Zsombor Ede: Fényes város – 1. részlet

Tűz és Kő

 Vatramor már megint valami csúfságon járatta az eszét. Otromba tréfájának ezúttal Vodort, a vízsárkányt szemelte ki áldozatául.

Vodor a vízben élt, karmos lábak helyett óriási uszonyokkal haladt előre a Volt-tenger kristálytiszta vizében. Nem úgy, mint Vatramor, aki tűzsárkány lévén utálta a vizet, az ő élettere a levegő volt, ahol szabadon szárnyalhatott, és puszta szórakozásból tűzcsóvákat okádott a levegőbe.

A vízsárkányok a vízben töltik idejük nagy részét, de az éjszakát a szárazföldre húzódva vészelik át, és csak miután a reggeli nap felmelegítette testüket, csobbannak újra a tengerbe. Vodor is így volt ezzel. Vatramornak csak el kellett bújnia a part menti sziklák közt, és megvárni, hogy a vízsárkány reggeli napfürdője alkalmából felmásszon egy kiálló sziklára. Ekkor előugrott rejtekéből és forró lángcsóvát köpött Vodor hátára. Szegény vízsárkány hatalmas üvöltéssel menekült a biztonságot nyújtó tenger hűs habjai közé. Ez bizony rossz tréfa volt, de Vatramornak csak rossz tréfái voltak. Ezt mindenki tudta a tengerparti faluban, de mivel ő volt az egyetlen tűzsárkány a környéken, szükségük volt a tűzerejére. Ő hevítette a kemencét a péknek, ő tartotta életben a parazsat a kovácsnak, neki szóltak, ha valamelyik házban kialudt a tűzhely, meg persze az apja iránti tiszteletből is elnézték otrombaságait. Köztudomású, hogy a tűzsárkányok nagyon faragatlan népség, de alapvetően nem rosszak, és mindig szívesen segítenek, ha valamit be kell gyújtani vagy fel kell égetni.

Vatramor és apja, Hox a kovács sok éve élt már a faluban. Az öreg kovácsot fiával ellentétben kedvelték a falusiak. Jó mester és jó társaság lévén és a gyerekek közt is népszerű volt hiszen szívesen mesélt nekik egy kis unszolásra:

 – 300 esztendeje már, hogy egy magányos kőfal áll a Fekete-hegy tetején, némán, dacolva az idővel. Valamikor egy hatalmas várost övező fal darabja volt ez a rejtélyes mementó. De kezdjük az elejéről.

Réges-régen kősárkányok népesítették be a hegy barlangjait. Szerényen éldegéltek, nem vettek tudomást a világról,és a világ sem vett tudomást róluk. A kősárkányok kistermetű zömök teremtmények, alacsony növésük ellenére meglepően erős testük két fejben végződik. Egy alkalommal Metor, aki a barlangját bővítgette, valami fura kődarabra lelt.

– De hiszen ez érc, vasérc! – újságolta boldogan mindenkinek, mit talált.

Ahol egy van, ott többnek is lennie kell, mondták a szomszédok, és lelkesen kutatni kezdtek. Kiderült, hogy a hegy gyomra rengeteg ércet rejt, csak felszínre kellett hozni és megmunkálni.

– De az ércek megmunkálásához tűzre van szükség. Hogyan táplálhatnánk egy örökkön izzó olvasztókemencét, hiszen a kősárkányok nem képesek tüzet okádni!

– De a tűzsárkányoknak lételemük, sőt testük a tűz. – jegyezte meg Metor.

A tűzsárkányok népe hontalanul bolyongott a világban, hol itt, hol ott bukkanva fel. De ahol felbukkantak, természetüknél fogva felperzselték a környéket, kietlen földet hagyva maguk után. Más nemzetségek sárkányai megelégelték a pusztítást, és mindenhonnan elüldözték a tűz népét. Számkivetett nemzetként nem volt maradásuk a világban. A sárkányok gyűlölete a pusztulás szélére sodorta a hajdan büszke népet.

