Zoey Sonnent: Sententia -2.

1. részlet

A kötelező udvari ceremóniák után elindulhattunk végre. A nagyinak igaza volt, Dharma nem volt egy szívderítő jelenség. Alacsony termetű, zömök, kerekded figura. Ősz haja ritkás, az is tincsekbe tapadtan meredezik szerte a koponyájáról. Fogai ritkásak, és az a kevéske is kifelé igyekszik a szájából. Feje széles és lapos, mint egy cipó. Bőre rücskös, ráncos és vörhenyes, ami arról tanúskodik, hogy nem veti meg az itókát. Bár az ital iránti szeretetét mással is buzgón alátámasztja: amióta elindultunk, folyamatosan kortyolgat butykosából.

Arra számítok, hogy hamarosan leszédül lováról bódultságában, vagy legkésőbb az első éjszakai szállásul szolgáló fogadóban felejtődik majd.

Tehát négyen vágtunk neki az útnak. Hárman, a két kiválasztott ifjú és én lovainkon ülünk. Solon hátasa egy szürke, jól izmolt, nemes küllemű jószág. Nyaka szépen ívelt, sörénye és farka hullámos és selymes. Pont olyan lírai volt első látásra, mint a gazdája.

Shoren egy szögletes megjelenésű, roppant izmos sötétbarna csatalovon ül, az ő lova tűnik a leginkább strapabíróbbnak, amire szüksége is van szegény párának, mert a gazdája súlya a páncéljai nélkül is számottevő lehet. Az impozáns paripának a homlokán és az orrán egy-egy hegyével szembeforduló fehér háromszög alakú foltja van, akár egy homokóra.

Én Fandaro nevű lovamon ülök, gyönyörű mén, testét fényes fekete szőr borítja, de hosszú sörénye és farka búzakalász-szőke.

Dharma egy öszvérszerű, póninál alig nagyobb csúf állaton üldögél, aki mindig kissé lemarad, így a hátunk mögött kullognak, ami szerfelett zavaró, hiszen így nehezen tudom szemmel tartani. Dharma vállán ül fekete tollú madara is, mivel a madár révén tud levelet váltani a királyi tanáccsal.

–       Csak nehogy ez a vénember is a varázslónő elé kívánjon járulni velünk, mert még a végén valamelyikünkkel összeházasítja a bolondot – morogja Shoren. Bár még az is lehet, hogy jól sülne el a dolog, – folytatja kaján vigyorral az ábrázatán – ha a piperkőcöt és az iszákost összeboronálja, akkor mi végre egymáséi lehetünk – kacsint rám a számkivetett herceg.

–       Szerintem ti sokkal inkább összeillenétek, nézz csak magadra – vág vissza Solon – ugyanolyan ápolatlan vagy, mint az a vén balga. Egyáltalán mi szükség a jelenlétére? – kérdi tőlem fintorogva a királyfi.

–       A királyi tanács ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen minket, amolyan felvigyázó szerepkörben.

A két férfi csipkelődésére ügyet sem vetek. Majd elrendezik egymás között, ahogyan akarják.

Inkább az élre ügetek, hogy ne kelljen hallgatnom a civódásukat, melynek fő témája, hogy melyikőjük alkalmasabb szeretett hazám és jómagam uralására. Nem lepődök meg különösebben, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy szükséges kellékről. De azt is le tudom szűrni a szövegelésükből, hogy Solon észbeli képességei számottevőbbek, jobban beszél, viszont kevéssé hősi lelkületű, míg Shoren a nyers erőben hisz, és magas rangja ellenére csupán elenyésző energiát fektetett elméje pallérozására. Egy valamiben azonban fenemód hasonlítanak, egyikük sem tudja elviselni, hogy egy fehérszemély irányítsa őket.

Több órányi menetelés után magam is meglepődök, hogy mennyire elbódultam, a végtagjaim ólomsúlyúak, a nap tűzését elviselhetetlenül kellemetlennek érzem, holott a delelőn már rég túl jár, a torkom porzik, hiába iszogatom a vizet, a nyeregtáskára rögzített flaskából.

A férfiakra sandítok, és némi elégtételt érzek, mikor megállapítom, hogy ők sincsenek jobb állapotban, már nincs kedvük egymáson köszörülni a nyelvüket.

