Kae: A démon és a papnő – 2.

1. részlet

Hűvös, tiszta levegő vágott feléjük, amikor megálltak a csarnok bejáratánál, megborzongatta, de fel is derítette Mortuát. A lány felemelte a fejét, és körülpillantott a húsz lépés hosszú helyiségben. A tiszta kék falakra festett felhő- és szélmotívumok – előbbiek a szellemek honát, az eget voltak hivatottak jelképezni, utóbbiak pedig ősrégi jelképként utaltak magára az áramlatra – nem művészek, hanem közönséges helyi szerzetesek keze munkáját dicsérték. A csarnok hátuljában apró bokrok zöldelltek egy jókora márványkádban, fényt és levegőt a föléjük vágott kürtőn át kaptak. Mortua futólag eltűnődött, tudja-e vajon a társa, hogy az örökzöldeket – évszázados szokás szerint – az itt elhunyt testvérek összekevert hamvai táplálják. Valian azonban észre sem vette a növényeket: túlságosan lekötötte a figyelmét a csarnok közepén álló, másfél ember magas nőszobor, amely kitárt karjával mintha őket akarta volna beinvitálni.

– Ki és miért emel szobrot egy eretneknek? – vakarta meg a fejét.

Mortua tanácstalanul vonta meg a vállát.

– Én sem láttam még ilyesmit kriptában. De nem hiszem, hogy Nalissát ábrázolná. Inkább a rendház alapítóját vagy egy híres helyi papot…

– Nem fontos. A szertartás?

– Máris, máris! – Mortua a földre dobta az iszákját, és mellétérdelt. Tartott tőle, hogy megismétlődik az iménti eset, de ezúttal kezébe akadtak a megmaradt hajszálak. – A te hajadból kellene ereklyét csinálni, ezzel a színnel könnyen meg lehetne találni, ha nyoma veszik…

– Hogyne, minden vágyam, hogy halálom után apró darabokra vágjanak, és a részeimmel varázsoljanak – morogta a démon.

– Hé! – Mortua sértődötten kapta fel a fejét. – Először is varázsol a nyavalya! Ez egy tisztességes szertartás, nem mocskos mágia, és ha tényleg szerzetes akarsz lenni, akkor jobb lesz, ha sürgősen megtanulod, mi a különbség a kettő között. Másodszor, mégis kit vágnak apró darabokra? Nem tudom, hogy bánnak a halottakkal ott, ahonnan te jössz, de mi a legnagyobb tiszteletben tartjuk őket, és csak annyit veszünk el belőlük, ami nem csorbítja a méltóságukat. Hajszálak, látod? Senkit nem kellett felkockázni hozzájuk!

Valian megfeszülő állal bámult el mellette.

– Ne firtasd, honnan jövök és milyenek ott a szokások – szólalt meg hosszas csend után. – De nem akartalak megsérteni. Sokat köszönhetek Aynira úrnőnek, és nagyra tartom a békességet, amit áthatja a világotokat. Máshol elképzelhetetlen lenne, hogy ne álljanak falak egy város körül, vagy… – Megrázta a fejét, és nem folytatta a mondatot.

Mortuát zavarba hozta az őszinte, békülékeny hangnem. Először gondolt bele, milyen körülmények edzhették ilyen kemény harcossá Valiant. Saját élete mindig is nyugalomban zajlott: a szellemek gondoskodtak róla, hogy bűn, nyomor és háború egyaránt elkerülje a városállamokat. Mordiniumban és környékén emberemlékezet óta nem ontottak vért, de még egy egyszerű lopás is ritkaságszámba ment. Mortua megsajnálta társát, amiért számára mindez olyan rendkívüli.

– Odafent megbeszéljük, hm? – terelte el a szót. – Most inkább segíts megtalálni a pecsétet! Egy fehér márványlapot keress, rajta vörös jellel…

– Ezt? – Valian két lépéssel a fal mellett termett, és megpiszkált valamit a lábával. Mortua elsápadt: az említett márványdarab hevert a csarnok kövén kettérepedve, a törésvonal pontosan két részre osztotta a belevésett, vérszín ábrát. – Miért gondolom, hogy egyben kellene lennie?

– Mert így van. – A lány tüstént talpra ugrott. – Aynira elnézte volna az időpontot? Elkéstünk?

– Akkor a szellem szabad? – Valian körbejárta a szobrot, hogy felmérje, honnan fenyegetheti őket veszedelem. Keskeny füle minden neszre megrezdült, akár egy vészt szimatoló állaté. Mortua biztosra vette, hogy jobban hall vele, mint bármelyik ember. Ő maga a szellemeket szólította, noha szavak nélkül, aztán megrázta a fejét.

– Még idelent van. Más pecsétek is őrzik, magától nem képes elhagyni a ligetet. Mi több…

Valian felemelt kézzel szakította félbe, mutatóujja a mennyezet felé meredt. A lány elhallgatott. A beálló csendben az ő fülét is megütötte egy roppant halk, búgó nesz. A kürtőből lecsorgó fény egyszerre elhomályosult, egyedül az ragyogott tovább, amit a szellemek idéztek Mortua köré. A lány harcra készen fordult körbe, és csak az ajka sápadt el, amikor a szeme előtt füstszerű szellemtest bontakozott ki a semmiből. A jelenés kétszer olyan magas lehetett, mint ő, ruházata a papok köntösét idézte, bájos, finom arcvonásai pedig tökéletesen megegyeztek a szoboréival. A démon és a papnő váltott egy értetlen tekintetet, többre azonban nem maradt idő.

– Á, az új játékszereim! – Nalissa szája nem mozgott, hangja mégis betöltötte a teret, mintha egyszerre szólt volna az összes falból. – A lány a pap? Reméltem, hogy a másik… Szívesebben játszadozom jókötésű férfiakkal. De ha gyorsan megöllek, bőven lesz időnk elszórakoztatni egymást a társaddal! – Mortua felé lendült, Valian azonban közéjük ugrott, és szembeszegezte a kardját az ellenféllel.

– A szertartást! – vetette hátra parancsolón Mortuának.

A lány tétován meredt a földön heverő, kettétört márványlapra.

– Hát… Megpróbálhatom, de attól tartok, nincs sok értelme megerősíteni egy kettétört pecsétet…

– Akkor találj ki valami mást! – Valian előrevetődött. Kardja akadálytalanul hatolt át a légből szőtt testen, a szellem mégis hátrarebbent a jégfehér penge érintése elől.

