Zima Szabolcs: A Midász Társaság

Éjfél volt. A lyoni Fourvière-dombnál tucatnyi idegen gyülekezett. Csúcsos fehér csuklyákat és furcsa szimbólumokkal díszített köpenyeket viseltek, mintha a Ku Klux Klan tagjai lettek volna. Maszkjuk eltakarta az egész arcukat, csupán a szemüket hagyta szabadon. Csendes menetük kísérteties látványt nyújtott, ahogy égő fáklyákkal vonultak a rómaiak által Forum Vetusnak nevezett hely felé.

Az ókori színház kőszínpadánál az idegenek szabályos kört formálva megálltak, s kezüket a magasba emelték. Ha bárki ide merészkedett volna ezen a kései órán, hátborzongató kép tárult volna a szeme elé. A csuklyások előtt rőzsehalmok emelkedtek, kerítést fonva a színpad kellős közepén elhelyezett, méternyi magas dobogó köré. Az emelvényen egy ember feküdt, lekötözött végtagokkal, és betapasztott szájjal. Egy élő ember. Az idős, ősz hajú, kecskeszakállas férfi ijedten forgatta fejét az idegenek irányába. Tekintete mélységes rémületről árulkodott, akár a vágóhídra cipelt állaté. Pedig Michel Bourdon régóta számított már a bosszúra. Amióta csak otthagyta igazgatói állását, és váratlanul nyugdíjba vonult. De azóta évek teltek el, s már-már úgy hitte, megfeledkeztek róla. Hamis illúziókba ringatta magát. Egy ilyen bűnről nem lehet megfeledkezni.

A csuklyások egyszerre gyújtották meg a rőzsehalmokat. A száraz növénycsomók pillanatok alatt lángra kaptak, és erős lánggal égtek. Átható, füstös szaguk betöltötte az amfiteátrum környékének levegőjét. Néhány perc múlva egy magas alak vált ki az idegenek közül. Fáklyáját a tűzbe dobta, majd a földről felemelt egy különös formájú tárgyat. Egy hosszú vasrudat, amelynek végéhez egy kisebb edény volt erősítve. A tagbaszakadt csuklyás a lángok fölé tartotta az öntőformát, hogy a benne lévő anyag megolvadjon. Ezután lassú, méltóságteljes léptekkel a megkötözött emberhez lépett. Bourdon rúgni, kapálózni próbált, ám a vastag kötelektől alig tudott megmoccanni.

Az idegen a fejéhez ért. A rúd végén lévő edényt derékmagasságba emelte, és várt. Ekkor legközelebbi társa lépett a fogolyhoz. Határozott mozdulattal letépte szájáról a tapaszt, majd a kezében lévő fáklyát hezitálás nélkül az idős férfi oldalába döfte. Bourdon felordított a fájdalomtól. Ruhája átizzott, az égett hús szaga a levegőbe röppent. Ám az áldozat igazi szenvedései csak ekkor kezdődtek. A vasrúd végén lógó edényben fortyogó ólmot a magas, csuklyás alak egyetlen mozdulattal zúdította a kitátott, üvöltő szájba. A fogoly szinte rögtön elhallgatott. Néhány másodpercig még tátogott, ám a forró fém a nyelőcsövét és a koponyája hátsó részét szétégetve hamar utat talált magának a föld felé.

Csöp… csöp… csöp… A kőszínpad alján összegyűlt ólomtócsára lassan cseperegni kezdett az eső. Az ég nagyot dördült, mintha az istenek gonoszul örvendeznének a meggondolatlan fecsegő halálán. Pár perc múlva már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. A csuklyások szétszéledtek, a lángoló rőzsék kojtorgó, üszkös csomókká rogytak össze.

Az előadás véget ért.

2.

– Ahogy tehát megbeszéltük, Wysocki úr.

– Igen, igen, mindenre emlékszem. Ne aggódjanak.

– Azért nem ártana még egyszer elismételni.

– Kérem… Ne ezen múljon az akció sikere. A pénz egyébként megvan?

– Ahogy kérte: ötezer euró, kis címletekben.

