Zoey Sonnent: Sententia – 1.

Már csak néhány lépés választ el a csaknem mennyezetig érő, súlyos, szárnyas ajtótól. Tudom mi vár rám az ajtó mögött, azt is tudom, hogy nem kell tartanom semmitől – egyelőre.

Kaptam egy kis haladékot.

Az ajtó két oldalán velem egykorú fiatal fiúk állnak. Együtt nőttünk fel, gyakorlatilag tejtestvérekként, jól ismerjük egymást, most mégis feszesen állnak az ajtó mellett díszes gúnyában, fapofával.

Mérhetetlenül jól esne, ha most bátorítóan rám mosolyognának, vagy legalább loppal kacsintanának egyet, de még azzal is beérném, ha legalább rám néznének.

Persze nem teszik meg, dacosan merednek a semmibe.

Nem értenek meg. Elfelejtik, hogy a szabadságnál nagyobb hatalom, értékesebb kincs nem létezik, és ők rendelkeznek ezzel, én azonban megfosztattam ettől, csupán azért, mert a király egyetlen sarjának születtem, míg őket nem sújtotta ily módon a balszerencse. Éppen ezért ők szabadon megválaszthatják, hogy kivel óhajtják összekötni az életüket, hovatovább azt is, hogy mely napon. Nekik nem a király és tanácsa mondja meg, hogy kivel, és legfőképp, hogy mikor kell igába hajtani a fejüket. Az ő vállaikat legfeljebb az terheli, ha az elcsavart hajadon- és asszonyfejek miatt szikrázó szemű atyák és férjek okoznak múló kellemetlenséget.

Mérhetetlenül bosszant, hogy az udvar szolgálatába szegődött barátaim nem néznek az arcomra, csak cipőmet bámulják, vagy a vállam fölött a semmit.

Nemrég még azon versenyeztünk, hogy melyikünk képes gyorsabban a fa legmagasabb pontjára kúszni, ki mer gyorsabban vágtatni a lóval és ki meri átugratni a karámot, vagy az erdőben kidőlt fát.

Most pedig az arcom csak részben az elhatározás miatt tükröz elszántságot, a másik ok ennél jóval prózaibb. Az Atyám kérésére felöltött díszruhám meglehetősen súlyos szoknyarengeteggel komforttalanított viselet, komoly erőfeszítésembe telik magammal vonszolni. Elképzelem, ahogy belépek a trónterembe és a ruhaköltemény hangos recsegéssel lemállik rólam vagy, hogy a ruha ugyan rajtam marad, de a légszomjtól elkékülten rogyok össze a válogatott társaság előtt. Vágyakozón a kényelmes viseletnek számító hétköznapi ruházatomra gondolok, mely alkalmas egyéb tevékenységekre is, mint az egy helyben üldögélés. Felsóhajtok, vagyis inkább hörgök, mert a kínzóeszköznek is beillő fűző ennél többet nem enged, majd intek, hogy nyithatják az ajtót.

A szoros míderben és a rengeteg szoknyában nem érzem magam fenségesen, azonban a külsőm minden bizonnyal fenséges, hiszen a trónteremben várakozó férfiak egyszerre maradnak csendben egy pillanatra, amikor belépek közéjük.

 *

Immáron másodszorra gyűlik össze a környéken élő ifjú és korosabb, nemes és kevésbé nemes, de hősi életű, vagy elkényeztetett férfiember a kegyeimért, és azon nem elhanyagolható indokból, hogy megszerezzék Nemurhya trónját az oldalamon.

Első körben mindet kikosaraztam. Az ok roppant kézenfekvő: nem akarok férjhez menni. Legalábbis most nem, és így különösképpen nem.

Meron király azonban ragaszkodik hozzá, hogy sürgősen vessem alá magam az akaratának, ugyanis a trónt ideje átvennem tőle, de a törvények szerint csak akkor nyílik erre mód, ha megházasodom. Az értelmetlen szigor elsősorban nem hőn szeretett felmenőmtől származik, hanem az általam kevéssé rajongott királyi tanácstól. Ellenérzéseim természetesek, hiszen ezek a talp- és tompornyalók próbálnak hatalomhoz jutni, azáltal, hogy engem nem tartanak többre egy üresfejű fruskánál, akivel kedvükre bábozhatnak.

