Cassy Blacksmith: Bátorságnapló

Cassy Blacksmith: Bátorságnapló

I. stádium

Allie Livingston, 1995.01.10.

 

A félelem természetes

Mindenki szívében lakozik félelem, ez az emberiség velejárója, mióta Ádám és Éva vétkezett a Paradicsomban. Isten jól tudja ezt, és nem rója fel senkinek. Ahány ember él a világon, a félelem annyi alakot ölt. Mind más, és más dolgoktól rettegünk. Legyen az egészen ostobának tűnő riadalom, mint a sötétség, a bogarak, a magasság, de mások életét a stressz, a kényszer, a drogok, az alkohol vagy más szenvedélyek keserítik meg.

Ézsaiás könyve 41. részének a 10. versében ezt olvashatjuk: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” A félelem legyőzéséhez szükségünk van az Istenbe vetett teljes és maradéktalan bizalomra.

Te mitől félsz?
Egyedüllét. Rettegek bátornak lenni…

#1

Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza a wilmingtoni reptér bejáratára. Az anyámnak, és az új barátjának, Lance-nek gőze sem volt, hogy tegnap leléptem otthonról, valószínűleg egészen késő estig vagy másnap reggelig észre sem veszik. Ennyi idő alatt akár a világ másik végére is juthattam volna, például Kambodzsába vagy Timbuktuba, de nekem Észak-Karolina is teljesen megfelelt.

Elég elszántnak kellett lennem ahhoz, hogy ezt végül véghezvigyem, és még az egyetem előtt meglátogathassam az apámat, akit évek óta nem láttam, de higgyétek el, ez messzemenőkig jobb választás volt, mint a másik két alternatíva, amit anyám felkínált.

– Mehetünk, kedveském? – vigyorgott rám az izzadságfoltos taxis, miután betömködte a csomagomat a kocsi hátuljába.

– Persze – feleltem barátságos mosollyal, és bepattantam a hátsóülésre.

– Na és, hová-hová? – a taxis fél kézzel elveszett a kesztyűtartóban, hogy utána elővegyen egy idétlen John Lennon napszemüveget.

– Southportba – mondtam, és kihajoltam az ablakon, amikor kifordultunk a reptéri parkolóból. Irigykedve figyeltem, hogy idelent mennyire más az atmoszféra, mintha egy teljesen más kontinensre csöppentem volna, ahol nyoma sincs a Jerseyben és New Yorkban jól megismert városi szmognak. Idelent fülledt, sótól karcos a levegő, amit már akkor imádtam.

– Csak nem nyaralni?

Amikor megvettem a jegyet Észak-Karolinába, gyanítottam, hogy itt nem minden ugyanúgy fog működni, mint odahaza Jerseyben. Például, hogy az emberek valamivel beszédesebbek és nem csak a saját maguk világában élnek, de ezt csupán apró mellékes kellemetlenségnek tartottam, amellett, hogy végre elszakadhatok a megszokott életemtől. Valahol legbelül azt is vártam, hogy Észak-Karolina más lesz.

– Mondjuk.

– És kihez tart? Sok mindenkit ismerek arrafelé. A lányom és az unokáim is a tengerparton laknak, látja? – Rábökött a napellenzőre tűzött fényképek egyikére, amin egy lebarnult, szőke hajú nő, egy öt évkörüli kislány és két karon ülő ikerbaba mosolygott, mind a négyen egy medencében lubickoltak.

– Az apám lakik itt, hozzá jöttem a nyárra.

A fickó – akinek az Irvin Henley név áll a taxis engedélyén – többször belepislantott a visszapillantóba, mielőtt megszólalt volna.

– Csak nem Ray Livingstonhoz készül?

– Ismeri őt?

– Ray-jel együtt szoktunk bowlingozni minden pénteken. Senkinek sem láttam még olyan furcsa szemeket, mint amilyen az övé – nevetgélt. – Magácska pedig örökölte.

Nem szerettem, ha valaki emlékeztet a heterokrómiás szememre. Mivel az egyik sötétbarna, a másik kékeszöld, ez az első dolog, amit észrevesznek rajtam az emberek. Még szerencse, hogy eltereli a figyelmet a sok szeplőmről.

– Valaki a kopaszságot örökli, van aki heterokrómiát – vágtam vissza a fickó tar, krumpliszerű fejére célozva, de ő tovább vigyorgott, mintha meg sem hallana. Sajnos, ez másokkal is előfordult már, legtöbbször például az anyámmal.