Miután közölte az összeget, Patrick Foster nagyot sóhajtott. Utált amatőrökkel dolgozni. Hogy miért? Három egyszerű oka volt. Egy: valamit úgyis mindig elrontanak. Kettő: lényegében csak a pénz érdekli őket. Három: a tévésorozatokból vett szófordulataikkal egyszerűen az őrületbe tudták kergetni őt. Ez a „kis címletekben” is… Brrrr! Patrick legszívesebben a falra mászott volna tőle, de aztán mégis inkább hallgatott. Pedig ez az Ulryk Wysocki… Hát… szóval, nem volt könnyű eset. Ám hirtelenjében nem tudtak mást keríteni helyette. Az egyszerű asztalost pedig felvillanyozta a lehetőség, hogy néhány perc alatt megkeresheti a féléves bérét. Húszezer złoty azért mégiscsak húszezer złoty. Ráadásul nem kell megszakadnia érte. A vidám természetű, barnásszőke hajú, tömött bajuszt viselő férfit csupán egyetlen dolog aggasztotta, és ennek újfent hangot is adott:

– De, ugye tényleg nem lesz bajom belőle?

– Persze, hogy nem. Másfél-két hónap után az ügyvédeink kihozzák magát a börtönből. Letesszük az óvadékot, és a dolog el lesz felejtve.

– És biztos, hogy ez nemzeti érdek?

– A legteljesebb mértékben az – sóhajtott Patrick. – Ne aggódjon már annyit! Inkább mondja el még egyszer, mit kell tennie.

– Rendben, rendben – csitította Wysocki. Nem akarta feleslegesen felidegesíteni az angolt. Ötezer euró azért mégiscsak húszezer złoty. Vagy egy kicsivel több. – Szóval… zárás előtt huszonöt perccel, azaz 16:35 órakor lépem át a palota küszöbét. A jegyet már az előző nap megveszem, hogy ne legyen probléma belőle.

– Helyes – bólintott Patrick. Kizárólag ő tárgyalt a férfival, egy megbízható tolmács segítségével. Munkatársai a háttérbe húzódtak, és csendben maradtak. Így beszélték meg előzetesen. A British Library szupertitkos gyűjteményének az ügyben betöltött szerepe ezúttal sem kerülhet nyilvánosságra.

– A belépés után egyenesen a nyugati szárny emeleti termébe megyek. Csatlakozom a csoportomhoz, így közelítem meg a céltárgyat… Ööö… Hányan is leszünk?

– Legfeljebb húszan.

– Az jó. Tudja, nagyobb tömeg előtt már lámpalázas lennék.

– Isten ments, hogy kellemetlenséget okozzunk magának – húzta el a száját Patrick.

– De, ha jobban belegondolok, nekem már a húsz fő is elég nagy tömeg… Mit szólnának hatezer euróhoz? – hunyorította össze a szemét Wysocki. Tudta, hogy pofátlanságot követ el, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Soha az életben nem lesz még egy ilyen lehetősége arra, hogy jól megszedje magát.

– Rendben van – mondta szenvtelenül Patrick. Időközben rájött, mi a negyedik dolog, amit ki nem állhat az amatőrökben: folyton alkudoznak.

– Rendben? – hökkent meg a lengyel. – Nos… nem szeretném, ha kapzsinak tartanának… De… csakis a rizikó nagysága miatt… Legyen inkább hétezer!

Wysocki ekkor már a nyakát is behúzta, mintha szemtelensége miatt egy taslit várna valahonnan hátulról. Bár kétségkívül megérdemelte volna, Patrick mégis inkább az alku gyors lezárása mellett döntött.

– Tudja mit? Legyen tízezer. Bennünket csak az érdekel, hogy a munkát rendesen elvégezze. Az összeg felét megkapja most, a többit pedig a sikeres akció után.

– Tízezer?! – ismételte meg elkerekedő szemmel a lengyel. – Uram, ez több mint nagyvonalú… Ez… ez…

– Ott tartott, hogy csatlakozik a csoportjához.

– Igen, igen – próbálta felvenni a fonalat Wysocki. Őszintén zavarba jött a gáláns fizetség hallatán. – Szóval… csatlakozom a többiekhez, és amikor én kerülök sorra, a magammal vitt kődarabbal széttöröm az üveget… Mit gondolnak, nem lenne jobb inkább egy kalapács, vagy véső?

– Nem, mert azt azonnal kiszúrnák a fémdetektorok. A kővel nincs ilyen gond.

– Persze, persze… Tehát betöröm az üveget, aztán hangosan felkiáltok: Viva Italia! Éljen Olaszország!

A lengyel itt egy pillanatra elhallgatott. Kínos vigyorral vakargatta a füle tövét, aztán végül csak kibökte, mi bántja a csőrét.

