Annika Blue: A tökéletlenül tökéletes nyár 2. részlet

Annika Blue: A tökéletlenül tökéletes nyár 2. részlet

Első részlet

2. fejezet

       A családokban általában csak az egyik szülő az, akihez akkor fordulhatunk, ha valami csúnya szituációba keveredtünk. Nálam ez a szülő mindig anyu volt, mert apával ellentétben két lábbal állt a földön, és mindig tudta, mit kell tenni. Bukásra állok matekból? Nem gond, anyu már tudja is kit hívjon korrepetálásra. Eltörtem apu kedvenc vadkacsa szobrát? Anyu másnap újat vett neki.

Apu problémamegoldóképességei sajnos mindig is alulfejlettek voltak, vagy inkább ki sem fejlődtek. Ha probléma adódott, akkor megoldás helyett az alszok egyet rá módszert alkalmazta. Sajnos általában annyit alszik rá, hogy apró problémából igazi problémaszörny lesz, amit aztán anyunak kell megoldania.

A mostani csúnya szitum már reggel elkezdődött, és nem számíthattam anyura.

*

Sajnos nem az ébresztőórám hangjára ébredtem. Zümmögés vert fel álmomból, mire bevágtam fejem a bungaló gerendájába. Apropó ébresztőóra. Azt sem tudtam, hol van a mobilom. Aztán beugrott, hogy mielőtt elaludtam, zenét hallgattam. Csoda, hogy nem fojtott meg a fülhallgatóm zsinórja. Egyik kezem sajgó homlokomra szorítottam, másikkal mobilom után kutattam. A zsinór az emeletes ágy támlájába gabalyodott, csak az tartotta a mobilt, ami a mozgásomtól ide–oda himbálózott. Érte nyúltam, de a kezem még bőven aludhatott, mert ahogy hozzáértem a zsinórhoz, elengedte a telefont, ami csattanva zuhant a padlóra.

– Basszus! – motyogtam, miközben tekintettel az ágy széles mozgáskörére, óvatosan lemásztam róla. A basszust még egyszer megismételtem, mert a tegnapi vigaszcsokim utolsó kockáját megszállták a méhek és a legyek. Pontosabban három méh, öt légy. Volt időm jól megnézni őket, amíg azon agyaltam, hogyan pateroljam ki őket anélkül, hogy kora reggel gyilkolnom kéne. Ezt a pontot is felírhattam volna listámra kiegészítésként: nem ölök bogarakat, bármennyire rondák vagy ijesztőek legyenek.

Végül a strandpapucsom tárolására használt papírzacskót borítottam rájuk. Nem vették észre, de meg értettem őket. Az a csoki mennyei. Arról azonban fogalmam sem volt, hogyan vigyem ki a zacskót. Megfogni nem akartam, így inkább az egész asztalt kivittem.

Mindezt délelőtt tízkor egy szál pizsiben.

Miközben felkaptam azt az ujjatlan pólót, amit tegnap viseltem, meg talán az én combjaimra kissé rövid nadrágot, azért imádkoztam, hogy lábaim minél hamarabb barnuljanak le. A közös fürdőházban megmostam a fogam, ami sokkal megerőltetőbb volt, mint amilyennek egy fogmosásnak lennie kellene. Az egyetlen mosdón, ami úgy nézett ki, mint ami mindjárt lábamra esik, rossz volt a hideg vizes csap, így forró vízzel kellett öblögetnem. Gőzölgő kézzel fontam be hajam, hogy legalább úgy nézzek ki, mint aki reggelente próbálkozik környezete érdekében jobban kinézni.

Utána visszacaplattam „lakosztályomba“ magamhoz vettem mobilom, és egy hirtelen ötlettől vezérelve régi kulcscsomóm. Úgy döntöttem, legyaloglom azt a két kilométert apám házáig. Még a kulcscsomón himbálózó piszkos, szakadtfülű plüssnyúl is rossz ötletnek tartotta, de ki kellett derítenem, miért kerüli apa annyira a házat. Ott akartam lakni, de azonnal.

A kemping kapuja tárva volt, de egy árva lelket se láttam. Ahogy elsétáltam a recepció épülete mellett, a bebokrosodott virágágyásokból egy rákvörösre égett, mezítlábas, rózsaszín virágos nadrágban feszítő bácsi lépett ki. Bizonytalan mozdulatokkal kiegyenesedett. Mint egy szurikáta, aki a veszélyt lesi, felém fordította fejét. Aztán előmászott a bokrokból, hogy eltűnjön a hátsó bungalókhoz vezető úton, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nyugdíjasok cipő nélkül másznak elő a bokrokból.

