Cata Morgana: A félelem szaga

    I. fejezet

A Hope

– Hát nem csodálatos a természet? – tette fel a kérdést Steven Thompson leginkább magának, miközben két ujjal óvatosan a fénybe tartotta a gyémántot.  Már több mint két éve volt a Nemzeti Drágakőgyűjtemény Intézet igazgatója Washingtonban, de még mindig nem tudott hozzászokni ahhoz a különleges élményhez, amit ennek az értékes kőnek az érintése jelentett. Az érzéseit könnyedén le lehetett olvasni az arcáról. A rajongó csillogás a szemében és az ábrándos mosoly a szája szélén egy csapásra olyanná tette, mint egy szerelmes kamasz. A zártkörű rendezvényen megjelent emberek lélegzet visszafojtva figyelték, ahogy a kő a magasba emelkedik, közülük néhányan pedig áhítatos sóhajjal kapták a kezüket a szájuk elé. A kék színű, szív alakú drágakő sziporkázva szórta szét a nap sugarait az egyébként gyéren berendezett szobában. Néhány perces hatásszünet után az igazgató folytatta.

– Hölgyeim és Uraim – jelentette be rendkívül ünnepélyes hangon a kisszámú közönségnek címezve –, bemutatom önöknek a Hope-ot, az Amerikai Egyesült Államok drágakőgyűjteményének legértékesebb darabját.

Miközben mindenfelől villogtak a vakuk, az igazgató hagyta, hogy a testét újra átjárja az a különös borzongás. Mennyi bajnak volt okozója ez a tárgy! Mennyi mindent látott! Mennyi titkot őriz!

– Igaz-e, hogy a Hope-on átok ül? – törte meg az emelkedett hangulatot a zártkörű sajtótájékoztató egyik résztvevő újságírója.

Az igazgató széles mosolyra húzta a száját.

– Már vártam ezt a kérdést. A világ minden táján ezt teszik fel elsőnek, és csak utána jönnek a súlyára vagy az értékére vonatkozóak. Miért lenne ez másként Budapesten? – kezdte az igazgató.      – Nos, igaz, ami igaz, a Hope gyémánt világhírnevét pont az hozta meg, hogy sok vér tapad hozzá. Tulajdonosai szinte kivétel nélkül különleges, nem mindennapi halált haltak, vagy az elmegyógyintézetben kötöttek ki. A drágakő a legenda szerint egykor az indiai Sita istennő szemét formázta egy őt ábrázoló szobron. Egy tolvaj azonban szemet vetett rá, és ellopta azt. Sita istennő azóta a drágakő minden tulajdonosára lesújt, hogy megtorolja a bűnt.

Az igazgató itt megállt egy pillanatra, de miután mindenki csendben várta a folytatást, tovább beszélt.

– 1668-ból említik először a gyémántot, akkor került Indiából Velencébe. Innentől a drágakő útját vadabbnál vadabb történetek kísérik. Uzsorások, bankárok, kereskedők, grófok és királyok vetettek szemet a kőre, de egytől egyig szörnyű véget értek. Nyomában véres párbajok, elsüllyedt hajók, és különös balesetek jártak. Volt, akit egy kocsmai verekedésben szúrtak le, volt, akit kutyák téptek szét, vagy a híres francia tömlöcben, a Bastille-ban végezte, de szép számmal akadtak olyanok, akik végül önkezükkel vetettek véget az életüknek. Leghíresebb tulajdonosa és viselője kétség kívül a francia király, XVI. Lajos felesége, Maria Antoinette volt, akit, mint tudjuk, lefejeztek. Az átkot többször megpróbálták levenni az ékszerről. Ördögűzéssel, átcsiszolással vagy ráolvasással próbálkoztak, mindhiába.  Az ékszer egyszer még a tenger mélyéről is visszakerült, ahol egy búvár talált rá az elsüllyedt hajóban.

– És a mostani tulajdonosa nem fél attól, hogy őt is baj éri? – érkezett egy másik kérdés.

– A tulajdonosa, Mr. Harry Winston 1958-ban elhatározta, hogy a gyémántot az intézetünk rendelkezésére bocsátja. Így már senkinek nem okozhat kárt. Akkor döntött úgy az intézetünk, hogy néhány másik szép darabbal együtt minden évben más országban mutatjuk be egy nemzetközi kiállításon. Budapest már tíz éve vár erre a kiállításra, ami a jövő héten nyitja meg a kapuját a nagyközönség előtt. A Hope mellett további híres gyémántokat és régi angol koronaékszereket is láthatnak majd a kedves érdeklődők.

