Az alkotói lét csapdái

Írónak lenni nem könnyű dolog, megviselheti az alkotót és a környezetét egyaránt. A pszichológusokat mindig is érdekelték a tudósok, művészek. Kulcsár Zsuzsa Az alkotói lét csapdái című tanulmányában (2001, Eötvös Kiadó, Tanulás, kezdeményezés, alkotás c. kötet) számos kutatást ismertetet, majd új értelmezést ad ezeknek. Háromrészes cikksorozatunkban megismerkedhettek a kutatásokkal, és a hozzá fűzött tapasztalatainkkal.

Általában az írás kapcsán a kognitív feltételekről beszélünk. Ilyen a történet kidolgozása, az írástechnika megtanulása, a pályatársak műveinek elolvasása. Kevés szó van azonban a kidolgozásról és kitartásról.
Csíkszentmihályi Mihályt sokan ismerik a Flow című könyvéről, melyben a boldogság feltételeiről beszél. Szerinte hihetetlen figyelem kell az új alkotáshoz. “Hogyan fedezte fel a gravitációt?” “Folyton ezen gondolkoztam” felelte Newton, és ez szó szerint így van. A szerzők fejében is – a napi cselekvés mellett – gyakran a háttérben ott munkál a történet. Látszólag elkalandozik a figyelmük a családi körben, vagy szélsőségesebb esetben tovább mennek a metróval, szétesettnek tűnnek a mindennapi életben. A monoton munkák is nagyszerűek a gondolkozásra, Agatha Christie mosogatás közben találta ki a gyilkosságait.

Martindale 1996-ban 710 feltalálót vizsgált meg. Leggyakoribb közös tulajdonságuk az extrém méretű kitartás (perszeverancia) volt, amit mennyiségileg is mérni lehetett a munkaórák számával. Nagyságrendekkel többet dolgoznak, mint a szokásos. A munkájuk kitölti az életüket. Az ilyen kitartást idegrendszerei zavarnak és abnormálisnak tekintik, ha más dolog kapcsán történik (pl mániákusok).
Más értékekre is magasabb pontot kaptak. Az alkotók jobban tűrik a kétértelműséget, nyitottabbak az új élményekre, erősebb bennük a növekedés vágya és a kockázatvállalási készség, szeretnek önálló ítéletet hozni.

A szenvedélyek jórészt pótcselekvések, de az alkotás nem. A hétköznapokban azonban az alkotás ugyanúgy összeütközésbe kerül a mindennapi léttel, mivel az elaborációs szakasz (pl regényötleten bambulás) különleges tudatállapot. Csíkszentmihályi megfigyelése szerint alkotás közben kilépés történik énből, időből, környezetből (ld. Kreativitás c. könyve). A feladatban nincs telítődés, az alkotó nem unja meg, nem fárad ki. A téma öngerjesztő körbe vonja az adott személyt, aki boldogságot és konstans lelkesedést él át.
Odobleja még 1938-ban a kreativitás több “univerzális törvényét” fogalmazta meg pl minden fiziológiai funkció felfokozódik. Ő írt elsőnek a negatívumokról, vagyis a kreativitás hullámzó, ciklusosan ismétlődő voltáról. Illetve ő kötötte össze a bipoláris zavarral. Innen gyökeredzik a pszichológusok gyanúja, hogy valami nincs rendben a művészekkel.

A 70-es évektől sok tanulmány született a ciklikus kórképek és az alkotás kapcsolatáról. A 90-es években a nagy emberek életútján végzett elemzések is alátámasztották ezt. Richards 1988-ban megvizsgált mániáko-depresszív és a ciklotim személyeket és egészséges családtagjaikat. Azt várták, hogy a betegek magasabb értéket adnak a Lifetime Creativity Scales teszten, de meglepetésre ennek ellenkezője történt. Az egészséges rokonok kreatívabbak. Vajon miért?

