Callie: A Csillagvezér (részlet)

Callie: A Csillagvezér (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet – 1676. december

A máramarosi havasok sötét vonulata rajzolódott ki a fátyolfelhő köntösébe burkolódzó hold világánál. A nap még nem kapaszkodott fel a hegygerinc tetején a látóhatárra, oly vontatottan követte előtte haladó társát az égbolt végtelen atlaszán. A sápadt holdfény tompán derengett az Iza-folyó völgyén, árnyakat vetett az alant tovasikló szánra. Az utazó mélykék tekintetét a Holdra vetette, melyet eltakart a lomhán úszó felhő terebélyes palástja. Az ég fokozatosan elvált a földtől, éjsötét leplüket hátrahagyták, közeledett a virradat, s a horizont szürkeségében tisztán látszott, hogy esőfelhők gyülekeznek az égen. Az év leghosszabb éjszakája mintha nem akart volna véget érni, komor ecsettel festette meg a gyönyörű természeti szépségekkel megáldott tájat. A meredek hegyek magasló óriásai, s az éjszakai utazás sietőssége mindig egy másik utazást juttattak az ifjú eszébe, a szepesi bérceken túl a Tátra magaslatai mögött húzódó Felvidéki, gyermekkori tájat. Az atyai birtok szépségéhez mérten, minden más táj csak hamis utánzat, csak hideg idegenség. Ha lehunyta szemét most is felsejlett előtte a várból látható hegyoldalak merész égbetörő íve, tüdejében mintha még most is érezné egykori ágyasháza kitárt ablakain beáramló téli erdő fenyveseinek illatát. Emlékszik még jól arra az éjszakai utazásra, mikor utoljára látta azokat a tátrai havasokat, napra pontosan idézi élete végéig, mert lelke s egész lénye azóta is nyughatatlan mederben hömpölyög, sohasem békélve sorsával. Karácsony hava volt akkor is, akárcsak most, s hat esztendeje már, hogy édes atyja Likava nevű várából menekülve, sietve kényszerült mindent odahagyni. Az az éjszaka volt bujdosásának első éjszakája.

S megannyi éj, és mennyi bosszúság! Alig lépte át ezen Erdélyország határát, hónapokig dolgaiban semmit sem haladt előrébb, sem üdvözült atyja, sem saját igazságát nem vették számba. Gyermek volt még a bujdosók között, kire felnőttek terhét halmozta a sors. Szinte egy időben szembesült a ténnyel, hogy egész addigi élete lezárult, egyszerre vesztette el atyai jószágait és magát atyját is. Anyai birtokai átvételét az erdélyi fejedelem tartóztatta. Gyermeknek tekintették, kit gyámságra kell bízni. De most már nem gyermek, bár alig tizenkilenc nyarat számlálnak esztendei, esze s vére is a bujdosók közé hajtja.

Hiúzlábbal bélelt zöld bársonykesztyűbe bújtatott keze ökölbe szorult a combján, s múltba révedését kiáltás zavarta meg:

‒ Már előttünk az Iza kegyelmes uram!

‒ Által mehetünk-e? Vagy fordítsuk a lovak száját vissza Szerfalva felé? – ült feljebb nyugtalanul az ifjú, hogy a vízfolyásra lásson.

‒ Ha Isten is úgy akarja, akkor átjutunk rajta gróf uram!

Lassítva érték el az Iza-folyó partját, a delelő nap szűrt fényében csillogott a jég felett tajtékzó víz. Halvány vonallá futott össze az ifjú világosbarna szemöldöke, s alatta a mélykék szemek aggódva bámulták az Iza különös futását. A szán belecsobbant a folyóba, egy szívdobbanásnyi ideig utas és vezető, állat és ember egyaránt megriadt, ha vékony a jég, mind az Iza jéghideg vizében találják magukat. A szán mélyen a folyóba süllyedt, de a jég megtartotta, csak a lovak lábait és a szán alját nyaldosta körül az Iza csaknem áttetsző galambszürke vize. Araszolva haladt a szán a befagyott vékony jégen, az Iza folyásától nem lehetett hallani a jég roppanásait, szinte úszott a vízen a szán. A folyó mélyén nem látszott, megtört-e már a jég, vagy csak az imádság tartja még egyben, melyet fohászként rebegett el az utazó az ég felé. Olvadt a jég, a vizek áradtak, de az Iza jege, még haloványan tartotta magát. Átjutottak a túlsó partra, maguk mögött hagyva a folyó bizonytalan jeges, olvadó vizét. Az ifjú gróf kieresztette tüdejéből a visszatartott levegőt, megkönnyebbülten dőlt hátra a szánon, és már vígan siklottak is tovább a földelegyes hómaradványokon, előttük már csak Máramarossziget.

*

Beesteledett, s szemerkélni kezdett az eső mire a szán keresztülsuhant a szigeti udvarház kapuja alatt. Az erdélyi kúriában a kiszolgáló személyzet már az udvaron, fáklyafénynél várta az uraságot. Könnyedén szökkent le a szánról az ifjú és a hosszú utazás után élvezte, hogy a hidegtől elgémberedett tagjait megmozgathatja az udvaron.

‒ Mégis megérkeztünk – kapta le süvegét a fejéről ahogy belépett az átjáróba a fiatalember, s mosolyogva elégedetten adogatta át kesztyűit a várakozó inasának.

‒ Már attól tartottunk nagyságod a túlparton rekedt – segítette le a rókaprémes hosszú testszín mentét uráról, ahogy a meleg felsőházba értek.

‒ Magam is féltem az előttünk levő víz megáradásától és az elrekedéstől, de Isten kegyelméből csak általjöttünk a vizeken, noha a jégen felül mélyen folyt már a víz – a palotába lépve kezét a mosdótál felé tartotta, s az illatos rózsavízben megmosta kezét, mielőtt asztalhoz ült. A főhely mellett a pohárnok várakozásteljesen nézett az ifjú grófra, aki tekintetével jelezte, hogy kezdheti a rövid asztaláldást. Szépen, halkan beszélt a pohárnok, s olyan rövidre fogta az áldás szövegét, amennyire csak tudta. A fiatalember türelmetlen intéssel kérte az italt.

