Bökös Borbála: Szmirkó – 3.

Korábbi részek

Harmadik fejezet

Utazás Hetedhét Szegletbe

 Hokka erősen szuszogott, ahogy egyre följebb, és följebb szállt. Egész éjszaka repült. Szmirkó és Babuk elbóbiskoltak néha, de mély álomba nem mertek merülni, nehogy a mélybe zuhanjanak. A sólyom időnként megpihent a sziklás peremeken, aztán ismét szárnya alá fogta a levegőt. Előbb jobbra, aztán balra fordult, megkerülte a Koppanó követ, átívelte a Fényes Tavat, és rádobta magát a keleti szélre.

– A neheze eztán jön! – rikkantotta utasainak.

Időközben megvirradt. Hargad hegye előttük tornyosult, megannyi hágójával és barlangjával. Az öreg Tűzsólyom most lefelé ereszkedett, és szemmel láthatóan arra készült, hogy egy alacsonyabban fekvő szoroson repüljön keresztül. A kiugró, éles sziklák között manőverezni meglehetősen kemény feladatnak tűnt, de Hokka magabiztosan kanyargott az akadályok között, mígnem egy meredek kanyon közepénél járva, gúnyos hangot hallott maga mögött:

– Nézzétek csak, a vén kocsmatöltelék! Hogy mersz a nemes sólymok közé visszajönni? Ha jól emlékszem, száműzött vagy!

Valami elsüvített mellettük, de olyan gyorsan, hogy Szmirkó bármennyire is figyelt, nem tudott rájönni, mit látott.

Aztán megértette.

Az aranyos csőrű Suhanó, és még három másik fiatal Tűzsólyom vette körül őket.

– Bújjatok el jó mélyen a tollaimba! Meg ne lássanak benneteket! – súgta hátra Hokka.

Szmirkó és Babuk engedelmeskedett. Erősen kapaszkodtak, és a szürke tollak közül leselkedve figyelték az eseményeket.

– Oda megyek, ahová akarok! Urunk büntetését már letöltöttem, szabadon járhatok! – kiáltotta haragosan Hokka.

– Meglehet. De akit most szolgálsz… Te, áruló! Piha! – köpött ki Suhanó.

– Állj félre, kölyök, vagy móresre tanítalak!

Hangos nevetés harsant, aztán Suhanó dölyfösen közelebb lebegett.

– Gyere, leckéztess meg, rozzant szárnyú!

– Ügyefogyott csóka, ereszkedj lejjebb, még el találsz szédülni ebben a magasságban! – tette hozzá egy másik.

Hokka ekkor perzselő lángcsóvát fújt, amely alighogy kijött a torkán, tűzförgeteggé terebélyesedett, és két sólymot megpörkölt. Suhanó az utolsó pillanatban rebbent félre előle.

– Ezt megkeserülöd, vén csont! – visította az aranyos csőrű.

Ám Hokka ezt már nem várta meg. Összehúzta szárnyait, és iszonyatos sebességgel zuhanni kezdett. A Tűzsólymok azonnal a nyomába szegődtek. A földhöz közel érve Hokka előrelendítette a lábát, szárnyai, mint óriási vitorlák kibomlottak és fékeztek a levegőben. Aztán újra nekilódult, és rekedten kacagott, amikor a háta mögött két tompa puffanást hallott.

– Ezek a mai fiatalok a rendes lecsapó repülést sem képesek megtanulni!

Tévedett, mert Suhanónak és egy másik sólyomnak sikerült a mutatvány és még dühösebben vetették magukat Hokka után.

Az öreg Tűzsólyom nehéz szárnycsapásokkal a magasba emelkedett, ismét ráfeküdt a szélre, majd egy gyors ütemváltással csigaházszerű mozgásba kezdett.

– Íme, a Hokka-csavar! Ezt csináljátok utánam, pupákok!

– Csak ennyi telik tőled? – csúfolódott Suhanó, és lángcsóvákkal dobálta Hokkát, amelyek közül az egyik eltalálta a bal szárnyát.

