Allie P. Dale: Maya levelei – 1. részlet

Allie P. Dale: Maya levelei – 1. részlet

Előhang

A. P. Dale tollából, 1932. november

Nagyapám kétségkívül nagyszerű ember.

Ez jár a fejemben, miközben a pennsylvaniai kisváros, Brookville Fő utcáján sétálok a háza felé a novemberi ködben. A tornáchoz közeledve látom, amint nyílik az ajtó, és egy kisgyermek biceg ki rajta, miközben kezét fájó térdére szorítja. Nagyapám ugyanis orvos: Dr. Henry Dowling, aki születése óta Brookville-ben él és dolgozik. Számtalan műtétet és kezelést végzett betegeken, sebesülteken, csecsemők százait segítette világra. Alig akad a környéken valaki, aki ne gondolna hálával az öreg Henry doktorra.

A gyermek lelép a tornácról, elsántikál mellettem, és egy lovasszekeret megkerülve eltűnik a Fő utca nyüzsgésében. Sokat változott bizony ez a hely, amióta én magam kisgyerekként ezen a tornácon játszottam nagyszüleim felügyelete alatt. A régi, töredezett kövezetet, melyről nadrágom szárára mindig vastag por verődött föl, mára fényes új útburkolatra cserélték. A kocsik és lovak mellett pedig immár egyre gyakoribbá váltak az automobilok. Erről aztán eszembe jut nagyanyám elképedt arckifejezése, amikor sok-sok évvel ezelőtt az első Bádog Böske átpöfögött a Fő utcán: míg mi unokaöcséimmel féktelenül szaladtunk utána, ő karonülő unokahúgunkkal a tornácon állva szemlélte az új kor hírnökét.

Nagyanyámról, Maya Elisabeth Dowlingról csak néhány ehhez hasonló emlékfoszlányom van. Kedves, csöndes, de határozott idős hölgyként idézem vissza őt. Ősz haját kontyba tűzve viselte, és mosolya mögött egy tartalmas élet tapasztalatai sejlettek fel. Sokat mosolygott. Ránk is, az unokáira, és mindenkire, aki csak körülvette, de főleg nagyapánkra. Az emberek általában mind arra vágynak, hogy ilyen szeretetben öregedjenek meg, ahogy ők ketten.

Nagyapám soha nem heverte ki nagyanyám tizenkét évvel ezelőtt bekövetkezett halálát. Az addig tevékeny doktor úr, miután elveszítette élete sugarát, hirtelen szomorú öregemberré vált. Egyre gyakrabban már csak ült a karosszékében, és tűnődött valamin. Persze senki nem tudta kitalálni, min töpreng ilyenkor. Talán az öregemberek szokása szerint emlékeit idézgeti, rendezgeti, vagy talán készül arra, amikor megtudja, hogy újra látja-e Mayát egy másik életben vagy végleg elveszítette-e.

Amikor kalapom levéve belépek a brookville-i ház ajtaján, épp ilyen mélázás közben találom. A kandalló előtt üldögél, mellette az asztalon hevernek az orvosi eszközök, melyekkel a gyermek sebét kezelte az imént: karbolsav, tépés, kötszer. Gyűrött arcán kimerültség látszik; ekkor, 1932-ben már a nyolcvanötödik évét tapossa.

Az ajtó nyikorgására odanéz, felismer.

– Kedves gyermekem!  Végre megérkeztél. – Lassan beszél mély basszus hangján. – Örülök, hogy eljöttél.

Hellyel kínál, majd kérdez ezt-azt a munkámról és az életem folyásáról. Mesélek neki riporteri karrieremről és ambícióimról, ő csöndben, elgondolkozva hallgatja. Elmondom, hogy szenvedélyem az írás, és hogy több cikkemet díjra is jelölték. Néha foglalkozom a könyv ötletével is, de még hiányzik a megfelelő tárgy: egy történet, amely lelkesíti a szerzőt az alkotásra. Nem sejtem azonban, hogy ma itt, a brookville-i kis szobában nagyapám kezembe adja ezt a témát.

– Örülök, hogy jól megy a sorod – kezdi válaszként –, és hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. Hogy állsz a szerelemmel?

– Mindig akad olyan, akit csinosnak találok, aki kíváncsivá tesz. De tudja, hogy van ez, miután a kíváncsiság jóllakott, már csak a hétköznapok maradnak, amit aztán egy újabb kíváncsiság tör meg. – Belenézek nagyapám mély, kékesszürke szemébe, és eszembe jut, milyen életet élt nagyanyám mellett. Valahogy szégyent érzek a kijelentésem miatt, de ő nem szól rá semmit. Föláll a karosszékből, odasétál a könyvespolchoz.

Rendszeresen meglep és elképeszt, milyen rengeteg könyvet őriz. El tudom képzelni róla, hogy mindet olvasta is.

A könyvek tetejéről leemel egy ládát. Tölgyfából ácsolták, faragványokkal díszítették, és ódon vaspánt fogja körbe – úgy ítélem, talán ötven évnél is régebben készülhetett. Elővesz egy kulcsot, és felnyitja a fedelét. Levelek vannak benne. Rengeteg régi írás összehajtogatva, a papírjuk már sárga.