1993-ban Jamison készített egy Byron-elemzést. A disszociáció egyfajta szétesés pl identitásérzet elvesztése, memóriazavar. Byron az orvosa szerint “állandóan változó higanytermészettel” rendelkezett, vagy ahogy most mondanánk disszociatív személyiségzavara volt (mintha több ember lakna benne). Jamison szerint a változékonyság a művészi léttel együtt jár. Keats “negatív képességnek” nevezi ezt; a költőnek nincs énje, ő egy kaméleon.

Nemiah szerint a patologikus disszociáció fogalma az ihletre is kiválóan alkalmazható. A szerző bizonyos értelemben „szétesik”. Kipling a tollát vezető démonról ír. Sokan mások szintúgy külső hatásról pl Szabó Magda fensőbb erőkről. Az élményleírásból úgy tűnik, hogy az akarati kontroll és az én-érzés módosul.

A disszociációkhoz sokszor társul memóriazavar. Gyakori jelenség az alkotóknál, hogy a saját művükre nem emlékeznek, és hasonlít az amnéziás tünetekre. Ennek oka lehet az állapotfüggő tanulás – ez esetben a mű csak abban az állapotban, benső miliőben folytatható, melyben fogant. (Az írók gyakran mesélnek egy-egy zeneszám végtelenített meghallgatásáról, vagy arról, hogy ugyanott és ugyanabban a helyzetben írnak.)

Az állapotfüggő tanulás is lehet az oka az alkotók szélsőséges öntörvényűségének és alkalmazkodási nehézségének. Amikor kizökkentik, akkor a frontális lebenyen megsérült emberek tüneteit mutatják agresszió és fiziológiai jellemzők kapcsán. Ez látszólag ellentmond a nyitottságnak, rugalmasságnak (Martindale-féle rejtély). Úgy tűnik, hogy az alapvetően nyitott személyiség az alkotófolyamat alatt teljesen lezár a külvilág felé. (A szerzők családtagjai gyakran anekdotázgatnak arról, hogy az író hozzávágta az házastárshoz a húslevest, vagy üvölt, ha kizökkentik.)

Maga a munka kapcsán úgy tűnik, hogy kétféle alkotó van. Az egyik ”kettős tudattal” rendelkezik, nem csak az intuíció vezeti, hanem jelen van egy erős folyamatos kontroll és kritika is (Jung-féle reflektív-szentimentális-apollói típus), a másik viszont úgy érzi “diktálnak neki” (Jung-féle achaikus-naív-dionüszoszi). Ezt talán lefordíthatjuk az írástechnika nyelvére is; egyes szerzők spontán írnak és csak később szerkesztenek. Mások pedig minden mondatot azonnal csiszolnak.

Balesetek, traumák nyomán gyakran alakul ki disszociáció és vele együtt módosult központi idegrendszeri szabályozás a stresszválasztendszert és a limbikus rendszert illetően. (Konkétan: hipofízis-hipotalamusz-mellékvesekéreg tengely, illetve a hippokampusz-amigdala körről van szó.) Kulcsár Zsuzsa meglepő csavarral úgy véli, maga az alkotói tevékenység hoz létre egy olyan hiperstressz állapotot, ami felfüggeszti a megszokott szabályozást, és alterált szabályozási mód jön létre. Vagyis az alkotó nem “születik”, hanem maga a kreatív tevékenység alakítja ki. Lefordítva ezt, minél többet írunk, annál inkább megváltozik az elme működése, és maga a személy.

Kulcsár Zsuzsa számos irodalmi példát is hoz. A Doktor Faustus szövegelemzéskor feltűnik a felfokozottság, az alkotó istennek érzi magát. Észrevehető még a szélsőséges hangulati ingadozás, az énfelnagyítás és hatalomvágy. Meghökkentő gondolat, de Kulcsár megemlíti, hogy veszélyes, ha az alkotói lét betölti a teljes életet, és talán ez a “tudás fájának” és a kárhozatnak a mélyebb jelentősége.

A cikk második részét jövő vasárnap olvashatjátok.

(Varga Bea)

22 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszett a cikk, szeretem tudni, hogy mi történik “odafent” és a pszihében, miközben dolgozom. 🙂
    Várom a folytatást!