A vén sólyom felszisszent a fájdalomtól, lelassult, és kétségbeesetten kereste a menekülési útvonalat.

Nem használja ki teljesen belső tűzének varázserejét, hogy visszavágjon, hiszen akkor elevenen elégetne bennünket, gondolta Szmirkó. Közelebb kúszott a madár füléhez, és odasúgta:

– Jobbra menjen, Hokka úr, ott egy hasadék!

– Rendben, de ti is dőljetek minél inkább jobbra!

A hasadékról kiderült, hogy valójában egy barlang bejárata. Hokka alig repült át rajta, Suhanó utána kapott, karmait belevájta a hátába, és felszakította a húsát. Szmirkó és Babuk megijedt, az öreg sólyom pedig csúnyán szitkozódott. Suhanó tovább tépázta a menekülőt, ám ekkor Hokka újra tüzet okádott, egyenesen a sziklafalra. Megmozdultak a kövek, egymás után zuhantak le, és a kőzápor addig csépelte a fiatal sólymot, míg az végül feladta, és eleresztette Hokkát. A sebesült Tűzsólyom ekkor megfordult, nagyot rikoltott, és torkából tűzgömböket lövellt a falakra. Ezáltal még nagyobb sziklák zuhantak le, és betemették a barlang száját. A kívül maradt Suhanó dühös ordítozása elhalt a nagy robajban. Szmirkó és Babuk úgy érezte, megsülnek a forróságtól, ami hirtelen körbevette őket, de továbbra is görcsösen kapaszkodtak a sólyom nyakába. Örömmel töltötte el őket, hogy megszabadultak Suhanótól, és szabaddá vált az út.

– Aztán majd pihenhetnénk valahol! – nyávogta Babuk.

– Mi bajod? – kérdezte Szmirkó, és csodálkozva nézte a kismacskát, akinek sápadtra fakult a szőre, és vérben úszott a szeme.

– Semmi… Azazhogy, kicsit felkavart ez a sok csavar, csigavonal, meg lecsapó manőver.

– Tarts ki, Babuk! – Majd hangosan felkiáltott: – Hokka úr, kérem, repüljön egyenletesebben!

– Még csak az hiányzik, hogy beleszóljatok abba, hogyan repülök! – hördült fel a sólyom.

– Jó, de ha Babuknak öklendeznie kell, akkor nem tudom, hogy fogja kimosni ezeket a patyolat tollpihéket!

A sólyom felsóhajtott, és megígérte, hogy lassabban és kevésbé hullámzóan fog repülni. Végigsuhantak a barlangon, és kibukkantak a sziklafal másik oldalán.

– Ők is megkerülhetik a sziklákat, és elénk vághatnak! – nyugtalankodott Szmirkó.

– Az meglehet, de nem fogják tudni, melyik folyosón mentünk tovább! – mondta Hokka.

Ekkor vették észre, hogy a szemközti falon tucatnyi hasadék tátong, a sólyom pedig azonnal beleröppent az egyikbe. Fokozatosan szélesedő üregben haladtak előre.

– Hargad hegye olyan, mint egy lyukas sajt – magyarázta Hokka. – Ezek a barlangjáratok keresztül-kasul furkálják a sziklákat. Jól ismerem a terepet, hiszen itt nőttem fel! Az a pökhendi Suhanó azt hiszi, ha megnyer egy Arany Kupát máris ő a legjobb Tűzsólyom!

– Igen, elég csúnyán viselkedett – jegyezte meg Babuk, aki már egészen jól érezte magát.

– Eh, holló hollónak vájja ki a szemét – dohogta kifulladva Hokka. – Akarom mondani: sólyom a sólyomnak!

– Miféle száműzetésről beszélt Suhanó? – érdeklődött Szmirkó.

– Hm, emlékszel még az első szabályra?

– Tudom, tudom, nem kérdezhetek semmit!

– Na, azért!