– Neked adom ezeket a leveleket. Téged illetnek mint egyetlen jogos örökösüket.

Felnézek rá, és megkérdezem, ki írta őket. Elgondolkozva sóhajt.

– A nagyanyád adta nekem ezt a ládát a halálos ágyán. Akkor már napok óta gyengélkedett, és én nem mozdultam mellőle. Kimerültnek és betegnek látszott, de úgy tűnt, valami bántja. Egy reggel megkért, hogy vegyem elő egyik régi ruháját, és bontsam föl rajta a varrást. Ezt a kulcsot találtam benne. Azt mondta, nem halhat meg, amíg teljesen őszinte nem lesz hozzám. Megkért, hogy olvassam el a leveleket, én pedig beleegyeztem. Ettől úgy látszott, megnyugodott. Aznap délután meghalt. – Nagyapám erős basszusa megremeg. – Én visszatettem a kulcsot a ruhába, és sosem olvastam el a leveleit.

Lezárja és kezembe adja a ládát.

– Kedves Allie-m, megköszönöm a látogatásod. A láda mostantól a tiéd, tégy vele belátásod szerint. Tudom, hogy nálad jó kezekben lesz.

Ezekkel a szavakkal búcsúzik tőlem nagyapám.

Hazafelé utazva Philadelphiába a vonaton magam elé teszem a ládát, és beleolvasok az első levélbe. Nagyanyám írta 1876-ban. A címzett egy bizonyos Lucas Hartswick, a cím a Megyei Fogház Lewisburgben. Ki ez a férfi, és miért ír neki nagyanyám a börtönbe?  Eszembe jut, hogy visszamegyek nagyapámhoz, és megkérdezem tőle, de már robog velem a vonat. Különben is, ő nem ismeri a levelek tartalmát, tehát aligha tudna részletekkel szolgálni. Ehelyett inkább belemerülök az olvasásba, és remélem, hamarosan választ kapok a kérdéseimre.

 ***

 

Maya levele Lucasnak, 1876. január 21.

Kedves Barátom!

 Váratlanul és készületlenül ért, ami önnel történt. Mélységesen sajnálom. Hiszen az én hibám, hogy maga, aki mindig becsülettel élt, most börtönben van. Tudom, soha nem vádolna mást, de ez engem nem ment fel. Nem az ön, hanem az Isten bocsánatát kérem.

Henry többször is felkereste Jenks bírót, de ő nem hajlandó újra foglalkozni a maga ügyével. Azonban én még bizakodom, hogy hamarosan újra előveszik, ha sikerül bizonyítékot szerezni a gyilkos valódi kilétére. Férjem és én minden követ megmozgatunk, amit tudunk, az ön érdekében. Tehát ne adja föl a reményt, hogy rövidesen véget ér ez a rémálom, és hazajöhet újra!

Ha megkapja a levelem, remélem, örömére szolgál. Elképzelésem sincs, milyen élete lehet ott. Mivel telnek a napjai, milyen emberek veszik körül, ha egyáltalán találkozik bárkivel… Kérem, ha tudja, írja meg nekem ezeket. Szeretnék osztozni a kínjaiban, ahogy az örömeiben is osztoztam egyszer.

Barátom, búcsúzom. Ha őriz még a szívében valamennyi jóindulatot irántam, tiszteljen meg mihamarabbi válaszával.

Mrs. Maya Dowling

Lucas levele Mayának, 1876. február 2.

Drága Barátnőm!

 Remélem, nem veszi rossz néven, hogy Drága Barátnőmnek szólítom; ha mégis, akkor ez az utolsó eset, hogy így hívtam Önt, és kérem a bocsánatát.

Levele rendkívül megörvendeztetett, hiszen már tizennégy napja, hogy itt sínylődöm a Union Megyei Börtönben[1],ahol még tíz hosszú évig számolhatom rabságom napjait. A mellettem fekvő cellatárs embert ölt, egy postahivatalnokot, amint azt néhány elejtett szóból ki tudtam venni. Nem könnyű az élet ezen a helyen; az idő kemény munkával telik, mert itt mindenkinek kötelező dolgoznia, és bevallom, néha olyannyira kimerülök egy-egy ilyen robotolással telt nap után, hogy alig várom azt a pár órányi alvást hideg cellám szűk priccsén. Ez kicsit arra az időre emlékeztet, amikor Henryvel utaztunk délnek, Gettysburg felé a polgárháború alatt: akkor is nehéz munkával teltek a napjaink, és a kemény földön aludtunk. A különbség azonban szembeszökő: Henry most nincs velem. Hiányzik, elismerem. Igyekszem erőt meríteni abból, hogy okkal kerültem ide, még ha nem is azért, mert valóban bűncselekményt követtem volna el a törvény értelmében.