– Milyen biztonsági intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy a gyémánthoz ne tudjon olyan ember hozzáférni, akit rossz szándék vezérel?

– A saját biztonsági szolgálatunk mellett a magyar Rendőrség és a Terror-elhárítási Központ segíti majd a munkánkat a kiállítás alatt. Velük már hosszú ideje egyeztetünk a részletekről. A vitrin például, amelyben a Hope kap majd helyet, olyan különleges üvegből készült, amely nemcsak golyóálló, de mindennemű fizikai behatolást lehetetlenné tesz, legyen az ütés, szúrás vagy akár egy közepes erejű robbantás. Az amerikai csúcstechnológia egyik szép példánya – felelte magabiztos mosollyal az igazgató, majd óvatos mozdulatokkal visszatette a hatalmas ékszert a széfbe. – Mindazonáltal nem tartunk támadástól. Az egyesületünk már több mint húsz éve szervez hasonló kiállításokat, és eddig még csak kísérlet sem történt hasonlóra.

– Milyen értéket képvisel a Hope gyémánt? – érkezett a következő kérdés.

– Ugyan a sok átcsiszolás miatt mostanra már sokkal kisebb lett, ám ennek a gyémántnak nem a karátszáma adja az értékét. Az eredeti 112 karátból mára már csak 67 karát maradt, de a különleges színe, és legfőképp a legendás történelme miatt az értéke felbecsülhetetlen. Ha mégis el akarná adni a tulajdonosa, úgy gondolom, hogy az aukción megadnának érte 100 millió dollárt is – mondta az igazgató, elégedetten legeltetve szemeit a döbbent közönségen. – Nem hiszem azonban, hogy erre sok kerülne, mert a saját szememmel láttam Mr. Harry Winston végrendeletét, amelyben a gyémántot örök időkre az intézményük rendelkezésére bocsátotta, egyben megtiltotta a családtagoknak, hogy halála után eladják. Ahogy fogalmazott, szeretné végre megtörni az átkot, amely ezen a csodálatos kövön ül. És ez csak úgy lehetséges, hogyha soha többé nem cserél gazdát. Ugyan sajnálatos módon Mr. Harry Winston három évvel ezelőtt elment közülünk, de a családtagok és az örökösök tartják magukat a végrendelethez.

– Lesznek-e prominens személyiségek az ünnepélyes megnyitón? – kiabált be egy fiatal újságíró.

– A legfrissebb információink szerint a megnyitón részt vesz a magyar köztársasági elnök, a gazdasági miniszter, és számos nemzetközi aukcióház vezetője is – válaszolt, majd látványosan az órájára nézett. – Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmüket. Úgy gondolom, hogy most már elegendő információ áll rendelkezésükre ahhoz, hogy megfelelőképpen népszerűsítsék ezt a páratlan, és a maga nemében egyedülálló kiállítást. Remélem, hogy lesz szerencsénk üdvözölni önöket a vendégeink sorában is – fejezte be a tájékoztatót, majd egy elegáns meghajlással jelezte, hogy a sajtótájékoztatónak vége.

 

II. fejezet

No Hope – egy különleges kiállítás vége

Nem szokványos megjelenésükkel a vitrinek, amelyekben a gyémántokat és a drágakövekkel kirakott ékszereket mutatták be, azonnal ráhangoltak az eseményre. Szabályos oktaédereket formáztak ugyanis, mintha csak maguk is gigantikus gyémántok lennének. Aranyszínű keretben álltak, amelyek mint óriási foglalatok tartották a szerkezetet. A megnyitó reggelén hatalmas volt az érdeklődés, amely délutánra csak tovább erősödött. Pedig a bejutás nem volt éppen egyszerű. A többórás sorban állás után minden látogatónak egy biztonsági kapun kellett keresztülmennie, pontosan úgy, mint a repülőtéren. Ha a kapu sípolni kezdett, akkor a látogatót egy elkülönített helyiségbe vezették, ahol a ruházatát is átvizsgálták. Amikor végre sikerült bejutni a kiállító terembe, az ember azt gondolta, hogy végre fellélegezhet, és átadhatja a lelkét a csodának. De tévedett. Tudniillik minden vitrin körül olyan hatalmas volt a tumultus, hogy percekig tartó állhatatos helyezkedés után lehetett csak megpillantani a csodálatos darabokat. Történt ez annak ellenére, hogy a kiállításon egyszerre csak meghatározott számú vendég lehetett jelen. A legnagyobb érdeklődés természetesen a pontosan középen elhelyezett, gigantikus méretű, és csodásan megvilágított „gyémántvitrin” iránt volt, amelyben a felbecsülhetetlen értékű, bámulatba ejtő különlegesség, a Hope ragyogott. E körül lassacskán olyan nagy csődület alakult ki, hogy a biztonsági személyzet a beavatkozás mellett döntött.

