Gilbert Holloway: A Hitvány Álmok Ketrece – 2. részlet

Első részlet

Ciercis Nikolau, az elismert építész a Tátogó Daruk Társaságának épületében, a folyosón foglalt helyet. Reznek alHazar hívatta, a költőfejedelem, a Daruk elnöke.

A Daruk Házának épületéből fenséges kilátás nyílt az Úszóutca északi részére, ahol békés gondolások ringtak a vízen. Az Úszóutca különlegessége az volt, hogy egy folyó medre képezte. A folyó valahol az Elmeerdők legmélyén eredt, és a fák közül kibukkanva végigfolyt az egész Telepen, és délebbre a tengerbe ömlött. A Telep lakói nem akarták kiszárítani, vagy fölé építeni – kivéve a főteret – így meghagyták Úszóutcának, ahol bérelt és saját gondolákkal közlekedhetett az ember. Szemben az építésszel három díszes, cicomás torony magasodott, kevert stílusban: a viktoriánust és a modern, üveg–acél divatot is fel lehetett fedezni bennük. Ciercis mindig is szeretett volna ilyen épületben lakni, de tökéletesen meg volt elégedve saját kezűleg tervezett viktoriánus kertes házával, amelyben boldog életet élt. A Viktoriánus negyedben a szabálytalan alakú, gazdag ornamentikájú házak között szűk, macskaköves sikátorok húzódtak, és széles utcákba torkollottak, épp olyan hely volt, amilyenről gyerekkorában is álmodozott.

Katerynre gondolt, az ő Katerynjére, és felesége érdekében is remélte, hogy az elnök nem azért hívatta az irodájába, hogy elbocsájtsa. A Tátogó Daruknál jól keresett, talán jobban is, mint megérdemelte volna, és mindent megtett, hogy ne veszítse el élete álommunkáját. Az igazi siker a Sóvárgó Lelkek Templomával kezdődött. A Sóvárgó Lelkek Temploma karcsún és légiesen tört az égbe a főtér délebbi oldalán, fújt üvegoszlopai szilárdan tartották a nehéz, vörösre festett acélgerendákat, melyek összekapcsolták őket. A templomot öt évig építették, mindig újra kellett fújni az üvegoszlopokat, mert nem bizonyultak elég erősnek. Az utolsó évben Ciercis Nikolau építőmester bizonyult annak, akinek a keze alatt valóban állva maradtak az üvegfalak és -oszlopok.

Zavartan eszegette a kezében vöröslő gránátalmát, mindig így tett, ha ideges volt. Nézelődött, tekintete a grófok villáira tévedt, mely építmények a Daruk mellett jobb oldalt sorakoztak. A villák valóságos építészeti csodát jelentettek számára, a modern technika fellegvárainak bizonyultak. Az egyik konstrukcióját ő maga vezette, és Igarkiv Mackaro úr mérhetetlen megelégedését fejezte ki a munka iránt.

A villák falait gyémántból faragták, csak úgy csillogtak a napfényben. Fényvisszaverő hártyával vonták be őket, amely azonban cseppet sem rontott a látványon. Hatalmas, aranyrácsos ablakaik mögül neonfény szűrődött ki, tetőteraszaikon különféle színű és alakú napernyők árnyékolták a grófok bikiniben sütkérező feleségeit. A tetőt platinarács vonta körbe korlát gyanánt, az igazán elegáns vagy sznob grófok pedig egyszerű mintát festettettek házu­­k falára. Ezek általában állatokat ábrázoltak, leggyakrabban narancssárga kaméleont vagy kék kengurut. Ezért is dolgoztak együtt a festők, az építészek és a mérnökök szinte mindig. A villák oldalából hosszú, tekergő vascsövek kúsztak fel a levegőbe több tíz méteres magasságba, és az oldalukon kialakított apró lyukakból vakító fény szűrődött ki, mindenütt más színben. Ezt a részét a háznak az építészek csak úrbajusznak hívták.

A kertekben egy szál füvet sem lehetett látni, hideg acéllapokkal fedték a talajt. Mindegyik lap más színben világított, egytől egyig élénken és rikítóan. Műanyagból és színes drótokból, üvegből hajlított műfák kékelltek a vastag kerítések mellett, az udvarok közepén, lépcsős üvegemelvényen pedig átlátszó kristálymedencék csillogtak, bíborra festett vízzel feltöltve.

– Nikolau! – lépett hirtelen az építész elé egy zöld-ezüst színű, buggyos ruhába öltözött, fehér harisnyás, kimázolt arcú alak. Miwer volt az, az elnök titkára. – Hányszor kell hívnom téged? Reznek alHazar elnök hívat.

