Zima Szabolcs: A Midász Társaság – 2.

Első részlet

4.

 Zbigniew Król kigombolt ingben ült a tévé előtt. Meccset nézett. Kedvence, a Wisła Kraków játszott a Lech Poznań ellen. A negyvenes éveiben járó férfi gyerekként sokat járt apjával a krakkói stadionba, imádta a Henryk Reymanról elnevezett aréna hangulatát. Ám jó ideje már csak otthonról, a kanapén ülve szurkolt a csapatnak. Ő maga pedig még egyszer sem tudta kivinni fiát a Wisła meccseire, mert a láthatások alatt a tizenkét éves Pawel mindig talált magának érdekesebb programot. Egyszer vidámparkba kellett menniük, máskor moziba, esetleg a nemrég megnyílt plazában lévő Fantasy Parkba, ahol a kölyök órákon keresztül csak a videójátékokat bűvölte. Az apja nagyon utálta azt a helyet, mert az éktelen zajban alig tudtak pár szót váltani egymással.

Król három éve vált el, azóta ette a hétvégi szülők keserű kenyerét. De rühellte a hétköznapokat is, amikor csak az üres lakás várta odahaza. Nem találta a helyét. Órákig ténfergett egyik szobából a másikba. Ám inkább tette ezt, semmint leugrott volna a cimborákhoz a közeli kocsmába. Megfogadta, hogy soha többé nem nyúl a pohárhoz. Miért is nem tudta hamarabb letenni azt a rohadt piát? Lidka és a gyerek sohasem költöztek volna el tőle, ha úgy viselkedik, mint egy normális apa.

Most azonban Królnak kifejezetten jólesett egy üveg sör. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és élvezettel nézte, hogyan játszanak a fiúk. Még alig telt el fél óra a meccsből, és Gargułáék máris 2–0-ra vezettek. „Sima lesz, nagyon sima”, konstatálta elégedetten a férfi. Ennek örömére elhatározta, hogy hoz magának még egy jéghideg Warkát a hűtőből. Miért is ne tehetné? Egész nap keményen melózott. Hetek óta a közeli általános iskola ablakait cserélik le egy korszerűsítés keretében, s odafönt, a több emeletnyi magasban, bizony, nincs egyszerű dolguk ebben a hőségben. A férfi felállt, hogy kiugorjon a konyhába, ám ekkor hirtelen megszólalt az asztalon hagyott mobilja.

– Ki az ördög lehet az ilyenkor? – nyúlt bosszankodva a készülékért. – Már este hétkor sem nézhetek végig egy rohadt meccset?

Amikor azonban meglátta a hívó számát, hirtelen megenyhült. Az egyik legfontosabb megrendelője volt, akinek soha nem mondhatott nemet. A jó fizetségért és a sok munkáért cserébe elvárták tőle, hogy állandóan rendelkezésre álljon.

– Halló! – szólt bele erőltetett szívélyességgel a telefonba. Közben fél szemmel a tévét nézte, mert a krakkói csapat éppen szabadrúgáshoz jutott az ellenfél kapujának közelében.

– Maga az, Król úr? Elka Borkowski vagyok a Nemzeti Gyűjteménytől. Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom, de lenne egy fontos megbízásunk az ön számára.

– Semmiképpen sem várhat holnapig? – próbálta valahogy megúszni a dolgot a férfi. Közben aggódva látta, hogy a Poznań ellentámadásba megy át a Wisła iménti helyzetéből.

– Rendkívül sürgős lenne. Kiemelt fontosságú műről van szó. Dama z gronostajem. A hermelines hölgy.

– Mi van már megint vele? – pufogott Król. Még nem felejtette el, mennyi baja volt a festménnyel, amikor fél éve átszállították a királyi palotába.

– Nemrég egy őrült nekirontott, és megrongálta az üvegét.

– A több centi vastag biztonsági panelt? – csodálkozott a férfi. – Majdnem egy egész napunkba került, mire felszereltük.

– Egy akkora kővel csinálta, mint az öklöm. Mire le tudtuk állítani, már legalább tucatszor lesújtott.

– Micsoda marha – állapította meg Król. Aztán keserűen a távirányító felé nyúlt, mert sejtette, hogy a meccsnézést immár véglegesen törölheti az esti programjából. – Rendben van, azonnal indulok.

– Köszönöm – felelte Elka. – Ha az este folyamán végezni tudna, reggel időben kinyithatnánk újra a termet.