Járatról-járatra vándoroltak. Némelyik barlangfolyosó fala sárgán, másoké halványkéken izzott – Babuk szerint a sziklákban található ásványoktól –, és Szmirkó már régen elveszítette a tájékozódó képességét ebben a különös labirintusban. Végül kijutottak a hegy túlsó oldalára, és Hokka leszállt pihenni egy hosszú, lapos kőre. Rettenetesen lihegett, és fájdalmasan nyögdécselt. Kacska szárnyát féloldalasan tartotta.

– Babuk, milyen varázslatokat dézsmáltál legutóbb? – kérdezte Szmirkó.

– Lássuk csak: esőcsinálót, igazmondót és csokoládékeserítőt… Nem, azt hiszem, az mégiscsak cukorsavanyító volt, de ki tud már eligazodni ezeken a cukrásztündéreken?

– Gyógyítót nem?

– Sajnos nem – hajtotta le a fejét Babuk szomorúan.

Szmirkó megvakarta a fejét, aztán a Tűzsólyomhoz lépett.

– Bekötöm a sebét, ha megengedi! – ajánlotta, és el is kezdte lehúzni magáról az ingét.

Hokka csodálkozva nézett rá, a szeme elfelhősödött, és zavartan krákogni kezdett:

– Erre semmi szükség! Mi, Tűzsólymok nagyon gyorsan gyógyulunk a bennünk élő tűz-ír segítségével!

– Értem. Akkor legalább ennie kellene, hogy mihamarabb megerősödjön! – Szmirkó elővette a pogácsát, és megkínálta.

Hokka ezt már elfogadta, és jóízűen csámcsogva evett.

– Remek! Rég nem ettem ilyen jót! – dicsérte, és újabb darabot kapott a csőrébe.

– A mamám sütötte.

– Ügyes mamád van. Miért is szöktél el otthonról? – faggatta Hokka.

Szmirkónak kiszáradt a torka, és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Gyorsan kitörölte, majd mogorván odavetette:

– Emlékszik az első szabályra? Úgy igazságos, hogy magára is vonatkozzon!

Az öreg sólyom felkacagott.

– Neked aztán felvágták a nyelvedet! No, induljunk tovább! – Hokka le-fel emelgette a szárnyait, és a két szökevény látta, hogy majdnem teljesen begyógyultak a sebei.

Felmásztak a hátára, és erősen megkapaszkodtak a nyakában. Nekilendültek.

A Tűzsólyom szédületes sebességgel hasította a levegőt, csakhamar erdők, mezők, tavak tűntek fel alattuk. Hokka néha lelassított, aztán szemlélődve, csendesen lebegett, máskor pedig fordult egyet, és ráfeküdt a dél-keleti szélre. Lefelé ereszkedett, hogy jobban szemügyre vegye a tájat, majd balra kanyarodott, újabb széles kört vágott, néhány percig keringett egy-egy hely fölött, mintha látott volna valami érdekeset, de aztán újra tovarepült. Lila virágos mezők, sárga búzatáblák maradtak el mögöttük.

– Biztosan tudja, merre kell menni? – súgta Babuk Szmirkónak.

– Nagyon remélem! – sóhajtott a fiú, aztán valami különös látvány ragadta meg a figyelmét.

A távolban vastag, fehér vonal jelent meg, amelyről nemsokára kiderült, jég és hóborította rengeteg.

– Ez a Feledékenység erdeje – magyarázta Hokka. – Biztosan ti is tudjátok, hogy aki épeszű, be nem teszi a lábát oda, különben azt is elfelejti, hogy hívják, és bolyonghat benne élete végéig!

– Vagy amíg meg nem fagy – fanyalgott Babuk.

– Nos, igen. Még ez első Határőr Varázsló ültette a fákat az idők kezdetén, és fújta rájuk a mágikus ködöt, ami azóta is ott lebeg. Keresztülhaladni nem lehet rajta, csak megkerülni, esetleg átrepülni fölötte.

Szmirkó összeráncolta a homlokát.

– A Hetedhét Szegletről pedig úgy hallottam, vegyes vidék, sokféle varázsnép él ott!