– Ugye az édesanyja az a híres esküvőszervező? Őt merre hagyta?

Anyát az év egyik legnagyobb nászának megszervezésére kérték fel, ahol valamilyen lottómilliárdost és egy lecsúszott énekesnőt adnak össze. Mivel a nyugati partra szólította őt a munka, két lehetőséget ajánlott fel nekem: részt veszek az esküvő szervezésében és vele utazom, vagy otthon maradok Lance-szel. Na ez volt az egyik ok, amiért megpattantam otthonról.

– Los Angelesbe repült.

– Elragadó nő, mindig mondom a fiamnak, hogy hasonló nőcskét találjon magának. Hihetetlen, hogy ő és Ray házasok voltak…

Ezen nem csak ő szokott csodálkozni. Anya tizennyolc évesen ismerkedett meg a főiskolás apámmal Hampton egyik mozijában, ahol anyu az ülésekről vakarta a rágót, és a szőnyegből a széttaposott pattogatott kukoricát. Livingston nagyapa rengeteg külföldi kapcsolattal rendelkezett; Ázsiából porcelánokat, Közel-Keletről bútorokat, Franciaországból neves borokat importáltak, így anyu nagyszerű kitörési lehetőséget látott apámban. Apu szülei nem nagyon díjazták a házasságot olyan fiatalon, de anya túl lelkes, apa pedig túl szerelmes volt; nem mellesleg pedig kiderült, hogy anyu teherbe esett, ezért a Livingston szülők gyorsan le akarták zavarni az esküvőt. Anyu öt hónapos várandósan állt az oltárnál, de eszméletlenül nézett ki akkoriban, mint valami jógaoktató, így a legtöbben nem is tudták, hogy én már útban voltam.

Aztán jöttek a bonyodalmak. Livingston nagyapát korán szívinfarktus vitte el, apám huszonéves fejjel vette át tőle a vállalatot. Apa a munkába temetkezett, anyut pedig folyamatos piszkálások és támadások érték, így a sok külföldi út és a családon belüli viszályok megviselték a házasságukat. Végül úgy döntöttek, jobban teszik, ha elválnak. Én még túl kicsi voltam, hogy bármire is emlékezhetnék, csak alig töltöttem be a hármat, amikor kimondták a válást. Anya csak egyszer mesélte el nekem sztorit, azt is cenzúrázva, minden fájó emléket kihagyva. Anyánál sosem lehetett tudni, mikor mond igazat, és mikor nem. Ha a családi témákra – különös tekintettel a Livingston famíliára – terelődött a szó, mindig olyan érzés fogott el, hogy anyám nem különösebben kedvelte őket.

A válás után mindenki ment a maga útjára. Apa Hamptonban vitte tovább a vállalatot, anya pedig látni sem akarta többet Livingstonékat, nekem pedig kevés választási lehetőségem maradt, hogy megismerjem a családom másik felét. Egészen mostanáig.

A kis forgalomnak köszönhetően hamar elértük Southportot. Valahol a város közepén letértünk a tengerpartra vezető főútról, és behajtottunk egy kis kavicsos utcába. A kertekben pálmák, fenyők és ciprusok nőttek, rengeteg növény, rengeteg színben pompázott, gyökereik rakoncátlanul behálózták a felhajtókat és a padka mellé vert postaládákat.

A legtöbb ház arrafelé régi, délies jellegben épült: hosszan elnyúló, díszkövekkel kirakott bejáróval, lépcsővel és magas, ablakos verandával. Legtöbbjük combnyi cölöpökön állt, az alsó részükön jól lehetett látni a legutóbbi hurrikáncsapás által megemelt tengerszint nyomát.

A fickó lefékezett, és hátrafordult az ülésben. Az út véget ért, néhány faládába ültetett pálma állta el az utunkat.

– Nos, eddig tudtunk jönni, nem lehet behajtani az utca másik felére – mutatott a faládákra. – Lefelé még néhány méter, az utolsó ház lesz az a tengerparton. Nem fogja eltéveszteni, mert a postaládájuk olyan, mint egy világítótorony.

Segített nekem kivenni a kocsi hátuljáról a gurulós bőröndömet, kellemes nyarat kívánt, aztán továbbállt. A világítótornyot messziről ki lehetett szúrni a murvával leszórt udvar szélén. A ház nem éppen úgy festett, mint amire számítottam. Semmi fényűzés, semmi flanc. Takarosnak éppen elment, de némelyik cserép kimozdult a helyéről, a verandára ráfért volna a lakkozás. A kavicsos előkertben lévő hintaágy, kempingszék és kerti asztal eléggé viharvertnek tűnt.

