A kötelező udvari ceremóniák után elindulhattunk végre. A nagyinak igaza volt, Dharma nem volt egy szívderítő jelenség. Alacsony termetű, zömök, kerekded figura. Ősz haja ritkás, az is tincsekbe tapadtan meredezik szerte a koponyájáról. Fogai ritkásak, és az a kevéske is kifelé igyekszik a szájából. Feje széles és lapos, mint egy cipó. Bőre rücskös, ráncos és vörhenyes, ami arról tanúskodik, hogy nem veti meg az itókát. Bár az ital iránti szeretetét mással is buzgón alátámasztja: amióta elindultunk, folyamatosan kortyolgat butykosából.
Arra számítok, hogy hamarosan leszédül lováról bódultságában, vagy legkésőbb az első éjszakai szállásul szolgáló fogadóban felejtődik majd.
Tehát négyen vágtunk neki az útnak. Hárman, a két kiválasztott ifjú és én lovainkon ülünk. Solon hátasa egy szürke, jól izmolt, nemes küllemű jószág. Nyaka szépen ívelt, sörénye és farka hullámos és selymes. Pont olyan lírai volt első látásra, mint a gazdája.
Shoren egy szögletes megjelenésű, roppant izmos sötétbarna csatalovon ül, az ő lova tűnik a leginkább strapabíróbbnak, amire szüksége is van szegény párának, mert a gazdája súlya a páncéljai nélkül is számottevő lehet. Az impozáns paripának a homlokán és az orrán egy-egy hegyével szembeforduló fehér háromszög alakú foltja van, akár egy homokóra.
Én Fandaro nevű lovamon ülök, gyönyörű mén, testét fényes fekete szőr borítja, de hosszú sörénye és farka búzakalász-szőke.
Dharma egy öszvérszerű, póninál alig nagyobb csúf állaton üldögél, aki mindig kissé lemarad, így a hátunk mögött kullognak, ami szerfelett zavaró, hiszen így nehezen tudom szemmel tartani. Dharma vállán ül fekete tollú madara is, mivel a madár révén tud levelet váltani a királyi tanáccsal.
– Csak nehogy ez a vénember is a varázslónő elé kívánjon járulni velünk, mert még a végén valamelyikünkkel összeházasítja a bolondot – morogja Shoren. Bár még az is lehet, hogy jól sülne el a dolog, – folytatja kaján vigyorral az ábrázatán – ha a piperkőcöt és az iszákost összeboronálja, akkor mi végre egymáséi lehetünk – kacsint rám a számkivetett herceg.
– Szerintem ti sokkal inkább összeillenétek, nézz csak magadra – vág vissza Solon – ugyanolyan ápolatlan vagy, mint az a vén balga. Egyáltalán mi szükség a jelenlétére? – kérdi tőlem fintorogva a királyfi.
– A királyi tanács ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen minket, amolyan felvigyázó szerepkörben.
A két férfi csipkelődésére ügyet sem vetek. Majd elrendezik egymás között, ahogyan akarják.
Inkább az élre ügetek, hogy ne kelljen hallgatnom a civódásukat, melynek fő témája, hogy melyikőjük alkalmasabb szeretett hazám és jómagam uralására. Nem lepődök meg különösebben, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy szükséges kellékről. De azt is le tudom szűrni a szövegelésükből, hogy Solon észbeli képességei számottevőbbek, jobban beszél, viszont kevéssé hősi lelkületű, míg Shoren a nyers erőben hisz, és magas rangja ellenére csupán elenyésző energiát fektetett elméje pallérozására. Egy valamiben azonban fenemód hasonlítanak, egyikük sem tudja elviselni, hogy egy fehérszemély irányítsa őket.
Több órányi menetelés után magam is meglepődök, hogy mennyire elbódultam, a végtagjaim ólomsúlyúak, a nap tűzését elviselhetetlenül kellemetlennek érzem, holott a delelőn már rég túl jár, a torkom porzik, hiába iszogatom a vizet, a nyeregtáskára rögzített flaskából.
A férfiakra sandítok, és némi elégtételt érzek, mikor megállapítom, hogy ők sincsenek jobb állapotban, már nincs kedvük egymáson köszörülni a nyelvüket.
Ráadásul Dharma egyre idegesítőbben danolászgat a beszlopált itókától, mintha ő sokkal jobb erőben lenne hármunknál, ez számomra egyrészt bosszantó, másrészt felettébb gyanús, ezért büszkeségemet legyűrve, javaslatot teszek a pihenőre.
– Álljunk meg pihenni egy kicsit – mondom, miközben lovamat megtorpanásra késztetem.
– Neeem-nem, még a Senita, akarom mondom Sentia kastély messze még – gurgulázza nehezen forgó nyelvvel, és összeakadozó szemekkel Dharma.
– De Teirának szüksége van a pihenésre – érvel Solon, majd ásít egy bődületeset.
Bár fenemód álomkórosnak érzem magam, és szempilláimat mintha sűrű méz vonná be, azért nem hagyom magam, és erőtlenül felcsattanok:
– Solon herceg legalább olyan törődöttnek látszik, mint a főszakács köténye egy kiadós lakoma elkészítése után.
– Nos, igen. A kényelemhez szokott elkényeztetett hercegi tomporokat bizonyára feltörte már ennyi lovaglás, ellentétben velem, aki ha a szükség úgy hozta napokat töltöttem pihenés nélkül jó táltosom nyergében – motyogja hencegve Shoren. Részemről tehát folytathatnánk az utat, de természetesen ezt Teirának kell eldöntenie – tette hozzá félig lehunyt szemmel, oly ernyedten lógva a nyeregben, mint egy zsák pityóka.