– Elnézést, elrévedtem… – hajolt meg kissé zavartan Ciercis. – Máris.

Megigazgatta gondosan beállított rizsporos parókáját, egy zsebtükör segítségével ellenőrizte, nem maszatolódott-e el a reggel különleges figyelemmel felkent festék az arcán, ajakélénkítő rúzsát is szemügyre vette, és belépett a mellette nyíló vékony tölgyfaajtón.

A szoba berendezését a legnagyobb jóindulattal sem nevezhette volna puritánnak. Az elnök imádta a cicomát, csicsás díszeket, élénk színeket és kanyargó mintákat.

Az iroda közepén iszonytató méretű, hollófekete faasztal állt üveglappal a tetején. Az üveglap alatt színt váltó, vibráló lapok feküdtek, ugyanúgy, mint a padlón; ezek bizonyultak az egyetlen fényforrásnak a szemben lévő hatalmas ablakon kívül. Reznek alHazar elnök úr gyűlölte a lámpákat, és nem tartotta sokra azokat, akik azzal világítottak. A szoba falait egyszerű fehérre festették, hogy az asztal és a padló világító lemezei színkavalkádba boríthassák. Kétoldalt képek csüngtek, vastag, krómozott acélkeretben függtek a jobbnál jobb mesterek művei. A festmények alakja is változatos volt, valamelyik ötszög alakú vásznon rikított, némelyik pedig alaktalan pacának tűnt volna keret nélkül. Ugyan Ciercis nem mondhatta magát műértőnek, de rögtön látta, nem kedveli az elnök úr által bálványozott kubista portrékat és tájakat. Távol állt tőle a festészet, ő csak építeni szeretett. A lamellás, ezüstszínű plafonról hullámos szalagok lógtak le, és egy ormótlan, szörnyetegnyi ventilátor fújta őket ide-oda.

Maga alHazar elnök úr az íróasztala mögött foglalt helyet, és az üveglapon könyökölve, vaskos ujjait összekulcsolva meredt az előtte tornyosuló papírhalmokra. Kócos, kék-sárga csíkos szakálla a töméntelen zselének köszönhetően össze-vissza meredezett, és ettől úgy nézett ki, mint egy sündisznó. Az elnök úr két mélyen ülő szeme komoran vizslatta az elébe tolt írásokat és tervrajzokat, busa, hollófekete szemöldöke felett, a homlokán összefutottak a ráncok. Kevéske haját egyenesre vágta, minden szálat ugyanolyan hosszúra. Már őszült, egykor szénszín hajkoronájába fehér foltok vegyültek. Arcát, mint a viktoriánusok többsége, fehérre festette, mélyen kihúzta szemhéját és erősen kirúzsozta a száját. Buggyos vállú, kék selyemruhája elegáns külsőt kölcsönzött neki, arany mandzsettagombjai ragyogtak rajta. Mikor meglátta a belépő Ciercist, megköszörülte torkát, majd szemérmetlenül magas hangon, tiszta szopránban megszólalt:

– Üljön le, Nikolau úr.

A férfi esetlenül meghajtotta fejét, és helyet foglalt az ódon, vérvörös fotelban az íróasztallal szemben. Ujjaival játszott, nem merte megkérdezni, miért hívták be.

– Örömhírem van a számára, Nikolau – húzódott mosolyra alHazar szája. – Ön a hónap dolgozója. Jutalmul fáradhatatlan szolgálataiért, kimeríthetetlen energiáiért, melyeket cégünkbe fektetett, hozzáértéséért és komoly szakvéleményéért úgy döntöttem, hogy ön kapja a ma esti előadásra szóló két jegyet a Liliom Cirkuszba. Állítólag hihetetlen fellépés lesz, egy igazi Bűvész látogat el a Telepre. Gratulálok, Nikolau úr, kiérdemelte ezt a különleges ajándékot!

Ciercis szóhoz sem jutott. A hónap dolgozójának lenni önmagában is hihetetlen megtiszteltetést jelentett neki, hát még az, hogy külön ajándékot kap mellé, felfoghatatlan örömmel töltötte el. Mégsem fogadhatta el a nagylelkű felajánlást, hiszen a jegyek drágák, és bizonyára az elnök úr is szívesen megtekintené a hírességet.

– Mérhetetlen öröm ezt hallanom, elnök úr, de vissza kell utasítanom az ajándékot – hebegte. – Bizonyára nem kerültek kevésbe, és ön is boldogan elmenne a feleségével. A hónap dolgozójának lenni elég jutalom nekem.

– Ne szórakozzon velem, Nikolau! – csapott az asztalra mérgesen alHazar. Cincogó hangján nem lehetett komolyan venni. – A jegy az öné, azt tesz vele, amit akar. Én pedig egy céget vezetek, csak lesz elég pénzem arra, hogy vegyek magamnak és a családomnak jegyet, ha akarok! Tudja – hajolt előre bizalmasan – magunk közt szólva elmondhatom, már be is szereztem négyet: magamnak, Tirillának és a gyerekeknek. Szóval fogadja el bátran, mindenkinek jut bőven! Örvendeztesse meg az asszonyt egy kis szórakozással!

– Köszönettel tartozom, elnök úr. – Ciercis azt sem tudta, mit mondjon. Az épületekhez értett, nem az emberekhez és a formalitásokhoz.

– Hagyjon már ezzel, Nikolau! – nevetett alHazar. – Ön mindig olyan kimért és egyenes, udvarias. Nem létezik ilyen ember, nem létezik, Nikolau! Emberesedjen meg, emelje fel a hangját, legyen bátor és elégedett! Ha valaki, hát maga megteheti! Mehet. Aztán ne is halljam, hogy nem nevette ki a lelkét a Liliomban! Ráfér magára egy kis gátlástalanság, talán a bohócok megtanítják rá. Távozhat, mert nekem még akad pár sürgős elintéznivalóm a műsor előtt, és ha maga itt ül, nem tudok dolgozni!

Ciercis engedelmesen meghajolt, majd peckesen kisétált az irodából.

҉

– Kateryn! – tört be a házba lelkesen Ciercis. – Kateryn! Jó hírem van! Képzeld, mi történt…

Az építész döbbenten hallgatott el, mikor meglátta a nappali selyemborítású ágyán kerek szemeket meresztő Katerynt, és egy ismeretlen, pucér férfit. Felesége szintén anyaszült meztelenül feküdt a párnák között, mellette zavartan, férfiasságát takargatva toporgott egy izmos, fehér bőrű katona a Telep hadseregéből, a Milíciából. Egyenruhája, a sárga esőkabát és az alatta megbúvó vörös vállpáncél a vastag, bolyhos szőnyegen feküdtek, hanyagul ledobva. A katona zavarodottságában nem szólt semmit, és nem mozdult. Felesége magára húzott egy pöttyös párnát, a mögé bújt szégyenében. Ciercis értetlenkedve ejtette ki kezéből a jegyeket.

– Kateryn…? – Csak ennyi jött ki a száján.

– Ez nem az, aminek látszik, Ciercis! – nyögte a legismertebb közhelyt Kateryn, melyet rögtön egy másik követett. – Meg tudom magyarázni…

Ciercis torkában gombóc gyűlt, nyelve ökölnyi vastagra dagadt. Nem tudott nyelni, teljesen kiszáradt a torka, ízületeibe pedig szúró, égető fájdalom nyilallt, ahogy összeszorította tenyerét. Izzadni kezdett, szemét pedig erősen be kellett hunynia, nehogy könnyeket ejtsen.

– Csak mondd meg, hogy miért – mondta ki végül.

Aztán elhallgatott, várta a választ. A katona közben csak toporgott, nem tudta, mitévő legyen, végül elkezdett öltözködni. Ciercis irigykedve bámulta hullámzó izomkötegeit és széles felsőtestét, a sok kockával hasán. Természetesen ő nem festette magát, a katonáknak tilos volt bárminemű sminket vagy ékszert hordaniuk. Talán ő is vonzóbb lett volna rúzs és fehérre meszelt arc nélkül, de a családi hagyományt nem szakíthatta meg.

Megvakargatta parókáját, és elkeseredettségében meggondolatlanul lehajította a földre. Alóla kibukkant dús, barna haja, homlokába hullott, és ki kellett söpörnie szeméből, hogy láthassa feleségét.

– Miért? – kérdezte mély szomorúsággal hangjában.

– Ő az unokatestvérem – játszotta ki bizonytalanul az utolsó ütőkártyáját Kateryn, de mikor látta Ciercis rezzenéstelen arckifejezését, féktelen beszédrohamba kezdett. – Eleinte csak találkozgattunk, semmi komoly nem volt. Aztán mindketten rájöttünk, hogy valamit érzünk a másik iránt, valami szétbonthatatlant, és megegyeztünk, hogy titokban tartjuk ezt az egészet a te lelki épséged és az ő munkája és kötelességei miatt. Hidd el, gáláns úriember ő, és éppen ma akartuk tudatni veled, közös megbeszélés alapján, békés körülmények között. A válást is megbeszélhettük volna, kulturált, nyugodt légkörben… Nem akartuk, hogy így láss minket.

– Meghiszem azt – húzódott szomorkás mosolyra Ciercis szája. – Elfogadom, de ne várd, hogy megértsem, Kateryn. Szeretlek. Mindent megadtam neked, amit csak kértél, bármi kicsúszott ajkaid közül, minden óhajodat teljesítettem. Minden új ruha a tiéd, vettem neked kiskutyát, rengeteg érzelmet és szeretetet kaptál tőlem. Nem értem, miért tetted ezt, de azt hiszem, nem is érdekel kifejezetten. Szeretlek, úgyhogy elengedlek. Menj el ezzel a derék katonával, ezzel a gáláns úriemberrel, és ne térj vissza ide. Remélem, boldog leszel, és megérte neked ez a kaland a házasságunkat.

Kateryn kitágult pupillákkal, ijedten bámult rá. Vékony, halvány ajkait mozgatta, de nem sikerült kinyögnie értelmes szavakat. Végül megszólalt:

– Hát nem bocsátasz meg nekem, Ciercis? – Szemében könnyek gyűltek, bátortalan lépéseket tett férje felé. Többé nem törődött a katonával, aki szűk, testhez simuló, sárga esőkabátját begombolva kisietett az ajtón, egy zavart „viszlát”–ot rebegve. – Én soha nem akartam fájdalmat okozni neked, én mindig szerettelek!

– Az imént még válásról beszéltél és szétbonthatatlan kapocsról közted és a katona között – fordította el a fejét Ciercis. – Én ehhez túl erkölcsös vagyok, Kateryn. Ezt nem tudom megérteni. Ha nem szeretsz többé, nem akarok veled élni.

– Kérlek, bocsáss meg, kedves… – kezdte volna a nő, de Ciercis illetlenül félbeszakította. Ilyet még soha nem tett.

– Nem, Kateryn. Nem ez az első eset, hiszen te is tudod. Két éve volt egy afférod deMurath-tal. Akkor, emlékszel, megbocsátottam. Ezúttal nem tehetem, Kateryn, mert nem szeretsz.

Ciercisnek fájt kimondani minden szót, és a keserűség epeként marta nyelvét.

– Milyen önző, pofátlan, felfuvalkodott hólyag vagy te, Ciercis Nikolau! – dühödött fel Kateryn. – Tudd meg, a kezdettől fogva csak a pénzedért melegítettem az ágyadat, hiszen ki szeretne egy ilyen viktoriánus majmot, mint te?! Rendszeresen voltak szeretőim, kezdve deMurath-tal, egészen a most távozott Tristorig! Elhízott, beképzelt építész vagy, azt hiszed, tiéd a világ, és játszod a szerényt és az okosat, hogy az emberek kedveljenek! De tudod, mit, elmondom, mi vagy te: egy szörnyeteg! Tudod, hogy nincs hová mennem, mégis kidobsz, te alávaló, túlsúlyos, hájas disznó!

Ciercis némán tűrte a rázúduló szitkokat, majd elővette tárcáját, kivette belőle a személyes iratokat, és felesége kezébe nyomta a pénztől dagadó csomagot.

– Ebből bérelhetsz egy lakást valahol a Külvárosokban, és eléldegélhetsz egy ideig – mondta. – Keress munkát, dolgozz te is, ismerd meg, milyen az. Többé nem kapsz meg mindent egy szerető férjtől. Emlékezz ezekre a szavakra, és ne költsd az egészet italra meg mulatozásra. Egyébként meg, ha nem akarod koptatni a puha kacsóidat, könnyen találsz magadnak egy rendes, gazdag férfit, aki jóhiszeműen magához vesz, és ellát mindennel, amit szeretnél. Választhatsz egy ruhát az öltözőből, és távozz innét, kérlek. Jó utat, és vezessen téged az üvegszárnyú madár!

Kateryn fintorogva vette el a tárcát, és elviharzott az öltözőbe, hogy ne meztelenül kelljen kilépnie az utcára fényes nappal. Mikor kész lett, szó nélkül, sértődötten kirontott az ajtón, keményen becsapva maga után.

Mikor Ciercis hallotta, hogy a nő távozott, összetörve rogyott le az ágyra, a párnák közé, oda, ahol pár perccel azelőtt a katona és a felesége hancúroztak. Sóhajtott, hüvelyk– és mutatóujja közé fogta orrnyergét, és masszírozni kezdte. Szeme elfátyolosodott, kövér könnycseppek csorogtak le arcán, elmaszatolva a festéket és a szemkihúzót. Kézfejével letörölte őket, majd lehajolt a szőnyegre ejtett jegyekért. Nem értette, miért művelte ezt vele Kateryn, és dühös volt. Dühét azonban elnyomta a szomorúság, és valahol mélyen önmagát hibáztatta, amiért nem tudott elég boldogságot szerezni szíve hölgyének. Pedig igyekezett tökéletes férj lenni, és még jobb barát, akire szerinte Kateryn mindig is számíthatott. Igaz, hogy pocakos volt, de nem kifejezetten hájas, ismert sokkal kövérebb embereket is magánál.

Megrázta a fejét, és könnyfüggönye mögül a két lila–fehér jegyet bámulta. Vétek lett volna eltépni őket, inkább akkor odaadja másnak, akinek van kedve egy kis szórakozáshoz ezen a borús napon.

Nem – acélozta meg a lelkét – csak azért is szórakozni fogok, elmegyek, és meghívok valakit az utcáról, akinek minden álma, hogy lássa a Bűvészt. Örömet szerzek magamnak és egy szerencsés személynek, és én mondom, ma Kateryn nélkül is csodálatosan fogok szórakozni. A hónap dolgozója lettem; csak megérdemlek egy kis minőségi programot. Úgysem gyakran járok cirkuszba, kétévente, ha egyszer benézek a Liliomba. Legalább meglátom, milyen a világ legismertebb Bűvésze, és igazi ámulatban, varázslatban lesz részem. Ennyit megérdemlek, úgy gondolom.

Kisétált a fürdőszobába, lemosta magáról a vastag festékréteget, lekapargatta, ami nem jött le elsőre, és elővett egy újabb adag sminket. Ünnepségekre a megszokott piszkosfehér helyett mindig hófehérre mázolta magát, mint egy porcelánbaba. Száját hidegebb, halványabb árnyalattal húzta ki, inkább rózsaszínnek, mint pirosnak hatott. Szemét elegánsan, mindenféle csillám nélkül, egyszerű feketére húzta ki. Arcára egy pamaccsal pirosítót szórt, és végül parókát választott. Egy vastag fürtű, nehéz frizurára esett a választása, mely gesztenyebarnán omlott vállára. Hasonlított a bírók hajához, de a szín különbözött.

Ciercis Nikolau elégedetten szemlélte magát a tükörben, és ruháját is lecserélte egy aranygombos, karmazsinszínű, kacskaringós aranymintákkal ellátott, buggyos felsőre, térdig érő, cikkcakkos aljú pantallóra és fehér harisnyára, melyre csillogó lakkcipőt húzott.

Zsebébe dugta másik tárcáját az iratokkal, jegyekkel és a pénzzel, majd kulcsra zárva az ajtót, elindult a Viktoriánus negyed nyugati vége felé, ahol a térről egyenesen vezetett az út a Liliom Cirkuszba.

Az Akasztott Ember Fája mellett különös idegenbe botlott: egy piros bőrű, egyszemű úriember állt előtte. A szokatlan alaknak nem volt szája, füle helyén pedig két apró, fekete szarv nőtt ki fejéből. Bőrét mintha vörös festékkel, vagy – Sánta Macska, add, hogy ne úgy legyen! – vérrel öntötték volna le. A lény fekete keménykalapot viselt, ugyanolyan színű csokornyakkendőt és frissen mosott, vajszínű inget bársonyszmokinggal. Kezében hosszú, fekete botot markolt, azzal ütögette a követ maga előtt. Mikor Ciercis mellé ért, az idegen szájtalanul elvigyorodott. Az építész szeme kidülledt a rémülettől, és nagy ívben kikerülte a furcsa szerzetet: egy Ördögien Vigyorgó volt. Az Ördögien Vigyorgók társasága robbantotta a Telep körüli füstölgő, sötét pokollyukakat, melyek kellemetlen, szúrós szagú, gomolygó gőzt pöfékeltek magukból. A pokollyuk–kutatók egyelőre nem tudták megállapítani, mi célt szolgálnak ezek a mély bugyrok, de azt már a gonosz, szájtalan vigyorról is meg lehetett állapítani, hogy az Ördögien Vigyorgók jót nem akarhatnak.

Ciercis megborzongott, és sietősebbre fogta lépteit a cirkusz felé.