– Igyekezni fogok – közölte morcosan az üveges, majd kinyomta a készüléket.

Öltözködni kezdett, ám még a cipőjét sem tudta normálisan bekötni, amikor odakintről csöngetést hallott.

 – Micsoda forgalmas nap! – csóválta meg ingerülten a fejét. – Egyszer ülök le meccset nézni, és akkor is folyton piszkálnak. Vajon kinél tört be már valami?

Król belenézett az előszobatükörbe, lesimította kócos haját, aztán feszülten ajtót nyitott. A folyosón három férfi állt.

– Maga Król úr? Zbigniew Król? – kérdezte az első lengyelül.

Az üveges bólintott, mire a tolmács mögül Patrick Foster lépett elő, pisztollyal a kezében.

– Attól tartok, hogy velünk kell jönnie – közölte a riadt tekintetű férfival.

– De én… Éppen egy sürgős munkához hívtak – próbált valami mentséget találni Król. Patrick azonban igyekezett keménynek és tántoríthatatlannak mutatkozni.

– Tudjuk, hová megy. De semmi gond, mi is magával tartunk.

Az üveges ekkor megpróbálta hirtelen becsapni az ajtót, ám a harmadik idegen megakadályozta ebben. A sötét bőrű, tagbaszakadt fickó (a British Library egyik biztonsági embere) olyan lendülettel rontott be a lakásba, hogy Król a földre esett. Így már nem volt nehéz hatástalanítani az egyébként sem túl erős férfit. Támadója rátérdelt a hátára, a fejét pedig lenyomta a könyökével.

– Rendben van, Król úr – mondta elégedetten Patrick. Nem szerette az erőszakot, ám ebben az esetben tényleg nem volt más választásuk. Hamarosan a lengyelek is be fogják látni, hogy kizárólag az ő érdekükben cselekszenek így. – Mostantól tehát csendben marad. Szó nélkül követi az utasításainkat. Ha azt hiszi, hogy nem tudom használni a pisztolyomat, hát nyugodtan tegyen még egy kísérletet.

Az üvegesnek esze ágában sem volt ugrálni. Fogalma sem volt róla, hogy kik ezek az idegenek, és mit akarnak tőle. Csupán egyet tudott: száz Leonardo sem érné meg a kockázatot, hogy valami baja essék, és ne láthassa többé a fiát.

 *

 Odakint, az utcán egy autó várakozott járó motorral Królra és különös kísérőire. A volánnál a meglehetősen idegesnek tűnő Bertie Hook ült. Amikor ugyanis Isaac Crowley igazgató átadta a – mit szépítsük – képlopási tervet ismertető paksamétát Patricknek, ezzel a mondattal bocsátotta őt útjára:

– Ja, és vigye magával azt az ütődött cimboráját is!

Mivel a nem túl hízelgő leírás egyértelműen Bertie-re vonatkozott (legalábbis Patrick szerint), a British Library könyvrestaurátora is csatlakozott a csapathoz. Nem kell kétkedve fanyalognunk, vagy különösebben csodálkoznunk ezen, mert a harmincas évei elején járó, nyurga és jóképű, mindig divatosan öltözködő fiatalember számos területen valóban komoly segítséget jelenthetett az akció résztvevői számára. Leginkább persze a régi iratok javításával szeretett foglalkozni, de emellett otthonosan mozgott a képzőművészet területén is, valamint beszélt néhány ritka nyelvet, és a kódfejtésnél is jó hasznát lehetett venni. No, meg kiválóan krokettezett, ám badarság lett volna azt feltételezni, hogy ennél a szimpla képlopási ügynél majd éppen ezt a képességét tudja kamatoztatni.

Bertie most tehát ott ült a kocsiban, és aggódva várta a társait.

– Minden rendben ment? – kérdezte megkönnyebbülten, miután befutottak a többiek.

– Persze. Król úr igen együttműködőnek bizonyult – közölte nyugodt hangon Patrick.

Az üveges savanyú arcát látva Bertie erről nem volt teljesen meggyőződve, de nem forszírozta tovább a dolgot. Helyette inkább a terv egyéb részleteire terelte a szót:

– Ha jól értettem, a szakértő a helyszínen vár bennünket.

– Mennyi is az idő? – kérdezett vissza Patrick a válasz helyett.

– Negyed nyolc – nézett cimborája hunyorogva az órájára. Lassan elkezdett sötétedni, ezért nem látta élesen a számokat.

– Akkor elvileg már ott kell lennie.