– Könnyű azt mondani… – Mortua beleharapott az ajkába. Agyában egymást kergették a különböző fohászok, amelyeknek esetleg hasznát vehette. A démon rákapta a tekintetét, a lány fejéből pedig messzire szökött minden gondolat. A vadvirág-kék szempár helyett két tűzvörös írisz meredt rá, Mortua önkéntelenül is hátrált két lépést haragos lobogásuk láttán.

– A szemed…

– Ne a szememmel törődj, hanem azzal a nyomorult szertartással!

– De ha mondom, hogy…

– Ne mondd, hanem csináld, mielőtt elveszítem a türelmemet!

– Már rég csinálnám, ha… – Mortua nem akart hinni a szemének: társa, akit Aynira testőrként adott mellé, felemelt fegyverrel vetette rá magát. Nalissa önfeledten kacagott rajtuk, Valian azonban immár tudomást sem vett róla. A lány puszta ösztönből emelte magasra a kezét, és üvöltötte a démon arcába az első szavakat, amelyek eszébe jutottak: – Valaz vendenator!

Valian hang nélkül csuklott össze. Saját lendülete sodorta tovább Mortua lábához. Halántéka a padlón csattant, szeméből, orrából és két füléből keskeny vérpatakok indultak útnak. A lány erővel szakította el tekintetét mozdulatlan testéről, hogy a hahotázó Nalissára emelje.

– Micsoda nem várt fordulat! – A szellem újfent közelebb siklott. Ajkán gúnyos mosoly futott át, amikor Mortua megvetette a lábát vele szemben. – És most mihez kezdesz testőr nélkül, kicsi pap?

– Amiért idejöttem.

Mortua feldobta a maradék hajszálakat, és elhadarta a pecsétmegújító fohászt. Nem fűzött sok reményt hozzá, hogy működni fog, de próbát akart tenni vele, mielőtt bármi másba kezd. Nalissa azonban egy pillanatra sem hőkölt meg. Áttetsző keze a papnő hasába markolt, Mortua pedig összegörnyedt fájdalmában. Gyomrából dermesztő hideg kúszott a szíve és a végtagjai felé. Épp csak annyi lélekjelenléte maradt, hogy kitapogassa az iszákja száját, és könyékig belenyúljon, aztán kínlódva felegyenesedett, és arasznyi mélyen a szellem mellébe döfte az utolsónak maradt ereklyét. A csontszilánk belevágott a füstszerű testbe. Nalissa felvijjogott és hátrarebbent, Mortua pedig valósággal sikoltotta a szellemek nyelvén az ősi segélykérő formulát:

– Gromkhen han il morteordum!

Alig hagyta el a torkát az utolsó szótag, Nalissa újult erővel megint elkapta. Egyik kezével kiverte a lány markából az ereklyét, a másikkal a csuklóját ragadta meg. Finom csontok roppantak, és csak a torkára kulcsolódó marok szorította bele a lányba a fájdalmas üvöltést.

De a szellemek, akikben egész életében hitt, nem hagyták cserben Mortuát. Szélzúgás töltötte be a levegőt, aztán egy mély hördülés hallatszott. Valian teste felemelkedett, keze Nalissa anyagtalan vállára kulcsolódott. A démon eszméletlen, szellemek mozgatta teste letépte az ellenséget Mortuáról, és magával rángatta a terem túlsó végébe. A lány nyomban felkapta a földről az ereklyét, a szoborhoz perdült, és a szilánkkal, mint egy vésővel, a combjába karcolta a márványlapot díszítő pecsétet. Nalissa hiába próbált a közelébe férkőzni, hogy meggátolja benne: Valian marka szorosan tartotta, Mortua pedig nem óhajtotta megvárni, amíg kiszabadul.

– Arzegil etiabha! – kiáltotta diadallal.

Azonnal vége lett. Nalissa szellemteste vízpermetként fröccsent szét a csarnokban, Mortua pedig lenéző pillantást vetett a szoborra. Bár az éppolyan fensőbbséges arcot vágott, mint amikor beléptek a csarnokba, jólesett elképzelni, hogy egy igen dühös szellem levegőöklei püfölik belülről.

Gyenge köhögés szakította ki álmodozásából a lányt. Valian fél térdre küzdötte magát, és bár a márványkádra kellett támaszkodnia hozzá, körbevillanó tekintete teljes harckészültségről árulkodott. Mortua síkos tenyérrel szorította az ereklyetartót. Ha a démon ismét nekiront… Akkor azonban találkozott a szemük, a lány ajkát pedig megkönnyebbült sóhaj hagyta el a ragyogó kékség láttán.

– Vége! – előzte meg a kérdést. – Bezártam a szoborba. A szellemek segítettek. Fáj valamid?

Valian a fejét rázta.

– Csak véres vagyok.

A lány a mennyezet felé fordította az arcát. Még egyszer, utoljára az áramlatot szólította; ezúttal ereklyét sem kellett használnia hozzá, hogy kezében összeforrjanak a csontok. Óvatosan mozgatta meg az ujjait, majd elmosolyodott, és a vállára vette az iszákot.

– Akkor gyere, menjünk haza! – javasolta, aztán már szaladt is a lépcső felé.

Szótlanul másztak fel. Mortua a keze ügyében tartotta az ereklyét, és bár a Shreior liget ezúttal nem fordult ellenük, igyekeztek mihamarabb kikerülni mogorva fái közül. Valian mindvégig hallgatott, és a lány pillantását is kerülte. Mortua is csak erdő szélén szólalt meg:

– Emlékszel a kérésemre, hogy ne kelljen rád külön odafigyelnem a föld alatt? – Könnyedén kérdezte, hogy ezzel is tompítsa mondandója élét. – Nem értem, hogy dühíthetted fel magad ilyen hirtelen, de elég rosszul nézett ki, amikor kivont karddal nekem ugrottál…

Egy fatörzsnek vetette a hátát, és hagyta maguk között lebegni az utolsó mondatot. Némán figyelte, hogyan vesz többször is mély lélegzetet a démon, anélkül hogy válaszra nyitná a száját, hogyan túr végig hosszú haján, és szólal meg végül mégis:

– Elvesztettem a fejem.

– Az enyémet is elvesztetted volna, ha nem ütlek ki! – Mortua ellökte magát a fától, és szembefordult társával. – Nézd, én nagyra értékelem, hogy szerzetes szeretnél lenni, de a történtek tükrében azt fogom javasolni Aynirának, hogy ne engedje. Tudom és méltányolom, hogy megbízik benned, de ne szépítsük: ha rajtad múlik, megöltél volna odalent!

Valian keserű nevetésben tört ki.

– Ha rajtam múlik? – Először tűnt gúnyosnak a hangja, mióta a lány megismerte. – Úgy mondod, mintha az én hibám lett volna!

Mortua kinyitotta a száját, aztán megint becsukta, és értetlenül pislogott maga elé.

