Újra játszunk – mégpedig az első benyomásokkal. És a leírásokkal. Mert lehet, hogy sokan fáznak tőle, de érdemes megbarátkozni a leírással, és 100 szó erejéig pont jó a közelébe kerülni.
Feladat: szereplőd belép egy idegen otthonába, és a környezet alapján sejtése támad a házigazda foglalkozásáról vagy meghatározó hobbijáról. Legfeljebb 100 szóban, leírásra támaszkodva mutasd meg úgy a helyszínt (egy szoba, több szoba, amennyi belefér), hogy mi is megsejtsük, mivel foglalkozik (szívesen) a házigazda!
Vigyázz, ha azt mondod, „a nappaliban a díszhelyet egy zongora foglalta el”, kimondtad, hogy zenész, de mégsem teremtetted meg a zenész otthonát. Tehát azt gondold át, hogyan lehet megragadni a jellegzetességeket és megmutatni őket a leírással.
Határidő:
június 9. (szerda) éjfél
Eredményhirdetés:
június 14. (hétfő) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Óvatosan nyitom ki a félig kitárt ajtót. Lábujjhegyen lépek be az előszobába. Nem tudom, hogy van-e a lakásban valaki, vagy épp egy betörőt követek, aki már elillant a zsákmánnyal. A nappali felé pillantva látom, hogy szinte minden a földön hever, ami eddig a fiókokban vagy a polcokon porosodtak. Rengeteg könyv, fotó, hanglemez, gyertya és még egy-két váza is darabokban landolt a parkettán. Az ablak melletti asztalra téved a tekintetem, ahol egy kábel árválkodik, valószínűleg laptopé. Körülötte sok-sok papírgalacsin eldobálva, mint a filmekben. Nagy felfordulást csináltak, azt meg kell hagyni, még a nyomtatóból is a földre szórták az összes tiszta papírt.
A ház napfényes és kellemesen tiszta volt, mintha vártak volna. Az egész otthon vendéglátásra született. Az előszoba melegbarna színekben játszott, a szőnyeg hangtalanul süppedt be a lábam alatt. A fogason igényes rendben lógtak a kabátok, elég helyet hagyva az enyémnek.
A nappalit rózsaszín árnyalatok töltötték be. Édes, kedves, mosolygós hangulatot árasztott. Az ablakok felett tejszínhabszerűen fodrozódott a tüllfüggöny. Az ezerszínű padlószőnyeg selymes rojtjai csiklandozták a talpam. Gömbölyű, ízléses babzsákfotelek ülték körül a kis, kerek asztalt.
A hófehér fürdőszoba patyolattisztán csillogott. A vécé fedelén lévő puha, halványkék borítás színben tökéletesen harmonizált a csempe absztrakt mintáival, és a rózsa formájú, égkék szappannal.
Ahogy beléptem a szűk, zsúfolt helyiségbe édeskés illat csapta meg orrom, talán levendula. Azonban az illat keveredett a savanykás hibiszkusz aromájával, mintha valaki épp most főzött volna le egy csésze teát. Először alig tudtam kivenni az engem körülvevő, egymás hegyén-hátán álló tárgyakat a félhomályban, de ahogy szemem hozzászokott a szűrt fényhez a súlyos függönyök mögött, szemem nem tudott betelni a kacatokkal zsúfolt színes harmóniával. Piros, rózsaszín és kék mécsestartók tompa fénye festette lilává a mennyezetet, és csillant meg az üveggömbben az asztalon. Ahogy beljebb haladtam valami megcirógatta a karomat, egy álomfogó pazar tollai, jöttem rá. Nem erre számítottam…
– Csak tessék! – szűrődött ki tompán a vastag ajtón keresztül. Belépve szinte pofonként ért az ipari lakk keserű szagának és a fenyő friss illatának émelyítő elegye. Hiába volt fényes nappal, az asztali lámpa mégis teljes erővel világította meg a görnyedő, ősz hajú férfi kezét. A szobát halk, idegesítően monoton kattogás töltötte be.
Az egyik falon bekeretezett oklevelek és megsárgult, fekete-fehér fotók sorakoztak. A másik falat teljes egészében betöltötte egy üvegezett vitrin, telis tele mindenféle apró fogaskerekekkel, csavarokkal, üvegbúrákkal.
A férfi felpillantott munkájából, fél szeméről komótosan vette le a nagyítószemüveget. Bütykös kezei közül felvillant a finom faberakásokkal díszített, antik óra.
Már a lépcsőházban éreztem azt az erős, tömény virágillatot, amitől egyből rám jött az allergiás tüsszögés. Tudtam, hogy jó helyen járok. Barbara a nyitott ajtóban várt és előreengedett: mintha egy botanikus kertbe tévedtem volna. Hogy tud ennyi cserepes gazt bezsúfolni egy kis lakótelepi lakásba? Az előszoba padlóján, a szekrény tetején és minden polcon is virágok sorakoztak, lilák, rózsaszínek és sárgák, egy talpalatnyi hely sem maradt üresen. Jó ötlet volt hát egy kis cserepes növénykét hozni neki ajándékba. Azt mondták a virágboltban, hogy primula és kertbe való, de sebaj, Barbara már vitte is ki az erkélyre, hogy kapjon egy kis napfényt.
– Isten hozta! Jöjjön be, kérem! – invitált be a férfi, mire beléptem, kezemet felé nyújtva. Nagy, meleg tenyere belesimult az enyémbe. Elindult a nappali felé, én pedig követtem őt.
A falon lévő Munkácsy festmények, az apró szobrok, és a plafonig érő könyvespolc sokat elárult a férfi kitűnő ízléséről.