Már éppen összegyűjtöm a lelkierőmet a válaszadásra, amikor Dharma belém fojtja a szót és közbecsuklik:
– Azon az erdőn túl – mutat reszketeg ujjakkal az elérhetetlennek tetsző távolba – van egy fogadó, ahol megpihenhetünk éjszakára, addig kell már csak kibírni.
Fáradtan felsóhajtok és továbbindulásra ösztökélem hátasomat. A férfiak is hasonlóan tesznek, így folytatódik álmatag zötykölődésünk.
Úgy érzem napok is eltelnek, mire az erdőhöz érünk, a tudatom egyetlen dologra bírt beszűkülni, mégpedig az alvásra. Eleinte az ágyamról álmodoztam, később egy szalmazsákkal is beértem volna, az erdő közelében pedig bármelyik fa tövébe leheveredtem volna. A szemeimet iszonyatos erőfeszítésembe telt nyitva tartani, szinte már fájtak a szemgolyóim attól, hogy erőnek erejével bámultam ki a fejemből. A félárbocra ernyedt szemhéjaim alól a tájból, amelyen áthaladtunk, sajnos nem fogtam fel túl sokat. Éreztem, hogy a nap fájóan égeti a bőrömet, hogy a forrónak érzett levegő szinte mozdulatlan, de nem tudnám megmondani milyen úton jutottunk el idáig.
Az erdőbe érvén egy kissé felfrissülök, a fák között valamivel hűvösebb a levegő, és olyan élettel teli nyüzsgés van itt, hogy kicsit kijózanodok. Egy fehérszárnyú apró lepkeraj libben el az arcom előtt. Lenyűgözve figyelem játékosságukat. A gyönyörű, lélegzetelállítóan magas fák között elmosódott zöldarany derengésként szűrődik át a napfény. Shorenre rá tör egy állkapocs repegető ásítás, amely futótűzként terjed át az egész társaságra, rám is. Mindhárman kábán rázogatjuk a fejünket, mintha víz ment volna a fülünkbe, de az ólmos fáradtság nem akar tágítani.
Már éppen megjegyezném, hogy talán nem volna rossz ötlet megállni az erdő hűvösében egy percre, amikor torkomra forr a szó a dermedtségtől.
A semmiből bukkan elő egy tucat fegyveres ember, és ránk támadnak.
A kábaság valamelyest alábbhagy mindhármunkban, de egyikünk sem reagál olyan hirtelen, mint ahogyan elvárható lett volna. Így túlságosan közel kerülnek hozzánk, mire kellőképpen felocsúdunk mézgás állapotunkból. Shoren és Solon is fegyverre kap, és én is követem példájukat, a kardmarkolatra feszül a tenyerem. Egy pillanatra átsuhan a fejemen a gondolat, hogy ilyen álmatagon, és ilyen sárnehéz végtagokkal egyáltalán elbírom-e a kardot, de amikor kirántom a hüvelyéből, meglepődve tapasztalom, hogy a kard varázslatosan könnyű, és az első kézbevétel óta ismerős, erőt adó bizsergés szalad végig a karomon. A következő mozdulattal a combomat markolászó őrült tekintetű, vicsorgó katonára súlytok vele. A katona összerogy, de célját eléri, leránt Fandaro nyergéből. A földre nyekkenek, de nyomban talpra ránt a feszültség, egyszerre hárman rontanak rám, éktelen csatakiáltást hallatva. Hűséges paripám két lábra ágaskodik és a mellső lábaival kapálva úgy fejbe kólintja a szemből támadó harcost, hogy az menten elcsendesedik. A szemem sarkából észlelem, hogy a hátamra vetett köpeny annak ellenére, hogy szél nem rezeg, úgy örvénylik, fodrozódik és csapdos, akárha egy óriás madár hatalmas szárnyai volnának. A különösen viselkedő ruhaneműnek köszönhetem, hogy a bátor dalia, aki hátba kívánt támadni, nem tud kárt tenni bennem, mert vaktában vagdalkozik a fekete förgetegbe, amit a köpenyem kelt. Így a harmadik támadóra marad gondom mindössze, de még így is túlerőnek érzem. Észvesztő tempóban hadakozik, és látványos pörgésekkel, ugrásokkal tarkítja harcmodorát. Ha nem velem csatázna, még az is lehet, hogy gyönyörködnék tudásában. A kettőnk kardja éktelen sivalgással csap össze, és szikrákat szór, amikor összecsikorognak a pengék. Kétségbeesetten hárítom csapásait, de félő, hogy ellenfelem sosem fárad el. A kimerültségtől fél térdre rogyok, a két penge egymásnak feszül, és bár két kézzel markolom a sajátomat, így sem tudom sokáig távol tartani a harcedzett ellenfelem pengéjét az arcomtól. Mindeközben a hátam mögött továbbra is zajlik az árnyékvívás, és bebizonyosodik, hogy Shoren nem csupán hencegő, valóban kiválóan küzd, és Solont sem kell félteni, az asszonyálom külső ellenére ő is ragyogó harcos. A két férfi a támadás pillanatában felmérték, hogy félre kell tenniük az ellenségeskedésüket és ebben a pillanatban is hátukat egymásnak vetve szórják az ellenre halálos kimenetelű kardcsapásaikat. Már az utolsó katonákat aprítják, amikor végre észreveszik nyomorgatott helyzetemet, és a két férfi egyetlen összevillanó tekintetben megtárgyalják, hogy Solon a segítségemre siethet, mert Shoren már elbánik egymaga is maradék kettővel. Solon rákiált a támadómra, így egy pillanatra meglankad figyelme felém, ezért tartalék erőimet összegyűjtve el tudom lökni az arcom elől a kardot. Gyorsan talpra kecmergek és a szökdécs támadómra sújtok, aki az utolsó pillanatban ugrik el a felé suhanó fegyverem éle elől, vesztére, mert így Solon kardjába ugrik. Gyakorlatilag felnyársalja magát a széparcú támadója kardjára. Igen meglepett az arckifejezése, de már hiába röpködne tova, szája sarkából vér buggyan ki, és egy utolsó hörrenéssel eltávozik sötét lelke a porhüvelyéből. Solon azért nem hazudtolja meg magát teljesen, affektálva-undorkodva löki le pengéjéről a holttestet.
