C. F. Reeka: Frida Lorne nyomoz – A kártyaklub titka (részlet)

C. F. Reeka: Frida Lorne nyomoz – A kártyaklub titka (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet: A megbízás

Állítom, hogy az új ügyfeleknek különös érzékük van ahhoz, hogy a legrosszabbkor találjanak meg. Kimondottan ritkaságnak számít, hogy olyan személy toppanjon be az irodámba, akit még életemben nem láttam, de ha mégis így esik, az mindig akkor történik, amikor a legkevésbé sem vagyok rá felkészülve.

Például azon a bizonyos szerda reggelen is.

Éppen a bal műszempillám felragasztásán ügyködtem, amikor jó hangosan bekopogtak az ajtón. Majdnem lefejeltem a tükröt, és sikerült elejtenem a szempillasort. A kellemetlen az volt, hogy a jobb oldalt már megcsináltam, így kénytelen voltam félkész állapotban ajtót nyitni.

Persze, erre lehetne mondani, hogy vessek magamra, miért kell munkaidőben elkészíteni a sminkemet. Csak annyit tudnék felhozni a mentségemre, hogy nem szólt a telefonomon az ébresztő, és jócskán késésben voltam, amikor ziláltan berontottam az irodámba. Mivel az utóbbi időben elég kevés volt az ügyfél, nyugodtan feltételezhettem, hogy a délelőttöt egyedül töltöm, és bőven lesz időm az íróasztalomnál ülve pontot tenni a külsőm elrendezésének végére.

Tévedtem.

Sajnos, még azt sem sejtettem, hogy egy potenciális ügyfél a bekopogó látogató, ezért félig lehúzott cipőben – melyből kilógott ferdén felrángatott nejlonharisnyám –, félkész sminkkel, félig felragasztott műszempillával és csak az egyik oldalon betűrt derekú blúzban nyitottam ajtót. Bemutatkozásnak tökéletes…

Az ajtóban egy alacsony, idősebb asszony állt, akinek aprócska termetét feltornyozott, keményre dauerolt haja igyekezett ellensúlyozni. Galambszürke kosztümöt viselt, és vastag lencséjű, kerek szemüveget. Szerény, de elegáns öltözék. A gazdája olyasféle ember lehet, aki szigorúan a puritán mértékletesség és a múlt század végi társadalmi konvenciók keretei között igyekszik maradni – állapítottam meg. Nálam szakmai ártalom, hogy már első ránézésre is igyekszem minél teljesebb képet alkotni az emberekről. Aztán vagy bejönnek a tippjeim, vagy nem, de általában hasznosnak bizonyul az első benyomások elemzése.

– Jó napot kívánok! – köszönt a nagyjából hatvanév körüli hölgy. – Frida Lorne-t keresem.

– Én vagyok az. – Sikerült mosolyt préselnem az arcomra kínos helyzetemben is, és kezet fogtam vele.

– Giselle Whitmore a nevem – mutatkozott be. – Munkaügyben jöttem.

– Fáradjon be!

Arrébb oldalaztam szánalmasan kalimpáló cipőmben, hogy utat engedjek neki. Miközben a hölgy peckesen bevonult az irodába, gyorsan lehajoltam, és belebújtattam lábfejem a lila körömcipőbe.

– Foglaljon helyet! – ültettem az íróasztalom elé, a bútor lapján könyökömmel félretolva a talpas tükrömet és a sminkes ecsetet.

Közben azon tűnődtem, vajon mit keres nálam egy Whitmore. Jó okom volt feltételezni, hogy egyetlen Whitmore sem rokonszenvezik az általam vezetett magánnyomozói irodával.

– Collin Whitmore nővére vagyok. Biztosan ismeri, itt lakott ebben a városban. A rendőrség ma reggel értesített telefonon mint Collin legközelebbi hozzátartozóját, hogy hajnali kettőkor rátaláltak az öcsém holttestére. Rögtön a legelső vonattal ide indultam…

– Hé, álljunk meg egy pillanatra! – intettem le száraz, pattogós szavai sorát. – Collin Whitmore meghalt?

– Igen. – Pislogott párat vastaglencséjű szemüvege mögött, de nem tűnt különösebben megrendültnek.

Én viszont úgy bámultam rá, hogy ha abban a pillanatban feltesznek egy primitív kérdést például a nevemre vonatkozóan, még arra sem biztos, hogy felelni tudtam volna.

– Nem hallott még erről? – kérdezett rá a hölgy, látva megrökönyödésemet.

– Nem. Elnézést, még nemrég értem be az irodámba, és nem volt időm felvenni a kapcsolatot a rendőrségi informátorommal – hebegtem egy átlátszó hazugságot. Nincsen semmiféle rendőrségi informátorom, és azt hiszem, hogy ez az arcomra lehetett írva, mert annyira meglepett Collin Whitmore halálhíre, hogy még a rutin hazugságomat sem tudtam hitelesen kinyögni.

Kétségtelen, hogy sosem voltunk puszi-pajtások Whitmore-ral, de már olyan régóta ismertem, mentem el mellette minden hétvégén a szupermarketben, és pillantottam rá rendszeresen egy röpke, kényszeredett köszönés erejéig, hogy azt hiszem, a halálhíre úgy érintett, mint akivel közölték, hogy a gyerekkora óta hordott pizsamáját széttépte egy meghibásodott mosógép dobja. Hihetetlen… Felborult a világ megszokott rendje.

Az igazat megvallva, volt némi bajom Collin Whitmore-ral.

Ketten dolgoztunk magándetektívként a városkában. Na, már itt kezdődtek a bajok. Volt közöttünk ugyanis egy kis egészséges rivalizálás. Illetve, ha azt is beszámítjuk, amikor egy vödör mésszel lelocsoltam az irodája falán lógó hirdetményeket, akkor azt mondhatjuk, hogy elég erősen élt bennünk a versenyszellem.

Sosem mulasztotta el közölni a klienseivel a Montoya-ügyben vallott csúfos kudarcomat, és jó részletesen mesélte úton-útfélen. Mondjuk, én sem késlekedtem egyetlen társaságban sem felemlegetni az ő szégyenletes Irving-botrányát.

Ja, igen, és egyszer egy újságinterjúban papagájnak nevezett. Csak azért, mert sötétvörösre festem makrancosan sűrű hajzuhatagomat, és szeretek néha egy-két színes kiegészítőt hordani, mint például lila karika-fülbevaló vagy sárga lakktáska, még nem hinném, hogy rossz lenne az ízlésem, és végképp nem azt, hogy egy rekedten rikoltozó, tiritarka tollashoz kellene hasonlítani!