‒ Bort, de tüstént, hosszú volt az út Szerfalvától! – a családi címerrel díszített ezüst serlegből mohón itta a zamatos óbort. – A sülteket kérem! – jelzésére az asztalnok éles késével sietve szeletelte fel a húst, s az étekfogó a főhelyen ülő elé tálalta. A tányéron kendővel letakart cipó még langyos volt, ez is jelezte, gondosan letakart meleg ételekkel várták a ház urát. Munkácsi János a hű szolga csendesen figyelte ura étkezését. Az ifjú, csak könnyedén intve kérte a pohárnokot, hogy töltsön újra, de tekintete már bizalmasán, gyermekkorától fogva hű szolgáján pihent.

‒ Megkapták-e a szigeti papok a holnap ebédre szóló meghívást? – vallatta Munkácsi Jánost a fiatal gróf.

‒ Igenis, nagyságod kívánsága szerint az áldott ünnepek előtt itt lesznek, hogy áldást mondhassanak méltóságod asztalánál – döntötte meg derékból magát beszéd közben a szolga és futó mosolyát ura is viszonozta.

‒ Akkor bőséges, és kiadós asztaláldásban lesz részünk, kell is az ilyen szomorú időkben – borult sötétkék árnyék a csillogó szemekre.

‒ Hát kegyelmed rossz hírt kapott? – kérdezte rekedtes, csendes hanggal Munkácsi.

‒ A minap, épp Monostorra érvén, ebéden kaptam a hírt, hogy Gyulaffi uramat a havasokon valami császári tolvaj talpasok ölték meg az éjszaka – tört a cipóból egy újabb falatot a ház ura.

‒ Veszélyes időket élünk kegyelmes uram, nappal is, de éjszaka kétszeresen – hajtotta meg a fejét Munkácsi János.

‒ Az új esztendő elején lesz a temetés, magam is felutazom Husztra – Huszt! Erélyesebben rágta e szóra a falatot a szájában a fiatalember. Négyen állták körül az asztalnál ülőt, az asztalnok, a pohárnok, az étekfogó és az „öreg rend szolga”. Mindannyian tudták, hogy uruknak miért olyan kellemetlen Huszt említése. Fájó és érzékeny kérdés ez. A tizenhárom évesen Erdélyországba menekülő kis gróf Husztra érkezett elsőként, és nála befolyásosabb és koruknál fogva dörzsöltebb országvezetők éppen a huszti uradalomból forgatták ki leghamarabb a gazdag kis árvát. Kővár kapitánya Husztra is rátette kezét. Milyen jól jönne most ez a huszti birtok! Erdély legészakibb pontján fekszik, s uccu neki egy-két nap alatt az apai birtokokon lehetne! De ezen országban semmi sem megy ennyire egyszerűen. Nagybátyja már az első években felvágtatott a Felvidékre és rokona, a fiatal gróf nevében foglalta a várakat, a sógor elkobzott birtokait. Futó kis villámcsapások voltak azok, nem hoztak vihart a Felvidékre. De ha ő indul visszaszerezni apja birtokait, az olyan égzengés lesz, hogy beleremeg egész Magyarország! Várni kell, fejedelmi engedély kell. Ezen év szeptemberében már mennyi a fejedelemhez szóló levelet, fogadkozást aláírt, pecsétjével ellátott, ott volt már neve a bujdosók közt, de a cselekvéshez ez még nem elég. Ó hol van még az országgyűlés ideje! – elfehéredtek az ifjú ujjai, ahogy az ezüst késre feszültek. Nem kardot tartott, de bár azt tarthatna már kezében. Lesütötte szemét és erősen vágta a sülthúst kisebb darabra a tányérján.

‒ A napokban nagyobb társaságra számíthat Munkácsi uram, a huszti temetés után bizonyos, hogy többen is megfordulnak nálam Szigeten, úgy számítsanak hát a konyhán is.

‒ Ahogy nagyságod parancsolja! – követte az asztaltól felemelkedő urát az ágyasterem felé Munkácsi János. – Parancsol még kegyelmed lefekvés előtt?

‒ Nem János, csak pihenni vágyom a hosszú és unalmas utazás után – engedte el bizalmas szolgáját az ifjú és az ajtónálló mellett elhaladva belépett a gondosan előfűtött ágyasterembe.

A cserépkályha ontotta a meleget a szobára, a nagy diófa ágy csavart oszlopait takarta a vörös selyem ágyfüggöny, melyre aranyló, s fekete színt vetített az íróasztalon és az ágy melletti asztalkán égő gyertyák lángja. Suhogott a finom kelme, ahogy alváshoz készülődvén vetkőzött a ház ura, a színes falikárpithoz tolt útiládája fedelét felnyitotta, s fűzött papírcsomót húzott elő, melynek utolsó bejegyzése december 21-i datálással zárult. Nem lesz hosszú a mai naplóbejegyzés sem, későre járt már az idő. Mielőtt lecsapta a láda fedelét szeme megakadt a bujdosók levelén, melyet a múlt hónapban kapott. A levél hajtásán csak a címzés látszott: Gróf Thököly Imréhez.

*

A dér fehér ruhába öltöztette a természetet, az ablakok a deres ágak és a kék ég vakító fényére nyíltak. A távolból még kongott a szigeti templom harangzúgása. Szent karácsony ünnepe hosszú prédikációkkal telt, a templompad hűvöse józanítóan hatott, nehéz békés ünnepeket prédikálni háborgó időkben. A templomban Máramarossziget egésze találkozhatott, a szigeti nemesek is összegyűltek, nem csak a templompadban. Thököly még figyelte az ebédlő-palota nyitott ablakán át a kocsival érkező társaságot, karmazsincsizmájuk alatt ropogott a frissen hullott hó. A hideg téli levegő lehűtötte Thököly magas homlokát, gyűrűpecsétjét belemártotta az olvadt viaszba és a deákot útjára engedte a levelekkel.

‒ Egy csontom se kívánja az utazást ebben a hideg időben. Adjon Isten! – lépett a palotába Bige György, Szalai Pál és körtvélyesi Rákóczi Ferenc.

‒ Lesz, ami felmelegítsen minket – kínálta a kézmosást Thököly, s elsőként tartotta a víz alá kezét.

‒ Nekem egészen biztosan, az asszony Huszt felé jön, ha az idő úgy hozza, akkor együtt jövünk vissza Szigetre – mosolygott Rákóczi elégedetten.

‒ Hozattam fel tíz kancsó bort, de ha kell, küldetek még érte – törölgette a kezét az aranyszegélyes kendőhöz Thököly figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.