– Meg se próbálok úgy tenni, mintha érteném, mire célzol…

– A varázslatra – vágta rá türelmetlenül Valian. – Számtalan véres harc veteránja vagyok, meg tudom őrizni a hidegvéremet. Ha nem féltél volna tőle, hogy ellened fordulok, minden máshogy alakult volna!

A lány belevörösödött a felháborodásba. Csípőre tett kézzel pattant szembe a démonnal, bele sem gondolva, hogy az másfél fejjel magasabb és nagyságrendekkel erősebb nála.

– Hát ez jó! Ha éppenséggel érdekel, Valian, eszembe sem jutott ilyesmi! Lehet, hogy ahonnan te jössz, ott másképp van, de én a magam részéről meg szoktam bízni abban, aki a hátamat védi, vagy legalábbis kellene, hogy védje! Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy… – Szürke szeme gyanakodva szűkült össze. – Várjunk csak!

– De akkor… – kezdte volna Valian, a papnő azonban nem hagyta szóhoz jutni.

– Te voltál! Te ijedtél meg tőle, hogy nekem rontasz, azért vált valóra! Szellemek, egyszerűen nem hiszem el, hogy otthagytam miattad Hargerintalban Kait, és erre te nemcsak veszélybe sodorsz, de utána még engem hibáztatsz érte!

Heves visszavágásra számított, a démon azonban válasz nélkül elfordult tőle. Fél karjával egy fának támaszkodott, és bebámult az erdőbe. A lány rosszkedvűen rúgott odébb egy lehullott levelet.

– Legalább mondanál valamit, akármit!

– És mit érnék vele? – kérdezte keserűen Valian. – Semmit nem tudsz rólam, arról, honnan jöttem, vagy hogy miért lenne normális, ha nem bíztál volna meg bennem. Nem is várom, hogy megértsd. Majd…

– Nézd, a jelek szerint te vagy az, aki nem bízik meg a másikban. – Mortua közelebb ment hozzá, de óvakodott megérinteni. – Ha mentséged vagy magyarázatod van, az igenis érdekel, ahogy érdekelni fogja Aynirát és a szellemeket is. De akkor ideje, hogy beszélj.

Valian arcát ugyanaz a zárkózottság uralta, mint találkozásuk első percében, szeme köré a szigor vont ráncokat. Végül megszólalt ugyan, de mogorván és kelletlenül.

– Démon vagyok, Mortua. Ha nem tudod, ez mit jelent, annál jobb. Hogy Aynira úrnőnek mit vagy mit nem mondok el magamról, az a kettőnk dolga, a szellemek meg… – Legyintett, és elfordult. – Vigyél haza, add elő a beszámolódat, és majd meglátjuk, hogyan döntenek.

A lány vissza akart vágni, az egyik szó azonban megakasztotta.

– Haza? – ismételte, és elfojtotta a szája szegletébe kéredzkedő, hitetlen mosolyt. Bár ez az egy elszólás semmit nem tett meg nem történtté, egy hajszálnyival mégis jobban érezte magát tőle.

– Vissza a rendházba. Ahogy tetszik.

– Menjünk! Legalább nem maradunk le az ebédről. – Mortua úgy döntött, jobb, ha nem faggatózik tovább. Félrehúzódott imádkozni, egy perccel később pedig ismét kézen fogta Valiant, hogy magával húzhassa a hazaúton.

Szaladtak. Elmaradt mögöttük a patak és az erdő. Már a város felé vezető szekérúton jártak, amikor Mortua felkiáltott, és elveszítette az egyensúlyát. Egymást rántották el, mintha egy száguldó kocsiról dobták volna le őket. A lány behúzta a nyakát, igyekezett tompítani az esést – így is tele lett zúzódással és horzsolással, ezt azonban észre sem vette. Csak ült a porban az út közepén, és addig bámult maga elé kétségbeesetten, amíg Valian arca be nem tolakodott a látóterébe.

– Most kérdezem harmadszor, papnő: Mi történt?

Mortua felbámult rá. Arcát megsápasztotta a rémület. Remegő hangon válaszolta:

– Nem találom a szellemeket!

– Hogyhogy nem találod őket? Az áramlat mindenütt jelen van, nemde?

– Persze, hogy mindenütt jelen van, de egyszerűen nem érzem! Gondolod, magamtól estem el? Elveszítettem velük a kapcsolatot, és ez semmi jót nem jelent!

A démon a homlokát ráncolta, láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel a felvilágosítással.

– Lehet, hogy csak kimerültél? Vagy még mindig a liget hatása?

– Nem ­– felelte türelmetlenül a lány. ­– Segíts felkelni!

Megrogyott, amint Valian elengedte. Csak most tudatosult benne, hogy alaposan megrántotta a bokáját, fehér köntöse pedig immár nemcsak az omlástól mocskos: végighasadt az oldalán, ujjára pedig vér szivárgott egy csúf horzsolásból.

­– Hát, így nem fogunk hazaérni ebédre… ­– Mortua tett néhány bicegő lépést a város felé. ­– Menjünk tovább, hátha elmúlik!

– Sejtelmed sincs, mi történt?

– Lehetnek éppenséggel a Szárnyasok… vagy ha úgy jobban ismered őket, a Korona lovagjai. Nekik hatalmukban áll elvágni bennünket az áramlattól, viszont nem adtunk rá okot, szóval ha ők tették, akkor valami félreértés lesz a háttérben.

­– Vagy én…

­– Ugyan már, eleve az öreg Loghor akarta, hogy magammal hozzalak! Ha nem tetszenél neki, egyszerűen megparancsolta volna Aynirának, hogy rakja ki a szűrödet. Apa meg nem fog beleszólni, ő nem ártja magát a rend ügyeibe, ha elkerülheti… – Valian értetlen arca láttán türelmetlenül hozzátette: – Jaj, ne már! Bemutatkoztam, amikor találkoztunk. Mortua Mortandis vagyok, apa Mordinium fejedelme… ennyit igazán illene tudnod, ha már a városában élsz! Vagy legalább azt, hogy ha valakinek mor szerepel a nevében, az nemesi származásra utal.

A démon nem válaszolt. Felemelte a fejét, hallgatózott egy pillanatig, aztán odasziszegte:

– Jön valaki.

– Nagyszerű, hátha az illető meg tudja magyarázni… – kezdte a lány, mire azonban befejezte volna, a közeli kanyarból négy fegyveres bukkant elő.