Persze, visszaadtam a kölcsönt, mert Marta Sorbet talkshowjában közöltem élőadásban, hogy Whitmore-ral egy műköröm-építő tanfolyamon ismerkedtem meg. Ez nem volt igaz, de kit érdekel. Fél város kérdezgette tőle hetekig, hogy tényleg van-e műkörmös végzettsége. És, azt hiszem, néhány begyepesedett ügyfele el is pártolt tőle a szokatlan hobbi hallatán. Hehe.

Egyébként, ez a Whitmore mint magánember sem volt túl rokonszenves fickó. Alacsony, pocakos figura, akinek be nem áll a szája. Pontosabban: be nem állt, ugyanis már nem beszél többet. Valahogy döbbenet ez így hirtelen, hogy meghalt. Bármennyire is nem kedveltem, hozzátartozott a város életéhez.

Jó, oké, őszinte leszek. Egy idegesítő pojáca volt, aki az alacsony termete miatt érzett kisebbségi komplexusát azzal próbálta ellensúlyozni, hogy állandóan hencegett. Legutóbbi találkozásunkkor, az „Igyon még egyet” fedőnévre hallgató kis kocsmában két korsó sör felett, megállás nélkül azzal dicsekedett, hogy milyen érdekes és kalandos ügyekkel bízták meg. Persze, elejtett néhány lesajnáló megjegyzést az én kisstílű klientúrámmal és kellemetlenül unalmas válóperes ügyeimmel kapcsolatban is.

Nem reagáltam rá, mert én – vele ellentétben – nem sértem meg az ügyfeleimmel szembeni titoktartási kötelezettségemet, és nem fecsegek még csak célzások szintjén sem a bizalmasan kapott munkáimról. Ráadásul bosszantóan fején találta a szöget. Pont aznap sokalltam be végképp a pikáns lesifotók kattintgatásától, és talán ez a pillanatnyi megcsömörlés lehetett az oka, hogy beültem egy-két sörre Whitmore-ral. Nagy kár volt.

„Nosztalgikus” gondolataim hálójából Giselle Whitmore köhintése ragadott ki.

– Figyel, Miss Lorne? – kérdezett rá, előrébb dőlve székén.

Zavartan biccentettem.

– Nos, mint éppen mesélni kezdtem – vette fel újra a fonalat –, a Blueberry utcában találtak rá az öcsém holttestére. Igen sokkoló eset, ugyanis meggyilkolták. Agyonverték egy baseballütővel.

– Uhh. – Csak erre a válaszra futotta tőlem. Azt az információt még talán képes voltam valahogyan befogadni, hogy Whitmore halott, de ezt…

Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcomra kiülő, magánnyomozóhoz nem illő, mély elszörnyedést, és jól tettem, hogy véghezvittem a mozdulatot, ugyanis megpillantottam a korábban elejtett, hiányzó szempillasort. Gyorsan lehajoltam érte, és tenyerembe rejtve felkaptam. A cselekvés hétköznapisága sikeresen visszalendített a racionális mérlegelő képességem medrébe.

– Fogadja őszinte részvétemet – fordultam vissza az asszonyhoz. – Igazán sajnálom, ami az öccsével történt.

– Nem rázott meg annyira – felelte totális közönnyel. – Chicagóban élek, nem is tartottam a kapcsolatot Collinnal, egy-két karácsonyi üdvözlőlapot leszámítva.

Igen? Hát, én sem nagyon tartom a kapcsolatot a két öcsémmel, ugyanis mindketten Ausztráliába költöztek, de mégsem így beszélnék, ha agyonvernék az egyiküket egy baseballütővel!

– Értem. És, mégis, miben tudnék segíteni? – kérdeztem rá egyenesen, mert úgy ítéltem meg, hogy jobb lesz, ha mielőbb lerázom. Nem tetszett az a ridegség, ahogyan az öccse haláláról beszélt.

– Az a helyzet, hogy három hete kaptam egy furcsa sms-t Collintól – magyarázta, és elővette a telefonját. A készülék egy elfeketedett féltéglára emlékeztetett ősrégi, divatjamúlt kialakításával. Az asszony pötyögött rajta egy darabig, majd hamarosan felém fordította a képernyőjét. Egy megnyitott sms szövegét nyomta az orrom alá.

Az üzenet így hangzott: „Gisa! Ha bármilyen szörnyűség történne velem, ne fordulj a rendőrséghez! Keresd Frida Lorne-t, ő ki tudja deríteni az igazságot.”

– Nem tudtam mire vélni a furcsa üzenetet. Fel akartam hívni Collint, amint olvastam az sms-t, de nem vette fel a telefonját, bár többször próbálkoztam. Aznap este aggódtam, hogy mi történhetett. – Ezt olyan monoton, száraz hangon darálta el, hogy nehéz volt elhinni, képes bármiféle testvéri aggodalom érzésére. – Ide is telefonáltam a város rendőrőrsére, ők meg kiküldtek egy járőrt megnézni, mi lelte Collint. Később azonban azt mondták, jól van, és, mikor kifaggatták, nem fűzött magyarázatot az üzenethez. Így hát, nem vizsgálódtam tovább, azt hittem, ostoba tréfa az egész. Hetekig nem is hallottam róla semmit, erre most felhívnak, hogy tegnap éjjel Collint meggyilkolták. Értse meg, Miss Lorne, hogy nekem is rejtély, mi folyhat a háttérben! Mivel azonban ez volt szerencsétlenül járt öcsém utolsó kívánsága, szeretnék megmozgatni minden követ azért, hogy teljesüljön… Megtenné, kisasszony, hogy elvállalja az ügyet, és nyomozni kezd?

Nos, a szituáció ezen a ponton végképp abszurd lázálomnak kezdett tűnni számomra. Whitmore engem nevezett meg mint egy ügy kiderítőjét? Ez egyszerűen lehetetlen!

– Én alapvetően válóperes esetekben szoktam nyomozni, főleg házassági vitákban – próbáltam azonnal hárítani a képtelen ötletet.

– Valami oka csak volt, hogy Collin Önről írt nekem.

– Talán félreértésről lehet szó. – Hitetlenkedve megráztam a fejem. Hajtincseim kusza, vörös villanásokként röpködtek az arcom körül a heves mozdulatot kísérve.

– Ismer más Frida Lorne-t?

– Nem, de ez akkor is képtelenség.

– Szerintem is kimondottan bizarr az egész, de mégis mit tehetnék? Szeretném Önt megbízni, ahogyan Collin kérte.