‒ Isten ments, Ferenc máris bolondokat beszél, és zavarba hozza köztünk a legifjabbat – sandított ravasz tekintettel a ház urára Bige György. Thököly bőre sápadt volt inkább, semmint piruló. Némán hallgatta az asztaláldást, majd szedett az ezüsttálról, melyen körbehordozták az ételt.

‒ Sokan készülnek a temetésre, csak időben érkezzenek.

‒ A bujdosók közül, aki csak a közelben van, és ideér, az eljön – vette fel a beszélgetés fonalát Szalai Pál.

‒ Nem szerencsés kevés védelemmel éjszaka útnak indulni azon a vidéken – bólogatott Bige György.

‒ Mit vártunk császári emberektől? – kérdezte halkan Thököly és megforgatta kezében a Thököly-címeres ezüstpoharat.

‒ Amióta nincs férfi a Rákóczi birtokokon így megy ez. A császáriak megvetették a talpukat a vidéken a felsővadászi Rákóczi Ferenc halála után. Uralkodnak, mint a kiskirályok. Ahol női kézben van a birtok ott valójában a császáriak kezébe csörren az arany, szép szó semmit sem ér – bólogatott körtvélyesi Ferenc.

‒ Az özvegy bírja az uradalmakat? – méregette a vörösbort a poharában Thököly, miközben fel-felpillantott az asztaltársaságra.

‒ Özvegy? Inkább özvegyek! Báthory Zsófia az ájtatosságban erőskezű, de a birtokigazgatás nem nő feladata – legyintett Bige György. – A fejedelem halála után már nem fúj egy zsoltárt a két asszony.

‒ Hogyan érti kegyelmed?

‒ Egy Báthory és egy Zrínyi csatájából nem kerülhet ki egyik sem győztesen. Bizonyosan asszonycivakodás lehetett közöttük, mert a fiatal özvegy a gyerekekkel átköltözött a regéci várba, állítólag a sárospataki kapitány nem engedte be az árvákat, elküldte őket a Rákócziak kezén lévő Regécre.

‒ Nem lennének már császáriak a környéken, ha a fejedelem jóváhagyná táborba szállásomat – kortyolt a borból Thököly.

‒ Ha csak ezen múlna – Rákóczi letette a kését az asztalra. – Katolikusok mind a császár képére imádkoznak!

‒ Ferenc, ez istenkáromlás! – szólt csendesen Szalai Pál.

‒ Hagyd el, hisz igazat szólt! Báthory Zsófia maga űzi a környéken a más valláson lévőket. Nem érne ott semmit a kurucok kardja sem, drága pénzen váltották meg Rákóczi Ferenc szabadságát. A Rákóczi birtokokon egy asszony sem hajlik meg. De szépen mutat, ha a munkácsi birtokokról gyűjtjük a prédát.

‒ Asszonyoktól rabolni nem túl gáláns dolog – húzta el a száját Thököly.

‒ Császárhű asszonyoktól mégiscsak elnézhető! – érvelt Bige György.

‒ Akinek az apjára a császár mondta ki a halálos ítéletet, abból soha nem lesz igazán császárhű ember. Zrínyi Péter lányából sem lesz császárhű asszony – emlékeztette őket Thököly.

‒ S özvegy Rákóczinéból? Az asszonyok ingatagok Imre…

‒ Akár a víz, a nagy hullámoktól nem hallatszik, hogy mit suttog a mély.

‒ A félelem sok ajkat elnémított már.

‒ Kegyelmed tán fél?

‒ A császártól? Nem én!

‒ A haláltól?

‒ Egy harcba induló? Soha!

‒ Hát…Istentől?

‒ Minden hithű keresztyén nevében mondom, hogy igen.

‒ Ahogy én apám halálára esküszöm, hogy visszaszerzem a Thököly‒birtokokat, úgy hiszem, hogy aki a sub rosa alatt tett esküt, vagy csak köze von azokhoz, nem feledi, hogy miért indultak harcba.

‒ Ifjú hevesség Imre, semmi több! Zrínyi Ilona idősebb, bölcsebb annál, ismeri a világ járását, és a Rákóczi gyerekek anyja. Hű katolikus. Gyermekei számára védi a birtokait. De mit számít nekünk, amíg nem kapunk Apafitól engedélyt a táborba szállásra várnunk kell ismét!

‒ De jövőre már én is kegyelmetekkel tartok – erősködött Thököly.

‒ Az erdélyi tanácskozásokon sok minden aláíratott Imre. Van okunk, hinni, hogy ígéreteknél több is köttetett?

‒ Kegyelmed gondol valamire!

‒ Igaz-e hogy Apafi Mihály nem csak jóindulatát fejezte ki Thököly Imre felé, de lánya kezét is neki szánja.

‒ Hova gondol kegyelmed! S főként kinek a becses személyére?

‒ Csűröd-csavarod a szép szavakat Imre, de dörzsöltségeddel nem versz át! Az a hír járja, hogy Apafi Zsuzsanna kezét neked szánják a fejedelmi körben, igaz méltóbb párt Erdélyben aligha találnál, mint a fejedelem lányát – Thököly szótlanul ült az asztalnál. Hátradőlt a székén és figyelte Bige György hogyan pödri bajszát kíváncsisága tetőfokán. Erdélyországban hát nincs titkos tanácskozás. Főleg nem bizalmas ügyekben. Az asztalnál ülők egy emberként várták a választ. Ki más tudhatná a bizalmas terveket, ha nem maga a leendő vőlegény. Thököly nem sietett a válasszal, körbeöblögette szájában a testes óbort. Kiélvezte a hatalmát a várakozók izgalmán.

‒ Ej ne húzd a szót te ifjú! Voltál-e szemben a fejedelemmel?

‒ Voltam.

‒ Beszéltetek-e?

‒ Megmutatta a legújabb különlegességét. Egy új órát.

‒ Csak óranézőben vagy inkább lánynézőben voltál a belső termekben? – Thököly ajkán mosoly játszott, de nem válaszolt.

‒ Láttad-e Apafi Zsuzsannát?

‒ Láttam már – felelte szűkszavúan Thököly. Röviden intett mutatóujjával a pohárnokának, hogy töltse újra a poharát. A néma szertartás alatt Thököly minden figyelmét a csordogáló vörösbornak szentelte.

‒ Az ékesszóló Thököly Imrében reked a hang, ha lányról kérdezik?

‒ Mit akar tudni kegyelmed?

‒ Apafi Zsuzsanna!

‒ Kisasszony még az!