– Nesze, ez is a tiéd finnyás hercegkisasszonyka, tessék, ettől majd nem virgonckodsz! –hallom a hátam mögül.
A hang gyanúsan ismerős, mintha egész nap a fejemben danolászott volna.
Fásultan az árnyékharcos felé fordulok, aki még mindig vehemensen küzd oltalmazó köpönyegemmel.
– Dharma! – kiáltok fel meghökkenten, mikor gyanúm beigazolódik, és meglátom, hogy a királyi tanács küldötte is a támadók közé állt.
Két mozdulattal lefegyverzem a bohócot, és egy fához szögezem puszta kézzel, a kardom pengéjét pedig fenyegetően a torka elé helyezem.
– Beszélj! – rivallok az öreg álságosra.
– Minek beszéljen, egyértelmű, hogy rád támadott, Teira – csattan fel Shoren, aki immár végzett a maradék támadóval – öld meg! – teszi hozzá.
– Nem. Előbb tudni akarom ki áll ennek a hátterében, és mit tett velünk, amitől olyannyira elbódultunk! – válaszolom higgadtan.
De Dharma ahelyett, hogy megszólalna, elrikoltja magát, amit első pillanatban nem tudunk mire vélni, de amikor lecsap ránk rút varjúféle madara, ami a szokásosnál tízszer nagyobb méretet öltött, és rám támad, rögtön megértjük. Azonban Dharma nem fogta fel, hogy a köpenyemmel harcolt ez idáig, rajtam egy karcolásnyi kárt sem tudott ejteni. A palást most is önállósítja magát, rárebben a madárra és két alsó sarkánál fogva önmagába bugyolálja a mit sem sejtő madarat, aki a köpenyhez érvén újra eredeti méretére csökken, gazdája komoly elkeseredésére.
– Nem! – nyög fel Dharma – neked már rég a kikapart szemed hűlt helyét kellene dédelgetned – mered rám értetlenül.
– De nem így történt, tedd túl magad rajta – vetem oda neki ridegen – most pedig felszólítalak, hogy beszélj! – szólítom fel, és a nyomaték kedvéért olyan hűvösen tekintek rá, amennyire elcsigázottságom engedi.
– Beszélj, vagy elevenen nyúzlak meg, hasítalak ketté, belezlek ki rút öregember! – dörren Shoren hangja.
Én pedig ösztökélésként a kard pengéjét a nyakbőréhez feszítem úgy, hogy komoly kárt ne tegyek az árulóban, de azért fájdalmat okozzak neki.
– Mindent elmondok, csak hagyjátok meg egy szegény öreg nyomorult életét – jajveszékel Dharma.
– Rendben, kezdd azzal, hogy kinek a megbízásából szervezted ezt a támadást!
– A királyi főtanácsos vesztegetett meg, hogy ha elintézem, hogy rátok támadjon egy csapat fegyveres, és aztán úgy rendezem el a helyszínt, mintha csupán egy rablótámadás áldozatai lennétek, akkor cserébe örök ifjúságot és csodás külsőt kapok az udvari mágustól. Mivel Kharul, atyád főtanácsosa tisztában volt vele, hogy gyermekkorod óta, leány létedre hadi kiképzést is kaptál, és úgy okoskodott, hogy a két kísérőd is valószínűleg ért a fegyverforgatáshoz, a vizeteket meg kell mérgezni mákony szerrel. Én pedig, hogy gyanútok nehogy felébredjen úgy tettem, mintha a jó borocska, amit iszogattam, fejbe kólintott volna.
– Most már tudunk mindent, megölheted a vén bestét – morogja Shoren idegesen, miközben a földre üríti kulacsa tartalmát.
– Éppen elegen haltak már meg, ezt a szerencsétlent szélnek eresztem, úgysem mer visszatérni ezzel a kudarccal Kharul színe elé. A madarát viszont megtartom, valahogy az az érzésem, jobban teszem, ha nem adom vissza ennek a féregnek.
– Kérlek, drága Teira add nekem vissza Famót, úgysem tudnád hasznát venni, hiszen engem szolgál, mióta kibújt a tojáshéjból, – rimánkodik Dharma – ígérem, nem uszítom rád többet.
– Kuncsorgásoddal még inkább meggyőztél, hogy jobban teszem, ha magamnál tartom kis kedvencedet, így legalább nem tudsz hamis üzenetet küldeni az álságos Kharulnak. Most pedig lódulj, mielőtt meggondolom magam, és mégis inkább kioltom haszontalan életedet – figyelmeztetem megvetően.
– Minket se merészelj követni, mert ha megint megpróbálsz ránk támadni, saját kezűleg lógatlak fel az első fára a nagylábujjadnál fogva és hagylak a dögevők étvágyára – morran Shoren fenyegetően, miközben kardjáról törölgeti a vért egy hatalmas lapulevélbe.