Sajnos nem tudom pontosan, mi az, amit leírhatok, mert mielőtt elküldik, elolvasnak minden levelet – természetesen az Ön küldeményét is elolvasták, mielőtt énhozzám eljutott volna. Igyekszem ezért semleges vizeken maradni, és nem papírra vetni semmi olyasmit, ami miatt esetleg megtagadják a kézbesítést. Mindazonáltal igen hálás vagyok, hogy eszébe jutottam és tollat ragadott: kimondhatatlan öröm számomra az Ön kézírását látni, egy régi barát kézírását, ha nevezhetem így. Tulajdonképpen régen valóban barátok voltunk, nem igaz?

Vágyom haza, a városunkba, az erdőinkbe, a barátaimhoz, és még mindig nem értem, nem fogtam föl, hogy ez történt velem. Éjjelente Brookville[2] környékén sétálok újra, végig a Fő utcán, ki a házak közül, és tovább az erdőben, míg végül ott állok a gázlónál, a vízesés mellett, ahol oly gyakran megpihentünk és felfrissültünk gyaloglásaink során. Emlékszem, egy alkalommal éppen az Iowa Mills-i vásárról baktattunk hazafelé Henryvel ketten, amikor úgy döntöttünk, megmártózunk a hűvös vízben. Milyen vidám, gondtalan nap volt az!  Azon ritka alkalmak egyike, amikor barátom felszabadulhatott orvosi teendői alól, ha csak egy rövid időre is.

Aznap vettük azt a bizonyos kalapot George kapitánynak, mivel az elromlott nyomdagép kettészakította a régit, amit egyébként nagyon szeretett, és ami miatt vigasztalhatatlan volt. Ráadásul így otthon kellett maradnia megjavítani a gépet, de azért engem elengedett: azt mondta, jobb, ha egyedül dolgozik rajta, csak zavarnám a munkában. Ennélfogva aztán egész úton róla folyt a beszéd közöttünk, mivel Henryvel mindkettőnk számára olyan, mintha apánk lenne.

Az új kalap egyébként parádés volt, hiszen élénk vörös színűre festették, és sárgával hímeztek bele tekervényes mintákat, de a kalapkészítő véresen komolyan magyarázta, hogy ez bizony egy felnőtt férfira való kalap. Felettébb serényen győzködött arról is, hogy mily igen fog tetszeni az illetőnek, akinek szánjuk… A többi kalapja egyébként teljesen hagyományos, viselhető kinézetű volt, és ahogy néztem, még jó minőségű is.

El kell még mesélnem magának azt is, Drága Barátnőm, ha már így belekezdtem ebbe a régi kedves történetbe, hogy a vásárról visszafelé az úton mivel múlattuk az időt. Tudniillik, hogy ezt a vörös-sárga kalapot egymás fejére rakosgattuk Henryvel, és akire rákerült, annak el kellett énekelnie egy dalt – a szövegét oly módon megváltoztatva, hogy George kapitány szerepet kapjon benne. Ennek persze, bizonyára kitalálta, mindig kacagás lett a vége. A legjobb átirat, amire a mai napig emlékszem, annyiszor elénekeltük, Henrytől származott:

         Gyerünk, gyerünk, gyerünk, barátom,

               Vedd fel a fejedre hát

               A legszebbet, amit találtunk,

               George kapitány új kalapját! [3]

Hazaérve Brookville-be a kapitányt a nyomdában találtuk, ingben, csapzottan, kimerülten, a masina azonban továbbra sem működött. Amikor kérdezgettük, mire jutott a javítással, csak morgott a bajsza alatt, ezért hogy fölvidítsuk, átadtuk az ajándékot, és elénekeltük neki a kalapos dalt; erre azért megenyhült, még nevetett is.

– Hallod, vén csotrogány – szólt a nyomdagéphez, mintha egy barátjához beszélne –, te széttépted a régi kalapom, de nem baj, mert ezek a kedves fiúk hoztak nekem újat!  Nézd csak, milyen szép!

Azzal a fejébe nyomta rikító új kalapját, és rúgott egyet az engedetlen berendezésen, mire az felmordult, és zörögve működni kezdett… Henry és én tapsoltunk, George kapitány pedig hitetlenül csóválta a fejét[4].

Mennyire szerettem Brookville-ben élni!  Ezt csak most tudom kimondani igazán, amikor egy cellában raboskodom, és egyre csak azon rágódom, hogy az ember a mindennapi dolgokat mennyire természetesnek veszi – csak olyankor jön rá a valódi értékükre, amikor már elveszítette őket.

Adja át legmelegebb baráti üdvözletemet Henrynek, és mondja meg neki, milyen jól esik, hogy ő is hisz az ártatlanságomban, és hajlandó volt felkeresni Jenks bírót. Azonban, asszonyom, nem szeretném, ha énmiattam bárki bajba sodródna, vagy ha ez az ügy kellemetlenséget okozna akár Önnek, akár Henry barátomnak, ezért kérem szépen Önt, járjon el belátással. Tudnia kell, hogy számomra a maguk élete és boldogulása milyen alapvető jelentőségű, és hogy inkább letöltöm itt a kiszabott büntetést, mint hogy önöknek számottevő áldozatokat kelljen hozniuk vagy másfajta, aggasztó lépéseket kelljen tenniük az érdekemben.