‒ És kisasszonyokból lesznek asszonyok! Válaszolj, hát Imre! Egyezkedtél-e Apafival?

‒ A méltóságos fejedelem elmondta a kívánságait, én is az enyémeket.

‒ Egyszerre egyenes-e beszéd és mégis titkolódzás. Oka is van rá kegyelmednek?

‒ Nem kötetett jegyesség, ha kegyelmedék erre kíváncsiak. – A férfiak csalódottan dőltek hátra. Thököly fejét ingatva nézett rájuk. – Mégis mit vártak kegyelmetek?

‒ Apafi Mihály tolla könnyebben suhanna a papír felett, mellyel kegyelmedet a bujdosók közé harcba engedi, ha lánya kezét tudná kegyelmed karján nyugodni.

‒ Nem Apafi Zsuzsanna kegye által akarok a harcmezőre érni, hanem Apafi Mihály engedelmével, Thököly Imrének nincs szüksége női segítőkre, a magam erejéből akarok táborban lenni, és Apafi Mihálynak is értésére adtam, nem nősülni igyekszem, hanem harcolni, a haza ügye fontosabb családi ügyeknél! Mellesleg Apafi Zsuzsanna fiatal még a házassághoz, és ezt Apafi Mihály is éppen olyan jól tudja, mint én, kegyelmetek is ehhez tartsák magukat, ha konspirációkat találnának szőni – lobbant fel Thököly indulatosan. Egyszerre kapott színt az eddig sápadt, halovány bőr, a kék szemeket átjárta a tűz, vidáman táncolt a mélyén a háromágú gyertyatartókban lobogó gyertyák lángja. A társaság megértette, Thököly nem kíván többet az ügyről beszélni, már így is többet árult el talán, mint amennyit szeretett volna.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (22 votes cast)

Leave a Comment

31 hozzászólás

  1. Kedves Szerző!

    Ez szerintem jól sikerült, történelmi is (amit én szeretek), magyar is (amit mások szeretnek), szépen van írva, biztosan érdekes a cselekmény.
    Apróságok azért előfordulnak benne, amik megmosolyogtatnak, pl. “Hiúzlábbal bélelt zöld bársonykesztyűbe bújtatott keze”. Gondolom nem konkrétan a hiúz lábával van kibélelve, hanem a bundájával, a szőrével 🙂
    Még valami, ami nem hagy békén, sőt, már a legelején szemet szúrt: ha ebből megjelenés lenne, ugye nem ilyen névvel akarod kiadni, hogy “Callie”? Egy történelmi, magyar vonatkozású regényt valami tucat angol névvel eladni, ez egyszerűen nem fér a fejembe, és (bocsi) rém hülyén is néz ki. Az ilyen esetekben nem támogatnám az álnevet, főleg az angolszász álnevet, kiváltképp az “egyszavasan”.
    Összességében 8 pontyocskát adok most erre a műre 😉

  2. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez. Történelmi regényekhez nem értek, remélem, ismered a kort. (Nekem úgy tűnt.) A barokkos fogalmazás zavart, biztos nem olvasnék végig egy könyvet ilyen nyelvezettel. Központozási hiba sok van benne, főleg a párbeszédeknél. Egyébként laikusként azt mondanám, biztos van a regénynek célcsoportja, csak nem tudom, ez a szöveg eléri-e őket. Sok sikert a folytatásra!

  3. Kedves Szerző!

    Az eleje nagyon megkapó volt, láttam magam előtt a tájat, a szereplőket, viszont a párbeszédes résznél valamilyen okból kifolyólag elterelődött a figyelmem, már nem tudtam követni a történetet, így abba is hagytam az olvasást. Lehet, hogy a régies nyelvezet miatt történt (amit egyébként valamilyen szinten megkíván egy történelmi regény). Ettől függetlenül szerintem lenne igény az ilyen könyvekre, ha megfelelő háttértudással van megírva, ebben szerintem nem volt hiány.

  4. Nem a legjobb az indítás. Rosszul szerkesztett mondatok, hegyekben elénk öntött jelzők.
    Mindjárt a legelejéről. „A máramarosi havasok sötét vonulata rajzolódott ki a fátyolfelhő köntösébe burkolódzó hold világánál.”
    Megpróbáltam átfogalmazni, mint bétaolvasóként szoktam, de a dupla birtokos szerkezet, az egyik terhelve összetett elemekből születő jelzős és határozós szerkezettel annyira bonyolult, hogy lemondtam a tervről. Nyelvtantanár legyen a talpán, aki az eredeti szókészlettel ezt rendbe szedi.
    A történelmi témájú regények klasszikus csapdája: miként bánjunk az archaikus nyelvezettel? „‒ Által mehetünk-e?” Ez szerintem túlzás. Jelzés értékkel néha használhatjuk a régies fordulatokat, de egyszerűbb, ha inkább a hagyományos irodalmi nyelv formájával élünk, Shakespeare műveit is mai angolra fordítva játsszák brit nyelvterületen. A lényeg az, hogy befogadható, érthető legyen a szöveg, és kevésbé fontos a korhű fogalmazás. (Persze a mai szlenget mellőznünk kell.) „‒ Csűröd-csavarod a szép szavakat Imre, de dörzsöltségeddel nem versz át!”
    Viszont, ha nem sci-fit írunk, ne kötözködjünk a fizikatanárokkal. „a delelő nap szűrt fényében csillogott a jég felett tajtékzó víz” A jég könnyebb a víznél, a felszínén úszik. A rianásokon, vagy olvadáskor a töréseken át felszivároghat a víz a jég fölé, de tajtékzani ott nem fog. A jégen való szánkázás ilyen leírása eléggé hiteltelen, bármennyire sok a jelző a mondatokban.
    A főszereplő, Gróf Thököly Imre nevét a kelleténél kissé hosszabb várakozással ismerhetjük meg.
    A történelmi környezetben játszódó cselekmény vélhetően Apafi Zsuzsannáról és Thököly Imréről szól majd, de ha igen, indításként inkább valami romantikus jelenettel nyitnám a regényt. Ismerem a történelmet, otthon érzem magam a hatodik-hetedik osztályos töri anyagban, de azt hiszem, sokaknak frissítésre szorul az adatbázisa, kisebb adagokban talán hasznosabb lenne.
    Az Erdélyben honos „s” betűzés nem mindenhol szükséges, és azt érdemes tudni, hogy a”s” valójában az „és”-t helyettesíti. Nem használhatóak egyszerre azonos mondatokban.
    Mind ezektől függetlenül a mondatok nyelvileg elfogadhatóak, bár cikornyásak és nehézkesek.
    Az egészről ennyiből fogalmunk sem lehet, nem irigylem a szerkesztőt, akinek ezen majd dolgoznia kell – ha kell. A történet maga lehet akár zseniális is, de a szöveg szerintem erősen túlírt.

