Almási Zsófi: Lépésről lépésre 2. részlet

Almási Zsófi: Lépésről lépésre 2. részlet

Első részlet

2. fejezet

– Szeretném látni a házi feladatod – ilyen a mi nyájas anyánk. Egy idilli, családi vacsorából is képes öt szóval csatateret csinálni. Mese úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Erre anya leteszi az evőeszközöket, és azzal az idegesítő pillantásával néz a húgomra, amit annyira utálunk. – Emese, figyelsz rám? A szülői értekezleten mondták, hogy ez az év minden diák számára kritikus, és ilyenkor nagyobb hangsúlyt kell fektetni a szülői kontrollra, mint tavaly kellett. Te is tudod, hogy jövőre már nem lesz lehetőséged kijavítani az idei rossz jegyeid.

– Melyik rossz jegyeim? – kérdezi alig hallhatóan Mese. Apa csöndben tölt magának a narancsléből. Nem teszi le a poharat azután se, hogy ivott.

– Nem azt mondtam, hogy vannak rossz jegyeid. Hanem azt, hogy lesznek, ha nem tanulsz eleget.

– Szerencsés vagy – néz rám a húgom, a hajától alig látszik az arca –, hogy amikor te voltál tízedikes, anya Pesten tette szét a lábát valami vállalat igazgatójának – a hangja olyan keserű, hogy néhány pillanatig mindenki elnémul.

– Mesi… – kezdi apa, de anya – természetesen – nem hagyja szóhoz jutni.

– Azonnal kérj bocsánatot! Amit mondtál… amit mondtál, az egy jóérzésű gyereknek még csak meg se fordul a fejében! – kiabálja, az arca pipacsvörös. Én jóérzésű gyereknek tartom magam, mégis sokszor gondolkoztam azon, milyen eszközökkel éri el drága anyánk azt a hatalmas álmát, amit egész életében hiába kergetett.

Mese most anyára néz, és, bár nem látom az arckifejezését, tökéletesen el tudom képzelni.

– Komolyan gondoltam – mondja kifejezéstelen hangon, és egy újabb adag krumplit szúr a villájára. – Jobb lenne, ha visszamennél Pestre. Itt apán kívül senki sem szeret.

Feláll, mielőtt anyánk üvölteni kezdene. Bevágja maga mögött a szobája ajtaját. Anya azonnal utánamegy, még a konyhában is hallani, mit rikácsol a folyosó végén. Apa rám néz, a szája sarkában egy halvány, nagyon szomorú mosoly. Nem mond semmit, csak csöndben anya után megy. Egy perccel később a kiabálás elcsendesedik, és egyedül drága anyánk halk sírása hallatszik.

Nem tudom, mit sirat. A mi, vagy a saját boldogságát.

Még mindig a konyhában ülök, amikor apa visszajön. Fáradtnak néz ki, a szeme szomorú. Vizet tölt a csapból, és kérdés nélkül is tudom, hogy szeretett anyánknak viszi. Rám néz, a majdnem érintetlen tányéromra.

– Egyél, Szabi. Egy perc múlva se lesz finomabb.

Valahol haragszom az apámra, amiért olyan könnyen visszafogadta anyát, miután évekig alig beszéltek. Sosem értettem, mit szeret benne, hogy egy olyan férfi, mint ő, miért nem a saját kategóriájából házasodott. Egy tányérba kotrom a maradékokat, és kiteszem az ajtó elé, Mangó tányérjába. Nézem, ahogy mohón ráveti magát, még a gusztustalan, hagymás salátát is megeszi.

Állítólag labrador, de boxernek néz ki, egy csipetnyi golden retriever beütéssel. Miután felfalt mindent, beengedem. Az ágyamra fekszem, ő pedig a fejem mellé kuporodik, kellemes mocskos kutyaszagot árasztva. Szuszogva, lógó nyelvvel alszik. Én a plafont bámulom, és Somára gondolok, aztán a párnába temetem az arcom, és néhány kellemes percig csöndben utálom a világot. Mangó nyüszít, és a nyakamat nyalja. Megsimogatom a fejét, és azt mondom neki, nincs semmi baj.