Pontosan ezért reméltem, hogy minél hamarabb beköltözhetek a házba.

*

Imádtam a Tagore sétányt, de tényleg. Szerintem Balaton egyik legromantikusabb helye, de még romantikusabb lett volna, ha nem lett volna olyan hosszú. Ráadásul pénzt se hoztam magammal. Erre csak akkor jöttem rá, mikor a második élelmiszerboltot hagytam el. Reggeliznem kellett volna.

Ám ahogy megláttam a Balatont, a reggeliről megfeledkeztem. Olyan volt, mint mindig. Nem túl nagy, furakék, vitorlások ringatóztak rajta. Mégis valami más is motoszkálni kezdett bennem. Régen itt laktam, mindennap elsétáltam mellette, de sosem éreztem azt, amit most. Gyerekkorom legszebb és legvarázslatosabb helye elvesztette izgalmát. Egy fakó pocsolyának nézett ki a múltbéli tenger helyett.

Leléptem a járdáról, miközben apró kavicsok furakodtak sarumba. Halszag csapta meg az orrom, az előttem elterülő nádasban vadkacsák és hattyúk úszkáltak.

Tízéves koromban úgy kellett visszatartani engem attól, nehogy fejest ugorjak a vízbe. Most már a víz szagától is írtóztam. Nem tudtam eldönteni, hogy csak azért éreztem így, mert felnőttem, vagy pedig azért, mert apu megutáltatta velem az egész balatoni hangulatot.

Inkább leültem az egyik padra, kiszórtam cipőmből a kavicsot, és a rendes úton haladtam tovább. A múlt nagyjából olyan volt, mint ez a kavicsos út, ha lehet, akkor inkább kikerülöm.

Mire elértem a kikötőbe, fájt a vádlim. Amikor belegondoltam, milyen messze van még apám háza, már a lelkem sajgott.

Végül a nagy megpróbáltatások közepette elértem az utcánkhoz.

Gyerekként még azt sem bántam, hogy onnan nem lehetett látni a Balatont. Legalább minden reggel hatkor kiugrasztahattam aput meg anyut az ágyból, hogy hamarabb a tóhoz érjünk. Mielőtt még a hajók meg  a fürdőzők megzavarnák a vizet.

Szinte fejbekólintott a sok ismerős ház meg fa, ami mellett elhaladtam.

Elértem apu házát. És ha ez az a nagy hír, amiről beszélt, akkor puszi a homlokára.

A ház új színt kapott. Kopott fehérből sárgává változott, zöld zsalujai pedig kékről, zöldre. Mellette a garázs helyett egyszerű lugas trónolt, alatta kerti grillsütővel. A füvet lenyírták, a fakerítést pedig újrafestették.

Apu, megbocsátom az elmúlt éjjel és a közös kempingmosdó sérelmeit.

Előhúztam kulcsaim és kizártam az utcaajtót. Nem nyikorgott. Szinte éreztem az örömkönnyek illatát. Vajon a padlásszobám is kapott egy kis ráncfelvarrást?

Beléptem a kertbe, majd egyenesen a bejárati ajtóhoz siettem. A lépcsők alján csücsülő kőcserépben szemét helyett színes virágok bólogattak az enyhe reggeli szellőben. Vajon mikor volt ideje apunak arra, hogy kertészkedjen?

Remegő kézzel zártam ki a ház ajtaját, ami csendben kitárult előttem. Gyanúsan jó illat és otthonos légkör fogadott.

Meg túl sok cipő: gyerekcipők és magassarkúak. Ha apa egyedül él, inkább elképzelni sem mertem, mire használta a magassarkút meg a gyerekcipőket. Megijedtem. Úgy éreztem magam, mint valami betörő.

Lassan beljebb haladtam, egyenesen a nappaliba. És akkor jöttem rá, mi a probléma. A nappali fehér falain képek tucatjai sorakoztak. Hacsak apu nem élt édeshármasban két számomra teljesen idegen emberrel, akikkel három gyereket nevelt, akkor bizony nem csak betörőnek éreztem magam, hanem az egyenesen az voltam.

Visszafojtott lélegzettel a fürdőszobába menekültem, amit szintén felújítottak. Pechemre egyetlen dolgot nem cseréltek ki rajta, a pici, köralakú ablakot, amin a szerencsétlen fejem se férne ki, nemhogy egész testem.

Mély levegőt vettem. Ha senki nem vette észre a lakók közül, hogy bemasíroztam a házukba, akkor talán ugyanolyan észrevétlenül ki tudok surranni. De persze tévedtem, mert abban a pillanatban kopogtak. Én hülye meg még válaszoltam is.

– Ö… foglalt!