Most búcsúzom. Drága Barátnőm, válaszoljon nekem!  Írjon minél hamarabb, írjon bármiről, amiről csak tud, minden, minden érdekel, higgye el!

Lucas Hartswick

Maya levele Lucasnak, 1876. február 16.

Kedves Barátom!

 Köszönöm, hogy írt nekem!  Örültem a levelének.

Nehéz szívvel olvastam, amit a börtönről mesélt. Szörnyű lehet magának ott lenni, szörnyű, hogy hacsak nem teszünk valamit, a rabok élete vár magára ezentúl!  Az a sok rettenetes bűnöző, és az a bánásmód. Rettentően fáj a szívem önért, hogy min mehet keresztül nap mint nap. Kérem az Urat, óvja meg az életét és a lelkét, és juttassa vissza hozzánk mihamarabb!

Szeretnék segíteni. Tudom, azt mondta, nem kívánja, hogy számottevő áldozatot hozzak az ön érdekében, és biztosítom, erre nem fog sor kerülni. Azonban talán van remény enélkül is. Ön ártatlan, ezért lennie kell valamilyen megoldásnak, melynek révén ez kiderülhet mindenki számára.

Az jutott eszembe, hogy megírhatná nekem, miért ítélték el. Mármint a valódi okot, mert Mrs. Clark meggyilkolása nem az ön kezén szárad. Ezt a bírónak is tudnia kellett, hiszen túl gyorsan mondta ki az ítéletet, pedig még a megfelelő bizonyítékokat sem sorakoztatták föl. Legalábbis Henry ezt mesélte a tárgyalásáról, és magam is csak ezt tudom elképzelni. Szerinte koholt volt a vád, és szegény Mrs. Clark halálát is valaki előre kitervelte. Isten nyugosztalja szegény asszonyt, pedig ő aztán biztosan semmit nem követett el!  Igazam van?  Szóval kérem, mondjon el nekem mindent arról, hogy kik és hogy, mikor és miért lettek ellenségeivé. Némiképp ugyan ismerem az életét erről az oldalról, mert mióta Brookville-ben élek, rendszeres olvasója voltam az írásainak: jól tudom, hogy egy időben komoly cikkeket írt nagy hatalmú személyek ellen, és ez persze sokaknak nem tetszhetett. Írja meg, amit tudnom kell újságírói múltjáról, az életének szakmai oldaláról[5]. Segítsen nekem megoldást találni erre a helyzetre.

Továbbá kérem, ne veszítse el jó kedélyét. Levelében egy pillanatra fölcsillant az élet szeretete, amikor felidézte azt a vásári napot és George kapitány kalapját. Azért is szeretném, hogy ossza meg velem múltjának történeteit, mert a szép emlékek talán megkönnyítik raboskodását. Tudnia kell, hogy nekem ön milyen jó barátom: történeteit mindig örömmel és nyitott szívvel fogom olvasni. Továbbá bízom benne, hogy együtt felfedezünk majd valamilyen nyomot, amin elindulhatunk, és elérhetjük, hogy újratárgyalják az ügyét. Nem adom föl a reményt, hogy így lesz.

A városban mostanában mindenki izgatott a közelgő ünnepség miatt. Emlékezhet rá, hogy február környékén táncmulatságot rendeznek, amikor mindenki beöltözhet valamilyen maskarába. De miket is beszélek, persze hogy emlékszik rá!  Hiszen tavaly maga is beöltözött, Dr. Stebbinsszel egy róka és egy nyúl jelmezét öltötték magukra. Nos, idén még nem lehet sejteni, hogy a fogorvos milyen jelmezt készít majd. Az azonban közszájon forog, hogy George kapitány egy indiánfőnök jelmezét tervezi felölteni. Szerintem ez csodás ötlet. Egy olyan tapasztalt öreg harcos, mint George kapitány, akinek bizonyára elég sok indiánnal volt dolga, könnyedén utánozhatja az öltözködésüket.

Mi Mrs. Stebbinsszel[6] összedugtuk a fejünket, és ügy döntöttünk – de ezt csak magának mondom el, kedves barátom –, hogy ez évben senki sem fog felismerni minket: két igazi vándorlegény szerepét fogjuk eljátsszani, akik épp csak megérkeztek a városba. Mrs. Stebbins megtanította, hogyan kell enyvvel álszakállt ragasztani, mely úgy tetszik, mint a valódi. Hajunkat is oly módon tűzzük föl, hogy a férfikalap alatt senkinek ne szúrjon szemet a hossza. Továbbá ruházatunk, taglejtéseink és szóváltásaink is azt a látszatot fogják kelteni, hogy idegen vidékről származó utazók vagyunk. És amikor már mindenki meggyőződött, hogy két rongyos, az imént érkezett vándorról van szó, akik a bálról mit sem sejtve toppantak be éjszakai szállást remélve, hirtelen felfedjük majd magunkat: milyen nagy lesz a társaság meglepetése!