– Igen – hagyta helyben Hokka. – Nemsokára elérjük!

– A Hetedhét Szegleten túl következik a Lustán Tekeredő, ott kezdődik az emberek világa!

– Valóban, az az utolsó határvonal. Ám az emberekről nem sokat tudok, csak annyit hallottam róluk, hogy az abban a világban élő sólymok sokkal, de sokkal kisebbek nálunk, nincs tűz-varázserejük, és beszélni sem tudnak.

A Feledékenység erdeje fölé értek. Hokka olyan magasra szállt, amilyenre csak tudott, de a hófödte erdőből áradó jeges fuvallatok így is elérték őket. Szmirkó arcát belepte a zúzmara, a hideg levegő marta a tüdejét. Babuk is vacogott, és szorosan kis gazdájához bújt. A Tűzsólyom átforrósította a testét, hogy megmelegítse utasait, ám a tűzmágia folyamatos használata egyre jobban elfárasztotta. Szmirkó lenézett, de az erdőből szinte semmit sem látott egy-két fenyőcsúcsot kivéve. Az egészet vastag, tejfehér köd lepte be. Fenyegetően gomolygott, néhol örvények keletkeztek benne, ezeket Hokka széles ívben kikerülte.

Csakhamar átjutottak a veszedelmes területen, és színes virágokkal borított mezők, zöld erdők és alacsonyan fekvő hegygerincek tárultak a szemük elé. A sólyom körözött egy darabig, megfelelő leszállóhelyet keresve, aztán a nyírfaerdő fölé húzott, és leereszkedett egy tisztásra.

Szmirkó és Babuk lekászálódott a hátáról. Hokka kifújta magát, tollászkodott egy darabig, aztán így szólt:

– Na, ez már Hetedhét Szeglet erdeje, innentől magatokra vagytok utalva. Íme, a második szabály: soha senkinek nem szabad elmondanotok, hogy én, Hokka hoztalak át ide benneteket! Ez titok, megértettétek? Gyerünk, ígérjétek meg, hogy hallgatni fogtok!

Szmirkó értetlenül nézett a sólyomra, és éppen meg akarta kérdezni, hogy ugyan mi értelme ennek, de aztán eszébe jutott az első szabály, és inkább csöndben maradt.

– Rendben, megígérem! – vonta meg a vállát a fiú.

Hokka szúrós pillantást vetett rá.

– Figyelmeztetlek, hogy a varázsföldön tett ígéretet nem szabad megszegni, mert annak súlyos következményei lesznek!

– Például mik? – vonta fel a szemöldökét Szmirkó.

– Azt… azt nem tudom pontosan, de bizonyos, hogy átkot von maga után! És különben is, az első szabály szerint nem szabad kérdezgetned! No, további jó utat!

A Tűzsólyom megrázta magát, kitárta a szárnyát és fölrepült.

– A viszontlátásra! – kiáltotta Szmirkó.

Hosszan néztek a madár után, és amikor végleg eltűnt a szemük elől, leheveredtek a fűbe, és elővették az elemózsiás batyut. Testvériesen megosztoztak az utolsó pogácsán, majd miután aludtak egy kicsit, szedelőzködtek, és útnak indultak.

– Egyenesen menjünk! Úgy csak kijutunk az erdőből, és találkozunk valakivel, aki útbaigazítást adhat, hogy merre is van a Lustán Tekeredő! – indítványozta Szmirkó, Babuk pedig rábólintott.

***

Hetedhét Szeglet erdeje izgalmas, élettől nyüzsgő ősöreg vadon volt, amelyben sohasem telt egyformán az idő. Pintyek és széncinegék daloltak a fák ágain, rókák bujkáltak a mohos tuskók mögött, és nagyra nőtt békák pislogtak a csermelyek mellett vagy a dagonyákban. Lepkék oltották szomjukat a harmatból, a lapos kövek alatt pedig százlábúak és apró futóbogarak tanyáztak. A friss avarban sünök mocorogtak, a vastag fatörzseken mókusok szaladgáltak fel és alá. A bokrok között borzok surrantak ennivalót keresni, és gyanakodva pislogtak a jövevényekre.

