100 szavas írástechnikai játék

100 szavas írástechnikai játék

Játsszunk! Itt az új hónap, és ennek örömére egy új 100 szavas játékot hoztunk 🙂

Szeretsz írni? Szereted a játékos feladatokat? Szeretnél visszajelzést kapni egy regényed vagy novellád nyitására? Akkor tarts velünk most is!

A szokott módon hozunk egy feladatot, és a nyertes beküldhet nekünk egy szövegrészletet. De hogy mit kell ezért tenni? Lássuk!

Feladat: Írj egy legfeljebb 100 szavas romantikus jelenetet egy ember és egy tengeri szörny között, úgy, hogy az emberi szereplőnek valamelyik érzékszerve nem működik (látássérült, hallássérült, érzéketlen a bőre, stb.).

Határidő:
október 2. (szerda) éjfél

Eredményhirdetés:
október 4. (péntek) reggel

Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

***

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb  100 szó legyen a végeredmény, a gondolatjel nem szó)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)

Leave a Comment

45 hozzászólás

  1. A férfi végig simított a nő arcán, bőrének bársonyossága semmihez sem volt fogható, apró, kígyófejekben végződő tincsei a matróz kezére kulcsolódtak, mintha nem csak a nő, de a lényének sötétebb oldala is ragaszkodna a férfihoz.
    – Oly különleges vagy szívemnek, matróz – súgta a fülébe. – Mit kívánnál, ha valóra válthatnám?
    – Hogy egy pillanatra is, de láthassam csodálatos szépségedet – felelte a férfi.
    Eleredtek Medusza könnyei miközben visszaadta a férfi látását. A matróz csodálattal és szerelemmel pillantott az előtte térdeplő nőre, majd egy pillanat alatt kővé vált.
    Sós könnyek peregtek a matróz dermedt alakjára, sírt a nő és a szörnyeteg, akik életükben először szerettek.

  2. A part közelében egy sziklán támaszkodva bámulta Peter a kígyólányt. Kezét felemelve, fénylő vörös haját végigsimította. Zöld szemében hosszasan elmélyülve, érdeklődve figyelte, minden apró mozdulatát, majd közelebb húzódott. Lassan, óvatosan, finom csókot lehelt a lény arcára. Közben keze lágyan végigkúszott a felül emberi testen, amint azonban a derekához ért, a lány odakapott, és felkiáltott.
    – Nem akarom, hogy érezd a pikkelyeimet!
    A fiú látta, hogy mozog Imén szája, de siketsége miatt nem hallhatta, amit mond. Nézte egy kicsit, de mivel nem értette, keze újból megmozdult a kígyótest felé. Imén dühösen, hirtelen mozdulattal hátrébb úszott, hosszú farkát kiemelte a tengerből, végül eltűnt.

  3. Leia erősebben ölelte magához Thomast, kezével befogta a fülét. A fiú csendesen szuszogott, de a lány nem akarta megkockáztatni, hogy Thomas, akár álmaiban is, de meghallja testvérei énekét.
    A barlang kapujából behallatszott Leia nővérének nevetése – újabb kalóz vált vacsorává. Thomas összerezzent, ébredezni kezdett. A lány felkapott egy csontot maguk mellől és a zajok irányába dobta, hogy elnyomja a kintről beszűrődő hangokat.
    – Történt valami? – kérdezte Thomas. Hangja rekedt volt. Leai felé fordította a fejét, a lány pedig belenézett a világtalan szemekbe.
    – Kint vihar van. Aludj vissza – suttogta. A fiú pedig nyugodtan szendergett az emberi csontok között, a szirén ölelésében.

  4. Várok rá, egy hete minden áldott nap. A tükörképemet bámulom a tenger vizében. Amit mindenki istenadta szépségnek lát, valójában a pokol tűzéből feltörő sátáni rothadás. Szemem sarkából megpillantom a sziklák között előbukkanó alakját. Fehér botjával keresi az irányt. Hozzám. Ma van az utolsó napom vagy végem.
    – Szirén vagy Emma! – visszhangzik anyám visító hangja a fülemben – Vagy megölöd vagy te halsz meg. Gyilkosnak születtél, nem szerelmes tinilánynak!
    Mellém lép. Sötét szemüvege eltakarja élettelen tekintetét. Ő nem látja amit én, én nem látom amit ő.
    – Milyen ma a tenger? – kérdezi mély hangján
    – Pokoli – felelem reménytelenül elraktározva a pillanatot.

  5. A lány elmerült a tenger dús habjai közt. Segítségért akart kiáltani, de csak sós vizet nyelt, hang nem jött ki a torkán. Érezte, amint lassan elhagyja az ereje. Elsötétült előtte minden, csak a tenger morajlását hallotta, mely elvegyült fülének egyre erősödő zúgásával. Most meg fog halni.
    Ekkor úgy érezte, mintha ragadós, nyúlós csápok ragadnák meg a karját. Valaki, vagy valami magához húzta az alélt lányt, és a következő pillanatban hűvös, masszaszerű ajkak tapadtak a szájára. Az ismeretlen lény levegőt fújt a tüdejébe. A lánynak mintha új életet adott volna ez a csók.
    Sosem tudta meg, ki lehetett a megmentője.