Ráadásul Dharma egyre idegesítőbben danolászgat a beszlopált itókától, mintha ő sokkal jobb erőben lenne hármunknál, ez számomra egyrészt bosszantó, másrészt felettébb gyanús, ezért büszkeségemet legyűrve, javaslatot teszek a pihenőre.

–       Álljunk meg pihenni egy kicsit – mondom, miközben lovamat megtorpanásra késztetem.

–       Neeem-nem, még a Senita, akarom mondom Sentia kastély messze még – gurgulázza nehezen forgó nyelvvel, és összeakadozó szemekkel Dharma.

–       De Teirának szüksége van a pihenésre – érvel Solon, majd ásít egy bődületeset.

Bár fenemód álomkórosnak érzem magam, és szempilláimat mintha sűrű méz vonná be, azért nem hagyom magam, és erőtlenül felcsattanok:

–       Solon herceg legalább olyan törődöttnek látszik, mint a főszakács köténye egy kiadós lakoma elkészítése után.

–       Nos, igen. A kényelemhez szokott elkényeztetett hercegi tomporokat bizonyára feltörte már ennyi lovaglás, ellentétben velem, aki ha a szükség úgy hozta napokat töltöttem pihenés nélkül jó táltosom nyergében – motyogja hencegve Shoren. Részemről tehát folytathatnánk az utat, de természetesen ezt Teirának kell eldöntenie – tette hozzá félig lehunyt szemmel, oly ernyedten lógva a nyeregben, mint egy zsák pityóka.

Már éppen összegyűjtöm a lelkierőmet a válaszadásra, amikor Dharma belém fojtja a szót és közbecsuklik:

–       Azon az erdőn túl – mutat reszketeg ujjakkal az elérhetetlennek tetsző távolba – van egy fogadó, ahol megpihenhetünk éjszakára, addig kell már csak kibírni.

Fáradtan felsóhajtok és továbbindulásra ösztökélem hátasomat. A férfiak is hasonlóan tesznek, így folytatódik álmatag zötykölődésünk.

Úgy érzem napok is eltelnek, mire az erdőhöz érünk, a tudatom egyetlen dologra bírt beszűkülni, mégpedig az alvásra. Eleinte az ágyamról álmodoztam, később egy szalmazsákkal is beértem volna, az erdő közelében pedig bármelyik fa tövébe leheveredtem volna. A szemeimet iszonyatos erőfeszítésembe telt nyitva tartani, szinte már fájtak a szemgolyóim attól, hogy erőnek erejével bámultam ki a fejemből. A félárbocra ernyedt szemhéjaim alól a tájból, amelyen áthaladtunk, sajnos nem fogtam fel túl sokat. Éreztem, hogy a nap fájóan égeti a bőrömet, hogy a forrónak érzett levegő szinte mozdulatlan, de nem tudnám megmondani milyen úton jutottunk el idáig.

Az erdőbe érvén egy kissé felfrissülök, a fák között valamivel hűvösebb a levegő, és olyan élettel teli nyüzsgés van itt, hogy kicsit kijózanodok. Egy fehérszárnyú apró lepkeraj libben el az arcom előtt. Lenyűgözve figyelem játékosságukat. A gyönyörű, lélegzetelállítóan magas fák között elmosódott zöldarany derengésként szűrődik át a napfény. Shorenre rá tör egy állkapocs repegető ásítás, amely futótűzként terjed át az egész társaságra, rám is. Mindhárman kábán rázogatjuk a fejünket, mintha víz ment volna a fülünkbe, de az ólmos fáradtság nem akar tágítani.

Már éppen megjegyezném, hogy talán nem volna rossz ötlet megállni az erdő hűvösében egy percre, amikor torkomra forr a szó a dermedtségtől.

A semmiből bukkan elő egy tucat fegyveres ember, és ránk támadnak.