Szmirkó és Babuk óvatosan haladtak előre a kanyargós ösvényeken, és igyekeztek a lombokon átszüremlő napfényben maradni, ugyanis a sötétebb részekről ijesztő morgások és neszezések hallatszottak. Egyszer vaddisznók csörtettek el mellettük, de különös módon ügyet sem vetettek rájuk. Másszor furcsa huhogást hozott feléjük a szél.

Baglyok, gondolta Szmirkó, de azért feszülten figyelte a körülöttük támadt mozgásokat. Az ösvénynek egyszer csak vége szakadt, és fákkal sűrűn benőtt terület következett. A terebélyes ágak kinyújtott karokként magasodtak föléjük, és a napot eltakarva sejtelmes félhomályt borítottak a páfrányok között lépkedő vándorokra. Olybá tűnt, árnyak inalnak bokortól bokorig, kőtől kőig, mintha csak őket követnék. Az erdő felfigyelt rájuk ehhez kétség sem fért. Babuk egészen közel húzódott a fiúhoz, és félősen dünnyögött:

– Baj lenne, ha eltévednénk!

Szmirkó is megilletődve nézelődött jobbra-balra, és megkönnyebbült, amikor végre széles, napfényes tisztásra érkeztek. Innen három ösvény vezetett tovább, és a fiú tanakodva megállt előttük. Melyiken induljunk tovább?  

– Pszt! – hegyezte a fülét Babuk. – Valami furcsát hallok!

Hosszan, csendben füleltek. A távolban erős zümmögés hallatszott, amely morgássá erősödött. Mintha valaki kiabált volna.

– Babuk, szaladj fel arra a magas fára, és nézz körbe!

A macskának nem kellett kétszer mondani. Elképesztő ügyességgel iramodott fel az évszázados törzsön, majd ágról-ágra ugrált. Megkapaszkodott a legvastagabbikban, és kinyújtotta a nyakát. Nézelődött egy darabig, aztán éppen olyan gyorsan, ahogy felment, le is jött.

– Innen nem messze, a középső ösvény végén egy másik tisztást láttam, és azon egy nagy fekete felhőt. Annak a közepében egy alak hadonászik. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit csinál – jelentette Szmirkónak.

– Gyerünk, nézzük meg közelebbről!

– Biztos vagy benne? És ha veszélyes?

– Ugyan, Babuk, meg kell tudnunk, jó irányba megyünk-e! Muszáj megkérdeznünk valakit!

Azzal Szmirkó futásnak eredt, és a kismacska alig bírta tartani vele a lépést. Hangosan ropogott az avar a lábuk alatt. Amikor végre elég közel értek, a szemük elé tárult látványtól a földbe gyökerezett a lábuk.

Óriásira nőtt darazsak rajzottak a tisztás közepén, és egy páncélba öltözött testes hölgy, egyik kezében karddal, másik kezében buzogánnyal hevesen csapkodta őket. Némelyeket a potrohán talált el, másokat a fején, és közben éktelenül ordítozott:

– Hess, rusnya férgek, hogy a barlangi pókok vacsorálnának belőletek! Kusti, ne, méregfogú, nem takarodsz? Tuduka, mozdulj má’, mi van azzal a bénító varázslattal? Hinnye, a keservit, igyekezzé’, mer’ nem bírom mán sokáig!

Egy mohos sziklán nyeszlett alak üldögélt. A férfi kopasz feje búbján megcsillant a napfény, a halántékán díszelgő loboncos tincsek meglibbentek minden mozdulatára. Félig törött szemüvege lecsúszott hegyes orrán. Körülötte mindenféle könyvek és papírlapok hevertek, és vöröslő fejjel, izgatottan keresgélt közöttük valamit.

– Nem látom! Azaz nem találom! Ej, ha tudnám, hol a szemüvegem!