A kertben észrevettem egy kanárisárga rozsdás bogárhátút, amin egy kifakult matrica húzódott végig: „Makrancos Makréla büfé – mindig megtöltjük a bendőt” felirattal és egy kacsintó makrélával, ami oké jelet mutat. Olyasfajta járgány volt, amihez bárki egy százasért hozzájuthat a bontóban, mégsem venné meg senki.

A bőröndöm okozta lármára egy fiatal srác dugta ki a fejét a felnyitott motorháztető mögül, a szél felborzolta a sűrű haját az arca körül. Zavarba jöttem, amiért olyan bizalmatlanul méricskélt.

Lecövekeltem a világítótorony mellett.

– Eltévedtél? – kérdezte, miközben alaposan végigmért.

Egy pillanatig meg voltam győződve róla, hogy rossz helyen járok. Szétnéztem a kertben, hátha látok valamilyen ismerős dolgot, valamit, ami az apámra emlékeztet. Biztosra mentem, hogy apa valamivel puccosabb helyen lakik, esetleg a ház előtt olyan verdák parkolnak, amiknek az ára Bronxban hét család egész évi megélhetését teszi ki, vagy a bejáratnál előbukkan egy komornyik, aki azt lesi, mikor érkeznek vendégek, hogy aztán mézes-mázas hanghordozás kíséretében végigmutogassa a házba zsúfolt régiségeket és festményritkaságokat.

Többnyire az ember ilyesmire számít, ha tudja, hogy az apja kőgazdag. De sehol egy flancos BMW vagy kupé sportkocsi, sem medence, sem kerti szoborinstallációk, sem komornyik. És persze ott volt az idegen srác is.

A verandán megszólalt egy szélcsengő, a hang irányába kaptam a fejem. Ugyanaz a narancssárga csikóhalakkal és kék doktorhalakkal díszített szélcsengő volt, amit én készítettem apának még kisiskolásként. Csak nem lehetett véletlen.

– Kit keresel? – érdeklődött tovább a srác.

Észbe kaptam, hogy még mindig kukán ácsorgok előtte.

– Ray Livingstont. – Beletelt több pillanatba is, mire megtörölte a motorolajtól mocskos kezét, és tett néhány lépést felém. – A lánya vagyok.

Úgy meredt rám, mintha kínaiul zagyválnék.

– Allie?

– Igen.

Erre összegyűrte a kezében a rongyot és elrejtette a farzsebébe. Pár könnyed lépéssel ott állt előttem.

– A nevem Weston.

Bénán éreztem magam, ahogy a kezét nyújtotta nekem, de nem akartam bunkónak látszani, ezért gyorsan megráztam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy valaha is hallottam volna ezt a nevet, de nem rémlett, hogy apám emlegette volna.

– Honnan ismered apámat?

Kicsit habozott.

– Ray a nevelőapám – mondta végül, tanulmányozva a reakcióimat. – Két éve vette feleségül anyámat.

Először fel sem fogtam, mit mond. De aztán…

Hahó!

Várjunk csak!

Apának már másik családja van? És erről mikor akart szólni?

Igaz, mióta eladta a vállalatot és Southportba költözött, jóformán nem is hallottunk felőle, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy beregisztráljon a Facebookra, ahol talán egyszerűbben tarthattuk volna a kapcsolatot. Akkor sem járja, hogy csak így eltűnik, hogy aztán másik családot alapítson. Ha mindezt előre tudtam volna, el sem jövök hozzá.

Azon vettem észre magam, hogy egyre csak bámulom a srácot, mintha mindenről ő tehetne. Nem tudtam megszólalni, teljesen lesokkolt Weston mondata, ami keresztülhúzta minden számításom. Nem gyártottam B-tervet, úgy volt, hogy majd itt apámnál meghúzom magam a nyár végéig, tök jól elleszünk, aztán irány az egyetem.

Ennek kellett volna történnie. Pontosan úgy, ahogy néhány hete elterveztem.

A kínos csöndet egy hangos ordítás szakította félbe. Elnéztem Weston feje felett, a ház felé, mire ő is észbe kapott.

– Francba! – aztán szitkozódva faképnél hagyott.

Ez fájt.