  2. Érdekes, ezek szerint az írók is egyfajta kísérleti egerek a pszichológiával foglalkozóknak (miért is ne?), és nyilván van sok hasonlóság az alkotók között, illetve a művek születésében, de azt gondolom, mégis minden igazán kreatív ember, művész “egyedi darab” a gondolkodását vagy a munkamódszereit tekintve. Sőt, az egyes művek is teljesen különböző módon jönnek létre. Van amikor nyugalom kell, van amikor nyüzsgés, pezsgés vagy akár dráma. Egy költő írhat a napsütötte kertben, és a lövészárokban is.
    Mindazonáltal érdekes dolog az alkotás folyamatát elemezni, és bizonyára sok megfigyelésnek komoly tudományos háttere van. Kíváncsian várom a másik 2 cikket.

  3. 😀 jó kis tudományos nyelvezetű cikk, némely ponton én is magamra ismertem. Az egyik például: “…egyes szerzők spontán írnak és csak később szerkesztenek. ”

    A művészt érintő nem tolerálásra van példám, nem tartják felénk tisztességes tevékenységnek, inkább csak hóbortnak.

  4. Elég sok írót ismerek, és ahogy láttam, a párkapcsolatok egy része zátonyra is fut az írás meg nem értése miatt. Van, hogy a férfi szerzőknek azt vágják a fejükhöz “legyen rendes munkád, az írás nem az”, vagy a feleség nem tud mit kezdeni a rendszertelen életritmussal (mondjuk a férfi húsz órát ébren van és ír). Vagy érzik, hogy mindig csak másodikak lehetnek a férj képzelt karakterei mögött, és féltékenyek.
    A női szerzőknél a párjuk esetleg nem becsüli az írást, lenézi, hobbinak tartja. Mérges, ha a nő nem hall írás közben. Vagy azért, mert a nő a “gépet veri”, de nincs elmosogatva és kupi van.
    Érdekes, hogy a férfi akkor nyer bocsánatot ezekre, ha sikeres. Míg a nő akkor sem biztos, hiszen ez kiválthatja (az esetlegesen munkájában sikertelen) partner féltékenységét.

    Nem könnyű dolgok ezek, és szerencsés, akinek megértő partnere van.

  5. Többen is felhoztátok, hogy nőknek nehezebb, ezt bizony én is tapasztalom. Azt hiszem, csak néhány sztáríró meg celeb kap annyit az írásaiért, hogy abból meg tudjon élni. Aki dolgozik 8 órát akármit, utána bevásárol, hazamegy, főz, takarít, gyereket gondoz és még talán a párjával is megbeszéli a napot, vagy megnéz egy filmet, mikor ír?!!
    Mert azért anyutól a támogatós helyeken is elvárják, hogy a húsleves az asztalon legyen, a gyerek meg megfürösztve, mesével, ágyban…
    Ha az írót nem becsüli a társadalom, és nem fizeti meg, azt tuti, hogy a kreativitása bánja – és jó esetben nem lesz megkeseredett vagy elvált stb.

  6. A párom értékeli a szenvedélyemet, sőt, ő legfőbb támaszom ebben, míg az a családom, amelyik a szüleimet foglalja magába, csekély mértékben veszi komolyan. Bezzeg ha valag pénzt keresnék vele, másképp állna a szénám, pénzből értenének, addig viszont…

  7. Minden pszichológus azért kezd pszichológiát tanulni, hogy megismerje önmagát. Miután úgy véli, megtörtént, keres bolondabbakat, hogy helyreálljon az önbizalma. 🙂