Sarkon fordulok és ügyet sem vetek többé Kharul bábjára, inkább Fandarohoz sietek, aki a riadalom elmúltával, békésen álldogál a vert sereg fölött.
Mikor odaérek hozzá, homlokához döntöm a saját homlokomat néhány pillanat erejéig, amíg a remegés megszűnik izmaimban és a bensőmben, majd hátára lendülök jelezvén, hogy részemről folytathatjuk az utat.
Mindeközben Dharma észrevétlenül eloldalog, Shorenék pedig csatlakoznak hozzám, és elindulunk.
– Mik a terveid azzal a döggel – kérdi Solon, midőn a köpenyembe bugyolált varjúra mutat.
– Egyelőre nem tudom, lehet, hogy egyszerűen szélnek eresztem.
Mindeközben kicsomagolom a madarat a palástomból, és lovam kantárjához rögzítem egyik lábánál fogva. Annyi mozgástere marad a megszeppent állatnak, hogy ha akar, akkor a vállamra telepedhet, amit egyelőre nem mer megtenni.
– A helyedben én inkább kitekerném a nyakát, nehogy kikaparja a szemem – mondja Shoren.
– Nem tartok ilyesmitől, ha pedig mégis meg akarna támadni, remélem, a köpönyegem ismét a segítségemre siet.
Egy valamiben biztosan igazat mondott az álnok Dharma, az erdőn túl egy fogadót találunk, ahol éjszakára megszállhatunk.
A vacsorát hosszú faasztaloknál szolgálja fel a fogadós, a neje és leányaik. Ugyan mindannyiunkból elpárolgott már Dharma mákonyszere, a fárasztó nap után igen kókadtan ülünk az étkek fölött. Solonnak igen nagy sikere van a fogadósné és leányai körében, folyton körülötte sündörögnek, minduntalan újratöltik kupáját, finomabbnál finomabb falatokkal kínálgatják, nem csak az ételek közül, hanem saját bájaikkal is. Mindegyik igen csecses-faros fehérnép, van mit villantgatniuk. Egytől-egyig tejfehér bőrűek, kék szeműek és szőke hajukat varkocsba fonva viselik. Solon látszólag igyekszik ügyet sem vetni rájuk. Nem tudom, hogy azért, mert valóban nem tetszik neki a hölgykoszorú rajongása, vagy rám akar jó benyomást tenni. Ettől függetlenül el-elcsípek néhány bizonyosan észrevétlennek gondolt mozdulatot a herceg részéről, amelyek kevéssé sem voltak elutasítóak, annál inkább bátorítóak az ostobácska nőszemélyek szemében. Egy-egy vétlennek tetsző mozdulat, mely során Solon látszólag az elébe hurcolt tálért, kancsóért nyúl, ám loppal végig simít a törleszkedő leányok csípőjén, derekán, kebelén. Az egyik leányzó fondorlatosnak gondolván magát eljátssza, hogy bokája megbicsaklik, ezért a herceg ölébe esik. A nagyhangú Shorennek viszont szemmel láthatólag nem lenne ellenére, ha az ölébe pottyanna egy ilyen simulékony leányzó, ezért elhívén Solon kínját, midőn ölébe zuhan a nem kívánt felajánlás, derékon kapja a fiatal lányt és áthúzza a saját ölébe. Erre a cserfes lányka eleinte tessék-lássék módon ellenkezik, de mind többször kacag fel kihívóan. Majd csiklandós évődésbe kezdenek, amitől már nem csak a szemem forog, de a gyomrom is, aztán megkönnyebbülésemre, sietősen félrevonul az egymás társaságát mind jobban élvező párocska.
Mindeközben a Dharmától kobzott madárkával való ismerkedésem már sokat haladt előre. Továbbra sem oldoztam el béklyóiból, csak miután leszálltam lovamról a zsineg másik végét átkötöztem Fandaro kantárjáról a csuklómra. Mostanra már elüldögél a vállamon is. Vacsora közben pedig érdeklődve figyelte a falatokat, amiket felkínáltam neki. A gyümölcsfélék és sajtok nem kellettek neki, ám amikor egy darabka sültet kínáltam neki, azt óvatosan, nagyon lassan elvette a kezemből. Az első falatoknál még ugyanilyen bátortalanul viselkedett, aztán amikor rájött, hogy eszem ágában sincs bántani őt, leröppent a vállamról a kezem mellé, mohón csipdeste ki a számára ízletes falatokat az asztalra készített tálakból. Egy ízben Shorent is leállítottam, amikor látván a madár szemtelenségét, mérgében agyon akarta csapni. Ekkor ismét a vállamra szökkent Famo, és onnan vijjogott megfélemlítőleg Shorenre.
Az incidens után nem volt hajlandó lejönni a vállamról, sőt csőrét szárnya alá dugva el is szenderedett.