A kősárkányoknak pedig pont a tűzre volt szükségük. Történt, hogy három kősárkány Metor vezetésével követségbe ment Oldavathoz, a vándorló tűz fejedelméhez, és szövetséget ajánlott neki.

– A tűzért cserébe otthont kínálunk, a Fekete-hegy gyomrát.

A tüzek fejedelme elfogadta a felkínált ajánlatot, és attól fogva barátságban élt a tűz és a kő. Az addig vándorló hontalan nép végre otthonra és megbecsülésre talált. Végre kedvükre okádhatták a tüzet, hogy megolvasszák az érceket, amiből a kovácsok csodálatos szerszámokat készítettek.

Sok idő telt el, hogy a tűz nem égette meg a követ, és a kő nem oltotta ki a tüzet, és közben a kovácsok népe mesés gazdagságra tett szert, ügyes keze és a tűz ereje révén hatalmas várost épített a Fekete-hegy tetejére. A roppant hegycsúcs tetején büszke városfal állt, tökéletes védelmet nyújtva a bentlakóknak. A városkapu gyönyörűen és aprólékosan kidolgozott kovácsoltvas mintázata a sárkányok mesterségét hirdette. A csúcsos vastornyok messziről visszaverték a nap sugarait. A kősárkányok boldogságban és békében éltek szeretett városukban. A tűz népe pedig a hegy gyomrát lakta, és az örökösen izzó olvasztókemencéket fűtötte.

Mígnem Harkenor, a sokfejű sárkányok királya megirigyelte a fekete-hegyi kovácsok gazdagságát. Gyűlölte a kövek népét, mert kovácsművészetével csodálatot és megbecsülést vívott ki a többi nemzet szemében. Nem úgy, mint ő, aki durva, harcias népének királyaként csak a pusztítást juttatta a világ eszébe. Harkenor titokban követet küldött Oldavathoz, a tűzsárkányok fejedelméhez.

– Nagy tiszteletű Oldavat, a tűz büszke népének bölcs vezetője, üzenetet hozok uramtól. Hatalmas Harkenor,

a sokfejű sárkányok királya és minden sárkány rettegett ura meglepve nézi, ahogy némán szolgálod a kovácsok pöffeszkedő népét.

– Átkozott, kétnyelvű szörnyeteg, a tüzek népének csak egy ura van, én. Gonosz gazdádnak az a célja, hogy viszályt szítson a kő és a tűz között? – lobbant haragra Oldavat a követ szavai nyomán.

– Mondd, tüzek tüze, miért adod ingyen néped legnagyobb kincsét, a tüzet? Harkenor busásan megjutalmazna, ha ezentúl az ő kemencéit fűtenéd.

– Mióta tart igényt a sokfejűek népe a mi tüzünkre? A sárkányok minden nemzete lenézett és elüldözött minket, csak a kövek ura nyújtott segítőkezet, adott otthont és emelt maga mellé testvéreként. Te pedig arra biztatsz, hogy harapjak a kézbe, amely segítséget és védelmet nyújtott!

– Rabszolgája, nem testvére vagy a kőnek! Nélküled vége a kovácsok népének, hiszen a tűz olvasztja meg az ércet. Légy végre szabad, légy a magad ura, és tarts a nagyhatalmú Harkenor félelmetes népével!

– Árulásra biztatsz? Az urad megirigyelte a Fekete-hegy gazdagságát? Takarodj!

A követ ugyan dolgavégezetlen ment el, de Oldavat fejébe szöget ütött a sokfejű beszéde.

– Lehet, hogy igaza van, és amíg a tűz lángja változatlanul lobog, a kő csak egyre növekszik? Miért élünk mi lent a hegy gyomrában, míg a kovácsok pompás palotákat építenek maguknak? Mindenki csak az ő ügyes kezükről és művészi tudásukról beszél. Vajon hová lenne az ő híres mesterségük a mi tüzünk nélkül? Igaza van Harkenornak. Rabszolgák vagyunk!

Hatott a hamis sokfejű hízelgés, és a tűz elárulta a kövek népét.

Egy éjszaka, amikor a kősárkányok már aludtak, Oldavat kitárta a város kapuját a sokfejű katonák vérszomjas hordája előtt. A besurranó fegyveresek álmukban lepték meg a város lakóit. Oldavat már bánta, ezerszer megbánta szörnyű árulását, mikor látta, milyen mészárlással, milyen kíméletlen öldökléssel őrjöng a sokfejű őrült hadsereg. Mindegy volt a támadóknak, férfi vagy nő, nem számított, felnőtt vagy gyermek. Harkenor szörnyű parancsa, a „senkit ne kíméljetek”, vonatkozott a tűzsárkányokra is, akik ráébredtek példátlan árulásukra, és az ártatlan kősárkányok védelmére keltek. Sajnos késő volt a megbánás, a csata izzó forgatagában egyre csökkent a védők ereje és száma, és Harkenor gonosz terve beteljesült. Talán csak a csoda segítette azt a maréknyi kősárkányt, akinek sikerült kibújni a város ledöntött falainak résein, és elmenekülni olyan messzire, amilyen messzire csak tudott. A tűzsárkányok is jobbnak látták, ha elmenekülnek, amíg lehet. Megmaradt kis csapatuk szárnyra kapott, és szétszóródott a világ minden pontján, menekülve a lelkiismeret elől.

Harkenor vértől bűzös diadalt ült a porig rombolt város romjain.

– A világ örökre elfelejti az átkozott kovácsok hajdan volt pöffeszkedő gazdagságát! – mennydörögte fülsiketítő hörgéssel a rettenetes hadúr.

Tragikus véget ért a kő és a tűz öröknek tűnő szövetsége.

 – Hox, te vén mesehős! Mindig ezekkel az ostoba legendákkal tömöd a gyerekek fejét. Mesélj nekik valamit, ami a hasznukra válik! – szólalt meg az ajtó résében állva Tamsar.

– Ez nem mese, ez maga a történelem.

– Nincs most idő vitára, szükségem van rád, Hox! A mély kútnak baj van a láncával és nem tudunk vizet húzni. Már régen öntözni kellene!

– Most dolgom van gyerekek. Mennem kell. – azzal a kovács felkapta szerszámosládáját és Tamsar után sietett.

A gyerekek egy darabig szótlanul ültek, majd felpattantak és kiszaladtak játszani.

– Én leszek Harkenor, a kegyetlen szörnyeteg!

– Én meg Metor, a hős kovács!

– Én is kősárkány leszek!

– Én is!

– Én is!

– Nézzétek az árulót! Próbál elmenekülni! – mutatott Vatramorra az egyik nagyhangú főkolompos. Vatramor, meg sem hallva a gyerekek csúfolódását, rosszkedvűen ballagott a tengerpart felé. Őt is megérintette Hox meséje.

– Dobáljuk meg!

Vatramor, ügyet sem vetve a hátán csattanó kavicsokra és homokgombócokra, lassan eltűnt a játszadozó sárkányporontyok szeme elől.

Közben Hox és Tamsar a Mélykút láncát vizsgálgatták.

– Fogd erősebben, Tamsar, nehogy visszaessen! Ezt sajnos le kell szerelnünk. Új láncszemet kell készítenem az eltört helyett.

– Hallod a gyerekeket, Hox? – fordult Tamsar számon kérően a kovács felé.

– Játszanak.

– Gondold csak el, mit érez Vatramor! Hiszen ő is tűzsárkány, ostoba történeteddel árulót csináltál belőle a gyerekek szemében.

– Sajnálom, nem akartam megbántani Vatramort. Tudod, hogy fiamként nevelem, amióta rátaláltam a tengerpart sziklái közt.

– Kicsi volt még, nem emlékszik rá, hogyan került oda és ki hagyta ott.

– Segíts feltekerni, hogy beférjen a tá…..

– Hox, beszélned kell vele!

– Azt mondtad, ma még locsolni akartok! Akkor engedj a dolgomra! – szólt ingerülten a kovács és a lánccal a hátán elsietett.