Hellyel kínált a bőrkanapén, majd kiment és egy tálcával tért vissza, rajta egy kávés kancsóval, két csészével, cukorral és tejjel. A nagyméretű ablak előtt terpeszkedő tölgyfa íróasztalon egy halom papír feküdt. A régi, Torpedó márkájú írógép és az Apple laptop különös kettőse mosolyt csalt az arcomra.
– Térjünk rá az interjúra – vettem elő a diktafont.
Rózsa néni házában fura szag terjeng, ózon, és nedves papír szaga. Egy hatalmas macska bámul rám a lépcső tetejéről, aztán megindul, miközben kecsesen kerülgeti a rozsdás autóalkatrészeket. Hátrafelé a folyosón mindenütt lábasok, felismerhetetlen gépezetek hevernek a félhomályban, és az egyik sarokban összetört műanyag borítások vannak gondosan összeseperve. A macska elsurran mellettem, nem törődve azzal, hogy csaknem elsodor, és majdnem beleszédülök egy ládába, ami színig van evőeszközökkel.
Végre a műhelybe érek, ahol az apró, aszott öregasszony vár. Egy létra tetején ül a rózsás blúzában, és jöttömre elzárja a hegesztő pisztolyt, és felcsapja a pajzsot.
– Gyermekem, ekkora a szobor! Jó lesz?
Belépve leginkább zöld fogad. Fűzöld a fal, a szőnyeg pedig méregzöld – igen, talán ez a megfelelő megnevezése ennek az árnyalatnak. Hallottam valahol, hogy ez a szín nyugtató hatású, aminek igazat is kell adjak. Biztonságos helyet keresek szememmel. Megakad a kényelmesnek tűnő bőr foteleken, amik egymással szemben állnak, egy apró dohányzóasztal választja el őket egymástól. Még az asztalon lévő zsebkendő dobozán is zöld fűminta van. Hezitálva nézek az egyik fotel mögött terpeszkedő díványra, hívogatónak tűnik – kellemes bézs színe megtöri azt a sok zöldet. Rápillantok, majd bátorító bólintása hatására a nagyobb bútordarabon helyezkedek el kényelmesen fekve, mielőtt gondolataimat összeszedve beszélni kezdenék.
A megszokott közönnyel lépek be a tetthelyre. Az előszobában különböző cipők vannak összepárosítva katonás sorrendben. Velem szemben, az apró konyhában, a zsírfoltos tűzhely mellett egy borospohár árválkodik üresen. A mosogatóban koszos tányérok és edények várják ismeretlen sorsukat. A hűtő tele van mágnesekkel, amik a világ minden tájáról érkeztek ide. Bemegyek jobbra, a nagyszobába. Negyedét egy franciaágy foglalja el, amin ott fekszik az áldozat. Vele szemben, a falra szerelve egy televízión mennek a hírek. Alatta a könyveket különböző magasságú tornyokba rendezték. A gardróbszekrény mellett, a falnak támasztva egy jógamatrac van gondosan összecsavarva. Tárgyak, amiket már soha nem fog használni a gazdájuk.
Aprócska szoba volt. Jobb oldalon, a könyvespolcon egy hatalmas, legalább tízkilós, fekete macska feküdt, összegömbölyödve, rezzenéstelenül, félig nyitva sárgás szemét. Nem kavartam fel a lelkivilágát, még a farkát sem billentette felém. Nem is csodálom, hogy ilyen gömbölyded lett. Aktív egerészéssel aligha lehet kifejleszteni ilyen királyi hurkákat. Hasonló lehetett az általános életfelfogás a házban, mert a szürke kanapén ülő zsemleszínű kutya is csak bámult rám, egy vakkantást sem pazarolva a betolakodóra. A szoba közepére érve vettem észre, hogy négyen vagyunk. Egy fehér kanári kapaszkodott a függönybe, hintázva a széllel.
Egy pillanat. Miért nem repül el?
Megdermedtem. A macskán is porréteg ült.
Feljössz? Három koktél és az a tény, hogy egy hete dobott életem szerelme egyértelművé tette a kutyaharapást szőrével : igen.
Ez a te lakásod? ámulatban kérdésem. Garzon. Budapesti bérlakás. Egy címlap lakás. Nem ezt vártam. Itt minden steril és tiszta. Mintha nem lakna itt senki. Semmi személyes. Márvány fehér hideg kő, fehér függönyök. A vakító fényt a kanapén lévő színes párnák törik meg és a falábakon álló galéria ágy.
„Ritkán vagyok itthon”.
Később az egyiptomi lepedő és selyem huzaton a minőséget is érzem. Az ébresztő óra egy repülőt formált. Reggel hat. Atyaaaég! Mennem kell.
– Jó napot kívánok! – senkinek sem őszinte a mosolya a köszönésem hallatán. Hol érzetem utoljára ezt a fanyar, mentolos illatot? Olyan ismerős, de nem tudok rájönni. Az biztos, hogy nem most volt. Ahogy egyre többet szippantok magamba, egyre kellemesebb érzésem támad. Jó emlékek kötődnek ehhez az illathoz. Talán még gyerekkoromban? Az meglehet. Jó érzés.
Mennyi boldog ember mosolyog a falon lévő fotókon. A képeken csak az a kedves arcú bácsi az állandó. Megnyugtat, hogy mindenki mosolyog a társaságában. Felszabadultabban várakozok. Nem is csoda, hogy ennyi ideig kellett várakoznom mire eljöhettem. Ha tudnék, leülnék, de úgy látom, itt nemcsak nekem esik nehezemre.