Én még elüldögélnék kicsit az asztalnál, hiszen a fogadó tele van érdekesnél érdekesebb küllemű egyénekkel, és arra is kíváncsi lennék, hogy a fogadós – leányain kívül – milyen mulatságot szán a vendégeinek, ám Solon megragadja a karomat és színpadiasan körbe mutatva, szenvelgő arccal így szól:
– Kérlek, tarts velem egy kis sétára, nem bírom már ezt a nyüzsgést. Állandóan ilyen helyzetbe kerülök, oly terhes már számomra ez a fokozott érdeklődés. Minduntalan azon tépelődöm, hogy vajon találok-e olyan asszonyt, ki a küllem mögé szeretne látni. Gondolom téged sem hagy hidegen szépségem, bár le kell szögeznem, hogy az én szépségem a tied mellett természetesen nem számottevő – teszi hozzá sietve, csekély meggyőződéssel a hangjában. Biztosíthatlak, – folytatja, miközben a hajammal babrál – én nem foglak magadra hagyni olyan faragatlan módon, mint a számkivetett herceg, nincs más vágyam, mint a holdfény ezüst pászmái alatt közelebbről megismerni téged. Én nem keresek olcsó élvezeteket. De mégis, vajon miért nem tudnak az asszonyszemélyek mind olyan higgadtan viselkedni, mint te, hercegnőm?
Szeretek éjjelente kint időzni a szabadban. Hallgatni a madarak és a rágcsálók neszezését, figyelni a csillagokat, élvezni a mámorító éj-illatot, most valahogy mégsem akaródzott sétálni mennem a mártíriumát átélten előadó királyfival.
– Kedves herceg, szerintem élvezd ki az asszonyszemélyek elsöprő szenvedélyét, amivel irántad viseltetnek, hiszen a hús romlandó, te sem maradhatsz örökké ilyen kellemes külsejű. Bár hozzá kell tennem, hogy a fogadósné és leányai nem csupán az arcod szépségéért rajonganak ilyen hévvel, hanem a szemmel látható származásod és feltételezett vagyonod iránt legalább olyannyira ácsingóznak – mondom Solonnak bűbájosan, majd sarkon fordulok és faképnél hagyom, hadd emésztgesse az elhangzottakat.
Eliramodásomnak más haszna is akadt azon kívül, hogy nem kell Solonnal bájolognom, a hercegre áhítozó mindenre kész leányok egyre szikrázóbb szemmel néztek rám, és együgyű célzásokat tettek arra vonatkozóan, hogy miért vonakodom a szépséges férfi karjaiba vetni magam, továbbá igyekeztek felhívni Solon figyelmét arra, hogy milyen mérhetetlen különbség látható az ő kézzelfogható férfiálom bájaik és az én csenevészségem között.
Való igaz, hogy nem dagadozik ki a keblem a ruhám kivágásából, és a farom sem túl méretes, ráadásul a derekam is karcsú, és az arcom sem holdvilág kerek, mint az övék. Hollófekete hajamat feltűztem a nagyitól kapott hajtűkkel, csak egy-két tincs csigázik keskeny arcom körül. Égszín szemeimet sűrű fekete pillák szegélyezik, orrom egyenes, szám apró, és dús, mint egy málnaszem. Bár nem volt mindig így, mostanra már tűrhető viszonyba kerültem ezzel a külsővel, így nem tudnak megsérteni a féltékeny fogadós leányok.
Pár perccel később bezárkózom a szegényes berendezésű szobába a vállamon alvó Famóval együtt. Áttelepítem a madarat az ágy mellett álló szék háttámlájára, amire előzőleg ráterítettem a nagyitól kapott palástot. Végigsimítok a különös kelméből készült köpönyegen, és hálásan gondolok arra, hogy milyen jó szolgálatot tett a harcban. Meg sem lepődtem azon, hogy sem Dharma kardcsapásai, sem a madár karmai nem tudtak kárt tenni a szövetben. Bár nem számítok Famo részéről támadásra, remélem, hogy a köpeny akkor is önállósítja magát, ha nem a vállaimon van, hanem a széktámlán, ha a szükség úgy hozza. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy a madarat hozzákötözzem-e a székhez, de aztán úgy döntök, hogy inkább a lábáról is leoldom a zsineget.
Miközben kristálytiszta tóban feredőzésről ábrándozom, a szobába készített szűkös mosdótálban lecsutakolom magam, majd nyugovóra térek.
Az elején a leírás elég darabosra sikeredett, pedig érzékletes jelzőket használsz. Viszont:
Jelen és múlt idő zavaróan váltakozik, a párbeszédek néha nem túl életszerűek(„neked már rég a kikapart szemed hűlt helyét kellene dédelgetned „), de van hogy hiányzik az írásjel a végükről(„Mik a terveid azzal a döggel – kérdi Solon”).
A legnagyobb bajom még, hogy történik egy izgalmas esemény, egy támadás, mégis, semmi izgalom nem tölt el az olvasása közben. Egyáltalán semmi. Ennek az az oka, hogy nem bemutatva, csak leírva van a jelenet, amitől én nem tudom átélni. Még formailag is, az egész csak egy nagy tömb, nincs tagolva. De ugyanez érvényes a nagyra növő madárral, kb két mondatban el van intézve, hogy a lány köpenye magába csomagolja, és kész.
Találtam ellentmondásos dolgokat is, pl Solon „igyekszik ügyet sem vetni rájuk”(az őt körülrajongó hölgyekre), aztán megtudjuk, hogy a férfi néha „loppal végig simít a törleszkedő leányok csípőjén, derekán, kebelén”. A kebelén?? Azért ha valaki azt a látszatot igyekszik fenntartani, hogy nem érdeklik a nyüzsgő leányok, nem fogja a _mellüket_ simogatni, max azt tudom elképzelni, hogy a tekintetének időnként nem tud parancsolni, és oda-odasiklik a domborulatokra. : )
Ami még zavart, az a szóhasználat. Néha kiugróan archaizáló kifejezésekbe botlottam, mint „feredőzés”, „danolászgat” stb. Félre értés ne essék, én imádom az ilyen régies magyar szavakat, egyszerűen gyönyörűek, de: szerintem nem illik ebbe a közegbe. Ha az egész mű nyelvezete ilyen lenne, akkor igen, de így nem.