  5. Ígéretesen indult a regény, alapvetően szépek a leírások, szép a nyelvezet is (bár a “mélykék tekintetét a Holdra vetette” kifejezéstől felszaladt a szemöldököm). Nem tudom, hogy csak én nem vagyok-e a megfelelő hangulatban, de egy idő után nagyon nem sikerült a történetre koncentrálnom, állandóan elkalandoztak a gondolataim, és szinte végig felszínesen olvastam el az egészet. Valószínű, hogy egyrészt tényleg fáradt vagyok :), és a történelmi regények sem a kedvenceim. A történetről tehát inkább nem nyilatkozom, nekem úgy tűnik, hogy a szerző elég jól ismeri a kort és a helyet, amiről ír. Ami engem nagyon zavart (de ez más regényekben is): a párbeszédekben az elmondott dolgok kommentálása egy teljesen más cselekvéssel a “mondta” szó kiváltására. Nem tudom, mi erre a szakkifejezés. Ezekre gondolok:

    “‒ Által mehetünk-e? Vagy fordítsuk a lovak száját vissza Szerfalva felé? – *ült feljebb* nyugtalanul az ifjú, hogy a vízfolyásra lásson.”

    “- Igenis, nagyságod kívánsága szerint az áldott ünnepek előtt itt lesznek, hogy áldást mondhassanak méltóságod asztalánál – *döntötte meg derékból magát beszéd közben* a szolga és futó mosolyát ura is viszonozta.” Stb.

    Nekem is javasolták már ezt a megoldást, de engem ettől a hideg ráz 😀 Én simán odaírnám, hogy mondta, és aztán ezt meg azt tette. Vagy csak simán új mondatban leírnám, hogy mit csinál a szereplő. Vagy bármilyen más megoldást alkalmaznék.

    Egyébként pedig egyetértek Dytával: meglepett, hogy a szerző angolszász neve után egy, a 17. századi Erdélyben játszódó történetet kapunk, nem pl. egy urban fantasy-t. Nyilván nincs jogom beleszólni senki írói nevének a kiválasztásába, de ezt talán érdemes lenne átgondolni.

  6. Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez.Nagyon sok munka és történelmi tudás szükséges, egy korhű regény megírásához. Kicsit nehéz volt a nyelvezet, ezért olvasás előtt, vagy után érdemes a kor történelmét, szokásait áttanulmányozni. Talán kicsit sok volt a leírás az elején, de lehet hogy csak nekem. 🙂 A valós események sok lehetőséget rejtenek magukban, jó és erős karaktereket. Nekem tetszett a történet, és szívesen olvasnám tovább. Remélem a sok munkád megtérül.

  7. Egyet kell értenem az előttem szólókkal: már az első mondat hibás, és egy idő után számomra is fárasztóvá vált az olvasása.
    A kevesebb néha több.
    A névvel kapcsolatban is igazuk van a többieknek.

  8. Kedves Callie! (magyar történelmi regénynél miért nem használsz magyar, esetleg régimódi álnevet?)

    A hosszas leírás számomra ott vált érdektelenné, amikor a havasok és a szán után jött az “utazó mélykék tekintete” Hehh? Hol utazott és kicsoda? Konkrétan a szán utasáról van szó? Majd megjelent egy ifjú. Kikövetkeztethető, hogy ő lenne az utazó. De akkor ki az utas? A száné. A két fogalom nem keverhető egymással (utas-utazó), mivel nem pontosan ugyanazt takarják, csak többnyire felcserélhetők. Ez nem az a szitu, itt kilóg. Mit kilóg? Üvölt! Ha kitörlöd a mélykék szemet, semmi baj vele. De az utazó mélykék szeme nem passzol a leírásodba. Akkor már “a szán ifjú utasa mélykék szemeivel a Holdra tekintett” és akkor nem lóg ki a kékszemüd, ráadásul kiderül, hogy egyetlen ember, nem három (1. a kikövetkeztethető utas a szánon, 2 az utazó a mélykék szemeivel és 3 az ifjú ember). (lótúrónak kell a leírás közepébe a kék szem? fontos lesz?)
    Én eléggé sok mindent olvasok elég kis koromtól, de még így se értem, miért kellett a gyerekkori hálószobáját ágyasháznak nevezni a szövegben. Hacsak nem írod oda lábjegyzetben. szerintem túlzás.Nekem fura az is, hogy “édes atyja … vára” hacsak nem kerül elő valahol a “mostoha atyja … vára”, elég annyi, hogy atyja vára.
    “S megannyi éj, és mennyi bosszúság! Alig lépte át ezen Erdélyország határát, hónapokig dolgaiban semmit sem haladt előrébb, sem üdvözült atyja, sem saját igazságát nem vették számba.” Tehát alig lépte át, ami megannyi éj volt, és hónapokig tartott. Mit keres itt az “alig lépte át”? Ha távolságot jelzel, egyértelműbben kéne. Ha időt, mit jelent hogy hónapok és megannyi éj? “Hiúzlábbal bélelt zöld bársonykesztyűbe…” Ez úgy hat, mintha csontostul ott lenne a hiúz lába. Pl. Hiúz lábának szőrével bélelt…
    “Által mehetünk-e? Vagy fordítsuk a lovak száját vissza Szerfalva felé? ” Ez nem régies, hanem nyakatekert. “Által mehetünk, vagy…” “Által mehetünk-e, vagy inkább….” De azt a kérdőjelet az elejéről ki kéne szedni. És akkor azt nem mondtam, hogy a második mondat kérdőjellel végződik, de nincs benne kérdőszó, hiszen az első mondatba tetted.
    Az ifjú szeme megint mélykék, de legalább már barna a szemöldöke is. Remélem, hamarosan olvasni fogom, hogy az ifjú utazó barna szemöldöke és mélykék szeme alatt késpengévé keskenyedett hidegtől kékülő ajka, és sikítani fogok.
    Emellett hiányzó vagy plusz vesszők, párbeszédek néhol nyögvenyelősen központosítva, hiányzó közök.
    Nem tárgyi tudással van a baj, amennyire futólag láttam, a régies szöveg is többnyire stimmel, de a hasonlók miatt át kellett volna nézetni olyan bétával, aki ismeri a régies kifejezéseket, és erősebb nyelvhelyességben.
    Eléggé untam egyébként, fő oka volt, hogy képes vagy teljes bekezdéseket betenni egy párbeszéd lezáró mínusz jele mögé (egy tipp: ahova gondolatjel kell, írás közben írj két mínuszjelet, és a végén egy mozdulattal cseréld ki az egészet. Úgy is maradhat benne ilyen hiba) Zavaró volt az is, hgoy szinte nincs bekezdés. Nem ártana behúzni az új bekezdéseket, jobban elválna.A régies hatást úgy oldottad meg, hogy hülyének nézted az olvasót, és mindent nyakatekerten a szájába próbáltál erősen túlírva rágni.
    A történet az eleje alapján érdekes lenne számomra, de nem irigylem a szerkesztőt, aki veled dolgozik rajta…