  8. Szerencsére elmondhatom, hogy engem is támogat a családom. Ám amikor önmagunkban dúl a csata, és ostoroz a lelkiismeret, hogy egyik a másik rovására megy, azzal nehéz megküzdeni.
    Mert tőlük vesz el az ember időt, amikor ír. A háztartásról nem is beszélve. 🙂 Aztán jön a bűntudat, (nyilván nem mindenkiben) és amikor éppen takarítasz, és érzed, hogy most nem ezt kéne csinálnod, mert “most van az a pillanat, amikor a jegyzetelés nem elég, oda kell ülnöm, mert ha nem akkor elszáll az ihlet, az az állapot, amelyet mindannyian jól ismerünk” és nem tudod megtenni…
    Nem tudom más hogy csinálja, én vívódom rendesen.
    És persze szimplán levagyok hülyézve, mert a család a háromfogásos ebéd helyett, simán megenné a virslit is, csak én problémázom túl. Gondolom másnak is vannak ilyes problémái. 🙂
    Ám ha az ember megismeri az alkotás pszihológia hátterét, (ahogy ebben a cikkben is) az biztos kárára nem válik, számomra elgondolkodtató.
    Mindenesetre megnyugodtam, hogy teljesen normális, ha néha nem vagyok normális. 🙂
    Tényleg nagyon várom a cikk folytatását.

  9. Kósza, aki tízévesen rákos nagymamát ápolt, fogyatékos testvérre vigyázott, vagy az alkoholista szülők helyett gondoskodott a saját kistesóiról, az gyakran folytatja a segítő viselkedést felnőttként.

  10. A körülmények, befolyásolják a személyiséget, de nem vonható le egyértelműen ilyen következtetés. Az öröklött gének eltérőek, ezért eltérően reagálnak a körülményekre, sokan inkább menekülnek múlttól. Ráadásul a „mert ebben nőttem fel, ezt folytatom” szemlélet bizonyos beszűkültségre is utalhat, amiből kitörési vágyat jelenthet egy nem létező világról szóló fantáziálás. Úgy vélem szakmai elhivatottsághoz – író, vagy pszichológus – kevés a gyermekkori körülmények hatása. Találkoztam olyan segítőkkel, akiknek harmonikus gyermekkora volt, de az öröklött génjeiknek köszönhetően jobban, empatikusabban, és kreatívabban végezték a munkájukat, mint negatív sztereotípiákkal terhelt általad említettek. Minden ember más, és más, nem lehet ugyanazt a terápiát alkalmazni mindenkire.

  11. Engem ritkán érdekel valami igazán. Többnyire azért, mert túl általánosnak találom, vagy jelentéktelennek, esetleg már találkoztam vele és akkor már nem érdekes. Azon felül, hogy értékesnek tartom a cikket, egy önképet is ad. Köszönöm a feltöltést, ritka élmények egyike volt ennek a cikknek az olvasása a számomra. Kíváncsian várom a következőt.

  12. Kósza Látomásnak:
    az, hogy valaki hogyan lép a segítő szakmák ösvényére, sok kutatásnak adott alapot a múltban. Igen, vannak aki genetikailag predesztinálják, bár manapság az ilyesfajta, eszencializmust igyekszik kerülni a tudós társadalom. Inkább az önismeretre hagyják: tudd meg te magad, hogy kerülsz ide!

    Saját élményeim és életutam alapján félig igazat adok neked az első hozzászólásodban. A pszichológus, amikor a szakot tanulni kezdi, beteg, de ez nem csak az önismeret, hanem az öngyógyítás igénye is. Mire elvégzi az egyetemet és a kötelező – átfogó repertoárral esetenként több száz órányi – önismeretet, az önérzete és a lelki egészsége már a helyére került. (Én még ennek az útnak körülbelül a harmadánál járok, de elképesztő energiát és időt fektettem már magamba.)

    A terápiáról írt hozzászólásoddal viszont nem értek egyet. Rengeteg fajta megközelítés és terápiás módszer létezik, viszont a kutatások alapján tulajdonképpen lényegtelen, hogy melyiket használod. A terapeuta és kliens közötti kapcsolat az, amelyik gyógyító erővel bír.