  6. –Merülésre felkészülni. – adja ki a parancsot az oktató.
    Csobbanás.
    Az egyetlen hely, ahol nem számít, hogy a beszédre képtelen vagyok. Itt olyan lehetek mit egy normális ember. Számomra a némaság egy büntetés. Pedig annyi mindent mondanék…
    Gondolataimba merülve azon kapom magam, hogy elsodródtam a csoporttól.
    Egy árny közelít. Egy férfialak. Hat lábbal. Fekete, mint az éjszaka. Amint közelebb ér, torkomra fonódnak az ujjai és derekamra a lábai. Szorít. Kiköpöm a pipámat. Sötét szeme tele van gyűlölettel. Én mégis szerelmes lennék belé, ha végre megszabadítana.
    Túl sok a gondolat a fejemben és túl kevés az, akivel megoszthatnám. Lehunyom a szemem.
    Elenged.

  7. A vének bizonyosak voltak benne, Siggére nem fog hatni a szirének bűbája, mivel születése óta egyetlen hangot sem hall. Hiányossága ellenére képzett harcossá vált, és büszkén vállalta a feladatot, hogy a halászaikra vadászó némberek fészkét felkutassa és elpusztítsa. Egyedül indult útnak, átverekedte magát a parti óriásrákokon, lekaszabolta a világító barlangi pókókat, és végül megtalálta, amit keresett. A barlang a plafonig telt a gyönyörű szörnyetegekkel. Lassan odarepült hozzá királynőjük: arca és felsőteste akár egy angyalé, ám halfarka volt, lapockái felől pedig pikkelyes szárnyak nőttek. A szirénkirálynő Sigge szemébe nézett és hosszan megcsókolta. Mire elváltak, Sigge kardja már átdöfte a szívét.

  8. Corall, az ifjú sellő közelebb úszott a hajóhoz hogy észrevegye a fiú. Sokszor találkoztak már, a fiú gyakran beszélt is hozzá, de a sellőlány nem értette, a hallás képessége nem fejlődött ki nála. De ez nem érdekelte, imádott elmerülni, a tengerkék szemekben. Ezúttal egy másik ember is állt a fiú mellett. Veszekedtek. Talán rajta? Ó, ez annyira romantikus. A fiú egyre nagyobbra nyitogatta a száját és felé integetett. Corall kiemelkedett derékig a vízből, hogy jobban lásson. Az újonnan érkezett kezében hosszúkás tárgy villant. Ajándék? Nekem? Corall úszott a boldogságban. Igen! Kérem! Ne! Ez túl gyors! Nem tudom elkapni! Ez fáj!

  9. – Biztos, ezt akarod? – az öregasszony ujjai szaporán jártak. – Sok férfi érdeklődik utánad.
    A lány bólintott. Kioldotta fűzéjét, selyemruhája magától csúszott le vékony testén. Levette gyémánt fülbevalóit és a ráncos tenyérbe tette.
    – Légy boldog, gyermekem! – mondta hangosan az öregasszony.
    A lány elmosolyodott és elindult. A hullámok mohón futottak elé, sóvárogva nyalták körbe borzongó testét. Alámerült. Tüdejében feszült a levegő. Sikamlós haltest ért a lábához, erős karok fonódtak derekára, szájára forró ajkak tapadtak. Tüdeje megtelt vízzel, de nem fuldoklott.
    – Hát engem választottál?
    A tengerek urának fakó, zöldes arcán mosoly futott szét.
    – Téged – hökkent meg a lány saját, földöntúli hangjától. – Veled pedig önmagamat.

  10. – Sel! – arca felderült, amint meghallotta a talpam alatt csikorduló kavicsok hangját. Ezt a címkét választottam magamnak, amikor első találkozásunkkor a nevemet kérdezte. Nem tudhatta, hogy a fajtája által ránk aggatott szóból ered. Selkie.
    Magamra rántottam a sziklák közt rejtegetett ruhámat, és közelebb léptem hozzá.
    – Üdvözöllek, Jack. Vagyis… hello, édes! – emberi arcom vörösbe fordult a szerencsétlen szóhasználat miatt. Még jó, hogy nem láthatta. Felnevetett.
    – Üdvözölhetnél egy kicsit barátságosabban is – mondta, és magához húzott, hogy megcsókoljon.
    Sietve arrébb rúgtam a tengerben viselt fókatestem bőrét, nehogy véletlenül a közelébe kerüljön. Ha valamilyen baleset folytán megszerezné, feleségül kellene mennem hozzá. Nem szeretem a kötöttségeket.