Gázszivárgást ellenőrizve nyomultunk be a takaros házba míg lakója nem volt otthon. A folyosón a gondosan felakasztott kabátok mellett egy fehér, hálós kalap is helyet kapott. Még soha nem láttam ilyet. A cipők mellett felhalmozva kisebb fakeretek hevertek. Nahát, csak nem festő? – csodálkoztam rájuk nézve. Valami jellegzetes illat volt a levegőben, mint gyertyaöntéskor vagy karácsonyi vásárokon. A konyhában a pulton sorakoztak az üres befőttesüvegek és a tiszta fedelük. A földön álló hordóknak nem mertem felemelni a fedelét, de a tűzhelyen talált fazék arany színű tartalmába belekóstoltam. Most már tudom mivel foglalkozik, mosolyodtam el, ahogy az édes íz szétterjedt a számban.
Másra számítottam. Túlhordott ruhák áporodott szagára. Az elvált férfiak szabadságérzésének és túlzott dezodorhasználatának zavarba ejtő elegyére.
E helyett kalácsillat fogadott az éjszaka közepén, és egy zöld dinoszaurusz az előszobában, amiben majdnem felbotlottam. Tim előzékenyen villanyt kapcsolt, és a lábával odébb pöckölte a méretes jószágot. A kezem után nyúlt, és húzni kezdett maga után.
A nappali falán fénykép lógott egy bolyhos plüssállatról. Valami macskaféle lehetett. Csak később vettem észre, hogy egy gyerek is van benne. Helyes kölyök volt.
Óvakodva lépdeltünk a szőnyegen hagyott építőkockák között, amikor a sarokban álló műanyag bálna váratlanul énekelni kezdett.
Tim felkapott, és a hálószobáig sprintelt velem.
Anyám kezembe nyomta a kosarát. Mondott valamit, de nem hallottam. A figyelmemet lekötötte a pincelejáró ajtaja. Oda küld. A pincébe.
A félelem végighúzta az ujját a torkomon. A pincében valami gonosz van. Érzem.
Anyámra nézek, aki mosolyog. „ Menj már!” Nógat.
Nem hiszem el, hogy odaküld.
Lassan lépdelek a lépcsőn lefelé, a kezem nyirkos lesz, ahogy a kosár törött fülét szorítom.
Benyitok. A helyiség tágas és világos, a fal mellett körben vessző kötegek hevernek, és festett kosarak tornyosulnak.
Mintha védekeznem kellene, magam elé emelem anyám törött fülű kosarát. A mester leteszi a kalapácsot és rám mosolyog. Megjavítom. Hétfőre kész lesz…
Mindig tudtam, hogy hanyag és rendetlen, de ennyire? Az éjjel hívott fel, hogy elutazik, nézzek rá a macskájára. Az ajtót se zárta be, s ahogy beléptem, áporodott levegő fogadott. Az ablak alatti alacsony kávézóasztalon és körülötte is színes, kis, megszámozott kártyák hevertek szanaszét, mindegyiken egy-két odavetett sor, szinte olvashatatlan, kusza kézírásával. A falon egy tábla, azt bezzeg valamilyen rendszernek megfelelően tűzdelte tele cetlikkel. Ki érti ezt? A nagy tévé előtti matracon ott hevert Syd, a macska. Rosszallóan pislogott, talán mert ráléptem egyik kártyára. Ötödik jelenet, állt a papírkán csupa nagybetűvel.
Szóval ez a titkos hobbid, barátom – mosolyodtam el. – Jó tudni.
– Hogy szeretnéd? – szól ki a szomszéd helyiségből.
Odabent csörren valami, mint a lehulló aprópénz, majd halk recsegés-ropogás hangzik fel. Kattan, szisszen és felzúg a gép, szinte érzem a mellkasomban a morajlását. Belépek a konyhába, és belélegzem a mindent átjáró meleg, kesernyés, földes illatot. Próbálom befogadni a pult feletti polcokon pöffeszkedő kövér üvegtárolók ezernyi barnáját, az árnyalatnyi különbségeket, és a hatalmas kontrasztot a lágy tölgyszín és a mély hallgatásba merülő földsötét között. A címkék távoli, egzotikus országok élvezeteit ígérik, zöldellő ültetvényeket festenek a gondolataimba. Elönt a megkönnyebbülés, amiért nem adta meg a választás lehetőségét – órákig állnék a polc előtt.
– Feketén – felelem.
Kitárta nekem az ajtót. Még be sem léptem a helyiségbe, már megcsapott egy jellegzetes szag: etil-alkohol, és… fenyő? Terpentin! Belépve egy pillanatra eltántorított a hirtelen rám szakadó, fehér világosság, amit még az én szemem is érzékelt. Napfény volt, és nem egy irányból érkezett – körbevett. Az ablakok a plafonig érhettek.
– Egyenesen előre menjen! Úgy öt lépés, és talál egy széket.
Hallottam, hogy fel-alá jár, és kapkodva holmikat távolít el az utamból. Hosszúkás tárgyak gurultak egy felkapott fémkonténerben. Öt lépés után kapaszkodó után nyúltam, az emlegetett széket kerestem – de tenyerem finom vásznat talált, alatta masszív váz, hűvös faanyag. Rájöttem: egy állványt tapintok.
