Az alkotói lét csapdái – 3. rész

Folytatjuk Kulcsár Zsuzsa Az alkotói lét csapdái című cikkének ismertetését (2001, Eötvös Kiadó, Tanulás, kezdeményezés, alkotás c. kötet). (Kértétek, hogy néhol fordítsam le a szakszöveget, így zárójelben pár magyarázatot is fűzök hozzá.)

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/az-alkotoi-let-csapdai-2137.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/az-alkotoi-let-csapdai-2-resz-2169.html” newwindow=”yes”] 2. rész[/button]

 

 

Az életkrízis és kreativitás kapcsolatát is tanulmányozták a tudósok. May szerint a betegségeknek vannak pozitív üzenetei; a szenvedés olyan mély rétegekbe vihet, ahol megszületik a kreativitás. (Nem véletlen a kamaszkori hatalmas versözön. Olyankor erősebbek és szélsőségesebbek az érzések, szenvedések.)

Singh az extrém időnyomás kérdését vizsgálta, 1832-ben Galois-t párpajra kényszerítették, és tudta, hogy nem nyerhet. Így előző éjjel 60 oldalban papírra vetette a matematikai analízis kapcsán a gondolatait, majd másnap meghalt. Kora ismert matematikusainak hatalmas fejtörést okozva.  (A profi írók szerint is a legjobb múzsa a határidő.)

Stephen Hawking fizikus hihetetlen szellemi teljesítménye – saját bevallása szerint – az izomsorvadás és a véges idő következménye. Akit bővebben érdekelnek életútak George Pickering Kreatív betegség c. könyvében megtalálja Drawin, Florence Nightingdale, Freud, Proust, Browning életét.

Kulcsár szerint a lényeg itt az időnyomás, az eltereléstől mentes körülmény, a szélsőséges élményvilág, mely alterált (megváltozott) tudatállapotot hoz létre és így megváltozik az idegrendszeri szabályozás.

Az élmények szempontjából is elemezték a kreatívokat. Maslow csúcsélménynek hívja (Maslow-piramis teteje), és tér és idő elveszéséről beszél szintén. (Vagyis a maximális belefeledkezésről.) Wilber totalitás élménynek hívja, és úgy véli, ha ezt a személy az individuális egohoz kapcsolja, vagyis nárcisztikus feldolgozást végez, akkor extrém módon felborul a belső pszichés egyensúly, pszichikus infláció jön létre, aminek végső kimenetele a megalománia, hatalmi téboly.(Egyszerűbben: ha önmagának és a saját tehetségének, zsenialitásának tulajdonítja az alkotó magát ezt a különleges alkotófolyamatot, akkor “isten vagyok” érzést él át, ami káros. Megjegyzem, hogy ez íróknál valószínűleg független a mű minőségétől.)

Az a jó, ha az ego helyére egy tág, kozmikus szelf lép. Ilyenkor nincs kizárólag kötődés, így nincs veszteségélmény a mű befejeztével. (Nagyjából a szerénységről és alkotói alázatról beszél. Az alkotófolyamat NEM az író érdeme, hanem simán csak egy agyi üzemmód, és ha ezt szem előtt tartjuk, könnyebb visszarázódni a valóságba.)

Már sok utalás volt arra, hogy átáll az idegrendszer, de hogyan? Az alkotás felfokozott érzékelés, hiperstressz állapot. Mandell a transzendencia pszichobiológiája kapcsán kifejti, hogy módosult tudatállapot akkor lép fel, ha a szterotonin nem gátolja-szabályozza a mezolimbikus és temporális struktúrákat. Az amfetaminok stb hatása kiürülés után is megmarad, a hippokampuszban fokozott sejtkisülés, végül sejthalál következik be. A kindling-effektus: a rendszer korábbi izgalma után a neurológiai küszöb csökken. (Ha gyakran írsz, egyre könnyebben áll át rá az agyad.)

A szterotonin-szintre azonban hat a stressz is (drive-arrest szekvencia). A fokozott fiziológiai aktivitás pl alkotás, hosszútávfutás, éhség, alváshiány stb provokálja a szterotonin rendszert (drive), amelyet utána autoreceptor gátló hatások állítanak le (arrest). Mandell feltételezi, hogy a meditáció is kikapcsolja a szterotoninsejtek működését (és a retikuláris-septális kört), míg a szenzoros izoláció növeli a hippokampális sejtekre (CA3) demodulálóan ható ágensek hatását, így az LSD-t és a ketamint. (Az agyad egy drogos. :))

Vagyis nincs szabályozás, így létrejön az énvesztés élménye, és ez okozza az istenélményt és a megvilágosodást. (Vagyis mindenféle gyanús kémiai folyamatok felelnek azért, hogy ihleted, transzcendens élményed és hasonlód van.)

Kulcsár nem ért egyet, és megjegyzi, hogy ezt az elméletet kevés közvetlen bizonyíték támasztja alá. (Ami amúgy alátámasztja: az öröm, a marihuána, a szexuális izgalom stb mind nagy amplitúdójú, lassú szeptohippokampális elektromos aktivitással járnak. A halálközeli élményeknél is a CA3 sejtek extrém érzékenységét mérték. Szóval ezen még vitáznak majd pár évig a kutatók.))

Jacobs és Nadel a kettős memóriafunkció modellből indult ki, vagyis az érett agynak (hippokampusznak) van önéletrajzi és egyéb emlékezete. A korábbi memóriafunkciók  előtérbekerülése forrásamnéziával társul. (Vagyis a 3 év alatti gyerekek nem emlékeznek, mert az agyuk még fejlődik. A kisgyerekkori élmények azonban ott vannak az agyban, ennek bizonyítékai a gyerekkori fóbiák. Amikor kifejlődik a hippokampusz, akkor az agy máshogy tárolja az emlékeket. Ez valószínűleg összefügg a beszéd kialakulásával is. A kicsik élményei többé nem elérhetőek.)

Szélsőséges stressz hatásakor gátlódik a hippokampusz, és megmarad az ősi emlékezési forma; felújul a régi viselkedés. A hippokampusz nem gátolja így az amigdalát, és a hipofízis-hipotalamusz- mellékvese tengelyt (stressztengely). Visszafelé is ellenőrizték: a posztraumás stresszbetegeknél valóban megtalálták a hippokampális funkciózavarokat. (Vagyis ha nagy stressz ér, akkor előjöhet az ősi, kisgyerekkori emlékezet. Amikor írsz, olyan rétegeit érheted el a saját énednek, és olyan dolgokat szőhetsz bele akaratlanul a műbe, amiről nem is tudod, hogy létezik.)

Rossi összeveti a stresszt és a disszociációs zavarokat. Úgy véli, a súlyos stressz minden esetben alterált állapotokat eredményez, ami egyfajta spontán hipnózisnak, állapotfüggő tanulási helyzetnek , azaz disszociatív jelenségnek tekinthető.(Most beugrik az előző bejegyzés kizökkentéses része, ugye?)

Valószínűleg amnézia lép fel a normál memória számára (most beugrik az előző részekből az alkotók saját művére való amnézia) , vagyis a szélsőséges élmények nem hozzáférhetők csak ugyabban a helyzetben. Úgy véli, egy embernek az arusal-szintek alapján akár többszörös öntudati rétege lehet (tudatelőttes). És ezek összetevődhetnek kreatív és vallási élmények, hallucinogén anyagok, vagy épp pszichotikus megszállottsági állapotokból. (Most beugrik Byron is).

(Egyszerűbben: lehetséges, hogy az elme emlékanyaga réteges szerkezetű. Amit megélsz egy baráti beszélgetés, egy elfeledett berúgás, egy depressziós kamaszkori percben, azt akkor tudod előhívni, ha vagy ugyanabban a helyzetben vagy, vagy pedig ugyanabban az elképzelt helyzetben pl íráskor.)

Az időfüggő szenzitizációt is szóba hozza Kulcsár a kreativitás kapcsán. Antelman definiálta ’94-ben, hogy idővel túlérzékenyek leszünk a gyógyszerekre vagy környezeti stresszorokra; egy alkalom is hosszútávú hatást válthat ki. Bell a limbikus területet okolja, ahol a hippokampusz is van. Post rámutat, hogy a pszichés bajok első kiváltódása erős társadalmi hatás során történik, míg később már kisebb feszültség is kiváltja a zavart. Túlérzékenység jön létre mind a helyzetekre, mind az agyi történésre. Kulcsár összeköti ezeket a kreativitással. Az idegrendszer “rátanul” a kreatív munkamódra. (Kissé eltávolodva a szakszövegtől mondhatjuk azt is, hogy írj gyakran. Már az első sztorid is lehet olyan nagy élmény, hogy imádd az írást. És ha gyakran írsz, egyre könnyebben ráhangolódsz, és egyre egyszerűbben rááll az agyad.)

Antelman (’97)még azt is kimutatta, hogy ha egy túlérzékeny rendszer (neurokémiai, fiziológiai, endokrin) eléri a működésének felső határát, akkor lekapcsol (oszcilláció), így védi a test önmagát. Kulcsár innen eredezteti az alkotóknál megfigyelt ciklikus és bipoláros tüneteket. (Ha már a füleden is a karakterek és a sztori jön ki, lehet, hogy olyan undor kap el, hogy soha többé nem akarsz papírt látni. Ha depressziós leszel, akkor kitartás, úgy tűnik, csak az agyad védi magát tőled. )

Érdekes még a kontextus-függés is. Az extrém élmények hatása fokozódik vagy hirtelen lekapcsol a test, ha idegen helyzetben történik. Crombag patkányoknak gyógyszereket adott. A saját ketrecekben nem alakult ki szenzitizáció, de ha idegen ketrecben kapták, akkor igen. Kulcsár szerint ez az oka, hogy a művészek idegen környezetben jobban dolgoznak. A kiszakadás segíti a disszociációt, így az alkotást is. (Ha már egy tengerparti bungalót nem tudsz kivenni, legalább ülj be a könyvtárba írni.)

