100 szavas írástechnikai játék

100 szavas írástechnikai játék

Játssz velünk megint!

Itt az őszi szünet, megint kisütött a nap, minden okunk megvan tehát arra, hogy játsszunk egy kis írástechnikai játékot 😉

Feladat: írj legfeljebb 100 szóban egy olyan szöveget, aminek kulcsa az, hogy szellemes, és megjelenik benne az ősz valamilyen formában. Rád bízzuk, hogy tököt faragunk, temetőben járunk, humoros vagy megható. Legyen szellemes 😉

Határidő: 2017. október 31. (kedd) éjfél
Eredményhirdetés: 2017. november 6. (hétfő) délelőtt

A szövegeket a bejegyzés alatt kommentben várjuk 🙂

 

Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk, írói tanácsokat adunk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

***

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy  100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)

Leave a Comment

47 hozzászólás

  1. Az avar ropog a talpam alatt, ahogy a sötét temetőben elemlámpával a kezemben követem a pasimat, aki úgy gondolta, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy randira vigyen. Amikor felvetette az ötletet, azt hittem ott helyben kupán vágom, hátha kiveri a fejéből ezt a sületlenséget. És tessék, most itt vagyok a városszéli kihalt temetőben, és arra várok, hogy kiugorjak a bőrömből. Mike az egyik régi sírkő mellett térdel a koszos avarban, míg én a környezetemet kémlelem. A szél furcsa hangokat hoz, amitől kiver a víz, kész ideg vagyok, és cseppet sem tetszik ez az egész. Fejben már többször lejátszottam idefelé jövet, hogy élve elásom egy számára kiásott gödörben, természetesen tök pucéran, nehogy jól érezze magát, ha már engem is ilyen helyzetbe hozott. Annyira elgondolkodom, hogy észre sem veszem, amikor elém áll, amikor élesen felsikoltok. Hullafehér, repedezett arcát megvilágítja a holdfény, a szeme üvegesen mered rám, a torkából pedig hörgésszerű hangokat ad ki. Több sem kell, kilövök, mint a rakéta, és már ott sem vagyok.

  2. “Az avar ropog a talpam alatt, ahogy a sötét temetőben elemlámpával a kezemben követem a pasimat, aki úgy gondolta, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy randira vigyen. Amikor felvetette az ötletet, azt hittem ott helyben kupán vágom, hátha kiveri a fejéből ezt a sületlenséget. És tessék, most itt vagyok a városszéli kihalt temetőben, és arra várok, hogy kiugorjak a bőrömből. Mike az egyik régi sírkő mellett térdel a koszos avarban, míg én a környezetemet kémlelem. A szél furcsa hangokat hoz, amitől kiver a víz, kész ideg vagyok, és cseppet sem tetszik ez az egész. Fejben már többször lejátszottam idefelé jövet, hogy élve elásom egy számára kiásott gödörben, természetesen tök pucéran, nehogy jól érezze magát, ha már engem is ilyen helyzetbe hozott. Annyira elgondolkodom, hogy észre sem veszem, amikor elém áll, amikor élesen felsikoltok. Hullafehér, repedezett arcát megvilágítja a holdfény, a szeme üvegesen mered rám, a torkából pedig hörgésszerű hangokat ad ki. Több sem kell, kilövök, mint a rakéta, és már ott sem vagyok.”

  3. – Először is nyissz! Levágják a fejed tetejét!
    – Úúúúú! – szörnyülködtek a kicsik.
    – Aztán egy hatalmas kanállal… – a kicsit idősebb előadó hatásszünetet tartott – kikanalazzák a fejedből az agyadat!
    – Boaf! – borult fel az egyik aprócska, amitől a többek ideges nevetésbe kezdtek.
    – Az egész büdös trutymót kidobják… – igyekezett fokozni a rémületet a vörösfejű – majd kivágják az arcod, és végül egy gyertyát raknak a koponyádba!
    A megrettent hallgatók sikoltozni kezdtek. Csak egy nézet rezzenéstelenül az ijesztgetőre.
    – Legalább nem lesz üres a fejem – jelentette ki.
    – Mi van? Amikor megnősz, kikotornak belőled mindent! Meghalsz tököcske!
    – Lehet – szontyolodott el a kicsi –, de legalább belém kerül halloween szelleme!

  4. Már alkonyodott, mikor befordultam a temető végéhez vezető kis ösvényre. A fák között fel-felvillant egy-egy mécses lángja, jóval halottak napja előtt is volt, aki megemlékezett szeretteiről. Ropogott az avar a lábam alatt, ahogy a nagyszüleim sírjához igyekeztem, és már átkoztam ez eget, hogy ilyen késői órán indultam el. Félelmetes volt a hely, az ágak lágyan susogtak a fejem felett, ha meglengette őket a szél. Szerencsémre megpillantottam egy urat, akihez csatlakoztam is félúton.
    – De jó, hogy itt van! Olyan rémisztő itt egyedül.
    Belé karoltam, a szemében vidámság csillant.
    – Megértem, hölgyem. Hisz én is féltem, amíg éltem!

  5. A nap már lenyugvóban van, az ég alja ideges narancssárgába fordul éppen. A szél csípősen kúszik be a kabátom alá, amitől kissé megborzongok ugyan, de nem fázom. Az előttem tornyosuló gomolygó szürkeség felől ugyanis hőség árad felém. Némán és mozdulatlanul figyelem a feketés füstöt, ahogy alakot próbál ölteni. Hol a magasba nyújtózva elvékonyodik, hol szétterül, mintha csak azt akarná sugallni: hatalmasabb vagyok nálad, menekülnöd kellene! Aztán újra összekeveredik, szúrós szaga közben kellemetlenül beférkőzik az orrüregeimbe, szinte még az ízét is érezni vélem. Pattogva tornyosul fölém.
    Mozdulok.
    Dobok egy öllel a száraz falevelekből a tűzre, aztán tovább bámulom a feltörő füstoszlopot.

  6. Nézem őket, ahogy alszanak, megérintem a takaró alól kilógó testrészeiket.
    Azóta tart ez a némajáték, amióta a házunkba költöztek. Október utolsó napján töklámpást gyújtanak, a nő nagy kedvvel faragja, nézem a mosolyát, lelkes, ügyeskedik, hogy abból az egyszerű zöldségből műalkotás legyen. Éjjel ő fekszik le utolsónak – én nem számítok, akkor is ébren vagyok, ha azt hiszem, alszom -, és a lámpást kiteszi az ablakba, de még előtte mécseseket helyez bele.
    Az a furcsa, késsel vésett vigyor egész éjjel az udvarra néz, pedig mi mind itt bent vagyunk, kiűzhetetlenül, örökre. Nincsenek elátkozott helyek, csak elátkozott emberek. Ezt mi tudjuk a legjobban.

  7. – Ez baromság! – rázza a fejét Kata, és kalapáló szívvel felpattan a földről.
    A temető csöndjét csak néhány varjú károgása töri meg, és habár a hirtelen feltámadt szélben a legtöbb mécses kihunyt, épp elég világít még ahhoz, hogy tisztán lássák a Ouija táblát.
    Halottak napja még odébb van, ám Kata mégis horrorfilmbe illőnek érzi a jelenetet.
    – Berezeltél? – kérdezi Enikő, de a gúnyos mosoly azonnal leolvad az arcáról, tekintetébe rettegés költözik.
    – Nem vicces – közli vele Kata erőtlenül. Nem mer megfordulni, de nem is kell, mert Laci – az arcát látva – elkezd röhögni.
    Kata ismét a fejét rázza, ezúttal beletörődően.
    Neki vannak a legidiótább barátai, gondolja. Elmosolyodik, éppen abban a pillanatban, mikor egy hirtelen széllökésnek hála az összes mécses és gyertya kialszik körülöttük.
    Enikő felsikolt.
    Kata pedig egy jéghideg kéz érintését érzi a bokáján.

    (Játékon kívül.)

  8. Az elhagyott világítótornyot mindig bezárták, és a mai ködös reggelen sem kellett volna nyitva állnia. Carrie akarta, hogy menjünk be. Láttuk szél csapkodta ajtaját, poshadt fapadlóját, falfestékéből körömmel kapart arcok meredtek ránk. Rohannunk kellett volna. Az iskolába, ahova indultunk. Ehelyett megnéztük az ósdi komódot, amelyben vigyorgó maszkokkal díszített társasjáték lapult.
    Carrie nem félt. Játsszunk, fafej, mondta. Nevetve dobott a kilencoldalú csontkockával, és amikor lépett a démonarcú bábuval, éjszakai sötétség lett.
    Most este lehet. Halványkék minden, az ajtó zárva, a tengerre néző ablak előtt Carrie alakja dereng. Némán kiabál, hangtalanul üti az üveget, de nem segíthetek. Testem ugyanolyan füstszerű, mint ő.

  9. Szeretek virágot kapni, de ennek a Nárcisznak nem örültem. A hatalmas széllökéseitől alig bírtam talpon maradni, a könnyem is kiserkent. A főtéren álltam az ’56-os emléktáblával szemben „Hősök szelleme” hirdette a felirat, alatta nevek születési és halálozási dátumokkal. A talapzata korrodálódott, olyan színe volt, akár a mellette elhúzó leveleknek. Mintha megmozdult volna a kőtömb. Megdörzsöltem a szemem, meredten figyeltem. Nem csak behaluztam, a hatalmas márvány tényleg dőlni kezdett felém. Az utolsó pillanatban ugrottam el, súrolta a kabátomat, majd a díszburkolatba csapódott. Egy járókelő riadtan kérdezte meg tőlem, hogy mi történt. Én ránéztem, és csak ennyit válaszoltam: Megsuhintott a hősök szelleme.

  10. Szellemes

    Szellem libben ide-oda, őszi széllel fogócskázva.
    Virgonc, ifjonc gyerekcsapat Halloweenre tököt farag.
    Toboz, makk és falevél gyűjteménybe belefér.
    Az eső szemerkél, lukba bújik a kisegér.
    Ködpamacsos pemzlivel, szellem befest fehérrel.
    Napsugár még mosolyog, komor felhő megmorog.
    A termés már megérett, gazda keze megpihent.
    Kismadarak messzire, útrakeltek télire.
    Amelyikük itt maradt, ágról ágra kutatnak.
    Napraforgót, magvakat etetőkből kikapnak.
    Ősz szelleme, szellemes, vagy tán megint szerelmes?
    Rápattan egy levélre, vitorlásként reptetve.
    Avarpaplan színesen, földet takar melegen.
    Sünicsalád belétúr, téli vackába bevonul.
    Gomba feje kikacsint, apró spórát szertehint.
    Patak, csermely csingiling, szellemmóka felvidít.
    Kapaszkodj a kezébe, táncolj vele, Te és Te.