Kamilla, levendula, rozmaring…bontogatom az illatkavalkádból, amiket egyáltalán felismerek. Az ősöreg komódról némán bámulnak a virágfejek, felém kúsznak, szimatolnak. Bizsereg a hátam közepe, mégis beljebb lépek. Foszlott, vaskos könyvek, opálos üvegek, gnóm kristályok alatt roskadozik a szemközti szekrény. Szinte fulladozik. Levegőt! A nyitott ablak előtt vörös sötétítőfüggöny tekereg, pokolbéli homályba vonva a szobát, aminek plafonjáról óriáspókként figyel a kovácsoltvas csillár. Hét szeme engem mustrál. Megmerevedek, majd vállam felfelé mozdul, ösztönösen. Huzat támad. Hirtelen. Füstölők szellemszürke szaga tör felém. Felbőszült lidércként csapdos a drapéria. A plafon szörnye fémesen csikordul, mintha kripta ajtaja tárulna. Vádlimhoz nedves szőr ér. Megugrok. Egy ázott macska…fekete!
–Hahó! Van itt valaki? Én vagyok az új takarító!–megyek be a hatalmas házba a főnökömtől kapott kulccsal. Egyből megüti az orromat, a festék és hígító szaga. Nem is mondták, hogy festettek. Ahogy beljebb megyek a hatalmas házban és kezdem felmérni a terepet, rájövök nem is a falakat festették. Az épületben alig van bútor, minden fal fehér, amin hatalmas festmények lógnak. Vagyis valami olyasmi, bekeretezett festékpacák. Tovább haladok, a szag pedig egyre erősödik, mikor egy ajtóhoz érek. Zene hallatszik bentről, megfogom a kilincset, de az ajtó hirtelen kivágódik előttem és bezuhanok a helységbe. Egy férfi hajol fölém vörös foltos ruhában.
Berúgtam az ajtót. Bent egy szakadt matrac és egy asztal fogadott, rajta papírok. Előtte egy szék, kissé ódivatú. A holttestet valami elvitte, hisz az ablak nyitva volt. A falnál szekrény, rajta pószterek. Egy szakadt bőrkabát, egy fél csizma és egy doboz MagiCand gyufa, mellette kréta és nyitott konyv.
Ránéztem társamra, aki lefagyott a látványtól.
– Szép kis gyilkosság, mi?
– Igen, az! Ez ma a harmadik a héten!
Odaléptem az asztalhoz, egy fotó volt rajta az áldozaté, kalapban, kezében egy láncon lógó smaragd darab. Ennyi maradt utána.
– Majd a Tanács megoldja! Induljunk! – mondtam, és elidultam kifelé a házból!
Azt mondta, helyezzem magam bátran kényelembe a nappaliban. Földbe gyökerezett a lábam. Egyszer jártam az Apponyiak becses bibliotékájában, ott álltam ilyen megrendülten. Faltól falig, talajtól plafonig érő hatalmas, masszív tölgyfa könyvespolc. Roskadásig klasszikusokkal, olyan régi kiadásban, amilyeneket csak az antikváriumok ritkaságai között talál az ember. Már ha kivételes szerencséje van. A könyvtárlépcső pedig, esküszöm, pont olyan, mint amit Fanni rendelt Radnótinak. Lélegzetvisszafojtva léptem az alsó fokára. Elfogódottan végigsimítottam a kék-arany bőrkötéses Jókai-összest. Eszembe jutott, hogy talán csak fehér cérnakesztyűben szabad. Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Leemeltem Az aranyembert, találomra kinyitottam, mélyen beleszagoltam. Por és doh édeskés keveréke. A mennyország illata.
Hiába mondják, szaga van a pénznek, ez hazugság. Sajnos, pedig jó lenne. Félrelököm a csicsás díszpárnát, elhúzom a komódot a faltól, hiába. Talán az ősrégi, ránézésre orosz és német könyvekkel teli polcnál? A rozoga szekrény majdnem eldől, ahogy gyakorlott mozdulatokkal átkutatom. A faasztalon egy szótár, tárva-nyitva. A DVD-k közt csupa réges-régi idegen film, pénz sehol. Megnézem a falra akasztott térképek mögött, de némi vakolaton és egy pókon kívül semmi sem akad a kezembe. Viszont mindjárt kifutok az időből. Az órámra pillantok – bármelyik percben megérkezhet az ittlakó. A besárgult ablaküvegre ugrik pillantásom. Az ablak azonban nem nyílik, mintha évtizedekkel ezelőtt megfeledkeztek volna róla.
Kisgyermekként vittek el először hozzá.
Oda, ahol a szobát betölti a cserzett bőr és a csiríz csípős szaga, a kemény munka aromája. Az asztalon bazsarózsával és kalásszal hímzett bársonyfoszlányok árválkodnak, az ablak kilincséről madzagra fűzött, még lapos, tarka pompomok várnak a mester kitüntető figyelmére. Ő maga a tönknél ül, ínas kezeiben egy fiatal erejével fordítja ki a papucsot, majd felém nyújtja a kalapácsot, hogy a talp puha bőrébe üssem a számozást. 35, pont rám való.
Már lekopott a számozás és megfakult a szín, de valahányszor meghallom, ahogyan a patkolt sarok a kőhöz koppan, álmomban újra visszatérek hozzá.
Teliholdas éjszakán követem, a lusta kövér, és fekete szomszéd macskát a kertikapun át, egy kívülről rozogának tűnő épülethez. Belépve, a holdfényben látom, ahogy mindenhol hangszerek vannak szépen elhelyezve, az oldalsó falon egy öreg, szép zongora áll, játszik valaki, és a zene csakúgy árad a falakból, sőt magából az egész helyiségből. Először lágy és simogatóbb, mint amikor, a lágy meleg tavaszi eső cseppjei hullanak a bőrömre, aztán lassan gyorsul a ritmus ütemesebb lesz, és érdekesebb, amint átjár mindent, a testemet, a szívemet a lelkemet. Mozdulni és lélegezni is alig merek nehogy elriasszam a csodát, amit a zene kelt életre bennem.
Mielőtt megérkeznék, már érzem a levegőben hullámozni a hely balzsamos illatát. Benyitok, meghallom a halk, lágy, ringató dallamot, keleties jegyekkel. A szoba falai avokádó zöldek, a sötét álmennyezetből csillagként ragyognak a fények. A szobától paravánnal elválasztva stabil, lakkozott fenyőfa pad áll, mellette ruhaállvány. Kis fenyőasztalkán papírzsebkendő, élénk sárga tálca a telefonnak, ékszereknek, szemüvegnek. A fali polcok természetes olajokat tartalmazó üvegcsékkel, tégelyekben tárolt gyógynövényes kenőcsökkel, precízen feliratozott izomlazító krémekkel vannak teli. Egy nyitott szekrényben tiszta törölközők és lepedők sorakoznak, mellette szennyestartó. A szoba közepén lepedővel takart magas, párnázott ágy hívogat, fejrészén kerek lyukkal, ahonnan hosszan csodálhatom a sötétzöld márványpadló kusza erezetét.
A tetőtéri szoba levegője portól és férfidezodortól volt nehéz. Az ajtó tárva-nyitva.
Te jó ég, micsoda kupleráj…
A szoba végében egy fekete doboz búgott. Utat törtem magamnak a szétdobált fekete ruhadarabok közt, s kikapcsoltam. Megszokásból. Poszterek, fotók és újságból kivagdosott cikkek borították a falak minden négyzetcentiméterét. Mintha figyelnének… A bevetetlen ágy takaróján kottafüzetek, ceruzák és radírmorzsa. Utóbbiból a földre is jutott. Az asztal feletti polcon törött dobverők, pengetők és karszalagok sorakoztak, mögöttük energiaitalos dobozokból épített sorfal. Az asztalon egy plakát feküdt „Bandák Háborúja” felirattal. A szélén izzadt ujjnyomok, a helyszín ezerszer bekarikázva. Alatta kacskaringós betűkkel írott szöveg: „ITT A HELYÜNK!!!”
A huszadik emelet már nem volt gettó, de még jócskán a fullasztó szmogréteg alatt maradt. Ablak helyett itt is a fél falnyi képernyő oldotta a zártság érzetét. Semmi hologram technika. Elavult ultra HD felbontás, nem költhetett sokat a cuccra. Valami gépészetről szóló műsor ment. Az egy légterű helyiséget alkatrész halmok, robot testrészek és szerszámos dobozok töltötték ki. A személyes dolgait a zuhanyfüggönnyel takart sarokba zsúfolhatta. A piszkosszürke linóleum padlót portól feketére színeződött olajfoltok pettyezték. A levegőben friss hegesztés szaga keveredett energiaital rágógumis aromájával. Újhullámos rave zene üvöltött, amit csak akkor halkított le, amikor beljebb lépve belerúgtam egy konzervdoboznyi csavarba.
Rita váratlanul melegséget érzett. Megint leesett a vércukorszintje, és belezuhant a sötétségbe. Amikor felébredt, fényárban úszott az idegen szoba. Rájött, hogy az új szomszéd lakásában lebeg a plafon magasságában, ahonnan remekül rálát a tágas nappalira. Felismerte azt a rengetek spéci térképet, amit költözéskor látott véletlenül szétszóródni a folyosón. Közvetlen közelében, a mennyezetre több, apró díszt ragasztottak, ami valószínűleg foszforeszkált, ha lekapcsolták a lámpát. A falakon képek, plakátok lógtak, amelyek színes gömböket, és fénylő pontokat ábrázoltak fekete hátérrel. Rita elmerengett, vajon mit kémlelhet ez a fura alak azon a hosszúkás fémszerkezeten, ami megcélozta az eget a hatalmas, kétszárnyú erkélyajtó előtt.
Benyitok, kávéillat csap meg, málna és étcsokoládé ízét érzem. A szobában félhomály uralkodik és rendetlenség, a súlyos függönyök behúzva, egyetlen lámpa ég. Körben könyvespolcok, meleg sötétbarnák, a földön könyvek, mind szanaszét, papírlapok, hevenyészett jegyzetek, talán óratervek dőlt betűs kézírással, tintapacákkal.
Biztató, reménnyel teli, szürkésbarna világ, egyszerre hívogat és marad tartózkodó, mintha egy tündérmesét figyelnék kívülről, mintha Beethovent hallgatnék, mint az éjszakai égbolt, elvarázsol.
A falakon képeslapok, Botticelli képek, Mona Lisa és Dávid reprodukciói, egy régi fénykép a Parthenonról, Pheidiasz és Mürón szobrai ceruzarajzokon.
-Kisasszony… -biccent felém a férfi, és ösztönösen, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, forró mosoly terül szét az arcomon.
Dohos szag lengte be a szobát. A nehéz függönyök között a szálló port megvilágítva szökött be a fény, de nem ez volt az, ami zavarta a koncentrálásban. Inkább a női alak vérző mellkassal, ami az asztalon heverő tőrhöz volt kötve. A két sugdolózó fiatal azzal a Viktória korabeli nyaklánccal. A némán hahotázó nemesek VIII. Henriket idéző ruhában a díszes kelyhek mellett. Őrült tekintetű gyerek egy kínzóeszközhöz kötözve. Könyvek és furcsa tárgyak halmazai, hozzájuk kötött lelkek. Egyre több, ahogy egyre beljebb haladt az ódon épületben. Nem volt kérdés, kivel áll szemben. Már csak egy perzsa macska és a pergamen hiányzott.
A tűző nap égette a bőrömet, amikor lenyomtam a finom díszekkel megmunkált ajtó réz kilincsét. Belépve a házba azonnal megcsapta az orromat a falakk és nyers fa illata. A levegő nyirkos volt mégis nehézkes a fűrészportól. Bátortalanul botorkáltam előre a félhomályban, amiben teljesen kivehetőek voltak félkész a bútorok, ládikák és különböző fafaragásokkal díszített tönkök. Közelebb lépve megérintettem az egyiket, amin ugyan olyan finom, de mégis erőteljes minták uralkodtak, mintha együtt egy történtet mesélnének el. Tolvajként settenkedtem előre a szobában, újabb és újabb szépségeit fedezve fel a famegmunkálás művészetének. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a csodák földjére érkezett.
Hosszú idő után most járok először a nénikém lakásán. A hóbortos öreglány gyakran változtatja a hobbiját, ezzel együtt pedig az otthonát is. Legutóbb még agyagozott, új szórakozásáról pedig még nem mesélt. A bútorok szedett-vedettek, az ablakokat bohókás függöny takarja, mindenütt poharak és tálkák, tele színes vízzel, a rojtos végű szőnyegen színes pacák díszelegnek. És persze ne feledkezzünk el az asztalon halomban álló félkész, esetleg galacsinná gyúrt vázlatokról, a mellettük heverő széndarabokról, a sarokban felállított állványról és az arra akasztott foltos köpenyről, na meg a falon lógó csodaszép művekről, mert csak így teljes a kép. Azt hiszem, megtalálta az igazi szenvedélyét.
Beléptem a legújabb gondozottam lakásába. A falakról arcok kísérték lépteimet: mennyi gyerek! Mennyi durcás, komisz, bizakodó tekintet! Foghíjas mosolyok, pisze orrok, piros szalagok a kurta copfokban.
Hurkapálcára tűzött, kajla papírvirágok porosodtak a festett kaspókban, az ablakban meg egy nemrégiben még gyönyörű orchidea alatt már kupacba gyűltek a szirmai.
Az étkező falát szinte teljesen beborították a dísztányérok. A legnagyobb, napraforgós tálon a felirat: Köszönjük, Kati néni! Soha nem felejtünk el!
Az irodában mondták, hogy Kati néninek családja egyáltalán nincsen. Nagyot sóhajtottam, beléptem a hálóba, és az a több száz gyerek a falról kíváncsian leste, hogy teszem tisztába a drága Kati nénit.
Hűsítő szellő fogadott, a nap már felkelt. Az időjárás látható jeleket hagyott a házon, a cserepekről lekoptatta a zománcot, belevájta és sokszor végighúzta körmét a deszkákon. Az ajtó mellett viharlámpás hunyorgott.
Beléptem, de nem tudtam leülni, az egyetlen térben a padlót és a falakat szerszámok borították.
Vendéglátóm, egy idős férfi rám függesztette vidámkék tekintetét, ugyanilyen színben pompázott a látóhatár.
A kicsike, ahogy ő nevezte, kétszáz éves volt.
Középen, a bakon feküdt frissen lakkozva, volt benne valami frankensteini. Csakhogy a sok fa, ami itt összegyűlt, erősebbnek és időtállóbbnak látszott az emberi testnél.
A ház belesimult a fövenybe, nyitott ablakaiban sirályok ültek.
Hűsítő szellő fogadott, a nap már felkelt. Az időjárás látható jeleket hagyott a házon, a cserepekről lekoptatta a zománcot, belevájta és sokszor végighúzta körmét a deszkákon. Az ajtó mellett viharlámpás hunyorgott.
Beléptem, de nem tudtam leülni, az egyetlen térben a padlót és a falakat szerszámok borították.
Vendéglátóm, az idős férfi rám függesztette vidámkék tekintetét, ugyanilyen színben pompázott a látóhatár.
A kicsike, ahogy ő nevezte, kétszáz éves volt. Középen, a bakon feküdt frissen lakkozva, volt benne valami frankensteini. Csakhogy a sok fa, ami itt összegyűlt, erősebbnek és időtállóbbnak látszott az emberi testnél. A ház belesimult a fövenybe, nyitott ablakaiban sirályok ültek.
Először jártam odabent – ellentétben a kerttel, ahol gyakran megfordultam, hiszen a két megtermett házőrzőnek akkor is ennie kellett, ha gazdájuk alkalmanként akár hónapokig távol maradt. Szokatlan látvány volt, hogy a modern és antik elemek így keverednek – a nyersbeton falak letisztult egyhangúságát időről-időre megszakította egy-egy textilanyag, térkép és néhány vitrinbe zárt, furcsa tárgy. A szigorúan sötét-világos színek kontrasztjára épülő bútorokon is felbukkant pár kopott kerámia és megfakult érme – valószínűleg sokkal értékesebbek, mint újkorukban lehettek. A bőrkanapénak támasztott, kissé csorba bronzbaltán már meg sem lepődtem, a ház ura nyilván szereti hazavinni a munkát. Gyorsan úgy döntöttem, hogy ennek legalitását egyelőre nem firtatom.
Kimegyek a mosdóba. Mozaikos csempék, öblös mosdókagyló, a rézszínű csapon dizájnos fogantyúkkal, bizonyára lakberendező műve. Túlságosan tökéletes, akár a lakás többi része. Vajon titkol valamit? Női parfüm illata csapja meg az orrom, pedig Áron megrögzött agglegény. Óvatosan kihúzom a fürdőszobaszekrény fiókját. Egy üveg Chanel, egy vörös körömlakk és egy rúzs. Mi a fene? Kiosonok a fürdőből, át a hálószobába. Ugyanaz a kifinomult stílus: a franciaágyon zöld-fehér csíkos ágynemű, színben hozzá illő függönyökkel. Kinyitom a beépített szekrényt és a látványtól elakad a lélegzetem. Tűsarkúk, ezüst flitteres báli ruha, vörös paróka.