Ennyit a menekülőutamról és tervemről, hogy apával kettesben tölthetem a nyarat. Nem valami elegáns, de úgy akartam távozni, hogy ne fussak össze vele, nem akartam, hogy megsajnáljon, és csak azért mondjon igent, mert úgy érzi, apaként ezt helyes tennie.

Kezembe kaptam a csomagomat, hogy zajtalanul és fájdalommentesen elhúzhassak onnan, amikor a szúnyoghálós ajtó kicsapódott, és egyszerre hárman próbáltak meg kipréselődni rajta.

Az apámat olyannak láttam, mint azokon a képeken, amiket anyu dugdosott a tévé alatti szekrényben. A haja sűrű, barnásvörös volt, de néhol már őszült; hosszabbra növesztette, és néhány tincs kilógott a sapkája alól. Bár a fiatalkorában híressé vált baseballizomzat javarészt eltűnt, ez a mostani pocakos testalkat és a körszakálla tipikus déli családfőt varázsolt belőle.

Apa és Weston egy nőt támogattak, haja csak úgy tündökölt, színe a chiliporra emlékeztetett. Ő lehetett az, aki az imént hatalmasat ordított, látszott, hogy valami nincs rendben vele, mélyeket fújtatott és sóhajtozott. Még sem ez volt a legfeltűnőbb és legmegdöbbentőbb benne. Hanem az, hogy babát várt.

– Jól van, szívem, se perc alatt beérünk a kórházba! – próbálta megnyugtatni őt apám, aki akkor vett észre engem, amikor csaknem mindhárman nekem ütköztek.

– Allie?

Apu olyan bambán bámult rám, mint akivel most tudatták, hogy van egy lánya. Amikor legutoljára látott, úgy tizenegy éves lehettem és akkoriban főként cuki rózsaszín vagy Disney-s pólókat hordtam (ahogy mindenki), és meg voltam róla győződve, hogy egyszer manöken leszek, vagy híres balett-táncosként körbeutazom a világot. Persze hamar kiderült, hogy egyiknek sem leszek igazán jó, mert a százhatvanöt centimmel és a görbe lábaimmal aligha álmodhat valaki ilyesfajta nagyratörő dolgokat.

– Mit keresel te itt? – kérdezte zavartan.

Próbáltam megőrizni a hidegvérem, de dunsztom sem volt, milyen kifogást találhatnék a helyzetre. Valószínűleg azért is sokkolta apát ennyire a dolog, mert nem tudott róla, hogy jövök.

– Meglepetésnek szántam. Még korábban felajánlottad, hogy bármikor átugorhatok.

Az igazság az, hogy ez még szintén talán tíz-tizenegy éves koromban lehetett, nem sokkal azután, hogy eladta a családi vállalatot. Akkoriban még Virginiában élt, mellesleg egyedül. Franc se gondolta volna, hogy Észak-Karolinában elvesz egy nőt, akivel közös családot alapítanak, és erről elfelejt szólni.

– Ezt nevezem meglepetésnek… – motyogta, de az új felesége a hasát fogva feljajdult. Weston és apa is úgy nézett rá, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. A pocakja elég kereknek tűnt, hirtelenjében arra gondoltam, hogy máris szülni fog, ezért félreálltam az útból.

A nő két zihálás között megszólalt.

– Allie, nagyon-nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Genna vagyok – hadarta. – Ne haragudj… huhh… hogy ilyen rossz időpontban találkozunk, de ha nem megyünk be a kórházba, rögtön szétszakad mindenem!

– Ó, bocsánat! – szabadkoztam, mikor hármasuk elhaladt mellettem.

Figyeltem apámat, és hirtelenjében szörnyen egyedül éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha sehová sem passzolnék be. Anyám és az apám is talált magának más boldogságot, más életet, új családot, és olyan volt, mintha engem mindketten kihagytak volna a buliból, vagy egyszerűen megfeledkeztek volna rólam.

Mit mondjak, számíthattam volna rá potyagyerekhez híven, de azért mégis csak… Azon gondolkodtam, hogy mi a fenét csináljak most, amikor apa utánam szólt.

– Ha van kedved, gyere be velünk a kórházba!

Rám mosolygott, és abban a pillanatban beleegyeztem volna bármibe, csakhogy ne kelljen elmennem onnan. Bevittem a ház előszobájába a csomagomat, hallottam, ahogy Weston felbőgeti a bogár motorját. Amikor visszaértem apáék már eltűntek.