Rengeteg összetűzésem volt már a királlyal a tanácsa miatt. Nem értem mi szüksége ezekre az alakoskodó, hatalomra ácsingózó, förtelmes lelkű emberfélékre.

Atyám mindig arra tanított engem, hogy az életet teljes erőbedobással érdemes csak élni, vagy sehogy. Igaz ez minden területére a létezésnek, köztük a szerelemre is, sőt arra csak igazán. Ezért nem értem, hogy miért próbál belekényszeríteni most egy olyan házasságba, ami nem a szerelmen és szabad akaraton alapul.

Jó atyámat és édesanyámat már gyerekként összeházasították hatalomvágyó eleik, őket azonban kedvelték az istenek, hiszen kivételes szépségű szerelem szövődött köztük, a nép pedig kedvelte őket.

A sors csúnya arculcsapása volt, hogy anyám belehalt a világra hozásom kínjaiba. A nép azonban csaknem két évtizede rendületlenül őrzi szeretett királynéjuk emlékét.

A férfiak sorfala között sétálva idézem fel az előző férjválasztó ceremóniát. Akkor Atyám mellett kellett ülnöm, és egyesével járultak elibénk az elkényeztetett kis királyfik és a félkarú-féllábú hős hadvezérek. Én meg folyvást csak mulattam magamban, hiszen roppant unalmas lett volna az esemény, ha arra figyelek, milyen fantáziátlan szövegekkel próbálnak meghódítani, így inkább igyekeztem kitalálni mi jár a páváskodó díszhímek fejében.

Természetesen eltökéltem, hogy nem választok közülük, hiszen egy igazi férfi nem jönne el egy ilyen lóvásár jellegű eseményre megalázni önmagát.

Az első sikertelen rabságba hajtási kísérlet után a tanács fellázadt, félő volt, hogy Atyám ellen fordulnak. Bár – megjegyzem – nem egy nagyhangú tanácsnok, élükön a főtanácsossal, Kharullal, reménykedett ilyen, számára kedvező fordulatban.

Ekkor lépett közbe az Anyakirálynő, a vén csataló nagymamám, akinek ilyen matróna korában is vágott az esze, és nem mellesleg az én pártomat fogta. Roppant rafinált módon juttatott némi haladékhoz.

Azzal a javaslattal állt elő, hogy tartsunk újabb ceremóniát, azonban most ne egyetlen párt válasszak, hanem két ifjú nyerjen kiválasztást, akikkel aztán elmehetek a néhány birodalommal távolabb található titokzatos varázslónő, Sentia kastélyához. Amely kastély arról híres, hogy a vívódó szerelmeseknek mutat utat. Segít eldönteni a két szeretett egyén közt őrlődő szerencsétleneknek, hogy kit kell választaniuk a holtig tartó boldogság eléréséért.

Hozzáteszem a királyi tanácsnokokat csak azzal lehetett rábírni az egyezmény elfogadására, hogy a kaland nem veszélytelen és nem teheti be a lábát a varázskastélyba más csak az általam választott két férfi és én.

Gondolatmenetemet Arg, az udvari bolond szakítja félbe, midőn becigánykerekezik a nyomomban. A ceremóniamester külleme meglehetősen különös. Az egyik lába rövidebb, mint a másik, ettől a kurta-furcsaságtól a járása döcögős, de ezt ritkán látni, mert gyakrabban jár kézen vagy cigánykeréken, mint lábon. Egy normál magasságú embernek nagyjából a derekáig ér, kárpótlásul viszont színizom mindenütt. Haja gyapotszerű és kiskacsa-sárga, igazából test szerte ez a nem túl férfias pihe-puha szőrzet fedi. Hangja pedig recsegős. Valójában olyan az egész lény, mintha egy tündeszép szőke leány és egy ragadozó macskaféle állat nászából fogant volna.

A manó felrikkant:

–       Együgyű lovagok, barbár daliák! Eljövétek mind, azt hívén, hogy könnyedén birodalmamra tehetitek kérges mancsotok! – kiabál, majd gurgulázva nevet a hallgatóság hökkenetén – De csúful orcátokra estek majd’ mindannyian, csak figyeljetek!

Miközben hangjával betölti a teret, igyekezik ugyanezt tenni apró termetével is.

–       Királykisasszonyunk, Teira kényes úrinő – affektálja Arg – különleges ízlést adományozott neki a sors, de ízlése bár nem mindennapi, étvágya mégis túlszárnyalja – ível fel repedt-rekedt hangja, miközben hol kézen, hol lábon jár kel körülöttem.

Eközben én komótosan ballagok a férfiak sorfala között, abban a hiú reményben, hogy talán mégis akad olyan férfi az egybegyűltek között, aki valamilyen oknál fogva kiemelkedik a többi közül.

–       Vigyázz, te! – mordulok a törpére a csúfolkodása miatt – lovam után kötlek, és addig húzlak a porban, míg el nem kopik széles e jókedved.

–       Ó, igen, el is felejtettem szólani róla, hogy meglehetősen harcias a menyecske, kemény munka lesz betörni őt – hahotázik bátran a manó, hiszen pontosan tudja, hogy sem a király, sem én nem bántanám őt szemtelenségéért, hiszen éppen csípős nyelve és fertőző életvidámsága miatt tartjuk a magunk közelében.

–       E nemes hölgy étvágyánál tartottunk imént – folytatja az ugri-bugri törpe, majd megtorpan, rosszallóan csóválja fejét és még feltartott mutatóujját is ide-oda ingatja felháborodásának szemléltetése végett: Nos, uraim nem lóvásár ez, nem kell a fogakat villogtatni – rikkantja gúnyondárosan, mivel a férfitársaság sokat próbált-sokat látott zöme élénk vigyorgásba kezdett, ugyanis az étvágyamra tett megjegyzések igencsak csiklandották a fantáziájukat.

A szerényebbek csupán kacsintgattak, a bátrak, sőt vakmerők ajánlatokat is tettek. A törpe ezen fricskájára azonban a hős daliák és elkényeztetett ficsúrok morgolódni és mozgolódni kezdenek. Némelyik kilátásba helyezi, hogy kettétöri és elfogyasztja vacsora gyanánt a manót, hisz úgyis hasonlít inkább állatra, mint emberre.

Ekkor Arg tüstént bevonul a szoknyám redői közé, és onnan kiáltozza következő strófáját:

–       Úrnőnk nem éri be egyetlen férfival, két daliát óhajt kiválasztani – a kijelentést egyöntetű felhördülés, majd döbbent csend követi.

A ceremóniamester nyomban kihasználja a morajban beállt szünetet és immár előbújva a szoknyám jótékony takarásából, folytatja mondókáját a lehető legvészjóslóbb hangján:

–       Ne gondolják az urak, hogy kiválasztásuktól fogva örömmámor veszi kezdetét számukra. Onnantól jön a kaland! Hercegkisasszonyunkat el kell kísérni a két nyomorultnak a távoli Sentia varázslónő kastélyába. Ahol is próbák egész sorát kell kiállani, melynek végeztével kiderül, hogy ki az a szerencsés túlélő, vagy győztes, aki egyedül lehet méltó eme fenséges dombok és völgyek birtoklására – fuvolázza Arg, miközben testem domborulatai előtt lengeti karját, jelezvén, hogy nem otthonunk mesés tájaira célzott az imént.

Eme gesztusa miatt figyelmeztetően toppantok a mérsékelt magasságú, ám mértéktelenül vidám törpe felé, mire ő földig hajol előttem, majd mindenki döbbenetére beáll a kiválasztásra váró férfiak sorfalába.

A daliák erre irgalmatlan hahotában törnek ki, és roppant bántó sértéseket vagdalnak Arg felé, a küllemével, a termetével és észbeli képességeivel kapcsolatban.

Arg persze nem vesz róluk tudomást, csak áll megfeszített vállakkal, büszkén bámul rám, egy hang nélkül, ami tőle felettébb szokatlan.

Meghatódom a törpe ragaszkodása és bátorsága láttán, egy pillanatig azon mélázom, hogy hiszen az előbb fohászkodtam, hogy legyen az összegyűlt férfiak között, aki valamilyen módon megdobogtatja a szívem, végül odalépek hozzá, homlokon csókolom, és a fülébe súgom:

–       Kérlek vigyázz apára, míg visszatérek – majd tovább lépek.

Még egyszer végig söprök tekintetemmel az összegyűlt társaságon, a király szemébe nézek, ő bátorító gesztus kíséretében rám mosolyog. Félig meddig csúfondárosan pukedlizek egyet felé, majd olyat teszek, ami ismét megbotránkozást kelt az egybegyűltek között:

Behunyom a szemem, kitárom karjaimat, és tengelyem körül pördülök néhányat. Kissé kótyagos fejjel megállok, és kinyitom a szemem. A két karom egy-egy ifjúra mutat.

–       Nos, eme két ifjút választottam – jelentem ki határozottan. Meron király van ellenvetésed? – kérdezem apámat.

–       Nincsen – feleli jóatyám arcán fanyar félmosollyal, amiből nem tudom biztosan, hogy értékeli-e fricskámat, vagy nem éppen kedvére való, hogy a királyi tanács orra alá dörgölöm a magam módján, hogy milyennyire játéknak tartom a szigorú törvényeiket.

–       Milyen néven szólíthatlak? – fordulok az egyik férfiúhoz, akinek daliás termete minden bizonnyal megremegtetett már egynéhány asszonyi szívet.

Termetéhez arányosan kimunkált izomzat dukál. Hosszú haja csimbókosan, loncsosan, bőrszalaggal összefogva verdesi hátát. Arca szögletes, kiugró álla párkányszerű, szeme mélyen ülő, apró, fekete. Homloka jelentéktelen, szemöldöke a hajával egyező színű, egyenes, csaknem összefüggő, orra görbe, mint a sas csőre, szája színtelen, de dús. Arcán és teste minden látható felületén éktelenkedő kisebb-nagyobb hegek hirdetik, hogy ő bizony harcos a javából. Öltözéke is harcos benyomását erősíti, súlyos vértek védik mellkasát, combját és ágyékát, de még a karját és a térdét is. Derekán kard lóg, de nem ez az egyetlen fegyvere, több kisebb hajítókés is erősíti önbizalmát.

–       Shoren vagyok, számkivetett harcos herceg, és biztos lehetsz benne hercegnőm, hogy nem kell ahhoz idegen tájakat bejárnod és egy kotnyeles banya segítségét kérned, hogy megbizonyosodhass arról, hogy én vagyok a megfelelő férfi számodra – dörmögi a magabiztos dalia, miközben az ágyékába markol és durván felröhög.

A jelenlévők között szórványos kacarászás fut végig, értékelendő a férfias szellemességet.

–       Minden bizonnyal több férfiasság van benned, ami megfoghat engem, mint pusztán az ágyékod, – vetem oda neki félvállról – ha mégsem, akkor tényleg semmi szükség, hogy vállald a hosszú út kockázatait. Tehát gyorsan döntsd el, herceg, szándékodban áll-e elkísérni utamra?

–       Ejha, de felvágták a kisasszony nyelvét, – hökken meg Shoren – no, de sebaj, az a ló a legengedelmesebb, amit magunknak törünk be, természetesen elkísérlek –fűzi hozzá.

Elégedetten nyugtázom meghökkenését is, és természetesen döntését is, ennek ellenére érzem, hogy iménti megnyilvánulásával nem válik majd keblencemmé a számkivetett.

A másik ifjúhoz fordulok, és őt is szemrevételezem, mielőtt nevét tudakolom.

Shoren tükörképének a legkevésbé sem számított, sőt. Bár termetre nem sokban maradt el a harcos hercegtől, külleme minden egyéb tekintetben az ellentéte volt. Bőre sima, fehér és harci sérülésektől mentes, haja szőke, mindössze az álláig ér és lágy hullámokban keretezi arcát. Vonásai líraiak, mint egy költemény. Orra egyenes, szeme világoskék, szája cakkos és piros, ám keskeny. Homloka magas, járomcsontja szépen ívelt, álla hegyes. Nem süt róla a nyers férfiasság, mint Shorenről. Öltözéke férfias ugyan, de nem oly hivalkodón, mint számkivetett társáé. Vértjei szépen megmunkált, míves darabok, nadrágja és csizmája puha, fekete bőrből készült, inge hófehér vászon. Az ő derekát is díszíti kard, olyasféle, amivel én is gyakorolni szoktam, könnyű, mozgékony penge, díszes markolattal.

–       Milyen névvel illethetünk Téged? – kérdezem a mustra végén a nemes küllemű férfit.

–       Solon vagyok, hercegnő – biccent felém – a szomszédos királyságból, és megtiszteltetés, hogy elkísérhetlek utadon – teszi hozzá enyhén behízelgő modorban.

–       Köszönöm, Solon – biccentek udvariasan másik kísérőm felé.

–       Köszönöm a férfiaknak, hogy ismét egybegyűltek a kedvemért – fordulok a hoppon maradt kérők felé – Meron király természetesen kárpótlásul, vendégül látja Önöket egy lakomára. Kérem, fáradjanak át a másik terembe, ahol a terített asztal már várja, hogy elfoglalják – invitálom a zúgolódó és csalódott tömeget, a betanult ceremónia szerint.

Unottságomat legfeljebb apám veheti észre.

Arg ismét lendületben van: cigánykerekezve, kurjongatva tereli a népet és közben roppant cselesen szórakoztatja is őket, hogy elejét vegye az esetleges megtorlási szándéknak.

A lakoma teremben lengén öltözött, ám elfátyolozott arcú táncos lányok tekergetik a csípőjüket, szintén kedélyjavítás céljából.

–       Mi hárman pedig a lakoma után indulunk. Dharma, a királyi tanács által kijelölt kivénhedt hadvezér kísér minket utunkon. Azt javaslom, fogadjátok el a meghívást, mert utána nem tudom mikor lesz lehetőségünk újra ilyen kellemes körülmények között, ilyen bőséges lakoma elfogyasztására – fordulok Shorenhez és Solonhoz.

Nem kell őket sokáig nógatni. Gyorsan a többiek után indulnak, így én végre rohanhatok átöltözni a szobámba.

 

*

A szobámban a nagymamám vár egy csomag társaságában.

–       Mi járatban az anyakirálynő? – kérdezem könnyednek szánt hangon, de tudom előre, hogy szívfacsargató búcsú veszi kezdetét hamarosan.

–       Ne csúfolódj – kéri a vénségében is fenséges külsejű mamó – hoztam neked valamit, ami régen az enyém volt, aztán anyádnak adtam, és most az ő tiszte lenne átadni neked, de sajnos neki nem áll módjában, így be kell érned velem.

Kíváncsian figyelek rá, amikor kibontja a fura kendőbe bugyolált csomagot. A kupacból előkerül egy öltözék minden kelléke, amely szakasztott mása a birodalmunk jelképeinek számító harcos királynőkről mintázott szobrok viseletének.

Elképedten lesem a ruhadarabok különleges szabásmódját, trükkös módon felvértezett részeit, a különleges, finom szattyánbőr anyagát.

–       Mint azt te is tudod, birodalmunkat két folyó határolja, melyek egymásba torkollnak, mielőtt a tengerbe ömlenének – szól a nagyi. – A két folyó találkozásához építettek várat az őseink. A folyóknak és a többi természetes adottságnak köszönhetően a mi vidékünk több volt, mint élhető. Ez gyakran csábította a környező és távolabbi hadurakat és királyokat arra, hogy megkíséreljék elbitorolni a területet. A legendák szerint a folyók azonban mindig a segítségünkre siettek, mintha védelmeznék a partjain élőket, rengeteg katonát veszejtettek el a támadó seregekből. Mivel a két harcos folyó számlálhatatlan férfi életét követelte, a helyiek, hogy kifejezzék hálájukat és tiszteletüket két gyönyörű női nevet ajándékoztak nekik. Így lett a két folyó neve Thecla és Serena.

–       Hajdan élt itt egy testvérpár – folytatja – akik kiemelkedő tehetségű szobrászok voltak, és elhatározták, hogy egy különösen véres háborúskodás után, amit nagy nehézségek árán éltek csak túl, életük fő műveként készítenek egy-egy hatalmas szobrot a két folyóból kimeredő sziklákból. Rengeteget dolgoztak, mire megvalósították a képzeletükben élő képet. A két folyót megszemélyesítő harcos királynők lettek birodalmunk jelképei.

Kislány koromban számlálhatatlan sokszor hallottam a harcos folyók királynőiről szóló meséket és most is szívesen hallgatom az elvarázsoló történetet. Ráadásul érzem, hogy nagyanyám előszeretettel meséli el újra meg újra múltunk eme meghatározó történetét. Ahogyan hajdan, most is belesajdul a szívem, ha a szobrász testvérpár kitartására gondolok, amivel a két hatalmas sziklába életet leheltek. Kitekintek az ablakon, ahonnan mindkét szobrot látni. A szoborhölgyeknek földig omló, dús indákból álló hajuk van, melyek a nőalakok termetéhez képest apró férfiakat fojtogatnak, kötnek gúzsba, szúrnak szíven. A ruházatuk harcosokhoz méltó öltözék. Az oldalt fűzős nadrágon, a térd fölé érő csizmán és a combtőig érő mellényen gyönyörű mintázatú vértek vannak. A csuklótól a felkarjukig is vértek borítják őket, ezen kívül a dúsan hullámzó fürtjeiket egy homlokpánt szorítja le. Az arcuk földöntúli szépségű és roppant fenséges a kinézetük.

–       Erre az öltözékre már nagyon hosszú ideje nem volt szükség. Amióta te élsz, nem volt háború földünkön. Tudnod kell, hogy hajdan én is részt vettem a vár védelmében, jól harcoltam, egy kitűnő tehetségű zsoldos katona tanított meg mindenre, amit tudnom érdemes – mondja a nagyi – a szerelemre is. – Teszi még hozzá csendesen.

–       De hát a nagyapa nem volt zsoldos, mielőtt király lett, vagy igen? – kérdezem megdöbbenve.

–       Nem, nagyapádhoz később mentem hozzá, de ne fecsegjünk a múltról, nincs rá idő. Ne feledd, amit a lelkedre kötöttem. Mindenképpen el kell jutnod Sentia kastélyába, ne törődj semmi mással. Ahogy közeledtek majd a kastélyhoz lesznek, akik le akarnak beszélni arról, hogy belépj oda, de semmiképpen se gondold meg magad. Ez a kaland lehet szabadulásod kulcsa. És természetesen nem a két kiválasztott ismeretlenre gondolok. Tudom, hogy nem kedveled őket, és nem hiszem, hogy az út során bármelyikükbe is beleszeretnél. Ha mégis, akkor még könnyebb helyzetben leszel, de ha nem akkor se búsulj, Sentia kastélya különös dolgokat rejt.

–       Milyen különös dolgokat? Miért beszélsz ilyen ködösen?

–       Te csak azzal törődj, hogy eljuss a kastélyba, ha valóban meg akarsz szabadulni a Király és tanácsa által rád kényszerített kötelességtől.

–       Tudod jól, hogy nem egy kényszerházasság az életcélom, mellesleg az uralkodás gondolata sem tölt el visszafojthatatlan vágyakozással.

–       Vedd fel a ruhát – vált témát koros ősöm – aztán csatold fel a kardot is, amely szintén enyém volt olyan réges-régen, hogy arra már talán én sem emlékszem. A köpeny, amely az öltözékhez tartozik, jó szolgálatot fog tenni még, és a gyűrű sem közönséges gyűrű, de majd mindenre rájössz magadtól. A hajtűket is használhatod még harcban is, ha úgy adódik. Na, eredj! – Bocsát el az agg felmenő.

Áhítattal érek a csodálatos holmikhoz, aztán gyorsan magamra kapdosom őket. Minden egyes ruhadarabon látszik, hogy nagy műgonddal készült, és olyan különlegesen könnyű, hogy a mázsás szoknyarengeteg után úgy érzem magam benne, mintha lebegnék.

–       Mutasd, mit tudsz a karddal, atyád rendesen kitaníttatott a használatából? – kérdezi a nagyanyó.

Kezembe fogom a kard gyönyörűen megmunkált markolatát, és rögtön valami kellemes bizsergést vélek végigfutni a karomon, mintha a kard erővel töltene fel. Bemutatok néhány mozdulatot, majd hozzáfűzöm:

–       Nem kell féltened, meg tudom védeni magam, ha úgy adódik.

Elégedetten bólint, majd lehúz magához és homlokon csókol.

–       Az átkozott bohóctársaság, a királyi tanács által kijelölt kísérőtökkel légy nagyon óvatos, Dharma sosem tetszett nekem, olyan alamuszi képe van, egy percre se bízz benne – ezekkel a szavakkal bocsát utamra.