  13. Kedves Gergely, gyakorlatilag ugyanazt írtad, amit én. A gyerekkori tapasztalatok nem jelentenek elhivatottságot, egyértelmű hozzáértést. Az adott esettel kapcsolatban nyilván szerez tapasztalatot, de kevés. Hozzáteszem, lelki sérülést viszont igen, ami helytelen sztereotípiák kialakulásához vezethetnek. De ez utóbbi sem törvényszerű, csak a lélek sérülése.
    A segítő szakmákhoz mérhetetlen empátia, és kreativitás szükséges, hiszen emberekkel foglalkozni nem olyan, mint csapágyat készíteni, vagy házat építeni. Ami az egyiknél beválhat, más esetben ellenkező hatást válthat ki, és fordítva. De ez már közhely. A lényeg, hogy a segítő szakmákhoz szükséges elhivatottság a génekben lakozik, és bár a körülmények formálnak, nem determinálnak.
    Sajnos a mai világban sokan végeznek olyan munkát, amely nem optimális a személyiségüknek, de valamiből élni kell, ezért e szakmákban is találhatunk oda nem illő embereket.

  14. Gergely, tudtommal csak a terápiák általános hatékonysága egyforma, de ha lebontjuk betegségekre, akkor a fóbiásoknál a viselkedésterápiák, a skizofréneknél a gyógyszeres, a depressziónál a gyógyszeres és kognitív terápia együttese a jobb. (ld Comer könyve) Vagy lemaradtam valami új tanulmányról? 🙂

    Kósza, azért a genetikát nem emelném piedesztálra, főleg, hogy az agyat újra tudja huzalozni az erős és ismétlődő környezeti hatás. Valószínűleg a neveltetés, személyes érzékenység, szubjektív szűrés, megküzdési képességek, lehetőségek (stb) ÉS a genetika együttese lehet a ludas abban, hogy ki milyen szakmát választ.

    A “Minden pszichológus azért kezd pszichológiát tanulni, hogy megismerje önmagát. Miután úgy véli, megtörtént, keres bolondabbakat, hogy helyreálljon az önbizalma.” témát meg folyamatosan hallom, és sztereotípiának tartom.
    Talán igaz a Gergely-féle huszonéves fiatalemberekre, de a huszonévesek eleve önmagukat gyógyítják és az önismeret időszaka ez a kor. Én 36 vagyok, és már rég ismerem az összes hülye dolgomat. Önismeretre az élet tanít minket, nem iskolák. Az Eltén töltött évek alatt mindössze 1 gyakorlat volt, ami segített, hogy új dolgot tudjak meg magamról.
    Simán azért járok egyetemre, mert ott összpontosul az az információhalmaz, amire szükségem van. Illetve egyes elméleteim ellenőrzéséhez el kell sajátítanom a profi kutatás alapjait.

    A lélek sérülése meg jó dolog, helyesen megélve gyönyörűen formálja a személyiséget.

  15. Én annyit fűznék hozzá a fiziológiai részhez, hogy rossz volt a felsorolás: az első a hipotalamusz, utána jön a hipofízis – de a mellékvesekéreg jó helyen volt 😉 A hormonális szabályozás szempontjából ugyanis egyáltalán nem mindegy, mert a hipotalamusz az, ami effektív tényleg termeli is a hormonokat, a hipofízis pedig egyfajta raktár, onnan már csak üríteni kell… Ha nagyon durván akarunk fogalmazni, akkor a hipofízis ilyen szempontból passzív résztvevője a szabályozásnak…

  16. Látomás: az elhivatottság, a kreativitás, stb. fontosságával abszolút egyetértek, az empátia genetikai determinizmusával nem. Nem ismerek olyan kutatást, ami az empátiát genetikai gyökerekhez kötné. (Az evolúció körüli viták tudom, hogy érintik az empátiát, mint a faj szintű fennmaradás esélyének növelését, de ezekben sem olvastam különösebben az empátia génhez kötöttségéről.) Igazából még az empátia idegrendszeri hátterét (a tükör-neuronokra alapozó elméleteket) is ostrom alá vették.