– Hisz ottan van az, ahun szokott: az orrodon, te fajankó! – dörrent rá a harcias asszonyság, miközben hatalmas pofont adott egy támadó bogárnak.

– Ahá! – derült fel a vékonyka férfi sápadt arca, és följebb tolta az orrán az okulárét. – Nagyszerű! Azonnal kézbe veszem a dolgokat, csak ne kiabálj, drágaságom! Most már csupán azt kell eldöntenem, hogy bénító, vagy altató igézetet mondjak. Ezek végül is ugyanazt a hatást érik el, de a darazsak biológiai jellemzőit tekintve, talán mégis célszerűbb lenne…

– Tuduka, a kutyafáját! Jaj, te mihaszna!

A páncélba öltözött hölgy fejéről lerepült a sisak, a kezéből kihullott a kard, ő pedig elesett. Két darázs éppen célba vette, ám ekkor Szmirkó odaért mellé. Felkapta a kardot, és ide-oda hadonászott vele. Sikerült levágnia az egyik darázs fullánkját, a másikba pedig akkorát rúgott, hogy az keservesen dongva odébb penderült.

– Jó’ van, kölyök! Emmá igen! – dicsérte az időközben talpra szökött amazon. – Fogjad csak ott né azt a dorongot, osztán csihé-puhé, ahogy eddig!

Szmirkó visszaadta a kardot, és gyorsan körbepillantott. Meglátta a földön a vastag fahusángot, felkapta, és vadul csapkodott vele maga előtt. Babuk feliramodott a hátára, lendületet vett a vállán, és a mérgesen zsongó, alacsonyan röpködő bogarak közé vetette magát. Kinek a szárnyát, kinek a testét karmolta, harapta, ahol csak érte. A darazsak meghökkentek a hirtelen jött erősítéstől, ijedten zümmögve tettek még egy-két bátortalan kört, és amikor látták, hogy minduntalan odasóznak nekik, menekülőre fogták.

– Hopp! Megtaláltam! Esetleg az elterelő mondóka, az mindig beválik! Kitartás, angyalom! – A cingár férfi futva közeledett, kezében egy papírfecnit lobogtatott, de hosszú lábai véletlenül összeakaszkodtak, és orra bukott éppen Szmirkóék előtt.

– Csituljá’, mán megoldottuk! – legyintett rá a hölgy, majd lehajolt, megragadta a gallérjánál fogva, és talpra rántotta. – Ez a fiatalúr segített, és nem is akárhogy! – mutatott vigyorogva Szmirkóra.

A férfi megigazította a szemüvegét, és csodálkozva szemügyre vette a kisfiút.

– Ha szabad kérdeznem, kit tisztelhetünk az ifjú kardforgatóban?

– Szmirkó vagyok, ez pedig Babuk.

– Engedd meg, hogy mi is bemutatkozzunk, nemes gyermek! A nevem Tuduka, száz harcból kétszázat megnyert vitéz és nem mellékesen szólva régi bölcsességek tudora. Ő a feleségem, a bájos Ordina! – A nyurga alak barátságosan a kezét nyújtotta, amit Szmirkó készséggel megrázott.

– Vitéz az eszed tokját! – csapta kupán gyöngéden Ordina. – Ha nem lennék melletted, asse tudnád, hogy gyűjjé’ ki abbó’ a sok kalamajkából, amibe belékeveredsz! Node, mi járatban vagy errefelé, te gyerök?

– A Lustán Tekeredőhöz megyek, és azon át az emberek világába.

– Minek?

– A papámat keresem. Magam is félig ember vagyok.

– S ez a szőrös gombóc itt melletted miféle szerzet?

– Szipolymacska.

– Nahát! – álmélkodott Tuduka. – Még sohasem láttam ehhez hasonlót!

Babuk és Szmirkó összenéztek. A macska kissé sértődöttnek tűnt, de nem panaszkodott.

– Bocsánat, de maguk tündérek talán? – kérdezte a fiú.