– Mi a… – Mortua késztetést érzett, hogy megdörzsölje a szemét. A négy férfi kétes tisztaságú, szedett-vedett ruházatot viselt, arcukat borosta árnyékolta, mégis roppant magabiztosnak tűntek. Ráérősen közelítettek, egyikük valamivel a többi előtt, kezüket mindannyian az öveikbe tűzött fegyverek markolatán nyugtatták. – Haramiák? Vagy harminc éve nem láttak egyet sem a környéken! Apa tüzet fog hányni a dühtől, ha a fülébe jut… – Nem akarta megsérteni társát, de jobbnak látta hozzáfűzni: – Inkább hagyd rám a beszédet!

Valian bólintott.

– Mögöttünk is van három – közölte, anélkül hogy hátranézett volna.

– Tegyél nekem egy szívességet, és ne vegyél elő fegyvert, ha nem muszáj. – Mortua csak remélni merte, hogy a démon hallgatni fog rá. Nem kockáztatta meg, hogy szavai nyomatékosításául hátrapillantson, inkább a rablóvezért vette szemügyre.

A férfi a harmincas éveiben járt. Rongyos inge alapján koldusnak nézhették volna, mégis olyan peckesen tartotta magát, ahogyan csak úrféle szokta. Övén avítt kardhüvely himbálózott, loncsos haját keskeny szalaggal kötötte hátra. Ruhájából savanyú testszag áradt, bőre azonban tisztának tűnt, amikor pedig elvigyorodott, láthatóvá vált hibátlan, ápolt fogsora. Mortua gyanakodva méregette.

Lépett egyet előre. Minden korábbinál tisztábban érezte, hogyan ütődik csípőjének az iszák, benne az ereklyével, ami Nalissa ellen diadalra segítette. Remélte, hogy elijesztheti a közeledőket, ha előhúzza, persze csak abban az esetben, ha felbukkanásuk nem függ össze a szellemek eltűnésével. Ügyelt rá, hogy ő szólaljon meg elsőnek; hangjában ezúttal szemernyi kedvesség sem csendült.

– Mit tehetünk értetek, urak?

Büszkén szegte fel a fejét, a közeledőket azonban nem hozta zavarba. A vezér alig háromlépésnyire torpant meg tőlük, és túlzó gesztussal meghajtotta magát.

– Csak egy kis… alamizsnát szeretnénk, papnő! A rend még mindig támogatja a szegényeket, nemde?

Választékos kifejezésmódja elütött a ruházatától, mintha elszegényedett nemes vagy a törvény elől menekülő városi polgár lett volna. Mortuának egyre kevésbé tetszett.

– Attól tartok, nincs nálunk semmi, aminek hasznát vehetnétek. Ellenben ha eladnátok azokat a fegyvereket, egészen szép összeget kaphatnátok érte. Még odaértek a mordiniumi piacra, ha igyekeztek.

– Azt várnád tőlünk, hogy elherdáljuk családi örökségeinket? – A férfi előhúzta a kardját, és megtáncoltatta rajta a napfényt. Mortua felemelte a kezét, hogy nyugalomra intse Valiant – nem látta, de sejtette, hogy a mozdulatra a démon is a fegyvere után nyúlt –, és minden korábbinál hűvösebben kérdezett vissza:

– Miért ne? Dicső őseitek nyilván szívesebben látnák őket olyasvalaki kezében, aki méltóbb célokra használja fel őket…

– Szavaid sebet tépnek a szívembe, papnő! ­– sóhajtott a haramia. ­– Valamitek biztosan akad, amivel ki tudtok segíteni bennünket.

– Ne fizessek rögtön természetben? – Mortua megvetéssel húzta el a száját.

– Még arra is sort keríthetünk. Vagy esetleg… – A férfi most Valianra emelte a tekintetét. – Szép ez a páncél, vöröske. Egy hónapig dőzsölnénk az árából.

Mortua elővigyázatosan húzódott be kettejük közé. A démon nem méltatta válaszra a férfit, csak nézte, az mégis hátralépett egyet, és hárításra emelte a fegyverét, ám ekkor odahajolt hozzá az egyik cimborája, és a fülébe súgott valamit. Mindketten elvigyorodtak, bár a vezér – Mortua mély megelégedésére – ugyancsak kényszeredetten. Hangja ezúttal kimondottan hamisan csengett:

– A társamnak tetszik a fegyvered. Azt mondja, szívesen elfogadná ajándékba… ha már a páncélt nem adod.

– Ez történetesen tényleg családi örökség – mordult fel a démon.

– Azért megmutatnád? – nyújtotta előre a tenyerét a másik.

Valiant nem kellett biztatni. Kardja elősiklott, elsuhant Mortua válla felett, és nekifeszült a férfi ádámcsutkájának. A lány legalább akkorát nyelt, mint vele szemben a vezér; még egy gyors fohászt is elsuttogott, bár tudta, hogy senki nem hallgatja meg.

– Szép, ugye? – Valian nem emelte fel a hangját. – A bátyám halála után szállt rám. Trófea, ha érted, mire gondolok… Talán jobb lesz, ha nálam marad.

Mortua oldalra araszolt. Nem tudta eldönteni, mivel tesz jobbat: ha közbeavatkozik, és megkockáztatja, hogy felbőszíti a démont, vagy ha szabad folyást enged az eseményeknek. A szellemek támogatása nélkül csupasznak és tehetetlennek érezte magát, esélye sem volt rá, hogy úrrá legyen a helyzeten. Tekintete ide-oda cikázott a két férfiarc között; Valiané hideg volt és fensőbbséges, a vezérnek ellenben reszketett a szája széle. A lány úgy sejtette, ha nincsenek körülötte a társak, akik előtt ügyelnie kell a tekintélyére, már rég futásnak eredt volna.

Végül nem kellett közbeszólnia: Valian hátralépett, és eltette a fegyvert. A haramia megtapogatta, sőt, meg is köszörülte a torkát. Egy pillanatig még tétovázott, aztán ismét a könnyebb préda felé fordult:

– Ha nem, hát nem. Akkor viszont, attól tartok, maradunk a papnő javaslatánál.

Ezúttal határozottabban, élesebben súrlódott a fém, Mortuát pedig egyszerre kilelte a hideg. Szeme előtt óhatatlanul felrémlett a vakondszörnyek ellenében tomboló démon, és beleborzadt a gondolatba, hogy ha nem védi meg magát, Valian hasonló módon fog a segítségére sietni – hogy nem hagyja magára, abban továbbra sem kételkedett –, ellenfelei pedig ezúttal nem mágiából és rettegésből szőtt, torz lények lesznek, hanem hús-vér emberek.

Nem habozott. Felemelte és magasra tartotta az ereklyét, hogy a körülállók mind jól lássák, és igyekezett roppant harcias képet vágni.