A gyerekek megunván a mese ihlette játékot, szétszóródtak a faluban. A kovácsműhely előtti utca most csendesen ásítozott a meleg délutánon. Hox is némán emelgette a kalapácsot és csak az üllő dallamos csengése törte meg a lusta nap nyugalmát.

Az ünnep

 Másnap már kora reggel nagy volt a sürgés-forgás. Ma minden sárkány korán kelt aprótól vénig, mindenki ki akarta venni részét az előkészületekben. Nagy nap a mai. Ma van a 100. év napja. Minden sárkány életében fontos szerepet tölt be ez az ünnep, hiszen csak százévente egyszer tartják. Ezen a napon a viszályokat félre kell tenni és a gondokat el kell felejteni. Ma csak a vigasság és a bőség az úr. Nincs sárkány, aki ezen a napon kezet emelne, vagy sértést mondana a másikra. Legyen az akár Harkenor, a barbár pusztítók fejedelme. Még ő sem mer szembeszegülni a balszerencsével, ami az ünnep elrontójára vár. Ugyanis a hit úgy tartja, hogy aki ezen a napon megszegi a viszálykodás tilalmát, annak szörnyű balszerencse kíséri további életét. De persze ez nem is jutott eszébe senkinek, mert minden megvolt a vigassághoz. Komédiások, mutatványosok, kereskedők és egyszerű vándorok keltek útra a közeli vagy éppen távoli városokba és falvakba. Az utcákat és házakat gyönyörűen földíszítették, az ablakokba virágokat tettek. Volt, aki erre az alkalomra álarcot és jelmezt készített magának. És aki nem, az ünneplőbe öltözött. Még a fák ágait is lampionok ékesítették, az utcákat pedig virágszirmok borították. A falu kapuját átlépték az első vendégek, vérpezsdítő zenét játszva vonultak a főtérre, ahol a színpad már elkészült. A gyerekek önfeledt kacagása és a fiatal sárkányok egyre hevültebb tánca jelezte, hogy elkezdődött a 100. év napja. Az egyre erősödő zene most több helyszínről hangzott fel, és éneklő sárkányok kórusa vonult be a faluba. A hangulat lassan mindenkit magával ragadott, a táncosokhoz most már a gyerekek és az idősebbek is csatlakoztak. Felhőtlen vigasság vette kezdetét, sokan fölmásztak a házak és a fák tetejére, hogy virágszirmokat szórjanak az utcákon nyüzsgő tömegre. Vinkar, a fogadós hordókat görgetett ki a háza elé, hogy vendégül lássa az ünneplő tömeget. Kruhan pedig nem győzte kikapdosni a friss cipókat a kemencéből. Hajnal óta sütötte a pékárut, amivel a nagy naphoz járult hozzá. Starnami, a falu legvénebb lakója nádsípokat osztogatott a gyerekeknek. Már hetek óta elkezdte a faragásukat, hogy mindenkinek jusson mit fújnia. Öt megtermett sárkány tűnt föl az erdő felől hátukon egy hatalmas fenyőfát cipelve.

– Éljen a Cölöp! – üvöltötte el magát valaki.

– Gyorsan ássuk meg a gödröt!

– Gyertek! Segítsetek!

– Helyet kérünk, engedjetek! – fontoskodott a fahordók egyike.

Míg legallyazták a hatalmas fenyőt, a többiek megásták a gödröt, hogy abba állítsák bele.

– Most már mehet.

– Emeljétek!

– Még, magasabbra!

Miután az oszlop végre függőleges helyzetbe került, elkezdték betemetni a gödröt, és hatalmas köveket hordtak támasztékként, majd a földbe vert karókhoz kötözték a feszítő köteleket.

– Kész! – hangzott diadalmasan.

Végre kezdődhetett a cölöpfogás.

A hagyomány úgy diktálja, hogy a mindenki által jól ismert szabályokat a ceremóniamester ismertesse. Ebben az évben Tamsar kapta a megtiszteltetést.

– A játék lényege, hogy nekifutásból minél magasabbra kell felugrani, és a Cölöpben megkapaszkodni, de aki már megkapaszkodott a Cölöpben, tovább nem mászhat, ott kell maradnia a játék végéig. Ha valaki leesik vagy megmozdul, kiesik a játékból. Az ugrók sorrendjét sorsolás dönti el. A repülni tudó játékosoknak a szárnyukat használni tilos. Továbbá nem vehetnek részt a viadalon a falut övező kerítésnél magasabb sárkányok.

– Ha minden versenyző tudomásul vette a szabályokat és ellenvetés nincs, ezennel megnyitom a 100. év napjának hagyományos cölöpfogó játékát.

Alig hogy Tamsar befejezte mondandóját, már neki is lendült egy nagydarab földsárkány. Hatalmas lendületet vett, de nem figyelt az irányra, és alig több mint egy karnyújtásnyira elrepült a Cölöp mellett.

– Nem madarat kell fogni, hanem Cölöpöt! – hangzott a vidám szurkálódás.

Már indult is a következő, akinek sikerült megkapaszkodnia, igaz nem túl magasan. Taps követte a sikeres vállalkozást, és következett a harmadik ugrás. Gyors egymásutánban követték egymást a versenyzők, így a Cölöp testét hamar ellepték a görcsösen kapaszkodó sárkányok. Egyre kevesebb hely maradt az utánuk következőknek. Mikor már egy tenyérnyi hely sem maradt, egy gigantikus szőlőfürthöz hasonlított a Cölöp.

Tamsar, mint ceremóniamester most lecsendesítette a tömeget és átvette a szót.

– A győztes az, aki a legmagasabbra jutott. De a játéknak ezzel még nincs vége, mert az alulról harmadik sárkány megkísérelheti átvenni a győztes helyét. Mégpedig úgy, hogy a kapaszkodókon keresztül felmászik a Cölöp csúcsára, majd felegyenesedve megáll ott. Ez nem egyszerű feladat, hiszen ehhez a mutatványhoz egy kötéltáncost meghazudtoló egyensúlyérzékre és idegzetre van szükség.

– Nos lássuk, van-e mersze a harmadiknak felmászni a csúcsra?

Egy darabig nem történt semmi, majd Tamsar a mozdulatlanul kapaszkodó sárkányfürthöz lépett és alulról felfelé számolni kezdett.

– Egy, kettő, három. Vatramor, a tűzsárkány a harmadik.

– Vatramor! Vatramor! Vatramor! – skandálta a tömeg egyre hangosabban.

Vatramor tudta, hogy meg kell próbálni, vagy szégyenben marad. Most lassú bizonytalan mozdulatokkal elkezdte megmászni az eleven húsból épült hegyet. – Kár, hogy nem használhatom a szárnyamat. Muszáj megcsinálnom, mindenki engem figyel. Most megmutatom nekik, mit tud egy tűzsárkány.

– Gyerünk, meg tudod csinálni! – kiabált lelkesen Hox.

– Most az eddig mozdulatlan játékosoknak állást kell foglalni. Vajon a legmagasabbra jutott győztes vagy a trónbitorló pártjára állnak? – ismertette a szabályt a ceremóniamester. – Ha segíteni kívánnak a csúcsra igyekvőnek, lábuk és farkuk használatával ezt megtehetik. Viszont aki a győztes pártján áll, annak a mászás nehezítése a dolga. Egyedül a győztes nem mozdulhat továbbra sem.

Vatramor nem tudhatta előre, ki segít, és ki akadályoz, ezért meg kellett gondolnia, melyik sárkány hátára mászva akar följebb jutni.

– Rosszul kezdtél, testvérem! – szólt rá gúnyosan egy megtermett földsárkány, és odébb taszította Vatramor kezét, amivel megkapaszkodni akart a vállában.