– Én az vagyok! – vágta ki büszkén Tuduka. – Ordina pedig vasfogú manó. Igazi csiszolatlan gyémánt, és nekem szent kötelességem, hogy eme egyszerű teremtésbe műveltséget és jó modort plántáljak!

– És miért harcoltak a darazsak ellen?

– Ez a munkánk – emelte föl az ujját Tuduka. – Hivatásos bajmegoldóként dolgozunk. Ahol valami gond akad, és felfogadnak bennünket, a lehető leghatékonyabb módszerekkel elhárítjuk azt. Az imént például az arany méhek királynőjének tettünk jó szolgálatot. Ő bízott meg bennünket, hogy kergessük el ezeket a ronda mézlopó óriásdarazsakat a területükről!

– Hah! Elhárítom… izé, hárítottam, és tettem a jó szolgálatot, én egyedül! – csúfolódott Ordina csípőre tett kézzel.

Szmirkó megfigyelte kivillanó fogsorát. Tényleg vasból vannak a fogai! A manó asszonyság a kisfiúra kacsintott.

– Nézzed, azaz kóstoljad, amit fizetségül kaptunk a méhektől, hisz néked is jár belőle!

Ordina odalépett egy korhadt fatörzshöz, kulacsot vett elő, benyúlt vele egy odún, megmerítette valamiben, majd kihúzta. Aranyló méz csordult ki az üveg száján.   

– No, húzd meg! – nyomta Szmiró kezébe.

A kisfiú nem kérette magát. Majdnem félig megitta a nedűt, amikor észbekapott, és a maradékot az éhesen nyávogó Babuknak adta. Ordina és Tuduka újabb és újabb kulacsokat töltöttek meg, miközben zavartan kémleltek körbe-körbe.

– Hol vannak most ezek az aranyméhek? – kérdezte Szmirkó.

– Ó, hát gyűjtögető körúton! – felelte Tuduka. – Biztosan tudod, hogy virágról virágra szállnak, és fáradtságos munkával szedik össze a méznek valót.

Ezek ugyanúgy lopnak, mint az óriásdarazsak, gondolta Szmirkó, majd fennhangon hozzátette:

– Megvárhatnánk őket, hogy megköszönjük a szíves vendéglátást, és elmondjuk, nem kell többé félniük a tolvajoktól! Talán személyesen a királynővel kellene beszélni! Itt lakik a közelben?

Tuduka és Ordina rémülten pislogtak egymásra.

– Eh, sietős a dógunk, nem érünk rá erre! Mánis indulunk a következő bajhoz! – harsogta a manóhölgy.

Helyben vagyunk! Most már egyből sürgős lett nekik!

– Tessék mondani, merre kell menni a Lustán Tekeredőhöz? – kérdezte a fiú.

– Eléggé messzi van ide – sajnálkozott Ordina. – Ámbár, csak átal a Komor szoroson, onnét a Szirmos rét felé, s azután gyün a folyó!

– Nem, a vörös mocsáron át rövidebb, igaz veszélyesebb! – okoskodott Tuduka.

– Lárifári! Mindég veszélyes, mindenütt! – legyintett a manóhölgy.

– Igazad van, bogaram! Úgy vélem, a fiatalúrnak szakértő segítségre lesz szüksége, valakire, aki elkíséri az úton, és megvédi az esetleges haramiáktól!

– És hol találna ilyet? – fújtatott Babuk.

Tuduka kidüllesztette a mellét.

– Gond egy szál se! – kiáltotta. – Erre a legmegfelelőbbek a bajmegoldók! Fogadj fel minket, Szmirkó, nem bánod meg!

– Örülnék a társaságuknak, de sajnos semmivel sem tudok fizetni. Szépen megkérem magukat, hogy baráti szívességből mutassák meg az erdőből kivezető utat! – mondta a fiú.

– Cö, cö, cö, semmit sem ádnak ingyér, te kölyök! – kacagott Ordina.