– Már megbocsásson, de ez nekem olyan nevetségesen hangzik. Maguknak nem?

– Kissé színpadias, de elmegy – nyugtatta meg Patrick. – Mivel anyai ágon olasz felmenői is vannak, senki sem fog csodálkozni a dolgon. A sajtónak mindenesetre elég lesz magyarázatként.

– És biztos, hogy nem teszek vele tönkre semmit?

– A biztonsági üveg szilánkjai kifelé fognak hullani. Sőt nekünk az is elég, ha csak berepedezik.

– Még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ezt tényleg Lengyelországért teszem – aggodalmaskodott Wysocki egyre idegesítőbb módon.

„Pedig a tízezer euró már eloszlathatta volna a kételyeidet”, morgolódott magában Patrick, ám lekicsinylő véleményét végül megtartotta magának, és csak ennyit szólt:

– Biztosíthatom afelől, hogy a lehető leghelyesebben cselekszik. Az akció után pedig tisztázni fogjuk a szerepét. Nem esik folt a becsületén.

– Rendben – bólintott Wysocki. – Akkor holnap meglátogatom a Wawelt, és teljesítem a megbízatást. Egy percig sem kell félniük, mindig precízen dolgozok. Készíthetik a másik ötezret – szagolt bele élvezettel az előlegként kapott, színes eurókötegbe. Aztán kurtán elköszönt, fejébe csapta megviselt, simléderes sapkáját, és fél pillanattal később már nem is volt a helyiségben.

Patrick fejcsóválva nézett utána. „Micsoda őrültség ez már megint?”, gondolta a homlokát összeráncolva. „Egy asztalossal konspirálni… Ráadásul itt, az Isten háta mögött… Ezt meg vajon ki találta ki?… Te jó ég!… Micsoda meló! Meg kell fújnunk egy Leonardót.”

A férfi hátán végigfutott a hideg. Sok mindent átélt már, de eddig még tényleg nem volt része hasonló megbízatásban. El kell lopniuk Krakkóból A hermelines hölgyet.

3.

 

Patrick Foster ezúttal is a főnökének, Isaac Crowley könyvtárigazgatónak köszönhette, hogy részt vehetett ebben a meglehetősen kellemetlen és kétségkívül zűrös képlopási ügyben. Pontosabban, köszönhette volna, ha valóban hálás lett volna érte. De nem volt az. Pedig a British Library szupertitkos gyűjteményének munkatársaként már hozzá lehetett szokva a bizarr kérésekhez. Hivatalosan ők őrizték a könyvtár pornográf, illetve egyéb, illetéktelen kezekbe nem való dokumentumait, de emellett akadtak más – nemzeti szempontból sokkal fontosabb – feladataik is. A gyűjtemény volt ugyanis a fedőszerve Nagy-Britannia szerteágazó műkincs- és ereklye-beszerzéseinek. Amelyek nem mindig követték a törvényes utat. Ám aki itt állt alkalmazásban, annak nem lehettek erkölcsi aggályai. Ezt újra meg újra elismételte számukra Crowley igazgató is, aki évente egyszer bizalmas tanácskozásra hívta össze a dolgozóit. A rövidke gyűlések eredetileg afféle csapatépítő összetartások lettek volna. Mégis csupán arra voltak jók, hogy mindenki szórakozzon egy jót (persze, csak titokban) a főnök által összehordott zagyvaságokon. Patrick ilyenkor Bertie Hook mellett állt a legszívesebben. Könyvrestaurátor cimborája ugyanis előszeretettel fűzött pikírt megjegyzéseket Crowley badarságaihoz, s a kommentároknak köszönhetően máris sokkal élvezetesebbnek bizonyultak a többnyire rosszul felépített, nyökögve előadott szónoklatok.

– Tisztelt hölgyeim és… nos… uraim! Igen, uraim – kezdte legutóbb is az igazgató. Ez körülbelül két héttel azelőtt lehetett, hogy Patrick Foster kénytelen volt Krakkóba utazni, és összeismerkedni Ulryk Wysockival. – Nagy-Britannia rettentően büszke önökre!…

Legalábbis az a nyolc-tíz ember, aki tud a létezésünkről – vetette oda Bertie foghegyről Patricknek. Crowley papa mindig elfelejti, hogy szigorúan titkos szervezet vagyunk.