  11. A víz békésen fodrozódott én pedig csendben merengtem a tetején. Lebegek. Minden olya nyugodt, tiszta és kék, hogy gondolkodóba estem, valóság ez? Ebben az elvárásokkal tarkított világunkban, hogyan mesélhetnék erről a csodálatos lényről, anélkül, hogy bárki szörnyet kiáltana. A szüleimtől sokat hallottam róluk, de egészen addig, míg nem találkoztunk, legendának gondoltam. Eleinte félt, bátortalan volt. Ennek tulajdonítottam szótlanságát is. Később derült csak ki, hogy képtelen a – klasszikus értelemben vett – beszédre. Tekintete azonban felér száz szóval. Apró, törékeny termete, könnyen sebezhető mivolta miatt, úgy érzem, minden percemet vele tölteném. Csakhogy neki nincs kopoltyúja nekem pedig lábam. Basszus, beleszerettem egy emberbe.

  12. Kinyújtott kezét nedves tenyér simította meg. Daré érezte a vízpárát a karján, az arcán, a száján – mintha apró csókok lettek volna.
    – Szeretsz engem? – A víz óvó ölelésként fogta körül, mint akkor, mikor a tenger mélyéből emelte fel és vitte a biztonságos partra, ahol Daré azóta is élt.
    – A népem… meg akartak ölni. – Most megérintette vak szemét, nyomán Daré sós könnyeket sírt. Azok miatt a szemek miatt akartak végezni vele, mert ők nem tűrték a tökéletlenséget.
    A víz visszahúzódott. Még a lábujjai közé férkőzött nedves homok is felszáradt. Szerelme iszonyatos valója most Atlantisz felé tartott, hogy beteljesítse az ő, Daré bosszúját.

  13. A tengerjárók vadásznak a szerelmemre, és nekem mégis el kell engednem őt, ahogy minden éjjel. Amint lemegy a nap, Knüt beleveti magát a habokba, hogy ott változzon hatalmas krakenné.
    Mindennél jobban szeretem őt, de elmondani még sosem tudtam neki. Néma vagyok. Ő mégis úgy ölel, olyan hevesen csókol ezen a rideg sziklaszirten, mint aki a világot is legyőzné értem. Barna hajunkat összefésüli az óceán szele. A nap utolsó fényeiben együtt fürösztjük az arcunkat, majd hirtelen lebukik a horizont mögött.
    Knüt ruháit hátrahagyva csobban a vízben, hogy percekkel később hatalmas csápok bukkanjanak fel a habokban. Az első ágyúdörgés ekkor hangzik el.

  14. Akkor már egy ideje nem éreztem semmit. Se a szél érintését az arcomon, se a penge fájdalmas hasítását a karomba, se örömöt, se fájdalmat. A nagynéném meghívott magához Syke-szigetére. A hely maga gyönyörű volt, a kék minden árnyalatában játszó éggel és a sós, háborgó tengerrel, de én továbbbra se éreztem semmit. Egyik reggel a hínárral teli parton sétálva egy alakra lettem figyelmes. A tengerből lépett elő, izmos testű, angyalarcú férfi volt. Odajött hozzám és megcsókolt. A szája borzalmas bűzt árasztott, mintha rothadó hal lenne, ő maga pedig egy nyálkás, kékesszürke lénnyé változott át. És én végre érezni kezdtem. Undorodtam.

  15. Mindig vonzódtam a medúzákhoz. Csípésük nem fájt, hiszen nekem semmi sem fájt. Ahogy a bőröm fokozatosan érzéketlenné vált, úgy vágytam egyre mániákusabban a fájdalomra. Reménykedtem…
    Összefonódik a testem a csalánozó csápjaival. A hűvös karok körbezárnak, egyik a nyakamra tekeredik. És én elképzelem, hogy egy férfi az, a férfi, akivel még valaha éreztem a gyönyört. Prüszkölök, tüdőmbe víz áramlik, de én csak ölelem a lényt, kapaszkodok belé, már nem tudom, meddig tart ő, és hol kezdődök én.
    És amikor az óriás medúza halálos áramütést mér rám, a szívem nagyot dobban. Az utolsót. Lebegek, a víz körülvesz, érzéketlen vagyok végleg, és boldog.

  16. Patáim alatt habzik a víz, miközben a tenger elereszti alakom és ló testében állok a parton. A lány ott ül a fehér sziklán, mint kora gyermekkora óta minden este. De már nem kislány. Amint fölé érek félig lesütött szempillái alól néz fel rám. Ezek a hosszú, fekete pillák azok, amelyek elrejtik szemének vakságát. Szeretném tudni milyen érzés lehet, ha az emberi bőrömhöz érnek, milyen lehet lágy szálak repdesése az arcomon és az ajkaimon.
    – Pacim! – szorítja homlokát az orromnak, miközben sörényemmel játszik – Bárcsak kelpi lennél és férfivá válva jönnél el értem, hogy a hullámok mélyére ragadva szeress. Nem akarok élni így!