– Kérem, hogy a vitrin körül csak maximum húsz ember tartózkodjon! – lépett határozottan a vitrin körül egymást taposó emberekhez a biztonsági szolgálat vezetője. A felhívás hangerejével ugyan nem volt baj, de a bámészkodók között sok külföldi is volt, akik semmit sem tudtak kezdeni a furcsa magyar szavakkal, ezért egy értetlenkedő mosolygás után folytatták az egyre erőszakosabb helyezkedést a jobb kilátás reményében. A magyar vendégek azonban nagyon is hallották, ám a kiélezett helyzetben a rendreutasítás csak még jobban felborzolta a kedélyeket.

– Csak nem gondolja, hogy miután három órát álltam a sorban, és megfizettem a drága belépődíjat, úgy fogok hazamenni innen, hogy nem láthattam a Hope-ot? – kérdezte emelt hangon egy felháborodott látogató.

– Igen! Követeljük, hogy tegyenek rendet, és biztosítsák, hogy mindenki meg tudja nézni a gyémántokat! – fenyegetőzött egy másik. A követelés hangos tetszést és egyetértő háborgást váltott ki a többi látogatóban is. A várakozásban kifáradt emberek egyre jobban feljogosítva érezték magukat, hogy a pénzükért megkapják a jogos járandóságukat, bármi legyen is az ára. Többen távolabb léptek a vitrinektől, és szembefordultak a biztonsági emberekkel.

– Szolgáltatást akarunk a pénzünkért!– skandálták már többen. A forradalmi hangulat kialakulóban volt.

– Rendben, nyugodjanak meg! Mindenkinek lehetősége lesz rá, hogy megnézze az ékszereket – szólt békéltető hangon egy másik biztonsági ember, de addigra már a tömegpszichózis átvette az irányítást. A biztonsági főnök reszkető kézzel nyúlt a mobiltelefonja felé, és tárcsázott.

– Halló. Huszár őrnagy? Jó napot kívánok, itt Szemeri Béla beszél. Tegnap egyeztettünk utoljára a gyémántkiállítás kapcsán, és akkor ön megígérte, hogy hívhatom, ha rendőri segítségre lenne szükségünk – hadarta. – Most úgy néz ki, hogy máris bekövetkezett az, amitől féltünk. Hiába engedjük be szakaszosan az embereket, a tömeg már kezelhetetlen, és attól félek, hogy elszabadulnak az indulatok. 

– Értem – mondta a vonal túlsó végén egy mély tónusú, kellemes férfihang. – Azonnal odaküldöm a közelben állomásozó egységet. Egyelőre nem mennek be a kiállító terembe, mert az talán még nagyobb indulatot generálna, de az ajtón kívül fognak várakozni, és szükség esetén beavatkoznak.  Azt javaslom, sőt kérem, hogy amíg a helyzet nem normalizálódik, addig ne engedjenek be több embert a terembe, és erről azonnal tájékoztassák mind a várakozókat, mind a terembe bejutottakat. Magam is azonnal a helyszínre indulok.

– Rendben. Köszönöm szépen a segítséget, és várom önöket – felelte a biztonsági vezető, majd bontotta a vonalat, és azonnal a hangosbemondóhoz sietett.

– Figyelem, szolgálati közlemény – kezdte kissé remegő hangon, majd egy nagyon krákogott, egyenesen a bemondóba. –  A kiállító teremben tartózkodók megértését és türelmét kérem. Tájékoztatok minden kedves látogatót, hogy a kialakult helyzetre tekintettel a vezetőség úgy döntött, hogy egyelőre több vendéget nem enged a kiállító terembe, így mindannyiuknak elegendő idő áll majd a rendelkezésre, hogy megtekintsék az ékszereket. Kérem, hogy a vitrinek mellett fokozott óvatossággal mozogjanak, és ne érintsék meg azokat. Ellenkező esetben a riasztórendszer működésbe léphet. Köszönöm a megértésüket. Kellemes időtöltést kívánok.

Miután gyorsan „letudta” a benti tömeget, azonnal az épület főbejáratához sietett, kinyitotta a hatalmas üvegajtót, és a kint várakozókhoz fordult. Sokan, jobb híján, a hatalmas üvegtábla-falakon keresztül nézték vágyakozva, ahogy a szerencsés bentiek körülállják a vitrineket. Szemeri megköszörülte a torkát, és hangosan, szinte kiabálva beszélni kezdett.