  9. Kedves Callie!

    Az írói névvel kapcsolatban csatlakoznék az előttem szólókhoz, főleg, mivel a történelmi témával és Erdéllyel duplán megfogtál, így nekem is fájó, hogy a mű ilyen szerzői névvel van ellátva. No persze, itt a történeten van a hangsúly, essünk is túl a név problémáján. A részlet tetszik, a regényes leírás nekem nem volt zavaró, bár tény, hogy néhány mondat valóban túl van írva, de egy szerkesztő ezen “könnyen” tud segíteni. A nyelvezettel kapcsolatban pedig erősen szembehelyezkednék a többi kommentelővel: nekem nagyon tetszett. Apróbb hibák vannak benne, persze, de mentségedre legyen szólva, hogy igazán nehéz regényt írni ilyen nyelvezettel. Őszintén szólva én hiányolom az ilyesfajta, régiesen megírt történeteket a könyvespolcokról, és mint említettem, Erdéllyel és a magyar történelemmel azonnal megfogtál. Biztos, hogy ha egyszer megjelenik a mű, én az első vásárlók között leszek, addig is szurkolok a pozitív lektorihoz!

  10. Látom, Attila, mindkettőnknek a szerkesztő ugrott be. A jeges részt észre se vettem, biztos azt a részt is gyors-olvastam – amikor a Háború és béke az oroszokról szól 😀

  11. Végre egy valóságos történet, nem kutyult fantasy. Leírásokból le kell a felét faragni, és jó lesz. (Néhány motívum a későbbi bekezdésekben is ismétlődik – ezeket kell kibombázni). 8-as

  12. Szia!

    Bevallom, ezt most félbehagytam, azt hiszem, az ebéd utáni kajakóma nem megfelelő állapot egy ilyen stílusú regénnyel való ismerkedéshez 🙂 Szép leírásokkal indult a részlet – bár helyenként már átmegy dagályosba a fogalmazás -, messziről indulva közelítünk rá az utazó főhősre, ez jó kezdés. Témájánál fogva nem az én világom, és nehézkesé teszi számomra az olvasást a sok régies szóhasználat (azt, hogy ez mennyire korhű, hiteles, nem tudom megítélni, mert nincs meg hozzá a háttértudásom). Olyan érzetet kelt, mintha nem is kortárs mű lenne, felelevenítette bennem a “kötelező olvasmányt olvasok irodalom órára” érzést. Szép, ízes, de magamtól nem olvasnám el, mert nem köt le, nem szórakoztat. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy megvan a maga célközönsége, akiknél sikere lehet, szóval drukkolok!

    Üdv,
    Judit

  13. Sok történelmi regényt olvastam már, klasszikusokat is, még azok sem voltak ennyire nehezen értelmezhetők, kamasz fejjel sem.
    Nem értem, hogy miért tudom meg előbb a hű szolga nevét, mint a grófét. Az volt az érzésem, hogy szolga lesz a valódi főszereplő, annyit ismételgette az író a nevet.
    A párbeszédet már sajnos egyáltalán nem tudtam követni, túl sok volt az információ és az utalás.
    Az a bizonyos kezdő mondat: A máramarosi havasok sötét vonulata rajzolódott ki a fátyolfelhő köntösébe burkolódzó hold világánál. — A fátyolfelhő köntösébe burkolózó hold világánál kirajzolódott a máramarosi havasok sötét vonulata. –csak ez nekem akkor is túlírt, ahogyan a következők logikátlanok:
    -sápadt holdfény tompán derengett — elég az egyik, ha sápadt, akkor egyértelmű, hogy derengett, meg a dereng eleve gyenge fényt jelent, tehát a fény tompa.
    -a folyó bizonytalan jeges, olvadó vizét — itt csak annyi, hogy a víz nem olvad.
    Amit végül is mondani szeretnék, hogy a stílus itt öncélúnak tűnik, nem ad hozzá, sőt, elvesz a regény élvezhetőségéből. Igen, sok az olyan apró kis részlet, ami érzékelteti az író jártasságát a kor szokásaiban, komoly háttérmunka állhat e mögött, a kérdés az, hogy mennyire van szüksége az olvasónak ezekre az apró részletekre, hogy megértse a regényt és a világát vagy inkább a karaltereket kéne közelebb hozni, hogy megszűnjenek történelmi alakok lenni és élőként gondoljunk rájuk, akik nem csak politizáltak és lenézően beszéltek a nőkről, hanem mondjuk, pajzán vicceket is meséltek egymásnak. Bármi, ami elveszi ezt az ódonságot róluk.
    Gratulálok az írónak a kikerüléshez!

  14. Igaz,néhol elég modoroskodó és túlírt, nekem valahogy mégis tetszett. A beszélgetésen keresztüli történelembemutatás főként. Az irói névbe nem kötök bele. Nyílvan kezdő a szerző és próbálgatja a különböző hangzásokat. Szeretem, ha kifizetődő amit olvasok és itt az volt. Sokmindent megtudtam az akkori időszakról és ezért megbocsátom a túlirtságot.