A kábaság valamelyest alábbhagy mindhármunkban, de egyikünk sem reagál olyan hirtelen, mint ahogyan elvárható lett volna. Így túlságosan közel kerülnek hozzánk, mire kellőképpen felocsúdunk mézgás állapotunkból. Shoren és Solon is fegyverre kap, és én is követem példájukat, a kardmarkolatra feszül a tenyerem. Egy pillanatra átsuhan a fejemen a gondolat, hogy ilyen álmatagon, és ilyen sárnehéz végtagokkal egyáltalán elbírom-e a kardot, de amikor kirántom a hüvelyéből, meglepődve tapasztalom, hogy a kard varázslatosan könnyű, és az első kézbevétel óta ismerős, erőt adó bizsergés szalad végig a karomon. A következő mozdulattal a combomat markolászó őrült tekintetű, vicsorgó katonára súlytok vele. A katona összerogy, de célját eléri, leránt Fandaro nyergéből. A földre nyekkenek, de nyomban talpra ránt a feszültség, egyszerre hárman rontanak rám, éktelen csatakiáltást hallatva. Hűséges paripám két lábra ágaskodik és a mellső lábaival kapálva úgy fejbe kólintja a szemből támadó harcost, hogy az menten elcsendesedik. A szemem sarkából észlelem, hogy a hátamra vetett köpeny annak ellenére, hogy szél nem rezeg, úgy örvénylik, fodrozódik és csapdos, akárha egy óriás madár hatalmas szárnyai volnának. A különösen viselkedő ruhaneműnek köszönhetem, hogy a bátor dalia, aki hátba kívánt támadni, nem tud kárt tenni bennem, mert vaktában vagdalkozik a fekete förgetegbe, amit a köpenyem kelt. Így a harmadik támadóra marad gondom mindössze, de még így is túlerőnek érzem. Észvesztő tempóban hadakozik, és látványos pörgésekkel, ugrásokkal tarkítja harcmodorát. Ha nem velem csatázna, még az is lehet, hogy gyönyörködnék tudásában. A kettőnk kardja éktelen sivalgással csap össze, és szikrákat szór, amikor összecsikorognak a pengék. Kétségbeesetten hárítom csapásait, de félő, hogy ellenfelem sosem fárad el. A kimerültségtől fél térdre rogyok, a két penge egymásnak feszül, és bár két kézzel markolom a sajátomat, így sem tudom sokáig távol tartani a harcedzett ellenfelem pengéjét az arcomtól. Mindeközben a hátam mögött továbbra is zajlik az árnyékvívás, és bebizonyosodik, hogy Shoren nem csupán hencegő, valóban kiválóan küzd, és Solont sem kell félteni, az asszonyálom külső ellenére ő is ragyogó harcos. A két férfi a támadás pillanatában felmérték, hogy félre kell tenniük az ellenségeskedésüket és ebben a pillanatban is hátukat egymásnak vetve szórják az ellenre halálos kimenetelű kardcsapásaikat. Már az utolsó katonákat aprítják, amikor végre észreveszik nyomorgatott helyzetemet, és a két férfi egyetlen összevillanó tekintetben megtárgyalják, hogy Solon a segítségemre siethet, mert Shoren már elbánik egymaga is maradék kettővel. Solon rákiált a támadómra, így egy pillanatra meglankad figyelme felém, ezért tartalék erőimet összegyűjtve el tudom lökni az arcom elől a kardot. Gyorsan talpra kecmergek és a szökdécs támadómra sújtok, aki az utolsó pillanatban ugrik el a felé suhanó fegyverem éle elől, vesztére, mert így Solon kardjába ugrik. Gyakorlatilag felnyársalja magát a széparcú támadója kardjára. Igen meglepett az arckifejezése, de már hiába röpködne tova, szája sarkából vér buggyan ki, és egy utolsó hörrenéssel eltávozik sötét lelke a porhüvelyéből. Solon azért nem hazudtolja meg magát teljesen, affektálva-undorkodva löki le pengéjéről a holttestet.

–       Nesze, ez is a tiéd finnyás hercegkisasszonyka, tessék, ettől majd nem virgonckodsz! –hallom a hátam mögül.

A hang gyanúsan ismerős, mintha egész nap a fejemben danolászott volna.

Fásultan az árnyékharcos felé fordulok, aki még mindig vehemensen küzd oltalmazó köpönyegemmel.

–      Dharma! – kiáltok fel meghökkenten, mikor gyanúm beigazolódik, és meglátom, hogy a királyi tanács küldötte is a támadók közé állt.

Két mozdulattal lefegyverzem a bohócot, és egy fához szögezem puszta kézzel, a kardom pengéjét pedig fenyegetően a torka elé helyezem.

–       Beszélj! – rivallok az öreg álságosra.

–       Minek beszéljen, egyértelmű, hogy rád támadott, Teira – csattan fel Shoren, aki immár végzett a maradék támadóval – öld meg! – teszi hozzá.

–       Nem. Előbb tudni akarom ki áll ennek a hátterében, és mit tett velünk, amitől olyannyira elbódultunk! – válaszolom higgadtan.

De Dharma ahelyett, hogy megszólalna, elrikoltja magát, amit első pillanatban nem tudunk mire vélni, de amikor lecsap ránk rút varjúféle madara, ami a szokásosnál tízszer nagyobb méretet öltött, és rám támad, rögtön megértjük. Azonban Dharma nem fogta fel, hogy a köpenyemmel harcolt ez idáig, rajtam egy karcolásnyi kárt sem tudott ejteni. A palást most is önállósítja magát, rárebben a madárra és két alsó sarkánál fogva önmagába bugyolálja a mit sem sejtő madarat, aki a köpenyhez érvén újra eredeti méretére csökken, gazdája komoly elkeseredésére.

–       Nem! – nyög fel Dharma – neked már rég a kikapart szemed hűlt helyét kellene dédelgetned – mered rám értetlenül.

–       De nem így történt, tedd túl magad rajta – vetem oda neki ridegen – most pedig felszólítalak, hogy beszélj! – szólítom fel, és a nyomaték kedvéért olyan hűvösen tekintek rá, amennyire elcsigázottságom engedi.

–       Beszélj, vagy elevenen nyúzlak meg, hasítalak ketté, belezlek ki rút öregember! – dörren Shoren hangja.

Én pedig ösztökélésként a kard pengéjét a nyakbőréhez feszítem úgy, hogy komoly kárt ne tegyek az árulóban, de azért fájdalmat okozzak neki.

–       Mindent elmondok, csak hagyjátok meg egy szegény öreg nyomorult életét – jajveszékel Dharma.

–       Rendben, kezdd azzal, hogy kinek a megbízásából szervezted ezt a támadást!

–       A királyi főtanácsos vesztegetett meg, hogy ha elintézem, hogy rátok támadjon egy csapat fegyveres, és aztán úgy rendezem el a helyszínt, mintha csupán egy rablótámadás áldozatai lennétek, akkor cserébe örök ifjúságot és csodás külsőt kapok az udvari mágustól. Mivel Kharul, atyád főtanácsosa tisztában volt vele, hogy gyermekkorod óta, leány létedre hadi kiképzést is kaptál, és úgy okoskodott, hogy a két kísérőd is valószínűleg ért a fegyverforgatáshoz, a vizeteket meg kell mérgezni mákony szerrel. Én pedig, hogy gyanútok nehogy felébredjen úgy tettem, mintha a jó borocska, amit iszogattam, fejbe kólintott volna.

–       Most már tudunk mindent, megölheted a vén bestét – morogja Shoren idegesen, miközben a földre üríti kulacsa tartalmát.

–       Éppen elegen haltak már meg, ezt a szerencsétlent szélnek eresztem, úgysem mer visszatérni ezzel a kudarccal Kharul színe elé. A madarát viszont megtartom, valahogy az az érzésem, jobban teszem, ha nem adom vissza ennek a féregnek.

–       Kérlek, drága Teira add nekem vissza Famót, úgysem tudnád hasznát venni, hiszen engem szolgál, mióta kibújt a tojáshéjból, – rimánkodik Dharma – ígérem, nem uszítom rád többet.

–       Kuncsorgásoddal még inkább meggyőztél, hogy jobban teszem, ha magamnál tartom kis kedvencedet, így legalább nem tudsz hamis üzenetet küldeni az álságos Kharulnak. Most pedig lódulj, mielőtt meggondolom magam, és mégis inkább kioltom haszontalan életedet – figyelmeztetem megvetően.

–       Minket se merészelj követni, mert ha megint megpróbálsz ránk támadni, saját kezűleg lógatlak fel az első fára a nagylábujjadnál fogva és hagylak a dögevők étvágyára – morran Shoren fenyegetően, miközben kardjáról törölgeti a vért egy hatalmas lapulevélbe.

Sarkon fordulok és ügyet sem vetek többé Kharul bábjára, inkább Fandarohoz sietek, aki a riadalom elmúltával, békésen álldogál a vert sereg fölött.

Mikor odaérek hozzá, homlokához döntöm a saját homlokomat néhány pillanat erejéig, amíg a remegés megszűnik izmaimban és a bensőmben, majd hátára lendülök jelezvén, hogy részemről folytathatjuk az utat.

Mindeközben Dharma észrevétlenül eloldalog, Shorenék pedig csatlakoznak hozzám, és elindulunk.