Hát maga idén nem lesz velünk a jelmezbálon. Hiányozni fog. Maga nélkül nem is ugyanolyan, higgye el!  Idén is lesz fánksütés, és bizonyára fogunk táncolni is. A lányok a városban csak erről beszélnek, már jó előre mind kiválasztották, hogy melyik ruhájukat veszik föl, és milyen jelmezt készítenek maguknak, amiben kellőképpen csinosak és titokzatosak lesznek. Éppen ma reggel történt, hogy összetalálkoztam a kedves kis Miss Nancy McLainnel[7] a fűszeresbolt előtt. Elbűvölően takaros az a lány, és mindenképpen meg kell mondanom, szerintem teljesen odavan magáért. Azonnal megkérdezte, kaptunk-e hírt önről. Tudja, hogy Henryvel jó barátok, és régebben már említettem is neki, hogy küldtem magának levelet a börtönbe. Hát most erről kérdezősködött. Mindent tudni akart. Elmeséltem, amit írt, éber figyelemmel hallgatta. Higgye el nekem, ha maga még nem vette volna észre, Miss McLain bizony reménytelenül magába bolondult. Őt még az sem érdekli, hogy börtönben van. Véleménye szerint maga olyan jó, hogy bizonyosan tévedés az egész, ártatlanul zárták be, és csak rövid idő kérdése, hogy kiengedjék, és hazajöjjön hozzánk. Igyekeztem ebben a reménységben megtartani őt, és én is biztosítottam róla, hogy ártatlanul került be.

Mondja csak, maga soha nem érdeklődött Miss McLain iránt?  Most, hogy visszagondolok, mintha láttam volna magukat táncolni a tavalyi jelmezbálon. Tudja mit?  Ha legközelebb látom őt, elmondom neki a címét, hogy ő is írhasson magának. Persze csak ha ön ebbe beleegyezését adja. Kérem, írjon erről, hogy mi a véleménye…

Egyébként George kapitány[8] is érdeklődött maga felől. Elmondtam neki, amit tudok. Fölajánlotta, hogy idén a jelmezbálon maga helyett is táncba visz majd, hogy ne érezzem a hiányát. Tudja, hogy jó barátok voltunk, és kedvesnek tartom ezt a figyelmességet. Két táncot ígértem neki minden alkalommal. Egyet ővele, egyet pedig a maga nevében, kedves Mr. Hartswick, barátom!  Remélem, nem bánja.

Nagyon várom válaszát.

Mrs. Dowling

 

Lábjegyzetek:

[1]       A Union megyei börtön és bíróság Lewisburgben, a megyeszékhelyen található. 1857-ben nyitotta meg kapuit és azóta is megállás nélkül üzemel. Lewisburg Brookville-től 140 mérföldre (220 km) van.

Itt jegyzem meg, hogy a levelek nyomda alá szerkesztésekor igyekeztem hű maradni a kéziratok szövegéhez, így sem stílusbeli, sem logikai hibákat nem töröltem ki belőlük. Tettem ezt a célból, hogy az Olvasó úgy olvashassa őket eredeti szövegükkel, mindenfajta hibájukkal és kuszaságukkal együtt, ahogy én magam is tettem. Csupán a grammatikai és az értelmezést zavaró hibákat javítottam ki, és a jobb érthetőség és könnyebb olvashatóság kedvéért itt-ott felcseréltem részeket, vagy kihagytam a sokszor ismételt elemeket. Ezenkívül lábjegyzeteket fűztem egyes nevekhez, helyekhez, történésekhez, melyekre az Olvasó esetleg kíváncsi lehet, és melyek segítenek megérteni a levelek keletkezésének körülményeit és szerzőik életét. (Allie P. Dale)

 

[2]            Brookville városát 1830-ban alapították a Pennsylvania állambeli Jefferson megyében, ahol mai napig ez a megyeszékhely. Az 1870-es évben a lakossága 1942 fő volt, 1880-ban már 2136 fő. A XIX. században főleg a faipar volt a vezető ágazat, mivel a környező erdők bőséges faanyaggal látják el a várost. Az itt folyó patakokon és folyókon épített famalmok segítségével dolgoztak, hogy aztán Pittsburghbe szállítsák a kész faárut.

[3]           A híres „Itt a szamarad” (Here’s your mule) című polgárháborús nóta átirata. Az eredeti nóta két változatban is létezett: Gyerünk, gyerünk, gyerünk, jó barát, / Ne tedd bolonddá magad / Ne mondd mindenkinek, akit látsz / „Uram, itt a szamarad.” Illetve: Gyerünk, gyerünk, gyerünk, barátom, / Ne tedd bolonddá magad / Megmondom neked, amint látom, / „John Morgan ellopta a szamarad! ” Ez utóbbi változat John Morgan dandártábornok nagy portyázásának állít emléket, mely 1863. június 11-től július 26-ig zajlott, és melynek során a Morgan vezette konföderációs csapatok Indiana és Ohio államokon lovagoltak keresztül, megszegve a kapott parancsot és félelemben tartva az itteni lakosságot.