Később megnézem az üzeneteimet, rákattintok a válaszra, aztán visszadőlök az ágyamba. Petra írt, a lelkiállapotomról kérdez. Megírom neki, hogy minden a legnagyobb rendben. Talán, ha nem lennék végtelenül cinikus, és nem vonzódnék a magyartanáromhoz évek óta, még működhetne is a kapcsolatunk. Így azonban csak elhívom moziba, ahol a sorban álláson kívül nincs lehetőség beszélgetni.

Mangó engem néz az ágyamról. Még a kutyám szerint is szánalmas, amit csinálok.

Aranyhalakat kellene tartanom. Sose hallottam olyan aranyhalakról, akik ítélkeztek volna a gazdájuk felett.

*

– Mi a fenéért engedted be a kutyát a szobádba?

A kedvenc reggeli ébresztőmre, anyám kiabálására ébredek. Gyönyörű, felhőtlen kedd reggelünk van, amit akár még élvezni is tudnék, ha anyám azt teszi, amit tennie kell, és fenn marad Pesten.

– Behozza a mocskot, behozza a bolhákat, meg minden férget, amit az udvaron összeszed. Hányszor mondjam még el, hogy a kutyának semmi keresnivalója nincs az ágyadon?

Nem mondom neki, hogy Mangó négyhónapos kora óta minden rohadt este az ágyamon alszik, mert nem érdekelné. Csöndben maradok, és a párnám alá bújó kutyám hátát vakargatom, amíg anyám tombol. Nyilván megrázza a tény, hogy másfél hónapja először saját akarattal rendelkezem, de nem érzem úgy, hogy e miatt bocsánatot kellene kérnem.

– Meg ne lássam, hogy még egyszer beengeded a házba! Mangó, kifelé, menj a helyedre!

És az én birkalelkű, okos szemű kutyám szó nélkül, behúzott farokkal engedelmeskedik. Anyám néhány pillanatig még a küszöbön toporog, mielőtt dühösen kiviharzana.

– A kutya ma reggel Szabi ágyában aludt nagy békességben, amikor bementem a fiad szobájába – kezdi anya, amikor végre összegyűlik a békés kiscsalád az asztal körül. Mese az asztalra ejti a kanalat.

– Az a kibaszott kutya azóta benn alszik, hogy idekerült – mondja nagyon halkan, nagyon dühösen. Apa felhörpinti a kávéját. Az arca fáradt.

És kezdődik. Reggel, hét tizenhétkor anyám kiabál, a húgom csöndben, fortyogó dühvel a szemében tűri, csak néha vág vissza valamit, aminek hallatán anyánk hangja egy oktávval feljebb ugrik.

– Ne csináld ezt, Csilla – apám hangja halk. A szavai is fáradtak. – Reggel van, a gyerekeknek iskolába kell menniük, te nem aludtad ki magad. Hagyjuk, jó? – a pillantása Mesére villan. A húgom akkor se lehetne dühösebb, ha a barátjától tiltották volna el. – Az a kibaszott kutya tényleg bent alszik már vagy két éve – még csak fel se emeli a hangját.

*

Az életvidám, energikus nyugdíjas tanárnőről hamar kiderül, hogy csak egy átlagos, nagyothalló néni, aki unalmában hozzám hasonló szerencsétleneket korrepetál. A mi sulinkban tanított, egészen addig, amíg nyolc éve nyugdíjba nem ment. Most örömmel tér vissza, és ahogy felbukkan a folyosó végén, már tudom, hogy egyszerűbb lenne egyedül behozni a lemaradásaimat.

Éva néni, aki van olyan rendes, és bejön a lyukasóráimra, azt hiszi, hogy a visszamaradott értelmi képességeim miatt igénylek korrepetálást, mindent az alapoktól akar kezdeni, mert csak szilárd alapokra lehet házat építeni, és már nyúl is az órarendemért, hogy felállítsunk egy pontos és követhető menetrendet, aminek segítségével sétagalopp lesz az érettségi. Sétagalopp. Mindezt kedd első órában.

Negyven percig tart, amíg kidolgozzuk a stratégiát, a végére úgy érzem magam, mint valami logisztikai fejes, csak a lelkesedés hiányzik. Ezután ó, milyen gyorsan elrepült az idő! felkiáltással Éva néni rám mosolyog, és miután megígéri, hogy csütörtökön találkozunk, nagyokat sóhajtva nekivág a kétemeletnyi lépcsőnek. A falnak dőlve lecsukom a szemem. Másfél hónappal kevesebb ide vagy oda, ez az év rettentő hosszú lesz.