  17. I’a Dagon! I’a Hydra!
    A kántálást hullámokban sodorja felénk a hegyek felől érkező fuvallat. Mintha a szirtek légzése adná a lüktető ritmust a nászhoz. Az ősi szavak hallatán pólusaimban szikrázni kezd az elektromosság, és megfáradt ágyékom újra megtelik duzzadó erővel.
    Habokbanszületett Yolanda tajtékszoknyájából előtekerődző csápjait a derekamra fonja, miközben a levegő sós íze a szám szélébe mar. Csípősebbnek érzem, mint Yolanda ajkát. Mintha a tenger csókolna, és maguk a hullámok ölelnének.
    Negyvenhat évet vártam rá, mire újra eljött. Semmit nem változott.
    Hófehér bőrét őrült ragyogásba vonja az együttálló csillagok fénye, és azt kívánom, bárcsak lenne nyelvem. Elmondhatnám neki, mennyire gyönyörű.

  18. Sírtam. És ezzel nem lenne probléma, csakhogy nem érzek. A cseppeknek sósnak kéne lennie, a levegőnek csípősnek, a szirén bőrének undorítónak. De nem érzek. Szemem sarkából látom, ahogyan erős ujjai elállítják könnyezésemet.
    -Ne! – suttogja delejesen. – Ne szomorkodj miattuk! – hangja eltompít, ürességet szerez lelkembe. Négy hónapja tart a varázslata. Azóta a fájdalom nemcsak a bőrömből, belsőmből is eltűnt.
    -Szeretsz? – kérdezte csábos mosollyal.
    -Szeretlek. – felelem monotonon, miközben a nyakamat csókolgatja. Halványan emlékszek egy fiúra, aki ugyanezt csinálta, csak azt én akartam. Most nem akarom. Vagyis csupán akkor, ha megigéz.
    -Annak ellenére, hogy megöltem a családod?
    -Igen. Szeretlek. – mikor ezt kimondom, sorsom megpecsételődik.

  19. – Búcsúzni jöttem – szólalt meg halkan a selkie.
    A lemenő nap fénye megcsillant szürke bőrén, amint közelebb úszott a móló szélén ülő alakhoz.
    – Tudom – révedt a férfi üveges tekintettel a semmibe. – Éreztem, hogy eljön ez a nap.
    – Talán csak a szívünk játszott bolondos tréfát velünk – halt el a selkie hangja.
    – Nem, a szív igazat szólt.
    – Szívem minden dobbanása érted lesz, amíg élek, rád emlékezek.
    A lény keze közé zárta a férfi arcát, és lágyan megcsókolta, hogy örökre emlékezetébe vésse.
    Bár a férfi sose láthatta őt, mégis jobban ismerte bárkinél. Meglátta mindazt, ami szemnek rejtve maradt.

  20. ̶ Veled megyek, adj egy esélyt!
    A lány zöld mandulaszeme résnyire húzódott, amitől a homlokát borító kagylók összekoccantak. Csápjai idegesen emelkedtek, a barlang vizét csapkodták.
    ̶ A mi világunk túlságosan különböző.
    ̶ De én ezt a világot választottam.
    Az egyik csáp lassan kiemelkedett a vízből, és egy félig szétmarcangolt halat tett le elé.
    ̶ Egyél.
    A fiú gondolkodás nélkül a szájához emelte a tetemet, és jóízűen beleharapott.
    ̶ Ez hogy lehetséges?
    Válaszul elkapta a lány csápját, majd érzékien megérintette vele a száját.
    ̶ Elvették tőlem az ízeket, te viszont szabadságot adtál.
    A csobbanás után a barlangba némaság költözött.

  21. Hallom az örvényt – gondolta Skjollbörn.
    Hunyorgott, de jószerivel a tengerből is csak valami nagy világosságot látott.
    Most táthatja a száját a vén mindenfaló. Magányos hajója alá úszott, pofájában bizonyára seregnyi tépőfog.
    Melyik felesége születhetett újjá e formában? Bármelyik lehet, mindhárom a tengeren veszett oda. De ő Ygdára gondolt. Biztos ő az. Az a drága asszony egy szekérnyi húst be tudott volna falni szekerestől. Remélte, hogy ő az.
    – Ygda! Megjöttem! Agg lettem… de biztos jobban festek nálad! Vigyél a Valhöllbe!
    Felemelte fejszéjét. Legalább tűnjön úgy, csatában halt meg. Aztán letette. Nem bántaná Ygdát. Ezt még az istenek is megértik majd.

  22. Tétován érintettél meg, mintha először te sem hittél volna a szemeidnek.
    – Egy ember? – duruzsolta egy hang halkan. Talán a te hangod lehetett?
    Figyeltem a bőrömön játszó, halványan derengő ujjaidat. Nem éreztem semmit, elkeseredetten hunytam le a szemeimet, de hosszú, sörényszerű hajad az emlékeim közé úszott, akárcsak áttetsző tested a kellemes, zafírszínű habokban. Lassan nyitottam fel szemeimet, torkomat már kaparta a légszomj, de nem bírtam megmozdulni. Megbabonáztál.
    – Ki vagy? – susogtad ugyanazon a didergő hangon. Válaszolni akartam, de tudtam, amint kitárom az ajkaimat, a sós víz a tüdőmbe hatol. Most én érintettelek meg. Mosoly játszott sápadt ajkaidon. De én nem éreztem semmit.