Bepattantam Weston mellé. A kocsi belülről sem okozott meglepetést, rögtön áporodott kaja- és szemétszag csapott meg. A hátsó üléshuzatot ketchup- és pizzaszószfoltok pettyezték, halomban sorakoztak rajta az összehajtatlan pizzásdobozok, emblémázott szalvéták és nejlonzacskók.

Apa a kétszemélyes Jeeppel a faládáknál parkolt az utca felénél. Weston lelassított a Jeep előtt és megvárta, hogy apa megforduljon, majd vezetésével megindult a delegáció. A Jeep jóval gyorsabb volt Weston járgánynál, apáék már a második utca után lehagytak minket.

Kellemetlen szótlan másodpercek következtek, vakarni kezdtem az alkaromat. Rossz szokás, mindig ezt csináltam, ha ideges voltam. Próbáltam kitalálni, hogy milyen témát is hozzak fel egy számomra tök ismeretlen emberrel – ebben nem igazán voltam jó –, aztán eszembe jutott az egyik legnyilvánvalóbb.

– Genna hányadik hónapban van?

Weston pillanatnyi hatásszünetet tartott.

– A hetedikben. Elég sokszor vannak fájásai. Az orvos szerint, a sok stressz meg a nagy meleg miatt van.

Felém fordult, és csak ilyen közelről tűnt fel, mennyire hasonlítanak Gennával egymásra: ugyanaz a lefelé kiszélesedő orr, kiugró, kerek áll és magas homlok. A bőre napbarnított volt, a hajszíne meg, mint a kedvenc csokis-karamellás-brownies Ben&Jerry’s fagylaltom.

Lehajtottam a fejemet, próbáltam úgy tenni, mintha csöppet sem zavarna a bámulása, valójában a fülem lángolt.

– Nem tudtál rólunk, igaz?

– Nem – válaszoltam, bármennyire is fájt beismerni, hogy az utóbbi években ennyire megromlott az apámmal a kapcsolatunk.

– Cinkes – mondta, és ebbe nemigen tudtam belekötni. Visszanézett az útra és lehajtotta a napellenzőjét. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen színű a szeme, de napfényben határozottan fémes árnyalatúnak tűnt. – Ha az számít valamit, anya sokat győzködte, tudod, hogy legyen őszinte, de apád azt mondta, hogy nem akar régi sebeket feltépni.

– Ja… semmi gond. – A körömlakkot piszkáltam a kisujjamon. – Anyu elég sokáig pikkelt apura. Talán jobb is, hogy nem beszéltek olyan gyakran, és anyám túl tudta tenni magát. Persze nagyban segített, hogy ott van neki a melója és az új pasija – tettem hozzá savanyúan. – Van mivel lefoglalnia magát.

– Miért léptél le otthonról?

Rám nézett, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a vesémig látna, anélkül hogy bármit is mondanék. Mintha kiolvasta volna belőlem, hazudtam a beadott mesét illetően, hogy csak egy szimpla családegyesítő látogatásra jöttem. Nagyon ijesztő volt, izzadni kezdtem.

– Az anyám elutazott a nyugati partra megszervezni egy esküvőt, és választhattam ezt, vagy az úja pasiját Jerseyben.

– Nem jössz ki vele?

– Nem mondanám – vágtam rá, és kinéztem az ablakon. – De inkább hagyjuk.

– Megértem – felelte, mintha tényleg értené és mindent bevallottam volna neki, ám tudtam, hogy erre soha, de soha nem kerülhet sor. – Az én anyám is elég sok lúzer alakkal találkozott, miután szétmentek apámmal.

– A válás szívás – mondtam meggyőződéssel.

– A házasság szívás – javított ki Weston, és befordult a kórház épülete elé.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (15 votes cast)

Leave a Comment

10 hozzászólás

  1. Szia!
    Bevallom, egy ideje nem olvasom a feltöltött regényeket… Főleg amióta megkaptam az emailt, hogy nem jutottam tovább. A tiédbe mégis belefogtam. Ennek oka az lehet, hogy E/1-ben, múlt időben írsz, én pedig úgy szeretek a legjobban olvasni. Jól tettem, hogy elolvastam. Könnyed, tiniregénnyel találtam magam szemben. Az alaptörténet egyszerű, talán klisésnek is mondható, de egyáltalán nem éreztem erőltetettnek, nekem tetszett.
    Az emailben, amit kaptam az állt, hogy csak 20an jutottak tovább, szóval nagyon gratulálok neked. Jó érzés lehet benne lenni abban a 20-ban. 🙂

  2. Kellemes nyelvezetű YA regénynek tűnik, annak minden bàjàval. A bajait szerencsere nem tapasztaltam 😉 kedvelem az életszagú történeket. Ezt szîvesen tovàbb is olvasnàm, főszereplő kellemesnek sejlik ami fontos E/1nél. Gratulàlok a kikerülèshez!!!