– Lógsz, vagy csak nincs első órád?

A pad szélénél áll, a keze a tanári ajtó kilincsén, a mosolya legalább kilenc Éva nénis órát megér. Petrával ellentétben Tisza Soma látványa egyértelmű jeleket hagy rajtam. Az arcom azonnal vörös lesz – ezt az anyámtól örököltem –, és csodák csodája, máris izzadok, mint egy ló, a szívem ezerrel kalapál.

– Van első órám. Tesi.

Nem tudom úgy leírni az arcát, hogy az visszaadja a valóságot. A vonásai az átlagnál finomabbak, az orra enyhén ívelt, a szeme sarkában tucatnyi szarkaláb, a haja se nem göndör, se nem egyenes, se nem barna, se nem szőke, és kis híján a válláig ér, hanyagul tűri a füle mögé, de egy-két tincs mindig kiszabadul a helyéről. Amikor mosolyog, azt nem csak a szájával teszi, valahogy az egész arca megváltozik, és onnantól akár tökéletesnek is mondható. Nevetséges.

– Írsz még verseket?

– Tessék? – annyira meglepődök, hogy elfelejtek udvariasnak lenni.

– A tavalyi, vagy a tavaly előtti iskolaújságban szerepelt egy írásod, nem?

– De – akár jelentőséget is tulajdoníthatnék annak, hogy tisztában van ilyesmivel, de nem teszem, mert már megtanultam, hogy az úgyse vezet sehova. – De mostanában annyira nem… szóval nincs ihletem.

Ha jó hazug lennék, valószínű a fejem se lenne rákvörös.

– Értem. Ha mégis lenne valami, szólj, és megnézzük. Jó lenne, ha minél több végzős írása is megjelenne a kilencedikeseké mellett.

Feszít belülről a büszkeség.

– Jó. Majd írok valamit.

– Persze csak ha lesz ihleted – mondja, és a szeme rám nevet. Egy pillanatig azt hiszem, gúnyolódik, és talán azt is teszi, de nem érdekel. Megpróbálok visszamosolyogni, de csak fintorogni tudok, úgyhogy inkább lehajtom a fejem. Hallom, ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Lenézek a kezemre. Remeg. Ha nem érezném magam szánalmasnak, az elmúlt néhány perc lehetne ennek a nyomorult évnek a fénypontja. De mivel szánalmasnak érzem magam, csak nagyon zavarban vagyok, és fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, hogy az év hátralévő részében ne csináljak hülyét magamból minden magyarfakton, amikor Tisza Soma véletlenül rám néz.

Hazugság, hogy nem írtam semmit az elmúlt években. Amikor nem lovon ültem, írtam. Verseket, slam poetryt, karakterábrázolásokat. Leírtam mindent, ami eszembe jutott, terveket, álmokat, élménybeszámolókat, a füzeteket pedig egy táskába tettem a szekrényem mélyére. Írtam Tisza Somáról is – néha, amikor eszembe jutott. Átlagosan heti egyszer. Maximum kétszer, ritka kivételekkor háromszor. Semmi különöset. A ruhájáról, a mosolyáról, a lányokról, akik körülveszik a folyosón, a diákokról, akikkel hazafelé sétál. Ez még Petra előtt volt. Amióta összejöttünk, nem írok Tisza Somáról. Megcsalásnak érezném.

*

Petra ma az évszakhoz képest túl rövid, fekete szoknyát visel, a pandás pólójával, amit tavaly kapott szülinapjára. Csinos, mint mindig. Amikor meglát, óvatosan rám mosolyog. Magamhoz húzom, és csókot nyomok a szájára, és közben csalónak érzem magam.

– Mi lenne, ha ma átmennék suli után? – kérdezem, és a derekára siklik a kezem.

– Miért nem mehetek én hozzád?

– Hidd el, nem akarsz. Dráma van – mondom. Beéri ennyivel. Nem szokott kérdezősködni, nem túl sokat.

*

– Most akkor nem szakítasz vele? – kérdezi Máté matekon. Lemásolom, ami a táblán van, mielőtt válaszolok.

– Nem. Hülye voltam, amiért azt mondtam tegnap.

– Ja, szerintem is – azt hiszem, ennyiben hagyja, de néhány másodpercnyi szünet után mégis folytatja. A hangja óvatos. – Minden rendben van veletek?