A kopogásból dörömbölés lett, amit egy ideges női hang kísért.

– Most szórakozik velem! Nem tudom, hogy jutott be, de már hívtam a rendőrséget!

– Kérem ne! Ez egy félreértés! Kulccsal jöttem be!

Ki akartam nyitni az ajtót, de a kilincs meg se mozdult. Anyám! Bezártak a fürdőszobába, és hívták a zsarukat. Még soha, de soha nem volt dolgom rendőrökkel.

Pánikszerűen ismét az ablakhoz fordultam, de az még mindig ugyanolyan kicsi volt, mint pár pillanattal előtte.

– Baszki!

A nyitott ablak mellé léptem, és hallgatózni kezdtem.

– Erre jöjjenek, bezártam a fürdőszobába.

Felnyögtem. Nevetséges ez az egész. Tavaly még ebben a fürdőszobában fetrengtem három napon keresztül, amikor rosszul voltam a puncsos fagyitól. Remélem nem a rendőrök előtt fogok hányni, és szépen nyugodtan elmagyarázhatom nekik, mi történt valójában.

Megint kopogtak.

– Itt a rendőrség! Most lassan kinyitjuk az ajtót, ne próbáljon ellenállni, mert azzal csak rosszabb helyzetbe kerül.

Ennél rosszabb nem lehet.

– Eszemben sincs – mondtam és még a kezeim is felemeltem.

Bár, hogy apámat ezek után kinyírom, az biztos. A rendőröknek ezt nem kell tudniuk.

A fürdő ajtaja kinyílt, és lássanak csodát, két darab rendőr állt előttem, mögöttük a ház újdonsült tulajával.

– Felhívhatom apukámat?

Még hogy nem lehet rosszabb a helyzet.

*

Miután odaadtam a ház kulcsait a nőnek, aki kihívta a rendőröket, apu még vagy félórán keresztül magyarázkodott nekik, én meg nem bírtam levenni a szemem arról az autóról, amivel érkezett. Pontosabban arról a nőről, akivel érkezett. A kocsi az övé lehetett, mert ő vezette. De a piszkosszőke hajon és hatalmas fülbevalókon kívül mást nem igen tudtam kivenni.

– A lányom kulcsáról megfeledkeztem.

Na erre a mondatra azonnal ráharaptam.

– Hát persze, hogy megfeledkeztél róla – fakadtam ki –, ahogy arról is megfeledkeztél, hogy nem ártott volna elmondani, eladtad a házat, ahol a nyarat kellett volna töltenem. Miről felejtettél még el szólni? Milyen nagy híreid vannak még?

A nő meg a két rendőr sajnálkozva nézett rám, bűnözőből áldozattá avattak.

– Bogi – szólt apa kissé fáradt hangon –, szállj be a kocsiba.

Megráztam a fejem.

– Köszi, de inkább gyaloglok.

Azzal faképnél hagytam őket. Az autós nő nézte, ahogy sietve lépkedek. Távolabb akartam lenni a háztól meg apától. Míg kívánságom ház része könnyen megoldható volt, addig aputól nem szabadultam meg olyan könnyen.

Sietve még egyszer bocsánatot kért, elköszönt, majd gondolom a nőhöz szólt.

– Ne haragudj Zita.

Ne haragudjon?! Ő ne haragudjon? Nem az ő életéből csesz el az apja két hónapot, nem neki hazudott egy teljes éven keresztül.

Először a rendőrök, majd „Zita“ autója is elhaladt mellettem. Csigalassú tempóban, mintha még egy utolsó alkalommal meg akarták volna nézni a szerencsétlen lányt, aki volt akkora gyengeelméjű, hogy kicsit bizakodva nézzen a nyárra.

Apu hamar beért.

– Ami a házat illeti…

– Nem akarok a házról beszélni. Sőt, ha jobban belegondolok, semmiről sem akarok beszélni.

Pár pillanatig csendben gyalogoltunk, mire gyomrom, a kis áruló, korogni kezdett. Még cipőink csattogását is elnyomta az egyre forrósodó aszfalton.

– Nem reggeliztél?

Megvontam a vállam. Komolyan gondoltam a nem beszélősdit.

– Elviszlek reggelizni, közben mindent elmondok.

Megint vállat vontam, de a reggelinek nem tudtam ellenállni. Persze nem villásreggeliről volt szó. Bementünk az egyik mini élelmiszerboltba, ahonnan két zsemlével, egy csomag szeletelt párizsival meg dobozos kakaóval távoztunk.

Apu szerencséjére annyira éhes voltam, hogy még ahhoz sem volt kedvem, hogy szóvá tegyem a dolgot.