Megdörzsöltem a homlokom, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

– Nem biztos, hogy Mr Whitmore komolyan írta az sms-t – próbálkoztam tovább. – Mi oka lett volna rá, hogy óvakodjon a rendőrségtől? Tudtommal törvénytisztelő polgár volt. Arról nem is beszélve, hogy, be kell vallanom, az öccse világéletében kételkedett a képességeimben.

– Láttam a váróban kifüggesztett papírokon a tarifáit – vágott közbe a hölgy rezzenetlen arccal. – Kétszer annyit fizetek, mint a legbonyolultabb eset, amelyet valaha is megoldott.

Na, így már egyből más. Miért nem ezzel kezdte? Mi lenne, ha mégis megfontolnám ezt a Whitmore-ügyet? Bármennyire elképesztő is…

– Nézze! – pillantottam Giselle Whitmore-ra egészen komoly arccal. – Még ha el is vállalnám az öccse ügyét, nem lenne egyszerű, mivel a rendőrség ilyen esetekben lefoglalja az összes olyan dokumentumot, amely az áldozat ügyfélkörét érinti, és a megbízásait tartalmazza. Így kimondottan nehéz lenne kutatnom utána… – Szóval, srófold fel az árat, mamika! – biztattam gondolatban.

– Rendben, minden esetleges költségét megtérítem, csak fogadja el a felkérést!

Az asszony állta tekintetemet, és végül elégedetten biccentettem.

– Legyen! – Bármilyen esetlenül is indult részemről a társalgás, és bármennyire is nem tetszett a nő hideg közömbössége meg Whitmore rejtélyes sms-e, elszántam rá magam, hogy belevágok az ügybe. Végül is, éppen kliens-hiányban szenvedek. Miért is ne töltsem ki túlontúl sok szabadidőmet egy jól fizető nyomozással?

És, így utólag belegondolva, furcsa új megbízásom fényében, azt kell mondjam, még előnyöm is származhat abból, hogy nemrég összeültem a kocsmában a néhai Whitmore-ral. Csak valahogy vissza kellene emlékeznem, mit is hordott össze aznap. Talán megemlített valami fontosat.

Rémlik, hogy hadovált egy szerb professzorról. Talán azt, hogy a proffal egy bridzskörbe járnak? Ez jó lehet kiindulási alapnak. Ugyan hány szerb professzor futkározhat a városban? Nyilván nem lesz nehéz beazonosítanom az illetőt, és ha Whitmore nagyzoló, fecsegő természetéből indulok ki, könnyen lehet, hogy a professzornak is elejtett utalásokat az ügyeiről. Nem is kellenek a rendőrségnél lévő dokumentumok, gyorsan fel fogom göngyölíteni a legutolsó ügyfelei listáját. Talán csak végig kell látogatnom mindenkit, akivel az elmúlt egy-két hét során hosszabb időre találkozhatott.

No, lám, mégiscsak van előnye annak, hogy Whitmore egy szájhős volt.

Visszatereltem figyelmemet Giselle Whitmore-hoz, és belekezdtem egy jól begyakorolt, unásig koptatott monológba, amelyet minden leendő vagy frissen szerzett ügyfelemnek elő szoktam adni, hogy meggyőzzem őket megbízható szolgáltatásaimról és hiteles eredményeimről.

*

Első utam a tetthelyhez vezetett. A Blueberry utca egy félreeső, málló vakolatú házfalak között húzódó kis sikátor, nem éppen a város legjobb környékén. Kihalt, árnyas, még az utcai világítás sem éri el. Elég elgondolkodtató kérdés, hogy mit keresett ott éjnek évadján egy Whitmore-féle, konszolidált, középkorú úriember.

Még napfényben sem mutatott túl szívderítő képet a környék. A lepukkant, időjárás marta házakat a város eladósodott szegényei lakják. Sok a szemét és a kosz errefelé. Maga a Blueberry utca meg sikátornak sem igen nevezhető, alig találni rá a düledezett falak között.

Én is csak a körbefuttatott rendőrségi szalagkordonról ismertem fel, hogy közel járok a tetthelyhez. Kinéztem egy pontot egy deszkapalánk és a szalagsáv között, ahol feltűnésmentesen át tudnék mászni. Lehajoltam, hogy megkezdjem a mozdulatsort. Éppen mikor félig átjutottam volna, éles hang csattant nem messze tőlem.

– Miss Lorne!

Ó, ne!

Lefékeztem, és visszabújtam a szalag alatt az utcára. Megszólítóm ugyanis a helyi rendőrkapitány volt, Raul Gomez. Bosszúsan elbiggyesztett ajakkal vártam be a házak közül felém lépdelő egyenruhás férfit.

Rövidre vágott szakálla és elfésült sötét haja olyan fényesen csillogott, mintha valami márkás kulimásszal kenegetné. Legutóbb kábé egy hónapja láttam, akkor is ugyanígy vakított a haján a napfény, szóval állandó rögeszméje lehet, hogy ez az eljárás emeli a megjelenése színvonalát. Barna, komor arcát jellegzetessé tette enyhén görbülő, határozott vonalú orra.

Az apja egy mexikói emigráns, az anyja pedig egy alaszkai takarítónő volt. Gomez kapitány mindig is nagyra tartotta az eredményeit, azt, hogy nyolc testvére mind börtönről börtönre vándorol változatos drogügyletek miatt, ő viszont szorgalmasan iskolába járt, és magas beosztású rendőr vált belőle.

Ezt még az elődje mesélte nekem róla, amikor Rault áthelyezték ide.

Hát, ha azt nézzük, tényleg szép teljesítmény, hogy sikerült kitörnie a nyomorúságból… de hol érdekel ez engem? Ettől még nem kellene úgy viselkednie, mint egy fontoskodó bürokrata, meg helykén és lekezelően bánnia velem, ha felbukkanok egy rendőrségi akta közelében. Fél éve nevezték ki kapitánynak, és azóta állandóan megkeseríti a munkámat.

Az elődjével jól kijöttem, gyakran együtt dolgoztunk, és pult alatt csúsztattunk egymásnak hasznos információkat hébe-hóba. Amióta áthelyezték Raul Gomezt a szomszéd városból, azóta vége az aranyéletnek. Nála nincsenek suttyomban cserélt hírmorzsák, fülesek… A rendőrségi dokumentumoknak még csak a közelébe sem enged. Folyton az előírásokra hivatkozik, mintha az egész világ csak azokból állna. Gáncsoskodó alak.