–       Mik a terveid azzal a döggel – kérdi Solon, midőn a köpenyembe bugyolált varjúra mutat.

–       Egyelőre nem tudom, lehet, hogy egyszerűen szélnek eresztem.

Mindeközben kicsomagolom a madarat a palástomból, és lovam kantárjához rögzítem egyik lábánál fogva. Annyi mozgástere marad a megszeppent állatnak, hogy ha akar, akkor a vállamra telepedhet, amit egyelőre nem mer megtenni.

–       A helyedben én inkább kitekerném a nyakát, nehogy kikaparja a szemem – mondja Shoren.

–       Nem tartok ilyesmitől, ha pedig mégis meg akarna támadni, remélem, a köpönyegem ismét a segítségemre siet.

Egy valamiben biztosan igazat mondott az álnok Dharma, az erdőn túl egy fogadót találunk, ahol éjszakára megszállhatunk.

A vacsorát hosszú faasztaloknál szolgálja fel a fogadós, a neje és leányaik. Ugyan mindannyiunkból elpárolgott már Dharma mákonyszere, a fárasztó nap után igen kókadtan ülünk az étkek fölött. Solonnak igen nagy sikere van a fogadósné és leányai körében, folyton körülötte sündörögnek, minduntalan újratöltik kupáját, finomabbnál finomabb falatokkal kínálgatják, nem csak az ételek közül, hanem saját bájaikkal is. Mindegyik igen csecses-faros fehérnép, van mit villantgatniuk. Egytől-egyig tejfehér bőrűek, kék szeműek és szőke hajukat varkocsba fonva viselik. Solon látszólag igyekszik ügyet sem vetni rájuk. Nem tudom, hogy azért, mert valóban nem tetszik neki a hölgykoszorú rajongása, vagy rám akar jó benyomást tenni. Ettől függetlenül el-elcsípek néhány bizonyosan észrevétlennek gondolt mozdulatot a herceg részéről, amelyek kevéssé sem voltak elutasítóak, annál inkább bátorítóak az ostobácska nőszemélyek szemében. Egy-egy vétlennek tetsző mozdulat, mely során Solon látszólag az elébe hurcolt tálért, kancsóért nyúl, ám loppal végig simít a törleszkedő leányok csípőjén, derekán, kebelén. Az egyik leányzó fondorlatosnak gondolván magát eljátssza, hogy bokája megbicsaklik, ezért a herceg ölébe esik. A nagyhangú Shorennek viszont szemmel láthatólag nem lenne ellenére, ha az ölébe pottyanna egy ilyen simulékony leányzó, ezért elhívén Solon kínját, midőn ölébe zuhan a nem kívánt felajánlás, derékon kapja a fiatal lányt és áthúzza a saját ölébe. Erre a cserfes lányka eleinte tessék-lássék módon ellenkezik, de mind többször kacag fel kihívóan. Majd csiklandós évődésbe kezdenek, amitől már nem csak a szemem forog, de a gyomrom is, aztán megkönnyebbülésemre, sietősen félrevonul az egymás társaságát mind jobban élvező párocska.

Mindeközben a Dharmától kobzott madárkával való ismerkedésem már sokat haladt előre. Továbbra sem oldoztam el béklyóiból, csak miután leszálltam lovamról a zsineg másik végét átkötöztem Fandaro kantárjáról a csuklómra. Mostanra már elüldögél a vállamon is. Vacsora közben pedig érdeklődve figyelte a falatokat, amiket felkínáltam neki. A gyümölcsfélék és sajtok nem kellettek neki, ám amikor egy darabka sültet kínáltam neki, azt óvatosan, nagyon lassan elvette a kezemből. Az első falatoknál még ugyanilyen bátortalanul viselkedett, aztán amikor rájött, hogy eszem ágában sincs bántani őt, leröppent a vállamról a kezem mellé, mohón csipdeste ki a számára ízletes falatokat az asztalra készített tálakból. Egy ízben Shorent is leállítottam, amikor látván a madár szemtelenségét, mérgében agyon akarta csapni. Ekkor ismét a vállamra szökkent Famo, és onnan vijjogott megfélemlítőleg Shorenre.

Az incidens után nem volt hajlandó lejönni a vállamról, sőt csőrét szárnya alá dugva el is szenderedett.