  15. Kedves Mindenki!
    Olvasom a hozzászólásokat (nem csak ma) és élvezem, milyen élénk élet van itt. Feltételezem, a legtöbb hozzászóló szerző is. Szeretném hát megkérdezni, hogy ti hol bétáztattok/bétáztok?
    Tagja vagyok egy béta csoportnak FB-n, de ott sokkal kevesebb hozzászólás van. Hová mehetnék még?
    Köszönettel:
    Zsuzsa

  16. Sokszor 10 pont! Ez az első pályamű idén, amit el tudtam olvasni.
    Nekem nagyon tetszett a fejezet, és szívesen elolvasnám az egész művet. Nagyon szépen írsz, nem, egyáltalán nem “túlírt”, és a témaválasztás is első osztályú.
    Nem árt tájékozódni, mielőtt kritikai megjegyzéseinkez megtesszük. Igen, van olyan pl., hogy nercláb bunda: http://bav.hu/aukcio-tetel/999000043_628 Ergo: ha hiúzlábbal bélelték, akkor hiúzlábbal bélelték azt a kesztyűt.
    Kedves Callie, csak így tovább, várom a folytatást! Mindent bele!

  17. Kedves Szerző!

    Nagyon-nagyon nehezen birkóztam meg ezzel a szöveggel. Számomra túlírtnak tűnik, az első bekezdésen különösen nehéz volt átvergődnöm.
    A jeges résznél kicsit úgy éreztem, beleragadtál a jelenetbe, komolyan szurkoltam a jégnek, mert szerintem simán beborultak volna a folyóba, ha a jégen már víz van.
    Mindenhová színeket pakoltál, talán ezért káprázott az agyam, mire a szöveg végére értem. Amennyi szót elpazaroltál a tájleírásokra, pont annyira szűken mérted a belső terek bemutatását, és ezt nagyon sajnálom, mert ezzel meg lehetett volna “sózni” a művet, hogy még inkább az adott korban érezze magát az olvasó.
    A karakterek külsejét nem tudtam befogni, az ifjú kék szemű, Thököly sápadt és magas a homloka, a többiekről még ennyi sincs, számomra távoliak maradtak. Itt a végén a párbeszédnél gondolom Bige Györggyel beszélgetett, de csak tippelek, mert nincs jelezve, ki szólogat be neki, ráadásul elég hosszan.
    Az “és”-ek elé notóriusan nem tettél vesszőt, azt javaslom, ennek a témának olvass utána!
    A nyelvezete a rengeteg jelző és a túlírtság miatt meglehetősen nehézkesnek tűnik, nem tudom, ki a célkorosztály, de egy ilyen típusú szöveggel a fiatalok szerintem nemigen kötnek barátságot.
    Ugyanakkor a párbeszédeknél a korhű szavak és szófordulatok nekem nagyon tetszettek, szépen belesimultak a szövegbe.
    A cselekmény érdekesnek tűnik, a fiatal gróf lelki vívódását be lehetett fogni.
    Mindenképpen tiszteletreméltó, hogy egy történelmi kézirattal vágtál neki a pályázatnak, az adott kor ismert eseményei meglehetősen mozgalmas és izgalmas alapot nyújtanak.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  18. Gratulálok a kikerüléshez! Mivel nagyon szeretem a történelmi regényeket, örültem ennek a részletnek. Bár szívesen olvastam volna tovább, vegyes érzelmeket hagyott bennem a szöveg. Először is nagyon tetszik a témaválasztás, egészen felvillanyozott. Régen, még gyerekkoromban Jókaitól az Erdély aranykora meg a Török világ Magyarországon nagy kedvenceim voltak, és azokat juttatta eszembe a részlet. Igazán hálás témát nyújt ez a korszak, és Thököly élete is kiváló alapanyag. Maga a rövid részlet is tetszett, és azt is jó húzásnak tartom, hogy csak az első jelenet végén derül ki a főhős neve.
    Ami viszont nem tetszett, az a bevezető mérhetetlen dagályossága. Persze értem, hogy a szerző a táj szépségét akarta mindenképp érzékeltetni, és egy kicsit a régebbi korok elbeszélői stílusát igyekezett utánozni, de ez sajnos balul sikerült. Attól, hogy egy mondatban egymásra halmozzuk a jelzőket és kitekerjük a szórendet, nem lesz a stílus régies. (pl. Jókai sem írt ilyen dagályos mondatokat soha, pedig ő igazán szerette a leírásokat.) A régies kifejezések jól illenek a szövegbe, bár néhányat esetleg nem ártana magyarázni, mert nem biztos, hogy mindenki tudja, miről van szó.
    A befagyott folyón való átkelés felesleges kitérő a történetben, melynek nincs semmi funkciója. Először azt hittem, majd itt történik valami konfliktus, találkozik valamilyen fontos szereplővel, de így semmi értelme nem volt.
    A mélykék tekintet folyamatos emlegetése engem is idegesített. 🙂 Talán ezt ki lehetne hagyni még az elején. Érdemes lenne majd valamilyen romantikus jelentre meghagyni ezt a pillantást.
    A részlet második felében a párbeszédekkel volt egy kis gondom. Jó pár dialógnál nem tudtam eldönteni, hogy ki beszél.
    Nagyon jó ötletnek tartom, hogy már az elején szó esik Zrínyi Ilonáról, annak ellenére, hogy a részlet az Apafi-lánnyal való jegyesség felvetésével zárul.
    Összességében – főleg, ha a szerző kicsit finomít a dagályos nyelvezeten – szívesem olvasnám tovább a regényt. Kíváncsi vagyok, vajon milyen irányba viszi el a szerző a történetet. Mi lesz a mű középpontjában: politika vagy szerelem? Esetleg mindkettő? Tényleg jó lenne, ha megjelenhetne egy friss történelmi regény Thököly Imréről. Sok sikert!

  19. Gratulálok a kikerüléshez!
    Nem igazán az én terepem a történelmi regény, és talán ezért is volt olyan nehezen olvasható a szöveg számomra. A mű tele van felesleges mondatokkal, nekem egy kicsit túlírt.

  20. Zsuzsa: A bétáim nem csoportokból jönnek. Beleolvastak netre kitett részletbe, vagy abba, amikor mondjuk az unoka olvasott, és a nagyi is béta lett. Meg hasonlók. Nem csak csoportból lehet bétát szerezni, fontosabb hogy szeresse a zsánert, és sokféle legyen a minta.