És fél fejjel alacsonyabb nálam, majdnem olyan kis növésű, mint Whitmore volt. Mi a csoda van ezzel a két alacsony férfival, hogy jó ötletnek érzik idegesítő viselkedésmintázatokkal kompenzálni a termetüket? Rémes…

– Á, kapitány úr! Jó reggelt! – Olyan széles mosolyt vetettem rá, hogy fogkrémreklámnak is beillett volna. – De örülök, hogy itt van. Éppen Önt kerestem.

Karba tette a kezét, és szigorú pillantást vetett rám.

– Ez meglepne – válaszolta nyersen.

– Kaptam ma egy megbízást szegény néhai Mr Whitmore-ral kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy körbevezethetne a tetthelyen, és beavathatna a részletekbe.

Bár a rendőrkapitány vonásaira kiülő megbotránkozott arckifejezés előrevetítette a társalgás irányát, én kitartóan ragaszkodtam széles mosolyomhoz.

– Tudom, hogy az eddigi munkakapcsolatunk nem alakult zökkenőmentesen – folytattam -, de hát, minden nap egy lehetőség az új kezdetre.

Ez körülbelül úgy hangzott, mint egy antialkoholista klub mottója. Kezdenek berozsdásodni a szociális készségeim, mióta az utóbbi öt hónapot azzal töltöttem, hogy bokrok mélyén kúsztam-másztam, és féltékeny megbízóimnak titkos légyottokat fotóztam parkokban.

– Nem tudom eldönteni, hogy ezt viccnek szánta vagy komolyan gondolta, de mindkettőnek sikertelen próbálkozás volt.

Gomez kapitány válaszát hallva gyorsan megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek fejlesztésre szorulnak a kapcsolatápolási készségei. És a különbség az kettőnk között, hogy én néhány nap alatt vissza fogok zökkenni a normális kerékvágásba, ő viszont menthetetlen marad.

– Csak körülnéznék. Egy órát adjon, kérem! – Könyörgőn pislogtam rá.

– Ne is álmodjon róla!

– Negyedóra?

– Ideje, hogy távozzon, Miss Lorne! Hátráltat a munkám végzésében.

– Tíz perc?

– Viszontlátásra!

– Öt? Négy?

Raul nemet intett a fejével bosszúsan.

Persze, sejtettem én, hogy esélyem sincs, de legalább megpróbáltam. Mindenesetre nekifutottam még egyszer:

– Mi lenne, ha legalább meghallgatna, és mérlegelné…

– Ez egy rendőrségi nyomozás, és nyilvánvalóan nem egy gátlástalan, pénzhajhász detektívnőcskét fogok körbekalauzolni. Ha most megbocsát…

Elfordult, és visszasétált az épületek közé.

Már nem látta, amit a háta mögött mutattam neki. Talán jobb is, mert meglehetősen obszcén kézmozdulat volt.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.4/10 (50 votes cast)

Leave a Comment

35 hozzászólás

  1. Valami történt… 🙂 Új részlet? Kedden?

  2. Igen, elrontottam a szerdai részlet dátumát 🙂
    Ennek ellenére a részlet az részlet, akkor is, ha kedden kerül ki szerda helytett 🙂

  3. Az írónak jó a humora, és ha egy-két nyelvi dolgot javít, ebből egy jó alapanyag, könnyed kikapcsolódást nyújtó szöveg lehet. Az ilyen típusú történetekhez nem vagyok célcsoport, nálam krimben a skandináv játszik.

  4. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez! Ez a lájtos krimi olvastatja magát, tetszik Ms Lorne karakrere. A történet a szokásos módon bonyolódik – hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Nyaralás alatt elképzelhető, hogy adnék egy esélyt neki.

    Sok sikert!

    Aranymosó: már azt hittem, sok a színvonalas munka, és gyakrabban fogtok posztolni! Remélem nem csak zavar támadt az erőben

  5. Jól esett, hogy ma is olvashattam, bár minden nap jönne új részlet! 🙂

    Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! 🙂
    Nekem kicsit laposan indul a történet, de vicces, hogy a nyomozónő ilyen fura. Rengeteg krimit olvastam már, imádom, nekem ez kicsit unalmasan indul, de remélem, a folytatás felpörgeti az eseményeket! 🙂

  6. Könnyed, kikapcsolódást ígérő történetnek tűnik. Frida Lorne-t ennyiből egyelőre nem sikerült megkedvelnem, de hát még alig ismerjük őt! 🙂
    Gratulálok a Szerzőnek a kikerüléshez!

    Pp: titkon én is azt reméltem, annyira felgyülemlettek az előszűrőknél a jó írások, hogy e héttől fogva naponta kapunk új olvasnivalót.

  7. Bár nem én vagyok a célközönség, tulajdonképpen egészen tetszett ez a részlet. Olvastam már (témában) hasonlókat (Stephanie Plum, Hannah Swensen, meg persze ott az elmaradhatatlan Veronica Mars, akit inkább néztem, mint olvastam 🙂 ), azokban már az elején megkedveltem valamennyire a főszereplőt, itt ez szerintem váratna magára egy darabig. A főszereplő jellemét leszámítva tetszett a nyitás, megkaptuk azt, amit egy krimitől vár az ember (hulla, rejtély), hogy beindul-e később a sztori, azt csak a lektorok tudják majd eldönteni.
    Néha egy kicsit túlmagyarázósnak éreztem, meg mintha egy buta liba csacsogott volna, de nyilván ez is volt a cél. Nekem ehhez most kevesebb türelmem volt, de lehet, hogy ha máskor olvasom, nem zavart volna.

  8. Gratulálok a kikerüléshez!

    Nekem összességében tetszett ez a rövid kis betekintő. A főszereplő karaktere elég bohém és vicces, ez a továbbiakban is biztos sok vicces jelenetet eredményez majd. 🙂 Az írás olvastatja magát, alapjáraton csak egy kis logikai problémám volt – miért is fizetne Whitmore annyi pénzt, ha nem is érdekelte az öccse halála? Az elmondása alapján nyilvánvalóan foglalkozott vele, hiszen már a rendőrséget is felkereste az SMS miatt, de közben mégis azt mondja, hogy “nem rázta meg annyira”. Ezt az egyet kicsit furának találtam.