– Hölgyeim és Uraim, nagyon sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm. Tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik órák óta itt várakoznak, mégis azt kell kérjem önöktől, hogy egy későbbi napon jöjjenek vissza, mert a kiállító terem ma már nem tud több látogatót fogadni.

– De hiszen még csak háromnegyed négy van. A kiállítás este öt óráig látogatható. Ez van a szórólapjukon – lobogtatta bosszúsan a promóciós anyagot az egyik férfi.

– Igen, tudom, és még egyszer nagyon sajnálom. Akik már megvásárolták a jegyüket, azok ugyanezzel a belépővel bármikor visszatérhetnek hozzánk, és ígérem, hogy kitalálunk valamilyen fájdalomdíjat is ezekért a kényelmetlenségekért – tördelte a kezét idegesen.

– Én a Hope-ot kérem fájdalomdíjnak! – kiabált be egy vicces kedvű várakozó, amit általános derültség követett. Csalódottan bár, de a kinti sokadalom lassan oszolni kezdett. Szemeri száját egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el, mikor megfordult, hogy visszamenjen a terembe. Csak remélni tudta, hogy a hangosbemondós felhívása hatott a bentiekre is, és azok békésen szemlélik a kiállítási tárgyakat. Hirtelen büszkeség öntötte el, hogy bár a rendőrök még meg sem érkeztek, ő máris uralni tudta a helyzetet. Egyedül. Nem kis teljesítmény – veregette magát vállon gondolatban, majd behelyezte a kulcsot a zárba, hogy az óriási üvegajtót kitárva belépjen a kiállító terembe.

A motor ebben a pillanatban bőgött fel. A motoros mintha csak arra várt volna, hogy kinyíljon az ajtó, egyenesen az épület üvegajtaja felé tartott.  A nagy motorzúgásra Szemeri visszafordult, de egyébre nem volt ideje, mint hogy félreugorjon a sebesen közeledő járgány elől, hogy az halálra ne zúzza. Semmit sem értett. Mintha csak álmodna, olyan valószerűtlen volt az egész. Sokkot kaphatott, mert csak ült a földön, és meg sem kísérelt lábra állni. Odabentről – a motor zúgása és a csikorgó fékezés mellett – üvegcsörömpölés és sikolyok zaja hallatszott. Fél perc sem telt bele, a motoros már ki is száguldott a még mindig nyitott ajtón, és már csak a riasztó fülsértően éles hangja emlékeztetett arra, hogy mi történt itt néhány másodperccel korábban.

Két perc múlva, mikor megérkeztek a rendőrök, Szemeri még mindig a földön ült, és tehetetlenül nézte, ahogy az emberek sikoltozva, sírva próbálnak minél előbb kijutni az épületből. Ketten a teremben a földön hevertek, és nem mozdultak, néhányan pedig vérző sebbel, vagy törött végtagokkal jajveszékeltek az üvegcserepek között ülve. Szemeri csak halványan észlelte, ahogy Huszár őrnagy intézkedik.

– Gyémánt egyes a központnak. Rablás történt a gyémántkiállításon. Ismétlem. Rablás a gyémántkiállításon. Sérültek is vannak, öt mentőegységet kérek a helyszínre azonnal. A rablás elkövetője egy motoros, aki a Petőfi út irányába menekült el. Két egységet küldtem az elfogására, de további erőkre van szükség. Erősítést kérek. Ismétlem. A Petőfi út irányába menekül az elkövető – mondta sietősen az őrnagy, majd Szemerihez fordult.

– Jól érzi magát?

– Köszönöm, nincs bajom. Két perccel korábban is jöhettek volna – válaszolta, majd feltápászkodott. Lassan ment be a kiállító terembe, talán hogy minél később szembesüljön a szomorú eredménnyel. A látvány megrázó volt, annak ellenére, hogy csak egyetlenegy vitrin tört össze. A középen álló gigantikus üvegvitrin maradványai szinte az egész termet betöltötték. Habár úgy tervezték, hogy a speciális üveg még a lövésnek is ellenálljon, úgy tűnt, hogy a motor erejével szemben már nem tudta állni a sarat. A kiállítás legértékesebb darabjának, a Hope gyémántnak nyoma veszett.   