***

Írói szempontból összefoglalva a három részletet: az alkotásnak van egy ára, mind idegrendszerileg, mind párkapcsolatilag, és ez teljesen normális jelenség. Nem kell megijedni a felmerülő problémáktól, hanem józan ésszel megoldani őket. Írás közben ideális a magány, esetleg egy új hely, de utána a depresszió elkerüléséhez fontos a többi ember, a szerető közeg. Ez visszabillenti a személyt a realitásba. Az írói alázat nem csak a kritika fogadásánál fontos, hanem egészségvédő faktor is, az agy érzékeny “műszer”.

Más pszichós ismereteket idecsatolva: a különböző csoporttagságok megtartó ereje is jelentős egészségvédő faktor (netes csoportok, klubbok, egyházak, polgári körök), illetve a sport is csökkenti a hullámvölgyeket.

További jó írást mindenkinek! Ha szeretnél máskor is pszichológiai cikkeket, lájkold, abból megtudom, hányan érdeklődtök ilyen dolgok iránt.

Varga Bea (Aranymosó)

 

 

 

 

5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Bea!
    Sokkal érthetőbb volt a hozzáfűzött magyarázatokkal! Köszönjük szépen!
    Néhány dolog ismerősnek tűnt. Gyakran megesik velem, hogy amikor elakadok a cselekmény szövésében, az segít rajtam, ha helyet változtatok, méghozzá igen hatékonyan. Felülök egy buszra, utazom egyet, és az ott érő teljesen hétköznapi hatások megmozdítják a fantáziámat, új ötleteket adnak. Pár évvel ezelőtt az írást is így kezdtem újra. Jártam az országot, és a hosszú autópályázás, vagy egyenes alföldi utak alatt születtek a karakterek, a regények fordulópontjait adó cselekmények.
    A határidő kérdése is érdekes számomra. A harminc éves koromban abbahagyott írást miért éppen kétszer annyi idősen folytattam? Talán megéreztem a határidőt, ha nem is valóságosan, de tudat alatt. Azt is érdekesnek tartottam, és talán itt a magyarázat: fiatalon is akartam regényt írni, de csak novellára futotta. Egyetlen nyomtatásban megjelent munkám is rövid elbeszélés lett. Akkor egyszerűen megoldhatatlan feladatot jelentett számomra megszervezni egy regény cselekménysorát. Manapság sok mindennel lehet bajom írás közben, nem képzelem magam zseninek, de a regényeim fordulatosságát, cselekménysorát még senki sem kifogásolta. Valószínűleg érvényesül a határidő által felfokozott működés ereje.
    A magány és társaslét váltogatásában is magamra ismertem. Feleségem pedagógusként ment nyugdíjba, és utána nem akart unatkozni. Pár évre visszatért eredeti szakmájához, és elment ápolónőnek. Nagyjából minden második napon egyedül voltam otthon, a közbülső időben pedig nem. Nagyon gyorsan tudtam írni ezekben az években.
    Köszönjük szépen a cikksorozatot, és így a civil ember számára érthető formába öntve szívesen olvasnék máskor is ehhez hasonlót.
    Köszi!
    Attila

  2. Igyekszem munkáimat beosztani – sikerül is-, nálam az utolsó napok/órák hajrája nem sok jót hoz, akár alkotói akár más folyamatról van szó. Kapkodásnak selejt a bölcsője, legalábbis nálam.

    Kamaszkori érzelemhullámokból fakadó versírás: amit anno különlegesnek véltem magamról, teljesen hátköznapi. 😀
    Ahogy az is, sok felnőtt fejjel író ember gyerekként is írogatott már, ez sem egyedi.

    A gyerekkori amnézia mindig is érdekelt, kár, hogy keveset tudni róla.

    Szterotonin helyett nem szerotonint akartál írni?

  3. Veronika: a gyerekkori amnéziára általában azt szokták mondani, hogy akkor még nem alakultak ki a benyomásokat jelentésekké szervező belső folyamatok, ezért kaotikusan, rendszerezés és jelentés nélkül tárolódnak az emlékek. Valójában nekem ebből az a benyomásom, hogy tulajdonképpen nincs is amnézia, csak a fejünkben nincs a tárolt emlékekről jelentés – például nem tudom azt mondani, hogy apuval elmentem moziba, mert nincs a fejemben térkép, ami az “el”-t definiálná, vagy fogalmam arról, hogy mi a mozi vagy mi történik ott; nem tudom, hogy a vászonra rávetítenek valamit, ami nincs ott igazából, csak mozgó dolgokat látok, ezért nem tudom, hogy ennek az én életemben jelentős dolognak kell lennie.

    Viszont azt, amit a testemmel éreztem, azt elő lehet hívni, és néha képek, illatok is bevillanhatnak.(Jobb agyféltekés, ún. “forró” memória vagy szomatikus emlékezet.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük