100 szavas írástechnikai játék

100 szavas írástechnikai játék

Újra 100 szavas játék!
Meleg van? Dobjuk fel a napot egy jó történettel! Ragadj tollat, és írj egyet!

A feladat:
Írj meg pontosan 100 szóban egy kerek történetet.
Legyen eleje-közepe-vége, kerekedjen ki, de ne legyen hosszabb (és ezúttal rövidebb se) 100 szónál. Lássuk, mi mindent lehet ennyi szóban elmesélni!
Kiegészítés: a történet kapcsolódjon valamilyen módon a vízhez. Ez lehet vízpart, szökőkút vagy akár egy pohár víz is. Ami eszedbe jut. 🙂

Határidő: 2017. június 22. (csütörtök) éjfél
Eredményhirdetés: 2017. június 26. (hétfő) délelőtt

Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája vagy (kis)regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk, írói tanácsokat adunk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

 

***

 

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy  100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)

Leave a Comment

34 hozzászólás

  1. Egyszerre. Csak. Egy. Szót.
    Vagy fél órája Stephen King tanácsát mantráztam magamban, így a testem tiltakozásképpen fejfájós üzemmódba váltott. Sajgott a talpam, szúrt az oldalam, de mentem tovább. Kétemeletnyi kirakat előtt elsétáltam, mire megpillantottam a papírbolt bejáratát. Szívem már a megkönnyebbülés ütemére dobogott. Végighúztam ujjamat a keményfedelű füzeteken, fel és alá sétáltam a sorokon. Meg foglak találni, suttogtam a sok üres lapnak.
    Drágaszágommal a hónom alatt, izzadt tenyeremben szorongatva a visszajárót, kerestem egy padot a plázában. A pénzt a blokkal együtt a táskámba gyűrtem. Kiválasztottamat a térdemre fektettem, és kinyitottam az első oldalon. Cukorkaillatú tollamról lassan lehúztam a kupakot.
    Írtam.

  2. Esik. Minden csepp az erdei folyóba zuhant,mintha mágnes vonzotta volna őket. A patak nevetgélt,táncot járt körbe-körbe. Esik,mintha dézsából öntenék az égiek. Istennyila vágódik az erdőbe. Szól a mennydörgés,mint megannyi ágyú. Fák meghajtják magukat eme égi jelre,mivel az eddig szelíden kergetőző szél most fúria módjára hajtotta őket. Ez már nem egyszerű tavaszi zápor.
    Hóolvadás miatt patak már kikukucskált néhol a partra. Az esőcseppek kitartó támadását követően végleg kilépett medréből. Előle állatok menekültek ki fára,ki sziklákra. Egy volt a célja mindegyiknek. Megmenteni magukat. Most történt meg az,amit sokak szélnek vélnek,pedig ez fák beszéde.

  3. Két napja hogy bevitték. Fekszik az ágyon. Nem, ez túlzás. A fekvés tudatos döntés. Én most lefekszem az ágyra. Pont. Mert ahhoz van kedvem. Az anyja viszont csak tehetelenül az ágyon van, mert oda tették. Két napja. Azóta nézi őt, és a pohár vizet az éjjeliszekrényen. Nem érti. Minek tették oda?! Síkitani szeretne! Minek tették oda?!
    – Megittad a vizet Karin? Tudod, hogy innod kell! Ittál eleget? Tudod, hogy a veséd!
    Te Úristen, hányszor hallotta ezt! Mennyire utálta! Anyja azért is mindennap elmondta!
    Nézi az anyját, és a vizet a szekrényen. Érte nyúl.
    – Anya nézd kérlek, megiszom a vizet!

  4. Fájnak nekem a szürke firmamentumon a fekete felhők. Sajognak. A víz fémesen hullámzik olyan, mint a higany, sűrűnek tűnik, súlyosnak. A beton dokk tíz méter magasságból ágaskodik a háborgó víztározó fölé, az ég hörögni kezd én pedig zokogva lépem át a mólót elzáró láncot. Ez vagyok nélküled, cotangens függvény, csökkenő, semmibe vesző, pusztuló. Szétfeszít a bánat és a szégyen. A víz hívogat, szirénként énekel, a vérem pedig úgy táncol, ahogy ő fütyül és én vágyom rá és ő vágyik rám. Fojtogató, vad, elemi kín jár át a lábujjaim hegyétől a hajszálaim végéig. Aztán kövekkel a zsebemben a higany szerelmébe fulladok.

  5. 100 szavas

    Egy üvegpohár állt az asztalon. Nemrég tették ki a vendégek számára. Egy sötét árny vetült rá.
    -Kér valamit inni?-kérdezte az árnyék.
    -Igen.- felelte a másik,majd hideg vizet öntött a pohárban. A folyadék loccsant, fröccsent. Jégkocka koccant az oldalához. Az árny ivott és csak ivott. A tengerparti hőség megtette hatását. Szomját oltotta a jéghideg vízzel. Pára csapott fel a pohár oldalára,és lassan nem maradt más,csak a hűvös érintésü jégkocka.
    -Kér még kisasszony?-majd újratöltötte a poharat. Megint,ugyanazok a mozdulatok. Később lerakta a poharat az asztalra kecses eleganciával. Később valaki meglökte az asztalt. A pohár leesett,és összetörött.

  6. A lábaim egyre gyengébbek. A forró homok a talpam alatt elviselhetetlen. Az izzadság patakokban folyik rólam. A szám felrepedezett és kiszáradt. Mit meg nem adnék csak egyetlen egy pohár vízért. Menetelek előre, az időről tudomást sem veszek. A nap most jár a legmagasabban, perzseli már így is rákvörös bőröm. A messzi távolból felém sodródik egy nedves, üde aroma. Víz! Legyintek, ez csak délibáb, nem a valóság. Inkább a másik irányba fordulok, arra nem érzek ilyen érzékcsalódásokat. Feladom, nincs mit tenni, végem. Összeesek, mire magamhoz térek, egy férfi ráncigál visszafelé. Ellenkezek de csak ennyit mond. –Oázis. – Hát mégse képzeletem szüleménye volt.

  7. Fiatalabb koromban csak úgy szálltam szikláról sziklára. Ma már fáradt mancsaim bizonytalan léptekkel hoztak ide. Egy teljes napig tartott, de ideértem. Az elején halottam a családom kiáltozását, de itt már csak a csend vesz körül. Egy tölgy alá heveredek. Vén, mint én. A Hold ezüstfénye kúszik a fekete lombok alá, hogy megpihenjen őszülő bundámon. Vakkantok párat, csak úgy, a semmibe. Egy lélek sem moccan körülöttem. Érzik rajtam és tapintattal távol maradnak. Még a csillagok is megállnak erre az éjszakára. Rájuk nézek. Kérem őket, hogy vigyázzanak azokra, akikre én már nem tudok. Az utolsó hajnal páracsepp könnyeivel hinti tele mozdulatlan bundámat.

  8. Egyszer volt, hol most van… egy négylábú, ugató lelki társam, aki az elmúlt három évében komoly víziszonyban szenvedett, ám egy nap…
    …mikor a kedvesem születésnapja alkalmából elindultunk egy kirándulásra, rájött, hogy nem vett semmit a gazdinak. Ezen a délutánon hosszabb gyalogtúrára indultunk Tatára. Nagyon kellemes volt, ragyogott a napocska, mi hallgattuk a gyerkőcök visongását, és ekkor…
    A kisasszony ugrott, és már benne is volt a vízben! Alig hittük el! Életem párja elkerekedett szemmel bámult, én pedig csak némán hápogtam.
    Aznap megtanultuk, hogy a szülinapi csodák varázsa igenis létezik! Bár itt a vége, még sincs vége életünk meseszép története… csak ez…

  9. Mikor a lány végre újra a tengerhez ért, oly sok hosszú év után, nem tétlenkedett, ledobta a cipőjét és belerohant a hűs vízbe. A költözés óta nem látta a kék habokat, és rettenetesen hiányoztak neki. És akkor, mikor újra visszatért, nyakig süppedt a hideg vízben, együtt táncolta a hullámokkal, együtt mozgott a tengerrel és hagyta, hogy a víz ritmusa felszabadítsa a lelkét. Abban a pillanatban eggyé vált a testét körülölelő végtelen, sós tengerrel. Ellazult, teljesen kiürítette az elméjét. Másnak csak víz volt, de neki az a hely, ahol visszanyeri a józanságát. Hogy lehet valami egyszerre ilyen halálos és ilyen csodálatos?

  10. Mindenem bizsergett, indulásra készen álltam. Rövid életem során végig erre a pillanatra vártam. Hiszen egyszer mindenki a Nagy Mélységbe jut! Több ezer testvéremmel együtt kezdtük meg a zuhanást. Ahogy egyre közeledtünk, láttuk minden csodáját. A Mélységből kinövő, hatalmas, fémesen csillogó oszlopokat. A kisebb barna rudakat, dús zöld végükkel. És a sokszínű kerek forgatagokat, amik meg sem álltak alattunk. Látni akartam őket. Eljutni a Mélység legtávolabbi pontjára is. Testvéreim, akik elfáradtak útközben, megpihentek az oszlopokon, hogy azokon lecsúszva jussanak céljukhoz. Mások eltévedtek, és fennakadtak a rudak zöld végében. Nekem sikerült kikerülnöm a kerek forgatagot. Én, egy az Esőcseppekből, elértem a Mélységet.

  11. Nehogy azt hidd, tiéd vagyok, csak mert etetlek, erőmmel segítelek és szemedet gyönyörködtetem. Mindig több kell, mint amit adok! Miért vagy telhetetlen? Miért nem becsülsz meg engem? Hajóidat hordom hátamon, halaimat küldöm hálóidba, befogadom szemetedet, amit belém öntesz, de neked ez mind nem elég. Mi kell még? Milliárd év óta itt vagyok, és milliárd év múlva itt leszek. Ki vagy te, hogy ujjat húzol velem? Mi végre szennyezed testemet, és szipolyozod élőlényeimet? Emlékezz, hányszor elöntöttem partjaidat, elsöpörtem városaidat, te mégsem tanulsz. Még megtűrlek habjaimon, még táplállak halaimmal, még átölellek hűs vizemmel, ha belém gázolsz, de ne feledd, türelmem fogytán van.

  12. Szemeivel a folyót pásztázta és megborzongott a gondolattól, hogy a fagyos vízben kell haldokolnia, és gondolkodásra képtelen elméje még viháncol majd egy utolsót, mialatt ő a haláltusáját vívja a démoni folyóban, ami a koporsója és végső nyughelye lesz.
    Nem érezte a csobbanást, a víz nem szurkálta ezernyi tőrként didergő testét, mert a lelke abban a pillanatban életre kelt, ahogy elengedte a híd korlátját. A teste és a lelke külön utakra keveredett. Amíg a teste a jéghideg folyó fogságában fuldoklott, addig a szelleme, az angyali teremtményekkel karöltve egy hatalmas kört alkotva, a menny és a való élet közötti térben, örömtáncot lejtett.

  13. Buborékok. Megannyi szivárványos gyöngy száll a verőfényben. Anya egyre fújja a szívószálon át, ő pedig nevetve kapkod utánuk. Kezei fölött lebbenek el, hiába nyújtózik feléjük. Egyet mégis sikerül elfognia. Mint a naposcsibét, óvón tartja reszkető markában. Piros, sárga, kék cikázik a buborék testén. Hirtelen szétpattan, csupán síkos lé marad tenyerén. Elszomorodik. Nem nyúl többé a színes gömbök után. Hagyja szabadon szállni őket. Utánuk vágyik. Képzeletében ő is velük repül az ezüstös égbolt felé. Teste könnyű szappanbuborék.
    – Elfogyott kicsim, nincs több szappanos víz – mutatja anya az üres tálat.
    Némán bólint. Míg anya visszatolja kerekesszékében a házba, búcsúzóul int a buborékok felé.

  14. Egy kis harmatcsepp álmosan nyújtózott a hajnali fényben. Körülötte társai már ébren voltak, és hagyták, hogy a tisztás legapróbb lakói vígan megmosdjanak bennük.
    Magányosan üldögélt egy pipacs levelén, amikor egyszer csak szipogást hallott. Körülnézett, és akkor észrevette, hogy a virág másik levelén egy hozzá hasonló cseppecske szomorkodik.
    – Miért sírsz? – kérdezte tőle.
    – Mert nincs társam, akivel beszélgethetnék – válaszolta a másik csepp.
    – Én itt vagyok.
    – De te fent vagy, én meg lent.
    – Hát akkor leugrom hozzád – mondta, majd szavait azonnali tett követte.
    A legalsó levélen – immár kettesben – boldogan fogták meg egymás kezét, s váltak ezáltal eggyé. Soha többé nem voltak már egyedül.

  15. Búcsú

    A hullámok egykedvűen harapdálták a homokos fövenyt. Magányosan ácsorgott a parton, szomorú szeméből visszatarthatatlanul ömlött a könny. Fájt, hogy itt kell hagynia ezt a csodát. A szokatlan csendben, a hatalmas víz, apró csobbanásokkal búcsúzott. Valami a meztelen lábához ért és megakadt a lábujjai közt. A mélység apró ékszere, egy kagyló hevert előtte. Felemelte, bámulta, mily remeke a természetnek ez a kúpba csavarodó, millió színben pompázó, könnyű kis csoda! Öklébe szorította, nehogy elveszítse, és csókot dobott a suttogó víz felé. Így pecsételte meg első találkozásuk emlékét, melyet sohasem felejt, ahogyan szemérmesen, a horizonttal ölelkezve, eljegyezte őt a kagylóval, a tenger.

  16. A buszmegállóban vacogok a szakadó esőben. Az esernyőmet a boltban hagytam. A menetrend szerint a busz öt perce ment el. Bízom a jó szerencsémben.
    Fekete furgon fékez mellettem.
    – Elvigyem egy darabon? – tekeri le a sötétített ablakot a férfi.
    Nem tudom a nevét, de a feleségével törzsvásárlók a boltban. Nagydarab, otromba ember, aki mellé nem szívesen szállna be egy magamfajta, törékeny teremtés.
    – Mindjárt jön a busz – mondom.
    – Csurom víz, meg fog fázni. Jöjjön!
    A felesége tegnap bedagadt szemmel jött vásárolni.
    Beszállok.
    A pólóm átázott, a férfi a mellem bámulja. Egy rohadék. Mindig ilyet választok áldozatnak.
    Rámarkolok a zsebemben az injekciós tűre.

  17. Végeztem mindennel, amit meg akartam csinálni. Hosszú és fárasztó munka volt kitakarítani az egész házat, rendbe tenni az udvart, de nincs is jobb, mint ezek után áztatni magam a zuhany alatt. Ahogy a hűs vízcseppek végig peregve testemen magukkal sodorják a nap porát, mintha rabláncok alól szabadítanának fel. Aztán a hős sereg folytatja útját, megállás nélkül halad a lefolyó felé, hogy ott újabb izgalmas küzdelmeknek vessék alá magukat. Az üvegajtón ott sorakoznak társaik katonás rendben, mind arra várva, hogy követhessék bajtársaikat. Ha megkapják az engedélyt, eszetlenül szaladnak lefelé, bele a tömegbe, le ismeretlen utakon. Ó, bárcsak én is vízcsepp lehetnék!

  18. Élt egyszer egy asszony a tenger partján. Annyi gyermeke született, hogy már számolni sem tudta őket. Egyszer, amint kint ült a vízparton, odament hozzá az egyik.
    – Te az én fiam vagy? – kérdezte a gyermeket.
    – Persze, édesanyám – felelte a gyermek. – Én vagyok a nyolcvannegyedik.
    – Akkor jó. Mit szeretnél?
    – Király akarok lenni!
    – Na, ezt könnyen megoldhatjuk – mondta az anyja, és elment.
    Hamarosan visszatért, és egy személyigazolványt hozott, rajta egy név: Király Gábor Boldizsár.
    – Mi ez édesanyám?
    – Király akartál lenni, nem? Íme, az vagy ezentúl!
    A gyermek sírva fakadt, és toporzékolva a Balatonba dobta a személyigazolványt.

  19. Nevelőanyja mindig azt hajtogatta, hogy soha nem hagyhatja el a kolostort. Mikor a kard átszúrta a testét, még akkor is ezért könyörgött.
    Lynessa merengve meredt a sötét fellegekre, kezében szorítva gyilkos pengéjét. Az eső patakokban siklott a fém sima felületén, magával sodorva minden nyomot. Akárcsak a holttestet a sírgödör, a kifolyt vért is magába szippantotta a mohón szomjazó föld.
    Lynessa elmosolyodott. Húsz éve elátkozták, de most elhagyhatja ezt a kőkoporsót. Megnyílt börtöne ajtaja.
    Hanyatt dőlt a hőségtől megsárgult fűbe, és élvezte a ráhulló cseppek simogatását, a megtisztulást. Napkeltekor útnak indul. Új életében nincs helye a vérszagú múltnak. Várja a világ.

  20. Aztán eltévedtünk, és te ingatagon kapaszkodtál a vállamba, miközben térképpel a kezemben kérdezgettem a szembejövőket, egyszerre angolul-spanyolul-franciául – de kissé részegen –, hogy merre van a La Rambla.
    Váratlanul megtorpantam – körülöttünk az út narancsos-barackos fényben úszott –, és elléptem tőled, keresve a szavakat.
    – Kérsz inni? – kérdeztem, a szemközti éjjel-nappalit figyelve, elengedve mindent (az akaratomat, a La Ramblát, önmagamat.) Kérdőn néztél. – Úgy értem, kérsz-e vizet, te idióta.
    Bementünk a boltba, majd, ahogy visszaindultunk a szállásra, úgy lengetted az üveget, mintha vodka lenne.
    – Köszönöm – mondtad lágyan, és ebben megegyeztünk.
    De én sohasem felejtem, hogy mégsem találtuk meg a La Ramblát azon az éjjel.

  21. Végre esik. Félelmetes dörgéssel érkezik. Reccsen az ég, majd meghallod az eső kopogását az ereszen. Azonnal kirohansz a kövezett udvarra. A nyári zápor langyosan simogatja végig bársony bőrödet. Rövid nyári ruhád a testedre tapad, forró bőrödön élvezed az esőcseppek hűvös érintést. Fejed az ég felé emeled. Becsukod a szemed és belenevetsz a viharba. A szürke felhők mögül incselkedve kikandikál a nap, végig csókol az arcodon. Kinyitod a szemed és látod, ahogy sugarai végigsimítanak a betonon. Gyönyörködsz a forró kövezetről felszálló párában. Nehézzé válik a levegő. Az eső kitartóan permetezi be a tájat és a nap fénye szivárványt rajzol az égre.

  22. Gyerekkoromban sokat hallottam hazánk nagy taváról , a Balatonról. Mindig felkaptam a fejem , ha a televízióban mutatták a településeket a tó partján.
    Sokszor elgondolkoztam , vajon olyan kék a vize ?Olyan kék, mint a képeslapokon vagy az ott készült fényképeken.?
    Mikor felnőttem már lehetőségem volt elutazni a tavunkhoz. A vonat ablakából megpillantottam a Balatont le se tudtam venni a szemem róla. A következő állomásnál már többet lehetett látni belőle. Még többet , még többet. A vízen vitorlások fehérlettek, a tóban emberek fürödtek.
    Megérkeztem abba a városba , ahol nyaralni akartam. Azonnal a partra siettem.Csodás volt! A kék víz

  23. A víz zavarossá vált.
    – Mama! – Futott hozzám sápadt kisfiam. A kés kicsúszott a kezemből, majd a mosogatótál aljához koppant. Megfordultam. Arcomon az ijedtséget esetlen mosoly váltotta.
    – Nem láttad Albertet? – kérdezte a fiam. Megráztam a fejem, mire szomorú sóhajjal válaszolt.
    Egész nap a kis barátját kereste, csak a konyhaasztalnál ülve éreztem enyhülni a rosszkedvét.
    – Nagyon finom! – motyogta két kanalazás között, amíg én a kezemet tördeltem, és szüntelenül azon tépelődtem:
    Vajon a fiam elfelejti valaha Albertet? Ugye megbocsájt majd nekem, ha megtudja, mit tettem?
    Aztán meggyőztem magam: Helyesen cselekedtem! A beteg gyereknek erősödnie kell, és ínséges időkben esztelenség pont egy tyúkkal barátkozni.

  24. Szökőkút áll az udvarban, nem giccses, nem barokk, hanem csupán régimódi. Hatalmas sárkány trónol a szökőkút közepén vigyázva egy kisebb hercegnőt ábrázoló szoborra. Lehet akár harc, vagy éppen egy megmentés kezdete, de a lényeg talán a hercegnő arcán tükröződik igazán. Csodálat ragyog a szemében, ami még a halott kőn keresztül is átragyog, egyenesen a sárkány szikrázó, emberi szemébe. Szerelmi történet régi időkből életre keltve, átkokkal sújtva. A szökőkút belső peremét csillogva öleli körül a víztükör. Egy pillanatra megcsillan benne a fény, megrebbentve az árnyékot, életet lehelve a szobrokba. Hirdetve a modern világban a legendák korát, elbűvölve a még álmodó lelkeket.

  25. Piszkosul meleg volt. Anti bácsi a puffon ült a konyhában. Ő volt az a vízszerelő, aki már két napja a kazánnal babrált. Dolgos, igazán dolgos ember, sűrű mellszőrzettel. Nyelvlógatva lihegett, miközben a gyengepontját piszkálták.
    – Bort, esetleg pálinkát? – kínálta a háziasszony kedélyesen.
    Anti bácsi élelmes is volt, így csak röviden mérlegelt – Há’… Egy kortyocskát. Éppen csak egy kortyocskát.
    Becsületesen kortyolt az öreg, autentikus magyarsággal. Meg hát meleg is volt, ugye.
    – Jó lenne, ha holnapra meglenne a kazán, tudja-e!? – fűzte hozzá bazsalyogva a háziasszony.
    Puff, hallatszott, majd szemei elkerekedtek. Anti bácsi bekarmolt. Mint tegnap is. És holnapra nem lett kész a kazán.

  26. Elkéstünk. Peter lohol, engem meg rángat maga után, képtelen felfogni, hogy Jimmy Chooban terepen közlekedni felér egy lehetetlen küldetéssel. Legszívesebben pofán vágnám, de egy Milborrow nem csinál ilyet, legalább is anyám szerint. Alig fér a bőrébe. Bunkó… Nyugavér.
    Ezer fok van, az új farmerszoknyám alatt gőzölög a seggem. És – ha mindez nem lenne épp elég –, a déli napsütésben totál látszik a narancsbőrőm. Bakker, nyilvánvaló: szart sem ér a méregdrága Lancôme krém.
    A nézőtérhez érünk. Karlék hadonásznak felénk az első sorból, honnan máshonnan, persze. Szinte repülünk. Pacsi, izmozás, hőzöngés, vállveregetés. Mint a dedósok, komolyan.
    Lassan kezdődik a vizespóló verseny.

  27. Mindjárt éjfél, indulnunk kellene. Megkocogtatom a barátnőm vállát, aki a sörpadon ül mellettem lovagló ülésben, szemben a pasijával. Vihogva hátra pillant a srác öleléséből. Az arcába tolom a telóm kijelzőjét, de nem vagyok biztos benne, hogy felfogja, mennyi időt mutatnak a fehéren virító számok. Kezdek nagyon ideges lenni. Soha többé nem engednek el minket este a Balcsira bébicsősz nélkül, ha most nem indulunk vissza a nyaralóba. Felállok, hogy induljak, de a srác, akibe lassan egy éve bele vagyok zúgva, előáll a nagy ötlettel: csobbanjunk egyet. Tiltakozni próbálok, de felkap és elindul velem a vízhez, én meg némán simulok a mellkasához.

  28. Gyöngyszemű titokban szokta nővéreit követni.
    – Gyerek vagy még, maradj otthon és fogj halad a korall-labirintusban! – mondják neki, mielőtt sebesen elúsznak, de Gyöngyszemű nem fogad szót. Ott halad sodrásuk nyomán és fülel. A merülő lapátok ütemes hangjai csobbannak, az emberek így lökik előre a hajót.
    Énekelnek! Gyöngyszemű kibukkant a felszínen, hogy hallja a dallamot. Nővérei már mind ott vannak, válaszdalt költenek. Egy matróz előrehajol. Arca kedves, barna, haja napszínű. Gyönygszemű sosem látott még ilyen szép embert, a szíve gyorsabban ver.
    Szerelmes is lehetne, ha nővére nem kapná el azt a kezet, és nem rántaná le a naphajú férfit kegyetlenül a mélybe.

  29. (javítás: egy betűhiba)

    Gyöngyszemű titokban szokta nővéreit követni.
    – Gyerek vagy még, maradj otthon és fogj halad a korall-labirintusban! – mondják neki, mielőtt sebesen elúsznak, de Gyöngyszemű nem fogad szót. Ott halad sodrásuk nyomán és fülel. A merülő lapátok ütemes hangjai csobbannak, az emberek így lökik előre a hajót.
    Énekelnek! Gyöngyszemű kibukkan a felszínen, hogy hallja a dallamot. Nővérei már mind ott vannak, válaszdalt költenek. Egy matróz előrehajol. Arca kedves, barna, haja napszínű. Gyönygszemű sosem látott még ilyen szép embert, a szíve gyorsabban ver.
    Szerelmes is lehetne, ha nővére nem kapná el azt a kezet, és nem rántaná le a naphajú férfit kegyetlenül a mélybe.