– Én inkább azt javasolnám, hogy vegyünk búcsút egymástól, mielőtt bárkinek is baja esne…

– Gondolod, a szellemek majd megvédenek? – nevetett a szemébe a vezér. Fölénye egy csapásra elbizonytalanította a lányt. Tudják, hogy nincsenek velem, vagyis mégiscsak ők állnak a háttérben! De hogyan…?

A férfi intett két társának, hogy lépjenek előre, és ragadják meg a papnőt, erre azonban nem került sor. Mortua alig tudta követni a mozdulatot, amivel a démon közéjük vetette magát. Vörös villanást látott, még ha csupán egy dermesztő pillanatig is, és már azelőtt rámarkolt a fehér páncélos karra, hogy felfogta volna: társának ismét színt váltott az írisze.

– Valian, ne! – kiáltott, és teljes súlyával rácsimpaszkodott, a démon azonban egy könnyed mozdulattal félrelökte. A lány fenékre esett, és hiába próbált talpra vergődni, sebesült bokája nem bírta a megterhelést. Valian azonban erre már ügyet sem vetett.

– Hallottad a papnőt, igaz? – Kiverte a vezér kezéből a riposztra emelt kardot, és belenyomta a fogazott pengét az ingbe a férfi hasán. – Most még elsétálhattok. Egy perc múlva már nem biztos.

Mortua ökölbe szorította a kezét, pedig remélte, hogy nem lesz baj, hogy Valian nyilvánvaló fölénye meghátrálásra kényszeríti támadóikat. A vezér szótlan sápadtsága jó jelnek tűnt, balján álló cimborája azonban váratlanul a démonhoz lépett, és széles vigyorral a vállára csapott.

– Ugyan már, barátok között vagyunk! Marad neked is a…

Még akkor is mozgott a szája, amikor a jégszín penge elválasztotta a fejét a nyakától. Vér fröccsent a magasba, beterítette a démont, a vezért, és a mögöttük állókra is bőven jutott belőle.

– Valian! – Mortua most már sikoltott, a démon azonban továbbra sem vett róla tudomást. Kardja áttörte a vezér rongyai alól kivillanó sodronyinget, mire pedig a haldokló a földre roskadt, egy erőteljes csapással válltól derékig hasította a következő haramiát is.

Képtelenül gyorsan történt az egész. Mortua látta az elzuhanó holttesteket, a rettenetes sebekből patakzó vörösséget, a körbeforduló démon vad tekintetét, hallotta a haláltusa gyötrelmes nyöszörgését és a fém süvítését, ahogy a negyedik rabló is elvágódott, de még nem esett pánikba. Egyedül azt tudta, hogy – szellemek ide vagy oda – meg kell fékeznie társa tombolását, különben a megmaradt három rabló sem menekül, holott azoknak szemlátomást a támadás volt az utolsó gondolata: amint Valian feléjük fordult, máris rohanni kezdtek az ellenkező irányba.

A démon vicsorogva lendült utánuk. A kezében tartott kard magasra emelkedett, Mortua pedig ezúttal már nem is próbált segítséget kérni a szellemektől. Összeszorította a fogát, és Valianra vetette magát. Két lépés között, a levegőben sikerült elkapnia a démon lábszárát.

Váratlan támadása kibillentette az egyensúlyából Valiant. A démon elhasalt a földön, de még így sem lehetett megfékezni. Oldalról dobta a menekülők után a kardot. Mortua elképedve látta, hogy a suhogva szálló fegyver egyiket a másik után kaszálja le: nem hitte volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Biztosra vette, hogy ő következik. Agyában felsejlett az ostoba, bénult gondolat, hogy neki remélhetőleg a nyakán marad a feje, hogy a démon egyetlen tiszta szúrással végez vele… Valian azonban nem fordult ellene. Térdre emelkedett áldozatai mozdulatlan és a papnő reszkető testével körülvéve, hogy diadalmasan körbenézzen. Csak egy végtelennek tűnő perccel később szegte le a fejét, és markolt vörös hajába.

Mortua felállt. Most már szaporán peregtek a könnyei. Még mindig nem akarta felfogni a rettenetes mészárlást. Távolabb bicegett a démontól, és hiába igyekezett száműzni a tudatot, hogy mindez az ő védelmében történt. Elméje kíméletlenül visszajátszotta az eseményeket, kereste bennük azt a pontot, ahol még el lehetett volna kerülni a vérontást, amelyhez hasonló századok óta nem esett meg a szellemek uralta, békés városállamokban. Hiszen ha gyorsabb lett volna… Az önvád a gyomrába mart, pedig tisztában volt vele, hogy nemcsak ő: senki emberfia nem előzhette volna meg a támadó démont.

Onnan jött az enyhülés, ahonnan már nem várta. Mintha buborék pattant volna szét körülötte: az áramlat ismét átölelte, lágyan és védelmezőn, ahogyan egész életében. Szerette volna belevetni magát, visszarogyni a földre, és zokogva feledésért imádkozni, keze mégis inkább az iszákjában lapuló ereklyét szorította meg. A szellemek visszatértek. Nem volt többé tehetetlen.

Ez egyidejűleg azt is jelenthette, hogy hazaviheti Valiant, és Aynira kezébe teheti át a sorsát, bár fogalma sem volt, hogyan álljon a rendházfője elé, és közölje vele a történteket. Meg kellett tennie, meg is akarta tenni, de azt kívánta, bárcsak valaki mást terhelt volna a kötelesség. Végignézett a csatamezőn, hogy erőt gyűjtsön hozzá, rákényszerítette a tekintetét minden egyes halottra, és visszafojtotta a feltörő öklendezést…

És akkor észrevette a sötét foltot a vezér csuklóján.

Magától vitte a tetemhez a lába. Orra megtelt a halál émelyítő szagával, de nem vett róla tudomást. Reszkető kézzel tűrte fel az ingujjat a halott karján, aztán pedig csak bámult az előbukkanó, dió nagyságú tetoválásra: a szárnyas koronára, amelyet kizárólag felesküdött lovagok viseltek.

– De hát…

Észre sem vette, hogy hangosan beszél, csak amikor elharapta a mondatot. Félig ment, félig mászott egyik holttesttől a másikig, és sírva bár, de mindegyikük csuklóját ellenőrizte. A legrosszabbtól tartott, mégsem könnyebbült meg igazán, amikor a többiek közönséges útonállónak bizonyultak. Pedig egy renegát Koronást még akár meg is lehetett magyarázni – ily módon pedig azt is, miért veszítették el a kapcsolatot az áramlattal, és miért nyerték vissza, amikor a lovag kiszenvedett. Ám a gondolat messzire vitt volna, olyan kérdéseket vetett fel, amelyekhez Mortua sem erőt, sem kíváncsiságot nem érzett. Jobb lesz, ha az egészet Aynirára bízom – gondolta fásultan, és megköszörülte a torkát.

– Valian…

A démon ránézett. Sápadt arcán hosszú vércsík húzódott, szeme időközben visszanyerte kék ragyogását, és színtiszta kétségbeesést árasztott. Mortua majdnem megsajnálta. A holttestek azonban nem engedték elfelejtenie, hogyan változott a hős, aki nem sokkal korábban még szörnyektől védelmezte, maga is szörnyeteggé.

– Hazaviszlek. – Megállt Valian felett, de nem nyújtotta a kezét. – Aynirához.

A démon lassan talpra kászálódott. Rá sem pillantott elhajított fegyverére; a lány is csak azért szedte fel, mert sejtette, hogy a rendházfő látni akarja majd. Aztán erőt vett viszolygásán, karon fogta Valiant, és megint nekilendült vele az útnak.

Félelmetes sebességgel hagyták maguk mögött a mészárlás helyszínét. Amikor Mortua végül pihegve megállt a kolostor udvarán, és elengedte a démon karját, olybá tűnt, mintha csak percek teltek volna el az indulásuk óta.

Mortua feldúltsága ellenére is észrevette, hogy vasalt paták taposták bele a lehullott leveleket a fűbe, hátulról, az istálló felől pedig türelmetlen nyihogást hallott. Bár még nem jött el az ebéd ideje, egyetlen pap vagy szerzetes sem mutatkozott.

A lány rosszat sejtve intette maga után Valiant. Tudta, hogy a Korona lovagjai képesek egymással szavak nélkül, akár nagy távolságokon keresztül is érintkezni. Néhány rendbeli, köztük ő maga szintén bírt ezzel a kiváltsággal. Ennek viszont azt kellett jelentenie, hogy támadójuk még a halála előtt értesítette társait. Igaz, nem szenvedett ki azonnal, ha pedig haláltusájában kért – jócskán megkésett – segítséget, az megmagyarázta, hogyan érhettek ide máris a Koronások. Mortua azonban már nem merte remélni, hogy ilyen egyszerű a helyzet.

Sietősen lépték át a rendház küszöbét, és egyiküket sem érte váratlanul, hogy máris tíz páncélos zárta őket szoros gyűrűbe. Egyik kézben sem rezdült meg a rájuk szegezett penge, ha pedig a szigorúra préselt ajkak bármi kétséget hagytak volna a lovagok szándékairól, azt nyomban eloszlatta a felharsanó, öblös parancs:

– Add meg magad, a Korona nevében!

Mortua tekintete a beszélő felé rebbent. Felismerte a hangjáról a nagymestert, pedig ahol lehetett, kerülte a vele való találkozást. Loghor ihn Mortenor a lépcsősor tetején, két karral támaszkodott a márványkorlátra, rideg arcára ráesett az ablakon át bevágó fény. A lány csak egy pillanattal később vette észre a férfi árnyékában Aynira alakját.

Valian magasba emelt kézzel jelezte, hogy fegyvertelen. Két lovag lépett hozzá nyomban, szemükben minden erőfeszítésük ellenére is megvillant a bizonytalanság, a démon azonban egykedvűen tűrte, hogy a háta mögé csavarják a karját.

Loghor elindult lefelé a lépcsőn. Ő bezzeg szikrányi jelét sem mutatta aggodalomnak. Legalább olyan könnyen mozgott súlyos páncéljában, mint Valian a sajátjában, válla fölött jól látszott a hivatalát jelképező pallos markolata. Mortuának egy lendületben lévő faltörő kos jutott eszébe róla. Még a férfi hátán végigomló, sötét hajtömeg sem lágyított semmit az összképen.

Egy ilyen szörnyűség után persze várható, mi több, törvényszerű volt, hogy a nagymester maga intézkedjen, Mortuában mégis tovább motoszkált a balsejtelem. Sehogyan sem értette, hogyan előzhették meg őket a Koronások. A helyszínen nem lehettek – akkor beavatkoztak volna –, viszont Loghor maga akarta, hogy Valian elinduljon erre az útra… A lány megrázta a fejét. Bele sem akart gondolni, mit jelent, ha a loncsos hajú a nagymester utasításait követte.

– Loghor! – szólt a férfi után lágyan Aynira.

– Ebbe nincs beleszólásod! – A nagymester megtorpant ugyan, de nem vette le a szemét Valianról. – A démon megfizet azért, amit elkövetett.

– Egyetértek. Valian nem kerülheti el a felelősségrevonást. Bizonyos körülmények azonban azt mondatják velem…

– Körülmények mindig vannak! – szakította félbe gúnyosan Loghor. – A legkevésbé sem érdekel, miféle mentségekkel óhajtasz előállni a legújabb pártfogoltad számára.

– Ezzel együtt is megkérlek, hogy szánj rám néhány percet az idődből, Loghor. Bizonyos dolgokat jobb volna, ha négyszemközt beszélnénk meg.

A nagymester rámeredt. Állták egymás tekintetét egy darabig, aztán Loghor kelletlenül intett a lovagjainak.

– Itt vártok! Mozdulni se engedjétek ezt a fajzatot!

Ennek az egésznek nem lenne szabad megtörténnie. Mortua már nem tartott tőle, hogy Valian kiszabadítja magát, és újabb ámokfutásba kezd. Sejtette, min mehet keresztül a démon: maga is ugyanúgy küzdött rettenetes bűntudatával. Nem viselheti egyedül a következményeket, amikor én is felelős vagyok a történtekért! Nem gondolkodott tovább: átfurakodott a lovagok között, és felkaptatott a lépcsőre.

– Hadd jöjjek veletek, Aynira! Azt hiszem, sokat hozzá tudok tenni a mondandódhoz!

– Semmi szükségünk rád! – Loghor a hátát mutatta, a lány azonban nem hagyta magát. A válasz olyan kézenfekvőnek tűnt, mintha csak a szellemek sugallták volna:

– Az elég baj, mert én vagyok az egyetlen szemtanú!

– Nem kétlem, hogy meggyőzően hazudoznál a démon cimborád védelmében, papnő. A szellemek színe előtt majd meg is próbálkozhatsz vele, én viszont nem vagyok rád kíváncsi.

– Ragaszkodom hozzá! – Mortua elállta a nagymester útját a lépcsősor kellős közepén, bár átfutott az agyán, mekkorát fog esni, ha Loghor félretaszítja.

– Mit képzelsz, ki vagy te? – A nagymester elhúzta a száját. – Ne is válaszolj! Gyakran van szerencsém látni ezt az arroganciát felséges atyád arcán is…

– Magam is szóba szándékoztam hozni a fejedelmet. – Aynira már a szobája felé tartott. A nagymester két hosszú lépéssel utolérte, Mortua pedig utánuk loholt. A lépcső tetején torpant csak meg, amikor Loghor kinyújtott karjával találta szembe magát.

– Tisztázzunk valamit, felség! Nem érdekel, ki az apád. Pap vagy, tehát én parancsolok neked, és mehetsz a palotába panaszra, ha jólesik, ez akkor sem fog megváltozni. Ha azt mondom, akkor befogod a szádat, és ha az ajtóra mutatok, már kívül is vagy rajta. Megértetted?

Mortua elsápadt a felháborodástól. Szívesen a szemébe vágta volna, hogy még soha életében nem bújt az apja háta mögé, és most sem áll szándékában. A nagymester azonban olyan szigorral meredt rá, ami ez egyszer a torkára forrasztotta a tiltakozást.

– Meg – válaszolta durcásan.

– Befelé, mielőtt meggondolom magam. – Loghor elvette a kezét az útból, és Mortua nyomában maga is Aynira fogadószobájába lépett. Most nem nyugtatták meg úgy az ismerős pasztellszínek és lágy drapériák, ahogyan általában; ellenkezőleg, remegett a gyomra az idegességtől.

– Vallani akartál. – Loghor megállt a szoba közepén, és csak egy legyintéssel hárította el a mozdulatot, amivel Aynira hellyel kínálta. – Tessék, vallj!

Mortua megköszörülte a torkát.

– Ránk támadtak – mondta végül. – Először azt hittük, haramiák. De…

– A démon lemészárolta őket. Így volt?

– Így. – Mortua nyelt egyet. – De nem azért, mert ámokfutó, vagy ilyesmi! Engem próbált megvédeni…

– Milyen megható! Ez természetesen mindent megváltoztat…

– Persze, hogy mindent megváltoztat! – tört ki a lány. – Hagynia kellett volna, hogy kezet emeljenek rám? Jó, megölni nem kellett volna szerencsétleneket, de…

– Pontosan erről van szó – szakította félbe Loghor. – És most már elég a kifogásokból!

Aynira felé fordult, a döbbenten hápogó papnőre pedig egyetlen további pillanatot sem pazarolt. Mortua azonban még nem fejezte be.

– Arról is tudsz, ugye, hogy a haramiák vezére tetoválást viselt a csuklóján? Vagy talán éppen ezért nem akarsz meghallgatni? – Kibukott a száján a vád, mielőtt mélyebben belegondolhatott volna, és így, hangosan egyszerre nem tűnt képtelenségnek. A nagymester azonban csak a szemöldökét vonta össze.

– Azzal vádolod a Korona egyik lovagját, hogy megtámadott egy papnőt? Nevetséges!

– Én nem találtam annak…

– Bízom benne, Loghor – szólt közbe Aynira –, hogy nem áll szándékodban ennyivel a szőnyeg alá söpörni, amit Mortua állít…

– Mi mást kellene tennem? – A nagymester most először látszott igazán bosszúsnak. – A fruska kitalált egy ostoba mesét, hogy a démont védje. Semmi szükség rá, hogy ellenőrizzem a képtelen vádjait. – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a közbevetésnek. – Már különben is kiküldtem a fiaimat a helyszínre a bizonyítékokért. Ők majd intézkednek.

– Képzelem – dünnyögte Mortua, Loghor azonban nem foglalkozott vele.

– A tett szempontjából egyébként is mindegy, kik voltak az áldozatok – emelte fel ismét a hangját. – Ha a démon nem képes uralkodni a vérén, akkor nagyobb veszélyt jelent, mint akárhány rablóbanda. Magammal viszem, Aynira, és ezen semmit nem változtatnak azok az egyéb körülmények, amik miatt szerinted futni kellene, hogy hagyjam…

– Nem akarom, hogy futni hagyd – rázta meg a fejét az asszony. – Valian szörnyűséget követett el, még ha nemes szándékkal is, ez vitán felül áll. Úgy gondolom azonban, hogy egyikünk sem mérhet rá nagyobb büntetést, mint amit ő fog kiróni saját magára.

Mortua ellenállt a késztetésnek, hogy megforgassa az ujját a fülében. Ismerte rendházfőjét, mégis kételkedett benne, hogy jól hall. Ezúttal cseppet sem csodálkozott a nagymester megvető nevetésén.

– Azt várod tőlem, hogy a fajzat saját lelkiismeretére bízzam a további sorsát? Ezt még te sem gondolhatod komolyan!

– Valian láthatóan készen áll vállalni a felelősséget – felelte háborítatlan nyugalommal az asszony. – Ha menekülni akart volna, kétlem, hogy Mortua az útjába tudott volna állni. Nem véletlenül hangsúlyoztam neked, Loghor, hogy rendkívüli fiatalemberről beszélünk. De természetesen a legszigorúbb őrizet alatt fogom tartani.

– És akkor is ilyen nagyvonalú leszel, ha a következő vérengzést a te fedeled alatt rendezi? Ehhez én nem fogok hozzájárulni.

– A másik lehetőség, hogy a törvény kezére adod, ezt viszont magam is meg tudom tenni.

– Én vagyok a törvény!

– Nem vitatom a jogkörödet, Loghor. Valian azonban nem tagja a rendnek. Világi személy, még ha a vendégszeretetünket élvezi is…

A nagymester türelmetlen kézmozdulattal akasztotta meg a magyarázkodást.

– A démon rendi küldetésen vett részt, ami után fel szándékoztad szentelni. Ha ez nem a Korona hatásköre, akkor semmi.

– Kérjük ki a fejedelem véleményét? A dolgok állása szerint úgyis ő hivatott bíráskodni Valian ügyében. Te mint nagymester két dolgot tehetsz: Vagy bepanaszolod nála, vagy megengeded, hogy házon belül intézzem el ezt a borzalmas esetet.

– Csodálkozom ezen a te… bizarr gyűjtőszenvedélyeden, amivel a rendbe vonzod a legveszélyesebb elemeket.

– Shardukból is nagyszerű pap lett. – Aynira állta a tekintetét.

– Sharduk érdemei legfeljebb őt magát mentik fel, a démont semmiképp. – Loghor az állával intett az ajtón túlra, Valian irányába. – Ha nem tetszik, ahogyan a dolgokat intézem, nyugodtan fordulj a szellemekhez, rendházfő! Ők majd érvényt szereznek az akaratuknak. Te viszont tudomásul fogod venni végre, hogy neked és a tieidnek is én diktálok.