 

III. fejezet

Forró nyomon

Az út szélén magára hagyott nagy értékű cross motor még meleg volt, amikor a rendőrök odaértek, sofőrjének azonban csak hűlt helyét találták. Fél órán át üldözték villogó autókkal az egész városon át, de a motoros fürgébb volt, és a parkon átdübörögve meglógott. Egyszerűen eltűnt a rendőrök szeme elől. Mire aztán újra belebotlottak a motorba, már nem volt kit letartóztatni, az üldözött elszaladt. A motor a földön elterülve, szomorúan pislogott a még épen maradt lámpáival. Nem tudni, miért döntött úgy a rabló, hogy a motort hátrahagyva menekül tovább. Talán elcsúszott a motorral, de az is lehet, hogy valamilyen műszaki hiba miatt kényszerült a megállásra. A rendőrök egyelőre tanácstalanul álldogáltak a járgány körül, míg két társuk lezárta az utcát.

Néhány perccel később Huszár őrnagy szolgálati autója gurult be a lezárt helyszínre. Miután kiszállt a kocsiból, a hátsó ajtóhoz ment, hogy kinyissa, pedig látszólag nem ült ott senki. De csak látszólag. Valójában ugyanis Huszár őrnagy hűséges társa és kollégája, Nózi, a yorkshire terrier kutya várta már ott türelmetlenül, hogy végre kiszállhasson, és munkához lásson. Nózi és Huszár őrnagy már öt éve dolgoztak együtt, és Nózi egyetlen olyan bűnügyi helyszínről sem hiányozhatott, ahol őt, a kiváló teljesítményű nyomkövető és kábítószer kereső szolgálati kutyát be lehetett vetni. Noha az elején többen fenntartással fogadták a rendőrségen kissé szokatlan kutyafajtát, néhány sikeres akció után azonban komoly hírnevet vívott ki magának a rendőrkollégák és a kutyakollégák körében. Mielőtt Nózi kiszállt volna, az őrnagy felcsatolta rá a rendőrségi hámot, majd együtt a földön fekvő motor felé vették az irányt. Az őrnagy sietve haladt, az ezüstös hátú kiskutya pedig a lábait szaporán szedve tartott vele lépést, az enyhe őszi szélben a fülei vidáman lobogtak. Nózit azonnal megcsapta a munka illata. A rendőregyenruhák látványa, az izgatott jövés-menés és a helyszíneken hagyott szagnyomok mind arra sarkallták, hogy dolgozzon, szimatoljon és keressen.

– Üdvözlök mindenkit! – szólította meg az őrnagy a kollégáit, akik amint megpillantották őt, abbahagyták a munkát. A fényképezőgépek, az ujjnyomat-vételre szolgáló ecsetek és a mérőszalagok egy pillanatra megpihentek. Mindenki az őrnagy felé fordult. Nagy tiszteletnek örvendett kollégái előtt, és nem csak azért, mert magas, erős termete és mély, férfias hangja eleve tekintélyt parancsolt, hanem azért, mert számos bonyolult rendőri akciót vezényelt már le sikeresen.

– Főkapitány úr úgy határozott, hogy a gyémántrablás ügyének felgöngyölítésére önálló nyomozócsoportot állít fel – jelentette be az őrnagy. – Engem nevezett ki a nyomozócsoport vezetőjének, ezért szeretnék kérni tőletek egy gyors helyzetjelentést arról, amit eddig tudunk.

– Őrnagy úr jelentem megkezdtük a motoron a nyomok rögzítését. Eddig néhány ujjnyomat-töredéket már sikerült találni. A közlekedésis kolléga éppen a helyzet rekonstruálását végzi, hogy megtudjuk, merről érkezett a motor, és hogy mi okozta az elcsúszást. Az már biztosan tudható, hogy ez volt az a motor, amelyikkel a gyémántrablást elkövették. Sajnos egyelőre nem sikerült olyan embert találni, aki látta volna, hogy hogyan és merre menekült tovább az elkövető. Lehetséges, hogy átszállt egy autóba, de az is elképzelhető, hogy gyalogosan folytatta az útját. Sajnos szemtanú híján ezt nem tudjuk biztosan megmondani, de nem tartom valószínűnek a gyalogos verziót. Nagyon kockázatos lenne az ő szempontjából.

– Az biztos. Viszont elképzelhető, hogy nem volt más választása. Ezért mindenképpen megkísérlem a nyomkövetést, és Nózit elindítom forró nyomon. Ha az elkövető gyalogosan menekült, akkor Nózi utánamegy, és megtalálja – válaszolta az őrnagy leginkább magának, majd nekiállt, hogy gumikesztyűt húzzon. Ezután egy nagy, fémszínű dobozból puha fehér textíliát vett elő, és azt szorosan a motor üléséhez szorította, majd az egészet beterítette alufóliával.