Én még elüldögélnék kicsit az asztalnál, hiszen a fogadó tele van érdekesnél érdekesebb küllemű egyénekkel, és arra is kíváncsi lennék, hogy a fogadós – leányain kívül – milyen mulatságot szán a vendégeinek, ám Solon megragadja a karomat és színpadiasan körbe mutatva, szenvelgő arccal így szól:

–       Kérlek, tarts velem egy kis sétára, nem bírom már ezt a nyüzsgést. Állandóan ilyen helyzetbe kerülök, oly terhes már számomra ez a fokozott érdeklődés. Minduntalan azon tépelődöm, hogy vajon találok-e olyan asszonyt, ki a küllem mögé szeretne látni. Gondolom téged sem hagy hidegen szépségem, bár le kell szögeznem, hogy az én szépségem a tied mellett természetesen nem számottevő – teszi hozzá sietve, csekély meggyőződéssel a hangjában. Biztosíthatlak, – folytatja, miközben a hajammal babrál – én nem foglak magadra hagyni olyan faragatlan módon, mint a számkivetett herceg, nincs más vágyam, mint a holdfény ezüst pászmái alatt közelebbről megismerni téged. Én nem keresek olcsó élvezeteket. De mégis, vajon miért nem tudnak az asszonyszemélyek mind olyan higgadtan viselkedni, mint te, hercegnőm?

Szeretek éjjelente kint időzni a szabadban. Hallgatni a madarak és a rágcsálók neszezését, figyelni a csillagokat, élvezni a mámorító éj-illatot, most valahogy mégsem akaródzott sétálni mennem a mártíriumát átélten előadó királyfival.

–       Kedves herceg, szerintem élvezd ki az asszonyszemélyek elsöprő szenvedélyét, amivel irántad viseltetnek, hiszen a hús romlandó, te sem maradhatsz örökké ilyen kellemes külsejű. Bár hozzá kell tennem, hogy a fogadósné és leányai nem csupán az arcod szépségéért rajonganak ilyen hévvel, hanem a szemmel látható származásod és feltételezett vagyonod iránt legalább olyannyira ácsingóznak – mondom Solonnak bűbájosan, majd sarkon fordulok és faképnél hagyom, hadd emésztgesse az elhangzottakat.

Eliramodásomnak más haszna is akadt azon kívül, hogy nem kell Solonnal bájolognom, a hercegre áhítozó mindenre kész leányok egyre szikrázóbb szemmel néztek rám, és együgyű célzásokat tettek arra vonatkozóan, hogy miért vonakodom a szépséges férfi karjaiba vetni magam, továbbá igyekeztek felhívni Solon figyelmét arra, hogy milyen mérhetetlen különbség látható az ő kézzelfogható férfiálom bájaik és az én csenevészségem között.

Való igaz, hogy nem dagadozik ki a keblem a ruhám kivágásából, és a farom sem túl méretes, ráadásul a derekam is karcsú, és az arcom sem holdvilág kerek, mint az övék. Hollófekete hajamat feltűztem a nagyitól kapott hajtűkkel, csak egy-két tincs csigázik keskeny arcom körül. Égszín szemeimet sűrű fekete pillák szegélyezik, orrom egyenes, szám apró, és dús, mint egy málnaszem. Bár nem volt mindig így, mostanra már tűrhető viszonyba kerültem ezzel a külsővel, így nem tudnak megsérteni a féltékeny fogadós leányok.

Pár perccel később bezárkózom a szegényes berendezésű szobába a vállamon alvó Famóval együtt. Áttelepítem a madarat az ágy mellett álló szék háttámlájára, amire előzőleg ráterítettem a nagyitól kapott palástot. Végigsimítok a különös kelméből készült köpönyegen, és hálásan gondolok arra, hogy milyen jó szolgálatot tett a harcban. Meg sem lepődtem azon, hogy sem Dharma kardcsapásai, sem a madár karmai nem tudtak kárt tenni a szövetben. Bár nem számítok Famo részéről támadásra, remélem, hogy a köpeny akkor is önállósítja magát, ha nem a vállaimon van, hanem a széktámlán, ha a szükség úgy hozza. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy a madarat hozzákötözzem-e a székhez, de aztán úgy döntök, hogy inkább a lábáról is leoldom a zsineget.

Miközben kristálytiszta tóban feredőzésről ábrándozom, a szobába készített szűkös mosdótálban lecsutakolom magam, majd nyugovóra térek.