  9. Az E/1 karakter azzal kezdi a történetet, hogy sajnáltatja magát. Így akarja felkelteni a figyelmet? Van ám erre jobb módszer. A soron következő magyarázkodásnál – félkész szempilla, elnémult telefon – ugyancsak lehetnek érdekfeszítőbb információk.
    Egy könyvüzletben az itt olvasható első kétszáz szó hatásosan riasztana el az olvasástól, mert megnyitásképpen kevéssé érdekelnek a balfácán ügyintéző reggeli tollászkodásának részletei.
    „…és belebújtattam lábfejem a lila körömcipőbe…” Tudom, be kell mutatni mindent a külalakról, de a reggeli ügyetlenkedés pillanatfelvételén pont a cipő színe tökéletesen érdektelen a számomra. (A többi alaki jellemzés sem izgat igazán, de megértem, ha sokan érdeklődnek az ilyesmi iránt.)
    Aztán valahol a hét vagy nyolcszázadik szó tájékán végre kapok valami fontos infót. A felkészületlen, és a bármiféle munkára valószínűleg alkalmatlan főszereplő magánnyomozó.
    A továbbiakban is dőlnek rám a „fontos” adatok a színekről, a konkurensek közötti ellenszenvről, és közben arra gyanakszom, valami hiba lesz a kréta körül, azután a kréta tényleg megcsikordult írás közben. „Megtenné, kisasszony, hogy elvállalja az ügyet, és nyomozni kezd?” Sajnos ezt a világon sehol sem teheti meg egy magánnyomozó. Értelemszerűen a következőnek kellene történnie: Miss Lorne semmit sem tud a látogatójáról, akár az ügyészség sunyi alkalmazottja is lehet, aki éppen egy tiltott nyomozásba akarja őt belerángatni, ugyanis gyilkossági ügyben sehol sem nyomozhat magánnyomozó. Következésképpen az a legkevesebb, hogy Miss Lorne legalább falból tiltakozik a megbízás ellen. A reggelente pocsék módon munkába induló hölgy természetesen hivatkozik lényegtelen kifogásokra, de a törvényt nem említi.
    A Philip Marlowe, Hercule Poirot, Sherlock Holmes, Miss Marple nyomdokain járó főszereplő elmeséli nekünk a rendőrkapitány származását is, és közben én észrevétlen gyorsolvasó üzemmódba kapcsolok, mégis belebotlok egy panaszba: „Fél éve nevezték ki kapitánynak, és azóta állandóan megkeseríti a munkámat.” A kisebbségi sorból felvergődő kapitánynak tényleg ez lenne a célja? Nem a rend fenntartása? Ilyen ostoba lenne a város vezetése, és a településen kineveznek rendőrfőkapitánynak egy gyatra diktátort?
    „– Csak körülnéznék. Egy órát adjon, kérem! – Könyörgőn pislogtam rá.” Nos, Miss Marple jobb kapcsolatot ápolt a rendőrséggel, és tudta, hogy ostobaságokkal egyik profit sem teheti magnyomozói munkakörének kisinasává.
    „– Ez egy rendőrségi nyomozás, és nyilvánvalóan nem egy gátlástalan, pénzhajhász detektívnőcskét fogok körbekalauzolni. Ha most megbocsát…”
    Még mindig nem jut eszébe sem a parancsnoknak sem a magánhekusnak a törvény. A rendőrség nem ad ki információt csak akkor, ha a magánzsarutól cserébe várhat valamit, de gyilkossági ügyekben még úgy sem, az csak a hatóság dolga lehet.
    Az igen bőbeszédű és lényegi dolgokra várhatóan alig figyelő regény nyitórészlete nem csábít olvasásra. Ha nem a pályázaton találkozom vele, nem háborognék, hanem a harmadik, negyedik bekezdés után visszateszem a polcra.

  10. Kedves Szerző,

    Gratulálok a kikerüléshez. A krimi szívügyem, Agatha Christie-n és Conan Doyle-on nevelődtem, úgyhogy amint megláttam a részletet, bele is vetettem magam… Néhol ugyan voltak ellenérzéseim (a műszempilla valahogy nem növelte a karakter hitelességét), összességében mégis tetszett. Kellemes a stílus, olvastatja magát, az események közepébe vág, és sehol nem volt olyan érzésem, hogy kalandozna a figyelmem. Egyedül magával a karakterrel van bajom, szakmailag egyelőre kérdéses, nem hitette el, hogy vág az esze. Persze ez még változhat a későbbiekben. Nekem mindenesetre felkeltette a figyelmem, szorítok a műnek.

  11. Kedves Szerző! Miután ráébredtem, hogy még csak kedd van, így nem lesz letépve a fejem az elmaradt programok miatt, örömmel vágtam bele a részlet olvasásába.

    Nagyon szeretem a humoros írásokat, de Frida Lorne karaktere számomra kicsit erőltetettnek tűnik. Az rendben van, hogy széllel-bélelt, szétszórt, de mint magánnyomozó, az ügyfelek felé ezt szerintem semmiképpen sem prezentálja. A hölgy megtudja, hogy meghalt a konkurencia, és magában sápítozik egy kicsit, de nem ébred benne kíváncsiság, hogy mi történhetett, inkább hárítani próbál. Ez szerintem egy nyomozó esetében nem annyira életszerű, főleg, hogy Fridának teli van a hócipője a válós ügyekkel (Te írtad, hogy teli van!).

    Az sms-s szintén fura, az áldozat kéri, hogy a mamika ne forduljon a rendőrséghez, erre egyből ráküldi a zsarukat. De oké, ez egy regény, hagyjuk a kákát!

    Az IDŐ, amivel én is mindig bajban vagyok, és ezért naptárat szoktam készíteni a kéziratokhoz, cselekményleírással:
    REGGEL értesítik az áldozat hozzátartozóját, mindjárt meg is osztják vele telefonon a gyilkosság részleteit (ami szerintem teljesen elképzelhetetlen!), utcanév, baseball ütő, mindent a tudomására hoznak. A mami vonatra pattan (ebből kiderül, hogy nem azonos városban, vagy legalábbis távolabbi városrészben éltek a fivérével, a képeslapok szintén erre következtetnek) és még mindig REGGEL (ezzel indítod a szöveget!) már a magánnyomozó irodájában üldögél. Ezt lehet, hogy jobban át kellett volna gondolni!

    Az idős hölgy motivációi kicsit suták: nem rendül meg a halálhírtől, az öccse már akkor sem érdekelte, amikor még élt, mégis rohan, hogy teljesítse a végakaratát.

    Maga az olvashatóság rendben van, a szövegben ugyan vannak apró bakik, de összességében lendületes, gördülékeny, szórakoztató, maga a történet kíváncsiságot ébreszt, én szerettem olvasni. Gratulálok a kikerüléshez!