  11. Egy percre megállt ahogy átsüvített hosszú fekete haja közt a szél. Nem nézett hátra. Létezik, hogy megfeledkezett róla? Hogy elnézte a naptár? Nem. Az lehetetlen. A szél esőcseppektől áztatott leveleket sodort az arcába, de nem reagált, csak az utca láthatatlan végét kereste. Megpróbált visszaemlékezni az előző napra, de a sötét elnyomta az emlékeit. Biztosan kihagyott valamit, talán elromlott az időzítő. Kopogást hallott a távolból. Elfogta a rettegés, minden izma megfeszült, készült erőt venni rajta a rémület, el akarta nyomni, meg akarta bénítani, és ha sürgősen nem mozdul sikerülni is fog neki. Látta az alakot a távolban, látta a körvonalat és hallotta azt. A számolást. Egy: megfordul és futni készül, kettő: meglátja , de már túl késő, és ezt ő is tudja. Imdákozik. Három :megszólal az emlékeztető: Éjfél.

  12. Kiszemeltem az áldozatom. Kérges, száraz kézfejemen hasadni kezd a bőr, ahogy a jeges szél belemar. Nem időzhetek sokáig, esteledik már, sietnem kell. Amikor nem figyel, hátulról elkapom, és egy szövetszákba gyömöszölöm. Nem törődöm a sorsával, ő már az enyém. Végighúzom a száraz, hideg, kemény avaron.
    Dohos pince sötétjében, ütemesen, gyorsan élezem a késem. Tudom, hogy hallja, nem sokára, megtudja mi az igazi fájdalom. Nem mozdul, mégis érzem, ahogy retteg. Lefejtem róla a zsákot és még mielőtt elmenekülhetne, kíméletlenül belemártom a pengémet. Ha tudna, sikítana, de már nem fog…
    – Drágám, mit szöszölsz még azzal a tökkel? Mindjárt kész a vacsora!

  13. –Halló!
    –Hideg van.
    –Tessék? Elnézést, szerintem téves…
    –Esik az eső.
    –Nem értem mit akar!– Az ablakon besütő napot hirtelen kitakarja egy szürke felhő, az asztalon pihenő, pár napja lepréselt, vörös faleveleket felkapja egy váratlan huzat. Az ablak zárva. Kiráz a hideg. –Én most leteszem.
    –Gyere! Keress meg!
    –Elég! –az ujjaim görcsösen markolják a kagylót, a faleveleket nem ereszti a szél, táncolnak a konyhakő felett. Kintről, mintha gyereknevetést hallanék és cukrozott alma illata terjeng a levegőben, ami hozzáragad a bőrömhöz.
    –A te hibád!– Az édes illat fojtogat, a hideg verejték hozzátapasztja a pulcsit a hátamhoz. –Nem számít, hazataláltam.
    Elered az eső.

  14. Odalent minden teljesen átlagosnak tűnt. Az emberek kifejezéstelen arccal siettek végig a forgalmas utcán, miközben egymásra ügyet sem vetettek. Már egy ideje feltűnt, hogy ezek folyton úgy viselkedtek, mintha egy sohasem múló Halloween örökké búskomor álarcait viselték volna.
    Talán túl sokáig bámultam ezt az érzéketlen világot. Már rég eljött az ugrás ideje. Átadtam magam a zuhanás érzésének, miközben sebesen suhantam az utca felé. Senki nem vett észre.
    A szél belém kapott, és egyenesen egy fiatal lány nyakának sodort, aki hideg érintésemtől felsikoltott.
    Egyesek szerint semmi sem képes érzéseket kicsikarni belőlük. Pedig még egy esőcsepp is képes rá.

  15. – Nagyapa! Képzeld, lett egy barátom, Bálint. És vannak legói! Végre nem leszek egyedül.
    Boldogan öleltem át ráncos törzsét.

    – Nagyapa! Ő Bálint, elhozta a legóit.
    – Kihez beszélsz? Ez csak egy fa.
    – Nem csak egy fa!
    – Figyu… hallottam, hogy a papád meghalt…
    – Nem halt meg! Azt mondta, amíg ez az öreg fa áll, ő mindig itt lesz velem.
    – Anyukám vár otthon.
    – Nem legózunk?
    – Mennem kell.
    Csak álltam a lehulló levelek alatt, aztán a fához vágtam egy kavicsot.

    Két hónappal később Bálinttal játszottam, amikor kivágták a fát. Valami hiányzott, pedig már nem voltam egyedül.

  16. Felnézett az épületre.
    A vakolat kezdett lepattogni. A bejárat mellett repedések éktelenkedtek. Az ajtón lévő üveget betörték. Nem ilyennek képzelte…
    Belépett a lépcsőházba, ahova a szél behordta a megsárgult faleveleket. Egy alak robogott el mellette. Megfordult, hogy szemügyre vegye a másikat. Tizenhat év körüli lehetett. A fiatal megtorpant az ajtóban.
    – Ön az új lakó? – kérdezték tőle. Az egyik ajtón egy ősz hajú asszony lépett ki. Aprót biccentett. Újra a kamaszra nézett. Feszültnek tűnt. – Ne foglalkozzon vele! Még mindig nem fogadta el, hogy ide csak érkezünk, de sosem távozunk.
    A halál már csak ilyen – gondolta komoran.