Patrick kijelentése határozottnak tűnt. De titokban maga is csupán bízni tudott abban, hogy minden az előre kigondoltak szerint halad majd ezen az estén. Szerencsére, egyelőre nem is jött közbe semmi rendkívüli. A Visztula egy rövid kanyarulatánál lévő királyi palota közvetlen közelében már várta őket az általuk odarendelt személy.

Lukasz Rudnik professzor alacsony termetű, görnyedt hátú, erősen kopaszodó, és meglehetősen ideggyenge férfinak tűnt. Legalább nyolcdioptriás, vastag fekete keretes szemüveget viselt, ám alatta is éppúgy hunyorgott, mintha az égvilágon semmit sem látna. Ez valószínűleg nem is állt távol az igazságtól. Mivel azonban Londonban őt tartották az egyik legjobb Leonardo-szakértőnek, Patrickék kénytelenek voltak hozzá fordulni segítségért. A professzor dolga lesz majd az, hogy szakszerűen eltávolítsa egyszerű rámájából A hermelines hölgyet, utána pedig gondoskodjon a megfelelő tárolásról.

Rudnik idegesen fogott kezet a kocsiból kiszálló férfiakkal. Egészen pontosan Bertie-vel, Patrickkel és a lengyel tolmáccsal. Król ugyanis a hátsó ülésen maradt a fekete bőrű testőr társaságában. Úgy döntöttek, hogy rá odabent nem lesz szükség. Még valami galibát okozna egy meggondolatlan cselekedettel. Jobb lesz tehát, ha kint várakozik, amíg ők odabent munkálkodnak. Egyébként Bertie is marad, mert sofőr mindig kellhet.

– Egészen biztosak benne, hogy nem lesz ebből baj? – kérdezte aggódva a professzor.

„Nahát, hogy itt mindenki ezen rágódik!”, bosszankodott magában egy sort Patrick, aztán igyekezett megnyugtatni az idős férfit:

– Higgye el, nagyobb gond lenne belőle, ha a festmény továbbra is a palotában maradna.

– Rendkívül óvatosan kell vele bánnunk. Tudják, nagyon érzékeny – folytatta siránkozó hangon a segítőjük. – És én is rettenetesen izgatott vagyok… Izzad a tenyerem… Remélem, nem kapok infarktust ott, a helyszínen…

– Azt én is őszintén remélem – mormogta maga elé Patrick, aki legszívesebben az összes haját kitépte volna dühében. Nem hitte el, hogy ennyire amatőr csapattal kell együtt dolgoznia. Utoljára akkor fordult vele elő ilyesmi, amikor három dominikai kecskepásztor társaságában próbálta felnyitni Kolumbusz Kristóf feltételezett sírhelyét. Úgy is sikerült az egész akció. Santo Domingóban még ma is a barbárság élő bizonyítékaként mutogatják a turistáknak a szarkofág letört sarkait.

Patrick vett egy nagy levegőt, aztán lehiggadva a kocsi csomagtartója felé mutatott.

– Ott vannak a munkásruhák. Öltözzünk át.

– Én is? – kérdezte őszinte meglepettséggel Rudnik professzor, és zavartan megigazította a szemüvegét.

– Nem, nem! Ön saját magát fogja alakítani – közölte Patrick, és újra mélyet lélegzett a csípős esti levegőből. Ez megakadályozta abban, hogy rögtön a helyszínen felrobbanjon. – Csak mi ketten leszünk az üveges brigád.

– Nevetségesek vagytok – mondta néhány perc múlva Bertie, miután végigtekintett a furcsa társaságon.

– Nincs jelentősége. A fontos az, hogy a terv működjön – jelentette ki határozottan Patrick, majd a tolmács felé fordult. – Most sok minden önön fog múlni. Legyen ügyes és talpraesett. Ne feledje, mi csak azért érkeztünk, hogy elvégezzük a javítási munkát. Senki sem fog belénk kötni, ne aggódjon.

A tolmács végül olyan hitelesen játszotta a rábízott szerepet, hogy tíz percükbe sem került, és máris ott álltak a keresett Leonardo-kép előtt. Ebben persze az is nagy szerepet játszott, hogy két lengyel biztonsági őrön kívül senki sem állta útjukat.

– Nagyon késő van már – magyarázkodtak feszengve. Még nekik volt kínos a dolog. – Tudják, fél órája Elkának… izé… Borkowski asszonynak is haza kellett mennie. Lázas a gyerek, és aggódott miatta. De azt üzente, ha megérkeznek, csak vezessük be magukat a kiállítóterembe, és kezdjenek neki a munkának. Valamikor éjszaka még visszanéz ide. Reméli, hamar végeznek, és reggel gond nélkül kinyithatunk.