[4]           A történtekről még az egyik környéki lap, az Indiana Progress is beszámolt. Az 1871. augusztus 3-i számban áll a következő hír: „A Brookville Jeffersonian szerkesztőjét, George kapitányt néhány brookville-i barátja egy új kalappal ajándékozta meg. Egyáltalán nem büszke rá.”

[5]            Ahogy Maya is írja, Lucas Hartswick foglalkozása újságíró volt. Több újságban is a nyomára lehet bukkanni Jefferson megyében. Hosszú ideig, 1865 és 1868 között, a Brookville Herald című lapba írt, mely J. P. George kapitány tulajdonában volt akkoriban, és egy politikailag független újság volt. Ezután a Punxsutawney Plaindealer munkatársa egy évig, majd visszatér Brookville-be, ahol segít George kapitánynak visszaszerezni az időközben G. Nelson Smithnek eladott Herald-tulajdonjogot. Brookville Jeffersonian néven folytatják az újság szerkesztését egészen Lucas 1876 januárjában bekövetkezett letartóztatásáig. Ezek után februárban George kapitány újra eladni kényszerül a lapot, mely aztán gyakran cserél gazdát, és végül 1884-ben összeolvad a Brookville Democrat című lappal.

[6]            Dr. C. W. Stebbins fogorvos és szájsebész Brookville-ben 1860-tól 1882-ben bekövetkezett haláláig. Felesége, később Mrs. C. Yeaney, férje segítségével kitanulta a fogászatot, és 1882. után átvette praxisát. A Fő utcában a McKnight-épületben volt a rendelője. Mindketten Henry és Maya jó barátai voltak.

[7]            Mrs. Mary McLain és lánya 1876-ban nyitotta meg varróüzletét a Rink-épületben. Mrs. McLain tapasztalt varrónő volt, lánya, Nancy pedig gyors kezű és pontos. Koruk legdivatosabb ruháit készítették Brookville hölgy lakosai részére.

[8]            James P. George kapitány nyomdászként kezdte karrierjét Brookville-ben 1852-ben. Eleinte a Brookville Jeffersonian című lapnál dolgozott, majd kiadója lett a Jefferson Star-nak. 1861 májusától 1865-ig harcolt a polgárháborúban (a tizenegyedik ezred „K” századánál). Visszatérte után megvásárolta a Jeffersonian-t, és folytatta az újság kiadását Brookville Herald cím alatt. Ez utóbbi lapnál kapta meg Lucas Hartswick is első állását.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.2/10 (24 votes cast)

Leave a Comment

18 hozzászólás

  1. Érdekes a történet formátuma, az alapötlet, és látszik a komoly kutatómunka az írás hátterében. Először azt hittem, Brookville kitalált város, aztán kíváncsiságból utánanéztem, és megtaláltam a Wikipédián. A helyi viszonyok, szokások ismerete ilyenkor alapvető fontosságú, blöffölni nem érdemes; ez a szöveg számomra hitelesnek tűnik. (Olvasás közben megfordult a fejemben, vajon járt-e ott a szerző múzeumkörúton, de ez nyilván nem tartozik ide.)

    A háttér alapos ismeretéhez képest különösnek tűnt egy kronológiai hiba: először megtudjuk, hogy 1932-ben Henry orvosként dolgozik, majd egy 1876-os levélben is réginek nevezett anekdotát olvasunk róla, amelyben szintén az orvosi teendőiről van szó. Egy orvosi karrier száz évvel ezelőtt sem lehetett sokkal hosszabb, mint negyven év.

    Tetszett az első jelenetben felvázolt szituáció Henryvel és a ládával. Összességében azonban úgy érzem, kicsit sok az időbeli ugrás és a szereplő (ráadásul több riportert is megismerünk mindjárt az elején, az olvasó így könnyen összezavarodhat). Mindenesetre úgy sejtem, a későbbiekben kikristályosodnak majd a fontos szálak.

    A stílus alapvetően rendben van, szerintem nagyon jól sikerült a régi levelek valóban régies, de nem túlcikornyázott írásmódja. Persze ha esetleg megjelenik az írás, lehet és kell is rajta javítani: helyenként kicsit döccent a megfogalmazás, máshol túl köznyelvinek tűnt, megint máshol benne maradtak kisebb hibák (pl. mindjárt az elején: “születése óta Brookville-ben él és dolgozik”). Nem értem az első részlet jelen idejű írásmódját: a jelen idejű E/1 általában egyfajta virtuális narrációt szokott jelezni, ahol nincs megjelölve, a beszélő pontosan kihez szól, mikor és milyen médiumon keresztül. Szerintem dátumozott levelet vagy feljegyzést senki nem szokott jelen időben írni.

    Összességében úgy érzem, a fenti írás izgalmas egyedi színfolt lehet az idei pályázaton. Ha lehetőségem adódik, mindenképp elolvasom majd a felkerülő folytatást.

  2. Kedves Allie!

    Melinda és Gergely nagyjából elmondták már azokat a dolgokat, amik nekem is eszembe jutottak a részletről – lassú tempójú, szép történetnek ígérkezik, én is kíváncsi lettem, miért titkolta Maya a leveleket.

  3. Kedves Allie!

    Gratulálok a kikerüléshez!

    A szokatlan formátumot én is pozitívumként emelném ki, mindenképp elismerésem érte. A beszélők stílusa jól tükrözi az akkori kort, és ez is tetszett benne.
    Viszont, egyelőre nem tudom hova tenni az írást. Igazából megfogalmazni sem tudom a pontos véleményen róla, csak azt, hogy valamiért hiányérzetem van. Szeretem a lassú folyású történeteket, nem is ez zavart benne. Talán inkább az, hogy annak ellenére, milyen súlyos esemény után kapcsolódunk a történetbe, a szereplőkön mégsem érzem. Még akkor is, ha a rabok leveleit ellenőrzik, jelezhetted volna valamilyen úton-módon, mutathattad volna a lelkiállapotukon, hogy min mentek keresztül. Tizennégy nappal a bebörtönzésem után a legutolsó lenne, ami eszembe jutna, az a nosztalgiázás. De ez csak személyes vélemény, szigorúan magamból kiindulva.
    A háttérben azért látok egy-két érdekes titkot, ami felkeltette az érdeklődésem. És a formabontó forma valóban kiérdemli a dicséretet.
    További sok sikert!

  4. Engem lenyűgözött az a különleges atmoszféra, ami átjárja a sorokat. Különösen a levelek tetszettek.

  5. Kedves Allie!
    Gratulálok a kikerüléshez!
    Egyedinek találtam a történeted. Az elején rögtön felkeltetted a kíváncsiságomat. És bár szépen, érthetően írsz, velem nem olvastatta magát olyan gördülékenyen a mű. Ettől függetlenül várom a folytatást. A lábjegyzeteket néhol feleslegesnek találtam, a többi része viszont képbe hozza az olvasót. És így a műved nincs tele felesleges vagy unalmas részletekkel. Én mindenképpen érdekesnek találom!
    Üdv: Zorka

  6. Sziasztok!

    Köszönöm szépen a sok pozitív hozzászólást, dícséretet. Igazán jól esett a bíztatás és gratuláció! És persze hálás vagyok a kritikáért is, próbálok belőle tanulni.

    Néhány dologra röviden reagálnék csak.

    Henry valóban hosszú karriert futott be a regény szerint, talán túl hosszút is, amint arra Gergely rámutatott. Tulajdonképpen írtam, hogy Maya tizenkét éve bekövetkezett halála után visszavonult, de ezek szerint nem voltam itt teljesen egyértelmű: ki kellett volna emelnem, hogy azóta csak apróbb sebesüléseket lát el, de aktívan már nem praktizál. A karrierje ezért mintegy 45 évig tartott. Ez talán valóban kicsit túl sok, ezen tehát még dolgoznom kell. Köszönöm!

    Azért döntöttem jelen idő mellett, hogy az olvasónak az legyen az érzése, hogy Allie-vel együtt az ő szeme előtt is épp most bontakoznak ki a múlt eseményei. Egyébként Allie mint narrátor később is előjön majd, fontos szerepe lesz a levelek hátterének felkutatásában, és közben az olvasó vele izgulhat, hogy mik derülnek még ki. De a végső döntést ezzel kapcsolatban a szerkesztőre bízom majd (feltéve, hogy eljut a dolog szerkesztésig, ugyebár).

    A lábjegyzetekről: igyekeztem úgy megszerkeszteni a történetet, hogy ha valakinek nincs gyomra elolvasni az összeset, attól még jól tudja követni az eseményeket, és élvezheti a könyvet mint kalandregényt. De ha valaki szereti a történelmet, és kíváncsi a kor és az akkori társadalom részletes bemutatására, akkor a lábjegyzetek neki szólnak.

    Még egyszer köszönöm a hozzászólásokat! Sok sikert minden pályázónak, aki még a várakozás (el kell ismernem, embert próbáló) izgalmában él! Bízom benne, hogy a lektorok gyorsan és hatékonyan dolgoznak, és minél több jó művet beválogatnak.

    Üdv, a szerző

    Ui. Egy kérdésem lenne hozzátok, akik olvastátok a részletet: szerintetek Allie a történet alapján fiú vagy lány? És miért?

  7. “Mindig akad olyan, akit csinosnak találok.” ezt a kifejezést én nőre használnám. Férfi is lehet ugyan csinos, de akkor inkább én az Ápolt, igényes stb-t használnám, az pedig nem illene ide.
    Tehát ez alapján én férfinak gondolom.