  12. De jó, krimi! 🙂
    Nagyon kellett röhögni a fél sminkelt csaj, kontra jól fésült mámi kettősén 🙂
    Nem unatkoztam, nem vártam több párbeszédet, nem volt zavaró a leírás.
    De van egy komoly problémám. Ki a gyilkos, és miért ölte meg??? Kérem a folytatást! Most! Vagy kiüríttetem a termet 🙂

  13. Kedves Szerző!

    Tetszenek a karakterek, a humor is nagyjából bejött, néha a fogalmazási móddal, szóhasználattal nem értettem egyet, de összességében nem rossz, könnyed kis olvasmánynak tűnik.

  14. Konnyed kis olvasmany, nem is lenne rossz, de van benne nemi logikai baki amire mar tobben ravilagitottak.PL.Egy magannyomozo belesimul a kornyezetebe es semmikepp nem oltozik rikito ruhakba,hogy felhivja magara a figyelmet.Foleg,ha legyotton levo parocskakat probal fenykepezni.Masreszrol nem lepodhet meg azon, h egy masik magannyomozo mit keresett adott helyen, hisz a foglalkozasabol adodoan nem valogathat a helyszinekben.A szoveg gordulekeny, olvastatja magat.Gratulalok a kikeruleshez.

  15. Kedves Író!

    Gratulálok a kikerüléshez. Nem én vagyok a célközönség, emiatt nem is fogott meg annyira. Valósághűnek gondoltam a történetet, mert emberek, valós világ és mégis a főhős nekem kilóg. Ügyefogyott, bénácskának tűnik a nyomozó, nem csoda, hogy csak válóperes esetekkel foglalkozik csak. Ennyi részlet alapján szerintem sok szerencsére és béna gyilkosokra volna szüksége, hogy megtalálja az elkövetőket. Ennek ellenére bármit ki lehet még hozni belőle. Gratulálok, de engem nem nyert meg.

  16. Snassz ponyva nekem. Humor? Nekem nem jött át. Amolyan csajos valami. Amit pl a boltkóros-regényekben olvashatunk. Nekem ő csak egy 5-ös.

  17. Kedves Szerző!
    Összességében nekem tetszett, bár nem úgy indul, mint egy “megszokott” krimi. A főszereplő nekem egy kicsit idegesítő, de lehet, hogy direkt van így beállítva és ahogy halad a történet, úgy szeretjük meg egyre jobban.
    Szorítok, hogy továbbjusson! 🙂

  18. Szia!

    A témaválasztás tetszik, a kivitelezésen viszont még sokat csiszolnék.

    Egy fiatal nő magándetektív, mint főhős izgalmas kalandokba keveredhet (régen nagyon szerettem a Veronica Marsh sorozatot, abban ezt csúcsra fejlesztették), Frida viszont nem túl hiteles nekem, és nem a műszempillás ügyetlenkedés miatt. Megjelenik nála egy idős hölgy, akiről kiderül, hogy a riválisának a rokona, aki közönyösen ugyan, de bejelenti a rivális halálát. Ilyen helyzetben egy rátermett magándetektívtől minimum azt várnám, hogy kezdjen el pörögni az agya, mint a motolla, felelevenítve az illetővel való utolsó beszélgetéseket, lehetséges okok után kutatva, meg aztán csak megfordulna az is a fejében, hogy ez vele is megtörténhet… Ezt a szituációt valahogy feszültebbé kéne tenni, Fridának elég felszínes gondolatai vannak, ami nekem nem illik a helyzethez, a pénz felsrófolása a legfőbb baja, előtte meg elbambul, nem is figyel oda…

    Pár mondatot kiemelnék, ami formája vagy tartalma miatt megzavart menet közben:

    “Megtenné, kisasszony, hogy elvállalja az ügyet, és nyomozni kezd?” – ez itt túl finomkodó, a szöveg alapján nekem az idős hölgy sokkal szenvtelenebbnek és sprődebbnek tűnt, egy “Vállalja vagy sem?”-et előbb néznék ki belőle

    “Kétszer annyit fizetek, mint a legbonyolultabb eset, amelyet valaha is megoldott” – talán “mint amit a legbonyolultabb eset után kapott”, hisz a megbízó fizet, nem az eset 🙂

    “Kinéztem egy pontot egy deszkapalánk és a szalagsáv között, ahol feltűnésmentesen át tudnék mászni” – ha ő csak titokban nyomozhat, mert nem egészen törvényes, amit csinál (márpedig magándetektíveknél ez szükségszerű időnként), akkor biztos nem akkor menne oda, amikor ott vannak a hatóság tagjai, pláne úgy, hogy a jelenlegi kapitánnyal nem jönnek ki jól. Ennek a résznek tulajdonképpen – ahogy én látom – az a funkciója, hogy felvezesse a hatóságiak és Frida kapcsolatának leírását, és ez fontos is, de így nem tűnik igazán rafkósnak a karakter. A beszédstílus is, amit utána a kapitánnyal megüt, inkább egy kotnyeles tinilányt idéz, mint egy penge, tapasztalt magándetektívet. Humorforrásnak jó lehet ez a lazaság, csak a helyzethez nem illeszkedik.

    “Az elődjével jól kijöttem, gyakran együtt dolgoztunk, és pult alatt csúsztattunk egymásnak hasznos információkat hébe-hóba.” – a magándetektív részéről nem valósul meg törvénysértés, ha fülest ad egy rendőrnek, viszont fordítva a szolgálati titok megtartásának kötelezettsége miatt nehezen elképzelhető, nem kockáztatná egy nyomozó a karrierjét egy magándetektív segítéséért. Másrészt – és ez még inkább szembeötlő nekem -, ha Frida saját bevallása szerint is inkább válópereknél kutat az egyik fél után, esetleges hűtlenséget leleplezendő, akkor nem is fedi egymást a tevékenysége a rendőrével, mások az esetek és a személyi kör, nem jut olyan infóhoz a zsaru, amivel segíteni tudja.

    “Mi a csoda van ezzel a két alacsony férfival, hogy jó ötletnek érzik idegesítő viselkedésmintázatokkal kompenzálni a termetüket?” – ez nagyon modoros

    “Kaptam ma egy megbízást szegény néhai Mr Whitmore-ral kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy körbevezethetne a tetthelyen, és beavathatna a részletekbe.” – ez így biztosan nem hangozhatna el. Egy magándetektív, aki titokban dolgozik, fű alatt, nem fedheti fel a megbízóját, és hogy miben mesterkedik. A rendőr meg, még ha segíteni akarná, akkor sem tehetné nyíltan, ott a helyszínen, és a nyomozati szakban kiderültekről a hatósági személyeken kívül senki nem tudhat, mind titkos információ.