  3. Gratulálok a kikerüléshez! Még mindig szeretem, ahogy írsz, a szöveg olvastatja magát, az eleje is sokkal gördülékenyebb lett, mióta volt szerencsém olvasni. Az amerikai hangulatot is nagyon jól adod vissza.
    Sok sikert a továbbiakban!

  4. Szerintem valahogy így kell indítani egy ifjúsági regényt. Persze van benne kapaszkodó annak, aki kritizálni akar. A stílus alapvetően helyén van, leszámítva a szokásos mondattani zűröket, melyekből nem túl sokat láttam. Aztán van két technikai szempont. Az elején látok egy dátumot, amelyről később semmit sem tudok meg, tehát fel kell tételeznem, hogy a regény történésének idejét jelzi. Ha nem így van, akkor azt valahogy jelezni kellene, ugyanis zavar a Facebook említése. ’95-ben Zuckerberg 11 éves volt, a vállalkozását 2004-ben indította. A másik: A taxi valamiféle útzárig viszi Alliet, pedig a ház előtt parkol a VW meg az apa kocsija. Ők hogy kerültek oda? A taxis miért nem tudja oda az utat? Ezek azonban csak apróságok. Az egyetlen komoly problémám azzal van, hogy a mostohatesó-szerelmet már sokan megírták. Remélem, hogy a szerző tud újat mondani a tárgykörben, mert a stílus a feltűnően kevés hibával jót ígér. (Értelmezés: Feltűnő, hogy alig van benne mondattani és nyelvtani zűr, mert másoknál általában több van.)
    Sok sikert kívánok!

  5. Emlékeztem Cassy nevére, tehát visszakerestem a tavalyi anyagban. Azt látom, hogy a mostani munkában a mondatok szebbek, érthetőbbek, és a téma kibontása is világosabb. Remélem, egyenes út áll előtted. Ha közben elvégeztél egy-két írósulis tanfolyamot, akkor alighanem az is közrejátszik a javulásban. Sajnos, ezzel nem mindenki van így. Úgy hiszem, hasznodra vált az eltelt esztendő, és ehhez gratulálok.Még egyszer sok sikert kívánok!

  6. Sziasztok!

    Köszönöm szépen a véleményeket, a kedves szavakat és a tanácsokat. Örülök, hogy ismét itt lehetek.
    Bevallom, a dátum tényleg megtévesztő, és ez nekem sem tűnt fel egészen addig, ameddig itt meg nem láttam az írást. Szóval az évszám Allie születésnapját jelöli. Ahogy a cím is sejteti, egyfajta naplóról lesz szó, viszont egy kis csavar van benne azért – nem spoilerezek. 🙂 Lehet, hogy ez csak nálam van így, de én valahányszor elkezdtem egy naplót (vagy egy új füzetet, miután az előző betelt), én mindig beleírtam a születési dátumomat.
    A kézirat későbbi részében lesz még magyarázat, hogy ez a dátum, miért is szerepel, de igazad van kedves Attila, tényleg fura így. 😀

    A kézirat első verziója egyébként 2014-ben született meg, sokkal előbb, mint a tavalyi Aranymosásra felkerült “Totálkár”. Másoknak is az a tanácsom, hogy hagyják érlelődni a kéziratot, legalább 1-2 évig, mert jót fog tenni neki. 🙂

  7. Kedves Cassy! Sajnálom a kiesésed, de fel a fejjel! Szerintem Aranymosó üzenete pozitívabb valamiféle általános elutasításnál. Remélem, hogy kitartással, tanulással előbb-utóbb győzhetsz! Hajrá!

  8. Szia Cassy!
    Így a lektori után furcsa véleményt írni, de átérzem a helyzeted 😀 Egyébként tetszett a történet. Szeretem, amikor váratlan dolgok történnek a szereplők életében. Szépen, gördülékenyen fogalmazol. Rengeteg írásban gazdag napot kívánok! 😀

  9. Jé, én ezt a történetet bétáztam valamikor régen! Nagyon megváltozott azóta, és szerintem előnyére. Szurkolok neki!

  10. Sziasztok!
    Köszönöm szépen a szurkolást, tudjátok, a remény hal meg utoljára. 😉