  23. Félszegen ültem a parton, kezemet a vízbe lógatva hallgatva a hullámverések hangját az egész fejemet beterítő kötés alatt. Egész nap nyugodtnak tűnt, majd váratlanul egy nagyobb test mozgása felélénkítette a vízfodrokat.
    -Órák óta itt ücsörögsz- sziszegte Mona- nem unod?
    Reflexszerűen a hang irányába fordultam, majd visszakanyarítottam magam a nyílt víz felé.
    -Sosem tudnám- vontam a vállamon. -olyan csodásnak hangzik, amikor érkezel.
    -Akkor költözz a tengerhez.
    -Nem a partján akarok lenni hanem benne! Eggyé válni vele, veled akarok lenni!
    Mosolyogva döltem bele a vízbe, mint egy zsák, éreztem magamon pikkelyes kezének érintést, ahogy utánam kapott, és egyre mélyebbre úszott, végre megcsókolt.

  24. Izmaim ellazulnak, ahogy érdes nyelved az ajkamhoz ér. Az ízed sós és üde, mint a körülöttünk morajló tenger. A tajtékzó hullámok bársonytakaróként vonják körbe meztelen testünket.
    Izgő-mozgó csápjaid csiklandozzák az államat, lúdbőrözik tőle a nyakam. Ujjbegyemmel megérintem nyirkos bőrödet.
    – Fúj! – sikkantotta anyám, amikor először látott téged. – Undorító, mint a rothadó hínár!
    Te nem szóltál semmit, csak tisztelettel fejet hajtottál előtte.
    – De ha ez a szörnyeteg elviseli azt a két förtelmes szemgödröt, hát áldásom rátok. Megborzongok, ahogy visszaidézem agyaraid csattogását, és anyám velőtrázó sikolyát. Felkacagok, és drótszerű hajadba fúrom arcomat. Illata átható és múlhatatlan, mint a szerelem.

  25. A lány kihajolt a csónakból és a vízbe bámult. Süket volt, nem hallhatta a figyelmeztető kiáltásokat a partról. A tengeri szörnyről legendák keringtek a szigeten, óvták a lányokat attól, hogy egyedül kimerészkedjenek a vízre.
    Először az árnyékát látta meg . Végre gondolta , és elmosolyodott. Már régóta várta. A tekintete a lény mélykék szemeibe fúródott. Nézték egymást. A lány, könnyű ujjakkal óvatosan megérintette a lény arcát, a fény mint gyémánt csillogott a bőrén. Elbűvölve nézte. A szörny megfogta a lány kezét, és szótlanul maga felé húzta. Nem kellettek szavak. A lány megremegett, elakadt a lélegzete, majd hangtalanul a vízbe siklott.

  26. A hajó fájdalmas reccsenéssel kettétört. A lezuhanó árboc tarkón ütötte és a háborgó hullámok közé lökte. Kétségbeesve menekült volna, de…nyaktól lefelé nem érzékelt semmit. Tehetetlenül látta, hogy a tenger vadul forog körülötte, szája sós vízzel tele, feje felett összecsaptak a hullámok. Örvény, a rém akitől mindig rettegett…
    Győztél, végezz velem gyorsan!
    Örvény törvényem, hogy aki fejvesztve menekül előlem, többé nem engedem. Most nem mozdulhatsz, ezért lehúzlak, és majd meglátod…
    Feje szédült, örökkévalóságnak tűnt míg leért. Lenn a mélyben türkiz nyugalom, ismeretlen növények, színes halak. A tenger felszínre dobta.
    Nyirkosan ébredt, tagjait érezte, ám az Örvénytől többé nem félt.

  27. Végigsimítok csillogó pikkelyein. Figyelem, ahogy pikkelyei helyét selymes bőr veszi át, ahogy hosszú kígyóteste összezsugorodik, fenséges alakját esetlen emberire cseréli. Mindezt értem.
    Átfonom ujjaimmal az ujjait, válaszul félénken rám mosolyog.
    Háromszázhatvanöt napja láttam utoljára emberi alakban. Háromszázhatvanöt napja nem foghattam meg a nem-létező kezét, nem ölelhettem magamhoz, és nem csókolhattam meg. Háromszázhatvanöt napja várok az év egyetlen éjszakájára, amikor nem kell az emberektől félnie. Amikor emberi alakot ölthet.
    A szívemhez emelem a kezem, majd lassú, ünnepélyes mozdulattal a mellkasának érintem. Még a szíve is másképp ver, mint egy emberé.
    Bárcsak kimondhatnám!
    – Én is téged – lehel puha csókot az ajkaimra.