    Egy jó krimit megírni nagyon nagy falat, mert kellenek hozzá masszív háttérismeretek (pl. fegyverekről, hatósági rendszer működéséről, stb.), olyan cselekményt kell írni, ami elég izgalmas, de azért még a hihető kategóriában marad, és a karakterek sem hétköznapiak, akiket az írónak életre kell hívni (már ha nem paródia!).

    Fridát sajnos nem tudtam komolyan venni, túl bohókás volt a karaktere ahhoz, hogy meglássam benne az agyafúrt magándetektívet, emiatt nem vitt magával a szöveg annak ellenére, hogy a fogalmazás lendületes, fiatalos volt.

    Mindemellett gratulálok a kikerüléshez, fenti “szemöldökráncolásaim” mellett én is látom a fantáziát a történetben, csak úgy érzem, hogy még érlelődnie kell, valószínűleg külső segítséggel (nem is tudom, meg lehet-e egyáltalán teljesen egyedül írni egy krimit – nekem biztos nem menne! :))

    Judit

  19. Szeretem a krimit és ez is olyan jól indult, a kicsit bénázó nyomozónővel, de azután a logikátlanságok bezavartak. Nem szükséges élethűen, pont úgy írni dolgokról, ahogyan a való világban történnek, de ha az ésszerűtlenség kilóg, számomra élvezhetetlenné teszi az olvasást.
    Egyébként a szereplők leírása remek, ahogyan a szöveg gördülékenysége is helyén van!
    Gratulálok a kikerüléshez!

  20. Kedves Reeka!

    A részlet olvastán rádöbbentem, mennyire fontos a külső. 😀 Most arra gondolok, hogy a regényeknél: mindegy, miről szól, csak jól mutasson, vagyis jól legyen megírva, és az írónak nyert ügye van.
    Épp az előbb végeztem a hétfői részlettel, és ha valaki mesél nekem róla, miről szól, biztos azonnal rávetem magam, mégis nehezen ment az olvasása. Ha ezt a regényt ajánlják, biztos bele sem nézek. Erre tessék, még a kisebb-nagyobb bakik ellenére is faltam a szöveget, és örültem volna, ha még tovább olvashatom.

    Tetszett a műszempillás kezdés, szerintem kellőképpen felvezette a hangulatot, maga Frida is teljesen rendben van, és még az is kimondottan tetszett, hogy magánnyomozó létére úgy néz ki, mint egy papagáj. 😀 Kimondottan jó volt egy ilyen könnyed, vicces történetet olvasni. 🙂

    Gratulálok és sok sikert a továbbiakban!

  21. Mivel én a fantasy regények megszállottja vagyok, a regény annyira nem tetszett. Túl átlagos volt, ezt a hirtelen meggyilkolják és hagynak egy furcsa üzenetet szál már szerintem nem valami egyedi, hiszen rengeteg ilyen folyik mindenhonnan. Számomra egy regény akkor jó, ha tud újat mutatni, nem pedig a sablon köré épít egy saját történetet.

  22. Gratulálok a kikerüléshez! Nagyon tetszik a részlet, jól megírt, olvastatja magát, és rabul ejt Miss. Lorne erős személyisége.

  23. Gratulálok a kikerüléshez!
    Jó a szövegben a humor. Bár Frida karaktere számomra most határon van a szimpatikus és irritáló között. Nem látszik egy profi detektívnek, de nem is kell annak lennie, ahhoz hogy érdekes legyen a sztori. Egy ügyetlen detektív humoros szituációkat eredményezhet.
    Viszont a hosszas magyarázkodó részek kicsit zavaróak voltak. Amikor visszaemlékszik a rivalizálásra, és amikor elmeséli a rendőrfőnök múltját. Szerintem ezek az információk ráértek volna később is, és valami nyugalmasabb helyre raktam volna őket, amikor kicsit megül a sztori, mert így éppen folyó cselekményeket szakítanak meg.
    Szerintem jó humoros írás lehet belőle és gyilkosság is lehet érdekes. Sok sikert kívánok!

  24. Engem a szoveg kicsit Vavyan Fable stilusara emlekeztet, en szeretem, amikor a fohos nem veszi magat egeszen komolyan. A fejezetben szereplo osszes karakter elegge extra, nekem pont azert fert bele Frida is, meg az egesznek van egy konnyed, kellemes sodrasa, ami miatt azt mondom, gondolkodas nelkul olvasnam a kovetkezo fejezetet. Gratulalok a kikeruleshez, es sok sikert a folyatashoz!

  25. Mostanában egyre több krimit olvasok, így nagyon megörültem, mikor láttam, hogy a pályázat következő írása is az. Alig vártam, hogy olvassam.
    Nekem tetszik Frida karaktere, igaz, a jelleme és a viselkedése nem pont egy magánnyomozóra vall, de épp emiatt éreztem azt, hogy ,,Na, itt még biztosan érdekes dolgok sülnek majd ki!”
    A hirtelen gyilkosság esete kíváncsivá tett, viszont a mamikát nem igazán értem. Elvileg nem nagyon törődött az öccsével, sőt, a jelek alapján fütyült arra, hogy mi van vele, most mégis azonnal Fridához rohan az öcsike SMS-e miatt. Értem én, hogy talán ő is kíváncsi, mi történhetett, de nem éreztem eléggé erősnek a motivációját arra, hogy máris minden pénzét a nyomozásra szánja. Vagy csak nagyon gazdag és felettébb unatkozik.
    Lényegében az aprócska hibák ellenére tetszett, jó stílusa volt, könnyedén olvasható.
    Érzek benne fantáziát, úgyhogy szurkolok a kedves szerzőnek és gratulálok a kikerüléshez!

  26. Remélem a sok kritika nem vette el a szerző kedvét, mert nyilvánvalóan nem véletlenül került ki a részlet. Valószínűleg csak ez a magánnyomozósdis téma volt túl nagy falat. De ez majdnem mindenkinek az lenne. Túl sok ismeret kell hozzá. És ha az illető nem rendőr, akkor elég nehéz beszerezni az információkat. Egy egyszerűbb, csajos történetben kevesebb a buktató (mondjuk a barátnő nyomozhatna a barátja titkai után). Mert az nyilvánvaló, hogy a szerzőnek nagyon jól áll ez a csajos, humoros vonal. Én élveztem az olvasást, tetszett a bohókás főhős.(Egy másik történetben is szívesen viszontlátnám a karakterét) Gratulálok a kikerüléshez! 🙂 A hibái ellenére szurkolok a történetnek!