Turisták vonultak el mellettünk a kikötő felé tartva. Ők biztosan egy hotelban reggeliztek és most boldogan, jóllakva hajókázni mentek.

Én meg egy padon ülve párizsis zsemlét eszek. Kiderült, hogy a nyarat egy bungalóban fogom eltölteni. Minden reggel párizsis zsemlét fogok enni és szívószálas, dobozos kakaót inni. Anyu bejárja fél Európát, engem meg itt hagyott apuval.

– Tulajdonképpen el akartam mondani még mielőtt ideérsz augusztusban, de hát megelőztél – kezdte. – Nem akartam, hogy így kezdődjön a nyarad.

Elhúztam a szám, miközben újabb szelet párizsit csavartam fel.

– Anyu tud róla?

Apu kezeibe temette arcát.

– Még nem mondtam el neki, és jó lenne, ha te sem említenéd meg.

– Azt akarod, hogy hazudjak neki?

Azonnal szülőüzemmódba kapcsolt, ami nála annyit jelentett, hogy tellegetni kezd a kezeivel és magyarázkodik. Üzemmód bekapcs. Három…Kettő…Egy:

– Az nem lenne helyes, de ha anyád megtudja, akkor dühös lesz, talán segíteni akarna, amit biztosan nem élnék túl.

Az a szomorú helyzet, hogy anyunak eszébe se lenne, hogy segítsen neki. Valószínűleg örömtáncot járna, ha megtudná, mennyire nehéz helyzetbe került. Elővenné az én megmondtam énjét, amit én se viselek el. Tehát valamennyire megértettem apu hozzáállását.

– Akkor mit mondjak neki, ha felhív? Érdekes beszélgetés lenne: szia anyu, képzeld egy bungalóban fogok aludni egész nyáron, és vadidegennekkel osztozom majd a mosdón.

Apu arcára őszinte megbánás ült ki. Megint ez az őszinteség. A frászt hozta rám.

– A mosdón nem tudok segíteni, de berendeztem neked egy kis sarkat a lakókocsimban. Meglátod, igazán otthonos lesz.

Nem tudtam, mit válaszoljak neki. Egyrészt sajnáltam őt, amiért ilyen kínos helyzetbe került. Másrészt haragudtam rá, amiért elvárná, hogy hazudjak anyunak. Utálom, hogy válás után mindketten azt gondolják, választanom kell, melyikükhöz leszek hűséges.

Ez nem család, hanem egy eszeveszett katyvasz.

– Meg kell értened a helyzetem – győzködött tovább. – Ha nem adom el a házat, nem lett volna pénzem arra, hogy kinyissam a Vadkacsát, és kifizessem a munkásaim.

– Arra nem gondoltál, hogy esetleg a kempinget add el, és keress más melót?

Erre úgy nézett rám, mint aki legszentebb őseit ócsárolta. Tudom, hogy ez a kemping a mindene, de neki éreznie kellenne, hogy nem sokáig fogja húzni az a hely, hacsak nem fektet bele komoly összeget. Amivel tuti nem rendelkezik.

– A Vadkacsa a mindenem.

Ezt a dumát már kívülről fújtam.

– Azt mondtad vannak munkásaid. Mégis hányan?

Apu elcsent egy párizsit a dobozból és a szájába tömte. Ez egyértelmű jel volt arra, hogy kényelmetlenül érzi magát, és bármit megtenne azért, hogy ejtsem a témát, ugyanis apu utálta a párizsit.

Fintorogva nyelt. Kétszer. Aztán megszólalt.

– Tavaly tíz embert tudtam foglalkoztatni, de akkor már júniusban voltak foglalt bungalók.

– Oké – mondtam elgondolkodva –, idén mennyi munkásod van?

– Három – sóhajtotta csüggedten. – Gizike, a takarítónő, ha igénylik, akkor konyhás néni. Karcsi bácsi, karbantartó, és egy egyetemista fiú, Soma. Ő a recepción ül vagy a strandon van szolgálatban.

– Apu, mond meg őszintén, kibírja a kemping a szezon végéig?

Apu felállt a padról, kivette kezemből az üres párizsis dobozt és a kukába hajította.

– Ne aggódj ezen Bogi! Megoldom.

Ettől rettegtem. Ha apu old meg valamit, annak sosincs jó vége. De ráhagytam. Tudnia kell, mit csinál, hiszen ő a felnőtt kettőnk közül.

Megkönnyebbült, amikor nem faggattam tovább a kemping jövőjéről és anyagi problémairól.

Viszont még mindig volt egy égető kérdésem.

– Ki az a Zita?

Megint fájó pontot érhettem, mert apu elfehéredve ült le mellém. Bűnbánó képpel nézett rám, de volt az arcán egyfajta furcsa boldogság is.