Vatramor elvesztette az egyensúlyát és kétségbeesetten kapkodni kezdett a levegőben. De szerencsére egy sárkányfarok a segítségére sietett, rátekeredett a derekára és visszabillentette az egyensúlyába. Vatramor a biztonságot jelentő farokba kapaszkodott, ami egyetlen mozdulattal fölrepítette két sárkánnyi magasságba. Most egy zömök kősárkány hátában lelt fogódzót. Akaratlanul bár, de belemélyesztette a karmait a széles hátba, amely kétségbeesetten rázni kezdte magát, hogy szabaduljon a fájdalomtól. Vatramor nem várta meg, hogy lerázzák, és felkapaszkodott egy tűzsárkány lábán, bízva a segítségében. A messziről jött tűztestvér tőle telhetően megtett mindent, hogy támogassa a feljutást. Vatramor ekkorra megtette az út nagy részét, már csak kettő játékoson kellett túljutni, és előtte a csúcs. A második akadály maga a győztes volt, de mivel ő nem mozdulhatott, nem is okozott különösebb gondot. Hanem az előtte levő egy háromfejű feketesárkány volt! Amíg Vatramor azt latolgatta, hogy melyik testrészébe kapaszkodjon, az akadály hatalmas fekete lábával felé rúgott, elárulva, kinek az oldalán áll. Sajnos a rúgás Vatramor fejét találta el, aki hátraesett, és zuhanni kezdett a mélybe. Ösztönösen kitárta szárnyait, hogy elkerülje a becsapódást, és ebben a pillanatban kiesett a játékból. A közönség hatalmas tapssal jutalmazta Vatramor kis híján sikerre vitt próbálkozását.

– Csendet kérek, kihirdetem az eredményt! – harsogta túl Tamsar a tömeget.

A nézők lassan elnémultak és a ceremóniamester bejelentette a győztest.

– A hagyományos cölöpfogó verseny győztese az erdőlakók nemzetségéből érkezett hozzánk. Homan, a fasárkány!

– Éljen Homan!

– Éljen!

– Éljen!

A sárkányfürt szépen lassan lefejtődött a roppant oszlop törzséről. Végül a győztes az oszlop lábánál összegyűlt hatalmas, ünneplő tömeg közé vetette magát. A közönség élő hálóként felfogta Homan testét, újra meg újra a levegőbe dobva ünnepelte a győztest.

– Nem baj, Vatramor, majd száz év múlva ismét megpróbálod! – veregette hátba Vinkar a szótlanul üldögélő sárkányt.

– Gratulálok, Vatramor! Nagyon jól csináltad, kis híja volt. – szólalt meg Hox a háta mögül.

– Nem kell, hogy vigasztalj!

– Ugyan már, ezzel az erővel a te oldaladon is lehetett volna az a háromfejű.

– Mindenki tudja, hogy a feketesárkányok ki nem állhatják a tűzsárkányokat. Attól félnek, hogy fényt gyújtanak abban a sötét agyukban.

– A méreg beszél belőled, Vatramor, de te is tudod, hogy minden sárkánynak állást kell foglalni, és hogy melyik oldalon, az az ő dolga. Nem használta a kezét, és így szabályos volt, amit tett.

– Rendben, Hox, igazad van. – szólt kurtán Vatramor és elindult a tengerpart irányába.

A főtéren most máglyát kezdtek rakni a Cölöp fölaprított hasábjaiból, melyet Starnami, a legvénebb sárkány fog begyújtani. De még előtte előkerültek a zászlók, ugyanis minden vendégségbe érkező sárkány saját készítésű zászlót hozott ajándékba a vendéglátóknak, mely jelképezni hivatott az adott sárkány nemzetségét, vagy épp őt magát. A díszes, sokszínű lobogókat a máglya körül hatalmas körben letűzték a földbe.

Vatramor a tengerparton üldögélt és nézte a vízsárkányok táncát. A vízsárkányok nem szívesen mozdulnak ki a tenger biztonságos öleléséből, de az ünnepet ők is megtartják. Hatalmas vízoszlopokat lövellnek az ég felé, a fiatalabbak pedig megpróbálnak magasabbra kiugrani, mint az oszlopok teteje. Majd óriási kört alkotnak, és farkukkal meg uszonyaikkal ütemesen csapkodni kezdik a vizet. Az egyre erősödő csapások nyomán a tenger felszíne szinte forrni kezd.