Szerintem erős csiszolásra szorul még a regény, de sok sikert kívánok neki!
A nyelvi környezet változatlan az első részhez képest.
„Dharma vállán ül fekete tollú madara is, mivel a madár révén tud levelet váltani a királyi tanáccsal.” Ez nem azt sugallja, hogy a levélváltás miatt van velük a madár, hanem azért mert Dahrma vállán van olyan helyen, ahol levelet tud váltani. (Mintha arról a vállról működne az üzenetváltás.)
Tipikus példája a feleslegesen bonyolított mondatnak: ”…a nap tűzését elviselhetetlenül kellemetlennek érzem,…” Ehelyett egyszerűen. „…a nap tüzét…” Lehetne még egyszerűbben is…
„- Solon herceg legalább olyan törődöttnek látszik, mint a főszakács köténye egy kiadós lakoma elkészítése után.” Képtelen szókép. A kötény lehet ragacsos vagy koszos, mocskos, de éppen törődött?
„…a tudatom egyetlen dologra bírt beszűkülni, mégpedig az alvásra.” Ezt nem elemzem.
Rengeteget ugrálunk a jelen és múlt idő között.
Bosszantanak a pongyolán fogalmazott mondatok. Van olyan, amelyik mást jelent, mint amit jelentenie kellene. „Észvesztő tempóban hadakozik, és látványos pörgésekkel, ugrásokkal tarkítja harcmodorát.” Karddal a kézben a vívók ritkán fordítanak hátat ellenfelüknek, ez a távol keleti harcmodor része. Ott a pördülésből származó energiát az ütésben és rúgásban kamatoztatják a harcosok. A mondat ezen kívül is érdemelne néhány szót.
„…így egy pillanatra meglankad figyelme…” No, itt majdnem feladtam. Ez a csatajelenet egyetlen bekezdésben, ilyen mondatokkal elvette a kedvem a tovább olvasástól, aztán mégis folytattam, pedig a következőt legszívesebben észre sem vettem volna, de kibökte a szemem: „A két férfi a támadás pillanatában felmérték…”
Szinte majdnem minden mondatot „kardélre hányhatnék”
Az áruló bohóc szabadon eresztése a szokásos balfogások közé tartozik, amit az író azért parancsol a főhősére, hogy később újabb összeütközést rogyasszon rá, de a bohóccal kapcsolatban van még kritikám. Halványan emlékszem rá, hogy az előző részben elnyerte az olvasó szimpátiáját. Ebben az esetben óvatosabban kell bánni az árulásával! Ok és következmény nélkül a levegőben lóg az eset.
Bevallom, innentől csak átfutottam, mert láttam, hogy a hősünk haverkodik a madárral. Ez is olyan kanyar, ami váratlan, helytelen, megmagyarázhatatlan, és a folytatásban gondot kell, hogy okozzon. Ha nem okoz, akkor ott lesz a hiba.
Persze, kitalálhat a szerző rengeteg kanyart, fondorlatot és mágiát, de ehhez elfogadható nyelvezetre van szükség. Ja! Meg logikus cselekményvezetésre.
Kedves Laura, Kata és Attila!
Köszönöm, hogy olvastátok és véleményeztétek a második részletet is.
Laura!
Famot én is nagyon kedvelem. 🙂 Örülök, hogy kíváncsi vagy a folytatásra. Ez különösen jól esik. 🙂
Kata!
Az általad említett formai hibákra annyit reagálnék, hogy valóban javításra szorulnak. Átolvasáskor a legtöbb nekem is feltűnt, de köszönöm, hogy jelezted te is. 🙂
Az egyik ellentmondást azonban szeretném feloldani:
„pl Solon “igyekszik ügyet sem vetni rájuk”(az őt körülrajongó hölgyekre), aztán megtudjuk, hogy a férfi néha “loppal végig simít a törleszkedő leányok csípőjén, derekán, kebelén”.” A kommentedben ezt írtad, azonban az idézet a következőképpen lenne pontos: Solon „látszólag igyekszik ügyet sem vetni rájuk” ezzel azt kívántam mondani, hogy Solon herceg azt a látszatot akarja elérni, hogy nem kíváncsi a lányokra. Lehet, hogy nem voltam egyértelmű. A javaslatod további része azonban lehet, hogy megfontolandó. Életszerűbb lenne, ha csupán a tekintetével simogatná őket. Vagy ha beérné a lányok derekával, csípőjével. 🙂
Az archaikus szavak tekintetében nem értek egyet veled, szerintem beleférnek. Persze ízlések és pofonok…
Attila!
A mondataim kardélre hányására nem tudok mit reagálni. Ettől függetlenül elfogadom, hogy neked nem tetszenek. Én így szeretem őket. Ha bonyolult, hát bonyolult. 🙂 Persze a formai hibák, ahogyan azt már Katának is írtam, javítandók.
Az áruló bohóc esetében azonban tévedsz. Szerintem Dharmát összekevered a ceremóniamester szerepét betöltő udvari bolonddal, akit Argnak hívtak. Ráadásul – és ez most spoiler – Dharma nem szerepel többet, így nem rogyasztok rá újabb összeütközést sem. 🙂
Még egyszer köszönöm az olvasást és a véleményeket is mindhármótoknak!
Egyetértően bológatok a többiek hozzászólásaira, bár most kissé enyhébben, nekem ez a részlet az elsőhöz képest már fogyaszthatóbb volt, valahogy úgy éreztem, beindul a sztori. Az időváltakozás engem nem zavart, hozzá vagyok szokva (kritikusan azt mondhatnám, én is zagyválom ezeket néha, „az ellenség megtévesztésére”, á, nem: azért, mert figyelmetlen vagyok sajna…)
Volt egy mondat, amitől viszont szinte hátrahőköltem: „A semmiből bukkan elő egy tucat fegyveres ember, és ránk támadnak.”
Ez nekem egyetlen mondaton belül annyira hirtelen volt, olyan előkészítelen, olyan hiperrapid, hogy csak pislogtam. Próbáltam elképzelni, hogy kábé két másodperc alatt előbukkannak, észlelik a szereplők kellemetlen jelenlétét, támadáshoz szerveződnek, lovat sarkanytúznak, fegyvert rántanak, csatakiáltást hallatnak és odarontanak, de azért ez nem megy ennyire sebesen… plusz amúgy is jót tett volna az izgága olvasóléleknek egy kis felbirizga-előkészítés…
Kedves Zoey! Igazad van. A két szereplőt valóban összekevertem, ez nyilván nem esett volna meg, ha nem telik el több hét a két részlet olvasása között.
Az álláspontodat többnyire értem, de a bonyolult mondatok védelmében írottakat a regényed érdekében gondolom érdemesnek a felülvizsgálatra. Ez nemcsak tetszés vagy nem tetszés kérdése. Pontosabban nem szubjektív megítélés dolga.
Jó munkát kívánok!
Kedves Noémi!
„az ellenség megtévesztésére” 🙂 Ezen jót mosolyogtam. Igen, én is pusztán figyelmetlenségből zagyváltam a jelen és múlt időt, bosszankodtam is eleget az átolvasás során (ami természetesen a pályázat beadása utánra esett).
Nekem nem tűnt bevezetetlennek a támadás, hiszen Teira gyanakszik, hogy mitől olyan fáradt ő is és a daliák is, míg Dharma fittebbnek tűnik. Érzésem szerint nagyon is benne van a levegőben egy orvtámadás. Persze én könnyen beszélek, én a sztori végét is ismerem. 🙂
Mindenesetre nagyon örülök, hogy ez a részlet jobban tetszett az előzőnél.
Köszönöm!
Kedves Attila!
Mit mondhatnék? Én is jó munkát kívánok neked! Remélem a következő pályázaton ismét versenytársak lehetünk. 🙂
Kedves Zoey!
Csak a kéjenc Solonra reagálok: szerintem ha azt a látszatot akarja kelteni, hogy nem érdeklik a lányok, akkor:
1. vagy olyan jól csinálja, hogy Teira észre sem veszi a dolgot, de akkor nyilván nem is lenne megemlítve, hiszen a lány mesél.
2. vagy nem is tenne semmi nagyon árulkodót.(És a kebeltapi az.) Úgy értem, ha az ember tényleg ezen igyekszik, akkor szerintem még arra is vigyáz, hogy ne nézzen a lányokra, nehogy akárcsak egy hosszabb pillantással elárulja magát. Nem hogy taperálja a mellüket. : ) Ezzel pont hogy az érdeklődését mutatja nyíltan. És az nekem nem elég, hogy nem bírta megállni, mert ha tényleg igyekszik visszafogni magát, akkor azért a minimum, hogy nem simogatja a leányok bájait, max megbámulja őket.
Ha viszont Teira éles szeműségét akarod megmutatni, de egyébként Solos tényleg jól játssza az ártatlant, tényleg elég csak egy-egy hosszabb pillantás vagy nyájasabb mosoly is, amiből a lány okosan kikövetkezteti a dolgokat. : )
Sajnálom nekem kissé unalmas volt, de végigolvastam ezt a fejezetet, ami tőlem ritkaság. Talán, mert én is hasonlót írtam. Szokásom szerint soknak tartom a leírást, de ez az én hibám, mivel mások szerint nem sok. A szinte életre kelt köpeny számomra túl meseszerű, de talán az előző részben – amit nem olvastam – van a magyarázata.
A nyelvi hibákkal nem szoktam foglalkozni ott vannak rá a szerkesztők. 🙂
Hulló Kata, szívesen olvasnék tőled leírt, valamint bemutatott támadást, vagy harci jelenetet, hogy érzékelni tudjam, szemszöged szerinti különbséget. Nem állítom, hogy ebben a részletben jól van leírva, csupán érdekel, te miképp oldod meg. (Szerintem, Zoeyt is érdekli, bár ki tudja? Lehet, hogy tévedek.)
Attila, én úgy vélem, létezhet törődött kötény, bár nem tudom, hányban játszódik az írás. Nagyanyámék viaszosvásznat használtak asztalterítőként, és bizony töredezett. Ahol a viasz megtört, ott előbb-utóbb a vászon is elszakadt. Márpedig, ha asztalterítőt készítettek belőle, hentes kötényt miért ne készítettek volna, amíg nem találták föl pl. a gumi-, vagy műanyagkötényt.
Kedves Zoey, egyetértek a kritikusok többi véleményével.
Kedves Kósza!
Köszönöm, hogy végigolvastad a részletet. A köpeny varázsos tulajdonsága annak köszönhető, hogy ez egy fantasy történet telis-tele mágiával és mágikus tulajdonsággal bíró élőlényekkel és holmikkal. 🙂
Kedves Kósza!
Sosem szeretem produkálni magam, vagy úgy feltűnni, mintha valamit jobban tudnék csinálni, és pláne nem akarom ezzel Zoeyt megsérteni. De ha tényleg érdekel, megpróbálok valamit összehozni, hogy megmutassam, mire gondolok..