– Zita a barátnőm. Hét hónaposak vagyunk.

– Hét hónapja vagytok együtt?

Apu hangja bizonytalan és halk volt, amikor válaszolt.

– Zita hét hónapos terhes. Kisöcséd lesz Bogi. Hát nem fantasztikus?

Szorosan megölelt, én meg úgy éreztem a párizsi meg a zsemle a gyomromban nem olyan jó barátok, mint általában.

Apunak barátnője van, aki ráadásul terhes. A hetedik hónapban van. Apu családja gyarapszik, anyunak meg nekem hol a helye ezentúl?

– Erről mikor akartál szólni? – ráztam a fejem és kibújtam az ölelésből. – Tudod hét hónap elég hosszú idő, és gondolom előtte ismertétek egymást… Vagyis remélem – tettem még hozzá, mert apánál már semmi sem biztos.

– Hát persze! Már több mint kilenc hónapja vagyunk együtt. Zita nagyon kedves. Biztosan kedvelni fogod őt, egy kávézója van a Kerek templomtól nem messze.

Utálom, amikor embereket szóban próbálnak megkedveltetni velem. Olyan, mintha egy még le nem gyártott gyertyatartót akarnának megkedveltetni velem. Nem biztos, hogy a leírásból megveszem.

Majd meglátom milyen, ha személyesen is megismerem.

– Anyu tud róluk?

Apu gondolatban messzire szállhatott, mert nem reagált kérdésemre, csak azzal a hülye tiniszerelmes vigyorral nézte a Balaton vizét.

– Anyu tud Zitáról meg a babáról?

Erre már odafigyelt. Csak Zitát kellett említenem és máris ismét a padon ült mellettem. Közben abban reménykedtem, hogy a válasza az legyen, hogy nem.

– Igen. Rögtön beszéltünk, amikor komolyabbra fordultak a dolgok.

Hogy lehet az, hogy egyik pillanatban apura vagyok mérges, a következőben meg anyura? Ezek tönkre akarnak tenni! Esküszöm, az az életcéluk, hogy meggyalázzák a tökéletes nyaramat.

Arra az átkozott tóra meredtem. Vidám emberek csónakáztak a gagyi kis csónakokban, pelenkában flangáló kölykök hattyúkat etettek. Senki sem vette észre, hogy ezen a nyomorult padon éppen próbálom kizökkenteni magam abból az agyrémből, amibe belecsöppentem.

*

Apu nem győzött dícsérgetni, amiért ilyen felnőttes hozzáállással fogadtam a dolgot. Ha tudná, magamban éppen mennyiféle módszerrel léptem le tőle meg anyától Alaszkába, rögtön más lenne a véleménye. Arról sem tájékoztattam, hogy anyun még számonkérem az egész Zita dolgot, de csak telefonon. Holnapután. Addigra talán, de tényleg csak talán, képes leszek veszekedés nélkül beszélni vele.

Az igazság az, hogy apu „új családja“ nem viselt meg annyira, mint a hazugságaik. Mert most komolyan? Hogy a viszkető csaláncsípésbe tudták titkolni mindketten? A fenébe is, apunak gyereke lesz. Nekem meg egy féltestvérem, anyunak meg egy riválisa. Ez nem éppen apró információ.

Különben mit változtat az egész helyzeten egy barátnő meg egy gyerek? Minden marad a régi, minden évben két hét apunál. Talán most már annyi sem, hiszen lesz helyettem egy cuki kisbabája, akit majd vihet horgászni meg sörözni. Vagy tudja a halál, mit csinál apa és fia együtt.

A nap eddigi egyetlen jó híre, hogy mikor beértünk a Vadkacsába, két autó állt a parkolóban. Apu mosolyogva megszorította a vállam.

– Látod. Minden megoldódik magától.

Persze. Etesd csak a problémát, még nem elég nagy a problémaszörny.

– A vendégek két teljes hétig maradnak – mondta apu, miután kiadta nekik a bungalókat és az én csomagjaim a lakókocsijába vitte.

Be kell vallanom, a két kanapéval, kis konyharésszel, ősöreg tv–vel egész otthonos a lakókocsi. Meg tiszta, ami adott egy halvány reményszikrát.

– Hol fogok aludni?

– Sokkal jobb helyen, mint a bungaló.

Egy mondattal sikerült eltaposnia a reményszikrámat. A bungalónál a földre kiterített hálózsák is jobb. Vagy újságpapírok a szabadban.