– A tavalyi évben – folytatta rendületlenül az igazgató – harmincnégy sikeres akcióban vettek részt, amelyek során közel 780 millió font értékű műkincs, műtárgy, kézirat, ereklye, és más, elveszettnek hitt régiség került a birtokunkba…

Elveszettnek hitt? Ez jó. Ami hozzánk kerül, azt se látja többé soha senki. Szóval, csöbörből vödörbe.

Patrick egyetértőleg biccentett a fejével, és közben igyekezett megőrizni komolyságát. Ez a hülye Bertie mindig le akarja járatni őt a többiek előtt. Ha egyszer hangosan elröhögné magát, oltári nagy balhé kerekedne belőle.

– Kiváló munka, kiváló munka! – csettintett elégedetten Crowley, aki valószínűleg máris azon gondolkodott, hogyan tudná frappánsan lezárni a beszédét. Nem rajongott túlzottan ezekért a hivatalos összejövetelekért. Megszállott filatelista volt, és most is alig várta, hogy visszatérhessen kedvenc bélyegeihez. Végül azért megemberelte magát, és folytatta még egy darabig. – Persze, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy küldetéseink sokszor komoly veszteséggel járnak. De hát, ahogy Montecuccoli is mondta: a cél szentesíti az eszközt…

Sajnos, ez most nem nyert, Crowley papa. Viszont maradt még egy javítási lehetősége.

– Vagy ez talán Machiavelli? Már nem emlékszem pontosan… Ezek a külföldi nevek állandóan összezavarnak…

Machiavelli? Újabb rossz válasz. A helyes megfejtés a jezsuita Loyolai Szent Ignác lett volna. De ne szomorkodjon. Talán majd legközelebb.

Patrick lenézett a cipőjére. Nem mintha túl érdekesnek találta volna, de így legalább nem kellett fülig érő szájjal a főnöke arcába vigyorognia. „Ez a Bertie teljesen tönkretesz”, gondolta, s kínjában már a feje is vörösödni kezdett.

– De mindegy is – hessentette el nagyvonalúan az iménti hibát az igazgató. – A lényeg az, hogy a kormányzat továbbra is elismeri és méltányolja az általunk végzett, igen komoly munkát. Vagyis idén is nyugodtan dolgozhatnak, mert rendelkezésünkre áll a háborúhoz szükséges három legfontosabb dolog: a pénz, a pénz és a pénz…

Na, még a végén váratlanul megtáltosodik. Ez az idézet lett volna Montecuccolitól.

– Mert ne feledjék, hogy ez igenis háború. Amelyben – Churchill szavaival élve – idén sem ígérhetek mást, csak vért, gyötrelmet, könnyeket és verejtéket…

Ez kivételesen helyes találat, Crowley papa. Bár a jó öreg Winston előtt már Garibaldi is mondott valami hasonlót.

– Egy biztos, nem fogjuk olcsón adni a bőrünket! – emelte fel hangját a beszélő. Mindez összetéveszthetetlen jele volt annak, hogy a lezárás felé közeledik. – Bátran vesszük fel a harcot a bűnözés, a korrupció, a gonoszság minden formája ellen. És ez így lesz jövőre, és azután is, és mindörökké. Ne feledjék: egyedül csak a holtak látták a háború végét. Ki is mondta ezt, Mr. Hook? – intézett hirtelen egy keresztkérdést Bertie-hez. Crowley annyira azért nem volt hülye, hogy ne lássa, mi folyik a beszéde alatt.

– Ööö, nos… azt hiszem, a spanyol filozófus George Santayana – jött a kissé zavarodott válasz.

– Igen? – reagált hasonló zavarodottsággal az igazgató. – Én meg azt hittem, Platón… De ez most lényegtelen… A lényeg az, hogy vigyázzanak magukra, és végezzék továbbra is munkájukat az eddigi elkötelezettséggel és eredményességgel … Nos… mi is van még? Ja, igen. Isten óvja a királynőt!

Crowley ezután sarkon fordult, és megindult a gyűlés helyszínéül szolgáló helyiség kijárata felé. Mielőtt azonban végképp eltűnt volna a sötét berakásokkal díszített tölgyfaajtó mögött, váratlanul odaintett a Bertie-vel trécselő Patricknek.

– Jöjjön csak! Máris volna egy feladatom az ön számára.

Néhány perccel később, az igazgatói irodában Crowley kimérten hellyel kínálta a férfit, majd rögtön rátért a lényegre.