  27. Imádtam. Korábban a legtöbb részlethez oda írtam, hogy tovább olvasnám, mert a kicsike részletekből nehéz volt véleményt formálni vagy eldönteni későbbiek folyamán mennyire nyerik el a tetszésem a regények. Most könnyű volt a döntés. Egyszer sem érdekelt, hogy kissé hosszúak volatak a leírások… vagy hogy kevés volt a párbeszéd. Nekem hihető volt a történet. Szeretem, hogy a főszereplő a maga módján kissé bohókás, és a zsarut is érdekes karakternek találom. Nem tudom a törénet milyen izgalmakat,veszélyeket tartogat,de remélem, egy nap majd a kezembe vehetem ezt a könyvet.

  28. Szeretem a krimiket, nagyon kedvelem az erős női nyomozó karaktereket, de Frida nem tudott annyira közel kerülni hozzám, hogy kíváncsi legyek a történet folytatására, sőt kénytelen vagyok bevallani, hogy Demeter Attilához hasonlóan nálam is bekapcsolt a gyorsolvasó mód már ennél a kis részletnél is.

  29. Az első mondatoktól kezdve mosolyognom kellett. Könnyed, egyedi stílus humorral fűszerezve. Szeretem az olyan szereplőket, mint Frida, így őt is hamar megkedveltem. Nekem tetszik, hogy nem olyan ügyes, kissé esetlen és van egy olyan érzésem, hogy a könyv végére éppen úgy fog megkomolyodni, ahogyan azt kell.
    Izgalmas kezdés, az információk jól vannak adagolva, nem éreztem azt, mint mondjuk egy-két előbbi részletnél, hogy elcsúszok a rengeteg újdonságban és már meg sem próbálom fejben tartani a dolgokat, csak olvasok tovább.
    Ami azért fura volt, az az, hogy Frida hogyan bánik az ügyféllel. Ha ilyen ritkán jönnek hozzá, akkor annak az egynek mindent meg kell adni, aki betoppan hozzá. Legalábbis én így látom.
    Gratulálok a kikerüléshez, engem megfogott a részlet, remélem, tovább jut a történet! 🙂

  30. Gratulálok a kikerüléshez! Alapvetően az ötlet a kelekótya nyomozónővel jó ötlet, és még a sztori is kiforrhatja magát, de sajnos magán a szövegen, a karakterek és a történet logikai hibáin van mit javítani. Ami tetszett, az az írónő humora, csak ezt felesleges féloldalas sminkelési problémák bemutatására vesztegetni. Ami hibák vannak a szövegben, azokat előttem már leírták, még annyit, hogy engem a legjobban Fridi karakterében ezek a nőiesnek szánt allűrök idegesítettek a leginkább. Így nem bájosan szétszórtnak, hanem inkább ostoba libának tűnt.

  31. Nekem nem jött be. A humor se jött át, de ez legyen az én bajom. Nem látom benne azt a történetet, hogy szívesen olvasnám még, és érdekelne a befejezés. Lentebb írták már, hogy ponyvaszerű. Igen, ami nem lenne baj, ha élvezetes. Nekem ez nem volt az. A nyelvezet is akadozott néha, de ez a legkisebb baj. Engem ez az írás nem nyert meg.
    Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez!

  32. Kicsit irritáló a főhősnő, és elképzelhető, hogy a valóságban könnyen kiszúrnák, ahogy papagájnak öltözve kukkol a bokorból, de mivel krimi, tovább olvasnám. 🙂

  33. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez! Gördülékeny, érthető stílusod van, olvastatja magát a szöveg. A felvázolt alapszituáció is érdekes. Nem vagyok nagy detektívregény-rajongó, de ezen a szövegen érződött, hogy nem is a nyomozás, inkább a karakterek vinnék el a sztorit.
    A rideg testvér eltalálása jól sikerült, ahogy a szabálykövető zsaru is – ezek típusszerepek, azt jól hozzák, és később bőven lesz idejük 3 dimenzióssá válni.
    Akivel viszont komoly problémám volt, az a “nyomozónő”. Az első jelenet tökéletesen megmutatja, mennyire inkompetens, a visszaemlékezés pedig, hogy mennyire kicsinyes. Ami viszont engem megijesztett, az a ridegsége. Egy közeli ismerőse meghalt, és ez ennyire nem rázza meg? Ráadásul utolsó kérése, hogy ő nyomozzon, aztán belehalt a titkába ez a nő meg feljebb strófolja az árakat, és unalmában válallja el a nyomozást? Ezek belőlem nagyon mély irtózatot váltottak ki, én nem akarnék egy ilyen főhősnőt követni egy regényen keresztül.
    El tudom képzelni azonban ezt a regényt egy fejlődéstörténetnek, ahol egyrészt a kukkoló, felvágós “nyomozó”ból igazi nyomozó válik, akit már Gomez kapitány is partnerként kezel, másrészt pedig a plázacica kiscsajból nővé érés is egy szép folyamat lehet. Én remélem, erre megy tovább a történet, és sok sikert a továbbiakhoz!

  34. Egészen jó lett,nyomozós sztori,amik mostanában kezdik elnyerni a tetszésemet 🙂
    Szívesen olvasnám a folytatását 🙂
    Gratulálok a szerzőnek! 🙂

  35. Nekem olyan Bridget Jones-os volt, és ez kifejezetten bóknak számít!
    Tetszett a humor, a nyelvezet. Már az elején (hangosan!) felnevettem a műszempillák okán és a derűm kitartott a végéig.
    Az a “Hehe.” nagyon találó! Nem sok műben lenne helye egy ilyen kifejezésnek ,de itt tökéletesen működik.
    Tetszik, hogy a hús-vér főszereplőnek emberi motivációja van (pénz).

    A félig lehúzott cipőt nem értettem. Ha a sarokrészéből lépne ki, akkor érthető lenne, de ez esetben nem a lábfejét kellene visszabújtatnia.
    Nem tudom, hogyan lehet félig lehúzni a körömcipőt úgy, hogy kibújtatja belőle a lábfejét és elmegy benne az ajtóig.
    A ferdén felrngatott nejlonharisnyát sem értem, de az elfogadhatóbb.

    Szerintem a legutolsó mondat nem is kell bele. Az utolsó előttiből tökéletesen ki tudtam találni, mi is történt. Az utolsó mondattól már szájbarágósnak hat.

    Egyébként pedig gratulálok a megjelenéshez és a kiforrott stílushoz! Sok sikert a továbbiakban! Szívesen követném a fejleményeket.