– Talán mégis megegyezhetünk! – mosolyodott el Szmirkó. – Maguk kikísérnek az erdőből egészen addig a bizonyos Komor szorosig, én pedig cserébe nem megyek el az aranyméhekhez, és nem köszönöm meg a mézes ebédet. Merthogy sietünk, nemdebár?

Tuduka elképedt arcot vágott e szavak hallatán, Ordina viszont harsányan felnevetett:

– Ejha, vág az eszed, mint a… Na, az az éles eszköz, most nem ugrik be a neve! Helyes, áll az alku!  Osztán megígéred-é becsületszavadra, hogy bétartod az egyezséget?

Ó, a csudába, két ígéret egy napon! Túl könnyen adom őket, gondolta Szmirkó, de azért bólintott.

– Te pernahajder – fordult Ordina a szemüveges tündérhez –, ugyan nézzed mán meg azokat a híres térképeidet! Mer itten annyi az ösvény, mint öreganyám szakállában a bolha!

– Igenis, drágaságom! – hebegte Tuduka, és azon nyomban elkezdett turkálni a könyvei között.

A lapok kusza összevisszaságából egyszer csak előhúzott egy megsárgult galacsint. Kihajtogatta, és jobbra-balra forgatta. Furcsa jelek mozogtak a gyűrött lapon, amelyek egy idő után meghatározott sorba rendeződtek.

– Lássuk csak – mormogta a tudós vitéz, és hosszú ujjával egy zöldes barna foltra bökött –, most itt vagyunk! Mivelhogy elhagytuk a denevérbarlangot errefelé jövet, mégiscsak célszerűbb lesz, ha az avarlakók otthonait elkerülve, a pókhálós ösvényeken megyünk tovább. Azazhogy, úgy gondolom, igazából rövidebb, ha a földtúró kutyák tisztása felé indulunk. Nem, mégsem! Az úgy mégiscsak kerülő, és ki tudja, talán még emlékeznek arra a múltkori kis félreértésünkre! Inkább a pillangók lakta részeken haladjunk át, ők békésebbek.

– Akkor tehát merre? – nyikkant közbe türelmetlenül Babuk.

– Jobbra! – lendítette határozottan a mutatóujját Tuduka.

Ordina közelebb lépett, szemügyre vette a térképet, és megcsóválta a fejét. Kikapta a papírt a tündér kezéből, és megfordította.

– No, elég mán! Indulás balra, gyüjjetek utánam!

– Hehe! Persze, igazad van, egyetlenem, büszkeségem! Csak próbára tettelek, hogy mennyire tudod már a térképet olvasni!  – kuncogott Tuduka.

Felnyalábolta a könyveket és a papírokat, belegyűrte a zsákjába, amit aztán a vállára kanyarított, de majdnem összeroskadt a súly alatt.

– Ez is mindég szerencsétlenkedik! – dörmögte Ordina.

Odaugrott a férjéhez, elvette tőle a nehéz csomagot, és játszi könnyedséggel meglóbálta a kezében. A hátuk mögött zümmögés hallatszott, mire Ordina és Tuduka megszaporázták lépteiket. Szmirkó és Babuk lihegve jártak a nyomukban.

A tündér és a vasfogú manó meglepő gyorsasággal és határozottsággal vágott át Hetedhét Szeglet sűrű rengetegén. Mindössze kétszer kellett menekülőre fogniuk, mivel – szerintük teljesen alaptalanul holmi elmulasztott szolgálatokra hivatkozva – üldözőbe vették őket az üregi törpék, és a régi odvakban fészkelő varjak.

A nap magasra hágott az égen, mire kikeveredtek az erdőből. Éppen csak egy félórácskát pihentek, mert a Komor hegyszoros szabad szemmel is jól látszott, és Ordina közölte, mindössze két óriás kőhajításnyit kell még menniük, hogy odaérjenek. Szmirkó nagyon fáradtnak érezte magát az egész délelőtti gyaloglástól, de elhatározta, hogy semmiképpen sem fog gyengének mutatkozni új útitársai előtt. Meg aztán, mihamarabb át akart kelni a hágón.