  21. Zsuzsa: Én is hasonló problémával küzdök. Ha gondolod, kölcsönösen segíthetünk egymásnak.

  22. Zsuzsa, a Világ bétái egyesüljetek Facebook csoportot pár éve hoztam létre. Itt sok író keres bétát, és segít egymásnak 🙂

  23. Kedves Callie!
    Egyhuzamban rossz érzésem van, mióta „szétszedtük” az írásod. Mert rákerestem a névre, ahogy szoktam, és meg is találtam a fanfic blogot. Eleinte nem is hittem, hogy a két Callie ugyanaz. A legutóbbi írásod például sokkal jobban tetszik, mint ez, sőt!
    A már emlegetett báró Jósika Miklós műveiből kerestem egyet – többet nem is találtam -, és beláttam, valóban régies nyelvezetű, nem is tudom, hogy bírtam gyerekként. (http://mek.oszk.hu/03800/03850/03850.pdf)
    Ha valami hasonlót szerettél volna, sikerült, a nyelvezet régies, kérdés, hogy mennyire. Jósikáé így kezdődik:
    A szép Maros völgyében Alvinc a legkiesb falvak egyike Erdélyben. Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást ígérve a szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tűnnek ki a szemben fekvő Borbereknek egyszerű szalmafödelei.
    Ezt a XIX század első felében írták, a te regényed ugrik még 150 évet vissza. Egyáltalán magyarul beszéltek a nemesek? Mindegy is. Azt akarom mindebből kihozni, hogy érdemes lenne úgy átdolgozni a regényt, hogy a mesélő nyelvezete legyen mai irodalmi, és a szereplőké régies. De autentikus biztosan nem lesz, mert azt az olvasó meg sem értené. Emellett valakivel, aki kritikus és nem elfogult, átolvastatni, hogy ne maradjanak olyan hibák, mint a jég és víz viszonya, vagy például:
    A sápadt holdfény tompán derengett az Iza-folyó völgyén, árnyakat vetett az alant tovasikló szánra. – A
    hold nem vet árnyékot a számra, ha egyáltalán, akkor a szán a hóra, vagy a felhők a tájra, bár mindez sejtelmes holdfényben kérdéses. Mármint az árnyék.
    Jól írsz, van benned kitartás. hajrá !

  24. Kedves Zsuzsa, Evelin!

    Világ Bétái tényleg jó (köszi Bea!), én hamar találtam ott előolvasót. Megpróbálhatod a Merengőt is. Az inkább fanfic, de van aki vállal saját történetet is. Sok sikert.

  25. Még annyit, hogy magyar témájú történelmi regényt írni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint pl. a skót felföldön játszódó történelmi romantikust, amit százszámra gyártanak az amerikai írónők, és adnak ki nálunk. Mit tud a mai átlag olvasó a középkori Skóciáról, különösen az, aki a Lady és a Fekete lovag románcát olvassa. – pl. én -? Semmit, csak, amit az amerikai írónők elé raknak, még ha néha gyanús is – sokszor, nem néha, de ki bánja -. A magyar történelemről azonban még az olyan alul művelteknek is van fogalmunk, akik fölött majdnem nyom nélkül szállt el a 12 év alapiskola, ha máshonnan nem, filmekből. Dicséretes, hogy ilyen nagy fába vágtad a fejszéd, na.

  26. Hello Evelin:)
    írsz nekem az yniby2017 (kukac) gmail (pont) com címre? 🙂

  27. Kedves Aranymosó, PP, Anikó:
    köszi a tippeket 🙂

  28. Katalin: Ha tudott is, nem illett beszélnie a pórnép nyelvén.
    Abban igazad van, hogy nehéz, de mivel a téma nem veszít aktualitásából, érdemes jól átrágni, és ülni rajta ha kell, akár még egy évig is. Mert a téma jó és hiánypótló, de nem mindegy, hogy tálalja a szerző.

  29. Kedves Callie!

    Jó témát választottál, de bevallom, nem olvastam végig a részletet.
    Az elejével gondban voltam, mert nem szeretem, amikor egy hosszas tájleírással kezdődik a könyv – nem tehetek róla, nekem ez nem alapozza meg a történet hangulatát, inkább elidegenít tőle -, de ahogy tovább olvastam, úgy voltam vele, hogy igazából illik a történethez ez a fajta kezdés.
    A “régies” nyelvezettel nincs bajom, amikor egy több tíz/száz évvel ezelőtt élt író korabeli szövegét olvasom. Így viszont valahogy túl modorosnak, erőltetettnek hat, hiába beszéltek másként az emberek a 17. században, mint ma. Érdekes, hogy ez ugyanúgy elidegenített a szövegtől, mint a tájleírással való kezdés, ezért sajnos nem nagyon tudtam beleélni magam a történésekbe, sem együtt érezni a gróffal.

    Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!

  30. Olvastam történelmi regényt a közelmúltban, Győri Dezsőtől a Viharvirágot. A regény az 1848-49 – es szabadságharc idején játszódik. Elevenen él bennem még a könyv által közvetített korábrázolás. Ami most közölt történelmi regényrészlettel ellentétben a narrátor szöveg nem követi az adott kor nyelvjárását, érthető, rugalmas stílusban íródott, semmi cirkalmas kifejezés nem lassítja az olvasást. A kor nyelvjárása csak a párbeszédeknél jellemző, ami teljesen elég ahhoz, hogy átugorjunk 100 évet visszafelé. A regény 1955-ben lett kiadva. Bocsánat a szájtépésért, de úgy gondolom ma már egy történelmi regényt is ellehet képzelni modern köntösben. Természetesen megfűszerezve az adott kor sajátosságaival. A cselekmény legyen sodró, élmény dús. Erre vágyunk. A téma nagyon jó, szívesen olvasnám, ha kiadnák. Gratulálok a Szerzőnek, fogadja minden elismerésem. A regényírásban ez a legnehezebb műfaj szerintem, hisz hiába segít a dús fantázia, az író nem tud átlépni a valós történelmen, a kor hitelességének a csapdájában tud csak dolgozni.

  31. Látszik, hogy egy hetes csúszásban vagyok, mert az összes észrevételem szerepel egy korábbi hozzászólásban. A történelmi regény mindig rizikós, mert úgy kell az olvasó érdeklődését felkelteni és fenntartani, hogy az ne menjen a történeti hűség rovására. A részlet végére kiderül, ki a főszereplő, így izgalomban nem lehet hiány. Csak az a sok jelzős szerkezet ne lenne… abból kéne faragni és feszesebbre venni a tempót, különben bealszik az ember a 10. oldalnál. A korhűségre nem lehet panasz, látszik, hogy van mögötte tudás. Ennél a regénynél szerencsésebb lenne egy magyar szerzői név.
    Összeségében szép munka, gratulálok a kikerüléshez!