    Bea:most nem vagyok felkészülve annyira, hogy hivatkozni tudjak, úgyhogy csak röviden. A kései nagy kutatók közül valaki elkezdett hatásvizsgálatokat készíteni a nagy értelmezésekről és módszerekről, és azt találta, hogy valójában a szakmájukat jól végző pszichológusok ugyanakkora arányban hajtanak végre sikeres terápiákat. A következtetés az volt, hogy a terápia formája nem annyira fontos, mint az, hogy kiépül a stabil kapcsolat a terapeuta és a páciens között.

    De fontos az is, hogy ez rendszerszemléleti már. Tehát e szerint gyorsan lehet deszenzitizálni egy pánikbetegséget – a la comer könyv – de a pánikbetegség itt nem egy konkrét patológia, hanem maladaptív kompromisszum egy rendszerben (pl. a családban), avagy más szavakkal megfogalmazva a kliens túlélési stratégiája. A deszenzitizálás után jó eséllyel tünetváltás következik, esetleg az is lehet, hogy a család egy másik tagja vállal fel új patológiát.

    Ezen szemlélet szerint a betegség mindig egy hiba az emberi kapcsolatok rendszerében. (Családon belüli kommunikációs problémák megszüntetése után látványos javulás látszik pl. skizofréneknél, konkrét esettanulmányt is hozott be erre az egyik tanárunk klinikai terepgyakorlaton.)

    Egyébként minden tiszteletem ellenére: nem hiszek abban, hogy a strukturált önismereti munkát kiválthatná az élet. De ez egy olyan téma, amit nem itt kéne megvitatnunk.

  17. Máté, köszi a pontosítást! Tényleg elírtam.

    Gergely, belenéztem a Comerbe, 147.o. Amúgy két malomban őrölünk, én az azonosan erős kapcsolat mellett mért terápiás hatékonyságra gondoltam. De már tényleg elkanyarodtunk az írástól.
    (Az életet szerintem ne becsüld le.)

  18. Kedves Gergely, én ezt a társalgást úgy folytatom, mintha ősember beszélgetne veletek, csakis tapasztalati úton. Nincs semmiféle számottevő pszichológiai végzettségem, ilyen jellegű iskolába sem jártam. Ne várj tőlem szakkönyvekre támaszkodást, idézeteket, hivatkozást, mert nem fogok írni. Csupán élek, és elég régóta ahhoz, hogy legyenek tapasztalataim. Nem állítom azt, hogy nem volt pszichológia tankönyv a kezemben, egy kétkötetes főiskolai tankönyvet, ha jól emlékszem kb. tizenhárom éve egy hét alatt olvastam ki. Nem volt nehéz, a kísérletek leírásait kivéve nem tartalmazott új dolgokat, csupán rendszerezte, és összefoglalta azt, amit tudtam. Nem vagyok zseni, csak valamikor érdekelt a dolog, mert leendő edzőként úgy éreztem, szükségem lesz rá.
    Az empátia genetikai kapcsolatát azért vélem, mert tapasztalataim szerint empátiára nevelni nem lehet olyanokat, akikben nincs rá hajlam. Ismertem olyan embert, aki nyolc egészséges gyermeket szült, és mindet intézetbe rakta, pedig volt lakása, és olyant is ismerek, aki a súlyos fogyatékos gyermeke halála után egy másik ugyancsak súlyost vett ki intézetből és azt neveli. Ehhez semmi köze annak, hogy milyen gyerekkora volt, milyen körülmények között nőtt fel. Akinek tragikus gyerekkora volt, nyilván érzékenyebb a hasonló tragédiákra, de ez az érzékenység nem feltétlenül jelent empátiát.

    Kedves Bea, a lélek sérülését illetően, valóban lehet jó dolog, sőt az esetek zömében az. De a nehezen kapcsolatot teremtő emberek közt akadnak negatív példák is.
    A genetikát nem emelem piedesztára, úgy vélem a géneken főleg a hajlam, és a vérmérséklet függ. Fontos szerepe van a környezeti hatásoknak is, de az első szakmát általában a szülő választja, a gyereknek még nincs elég tapasztalata, és önismerete hozzá. Később aztán ez változhat, mint pl. az én esetemben. 🙂

  19. Bea: nem becsülöm le az életet. Csak a szigorúan vett élethez nem szükséges a legmélyebb önismeret, ezért nem is kényszerít rá. Márpedig szerintem a legmélyebb rétegeket a strukturált önismereten kívül csak a valóban spirituális életvitel eredményezhet. (Bár nem abban a formában, ahogy a spiritualizmust a fogyasztói társadalom értelmezi, de az megint egy külön mise.)