Ám ahogy a hely hátsó részébe vezetett, elállt a szavam. Igaz, hogy csak egy kiábrándítóan rózsaszín függöny választotta el a többi résztől, mégis mintha más világba csöppentem volna. Egy normális ágy (bevetve meg minden) állt velem szemben. Egy hatalmas, antikzöldre mázolt láda, ami íróasztalként és szekrényként is szolgált, terpeszkedett az ágy végében a megdöntött ablak alatt, amin ugyanolyan rózsaszín függöny lógott mint a térelválasztó. Egy vékony polcot éjjeliszekrényként állított fel. A két bőröndöm pedig vidám, színes rongyszőnyegen várta, hogy kipakoljak belőlük. A láda mellett egy kopott fotel, vele ellenben talpas tükör.

Ez magában lenyűgözött, ám ami igazán egyedivé és varázslatossá tette a helyet, azok a kis lampionok voltak, amik behálózták a tetőt. Ezt biztosan nem apu rendezte be.

– Zita ötlete volt – válaszolt fel nem tett kérdésemre. – A függöny miatt nem ér el ide a lámpák fénye. Praktikus és hangulatos. Ezt mondta.

Nem szívesen ismertem be, de egy kicsit megkedveltem Zitát. Ijesztő, de jelen pillanatban apám terhes barátnője volt az egyetlen felnőtt szüleim zavaros házasságmaradványából, akire nem haragudtam.

Leültem az ágyra, apu meg zavartan álldogált egyik lábáról másikra.

Annyira nem passzolt ebbe a környezetbe, hogy már–már megsajnáltam, legalábbis addig, amíg el nem mondta a holnap esti programot.

– Arra gondoltam, jó lenne, ha megismerkednél Zitával. Úgyhogy holnap közösen vacsorázunk.

– Ja – mondtam kissé kelletlenül –, ez nem hülyeség. Tekintettel a gyerekre meg minden.

Megköszörülte torkát.

– Hát igen. És a rendőrökkel nem tettél túl jó első benyomást.

– Miért? – vontam fel szemöldököm. – Most azt hiszi, valami bűnöző vagyok? Nem tudja, hogy a te hibád volt a kulcsos ügy?

Apu csak legyintett.

– De tudja. Alaposan megszidott miatta, csak fél. Szeretné, ha kedvelnéd.

– Apa, évente egyszer látlak. Azt hiszem, azt akkor is kibírja, ha halálos ellenségek leszünk.

– Nem csak róla van szó, hanem a kicsiről is. Jó lenne, ha jobban ismerne téged, mint egy képet a hűtőn.

Ezzel az volt a baj, hogy nekem a hűtőképes opció pazarul megfelelt. Már idegennek éreztem magam az apám társaságában. Ezzel még rádobnánk egy lapáttal az elkülönülés kupacára. És én mondom, az a kupac mostanra egy heggyé nőtte ki magát.

– Oké – mondtam végül, bár már nem is tudom, mire. Apu elkenődve hátrált lakrészemről.

– Július végén úgyis esküvő, úgyhogy Zita sokat fog faggatni mindenféle lányos dologról.

– Esküvő? – kérdeztem bugyután, apunak meg már biztos nem volt kedve magyarázkodni, mert mielőtt magamra hagyott volna, annyit mondott:

– Csak nem gondoltad, hogy házasságon kívül fog megszületni a kisöcséd?

Mivel úgy három órával ezelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik Zita meg a baba, esküvőkre se sűrűn gondoltam mostanában.

Sejtettem, hogy apu nagy híre igazából pár gigantikus hír volt. Hihetetlen módon nem szegtem szabályt a listámról, de lefogadom, hogy a rendőröknek más a véleménye.

Hajrá nyár…

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.2/10 (11 votes cast)

Leave a Comment

10 hozzászólás

  1. Kedves Annika!
    Az első részlethez nem kommenteltem, de akkor még jobban tetszett a történet. Most már úgy éreztem egyre jobban kezd elrugaszkodni a valóságtól és kicsit túlzásokba esik.
    Számomra magától értetődő, ha valaki házat vesz akkor lecseréli a zárakat, és nem hagyatkozik az előző tulaj jóindulatára, hogy az összes kulcsot odaadta.
    Az apa elég érdekes figura, lehet, hogy ilyen bolondosra lett tervezve, de ahogy a dolgok kiderülését kezeli nekem hiteltelennek tűnik.
    A főszereplő lány apró dolgokon drámázik, mint a megszállt csoki, aztán mikor jönnek az igazi drámai események azokon súlyukhoz képest elég hamar továbblendül.
    “Szinte fejbekólintott a sok ismerős ház meg fa, ami mellett elhaladtam.” – hogyan kólintották fejbe a házak?
    “Hát igen. És a rendőrökkel nem tettél túl jó első benyomást.
    – Miért? – vontam fel szemöldököm. – Most azt hiszi, valami bűnöző vagyok? Nem tudja, hogy a te hibád volt a kulcsos ügy?
    Apu csak legyintett.
    – De tudja. Alaposan megszidott miatta, csak fél. Szeretné, ha kedvelnéd.” – ezt a párbeszédrészt nem igazán értettem, ha a nő tudja, hogy nem az ő hibája volt, miért tett volna rá rossz benyomást, és ebből hogy következik az, hogy csak attól fel, hogy nem kedveli?
    Remélem nem fogalmaztam meg bántóan az észrevételeim. Láttam, hogy a most kikerülő írások elég kevés hozzászólást kapnak, ezért döntöttem úgy, hogy írok a tiédhez.
    Sok sikert kívánok a továbbiakban!

  2. Általában morgok, ha valaki úgy ír az amerikai Közép-Nyugat valamelyik államáról, hogy még sosem járt ott, és mellé még a Google bőséges szolgáltatásainak egyikét sem veszi igénybe. (Nem, mintha az segítene.) Ugyanezt Balatonfüreden eljátszani sokkal nagyobb hiba. A szerző olyannak festi a Marina hotel (Ez az Anna bálok helyszíne) és a Szívkórház vidékét, mint amilyen Balatonfenyves valamelyik mellékutcája volt negyven évvel ezelőtt. Az északi part legdrágább helyének környékén nincs lepukkant kemping, és az ott eladott nyaraló jóval többet ér annál, mint amennyiért alkalmazottakat lehetne találni a korábban már beindított vállalkozáshoz. Tobzódunk a lehetetlenségben. Ugyanakkor a szavakkal egészen jól bánik a szerző, ezért jó pont jár. Csakhogy az elfogadható – vagy akár üde – stílus nem pótol mindent egy regényben.
    Feltételezem, hogy a szerző fiatal, nincs elég ismerete és tapasztalata. Remélem, hogy a jó stílust megőrzi azokra az évekre is, amikor megfelelő információk birtokában működőképes történeteket tud írni. Sok sikert kívánok!
    (Tényleg ne maradjon reakciók nélkül egy munka! Az írója megdolgozott azért, hogy idekerüljön. Megérdemel némi figyelmet.)

  3. Kedves Annika!
    Még mindig nagyon tetszik az írás, van néhány nagyon egyedi megoldásod pl. a szurikátához hasonlító tata, hogy apa utálja a párizsit, de inkább megeszi mint hogy válaszolnia kéne, meg hogy Bogi utálja ha a szóban próbálnak vele megkedveltetni valakit. Ezek a részek nagyon tetszettek. A házba való betörésen jót nevettem.
    Az is kellemes változatosság, hogy Bogi nem szereti a Balatont.
    Néhány apróbb észrevétel:
    Különösen a rész elején elég sok a szóismétlés. Illetve felmerült pár kérdés.
    Bogi anyja miért nem mondta el, hogy Boginak tesója lesz? Meg eleve ez a probléma kerülés nekem kicsit furcsa. Mintha két tini szülővel állnánk szembe.
    A másik hogy apa és Zita együttélnek? Ha a nőnek jólmenő kévézója van, akkor miért laknának egy lakókocsiban?
    Ezektől függetlenül továbbra is úgy gondolom, hogy egy nagyon jó, nyárias tini regényt mutattál meg nekünk. Őszintén drukkolok a Rakéta Projekthez és ha kiadják a könyved egy olvasód már biztos lesz 🙂

  4. Kedves Annika!

    Nekem még mindig nagyon tetszik a történet. Szívesen olvasnám a folytatását is…
    Jó a hangulata, már előrevetíti a nyarat. Tetszik a sajátos humora, leírásai. Szerintem nagyon jól bánsz a szavakkal is.

  5. Nagyon örülök Nektek! Én is észrevettem, hogy kicsit lelassult az élet kommentek kapcsán, ezért köszönöm az írásomra fordított időt. Én is igyekeztem, hogy az elolvasott részletekre írjak véleményt, hiszen tudom, milyen jó érzés visszajelzést kapni.
    Almira: Igen, néha apróságokon forognak a kerekeim, és ez Bogival is így van 🙂 A nagy problémákat pedig gyűjti magában, hogy aztán kirobbanjanak belőle. Nem egészséges, de hihetetlenül sok ember teszi ezt.
    Attila: A te véleményeidet mindig izgulva olvasom, mert egészen elképeszt az alaposságod.
    Hidd el, ismerem Füredet. Az elmúlt tíz évben nem múlt el nyár anélkül, hogy ne mentem volna el legalább két napra. Én magam imádom azt a helyet, évről évre gyönyörűbb, de Bogi nem így látja. A Vadkacsa kemping pedig kitaláció. (És meg van az oka annak, hogy az apuka nem akarja eladni.) Tudom, hogy gyönyörű környék, de azt is tudom, hogy pelenkás babák szaladgálnak a szökőkűt alatt, horgászok ücsörögnek a parton, és van egy kicsi nádas része is, ott ahol az egyik hotel strandja véget ér. Ha nem készítettem száz fényképet Balatonfüredről, akkor egyet sem 😀
    Egyébként örülök, hogy tetszett a stílus. Köszönöm, igazán megtisztelsz.
    Ági és Eszter: Igyekszem humorosra venni a dolgokat. Örülök, hogy tetszett 🙂 Eszter, az összes kérdésedre meg van a válasz a regényben 🙂

    Még egyszer köszönöm Nektek!
    Üdvözlettel: Annika

  6. Kedves Annika!
    Hogy biztos légy benne, megismétlem. Igen, tetszett a stílus.
    Azt pedig elhiszem neked, hogy ismered Füredet, de ha a szereplőd nem azt találja jellemzőnek, amit általában az emberek, akkor félremegy a történet. Ezt E/1-ben nagyon nehéz megoldani, E/3-ban egy objektív narrátorral sokkal könnyebb, de hiba, ha az olvasó megütközik azon, ha a valósággal szemben álló dolgokról olvas tényként. Nem vállalnám a megoldást E/1-ben, ha mindenképp ebben a látószögben akarnák írni, akkor kitalálnék egy képzeletbeli falut valahová, egy eldugott faluba, de a mai Magyarországon, ahol tényleg szárnyal a turizmus az egésszel probléma van. Ha manapság valaki mondjuk Tápióbicskén úgy döntene, hogy kempinget nyit, akkor még talán abba sem bukna bele. Füreden a realitás a következő: Az apa béna, üzlethez nem értő tökéletlen fazon. Megérkezik a lánya, és két hónap alatt felvirágoztatja a kempinget. (Ez eléggé halivúdias, de műxik. A korábban működtetett füredi kempinget csak erőszakkal lehet csődbe juttatni. Ez az a gond, ami távol visz a valóságtól, ettől lesz minden ízében hihetetlen a mese. Tényleg abban reménykedem, hogy a középiskolás korosztályhoz tartozol, mert huszonéves korban a világ ilyen fokú hiányos ismerete már nehezen javítható hiba. Aztán, ha elvégzed a középiskolát, közben megszerzed azokat az ismereteket, amelyek a valósághoz tartoznak, ütközöl a való élet gondjaival, keserveivel, tapasztalatokat szerzel, és utána képes leszel működő háttér elé helyezni a történeteidet. Ezt kívánom neked!

  7. Kedves Attila!
    Igen sokat agyaltam azon, hogy E/1-es vagy E/3-es legyen a regény. Végül az E/1-es mellett maradtam, mert ezt személyesebbnek éreztem. Írtam már E/3-ban is. Reklám következik: ha kíváncsi vagy, megnézheted itt a helyszínen, Király Anikó név alatt 🙂
    Amúgy eltaláltad: “Az apa béna, üzlethez nem értő tökéletlen fazon.” Szebben és pontosabban én se tudtam volna megfogalmazni. Tényleg ilyen, ezért szüksége van a jó irányba való lökdöséshez. Sajnos saját tapasztalatból tudom, hogy vannak olyan emberek, akik a gyémántból is képesek egy kupac szemetet alkotni, akár a Balaton kulturális fővárosában vagy éppen Alsóbajszoskeszegfalván 🙂
    A kemping elhelyezkedése a későbbiekben pedig fontos szerepet kap, de nem akarok spoilerezni 😀
    Még egyszer köszönöm 😀 Üdvözlettel: Annika

  8. Kedves Annika!
    A stílusodról alkotott pozitív véleményem mellett kitartok. Tetszik!
    Nem tudom, hogy az E/3 hozta-e vagy az, hogy a valósággal semmilyen kapcsolatban sem kell lennie a vámpír koporsójáról írt novellának, azon az elbeszélésen nem találtam nyafogni valót. 😀 Remélem, hogy ez majd regényben is összejön. Még egyszer sok sikert kívánok!

  9. Kedves Attila!
    Mielőtt lekopnának ennek a szónak a betűi a laptopom billentyűzetéről: Köszönöm! Ez a novellára is vonatkozik! 😀
    És természetesen alaposan átgondolom a regénnyel kapcsolatos észrevételeket!
    Szép estét!

  10. Kedves Annika!
    Szép estét!
    🙂