–Ez a munkám – hallom hirtelen a hátam mögül – most már tudod.
A hófehér falakkal erős kontrasztot alkot a helység közepén elhelyezett gesztenyeszínű kanapé. A mögötte lévő ablakot szinte teljes egészében függöny takarja, csupán az utcai világítás egy aprócska fénysugarát engedi beszökni, megvilágítva az asztalon hagyott papírkupacot. A tetején lévő piros toll, a fehér lapra firkantott, bekarikázott kettes mosolyra késztet. A férfi felé fordulok. Egy könyvespolc előtt áll, amin klasszikusnak számító regények és verseskötetek sorakoznak. Kiszúrom Ady nevét és eszembe jut a vers, amit a bárban idézett. Nyugodt, megbízható, kicsit ódivatú, gondolom róla, de megtorpanok, mikor a hálószobába lépek. Az éjjeliszekrényen hagyott bilincs egészen más személyre utal, mint akinek hittem. Mégis maradok.
Berúgtam az ódon épület korhadt faajtaját. Úgy tűnt senki nem volt otthon, és nem is járt erre egy ideje. A bejárati ajtóval szemben egy arc köszöntött szigorú szempárral, ami megmerevedett az olajfestékben. Jobbra fordulva végigfutottam a folyosón, fel a koszos, de fényesre koptatott kőlépcsőkön, egy vékony ösvényen, amit valaki előttem kitaposott a porban és csokispapírokkal szegélyezte. A magas, megrepedt ablakokat repedezett festékű fa keretezte. A kitüntetések a falra voltak aggatva, ahogy mesélték nekem, a család nagyjainak portréival együtt, akik elítélően tekintettek le rám. Alattuk pedig mocskos ruhában horkolt egy középkorú férfi, aki nem mondott le a hagyatékáról, csak a büszkeségéről.
Az olajzöld, hasított bőrrel bevont bejárati ajtó nyitva van. Gyakran tapasztalom mentősként ezt a fogadtatást. Gondosan csukom be magam mögött az ajtót. A hófehér falak alsó részét hasított tölgyfa deszkák díszítik. A talaj az erdő hangulatát idézi. Szinte érzem a friss, harmatos fű illatát. Olyan természetközeli az egész. Felemelem a fejem, és száz szempár mered rám. Egy darabig mozdulni sem bírok, csak állok megkövülten. Elfordulok. Szemben velem szárnyait kitárva, éles csőrével épp lecsapni készül egy fenevad. Szapora léptekkel megyek be a szobába, ahol a földön egy idős úr fekszik. Ruhája gyűrött. Zöld kalapjából a toll messzire repült. Szerencsére még él.
Vörös téglák rajzolódnak ki a lemállott vakolat alóla.
Rádió bömböl, amikor belépek az ajtón. A levegőben faforgács és gyanta jellegzetes illata keveredik, és még valami más, hígító szúrós szaga kúszik az orromba. A fal mellett bevetetlen ágy és éjjeliszekrény, mellette fűrész, gyalu és számtalan szerszám hever a poros földön szétszórva.
Ekkor megpillantom őt a sarokban. Egy meggörbült hátú, ezüsthajú férfit. Kezében lakkot, másikban ecsetet tart. Rám se néz, remegő kézzel húzza végig az ecsetet egy félig kész bútoron.
Megdöbbenve pillantok a kezemben tartott dossziéra: nyolcvanegy éves, nagyothalló, ellátásra szorul.
Igen, jó helyen járok, ez a tizenhármas szám a Tölgyfa utcában.
Nem a szokásos vehemenciával lépett be a nagydarab ember az ajtón. Társai az épület körül álltak. Tudta, hogy elkéstek, mert az ajtó és az ablak is nyitva volt. Érezte a lőporszagot a helyiségben. De ez nem egy elsütött fegyverből származó illat volt. Azt már tudta, hogy jó helyen jár, de akkor is meg kellett találnia a helyzet kulcsát. Katonás rend volt az asztalon így nem volt nehéz dolga. Egy fénymásolt ezer eurós bankjegy mellett, a hófehér papíron egy gondosan megmunkált töltényhüvelyt talált. Mint egy ékszer, amelyet lőporral szórtak körbe. Rajta egy felirat, az egyértelmű üzenettel: A párját neked szántam – ingyen.
Azon nem lepődtem meg, hogy van még hobbija, de úgy képzeltem, gyűjt valamit, bélyeget, képregényeket, vagy ilyesmit. A helység látványa mellbevágó volt, és már itt tudtam, hogy ez bizony soha nem lesz gyerekszoba. Egyébként szép munka volt: hegyek, völgyek, sziklák, szépen kivitelezett állomások. Az ablak alatt asztal a szerelési munkákhoz, meg a festéshez. Bálint órákat töltött itt: amikor nem zenélt, ezzel foglalkozott, és ha egyszer elkezdte, sose volt vége. Nem volt különösebben jó kézügyessége, de mint minden szellemi munkát végező, ő is igényelte, hogy a kezeivel is dolgozhasson, csinálta hát ezt a rettenetesen aprólékos munkát, és megszűnt körülötte a világ.