  8. Ja, engem a gyermekkori “autókergetés” leírása is arra vezet rá, hogy férfi lehet az illető. A nőiség nekem hiányzik a karakteréből, hiába megtévesztő a neve. Hiszen ez általánosságban egy női név. De ha nő lenne, mért tetted volna fel a kérdést? 🙂

  9. Kedves Allie!

    Szerintem a 45 év nem túl hosszú, ez még belefér. Inkább az első jelenetben lenne érdemes kihangsúlyozni, hogy Henry már régóta nyugdíjas, de megmaradt a hivatástudata, ezért segít a kisfiún. Lehet, hogy később van egy utalás, amit sikerült elnéznem, de önmagában ez a rész egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy még aktívan dolgozik, ezért nem nyolcvanas, hanem hatvanas öregúrnak hittem.

    Ami a kérdést illeti: mivel az elején még nem tudtam, hogy a szereplő neve Allie, csak A. P. Dale-ként szerepel, valamiért automatikusan férfiként képzeltem el. (Nem figyeltem fel a kapcsolatra az írói neveddel.) Egy kicsit meglepődtem annál a jelenetnél, ahol Allie-nek szólítják, és ettől kezdve nőként gondoltam rá. Belegondolva, ezt valószínűleg jobb lenne tisztázni az elején, mert lehetnek olyan olvasók, akiket zavar a dolog.

  10. Először én is nőre gondoltam név alapján, de amikor a nagyapjával a szerelemről beszél, ott már elkönyveltem férfinek, a 20. század elején szerintem csak egy férfi beszélt volna így. A másik dolog a riporteri karrier – nem tartom kizártnak, hogy akkoriban nők is lehettek újságírók, de szerintem ez is inkább férfire vall. Szóval, éppenséggel lehet akár Alfred is, például 😀

  11. Kedves Allie P. Dale!

    A történet vezetést nagyon ötletesnek találom, viszont arról volt szó, hogy a leveleket elolvassák, erre nyíltan becsmérelik bennük a bírót? Már ilyenért is előállítanák ebben a korban az illetőt. A másik nem tetszésem, az a 85 éves korral kapcsolatos. Szerintem ebben az időben idáig nem maradtak életben az emberek, mert nem volt túl jó az orvoslás.

  12. Kedves Allie, gratulálok a kikerüléshez!

    Krisztián, az életkorba felesleges belekötni, minden korban voltak matuzsálemek, életben lehetett maradni, csak szerencsésnek kellett lenni, és nem kellett elkapni a betegségeket :D. Ha belegondolsz, néhány ókori városban a 60 év feletti férfiak kerültek be a vének tanácsába: ha nem lettek volna öregek, bizonyára nem így lett volna megszervezve a rendszer.

  13. Sziasztok!

    Köszi a válaszokat Allie-vel kapcsolatban! Sokat segítettetek abban, hogy kívülről lássam őt, az olvasó szemével (ez nem mindig könnyű).

    Igen, valóban nem fog tetszeni az őröknek, hogy mindenféle összeesküvés-gyanús dolgot írnak egymásnak, meg hogy találgatják, vajon a bíró áll-e a gyilkosság hátterében stb. A következő levelekben lesz is erről még szó, és lesz rá megoldás is!

  14. Kedves Allie!

    Örülök a kikerülésednek, mert a történetet szörnyen olvastatja magát. Egyedül ott akasztott meg, hogy nem tudtam hová tenni a főszereplő nemét. A névről én egyből női karakterre asszociáltam (nekem is van egy lány főhősöm, akinek ezt nevet választottam), viszont az elején, ahol azt írod, “hogy kalapom levéve”, ott elbizonytalanodtam. Ha a nők hordtak is kalapot 1932-ben, nem hiszem, hogy levették, mikor üdvözöltek valakit… Vagy igen? Aztán a riporteri karrier sem éppen egy női szakma. Egyre inkább úgy hiszem, hogy férfi karakterről van szó.
    Ettől függetlenül szép, kerek történet kerekedik ki belőle – ennek a kis részletnek az olvasása után is ezt mondom. Látszik, hogy mindennek részletesen utánanéztél, a kornak, a helyszíneknek, otthon mozogsz a környezetben. Alapos és szép munka!
    Gratulálok!

  15. Nagyon tetszik ez a részlet, és elég érdekesnek ígérkezik. Felmerült bennem mindazonáltal kérdés: valós történelmi szereplők és egy-két fiktív karakter meséje lesz-e a történet, vagy mindannyian kitaláltak-e? Tetszik azonban az időbeli és a térbeli elhelyezés is, szóval gratulálok!

  16. Nagyon tetszik a levélként történő történetmegírás. Nem a megszokott forma, egészen egyedi, szuper.
    A levelek sodornak magukkal, és várakozóvá tesznek a rejtély megismerése iránt.
    Gratulálok! 😀

  17. Köszönöm az újabb hozzászólásokat! 🙂

    Igen, a főszereplőkön kívül majdnem mindenki más valóban létezett, velük kapcsolatban törekedtem a történelmi hitelességre.

  18. A történet nagyon érdekes. Sok helyen izgalmas és szórakoztató.
    Látszik, hogy az író nagyon figyelt a részletekre és a hitelességre.