– Nézze, Pat, nem akarok kertelni. Régóta dolgozik már nekünk, és eddig maradéktalanul elégedettek voltunk a munkájával.

„Csak nem most akar kirúgni?”, aggodalmaskodott magában a megszeppent alkalmazott. „Ennyire a szívére vette volna az iménti kis röhögcsélést?”

– Ha arra gondol, hogy… – próbált magyarázkodni Patrick, ám a főnöke gyorsan leintette.

– Csupán arra próbálok utalni, hogy már korábban is felkértem néhány olyan rázós feladatra, amelyeknél… hogy is mondjam… nem kínálkozott elegáns megoldási lehetőség. Odament, megcsinálta, aztán igyekeztünk elfelejteni. Most is egy hasonlóról lenne szó.

– Értem… és azt hiszem, semmi okom rá, hogy berzenkedjek ellene – reagált megkönnyebbülten Patrick, aki az imént még az állása elvesztése miatt aggódott. – Bármi is legyen az, vállalom!

– Jó. Akkor lopja el Krakkóból A hermelines hölgyet – közölte szimplán Crowley, és rágyújtott egy cigarettára.

– Micsoda? – kérdezett vissza bárgyú mosollyal az alkalmazott.

– Jól hallotta – mondta az igazgató, és a magasba fújta a füstöt. – Hozza el nekem a Leonardót.

– De hát… biztos ebben? – hitetlenkedett tovább Patrick. – Úgy értem… a királynő szeretné a gyűjteményébe?

– Egy fenét! – legyintett Crowley, aztán felpattant a székéből, és elkezdett fel-alá sétálni az irodában. Világos színű, elegáns öltönyében, hátrafésült, őszülő hajával úgy nézett ki, mint egy békebeli tanító. Aki éppen a leckét diktálja nehézfejű, engedetlen diákjának. – Mivel úgy látom, kissé felkavarta a dolog, igyekszem világosabbá tenni a képet. Nos, nemrég kaptunk egy fülest arról, hogy a festményt el akarják tulajdonítani Lengyelországból.

– Ó! De hát… ki és miért?

Ez elég váratlan kijelentés volt, nem csoda hát, hogy a British Library alkalmazottja is meglepődött rajta.

– Nézze, ez egy ötszáz éves festmény – fordult Patrick felé Crowley. – Egy eredeti Leonardo. Meglehetősen kevés van belőle, és néhány tehetős figura mindent megadna érte, hogy az övé legyen. A cél érdekében pedig semmitől sem riadnak vissza.

– De miért éppen most lépnének?

– A képet a Czartoryski Múzeum felújítása miatt nemrég átvitték a Wawel-dombon lévő királyi palotába. Ahol igyekeznek ugyan megfelelően védeni, de képtelenek rá, hiszen…

– … azt a helyet nem erre találták ki. Világos – bólintott Patrick. – Szóval a műkincstolvajok elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. Nem kéne figyelmeztetni a krakkóiakat?

– Mit gondol, nem ezt tettük? – kérdezte keserűen az igazgató. – Felvettük a kapcsolatot a múzeumi felügyelőséggel, a polgármesteri hivatallal, sőt a lengyel Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztériumával is.

– És mit mondtak?

– Lényegében kinevettek bennünket. Aztán sértődötten kijelentették, hogy az értékeiket maguk is képesek megvédeni.

– Pedig nem?

– Ugyan már, Patrick! Maga is tudja, hogy ma már nincs lehetetlen. Csak pénz kérdése minden. A tolvajok valószínűleg olyan technikai felszereléssel rendelkeznek, hogy a lengyelek csak egy hét múlva vennék észre a festményük eltűnését.

– Hacsak nem lépünk mi előbb.

– Pontosan.

– És van már valamilyen tervük?

– Természetesen – biccentett Crowley, aztán egy tekintélyes méretű paksamétát halászott elő az asztalfiókjából. – Szeretném, ha ezt holnap délutánra elolvasná.

– Csak délutánra? – nyúlt meg Patrick arca. Ránézésre úgy becsülte, egy hónap alatt sem végezne a papírok átnyálazásával. A humorérzékét azért mégis megőrizte. – Ha gondolja, már délelőtt is itt tudok lenni.

– Értem a viccet – nézett rá jelentőségteljesen az igazgató. – De higgye el, tényleg sürget minket az idő. Ha két héten belül nem lépünk, attól félek, örökre lemaradunk.

Crowley valószínűleg nem is sejtette, mennyire igazat mondott.