Alig hiszem el, hogy itt állok a suli egyik nyomingerének szobájában egy tábla csokival, csak mert Ildi néni berágott rám egy hülye vicc miatt. Még a címét is képes volt kikeresni, az anyja meg azt hitte, barátok vagyunk, pedig a nevét sem tudom. Csinálok pár képet bosszúból a több száz porfogó könyvéről meg a ciki fiúcsapatos posztereiről, mert már öt perce a zuhanyt folyatja, aztán bekapcsolt kamerával nézelődök, hátha pucéran jön ki onnan. Negyed óra. A színes szoba gazdagságától csak felhúzom magam: baldachinos ágy, plüssállatok, viharvert gitár a sarokban. Polcon hógömbök és pirosra festett, éppen terjedő fürdővíz a földön
A csarnok jobb első részén különböző méretű vaspántok vannak felhalmozva. Balra pedig fahasábok és a már előkészített deszkák. A levegőt a frissen csiszolt fa illata tölti be, és az ablakon beszűrődő fényben apró porszemek táncolnak. Jobb oldalon fűrészgépeknél férfiak dolgoznak. Adam köszönésképp oda biccentett nekik. Tovább sétálva látom, hogy hátrébb még négy ember dolgozik. Az ütemes kalapálás és csiszolás hangja élettel tölti meg a hatalmas teret. Tovább haladva több, gépekkel dolgozó embert láttam. Mosolyogva köszönnek Adamnek, aki mellett, ha elmegy valaki, kezet fognak vele és barátságosan vállon veregetve üdvözlik őt. Az épület végében, egy irodába térünk be.
– Máris megyek – kiáltotta Feri a félhomályba vesző terem mögött nyíló kis szobából. Az asztala előtt álltam meg, melynek széleit megnyomorgatta a belekapaszkodó satu, lapját fátyolszerűen borította a fémpor. Az orromat megtöltötte a fegyverolaj szaga.
Felpillantottam. A falakon úgy sorakoztak a puskák és a pisztolyok, akár hajdani nagyszüleim konyhájában a díszes tányérok. Mellettem épp egy szokatlan darab csillogott. Indás díszítése, nagy, míves kakasa vidám fénnyel kacsintott felém, pedig a beleütött évszám alapján 1861-ben gyártották. A ház bezzeg csak tizenöt éves, de máris le van lakva.
Ekkor Feri előbukkant, cinkos mosolyt villantva felém.
– Azzal a csappantyús Springfielddel ne nagyon szemezzél. Van gazdája.
Amint belépek a nagybátyám házába rögtön megcsapja az orrom a levegőben terjengő növény és fertőtlenítő illat. Megígérte, hogy körbe vezet az otthonában, azonban ennyire szürreális látványvilágra nem számítottam. A könyvespolcon könyvek helyett egy emberi koponyát látok (remélem nem igazit), pont egy tengerimalac formájú csontváz mellett. A legfeltűnőbb a nappaliban mégis a hatalmas akvárium tele színes kishalakkal. A hálószoba mintha egy élő botanikus kert lenne, annyira zsúfolt a helyiség a sok virágtól, páfránytól, orchideától, sőt még mohát is észreveszek a sarokban. A dolgozószoba az egyedüli minimalista szoba az egész házban, hiszen mindössze csak egy mikroszkóp áll a tölgyfa asztal kellős közepén.
Majdnem felsikoltottam, ahogy az öregúr komor ábrázattal rámbámult az egyik vászonképről. Keret nélkül csak úgy otthagyták nekidöntve a festékfoltos könyvespolcnak, de a házőrző szerepét így is tökéletesen ellátta. Olyan óvatosan lépkedtem el mellette, mintha félnék, hogy meghall és a képből kinyúlva megragadja a lábam. A tetőtéri lakás ablakain beáradó délutáni napfény kellemesen felmelegítette az apró helyiséget, azonban hiába volt nyitva az összes ablak, a bútorok, a könyvek, a ruhák mind átvették a terpentin jellegzetes, erős illatát. Papírsuhogásra kaptam oldalra a fejem, és ekkor megláttam a lakás kopaszodó tulaját.
Amint belépek nagyapám testvére házába rögtön megcsapja az orrom a levegőben terjengő növény és fertőtlenítő illat. Megígérte, hogy körbe vezet az otthonában, azonban ennyire szürreális látványvilágra nem számítottam. A könyvespolcon könyvek helyett egy emberi koponyát látok (remélem nem igazit), pont egy tengerimalac formájú csontváz mellett. A legfeltűnőbb a nappaliban mégis a hatalmas akvárium tele színes kishalakkal. A hálószoba mintha egy élő botanikus kert lenne, annyira zsúfolt a helyiség a sok virágtól, páfránytól, orchideától, sőt még mohát is észreveszek a sarokban. A dolgozószoba az egyedüli minimalista szoba az egész házban, hiszen mindössze csak egy mikroszkóp áll a tölgyfa asztal kellős közepén.
Tetszett a kisszoba, azonnal eldöntöttem, hogy kiveszem. A srác leültetett a nappaliban, kiszaladt a konyhába egy kávéért. Tágas, világos szoba, kevés bútorral. Hatalmas tévé uralja az egyik falát, az alatta lévő polcokon számtalan játékkonzol, kábeleik úgy tekerednek köréjük, mint valami mitikus lény csápjai. Mellettük alumíniumvázas, modern vitrin, teli valószerűtlen bőrszínű és izomzatú, félmeztelen alakok szobraival. A könyvespolcon tarka gerincű, papírkötés könyvek sorakoznak, számomra ismeretlen íróktól. A szemközti falra vörös zászlót feszítettek, rajta fekete szimbólum és egy felirat: For the Horde! A másik kisszoba felől csatazaj és kiáltások hangjait hallottam,
valószínűlegegy fontos ütközetet hiúsított meg az érkezésem.