Bodor Attila: A ló, aki édességet tüsszentett

Negyedik fejezet:          Csodás éjszaka

 Ahogy egyre közelebb bandukolt, a fénypontból két fénypont lett. Abból három, s mire elérte őket, már száz-meg száz kicsiny lámpásként világították be a helyet az imbolygó szentjánosbogarak. Egy teremtett lélek sem volt arra, de ilyen gyönyörűséget, mint ami most tárult a szeme elé, csak ritkán látott: egy csodaszép tulipános kertre bukkant a lankák között! Néhányan egyszerűbbek voltak, míg mások cifrábbak, de mind szemet gyönyörködtetőek. Közelebb ment megszemlélni őket, hiszen ki látott már nyár derekán tulipánt? Ennyit meg aztán végképp nem.

–  Ki jár itt? – szólt egy hang a homályból.

–  Ki lehet? – hangzott egy másik.

–  Tán egy kobold? Gonosz lidérc? Virágainkra fáj a foga? – így a többi.

–  Nem kobold és nem is lidérc. Pfffrrr. Csak jómagam, Patás Mátyás, az öreg hátas. Pffffrrrr! – válaszolt a ló, miközben hunyorogva próbálta kifürkészni, honnan szóltak hozzá a hangok.

–  Éji órán mi dolgod itt, Patás Mátyás? – csendült fel újra a virágok felől.

Matyi döbbent nyerítéssel vette tudomásul, hogy bizony itt most a tulipánok faggatják őt. Csoda-kertbe tévedt hát! Minden valamirevaló ló tudja, hogy a virágok szeszélyes teremtmények, hát még a beszélő fajták, így tisztelettudóan kell szólni velük. Töviről hegyire előadta kalandját, amely az ő szeretett Józsi apójának adósságával indult, villámokkal és mennydörgéssel folytatódott, s itt végződött: elveszve a tulipános kertben. A virágok figyelmesen hallgatták mondandóját.

–  Szóval azt mondod, kedves Mátyás – kérdezte egyikük-, hogy nincs más vágyad, mint a hazaútra rálelni, és idős gazdádon segíteni? Bárcsak tehetnénk valamit!

–  De hiszen varázserőtök van, beszélni is tudtok! Nincs rá mód? Pffrr?

–  Nekünk nincsen varázserőnk. – kezdte karcos hangján a legkorosabb tulipán – Réges-régen egy tündérlány menekült üldözői elől árkon és bokron át. Mikor e tisztásra ért, mi tulipánok elrejtettük, megmentettük, pedig akkoriban csak maroknyian voltunk. Hálából azóta is minden hajnalban eljön, hogy varázserejű harmattal hintse be a szirmainkat és leveleinket. Így örökké védve vagyunk fagytól és széltől, mert ezen a kis tisztáson örökké tavasz lesz, és gondtalanul csacsoghatunk egész évben. Hajnalban újra eljön hozzánk, és bár a harmatnak nincs akkora hatalma, hogy rögtön haza juttasson, egy részét neked adjuk. Derék jószág vagy, s meglásd, hogy a bűbáj addig tart majd, míg a célját be nem végezte!

Matyi egész éjjel próbált ébren maradni, hogy a tündérrel találkozhasson, de nem sokkal hajnal előtt mégis elszenderedett. Álmában vattacukor-hegyek és rágógumi-folyók között nyargalt, s mikor felébredt, érezte, hogy a sörénye csupa harmat és nedvesség.

–  A tündér valóban itt járt? – kérdezte izgatottan, de a tulipánok se nem mozdultak, se nem válaszoltak, csak némán hajlongtak a lengedező szellőben, hiszen neki adták a varázsharmatot.

Szomorúan megrázta magát, majd felkerekedett, hogy folytassa útját, közben aprókat szipogott. Meghűlt tán, vagy kiújult a szénanáthája? Maga sem tudta, de furcsán kóválygott öreg feje.