– Te diktálsz, Loghor. Ezt senki nem vitatja. Én csupán a terheiden szeretnék enyhíteni. Biztosra veszem, hogy rengeteg a dolgod, kivált, ha még ezzel a rejtélyes álkoronással is foglalkozni akarsz. Persze, ha úgy döntesz, hogy helyezzük Valian sorsát a fejedelem kezébe, ő már csak hivatalból is a segítségedre lesz az ügy felgöngyölítésében…

Rezzenetlenül néztek egymásra, Mortua pedig egy kicsit mindkettejük nevében feszélyezve érezte magát. Loghor tekintete egyszerre tükrözött felháborodást és fenyegetést, ám Aynira méltó ellenfélnek bizonyult. Szelídsége mögött pengeél villant, nyájas szavaiban kimondatlan vád bujkált.

– Tartsd meg a démonodat, ha ennyire ragaszkodsz hozzá! – mondta végül undorral a nagymester. – De figyelmeztetlek, hogy nem veszem le róla a szememet. Nem vagyok hajlandó tétlenül nézni, hogy te meg a szörnyeteged szétzüllesszétek a rendet, és emberéleteket sodorjatok veszélybe.

– Köszönöm, Loghor. És ne hidd, hogy nem tanultam az esetből. Nem fogom hagyni, hogy megismétlődjék.

– Azt el is várom!

A férfi döngő léptekkel hagyta el a szobát, a rendházfő pedig követte. Mortua hallgatta, hogyan sietnek le a lépcsőn, aztán leroskadt a legközelebbi székre. Leverte róla a hímzett párnát, de észre sem vette. Kezébe temette az arcát, és kitört belőle a sírás.

Sokáig tartott, mire megnyugodott. Szipogott néhányat, megtörölte az orrát, aztán a szellemeket szólította. Szívből jövő fohászban kért tőlük segítséget, és ha lehetséges, egy leheletnyi békét… Hosszan imádkozott, még akkor sem ért a végére, amikor az ajtó ismét rányílt, a visszatérő Aynira pedig intett, hogy nyugodtan maradjon ülve.

– Minden rendben ment a ligetben, Mortua? – kérdezett rá, amikor a lány befejezte imáját. Mortua azonnal észrevette, milyen sötét karikákat festett a szeme alá a bánat és a fáradtság.

– Igen… igen, hogyne. – Eszébe sem jutott a kettétört márványlap vagy akár a valóra váló félelmek: még mindig a későbbi események jártak a fejében. – Aynira, ugye teljesen kizárt, hogy a nagymesternek bármi köze lett volna a történtekhez? Nem értem, miért…

– Loghor nehéz ember, Mortua, de ezt a vádat a nevében is visszautasítom. Lehet, hogy az egyik fia rossz társaságba keveredett, ő pedig nem óhajtja kiteregetni előttünk a szennyest, de ez nem teszi bűnössé a történtekben. Akármilyen is a modora, nem vonom kétségbe, hogy a szellemek akaratát tartja szem előtt. – Az asszony felsóhajtott. – Attól tartok, a felelősség a mi derék Valianunk vállán nyugszik, és csak imádkozni tudok, hogy ne bizonyuljon túlságosan súlyos tehernek számára… – A lány keze után nyúlt, és megszorította. – Tudom, hogy magadat okolod, Mortua. Hidd el, én is azt teszem. De nem a mi kezünk volt, ami a vért kiontotta, hanem Valiané. A szellemek sem akarják, hogy megfeledkezzünk erről.

– Mi lesz most vele?

Félve kérdezte, és nem is volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ. Ő maga legalábbis egyetlen olyan lehetőséget sem tudott elképzelni, amivel mindenki jól járt volna.

– Nem lenne helyes elsietni ezt a döntést – felelte Aynira. – Kérni fogom a szellemek iránymutatását, remélhetőleg Valiannal együtt, és elfogadom az akaratukat. Loghorral szemben teljes személyes felelősséget vállaltam, de még mindig úgy vélem, Valian már csak a származása miatt is különleges eset.

– És akkor most…

– Egyelőre a vendégházban van. Elhagyni nem fogja, erről a szellemek gondoskodnak, a testvéreket pedig megkértem, hogy ne menjenek a közelébe. Természetesen szó sem lehet arról, hogy felszenteljük.

– Én meglátogathatom? – Mortua nem várta meg a választ, egyre határozottabban ütötte a vasat: – Elvégre engem akart megvédeni, és különben is kegyelt vagyok, szóval a szellemek sem engednék, hogy bántson…

Aynira ráncos, öreg mosolya a torkára forrasztotta a szót.

– Te vagy a vigaszom, Mortua. Hiszem, hogy a szellemek örömüket lelik a nagylelkűségedben.

– Nem tudom, nagylelkű vagyok-e. Még mindig émelygek attól, amit láttam. De nem tudom elfelejteni, nekem milyen szerepem volt benne. Legalább annyival tartozom neki, hogy a szemébe nézek, ha már megállítani nem tudtam…

– Menj nyugodtan! – intett a rendházfő, Mortua pedig már csak a küszöbről fordult vissza.

– Akarod, hogy beszéljek apával? Borzasztó dühös lesz, és meg is értem. Ha gondolod…

– Kedves tőled, Mortua, de ha Loghorral elboldogultam, akkor a fejedelemmel is el fogok.

A lány nem tudta, mit mondhatna még, egyáltalán, kellene-e mondania valamit, vagy jobb, ha csendben távozik, így az utóbbi mellett döntött. Leballagott a lépcsőn, tett egy kitérőt a konyha felé, aztán hosszasan ácsorgott a vendégház küszöbén, mire rávette magát, hogy bezörgessen. Senki sem nyitott ajtót, de nem is számított rá: hóna alatt alkarnyi friss kaláccsal nyomta le a kilincset, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.

– Hoztam ennivalót – közölte könnyedén, pedig elszorult a torka, ahogy a démonra nézett. Valian az ágya szélén ült, még mindig páncélban, és üres tekintettel meredt maga elé. Nem adta jelét, hogy észrevenné a lányt, aki félve óvakodott közelebb, és az asztalra helyezte az ételt. – Mazsolás, legalábbis olyat kértem.

Nem lepte meg, hogy csend fogadja a szavait. A jégfehér fém ereszkedett csak meg Valian vállán. Aynira nem tévedett: a démon máris bűnhődött, mielőtt ítéletet mondtak volna felette, és bár áldozatainak holtteste még mindig kísértette Mortuát, ez igenis számított. Annyit mindenképpen, hogy felsóhajtson, aztán egyszerűen odaüljön Valian mellé az ágyra, és jó darabig ott gubbasszon az oldalán.