– Aha. Csak kellett egy kis idő, hogy visszaszokjak ide.

Ide?

– Az emberek közé.

Máté morog valamit válaszul, amit nem értek, és amire nem is vagyok kíváncsi. El tudom képzelni, miket mondhat.

Még ötödikben kerültünk egy osztályba, és azóta úgy-ahogy jóban vagyunk. Néha együtt jártunk futni, vagy elmentem moziba vele meg a bátyjával, de túl sok közös sosem volt bennünk. Máté az ideje nagy részében az PS előtt ül, vagy weboldalakat csinál egész jó pénzekért. Egy időben eljárt focizni, de sosem volt nagy csapatjátékos, úgyhogy két hónappal később abbahagyta.

A barátságunknak nincs reális alapja. Nem tudom, miért lóg velem, és azt se, én miért lógok vele. De ő az egyetlen barátom, úgyhogy nem szívesen veszteném el. Apa szerint hagynom kellene, hogy megtaláljanak azok az emberek, akikkel azonos az érdeklődési körünk, és nem telik évekbe, hogy megtaláljam velük a közös hangot. Nem válaszoltam neki semmit, de nem hiszem, hogy örülne, ha hozzám hasonló buzikkal tölteném meg a nappalit.

Nem beszéltem róla neki, még a füzeteimbe is alig-alig írok erről valamit. Petra a barátnőm. Tisza Soma meg valami beteg képzelgés, amit egyelőre nem tudtam megmagyarázni magamnak. De el fog múlni, ebben biztos vagyok. Mintha Mikal elmúlt volna.

*

Petra anyukája, az enyémmel ellentétben egészen elviselhető. Suli után értünk jön, mert tudja, hogy eltörtem a lábam, és mert Petra ezt kérte tőle. Miközben vezet, halkan dúdolja a rádióból szóló számokat, és alig-alig kérdez valamit. Amikor Petra beszél, lehalkítja a zenét, és bólogat, mint akit tényleg érdekel, mit mond neki a lánya, sőt, még válaszol is neki, méghozzá normális hangnemben. Nyájas anyámra gondolok, és arra, milyen jó volt, amíg csak néhány havonta látogatott meg minket.

Petráék háza valamivel nagyobb, mint a miénk, a kert tele van fákkal és bokrokkal, az egész olyan, mint egy kis privát erdő. Nyáron, a baleset előtt néha kifeküdtünk a fűre, és én csak néztem az eget, amíg Petra a jövőről beszélt. Zavaróan sokat beszél róla. Fogorvos szeretne lenni, de a jelenlegi kémia négyesével aggódik, hogy nem veszik fel, emiatt az egész nyarat végigtanulta. Örülök, hogy vannak tervei, de engem nem érdekelnek különösebben. Nem gondoltam soha, hogy gimi után is együtt kellene maradnunk, ha egyszer ő Pestre megy, én meg Németországba. Így viszont ötletem sincs, hogy mi legyen.

A szobája semmit nem változott, amióta nem jártam itt, csak valamivel több könyve van az anatómiáról, mint nyár elején. Nem értem, minek kell egy fogorvosnak anatómia, de ő tudja. Leülünk az ágyra, ahogy mindig, ő az ölembe dobja a lábát, és a napomról kérdez. Vállat vonok, és visszakérdezek, de abból, ahogy válaszol, már sejtem, hogy valami nem oké.

– Nem történt semmi különös – a farmerját piszkálja, és nem néz a szemembe. – Milyen faktra is mentél tesi helyett? – kérdezi aztán némi hallgatás után anélkül, hogy többet beszélne magáról.

– Magyarra.

– Aha. Azt Tisza tanítja, nem?

Szánalmas, de már a neve említésére is zavarba jövök.

– De.

– És milyen? Azt mondják, jó tanár.

– Nem tudom. Nem olvastam a regényt, amiről beszélgettek – motyogom, és a kezem ökölbe szorul a hátam mögött.

– És jó pasi is – folytatja, mintha meg se hallott volna. Elvörösödöm. Izzadtság csorog végig a hátamon. Tudja? Még csak nem is látott Tisza Soma óráján. Honnan tudná? Rám néz. A szeme sötétbarna, és tele van olyan dolgokkal, amikről korábban még nem beszéltünk. – Ilyenkor nem vagy féltékeny?