    Látomás: először is szeretném tiszteletem kifejezni, amiért edzőként belevágtál ilyesmibe. Én úgy érzem, sokan profitálhatnának, ha lenne egy kis élményük a pszichológiával, de sajnos a legtöbb fontos helyen – pl. pedagógián – rosszul, szárazon, lexikálisan tanulják, ezért sokan utasítják el. Ilyen helyeken úgy gondolom, a gyakorlati élmény, pl. egy csoport foglalkozás, sokkal hasznosabb lenne. Tiszteletem az élettapasztalatodért is, de a következtetésed megalapozatlan.

    Az általad közölt példák szemléletesek, de nem feltétlenül az empátiát, sőt, úgy gondolom első sorban nem az empátiát prezentálják. Az egyszerű empátia nem más, mint beleérző képesség. Egy nagyon empatikus ember lehet igen kemény, és viselkedése látszódhat szőrös szívűnek, ugyanakkor egy pszichopata (amit akár úgy is definiálhatnánk, hogy az empátia és a szorongás hiánya), lehet szívélyes(nek tűnő), jótékonykodhat, stb. Az a fogalom, amit te körülírsz, inkább az altruista segítségnyújtás.

    Azért fontos differenciálni, mert a kettő két külön úton születik, és teljesen eltérő indokai lehetnek. Sok altruista kifejezetten önző. Egy ismerősöm szintén súlyosan sérült gyereket nevelt fel (az inkubátorban három napot jósoltak neki, hát három nap híján betöltötte a tizennyolcat). A hölgy nagyon szerette a gyermekét. Annyira, hogy amikor elment, az unokája szemébe mondta, hogy: inkább az ő (az unoka) anyja halt volna meg, és a sérült gyerek marad. Ilyen az empátia nélküli altruizmus. Ugyanakkor vannak segítő foglalkozású emberek, akik empatikusak altriuzmus nélkül – itthoni példának említhetnénk a sokat és megérdemelten támadott Csernust, külföldön sokkal kifinomultabb és ügyesebb (és nem bunkó) példája lehetne Watzlawick.

    Az empátiához valóban kell egyfajta felkészültség, de ez nem igazán hajlam jellegű. Inkább több tanult készség (arcról olvasás, perspektíva váltás, értelmi érettség, érzelmi érettség, stb.) együtt járása. Ezek között persze akadnak idegrendszerileg előhuzalozott részek, ezeknek pedig van valamennyi genetikai megalapozottsága; de önmagában az, hogy az empátia genetikailag öröklődő dolog, az durva sarkítás.

  20. Kedves Gergely, igazad van az empátia nem a legmegfelelőbb szó arra a tulajdonságra, amire gondolok, de nem találok jobbat. Valójában pl. egy súlyos értelmi-fogyatékos helyébe senki nem tudja beleképzelni magát, ezért együtt érezni sem tud vele, csak halovány sejtései lehetnek. Az alturizmus szintén nem jó szó, mert nem beszélhetünk populációról. Az a gond, hogy a jelenséget egy-egy szóval próbáljuk leírni, pedig erősen összetett dologról van szó, amelyben van empátia, és alturizmus is. És persze sok más, pl. elfogadás, szeretet, és természetesen önzőség is. Hiszen csak úgy tudunk adni, ha van miből, és akinek nem adunk, hogy másnak adni tudjunk, az önzőnek fog tartani.
    Abban viszont biztos vagyok, hogy az általam említett viselkedési forma nem környezeti hatások eredménye. Attól, hogy megölik a szeretteidet, nem válsz gyilkossá. Képernyőn jól mutat a bosszú, mint akciófilm téma, de az élet nem így működik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük