100 szavas írástechnikai játék

100 szavas írástechnikai játék

Itt van az ősz, eljött egy újabb játék ideje.

Szeretsz írni? Szeretnél profi véleményt kapni az írásodra? Akkor játssz most is velünk!

Ma van szeptember 1-je, hétfőn kezdődik az iskola, úgyhogy mi más ihlethetné a játékunkat, mint ez az évkezdés? Sokan – különösen pedagógusok vagy kisgyerekes szülők – a szeptemberhez kapcsolják az év kezdését, ezért tegyük most mi is ezt 🙂

Feladat: írj egy pontosan 100 szavas, kerek történetét, aminek van eleje-közepe-vége, kiderül benne egy nagy titok és a tematikája az újrakezdés.
Továbbá szerepeljen benne a helység–helyiség szópár (helyesen használva).

Lássuk, milyen történetek születnek az újrakezdés titkáról 🙂

Határidő:
szeptember 1. (szombat) éjfél

Eredményhirdetés:
szeptember 4. (kedd) reggel

Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

***

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legyen pontosan  100 szó a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)

Leave a Comment

34 hozzászólás

  1. Izgulok, mint még soha életemben. Nyirkos tenyérrel lépek a klórszagú helyiségbe.
    Istvánra gondolok. Ideges lett volna a várakozástól.
    Utál várni.
    Utálja a meglepetéseket.
    Már utál engem is.
    Az 1400 lelkes helységben mindenki mondta, nem szabad vele kezdeni, mégis voltam olyan bolond, hogy beleszerettem.
    Két hete hagyott el. Új nője van a szomszéd faluban. Állítólag jól megvannak.
    Köszönök, lefekszem az ágyra, imát mormolok.
    Hűvös ujjak, óvatos tapogatás, hideg zselé.
    Furcsa, pulzáló maszat az ultrahang képernyőjén. Nyolc hetes.
    Elfelejtem Istvánt, a veszekedéseket, az álmatlan éjszakákat, amikor vártam, de nem jött.
    Új élet. Remény. Újrakezdés. Ezeket mantrázom a kórházból hazafelé menet.
    Boldog vagyok.

  2. Ervin a nyáron lebarnult. Türkizkék szeme úgy festett, mint két csöppnyi tenger a homokrengetegben.
    – Szia. – Az osztályterem zsongásában attól féltem, meg sem hallotta a hangomat.
    – Akarsz valamit? – förmedt rám, szemét le sem vette a folyosó másik végén ácsorgó, nevetgélő fiúcsapatról. Köztük volt Peti is.
    – Azt szeretném, ha boldog lennél – böktem ki.
    – Tavaly még azt mondtad, ha merem őt szeretni helyetted, mindenkinek elmondod a titkunkat – nézett rám gyűlölködve a gyönyörű szemével. A helyiség mintha összement volna.
    – El kell, hogy engedjelek. Miattam nem lehetsz boldogtalan.
    Szemében megkönnyebbülés csillogott. Az iskola falai leomlottak, a béklyók a semmibe hulltak az égszínű helységbe.
    – Köszönjük – szólt.

  3. A csillagos eget nézem fénylő tekintettel.
    Szeretném csillagként újrakezdeni. Mások életét beragyogni. Helyiségeket kivilágítani. Szeretném, ha mások szemében nem az a lány lennék, aki mindent elveszített. A családját, a barátait, kutyáját, macskáját… meleg, ismerős házikóját. Nem akarok az a lány lenni, akinek vigaszdíjként egy ronccsá tört autó jutott.
    Idegességemben a köntösöm gyürködöm.
    Megrekedtem itt, ezen a helységen. Alig van élet, éjjel semmi mozgás az utcákon. Most csak én vagyok kint. De már hallom, hogy jönnek értem. Sosem tudok igazán jól elbújni. A karom megragadják, és bevonszolnak az ágyamba. Hát ez a lány vagyok én… aki beleőrült a mindenség elveszítésébe.

  4. Hideg verejték csorog le a hátamon, fázom, mégis hevít a nyári éjszaka melege. Álmodtam, ismét ott jártam, a mocskos helység tele emberekkel, tornyos épületekkel, éreztem a vér fémes szagát, hallottam, újra és újra felhangzott: „Kérem, könyörgöm!” Ha behunyom a szemem még mindig ott állok az egész közepén, egy trónuson, egyik kezemben az élet döntése, a másikban a halál.
    – Miért nem alszol férjem?
    – Aludj vissza, mi cariño, mindjárt visszafekszem.
    Felkelek az ágyból és a dolgozó helyiségbe megyek, kulcsom nyitja a fiók zárát melyben ott lapul a titkom, az életem sötét, drogokkal és halállal teli része. De vége már, vége!

  5. Nézem az ablakon túli tájat. Fák, bokrok, napsütés.
    – Szülinapodon bejárjuk az egész helységet. Cukrászda étterem – hallom a barátok duruzsolását, de nem figyelek oda.
    Nem számít mit beszélnek, iszonyúan izgulok. Tudom, hogy a figyelmemet akarják elterelni, de semmi hatása. Oké, mindenki mondja, hogy ez totál egyszerű, de mit kezdjek a mindenkivel? Az én érzéseim számítanak és a nem létező erőm. Lesem az órát. Itt van az épületben, de másfele járhat. Hirtelen a szomszéd helyiségből motoszkálás és beszéd hallatszik át.
    Belép az ajtón. Kezében, amit várok. Megszólal.
    – No, próbáljuk fel a műlábat!
    Nagy levegő. Segít felvenni. Sírva állok ismét lábra.

  6. Ötvenedik szeptemberem….
    Régi szeptemberek emléke, diákként…tanárként sok-sok éven át.
    Közben valamikor férjemnek új munkahely…130 km-re….. más helység….kisbabával…nem könnyű.
    Majd megint másik város, megint egy kisbaba…
    Aztán hirtelen irány haza…
    Újabb őszök, gyerekeknek iskola és óvoda, rám pedig várt egy kis helyiség.
    Megint tanítottam!
    Volt még tíz jó szeptember…
    … jött egy égszakadás-földindulás, az iskola nem volt tovább…
    Szétfújt bennünket a szél…
    Engem kétszer is színházakhoz sodort.
    Egyre nehezebbek lettek a szeptemberek…
    Keresgéltem valamit, nem találtam…
    … augusztusban a semmire felmondtam…
    … sosincs késő…
    … mintha…. az őszi fényben valami megcsillant volna?

    Ötvenedik szeptemberem… hozzá egy kulcs, ami nyithatja egy iskola kapuját….

  7. Az esőcseppek egymással versenyezve száguldoztak le a vonatablakon. Visszanéztem rá, hogy megértette-e , amit mondtam. Bólintott. Nem lepődött meg, számított rá, hogy véget ér a közös utunk.
    – Mindig is imádtál az esőben összebújni-mondta, mintha valahogyan megváltoztathatná a jövőt.
    – Ezzel egy cseppet sem segítesz, már eldöntöttem-közöltem hidegen. A helyiség csordultig telt a kimondatlan gondolatokkal. Rejtettük őket egymás elől, mint az idegenek. Két ember között, akiket egykor országok, kontinensek sem választhattak szét, most fél méter is áthatolhatatlan távolságnak tűnt.
    -Én a következő helységnél leszállok. –nézett rám komolyan. Szinte könyörögött, hogy bírjam maradásra, menjünk vissza együtt Pestre.
    -Rendben -feleltem.-Minden jót és vigyázz magadra.

  8. – Halljuk a vallomását!
    Lesunyt fejjel felemelkedem. Az ötszáz lelkes helység minden polgára az izzadságszagú helyiségben szorong.
    – Beleszerettem Haydonba.
    – Milyen alapon merészelt beleszeretni a gazdájába, magzattartály?
    – A szerelmet rettegd, mint a hóhért, dédelgesd a közönyt csecsszopóként – kántálom.
    – Hol kondicionálták?
    – A tizenhatos blokkban. Gyermekszülésre.
    A vádbíró gömbölyödő pocakomra pillant.
    – Halálos bűnben fogant…
    – Viszontszeretem Gemmát! – rikoltja Haydon.
    A hallgatóság darázsfészekként zsong a végzetes titok hallatán. “Talán kicsikarhattam volna egy akasztást, Haydon pedig felnevelheti a picit. Ezután mindketten megyünk a százegyesbe.”
    A vádbíró esdeklő arcomat vizslatva kinyilatkoztatja:
    – Felnevelem a gyermeket. A bűnösök új esélyt kapnak, a százegyes blokkban újrakondicionálják őket. Megüdvözülnek az örök közönyben.

  9. – Szerinted már egy másik helyiségben vagyunk?
    – Tőlem másik helységben is lehetünk, ugyanolyan fekete itt is minden, mint órák óta mindenhol.
    – Várj! Látok valami fényt! Add a kalapácsot!
    Az erős ütések tompán visszhangzanak a térben, a fény kialszik.
    – Tudtam… Ez is ugyanolyan, mint a többi… Soha nem jutunk ki.
    Csilingelő hang metszi ketté a sűrű csendet.
    – Ez mi volt?
    – A kulcs! Megvan a kulcs!
    – Azért most már elárulhatnád, mi ez az egész.
    – Később. Ott a fény újra! Fussunk!
    Ekkor megszólal egy géphang:
    – Sajnálom, lejárt az idő. Vissza az első szobába.

    – Elárulom. Azt hittem, jó ötlet lesz az új kiszabadulós játék…

  10. A tárgyalóterem tömve. Mintha a helység összes lakosa ebben a helyiségben zsúfolódna össze. A bíró belép, elhallgatnak. Az ügyvédem szerint nem kell izgulni, felmentenek.
    A bíró ismerteti az iratokat, de nem figyelek. Annyiszor hallottam már, hogy szó szerint tudnám idézni. Megkérdezi, kívánok-e szólni mielőtt ítéletet hoz. Hallgatok, mint mindig. Az ügyészre pillantok. Mosolyog, miközben a táskájából előhúz egy DVD-t. Már késő, gondolom, de a bíró megengedi, hogy lejátsszuk. Az ügyvédem tiltakozik, hiába. A felvétel gyenge minőségű, mégis kivehető, ahogy az üres utcán addig szorítom Edit nyakát, amíg lélegzik.
    Elengedem az emléket, ami tizenöt éve emészt. Kilépek a börtön kapuján. Hazamegyek.

  11. A tölgyfaajtó hatalmas dörrenéssel tárult ki. A királynő megfordult.
    Bianka mögött vértócsában hevert a testőrség, ahogy odalent a legközelebbi helységekből toborzott parasztok is.
    – Ütött az órád!
    A királynő bólintott.
    – Megbocsátok, gyermekem.
    Bianka arckifejezése jegessé vált.
    – Nem vagy az anyám!
    A királynő szája elnéző mosolyra húzódott, ahogy Bianka közelebb lépett. A penge könnyedén siklott a szívébe.
    Bianka észrevett valamit a királynő nyakán. Tágra nyílt a szeme az aprócska aranyalma láttán. Hosszasan bámulta a nyakláncot.
    Végül a helyiségben álló tükörhöz fordult:
    – Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?
    A tükör tétován felelt.
    – Királynőm, te vagy a legszebb a világon.

  12. Párizs. A helység, ahol takarókba bújik lélek és szív.
    Mégis az árnyékba vesző utcákat járom, fürkészem az ócskás boltját, a régi fogatmúzeumot, hátha megpillantom őt. A különös férfit, hullámos vállverdeső hajával, igéző szemével. Reggel babonázott meg, a katakombák bejáratánál, mire feleszméltem, csak az illata maradt.
    Remegő lábbal osonok Père-Lachaise szűk ösvényein. Alkonyul, hideg szellő futkos a kőangyalok és keresztek között. Megbotlom egy platángyökérben, és míg vérző térdem simogatom, kő csikordul kövön. Megnyílik a szemközti kripta, a helyiségből kisuhan egy árny – látom lobogó haját.
    Talán híres leszek, ha lefotózom az élőholtat.
    Vagy azzá válok, mire naphosszat vágytam: menyasszonyául fogad egy vámpír.

  13. Nyitás előtt érezhető az izgalom a helyiségben.
    Az újrakezdéshez nem elég a tervezgetés, sokat dolgoztunk, míg eljött ez az óra. A kirakatüveg mögül tegnap vettük le a papírt, a helységben még senki sem tudja, mire készülünk.
    Az üzletvezető kigurul a pult mögül, az ajtó felé, amit egyikünk előzékenyen kinyit. Edvin a küszöbön időzik, begyógyult sebhelyekkel teli arcára kiül a várakozás. Soha többé nem fog talpra állni, ezért mi leszünk a lába, magyarázta hetekkel ezelőtt, amikor a nyitást tervezgettük. Várja, hogy Léna megérkezzen. Nem tud arról, hogy a lány meghalt a támadásban, a rablógyilkosokkal együtt, és hogy egyedül ő élte túl.

  14. Alaposan körbenéztem. Nem akartam, hogy bárki meglássa, hogy bemegyek a helyiségbe. Találnom kellett valami inkriminálót Christina szobájában, ha sakkban akartam tartani.
    Az íróasztala összes fiókját átnéztem, de csak feljegyzések akadtak a kezembe a helység történetéről. Nyilván az unalmas esszéjéhez kellettek, amit annyit emlegetett. Ugyan, biztos van valami rejtegetnivalója. Folytattam a kutatást.
    Az ágya alatt találtam egy dobozt tele levelekkel. Meglepve láttam, hogy az egyiket nekem címezték. Majdnem elnevettem magam, miután elolvastam. Hiszen ez egy szerelmeslevél!
    Nem éppen az, amire számítottam, de ezt is tudtam hasznosítani. Új fényben kezdtem látni a problémát. Nem kell megzsarolnom Christinát, ha könnyebben tehetem a szövetségesemmé.

  15. – James Waine… meg is van! Valami aprócska helység vallási főgóréja lett.
    William megértő mosollyal vette át a vékonyka dossziét. James átlagember volt, átlagos bűnökkel. Kártyázott, ivott, miközben szentekről prédikált. William bízott benne, hogy a hirtelen tett látogatás majd segít az öreget jobb belátásra bírni, hogy ne kelljen visszaeső bűnösként kezelniük. Nem szerette, ha valaki nem tanul a hibáiból. Az újrakezdésben hitt.
    – Na? Megtöltötte a helységet az isteni kinyilatkoztatás fénye?
    – Azt hitte a lelkéért jöttem.
    – Mintha a bátyádat hallanám.
    William rosszallóan nézett a kuncogó irattárosra. Vajon kitől tudta meg, hogy a hatalmas Gabriel arkangyalnak van egy öccse?

  16. //Csak a szópárosból hiányzott egy betű. 😀 Javítva//

    – James Waine… meg is van! Valami aprócska helység vallási főgóréja lett.
    William megértő mosollyal vette át a vékonyka dossziét. James átlagember volt, átlagos bűnökkel. Kártyázott, ivott, miközben szentekről prédikált. William bízott benne, hogy a hirtelen tett látogatás majd segít az öreget jobb belátásra bírni, hogy ne kelljen visszaeső bűnösként kezelniük. Nem szerette, ha valaki nem tanul a hibáiból. Az újrakezdésben hitt.
    – Na? Megtöltötte a helyiséget az isteni kinyilatkoztatás fénye?
    – Azt hitte a lelkéért jöttem.
    – Mintha a bátyádat hallanám.
    William rosszallóan nézett a kuncogó irattárosra. Vajon kitől tudta meg, hogy a hatalmas Gabriel arkangyalnak van egy öccse?

  17. Mark fázósan húzta össze bőrdzsekijét, a hajnal hideggel támadott. Fejében az éjszaka homályos emlékképei kavarogtak hazaúton. Újabb féktelen buli, szűk kis helyiségben, nagyon megviselte. Abba kell ezt hagyni – határozta el. Az út szélén álldogáló lánynak csaknem nekiütközött.
    – Te meg mit keresel itt?
    – A buszt várom. – jött a halk válasz.
    – Itt nem jár busz!
    Mark csak nézte, egy ilyen lányért érdemes lenne változni.
    – Tudok segíteni?
    – Csak a buszt várom. – ismételte a lány.
    Dilis – gondolta Mark. Vállat vont, és továbbindult. Kicsi volt, mikor a helység egyetlen megállóját áthelyezték. A buszmegállóban ütöttek el egy lányt. Mark riadtan fordult vissza. De a lány eltűnt.

  18. Felébredtem. Különös ingerek térítettek magamhoz, ahogy az első reszketeg levegőt a tüdőmbe szívtam. Mindenem fájt, hasogatott. Olyan érzés volt, mintha most születtem volna újjá. Újra tanultam az érzékelést. Érzékeim jelenléte mintha nem e világi dolog lett volna. Nem tudtam kinyitni a szemem, nem mozdultak a végtagjaim. Üvöltöttem, ahogy egy hideg kéz a bőrömhöz ért. Majd még több. Emberek beszélgettek körülöttem. Egy helység nevét említették ahonnan jöttem, de nem ismertem fel. A pánik fénysebességgel uralkodott el rajtam. Beette magát a bőröm alá, a csontjaimba. Reszkettem a félelemtől de a kezek csak dolgoztak. Ahogy a szemeim kinyíltak megláttam a helyiség falán: RAVATALOZÓ SZOBA!

  19. Telihold
    Nem emlékszem a múltamra. Egy hideg reggel ennél a tónál ébredtem fel. Később kiderült, a helység neve SilverLake. Sok nehézségen mentem át, mire végre befogadtak a helyiek.
    Ma már a saját koncertemre készülök. Feszült, és izgatott vagyok.
    A színpadomat szabadtéren állították fel.
    Mellette, egy kis épület apró helyiségét kaptam öltözőnek. Utolsó pillantás a tükörre, készen állok! – győzködtem magam.
    A színpadhoz léptem, meghallottam az indító számom, amitől feltöltődtem önbizalommal. A Telihold fénye beragyogta a területet, természetfeletti volt.
    Énekelni kezdtem, a szárnyaim kibomlottak a hátamon, a levegő pulzált mellettem, majd szétnyílt.
    Ismerős ismeretlen.
    Kiderült, hogy utat tudok nyitni egy másik világba.

  20. – Tanárnő! Hadd próbáljam újra! – a fiú kétségbeesetten javítási lehetőségért esedezett, de a tanárnő rideg maradt.
    – Én nem, nem bukhatok meg! Kérem! – bukásra állt, ez az egyes nagyon nem hiányzott neki. De a tanárnő néma maradt.
    – Legalább azt mondja meg, hol rontottam el! Szeretném tudni!
    – A helység és a helyiség két különálló fogalom, te szamár! – fakadt ki az oktató. Nagyon a szívére vette a dolgot. A fiú végre mindent megértett. Hah, szóval ez a titok nyitja. Csodálkozott el magában.
    – De ne aggódj! – a tanárnő hangjában volt valami félelmetes. – Jövőre újrakezdheted. A kilencediket. Itt találkozunk. – Jaj NE!

  21. Elek bácsi volt a legudvariasabb férfi a helységben. Mondogatta, hogy az előzékenységnél nincs fontosabb. Mesélte, hogy a forradalom idején újjászületett.
    Egy szomszédja kávézott nála, már a kabátját vette, a helyiségben ötöt ütött az óra. Az ajtóhoz értek, a szomszéd megtorpant, kezével jelezte Elek bácsinak, csak utána. Elek bácsi megrázta a fejét, kinyitotta az ajtót, tartotta. A szomszéd elmosolyodott, ugyan, mondta, hisz te vagy a ház ura! Elek bácsi erre kijelentette: az ő házában a vendégnek mindig elsőbbsége van. Így a szomszéd kilépett az utcára, ahol a szívén keresztülhasított egy puskalövedék.
    Látjátok, tette hozzá Elek bácsi, ezért életbevágó a kellő udvariasság!

  22. A helység kis kedvence apró kis helyiségbe rejtőzött. A fészer pont olyan szűk volt, teli éles sarkokkal, amilyenné az élete vált, miután beszélt az orvossal.
    Hangszálcsomó. Vége az éneklésnek, nem szerepelhet többet. Éppen a tehetségkutató előtt. Hogy mondja el ezt az anyjának? Az énektanárnak?
    Az ajtónak szorította a homlokát, kit érdekel, ha belemegy egy szálka? Most már nem lesz szüksége a tökéletes megjelenésre.
    Még tíz perc, addig titkolózhat. Vicces, ha nem beszél időben, végleg elveszítheti a hangját.
    Azt már nem. Ha nem énekelhet, beszélni fog. Tanulni, ahogy eddig, csak valami mást.
    A család egy tagja már feladta, ő nem teheti.

  23. Még melegen sütött a nap. A fecskék a villanydróton ültek. A költözéshez készülődtek. A gyerekek pedig az új tanévhez, az iskolakezdéshez. Újra kezdődik a tanulás.
    A kis elsősök félve álltak az udvaron. A negyedikesek segítettek nekik megmutatni osztályukat. A szülők még integettek. A kicsik kíváncsian indultak be a terembe.
    – De szép hely!- kiáltott fel egyik kisfiú..
    – Ez helyiség.- vágta rá egy nagyobb növésű.
    – Ez hely.-makacskodott az első.
    – Nem ez helyiség.- folytatta a másik.
    Látszott verekedés készül.
    A negyedikes tanuló megszólalt:
    – Fiúk mi már negyedszer kezdünk szépen tanévet. Ti nyugodtan legyetek! Nem hely, helyiség ,osztály.

  24. Újrakezdés
    Edit a tanévet új helyen kezdi. Nyáron férjhez ment. Új tanév, új iskola. Augusztus vége felé bejárt. Díszítette osztályát. Ismerkedett a kollégákkal. Elérkezett a tanévnyitó. Éjszaka alig tudott aludni az izgalomtól. Amikor reggel férje ébresztette, már a konyhában készítette a reggelit. Enni azonban semmit nem tudott. Párja nyugtatgatta, ne izguljon.
    Mikor indulni készült hívták telefonon.
    – Szia, kislányom hogy vagy az új helyiségben, helyen?- tudakolta anyukája.
    – Anya hely, helyiség nem ugyanaz.
    – Jól van, ne taníts már kora reggelről!- hallatszott anyukája nevetése.
    – Izgulok az új helyen. Az iskola helyiségben.
    Ezzel elköszönt anyukájától, férjétől. Elindult gyorsan a tanévnyitóra.

  25. Zihálva ront a kis helyiségbe. Reszket, de arca az őszi hidegtől mégis kissé kipirult. A böröndöket már összekészítettem. Elutazunk, bár ezt ő még nem tudja.
    Lezártam a múltam és most új életet kezdek. Vele egy másik helységben. Messzire megyünk innen, minél előbb, annál jobb.
    – Ebben a hónapban ez a harmadik postakocsi, amit kiraboltak. – suttogja.
    – Tényleg? – kérdezem, miközben nyugalmat erőltetek magamra. – És ki a tettes?
    – Nem tudják, bár én nagyon kíváncsi lennék rá. – csillannak meg zöld szemei.
    – Miért?
    – Mert szeretnék segíteni neki a pénz elverésében. – kuncogja és a mellkasomra hajtja a fejét.
    Az ágyon lévő pénz felé intek és így szólok:
    – Lássunk neki.

  26. – Kérem, érintse meg a konzolt!
    Konzolt? Miféle konzolt? Semmi sincs ebben a végtelenül üres, vakítóan fehér helyiségben. Egyáltalán hová kerültem?
    Nini! Tényleg van itt egy konzol. Hogyhogy eddig nem tűnt fel?
    Engedelmeskedem a hangnak, a holokijelzőn utasítás jelenik meg: “Válasszon küldetést!”
    Hihetetlen! Biztosra vettem, hogy elbuktam a vizsgát; ezek szerint mégsem. Bekerültem az idegen civilizációkat vizsgáló alakulatba, ráadásul nemcsak a bolygót, hanem a helységet is én határozhatom meg. Szuper!
    Föld, Caracas. Nagyon magas az egy főre jutó bűncselekmények száma, ideális hely az emberiség tanulmányozására. Mihelyst meghozom a döntést, kezdődik a visszaszámlálás:
    – Három. Kettő. Egy. Újjászületés!
    Újjászületés?! Ó, hogy az a…

  27. Dani harmadszor kezdte újra a másodikat. Állt a II.a ajtaja előtt. Az „a” betűre emlékezett, ez jó jel volt. Tavaly nem ebben a helyiségben voltak, azelőtt pedig nem is ebben a helységben, mert még nem itt laktak. Minden évben új tanítónéni, új osztálytársak, új gúnyolódás. De most már itt van az igazolás a kezében, hogy őt nem lehet csúfolni. Anyukája magyarázta, ő viszont csak annyit értett, hogy meg kell mutatni a tanító néninek az igazolást és akkor vége a csúfolásnak. Kinyitotta a papírt. Sok írás volt rajta, nem tudta elolvasni. Volt benne egy szó vastaggal írva, így nézett ki: Diszlexia.

  28. A másik helyiségből hallom új gazdáim hangját. Izgatottan várom, hogy ideérjenek. Már második alkalommal jàrnak itt és mindig megsimogatnak, játszanak velem, nem úgy mint az előző gazdám, aki folyton csak bántalmazott. Egyik nap kitett az út szélén és magamra hagyott. Három hete vagyok a menhely lakója.
    A kennel ajtajában toporgok és mikor meglátom a fiatal párt öröm csaholásban török ki. A kennel ajtaja feltárul és pórázon a kocsihoz sétálunk.
    Hazavisznek!
    Új élet.
    Úgy hallottam, hogy az új lakhelyem egy csendes helység lesz.
    Jókedvűen beszàllunk az autóba, de még nem sejtik, hogy nemsokára bővül a csalàdunk.
    Boldog nagy család leszünk!

  29. A kicsi Anna apukájára vár, aki a helység egyetlen nevezetességében a kocsmában időzik. Apa újra beteg lett. Már nem is törődik vele, csak a kerítésekbe kapaszkodva vonszolja magát haza. Otthon apukája rátámadt anyukájára. A kicsi Anna is kapott egy pofont mikor anyukája pártjára állt.

    Összetörött egy pohár, és pufók ujjaiból kiserkent a vér. István kisöpri Anna kezeiből a szilánkokat, és a másik helyiségbe zavarja. A delírium ellenére Anna szégyent érez. Legszívesebben, most aludna, de a férje beront hozzá, és elveri. Emiatt úgy érzi, új esélyt kap.

    Másnap a kicsi Anna apukája a konyhaasztalnál sír. Ígéri, megváltozik, hiszen nagyon szereti őket.

  30. Eltelt egy nyár s előtte még néhány hónap.
    Ezen időközben titokként suhantam végig az iskola folyosóin. Suttogásként léptem át egyik helyiségből a másikba. Magam voltam a szürke, elmosódó, határtalan talány. Átlátszó lényem ismeretlen vidék, nevenincs tartományában élt.
    Beszéltek rólam. Először a hátam mögött. Nevettek, ujjal mutogattak, megbélyegeztek.
    Elviseltem a szavakat, a lökdösődéseket.
    Megunván láthatatlanná tettek, tabuvá váltam.
    Egy napon elvágtam magam a külvilágtól. Mély, egyenletes vágás este és reggelre egy másik helységben ébredek. Hajnalban rázkódó sziréna szó keltett.
    Nehéz napok után idegenként lépem át az iskola kapuját. Susmorognak rólam döbbent kíváncsisággal, titkos életem végéről.
    Nem tudják!
    Feltámadtam az új életemre.

  31. Belvárosi lakásom árából megvettem a helység legöregebb parasztházát, gyümölcsössel, állatokkal. Próbáltam otthonossá tenni, elfelejteni mindent a válás előttről, és egész más dolgokat tartani fontosnak: az időjárást, a peronoszpórát…
    Két hónap múlva már otthonnak tudtam hívni.
    Ismeretlen, bajszos férfi állt a konyhámban. Hideg fuvallat söpört át a helyiségen.
    – Ez az én házam – közölte.
    Hebegtem valamit az előző tulajdonosokról és az adásvételi szerződésről.
    – Hagytam, hogy elvegyenek mindent. A gyerekeim örökségét. Most minden másképp lesz.
    Átlibegett a falon. Legközelebb a csirkeólban láttam. Időnként hallom sírni.
    A Béla bácsi, sóhajtoztak a szomszédok. Azon a fán lógott… ott, hátul… Ötvennégyben.
    Újra kezdi.
    Újrakezdünk.

  32. A helység határában levő körforgalomnál baleset történt. A helyi iskola pedagógusát életveszélyes állapotban szállították kórházba. Kislánya – a hat éves Kriszti – csak az esti híradóból hallotta. Ezt már a kórház várójában nézte apjával. Az intenzívre nem engedték be.
    A kislány év eleje óta az iskolára készült, de nyáron már nem tudott erre gondolni. Apa és a nagyi megbeszélték, hogy csak akkor találkozhat újra az édesanyjával, ha már újra tud mosolyogni.
    Az első tanítási napon a nagyi kísérte az osztályba, ahová óriási feszültség költözött.
    Vidám, barna hajú fiatalasszony lépett a helyiségbe: Sziasztok, én vagyok a tanítónéni.
    Kriszti szinte önkívületben sikított fel: – Anya!

  33. Flóra belépett a kollégiumi szobájába. Semmi kedve nem volt itt lenni. Legszívesebben elhagyta volna a helységet, hogy hazamenjen a kutyájával játszani.
    A helyiség tele volt a nyári kalandjaikat mesélő lányokkal. Pont, mint az eddigi években. De idén más lesz! Erre már akkor rájött, mikor a tóparton eldöntötte, bevallja Ritának, hogy szereti. Tudta, hogy meg kell tennie, nem titkolhatja tovább, ám most mégis rosszul lett a gondolattól, hogy a lány elé álljon.
    De mikor Rita átlépte a küszöböt, és ránézett ragyogó mosolyával, minden kétsége elszállt. Ahogy kihívta őt a folyosóra, kalapált a szíve. Remélte, ezúttal kap egy esélyt a boldogságra.

  34. – Te tudtad?
    – Nem.
    – Már minden sárgát ideengednek? Azt hittem ennél magasabb a színvonal.
    – Azt mondják azért jött el onnan, mert az történt vele.
    – Az? Mármint?
    – Megerőszakolták. Öngyilkos próbált lenni.
    – Ez durva.
    – Szerintetek milyen?
    – Kit érdekel?
    – Ne légy bunkó! Lehet, hogy jó fej.
    – Hogy is hívják azt a helységet, ahonnét jött?
    – Yama… Yanama…
    – Yamanakako. Bocsássatok meg, meg tudnátok mondani, hogy hol találom ezt a helyiséget?
    Minden szem a karcsú, magas fiúra szegeződött. Senki sem vette észre, hogy bejött.
    – Mi csak…
    – Hm. Nem gond. Csak eltévedtem. Még nem ismerem ki magam itt.
    – Ádám vagyok.
    – Masaki Akira.
    – Megmutatom, hogy merre van a tanári.