– Egyébként pont a kiállítás helyszínéről jövök, ahol sikerült beszélnem néhány szemtanúval – folytatta, amíg arra várt, hogy a fehér textil elegendő szagot szívjon magába. Ez adott esetben döntő jelentőségű lehet. – Természetesen még visszaidézzük őket, hogy jegyzőkönyvbe vegyük, amit láttak, de azt már most elmondták, hogy egy fekete motoros ruha és egy fekete motoros sisak volt az elkövetőn, aki a testalkatából ítélve valószínűleg egy fiatal férfi. Ezért úgy gondolom, hogy érdemes lenne olyan elemi szálakat keresni a motoron, amelyek a motoros ruhából származnak.

– Értettem őrnagy úr, mindenképpen leellenőrizzük – válaszolt egy fiatal bűnügyi technikus.

Tizenöt perc elteltével az őrnagy levette a textilt a motor üléséről, majd egy dunsztos üvegbe zárta. Végre jöhet a nyomkövetés. Míg a helyszínelők folytatták a nyomrögzítést, az őrnagy egy használható lábnyomot próbált meg felkutatni az elborult motor környékén. Az lenne igazán optimális ahhoz, hogy Nózi végigkövesse a nyom vonalát. Ha gyalogosan menekült a férfi, akkor a cipője nyoma elvezeti őt, akárhová is szökik.  Sajnos azonban az aszfalton egyetlen lábnyomot sem talált, ezért úgy döntött, hogy Nózival a motor üléséről levett szagmintát szagoltatja meg. Az őrnagy láb mellé parancsolta Nózit, aki már remegett az izgatottságtól és a tettvágytól. Jól tudta, mi fog következni, ezért még mielőtt a gazdája lehajolt volna a dunsztos üvegbe rejtett textillel, ő már két lábra állva, ágaskodva próbált meg minél előbb hozzájutni a célszaghoz. Miután az orra megtelt a kellő mennyiségű szaggal, az őrnagy végre kiadta a jól ismert és várva várt vezényszót:

–          Keresd!

Nemcsak az őrnagy, de még a helyszínen lévő rendőrkollégák is érdeklődve figyelték Nózi reakcióit. Mindig izgalmas volt számukra látni, hogy milyen fantasztikus is a kutyaorr. Nem egyszer fordult már elő, hogy rendkívül hasznos információkhoz juttatták a rendőröket a négylábú kollégák, és ezt a lehetőséget most sem lehetett kizárni. Az őrnagy lélegzet visszafojtva figyelte a kutyája minden rezdülését, aki egyelőre csak a motor körül szimatolt a talajon. Mintha a rabló körbejárta volna a motorját, miután felborult vele. Nózi háromszor is megkerülte a motort, majd egyszer csak felcsapta a fejét, és hosszan beleszimatolt a levegőbe. Egy pillanatra szoborrá merevedett, farkát egyenesen felfelé tartotta. Az őrnagy ismerte már ezt a testtartást. Ez a biztos siker jele.

– Na, most! – suttogta az őrnagy. – Szagot fogott végre – mondta nem kevés büszkeséggel a hangjában, és körbehordozta pillantását a kollégákon, hogy megtudja, vajon ők is észrevették-e a nyilvánvaló jeleket.

Nózi azonban ezután nem úgy reagált, ahogy általában a nyomkövetésnél szokott. Ahelyett ugyanis, hogy a motortól indulva eltávolodtak volna a menekülő nyomát követve, Nózi nem volt hajlandó otthagyni a motort. Csak szimatolt és szimatolt, láthatóan a motor kötötte le minden figyelmét. Tüzetesen körbeszimatolta a kerekeket, majd a vázon felfelé tovább haladt az ülés irányában. Kezdett kicsit kényelmetlenné válni a helyzet. Úgy tűnt ugyanis, mintha az őrnagy nem tudta volna irányítani a kutyáját.

– Nózi, gyere ide, lábhoz! – szakította meg az őrnagy Nózi kissé önkényes munkáját. A kutya kelletlenül odasomfordált, és leült a lába mellé, de a szemét eközben folyamatosan a motoron tartotta. Izgatott lihegésbe és nyüszítésbe kezdett, ami annak az egyértelmű jele, hogy valami gyanúsat talált. Az őrnagy a kollégáihoz fordult.

– Átkutattátok már a motort? Nincs benne kábítószer? Tudjátok, hogy Nózi nemcsak nyomkövető, de kábítószer kereső kutya is. Elképzelhetőnek tartom, hogy azért viselkedik ilyen furcsán, mert valamilyen drog van elrejtve a motorban.