  28. Sirena lágy éneke túlharsogta a tenger zúgását. Most is, mint minden alkalommal, megbabonázva nézte a sziklán ülő férfit, akinek élettelen tekintetébe ilyenkor fény költözött, és elmélyült csodálattal hallgatta őt.
    Hangja lassan körülölelte a férfit, aki egy váratlan pillanatban a fehéren fodrozódó habok közé ugrott. Gyengéden megfogta a karját, lágy csókot lehelt az ujjaira. Magához húzta, keze a pikkelyekkel borított dereka felé vándorolt. Sirena összerezzent az érintésétől.
    – Ne félj tőlem, jól tudom, hogy ki vagy. Te vagy számomra a legcsodálatosabb nő a világon!
    Sirena megnyugodott, már tudta, a férfi nem szörnyként tekint rá, hanem a lelkét látja, és önmagáért szereti.

  29. A herceg szomorúan énekelt. Órákig térdelt a durva kavicsok között, és kitartóan hívta szerelmét. Már alkonyodott, amikor hirtelen nagy csobbanást hallott. Ebből tudta, már nincs egyedül. Látni nem láthatta, a hatalmas, zöldeskék bőrű tengeri kígyót, mióta Delissa, a gonosz szirén elvette a szeme világát, de megérezte a jelenlétét. Boldogan elmosolyodott és újult erővel folytatta a dalolást, és gyönyörűen csengő, tiszta hangja betöltötte a tengerpartot. Ahogy a hatalmas lény közelebb úszott, és megrázta a fejét, hűvös vízcseppek hulltak az ifjúra. Közben farkával óvatosan körbetekerte az ifjút és felemelte magához, aki boldogan ölelte magához a nyálkás, de számára minden másnál szebb testet.

  30. Amikor a bőröm már tűzpiros, megeresztem a hideg vizet is. Sötét massza préselődik ki a csőből. Ma is eljött! Elterül az ölemben, lassan felveszi igazi alakját, boldogan hagyom, hogy rám tekeredjen. Napsárga szeme foglyul ejt. Remegek a vágytól. Alga illatú és sós ízű a szája, lassan csókol, minden mozdulata felkorbácsolja a szenvedélyem. Halk ígéreteket duruzsol a fülembe az óceán mélyen zengő hangján, kapaszkodom belé, testem elernyed. Csápjaival körbeteker, elhiszem, hogy ezer szájjal csókol mindenhol. Vörös körök jelzik, ahol egyik karja araszol fölfelé a lábamon. Egy helyen felszakad a bőröm, vér serken, de ő is tudja, hogy semmit sem érzek.

  31. A süvítő szél befúj a ruhája alá, ahogy zuhanunk a jéghideg tenger felé. Magamhoz szorítom, miközben dúdolni kezdem a dalt, mely a viharos éjjeleken az altatója volt neki, miközben egyenletesen pihegett a vállamhoz bújva. A szívem egyre hevesebben lüktet a mellkasomba, ahogy felidézem a szerelmünk mámoros és keserű pillanatait. Szorosan ölel ő is, megérzem, ahogy megsimítja a tincseimet, mozdulata bátortalan, hiszen nem lát. A dallam elhal, közel hajolok hozzá, megcsókolom. Ez az utolsó, a végzetes csók. Belecsapódunk a vízbe, fehér habokat gerjesztve, körül ölel minket a végtelenség. Lassan elernyednek az izmai, megszűnik a keringés, megszűnik létezni. A tengeri nimfa megölte…

  32. Este van, a fehér botomat magam előtt tartva sétálok. Erre még nem jártam, de nem félek. Hoppá, mi ez? Olyan puhának tűnik! Kinyújtom a kezem és próbálom megérinteni. Nem találom, hol van? Megérint. De jó! Olyan meleg. Megszólítom: ki vagy? Nem szavakkal felel, hanem érintéssel. Puha, barátságos, de ettől még nem tudom ki ő. Elhúzódom, de utánam nyúl, újra megérint. Érzem a szavait. Ő a tenger lakója, aki néha előjön a szárazföldre. Rémségesen csúnya, de nem ő tehet róla, így született. Melegséget érzek, pedig Ő a hideg vízben él. Mellettem lépdel, a kezemet fogja, és nem félek. Tőle nem.

  33. A szél belekapott a megszáradt hajamba, kígyószerű csápjaim sziszegve tiltakoztak a durva bánásmód ellen, ahogy a síkos testüket a napmelegével kínoztam. Alig figyeltem fel a változásra, mert a szememet és az agyamat egy ideje lekötötte a part durva szikláján mozdulatlanul ülő férfi. Figyeltem csendes nyugalommal, ahogy meztelen lábát néha megmerítette a vízben, miközben elgondolkodva a napszemüveg mögül a végtelen horizontra tekintett. Tudta, hogy a közelében voltam, még ha a vaksága miatt nem is láthatta. Türelmes volt, mint bármelyik jó halász, időt hagyott, hogy magamtól a horgára akadjak. Akartam a találkozást, szinte kívántam, hogy prédája lehessek. A sorsunk beteljesedett, ahogy elrugaszkodtam.

  34. A vízbe zuhantam, és ő fölém hajolt. Szomjaztam fényes ajkaira, de csak hűs, sós levegőt éreztem a tüdőmbe áramlani.
    Átöleltem volna, de teste szertefoszlott az ujjaim között. Végtelen idő múlva, kicsit távolabb jelent meg újra. Arcvonásai elmosódtak a hullámokban, de szeme fekete igazgyöngy volt, tele vággyal és ígérettel.
    A nyomába eredtem. Mélységes csend hullott ránk, a hajócsavar forgása szelíd örvénnyé csitult. Akkor végre odalépett hozzám. Karcsú testével rám tapadt, hosszú ujjai hajamba túrtak, és én mohón markoltam őt. Éreztem, amint dagály emelkedik bennem, hatalmasabban, mint az óceán, hogy kiáradjon belőlem, ellepjen és hátára vegyen – és hogy tajtéklidérccé váljak magam is.

  35. Ariel a felé közeledő férfit figyelte. Hiába próbálta annyi időn át lerázni őt, most mégis itt volt. A bőrét kékre festette a jeges víz, amiben töretlenül gázolt, hogy elérje őt, a meséről elnevezett hableányt. Micsoda szentimentalitás! Hogy is adhattak neki a szülei ilyen nevet?
    De ahogy most a szerelme itt állt előtte azzal az apró kis dobozzal, ami feltehetőleg egy eljegyzési gyűrűt rejt, úgy érezte, valóban egy mesében van. Az a férfi, aki szereti őt, eljött hozzá, nem törődve azzal, hogy az ide vezető út megölheti. Hiszen a jeges vízben állva sem érzett fájdalmat, pedig szinte teljesen kihűlt a teste.

  36. A tengeri hőforrás kráterének széléhez mérgező, kénes buborékok feszültek egy hatalmas imbolygó felületté egyesülve, melyen megcsillantak a sárkány testét megkötő láncok. Ryujin a nőt figyelte, akinek arcát eltorzította a fájdalom, miközben egy nedves ronggyal vakon törölgette beteg gyermeke forró testét. Ryujin a buborék felszínén áttörve megragadta a nő kezét, amikor az ismét a tálhoz nyúlt. Ő hagyta, hogy a lény ujjait az ujjai közé fúrja és így maradtak, míg kissé megnyugodott. Egy darab gyógyszert tartott a kezében, mikor ismét kihúzta a vízből. Miután megetette fiukkal, óvatosan belenyúlt a tálba és ujjaival megpróbálta ismét megtalálni Ryujint, de csak a falat érintette.

  37. „Bluggy mint minden este a partra merészkedett. A sziklák mögül figyelte Évát, aki gondolataiba temetkezve csodálta, ahogy a Nap álmosan, pirulva lassan alábukik a tengerbe.
    – Vajon milyen lehet a hullámok hangja? – Éva lehunyta szemét és álmodta, a tenger dalol a szikláknak.
    Rendre a parton érte az álom. Ilyenkor előmerészkedett az ember arcú, kocsonyás lény, Éva arcához bújt, gondolataik összeértek. A hallás csigájáról mesélt, amely minden vizek lényének legféltettebb kincse. Egyetlen csókért a világot ígérte: a levegő és hangok csatáját.
    A lány álomba mélyült. Bluggy lassan előmerészkedett hasán kúszva, uszonyai alatt a kinccsel. Minden apró kocsonyájában az áhított érintést képzelte.”

  38. – Ne – buborékozta a tekeredő vízi lény. – Menj innen, jönnek. Menj el gyorsan, a fajtám öli az embert, nem szereti – pánikjában is óvón homlokon puszilta az emberlányt, megsimította a kezeit két csuszamlós karjával, harmadikkal a haját söpörte arrébb. Torkát idegesség és aggodalom marta szülőszörnyei közeledtével.
    A lány bátoritó csókot adni jött, levegője amint elhagyta a száját buborékok hangján szólalt meg. Ez volt ő és szerelme közös nyelve, csak a víz alatt szólt.
    A néma lány csókot lehelt a kedvese szájára és szorosan magához ölelte. A csápok körbe fonták pár másodpercig, majd felfelé lökték, buborékjai a felszínig kisérték.

  39. Fiona a szívére vonta Geleor uszonyát. Neked adom – mutatta, néma ajkán bizalmas mosollyal. Azelőtt is kapott már tőle ajándékot, a hegyek kincseit: aranyló ércet, fiolában tengerszem fűszeres vizét.
    De most a szívét kínálta. Geleor kiemelkedett a vízből, és körülfonta Fionát hajlékony testével. Ő hangtalanul nevetett, hosszú haja éppen olyan nedves és lágy lett, mint alattuk a föveny.
    Azután Geleor kimetszette a szívet, és a mélybe úszott vele. Mire visszatért, Fiona szemei kihunytak, mosolya a távolba meredt, és ujjai nem melengették többé. Geleor nézte egy ideig. Majd újra lebukott, a tengerfenékre hajította haszontalan kincseit, és útnak indult, más fövenyek felé.