  30. A holdsugarak zölden cikáztak a tenger színén, mikor megrepedt az első tojás. Egy állatka mellső lábai jelentek meg először a jobb, majd a bal oldalán és vad kotorászásba kezdtek. Rövidesen a tojás és az ebből kilógó két mellső láb a dagály által vizesen tartott homokos parti részére gurult és próbált talpra állni, láthatóan mielőbb a vízbe jutni, de szabálytalan formája miatt ez lehetetlen feladatnak tűnt. A kis állat irigylésre méltó kitartással kotort a víz felé, mikor egy visszatérő hullám magával ragadta és a vízbe segítette. A vízre jutás pillanatában úszni kezdett mellső lábaival és a hold fényében egyszer csak eltűnt.

  31. -Anya, én félek!
    -Nem mertem mondani, de én is. Gyere, menjünk kijjebb!
    Ekkor felálltunk és elkezdtünk kisétálni a Hincó-tavi-katlanból.
    A turistaidény elején jártunk, alig lézengtek a hegyen, a tóparton csak mi ketten ültünk. Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ahogy néztem az 53 méter mély, valószerűtlenül sötét vizet. Feketébe hajló kék és haragos zöld árnyalatok 20 hektáron. A csipkés hegygerincek több száz méterrel fölé magasodva ölelték körbe. Ijesztő csend volt. Elementáris erővel vont minket hatása alá a katlan. A bőrömön éreztem a természet erejét. Hazaérkezés után megnéztük a környék csúcsait: Sátán, Pokol-torony, Ördög-torony. Ez elég beszédes. Talán mások is féltek már ott…

  32. Ágnes riadt tekintettel nézte végig, ahogy a Samsung S8-as az Annus tóba esik. A nyári szellő játszadozva kapott bele vörös, vállig érő hajába, ahogy hátra fordult. Az új pasija dühös léptekkel indult el felé a partról móló a végéhez, majd keresztbe tett kézzel megállt előtte.
    – Nagyon sajnálom, Patrik – mentegetőzött Ágnes, akit gyötört a bűntudat, mert ha nem kutakodott volna a pasija mobiljában, akkor talán nem ijed meg, amikor a férfi a nevén szólítja.
    – Aki beleejtette az ki is hozza!
    – Azt akarod, hogy másszak bele ebbe a mély, posványos vízbe?
    – Igen!
    – Sajnálom, de lehetetlen kérsz tőlem.
    – Miért?
    – Mert nem tudok úszni!

  33. Aznap volt az utolsó boldog percünk, bár a tűző nap átmelegített minket. Éppen játékosan ugráltam a társaimmal az üvegben, amikor megtörtént a baj.
    Hirtelen a feje tetejére állt minden, aztán azt sem tudtam volna megmondani, merre van a felfelé vagy a lefelé.
    Csatt. Az üveg megrepedt. Minden, ami addig védelmet nyújtott, széthullott körülöttünk. Nekiütköztem az átlátszó felületnek. Hallottam a loccsanást: a többiek ijedt kiáltását, majd láttam, ahogy elnyeli őket a köves homok.
    Én ott maradtam az üvegdarabon meztelenül, kiszolgáltatva, és vártam, hogy a sugarak magukkal hívjanak a túlvilágra.
    Ekkor egy mohó száj kúszott fölém. Ez volt az utolsó, amit láttam.

  34. Úr ír. Valamikor a negyvenes évek elején, egy somogyi vályogfalú iskola egyetlen földpadlós termében, ezzel a mondattal kezdődött ismerkedésem a betűkkel. Miközben a tanító formás, kerek betűit másoltam palatáblámra, megsejteni véltem az ebből következő nagy, misztikus igazságot, hogy tehát aki ír, az úr. Ma már tudom, ez csak az első, és nem az egyetlen tévedésem volt. Hiszen az úr nem ír, van elég szolgája arra. Aki pedig ír, (pláne saját örömére), az vagy mazochista, vagy magamutogató bolond. Gondold meg hány ezer könyv van egy könyvtárba, amit soha senki nem olvas el. S én szélbe kiáltom mégis mind e száz szavam.