Amikor a tolmács néhány perccel később mindezt elmesélte Patricknek, a British Library alkalmazottja csak a könyökét tudta vakargatni kínjában. „Istenem, és még ők mondták azt, hogy meg tudják védeni az értékeiket! Ide csak az nem jön be, aki nem akar”, hüledezett magában, de aztán figyelmét inkább a festményre összpontosította.

– Pompás… pompás! – nézte gyönyörködve Rudnik professzor A hermelines hölgyet. Körülbelül harminc centis távolságból, mert messzebbről valószínűleg még azt a falat sem találta volna meg, amelyre a képet kifüggesztették. – A védőüvege viszont tényleg csúnyán berepedt…

– Vegyük le azonnal. Utána pedig foglalkozzunk a festménnyel – adta ki gyorsan a parancsot Patrick.

A magukkal hozott szerszámokkal viszonylag könnyű dolguk volt. Néhány csavar és más biztonsági rögzítőelem eltávolítása után a sérült panelt már le is fektethették a tisztán csillogó parkettára.

– Íme, a Leonardo! – szólt áhítattal a professzor, és kecsesen rámutatott a meglepően kis méretű, mindössze 55×40 centis műremekre.

– Könnyen mozgatható – fűzte hozzá nem túl szakszerűen a tolmács, aki jelentősen megkönnyebbült a sima bejutás után. Az is nagyon sokat jelentett számára, hogy továbbra is kedvezően alakult a helyzetük.

– Cecilia Galleranit ábrázolja, a milánói Ludovico Sforza alig tizenhét esztendős szeretőjét. Kurva volt – tette hozzá nyersen Rudnik, és idétlen vihogásba kezdett. – Leonardo azonban leleplezte, elárulta. Látják a kezében azt a menyétet? A középkorban azt tartották róla, hogy inkább a vadász kezére adja magát, de nem bújik el, nem piszkítja be a bundáját egy koszos üregben. Így tett szegény Cecilia is. Ahelyett, hogy feleségül ment volna egy kevésbé tehetős nemesemberhez, inkább a herceg kitartottja lett.

– Szomorú história – közölte minden részvét nélkül Patrick, és átadott egy pár pamutkesztyűt a tolmácsnak. – Majd ezzel vegyük le a falról.

– Persze, a mű szimbolikája ennél sokkal összetettebb – folytatta belemelegedve a professzor. Alighanem azt hitte, műkedvelő társaságra akadt. Pedig két társa már jobb szeretett volna újra odakint lenni. – A fehér prémű állatka ugyanis arra az Ordre de l’Hermine nevű lovagrendre is utal, amelyet még Bretagne hercege alapított a XIV. század vége felé. És amelynek Ludovico Sforza is a tagja lett, nem sokkal a kép megszületése előtt. Ugyanilyen érdekes a lány fekete nyaklánca is…

– Ne mondja! – reagált a kijelentésre automatikus udvariassággal Patrick. Pedig kezdett egyre idegesebbé válni a sok fecsegéstől. Ám megbántani semmiképp sem akarta a buzgó öreget. Ezért inkább elhallgatott, és sorba rakta a magukkal vitt kalapácsokat.

– A gyöngysor színe feltehetőleg a hercegi rangú férfira utal – vitte tovább a szót Rudnik, aki kifejezetten élvezte a tárlatvezető szerepkörét. – Ludovico Sforzát ugyanis a sötét arcbőre miatt egyszerűen csak úgy nevezték, hogy Il Moro, vagyis a mór. Született egyébként egy fia is az ifjú szépségtől. Ám végül mégsem őt, hanem Beatrice d’Estét vette el feleségül. Bizony, a pénz már akkor is nagy úrnak számított. Beatricének pedig volt belőle bőven. Miután az új asszony tudomást szerzett a régi, bűnös viszonyról, Ceciliának távoznia kellett az udvarból.

– Megható történet – ismételte meg Patrick az iménti kijelentését, talán még az előzőnél is lanyhább lelkesedéssel. – De azt hiszem, most már ideje lenne távoznunk. Borkowski asszony még a végén rajtakap bennünket.

