunk nagyon szép kerek mondatokat, viszont egy-két szavasokat is, amelyeket simán össze lehetne kapcsolni, így viszont kicsit zavaró volt.
    A második az volt, hogy nekem kicsit kidolgozatlannak tűnik a részlet. Ha már történelmi regényről beszélünk, akkor véleményem szerint az első oldalaknak be kéne mutatniuk a kor hangulatát, egy korképet festenie és sok leírást adnia. A dráma, meg a fordulatok pedig majd csak azután.
    Nekem Melanie karaktere felszínesnek tűnik, de ez alapjában véve egyelőre nem gond, mert csak egy kis részletet olvastunk, így remélem a jövőben mélyül a szereplő.
    Amihez gratulálok az az, hogy a szerző belevágott egy ilyen nehéz témába, nem soknak merik ezt megtenni és csak remélni tudom, hogy nem törik bele a bicskája.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  40. Kedves Hozzászólók!

    Kicsit megkéstem a válaszadással. Köszönöm a véleményeteket, jó volt látni, hogy ahány ember, annyi észrevétel! Igyekszem megfogadni a tanácsokat, és kijavítani a hibáimat!

    Néhány válasz a felmerülő kérdésekre:

    Ez még csak a történet „bevezető része”, a későbbiekben jobban ki lesz bontva a történelmi háttér, – amennyire a helyzet megköveteli -, miközben sodródunk az eseményekkel. A történet négy szálon fut, Melanie csak az első főszereplő. (Lem, a kisfiú nem tartozik közéjük.)

    Az elején az idézetet indokoltnak érzem, hiszen a regény nagy része arról szól, amiről Churchill is beszél. A háború leírása talán azért tűnhet „nem elég hitelesnek”, mert nagyjából ez volt, amit az akkori emberek is tudtak/tudhattak. A továbbiakban, ahogy sorra felbukkannak a szereplők, nagyobb rálátás nyílik az egészre, így több információ a helyére kerül.

    Elfogadom, hogy vannak benne kisebb pontatlanságok, (pl. a kávéház motívuma), de az általános történelmi ismereteken felül, hosszas, alapos kutatómunka után, már jól ismerem, hogy miről írok, – habár ezeket a helyzeteket nem élhettem át, és nem lehettem ott a helyszínen.

    Mindenkinek köszönöm a visszajelzését, és a biztatását, tanulságos volt olvasni a gondolataitokat!

  41. Érdekes. Szerintem tovább olvasnám. Nem találtam benne semmilyen problémát (igaz, nem is szerettem bele a történetbe).
    A hangulatot sikerült jól megragadni és átadni.

    A CÍM! Na az viszont csodaszépgyönyörűséges, találó, és azonnal megfogott! Olyan Kis Herceges… 🙂
    Köszönöm! Sok sikert! Gratulálok!

  42. Kedves Emma!
    Irgalmatlan nehéz jó történelmi regényt írni, ahol minden a helyén van. A bevezető idézet és az írásodból áradó hangulat nagyon rendben van, illik a korszakhoz. Viszont – ahogy azt többen is írták – történelmi regényt én is csak addig olvasok, amíg elhiszem, hogy ott vagyok, abban a korban, a leírt helyszínen. Ezt most itt nem éreztem (viszont úgy érzem, hogy egy jó szerkesztővel nagyon sokat javulhatna a helyzet).