– Őrnagy úr, a motort teljesen átkutattuk, a kasznit is leszedtük, hátha oda rejtették a gyémántot, de sehol semmi. Kábítószert sem találtunk – válaszolt az egyik helyszínelő.

Az őrnagy értetlenül csóválta a fejét, és Nózira nézett.

– Na, akkor próbáljuk meg újra – döntött az őrnagy, majd újra lecsavarta a szagot rejtő dunsztos üveg tetejét, és Nózi orra elé tartotta. Nózi azonban nem koncentrált. Mintha meg sem hallotta volna, hogy mire kéri gazdája, kizárólag csak a motor felé fordította a fejét, és már remegett. Mindig ezt csinálja, ha már a megoldás közelében jár. Közben az őrnagy újra kiadta az utasítást, ezúttal a motortól egy kicsit távolabb. 

– Keresd! – hangzott újra a parancs, mire Nózi, mint akit puskából lőttek ki, odarohant a motorhoz, felugrott a lábtartóra, majd két lábra ágaskodva a benzintartályt kaparta dühös vakkantásokkal. Az őrnagy most már biztosan tudta, hogy találtak valamit. Odament a motorhoz, majd lecsavarta a benzintartály kupakját. Nózi orrát ekkor még jobban megcsapta a szag. Most már nemcsak vakkantásokat hallatott, de hangosan ugatott is. Az őrnagy elővett a kis alutáskájából egy elemlámpát, és belevilágított.

– Megnéztétek a benzintartályt is? – kérdezte.

– Azt még nem, de nekünk is eszünkbe jutott, hogy az ideális rejtekhely lenne a gyémántnak. Beszéltük is, hogy miután bevittük a főkapitányságra, ki fogjuk üríteni a tartályt, és leellenőrizzük.

– Szerintem ezt most kellene leellenőrizni. Valami van benne, ami szúrja Nózi orrát – mondta az őrnagy.

– Szerintem a benzin mindenki orrát szúrja, nemcsak Nóziét – nevetett egy fiatal rendőr –, egyébként meg elég hihetetlenül hangzik, hogy egy kutya képes lenne egy benzinbe rejtett drogot kiszagolni. Én tudom, hogy az ő szaglásuk kiváló, meg minden, de azért ez mégiscsak túlzás lenne.

– Én nem nevezném túlzásnak – intette le egy idősebb rendőr a közlekedési osztályról –, ugyanis én ott voltam, amikor Nózi egy autó hátsó ülésénél adott ugyanilyen jelzést. Talán egy éve volt – fordult kérdően az őrnagyhoz, aki mosolyogva bólintott. Az ilyen eseteket nagyon szívesen idézte fel, de azt nem gondolta volna, hogy a kollégái emlékezetében is megmaradt ez az ügy. Szakmailag még őt is meglepte, hogy az érzékeny kutyaorr képes arra, hogy a benzinben úszó műanyagpalackba zárt drogot jelezze. – Igen, már emlékszem –folytatta a rendőr lelkesen. – Egy éve volt. Bevittük a kocsit a rendőrkapitányságra, hogy szétszedjük. Azt hittük először, hogy az ülésbe, vagy az ülés alá rejtettek valamit. De nem. Az őrnagy úr aztán a hátsó ülés alatt az üzemanyag szivattyú fedelét felnyitva meglátta, hogy a benzinbe kis műanyag üdítős palackokat dobáltak. A palackok telis tele voltak speed tablettával – mesélte a többiek ámulatára. – Úgyhogy kolléga, segítsen az őrnagy úrnak megnézni, hogy van-e valami a benzinben.

– Már meg is van – felelte az őrnagy – ott úszkál a tetején. Kérek valami drótot, mert ide nem fér be a kezem, az ujjammal pedig nem tudom kipiszkálni.

– Majd én kiszedem – ajánlkozott az egyik rendőr, és ügyes mozdulatokkal kiszedegette az oda nem illő tárgyakat.

Néhány perc múlva a benzintartályból kicsiny üvegfiolák kerültek elő. Mintha csak gyógyszeres üvegcsék lettek volna. Bennük azonban nem gyógyító medicina, de halálos méreg volt. A három üvegcse egyenként 4 gramm heroint tartalmazott.

– Ez igen, tisztelet a kutyádnak, őrnagy úr – fordult őszinte döbbenettel a fiatal, hitetlen rendőr az őrnagyhoz, aki éppen Nózit ajándékozta meg a sikeres felfedés után járó dicséret-labdával. Nózi boldogan cipelte a labdazsákmányt a fűre.