– Azért, mert mást is vonzónak találsz rajtam kívül? – kérdezem, mert nem értem, mire akar kilyukadni.

– Igen. Mert ez azt jelenti, hogy másokra is szoktam… tudod, úgy gondolni.

– Például Tiszára?

– Például rá – a lábamat, a járógipszemet bámulom, a hajam a szemembe lóg. Le kellene már vágatnom.

– Nem vagyok féltékeny. Szerintem… szerintem természetes, hogy érdeklődsz, hát, mások iránt is.

Úgy néz rám, mint aki nem hiszi el. Végiggondolom, amit mondtam, és arra jutok, hogy annyira nem nagy hülyeség. Ráadásul kettőnk közül nem ő az egyetlen, aki esténként Tisza Somára gondol, és arról ábrándozik, milyen lehet megcsókolni.

A kezembe fogom Petra szép arcát, és megcsókolom. A szája kinyílik, és feketetea ízét érzem a nyelvemen. Mindeközben azon gondolkozom, milyen lehet ugyanezt megtenni Somával. A bal kezemmel átfogom Petra derekát, és óvatosan magam alá fordítom, a járógipsz miatt kissé bizonytalanul az akció végkimenetelét illetően. A nyakába csókolok, a dekoltázsába, ami szerintem túl mély egy gimnáziumba, a kezem a combját simogatja. Petra halkan felnyög, a keze a hátamon. Azt kívánom, bár lenne erőm tovább csinálni.

Eszembe jut Mikal.

A szám Petra hasára siklik, az ujjaim ügyetlenül tűrik fel a pólóját a nyakába. A köldökpiercingje most rózsaszín. Halványan emlékszem rá, hogy eddig más színű volt, de nem tudnám megmondani, milyen. Érzem, ahogy megfeszül alattam, de ahelyett, hogy eltolna magától, közelebb húz.

– Sajnálom, hogy nem válaszoltam – mondom a köldökének két csók között. A bőre babaszappan ízű, gondolom lezuhanyozott tesi után. Nem mond semmit, a körmei a hátamat szántják, a teste megfeszül és elernyed. A kezem a szoknyája alatt van, az ujjaim a harisnyájával játszanak. Tudom, hogy nem akarom megtenni, de meg fogom. Azért, hogy végre elfelejtsem Mikalt, meg Tisza Somát, meg minden más hülyét, aki miatt buzinak érzem magam.

A harisnyáját a térdéig tolom, a hüvelykujjam a combja belsején köröz. Petra remeg alattam, de nem kéri, hogy álljak meg. Megcsókolom a száját, miközben megpróbálom lassan letolni róla a bugyit. Még mindig utasíthatna, hogy álljak meg. Végig csókolózunk, miközben az ujjaim benne mozognak, ő pedig néha fel-felnyög. Amikor egész testében megremeg, a szája elé szorítja a kezét. Nem nézek az arcára. A válla mellett a halványkék ágyneműhuzatot bámulom, és Mikalra gondolok.

Néhány pillanattal később Petra megcsókol, a karját a nyakam köré fonva átölel, a szeme ragyog.

– Azt hittem, szakítani fogsz velem.

Megpróbálok mosolyogni. – Hülye vagy.

Tudom, mi lenne a következő kérdése, úgyhogy gyors puszit nyomok a szájára, aztán le is gördülök róla.

– Nem vagy éhes? – kérdezem, a nyelvem kétszer is megbotlik közben. Petra oldalra biccenti a fejét, a haja a mellére lóg. A kezemet nézem.

Érzem a kételyeit a válaszában.

– Kicsit.

Ránézek, és próbálom megtalálni a jó szavakat, de Petra hamarabb szólal meg.

– Mi lenne, ha pénteken itt aludnál mozi után? Anyuék már megengedték.

Egész pontosan hét hónappal ezelőtt, hogy konkrét legyek, Petra szülinapján.

– Jó. Majd hozok fogkefét.

Rám nevet, én meg visszamosolygok rá, mint aki már alig várja a pénteket.

Sose legyek színész.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.2/10 (95 votes cast)

Leave a Comment

8 hozzászólás

  1. Szia!

    Még mindig kíváncsi vagyok a folytatásra, olvasnám is tovább.