(Moderátor:
Köszönöm az élvezetes jelenetet, de nem helyeslem más műve átírását, úgyhogy töröltem. 🙂
Aranymosó)
Rendben, nincs semmi baj. : ) Én is erősen vacilláltam, szabad-e ilyet, de aztán úgy voltam vele, nem írok két új jelenetet, ha már van az egyik fajtából egy. Ezek szerint nem az volt a helyes döntés.
Örülnék, ha Kószához mégis eljutna valahogy a részlet privátban, nem tudom, az megoldható-e, vagy véglegesen törölve lett.(nekem nincs meg)
Kedves Aranymosó!
Köszönöm szépen.
Ööö… bocsánat, nem feltételeztem, hogy nincs mentve. (De amúgy jó volt, nekem tetszett.)
Azért moderáltam, mert már láttam oldalakat ilyen irányba elmenni, és ez nem igazán jó út, inkább el se kezdjük.
Én sajnos nem olvastam, nem rég jöttem haza a lányomtól. 🙁
Más művét én is csak akkor írom át, ha az illető kér rá, de ilyen még nem fordult elő. Én saját írás részletére gondoltam esetleg új írásra.
Majd egyeztessetek magánban. 🙂
A címem: fonix7@gmail.com
a sok érdekes ötlet és a fordulatos történet szerintem a fiatalság kedvére való, (nekem már nem igazán érdekes, ez a helyzet, de azért) megpróbáltam valaki más, a lehetséges célközönség egy tagjának szemével nézni a részletet.
a nyelvtani és központozási hibákon bizonyára könnyen át lehet gyürkőzni, viszont én azt is javasolnám, hogy a helyenként meglehetősen terjengős szöveget feszesebbre is lehetne húzni. nekem túlírtnak tűnik, de lehet, hogy csak azért, mert nem én vagyok a fő közönség.
Kedves Franciska!
Neked is köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted. Érdekes, hogy terjengősnek találod, más meg pont azt nehezményezte (nem itt), hogy kevés a leírás. 🙂 Annak azért örülök, hogy szerinted lenne célközönsége. 🙂
Aranymosó, semmi baj. : ) Eddig még sose jutott eszembe menteni az aranymosásos hozzászólásaimat. : D Én sem akarom, hogy ilyen irányban menjen el az oldal, nem gondoltam igazán át, na. Ami jobban bánt, hogy tényleg segítő szándékkal tettem, hogy megmutassak valamit, de ahogy érzem, Zoey rendesen berágott rám… ne haragudj kérlek, tényleg nem ezt akartam elérni. A törölt részlet után azt is hosszan bizonygattam, hogy ez kizárólag saját ízlés szerinti átirat, nem kell hasonlónak sem lennie.
Kósza, ahogy lesz időm, körmölök neked akkor pár sort, remélem, át tudom majd adni, mire gondolok. : )
Kedves Kata!
Felejtsük el.
A szándékot természetesen értékelem. Talán szerencsésebb lett volna az elejétől privátban beszélgetni erről a témáról. 🙂 Persze még most sem késő. 🙂
Huh Zoey, most de megkönnyebbültem… : )
Én nagyon szívesen privátoznék veled, ha benne vagy! Mindig sajnáltam, hogy itt, bár kommenteléshez be kell írni, nem látjuk egymás e-mail címét. Akkor megadod, vagy én adjam? : )
Kata!
Légy szíves add meg az e-mail címed. Én kifejezetten örülök annak, hogy nem látható az e-mail címem. Nem véletlenül regisztráltam álnévvel… 🙂
Köszi!
Kedves Kata, köszönöm, megkaptam a levelet, válaszoltam.
Mint ahogy a levelemben említettem, soha nem töprengtem azon, hogy leírás, vagy bemutatás szerű az, amit írok, csak írtam. Mindegy, hogy harci jelenet, esetleg romantikus, vagy egyéb.
Talán kicsit jobban oda kellene figyelnem az írástechnikára…
Zoey, hulllokata@gmail.com : )
Kósza, megyek, nézem a levelet! Régen én sem gondolkoztam ezeken soha, csak szimplán éreztem, hogy a jelenet mondjuk nem pörög eléggé, nem olyan izgalmas, mint ahogy a fejemben él. Nem tudtam mitől van, és nem állítom, hogy mára teljesen orvosoltam is ezt a problémámat, de rajta vagyok. : )
Hello!
A történet első részét nem olvastam, de a mostaninál felkeltette a lovas kép az érdeklődésem. Imádom a lovakat. Gondoltam elolvasom.
Az elején jót nevettem a leíráson miszerint a lovához hasonlítod az embert és nem fordítva. 🙂
Olvasás közben én mindig kevertem a két lovagot, valahogy totál egybefolyt a személyiségük. A lány karaktere is kicsit bugyutára sikeredett. Nem értettem például, hogy miért teszi félre azért a büszkeségét, hogy pihenjenek? Ezzel azt bizonyítja, hogy puhány, de közben pedig azt gondolta, hogy keménynek akar látszani.
Amikor a lányt megtámadták és veszélyben volt, (gondolom ilyenkor mindenki arra koncentrál, hogy épen megússza) honnan látta, hogy mit csinál a két lovag a háta mögött? Ráadásul még a szemkontaktusukat is megfigyelte? Valahogy ez a jelenet nem volt valóságos.
Igen, engem is zavart, hogy össze vissza használtad a jelen és múlt időt.
Kylie
Kedves Kylie!
Köszönöm, hogy olvastad és véleményezted.
Zoey