  17. A sötét nappaliban ülök. Nem emlékszem miért. A szobában csak a töklámpás fénye világít. Csönd van. Nem hallom a ház előtt elhaladó villamosok, vagy autók zaját. A fali óra hangtalanul ketyeg. Olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne. Az érzés egyre feljebb kúszik a hátamon. Hátra fordulok. Megpillantok egy hatalmas szempárt második emeleti lakásom ablakában. Megrémülök. A szemek mellé egyre szélesebb vigyor társul. Kacagni kezd. A látomáshoz alaktalan test társul. Hirtelen előttem áll. Felém nyúl. kacaja egy pillanatra sem szünetel. Becsukom a szemem, rettegek. Nem történik semmi. Kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem. A szobám ablakán besüt a reggeli nap fénye.

  18. Igornál betelt a pohár.
    Korábban is voltak már idegesítő lakótársai – a wiccák például minden teliholdkor beszélgetni akartak –, de Luca előtt sosem kellett kilakoltatnia senkit. Igor rendes, törvénytisztelő szellempolgár volt: belépéskor mindig kopogott, napközben pedig tiszteletteljesen megbújt a gardróbban. Cserébe két dolgot várt el: kábeltévé-előfizetést és szabad mozgásteret naplemente után.
    A tegnapi jelmezbált még megbocsátotta volna, bár elég perverz ötlet októberben farsangot rendezni. De Lucának volt képe szellemnek öltözni, jelmeznek pedig egy rongyos, vörös festékfoltos lepedőt választott.
    Micsoda sértés.
    Igor világéletében – és holtában is – kínosan ügyelt a megjelenésére.
    Itt az ideje, hogy Luca megtudja, hogy néz ki egy igazi szellem.

  19. Az avarban térdig gázolva próbáltam meg futólépésben megtenni az utat. Az óra átállítás már majdnem koromsötét volt. A levelek ilyesztően ropogtak a csizmám sarka alatt. És még mintha egy plusz zörej is hozzácsapódott volna mögülem. Megfordultam, és egy áttetsző alak lebegett felettem megilletődve. Más hisztériásrohamot kapva rohant volna a sötét úton, àm én nyugodtan nézem a fehérségre.
    -Hu!- próbálkozott kissé zavartan. Végigmértem. Termeténél fogva nem volt ilyesztő. Kezében egy levélcsokor, és vattacukor(???) tette még nevetségesebbé.
    – Tudod kivel szórakozzál!- kacagtam és elsétáltam otthagyva a megilletődött szellemet. Otthon senki sem hitt nekem. Én magam se. Ezzel az ilyesztéssel akarják kiszúrni a szememet? Rémisztő…

  20. * javítás: az óra átállítás miatt

  21. -Oké, most én jövök. Milyen érzés meghalni?
    A szellem elgondolkodik egy darabig.
    -Ezt nem mondhatom el.
    Meghökkenek egy pillanatra, majd rosszallóan csóválni kezdem a fejem.
    -De hát megígérted, hogy mindenre válaszolsz!
    -Akkor ez a kérdés lesz a kivétel.
    -Ennyire rossz érzés? – töprengek hangosan.
    -Elmegyek, ha nem kérdezel mást – húzza fel az orrát, és mintegy alátámasztásképp, meglibbenti a függönyömet.
    -Nagyon fájni fog? – próbálkozom tovább.
    -Utolsó esély.
    -Neked fájt a halál?
    -Ez már több a soknál! – a szellem dühösen néz rám. – Ti, emberek mind ilyen makacsok vagytok? – mondja sértetten, majd a szobámból kirepülve eltűnik az avarban.

  22. A rozsdamarta kapu kitárul, engem pedig máris magával sodor a legelbűvölőbb fogadóbizottság.
    – Mi a helyzet, Haver? – kérdezem nevetve, és alaposan megdögönyözöm torzonborz bundáját. Ezt tettem régen is, valahányszor hazaértem a suliból, ő pedig a kapuban várt rám, hogy együtt vegyünk részt a legnagyobb játékokban. Megpuszilom öreg barátom buksiját, majd aggódó anyám utasítására belépek a lakásba, nehogy megfázzak az őszi hidegben.
    – Jövök, csak behívom Havert! – mondom. Tekintetébe sajnálat vegyül.
    – Nem akartuk telefonon elmondani – sóhajt szomorúan – Öreg volt már, édesem. Elment.
    Lesápadva a bejárat felé pördülök. Már senki nem áll ott, a kert üres. Csak a búcsú vár rám.

  23. Az udvaron orkán tombol, csontos marka avarból gyúrt golyót vág az ablakomhoz.
    Fázom a magánytól.
    A szoba sarkába becsomósodott a sötét, mélyében megvillan valami. Odakapom a fejem: egy ajándék plüsskutya halott szeme bámul rám. Elfordulok. A konyha homályában orchidea sápadt arcai bólogatnak.
    Korábban sosem volt orchideám…

    Valami csattan. Összerándulok. A párkányról leborult a fotó, az ágy karfáján át a ráncosra gyúrt párnára puffan tovább. Hátlapjából árny suhan az ablakhoz, tétován megáll a zugon beáramló, fanyar szagú huzatban, majd tovaszáll, és karmába ragadja az orkán.

    Nem kísértet volt, jól tudom.
    Csupán szerelmünk zörgősre száradt, félholt szellemét sodorta magával az októberi szél.

  24. Újra és újra eltompít bennünket a kibervilág szelleme. Az előbb írtunk a facebookra, most a mobilunkon csevegünk. Megölték, kirabolták, balesetet szenvedett, halljuk folyton. E-mailre válaszolunk. A reklámban láttuk…, vásárolni indulunk. Csak visszaérjünk az YZ-faktorra! Miért ez a kábulat?
    A színes avart fújja a szél a sírhelyek felé. Egy madár rikolt. Elég volt!
    A gyufa sercegése töri meg a dermedt örökkévalót. Anyám szelleme szól,
    de nem érzem a múlt zsibongásától, a holnap zajától. Még ezt a virágot
    megigazítom, azt a mécsest arrébb teszem. Egy bogár száll fel a fehér krizantémról.
    Összekulcsolt kézzel várakozok. Lassan megérkezem. Csend van.
    Hallom már, ki vagyok…

  25. A hideg futkosott a hátamon, minden apró szőrszálamat felállítva, ahogy meztelen lábaim érintették a hűvös talajt. A lehullott levelek mintha minden lépésemnél azt susogták volna, hogy forduljak vissza, de az alkonyatban már látszódtak a világító töklámpások a házunk verandáján. Még én faragtam ki őket. Már nem állhattam meg. Már nem.
    A lépcsőn majdnem megbotlottam a már koszos, de még mindig fehér ruhámban, de végül rámarkoltam a kilincsre és az előszobába lépve, az épp engem gyászoló családtagjaim igencsak meglepődtek a látványomra. Arckifejezésükről az összes létező érzést le lehetett olvasni.
    Tudom, nem lett volna szabad hazamennem, de mindig együtt ünnepeljük a Halloweent.

  26. Épp csak átpillantok a monitor fölött, mikor meghallom a motozást.
    – Gyorsak voltatok – szólok köszönés helyett.Ez már csak így megy. Ha nem a temetőből jöttek volna, még hozzátenném, hoztak-e kaját.
    – Már megint nem találtuk meg a sírt – felel anya szintén köszönés helyett, majd elrohan a mosdóba.
    – Még szerencse, hogy 2032-ig ki van fizetve – sóhajt apa, de tőle tényleg nem vártam volna el, hogy köszönjön.
    – Más szóval van időnk – fűzi hozzá nagypapi. Ő pedig azóta nem köszön, hogy hat éve meghalt. Tuti megint ő tolta odébb azt a kukát, amihez képest be szoktuk lőni a helyet. Gyerekes dolog. Nem akar hazamenni.

  27. Némán áll és az óriási polcra mered. A kezében pihenő gyertya lángja a vörös Mercedes reflektorára emlékezteti, ami az arcába villant, mielőtt az a mufurc fazon kinyitotta neki az ajtót, amin át ide jutott.
    − Rakd már le a többi mellé és haladjunk – ripakodik rá. – Már így is áll a sor miattad.
    − Hová? – kérdez vissza elhaló hangon. Lábujjhegyre ál és a legfelső polc felé nyújtózkodik.
    − A teteje a természetes halált haltaknak van, oda ne merd rakni! – Csontos kéz kulcsolja át a csuklóját, hogy megakadályozza terveiben. Kis híján elejti miatta a gyertyáját. – Harapnak ám érte, ha meggyalázzák a részlegüket. Ha meggyilkoltak, a legalsó sorba tedd, felette van a betegségben elhunytak polca, aztán az öngyilkosoké. Az a tied, nem?
    − Nem – feleli kissé sértetten. – Én nem akartam meghalni. Apámmal jöttünk hazafelé a temetőből, nem tehetek arról, hogy az a kocsi… − Nem tudja végigmondani.
    − Értem, tehát karambol – dünnyögi a hang unottan. – Akkor fentről a harmadik.
    Remegő kézzel emeli magasba a gyertyáját, de kicsusszan az ujjai közül és a földre esik. Kialszik a lángja.
    − Elejtetted, hát így jártál. Na, nyomás kifelé, kóbor lelkekre nem vállalunk felelősséget!
    − Tessék? – kérdezi riadtan.
    − Ne álmélkodj. Valakinek az embereket is kísértenie kell.

  28. (Elnézést, versenyen kívüli írás, véletlenül 200 szót írtam. )

  29. Alan édesapjának az ősz elején vissza kellett mennie a légitársasághoz. Éppen a papírfeldolgozó gyárban dolgozott, amikor váratlanul egy férfi telefonált neki, hogy édesapja repülője lezuhant az erdőben. Ott volt a temetésen és látta a koporsót… aznap éjjel észrevette, hogy egy férfi őt követi. Késő éjjel egy férfi állt az ajtóban és azt kérdezte tőle, Fiam, hát nem ismersz meg? Elvitte az erdőbe, mert a szolgálati ruháját egy mély gödörbe dobta, és el kell tüntetnie. Alan órákon át hányta a földet, és mikor végzett, észrevette, hogy az apja nincs mellette. Éjjel édesapja megjelent álmában és azt mondta neki: köszönöm, hogy eltemettél!

  30. Ma tökfaragáson voltunk Lujzáéknál.
    Anya hazafele leszidott az autóban. Szerinte nem kellett volna sáros cipővel áttrappolnom a nappalijukon és behordanom az őszi faleveleket. Aztán nem kellett volna fociznom a tökkel a konyhában. Se leverni azzal a csillárt. Se a faragókéssel kergetni a lányokat. Se kutakodnom a fehérneműs fiókjaikban. Se kipakolni a hűtőszekrényüket, megenni a sütőtökös pitét és a csirkecomb maradékát.
    Se összefestékezni a mosdójukat, se a fogkeféjükkel takarítani fel. Se kinevetnem a régi fényképeiket, ledagadtoznom a kutyájukat és hangosan böfögni. Anya szerint ilyeneket nem illik. Nem értem, már semmi sem jó? Pedig csak azt tettem, amit mondtak. Otthon éreztem magam.

  31. Yin nem tudott velük beszélni. Valójában nem is akart. Az összehúzott, száraz leveleken ült és figyelt. A kertben áttetsző alakok gyülekeztek és idegesen, türelmetlenül mászkáltak a ház körül. Az egyik próbálta őt megérinteni, mire Yin ijedten odébb ugrott.
    Minden évben ez ment. A házból tudatlan nevetgélés és süteményillat szállt az alkony hidegébe. Yin bosszúból arcon csapott egy faragott tököt, majd bement. Ő megtehette, az arctalanok fennakadtak az ősi varázslatokon. Ez volt az itt élők egyetlen szerencséje.
    – Hát itt vagy édesem! Gyere, nélküled nincs igazi Halloween!
    Yin tűrte, hogy ölbe kapják, simogassák, majd az asztalhoz vigyék. Nehéz a macskák élete.

  32. Elkészült a töklámpás. Nagyon szépnek is érezte magát. Főleg , mikor megkapta két gyertyából szemeit. A gyerekek elhelyezték a ház lépcsőjére. Onnan nézelődött az udvarra ,az őszi kertre,a lehullott színe levelekre .Hamarosan Tappancs kutyus is észrevette. Megijedt az ismeretlen , fénylő töktől. Mancsaival simogatni kezdte . Majd pajkosan tiszta erőből ráugrott. A tök felborult. A gyertyák kiestek. Nem világított már. Tappancs nem értette hová tűnt az idegen .A gyerekek újból gyertyát tettek a tökbe. A kutya nézte. Nem bántotta már. Őrizte a fénylő idegent. A töklámpás még sok napon át bevilágította az udvart és kertet.

  33. – Megint el fog menni az áram – sóhajtom a vihart figyelve. Hatalmas széllel és esővel érkezett meg a késő, dacos ősz, és még most sem tombolta ki magát. A hideg váratlanul csapott le, csontig fagytam kora reggel, de estére sem szoktam hozzá.
    – Majd megvédelek a szörnyektől.
    – A szörnyektől? – pillantok hátra, a támadás azonban váratlanul érkezik.
    – Bú!
    Megugrom ijedtemben, majd az első sokk után felnevetek. A párom a fejére húzta a lepedőt, így Halloween előtt stílusosan. Amúgy is illik hozzá, azt hiszi, jópofa.
    – Nagyon szellemes vagy!
    – Tudom – vigyorogja, miközben arrébb libben, pont a hívogatóan meleg ágy felé, és én dideregve csatlakozom hozzá.

  34. – MarieAnn, MarieAnn, MarieAnn!
    – Te most tényleg kimondtad háromszor? Ezt nekünk nem szabad!
    – Csak így tudhatom meg az igazat.
    Fakó szemébe néztem az előttem álló lénynek. Embernek mégsem nevezhetem. A lélek a halál után még bent reked három napig, csak ennyi időm maradt. Az őszi szél élesen az arcomba vágott. Éreztem az avar és a rothadó testek szagát.
    – Ki ölt meg? – kérdeztem erőteljesen.
    Csak meredt rám élettelenül.
    – Ki? – üvöltöttem.
    Mintha rándult volna az arca. Megpofoztam. Semmi reakció. Elővettem a késemet és a tenyerembe zártam a pengét. A vér kövér cseppekben hullott a színes levelekre. MarieAnn szeme kikerekedett.

  35. Alan édesapjának az ősz elején vissza kellett mennie a légitársasághoz. Éppen a papírfeldolgozó gyárban dolgozott, amikor váratlanul egy férfi telefonált neki, hogy édesapja repülője lezuhant az erdőben. Ott volt a temetésen és látta a koporsót… aznap éjjel észrevette, hogy egy férfi őt követi. Késő éjjel egy férfi állt az ajtóban és azt kérdezte tőle, Fiam, hát nem ismersz meg? Elvitte az erdőbe, mert a szolgálati ruháját egy mély gödörbe dobta, és el kell tüntetnie. Alan órákon át hányta a földet, és mikor végzett, észrevette, hogy az apja nincs mellette. Éjjel édesapja megjelent álmában és azt mondta neki: köszönöm, hogy eltemettél!

  36. Szellemnek lenni igazából… unalmas. Az emberek azt hiszik az életem csupa rémisztgetés és különböző ijesztő tevékenységekből állnak a mindennapjaim; mint például tárgyak lelökdösése polcokról, az élők világában derengés és egyéb szellemes elfoglaltságok. Nos, nem így van. Vagyis, hogy pontos legyek, a sokadik Halloween estéjüket megélt szellemek nyilván megtehetik ezeket. Meg is teszik. De rám, első halloweenózóként egyetlen feladatot osztottak. Nekem kell elfújni a gyerekek töklámpásaiban a gyertyák lángját. Rém izgalmas. Nem különösebben megterhelő feladat, a szellemerő-skálán kettest ér, de azt mondták örülhetnék, hogy képes vagyok rá, alig mínusz fél évesen. Így most itt lebegek, és komolyan, majd meghalok egy töklámpásért!

  37. Kiraktam a maradék csokoládét egy tálban az ajtó elé, hogy a megkésett halloweenezők kiszolgálhassák magukat, bezártam az ajtót, kimentem a teraszra, a korlátra könyököltem és miközben az óceánt néztem, a gondolataim messze kalandoztak. Régi karácsonyok szelleme kísértett és bármilyen tisztán is emlékeztem arra, hogy akkoriban sokkal szívesebben lettem volna bárhol máshol, mint abban a kis faluban, most mégis olyan karácsonyt akartam, amilyen akkor volt, gyerekkoromban, hóval, éjféli misével, bejglivel és olyan karácsonyfával, aminek az ágain szaloncukor, a tetején meg csúcsdísz van. Nem akartam, hogy csak gondolat maradjon, ahogyan az általában lenni szokott, amikor valamit elképzeltem megtenni, de a megvalósítás elmaradt.

  38. Sírok között sétáltam, kopogott a cipőm sarka a sötét kövön. Néhol a lehullott levelek ropogása törte meg a csendet. Ősz van már, és pont Halloween éjszakája. Itt rendezni egy bulit, tényleg nagyon menő, mégis egy régi temetőben vagyunk. Már hallom a zenét, a sírokon mécsesek égnek, ahogy egyre közelebb érek, megállok egy kör közepében. Sehol senki. Nem hiszem, hogy rossz címre jöttem. Hirtelen beállt a csend, felvillan a holdfény, és a fejfák közül egy átlátszó alak tart felém, visítva és ijesztőn. Felszökik az adrenalin, a lában gyors tempót diktál. Rohanok, mire visszanézek, rájövök, hogy csak a tükörképem játszik a fényben.

  39. Emlékszem a napra, mikor legelőször megpillantottál. Hatalmasra nyitottad élettel teli égkék szemeidet a csodálkozástól. Az udvarunkon felhalmozódott rozsdás falevelek csak úgy ropogtak a csizmácskáid talpa alatt, ahogy odatotyogtál hozzám. Egy bíborszín falevelet nyújtottál felém ártatlanul, rózsás arcod úgy ragyogott, mint a cirógató napsugár. Ám hiába nyúltam az ajándékodért, sajnos áttetsző testemmel nem érinthettem meg aprócska kezedben az ősz üzenetét. A falevél a porba hullott, s én rég elfeledett dallamot dúdoltam neked, melyre a lágy szellő megtáncoltatta a körülötted elterülő tarka takarót. Egy dalt, melyen bár önfeledten kacagtunk, titkon mégis arról szólt, hogyan szakított el a lányától egy édesapát a háború.

  40. – Soha többet nem fogok feljönni veled, Terus – zsörtölődött Béla és mérgesen húzta össze lyukas öltönyét.
    – Mindenszentek van – torkollta le a felesége. – Ilyenkor mindenki a temetőben van. Mi is. Nézd már meg a Málek Gizi sírját! A lánya megint osztrákból hozott koszorúkat. Hát azokat még a szél se dönti fel. Fogd már meg az egyiket és hozd át a miénkre!
    – Megint ez a rendezkedés… ezzel tettél a sírba!
    Azzal Béla megfogta a drága sírdíszt, odaballagott vele a sajátjukhoz, aztán eltolta a nehéz gránitkövet és alásuhantak. Terus még visszanyúlt, igazított a díszen.
    Másnap plakát hirdette: Tiszteletet a halottaknak! Ne lopják a koszorúkat!

  41. Áron beledöfi a kemény héjba a kés hegyét. Fogcsikorgatva vés, farag.
    Hosszúkás tököt választott, narancsszínűt, karcsút, formás gömbbel a végén.
    Tenyerével söpörte le a rozsda- és aranybarna faleveleket a kopott kerti padról és óvatosan ráhelyezte a kincsét.
    Orra alatt morogja a mantrát, miközben aprólékos gonddal farigcsál, ujjaival simít, pontosan úgy, mint egy élő arcon.
    Szél suhan, felkavarja a faleveleket. Áron megszédül, tótágast áll vele a világ, elmosódik halovány. Erőlteti a szemét, a sötétség eloszlik és látja magát szemközt. Késsel a kezében hajol egyre közelebb. Arca torz, mosolya kegyetlen és az a szempár, benne a lélek lobogása valaki másé.

  42. Őszi eső áztat mindent az utcák pasztell színei olyan üdék, mint amikor még nem száradt meg a festék a vásznon, de nem érzek gyönyörűséget, mert össze vesztem anyámmal. Nem értem miért nem lehet ma délután kimenni a temetőbe, holnap nekem nem jó.
    – Nem képzeled kisfiam, hogy majd a sötétben bóklászom a sírok között.
    – Miért nem?
    – Mert akkor már a kísértettek is elő jönnek.
    – Persze meg a riminimanók! – Ez van mikor eltérő világnézetek csapnak össze.

  43. Eleinte azt hittem, csak a fűtés az oka. A fél évszázados, ormótlan faházban semmi sem működik rendesen, nem csoda, ha a kazán sem képes felpumpálni a meleg vizet az emeletre. A szobám ma mégsem emiatt hideg. Halottak napján a levegő szinte megfagy, mégis kinyitom az ablakot. A tettetett rosszullét hamar elmúlik, gyorsan visszahuppanok a székembe, mintha tanulnék, és csak a véletlen lenne az oka, hogy épp abban a szögben marad nyitva az ablakszárny. A csapda beválik. A jeges fuvallat beteríti a hátam, és az ablak tükröződésében fellibben a fehér ruha. A menyasszony természetellenesen fiatal. Szőke haja érinti a plafont, tincsei közé falevelek ragadtak. Két keze között kötél feszül. Gondolom azzal fojtották meg, de… az is lehet, hogy…

  44. – Hatos. – Rezzenéstelenül nézek a szemébe.
    Sápadt arcán elterül az ismert mosoly.
    – Nagy kópé vagy, Katica! – Lopva megnézi, mennyit dobott. – Legyen, hetes.
    Papussal minden nap kettőkor kockázunk. Sokszor nyerek, de néha hagyom győzni.
    – Nyolcas.
    Arca elkomorul, a ráncok izgatott térképet rajzolnak a homlokára.
    – Kilences. – Hangja elcsuklik. Mindig ezt csinálja, ha szeretné elhitetni velem, hogy hazudik.
    – Füllentesz! – kiáltom tettetett vidámsággal.
    Papus boldogan ingattja a fejét.
    – Azt hiszem, ma szerencsés napom van.
    Mosolya szélesebbre nyúlik, a barázdák kisimulnak az arcán. Szeretem ilyennek látni.
    Kézfejének árnyéka még mindig takarja a kockákat. A négyes és az ötös délibábként sejlik át a pergamenszerű bőr anyagtalan derengésén.

  45. Három oka van annak, hogy gyűlölöm az október 31-ét:
    – A mágiám, amit uralok, kezelhetetlenné válik.
    – A szellemvilág kapuja kinyílik, ami alkalmat ad a rokonainknak arra, hogy meglátogassanak minket.
    – Konstantin R. Reynolds, a fantom.
    Soha nem volt a családunk tagja, de a gyönyörű rohadék minden évben eljön, hogy felbosszantson és feleségül kérjen. „Majd ha piros hó esik.” Mosolyogva lépek ki a krizantémokkal díszített teraszra. A csípős őszi szél összekócolja hosszú szőke hajam, ahogy sötétben világító a töklámpásokra nézek. Hirtelen havazni kezd vérvörös pelyhekben. A mágiám újra megbolondul, amikor az ajtó nyikorogva kinyílik mögöttem. Én pedig remegő szívvel szembe fordulok a végzetemmel.

  46. Anne zakatoló szívvel lépett be a kertkapun. Nem szeretett a temetőn keresztülvágni, de most szorította az idő. Engedély nélkül volt bulizni. A sírokon pislakoló gyertyák selytelmes fénnyel vonták be a viragillattól édes, nedves föld illatú helyet. Halk kuncogás libabőrt csalt Anne-re. Rémülten pillantott körbe, de semmit nem látott. Újabb elfojtott nevetés, de ezúttal más irányból. Futni kezdett. Magában imádkozott. A gyeryák felemelkedtek a fehér alakok kezében. Felsikoltott. A szellemek kacagva, imbolygó fényű mécsesekkel követték. Végre kijutott a kapun. Felszaladt a tornácra és csak onnan mert visszanézni.
    – srácok, elég a bohockodásból! – Jenna parancsolta ki a fiait a temetőből.

  47. ( játékon kívül)

    – Csapos! Még egyet az átlátszó löttyből!
    – Tán nem sikerült a szellemjárás, nagyuram?
    – Ne is mondd! Csak a vámpírok, meg a zombik a menők. A tévé meg ontja magából azokat a buta filmeket. Hát kinek van igénye a szellemekre mostanság?
    – Esetleg haladhatnál korral. Átképezhetnéd magad.
    – Roppant szellemes elgondolás. Minek nézel te engem, szellemileg visszamaradottnak? Amúgy meg hányingerem van a vértől, a zombi karrierhez meg túl jóképű vagyok.
    – Egy lánccsörgés kurzus? Vérfagyasztó huhogás tanfolyam?
    – Osztályelső voltam mindegyiken, és lám, te sem félsz tőlem.
    – Ne vedd magadra, egy démon nem félhet. De tudok segíteni…
    Hajnalodott, mire a töklámpás fénye mellett megbeszélték a részleteket.