    Ami zavar egy kicsit, hogy az anyuka nagyon “tipizált” (nem tudok rá jobb szót). Minden egyes mondata, megnyilvánulása újra és újra azt vési be, hogy “én vagyok a rossz anya karakter.” (ahogy Mese mondatai pedig azt, hogy “én vagyok a lázadó kamasz karakter”) Néha kéne egy-egy pozitív cselekedet is, hacsak halványan, hogy emberibb legyen, mert senki sem lehet csak jó vagy csak rossz. Meg aztán ha évekre lelépett, nem kéne annyira meglepődnie és felháborodnia az ellenséges hangulaton, valamennyi lelkiismerete csak kell, hogy legyen. Aztán Mese legutóbb még a hibátlan dolgozatával dicsekedett, semmi nem indokolja anya részéről ezt az izélgetést, gimnazistáknak már amúgy sem ellenőrzik úgy a leckéjét, mint egy alsósét. Nyilván, ennek a jelenetnek a funkciója az volt, hogy jól kikerekítse azt a szituációt, hogy anyuka évekre lelépett, most meg pofaszakajtóan játssza a szigorral törődő anyát, csak kicsit sokallom.

    Ugyanakkor tetszik, ahogy Szabi belső vívódásait leírtad, az enyhe erotikus jelenet is jól sikerült.

    Drukkolok a Rakéta projekt és közönségszavazat lehetőséghez, érdemes dolgozni a történeten! 😉

    Szép napot!
    Judit

  2. A továbbra is nagyjából elfogadhatónak talált mondatok olvasása közben azon töprengek, nem vállalt-e nagyobb feladatot a szerző annál, mint aminek tisztes megírására eléggé tapasztalt lenne. Azt látom, hogy az ultradivatosan LMBTQI (meg a fene tudja milyen betűvel jelezhető) témát találta meg magának, ami önmagában semmit sem jelent, viszont úgy hiszem, hogy a kérdést nem lenne szabad felületesen kezelni. A megfogalmazás szerintem kevéssé mély járatú a téma fontosságához képest. A családi tűzfészek ábrázolása olyan szélsőséges módon, hogy egy tini lány a saját anyját a reggeliző asztalnál büntetlenül szajhának nevezi, a legjobb példa erre. Nehezen tudok elképzelni olyan apát, férjet, aki ezt mindössze azzal veszi tudomásul „– Egyél, Szabi. Egy perc múlva se lesz finomabb.”
    Ifjúkoromból nincsenek emlékeim az azonos neműek iránti vonzalmakból – tudom, maradi vagyok -, de az ellenkező nem iránti, akkori vonzalmaimra gondolva a tinikben másképp jelennek meg az ébredő szexualitás követelései, szóval számomra a magyartanár iránt érzett vonzalom hiteltelen. Különösen hiteltelen egy lány lábai között kotorászva. Árnyaltabban fogalmazva izgalmasabb és hihetőbb lenne.
    Mesterkéltnek érzem a stílust, mintha a szerző azt demonstrálná „Figyu, pupákok! Most tököscsávóíróként túlteszek mindenkin! Múljatok felül, ha tudtok!”

  3. Múltkor nem válaszoltam mindenkinek személyesen (ezt még ma is restellem), de most szeretnék, mert még mindig nagyon sokat jelent, hogy valaki veszi a fáradtságot és elolvassa, sőt, véleményezi is.

    Kedves Judit!
    Nagyon örülök, hogy még mindig érdekel a történet “merretovábbja”, köszönöm a hozzászólásodat.
    A jelenet pontosan azt szeretné érzékeltetni, amit leírtál, de annyit még hozzátennék, hogy az anyuka nem tud Mese szuperül sikerült dolgozatáról – azzal Szabinak dicsekedett. Ezzel csak a bizalom teljes hiányát szerettem volna demonstrálni, elvégre ha valami jót csinálunk, azt még néha a legnagyobb ellenségeink orra alá is képesek vagyunk odadörgölni. Mese kapcsolata azonban annyira távoli és ellenséges az anyukájával, hogy nem is védi meg magát, nem hoz személyes példát, nem engedi be a személyes terébe, inkább máshoz szól, mintha az anyuka ott sem lenne.
    Igyekeztem nem “beskatulyázni” az anyukát, gondoljunk csak arra, hogy autóval viszi a gyerekeit iskolába, bemegy felkelteni Szabit reggel, nehogy elaludjon, vacsorát főz. De ezek a “jótettei” elvesznek Szabi és Mese ellenségességében, és mivel E/1-es történetről van szó, nem is igen jelenhetnének meg.
    Mesét is védeném egy kicsit: az ő dühe nem a lázadásra való hajlamból fakad (hiszen látjuk, hogy tanul, biztonságot keres a barátjánál, hogy minél kevesebbet legyen otthon, tehát próbálja elkerülni a konfliktust), hanem abból a fájdalomból, amit az anyukája okozott, amikor elhagyta őket, és a mellőzöttség szülte “nem kellek neki” érzésből.