– Köszönöm – válaszolta az őrnagy egy elégedett mosoly kíséretében. – Most azonban már nagyon gyorsan rá kellene végre találni a rabló nyomára. A forró nyom nem marad órákig forró. Nózi, hozzám! Elég a labdázásból. Munka van újra! – kiáltotta lelkesen, mire a kiskutya a szájába fogta a zsinóros labdát, és azzal együtt a gazdája lábánál letelepedett.

– Na, most már remélem, el tudsz szakadni a motortól, és elindulsz végre a nyomon. Segíts, kiskutyám, nélküled nem találjuk meg! – simogatta meg a fejét, majd harmadszorra is lecsavarta a szagot tartalmazó üveg tetejét, és Nózi orra elé tartotta. Nózi egy mély szippantást vett az ott kavargó szagmolekulákból, majd leült, és láthatóan koncentrálni kezdett. Az orra alig láthatóan fel és le mozgott, hogy a levegőben örvénylő különféle illatokból és szagokból ráleljen arra, ami megegyezik az üvegben lévővel. Nózi viselkedése újra megváltozott. Kicsiny teste egy pillanatra szoborrá merevedett, miközben a fejét feltartva erősen koncentrált. Nózi hirtelen elindult, és az úton átvágva egy közeli fasor felé vette az irányt.

– Lehet, hogy a férfi a fasoron túl átült egy autóba. Talán a bűntársa ott várt rá – találgatott megint a fiatal kolléga, de az őrnagy ezt már meg sem hallotta. Nem azért, mert már hallótávolságon kívül járt, hanem azért, mert minden idegszálával csak Nózira koncentrált. Nem akarta, hogy bárki, vagy bármi kizökkentse.

Fontos volt, hogy gyorsan cselekedjenek, hiszen a friss szag Nózi orrának olyan, mintha a sivatagban vörös szőnyeg mutatná az utat az oázishoz. Ilyenkor minden perc számít, mert a felkerekedő szél hamar széthordja a könnyű szagmolekulákat, egy nem várt zápor elmoshatja, a Nap elpárologtathatja. Most azonban minden tökéletes volt a kereséshez. A szél nem fújt, a Nap nem égetett olyan hevesen, a néhány bárányfelhő pedig kedélyesen úszkált az égen. Nózi rendíthetetlenül haladt előre, gazdája pedig futva követte. Könnyű dolga volt aznap, a követett szag mintha csak húzta volna az orrát. Néha megállt, felcsapta a fejét, és mély szippantással mintát vett a levegőből. Minden és mindenki ontotta magából a szagokat ezen a szép októberi napon, a levegőt betöltötte a benzin, az aszfalt, és a járókelők szaga, a közelben egy pékségből frissen sült kenyér illata tódult az utcára. A szagáradat azonban cseppet sem tudta megzavarni. A kavalkádban élesen elkülönült minden szag, az egyik nem tudta kioltani a másikat. Mindig jókat mulat magában, amikor az emberek mindenféle praktikával megpróbálják elfedni például a kábítószer szagát. Sokan esküsznek rá, hogyha bors közé, vagy kávéba rejtik a drogot, akkor a kutyák képtelenek lesznek kiszimatolni azt. Pedig a kutyák orrát nem lehet becsapni. Számukra a szagok olyanok, mint az embereknek a színek. Az ember egy nagyon színes képen is könnyedén ki tudja választani a pirosat, hiába veszi azt körül még ezernyi szín.

Nózi ma különösen elemében volt, hiszen végre egy éles helyzetben bizonyíthatott. Jobban szerette az ilyen igazi, nem megrendezett helyzeteket. Sokkal jobban, mint a gyakorlást. Amikor tréningeznek, gazdája általában megkéri az egyik kollégáját egy kis bújócskázásra, akit aztán Nózinak kell megtalálnia egy épületben, az erdőben vagy az utcán. Ő ilyenkor is teszi a dolgát, kötelességtudóan lohol előre a nyomon, hevesen ugatva jelzi a találatot, örül a dicséret – labdának, de érzi, hogy a munkának nincs igazán tétje. Gyakorlatozások alatt még csak azt a SZAG-ot sem érzi. A bűnözőkét. Merthogy a bűnözőknek különleges szaga van, főként akkor, ha üldözik őket. Nózi nagyon hamar észrevette, hogy jellegzetes, kissé fanyar, de nagyon izgalmas és erős szagot áraszt az, aki menekül. Csakhamar rájött, hogy igazi bűnözőkre vadászni annyit jelent, mint követni az üldözöttek szagát, a félelem szagát. Ez az a szag, ami őt igazán lázba hozza, ami miatt úgy érzi, hogy van értelme a munkának.