  40. Csak ő tudott itt élni, de azt mondta a sötétség itt is ugyanolyan végtelen.
    Az erős karok óvón öleltek, a pikkelyek finoman érintették meztelen lábamat. Ajkamon éreztem a víz vágyakozó fodrozódását, ujjaim alatt a kemény mellkas emelkedését, süllyedését. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy hosszú karmával először végigsimított a tarkómon, hogy utána lebegő hajamba túrjon. Egész testemmel hozzá simultam, szám türelmetlenül megremegett.
    Hirtelen még erősebb lett a szorítása és úgy szakítottuk át a vízfelszínt, akár egy vékony lepedőt. Észre se vettem, hogy a testem szomjazta a levegőt. Mikor szóhoz juthattam volna, a sellőfiú végre megcsókolt. Határozottan jobb volt, mint amikor énekelt.

  41. A férfi alkonyattájt sétált le a tengerhez. Mélyeket szippantott az út menti leanderek illatából. A partra érve az ismerős fügefa alá ült, és várt.
    Hallotta, ahogy a halászhajók kifutnak a kikötőből, sirályhadakkal kísérve.
    Ő másféle hangra vágyott igazán, amelyet a tenger ezer hangja közül a legjobban szeretett.
    Végre meghallotta a dagályhullámokkal érkező lágy siklást, a könnyű csobbanást. Boldogan ölelte magához a karcsú, nedves testet, amelynek érintése gumiszerű volt.
    -Lilikém, kicsi sellőm, hideg a víz, hogy neoprénben szörfözöl?
    -Kicsit.
    Lili megtörölközött, átölelte kedvesét, és mesélni kezdett neki az alkonyi fényekről, a város sziluettjéről, a templomtorony ragyogásáról, a felhők játékos alakváltozásairól.

  42. – Azt hittem, már nem is jössz!
    – Nem akartam – válaszolta a férfi csodálkozva.
    A nő méterekre állt tőle, vak volt, nem látott semmit, de pontosan tudta, hol van és mit csinál.
    – Mégis itt vagy – állapította meg a nő.
    – Kíváncsi vagyok. – A férfi kiemelkedett a tengerből, és a part felé indult. Ahogy peregtek le testéről a vízcseppek, csápjai visszahúzódtak, pikkelyei kisimultak. – Mit akarsz egy undorító tengeri szörnytől?
    – Kérlek, ne kezd újra! A testvéreim…
    – Igazuk volt! Vak vagy.
    – Én a szívemmel látlak, hogy milyen vagy.
    A férfi nem tudta megtenni, amiért jött. Gyengéden megcsókolta a nőt, és új terven kezdte törni a fejét.

  43. A szirén végzete

    Azt mondják a történelem mindig ismétli önmagát, és valóban, megint hajótörést szenvedtem. Ezúttal talán utoljára, ami nem is tűnik annyira félelmetesnek. Semmi robaj csak a festőien háborgó tenger, mint egy Turner kép. Bár kétlem, hogy bármelyik korszakában festett volna szirénekről, de a felém úszó megihlette volna…az biztos. Azúrkék tekintetével bekebelez és tűzpiros szájának hozzám énekelt mérgén csak mosolygok. Süket vagyok drágám, nem tudsz kétségekbe ejteni, suttogom neki. Közelebb úszik megdöbbent arcot vágva. Had énekeljek inkább én neked, kezeimet köré fonva húzom közelebb. Tágranyílt szemében csodálat és ámulat. Csókot lehelek ajkaira. Igen, én vagyok a te végzeted.

  44. A lány nem hallotta a fülébe üvöltő szelet, a távoli mennydörgést, vagy az alant háborgó óceánt. A fiú hangja azonban kristály tisztán visszhangzott a fejében. Boldog volt tőle, hiszen világéletében ez volt az egyetlen dolog, melyet hallhatott. Hiába volt a hang most kétségbe esett, könyörgő. A lány közelebb húzódott a szikla pereméhez.
     Kérlek, ne tedd! Ne áldozd az életed a békémért! – esedezett a hang, de ő már döntött. Ugrott, s karcsú testét elnyelte a tajtékzó óceán.
    Minden alkonyatkor tanúi lehetünk beteljesült szerelmüknek, amikor az ég alján halovány pír rajzolódik, és a tomboló viharból lett lágy szellő cirógatja az arcunkat.

  45. Ujjaimmal fürkészem ki a vonásait, a finom vonalú arcának lágy ívét. Magamba szívom a tenger sós illatát, a bőréből árad és mindent körbe ölel, magában hordozza az örök szerelmemet, a végtelennek érzett határtalan vizet. Kutatón fedezem fel magamnak minden apró zugát, minden porcikáját csak magamnak akarom, ahogy hozzám simul a pikkelyes bőrével, többet ér száz érzékvarázsnál. Ő az én tiltott gyümölcsöm, kinek hangjára a tengerészek a mélybe vetik magukat, és csak remélhetem, hogy ő lesz a végzetem, aki miatt a világ örökre megszűnik a számomra.