    Kedves Attila!
    Láttam már, milyen aprólékos megjegyzéseket tudsz tenni az írásmódra, éppen ezért duplán örülök, hogy az enyémet még mindig elfogadhatónak tartod, az első fejezet alatt is nagyon jól esett az erre tett megjegyzésed.
    Elismerem, lehet, hogy túl nagy feladat volt, de célként egyáltalán nem az “erődemonstrációt” tűztem ki, remélem, hogy ez a benyomásod a történet továbbolvasása közben elmúlna, egyáltalán nem akartam ilyen látszatot kelteni. Amit az apa karakteréről írtál, azzal teljes mértékben egyetértek, azóta (nem mentség) már újraírtam Mese szavait. Az apuka reakciója maradt, csak a lány szavai lettek mérsékeltebbek.
    A történetet bétázták hetero- és homoszexuális beállítottságúak is, ami a regényben maradt, az csak az, amit az ő véleményük elolvasása után is alátámasztottnak éreztem.
    Köszönöm, hogy elolvastad!

  4. Kedves Zsófi!
    Nem tudom, kinek mennyire fontos, én nagyon figyelek az épkézláb nyelvezetre, és szándékosan említem meg mindenkinél, ha azt rendben lévőnek, vagy nagyjából rendben lévőnek találom. Ezért örülök, ha nem nyugtázod kézlegyintéssel, az erről írott elismerő megjegyzésemet. A tartalmi gondjaim a gondolkodásod elmélyülésével elfogyhatnak – és lám, már fogyatkoznak is. Remélem, hogy a továbbiakban sikeresen veszed az akadályokat!

  5. Bocsánat, újra megszólalok. Lényeges dolgot felejtettem el. A gondolkodásbeli fejlődés céljának nem azt tekintem, hogy pontosan úgy gondolkodj, mint én, hanem azt, hogy árnyaltabban lásd a képet. Pontosan ebben az irányban látok elmozdulást a válaszod tanúsága alapján.

  6. A hétvégi beszélgetés kapcsán megint benézem, mint moderátor…
    “Különösen hiteltelen egy lány lábai között kotorászva. Árnyaltabban fogalmazva izgalmasabb és hihetőbb lenne.”
    Én is kérném az árnyaltabb megfogalmazást.
    “Mesterkéltnek érzem a stílust, mintha a szerző azt demonstrálná „Figyu, pupákok! Most tököscsávóíróként túlteszek mindenkin! Múljatok felül, ha tudtok!”
    Hm, ez is kezdi súrolni a távkiértékelés határát. Maradjunk a szövegnél, az, hogy a szerző mit gondol, vagy demonstrál, majd elmondja ő, ha szeretné. 🙂

  7. Kedves Zsófi!

    Megmondom őszintén, nekem továbbra is ez az írás a kedvencem a kikerültek közül, valamiért nagyon megfogott a melankolikus, komoly, önmagával harcoló főszereplőd és a stílus, amellyel mindezt átadod. Simán elsiklom az esetleges hibák fölött, ha vannak is, nálad valamiért nem szúrnak szemet.
    Teljesen reális az, szerintem, hogy egy önmagát kereső, a saját identitásával küzdő fiú a lányt kényeztetve is arra gondol, milyen lenne, ha a plátói (?) szerelmével lehetne az ágyban. Aki homoszexuális, az esetek 99%-ában igenis megpróbálkozik az ellenkező nemmel, szóval ez a része engem abszolút nem zavart.
    Őszintén kívánok neked nagyon sok sikert a továbbiakban, és remélem, hogy egyszer elolvashatom az egész művedet is – legjobb lenne könyv formátumban! 🙂

  8. Kedves Darcy Graham!

    Köszönöm. 🙂