– Igaza van – mondta a professzor, aki magában azért hálás volt egy kicsit, amiért megcsillogtathatta ismereteit. – No, nézzük csak…

Rudnik közelebb bújt a festményhez, és hangos szuszogással alaposan körbevizslatta. Még egy ormótlan nagyítót is előhalászott valahonnan a zsebéből, nehogy bármi is elkerülje a figyelmét. Kutatás közben aztán egyre zaklatottabbá vált, s végül néhány kövér izzadtságcsepp jelent meg a homlokán.

– Nem értem… Hogy lehet ez?… És mi van, ha… Tényleg nem értem…

Patricknek egyáltalán nem tetszett a dolog. Attól tartott, hamarosan újabb kiselőadás veszi majd kezdetét.

– Mi a probléma? Indulhatunk már? Emeljük le a képet, és tűnjünk el innen – próbálta sürgetni a professzort. Ő azonban valamiért nem kívánt tágítani a festmény mellől.

– Itt valami nem stimmel – dünnyögte Rudnik, és megtörölte bepárásodott szemüvegét. Aztán ismét a kép felé hajolt. – Az olajfesték rendben van, hiszen ezt a technikát már az 1470-es években is használták Itáliában. A fatábla viszont… Nekem valahogy túl újnak tűnik. Egyáltalán gesztenye ez?

– Valami gond van? – ismételte meg sokadszorra Patrick, ezúttal alig leplezett bosszúsággal.

– Nem tudom… Nem tudom… – felelte zavartan a professzor, de inkább csak maga elé makogva. – Ez a Leonardo-festmény elvileg valamikor 1489–90 táján készülhetett. Személyesen még nem nyílt alkalmam ilyen közelről megvizsgálni, de valahogy… nem így képzeltem.

– Hogyhogy nem így képzelte? – kérdezte megrökönyödve a British Library alkalmazottja.

– Nem is tudom… A fatábla kevésbé tűnik megviseltnek, az ecsetvonások pedig túl feszesek… Vagy, hogy is mondjam… Hiányzik belőlük az az ösztönös könnyedség, ami Leonardóra jellemző. És a sfumato-technika is, az a füstös, vagy még inkább párás lágyság… a sima átmenetek… Mintha… Nem, ez nem lehet…

– Mi nem lehet?

Patrick már szinte rimánkodott a professzornak, hogy beszéljen kicsit értelmesebben.

– Ez nem lehet egy igazi Leonardo – nézett rá döbbenten Rudnik.

A British Library alkalmazottja előbb azt hitte, az öreg csak viccel. Aztán ijedt, tanácstalan tekintetét és fancsali arckifejezését látva kezdte egyre komolyabban venni a kijelentését.

– Hamis?! Jól meggondolta, mit állít?

– A repedésháló megvan – nézte meg újra a nagyítóval a festményt a professzor. – Ezt azonban viszonylag könnyű imitálni… Ám a többi… Ügyes munka, de… Nem, ez valóban nem lehet eredeti. Ebben majdnem tökéletesen biztos vagyok! Istenem… Egy hamisítvány… Mindjárt rosszul leszek…

– Megelőztek minket? – szólt megrökönyödve Patrick a nagyítóját legyezőként használó, falfehérré váló öreghez. – Ezt nem hiszem el. Hiszen lépéselőnyben voltunk… Vajon ki tehette? Hogyan? És legfőképpen: mikor?

– Mikor? – horkant fel az izgalomtól rekedt hangján Rudnik. – Majd én megmondom magának. A szaga alapján – szimatolta végig a képet – elég régen történhetett. Az olaj illata rég elillant, egyáltalán nem friss… Évekkel, sőt inkább évtizedekkel ezelőtt történhetett a dolog.

– Évtizedekkel ezelőtt?!

Patrick teljesen zavarba jött a hír hallatán. Nem volt semmi oka rá, hogy kételkedjen az öreg szavaiban.

– Igen, legalább hatvan éve – erősítette meg újra Rudnik.

– Hatvan éve? – nézett rá megütközve a British Library alkalmazottja. – Honnan tudja ezt ilyen pontosan?

Mielőtt azonban választ kaphatott volna a kérdésére, harmadik társuk izgatottan kapcsolódott be a beszélgetésbe:

– Azóta nézünk egy hamisítványt? Hogy ebből mekkora botrány lesz! Te jó ég! – szólt elhűlve a mindeddig csendben figyelő tolmács. Aztán tanácstalanul körbetekintett a teremben szanaszét heverő szerszámokon, s a szeme végül megakadt a földre fektetett, összerepedezett panelon: – Ha jól értem, a kép itt marad. Így már teljesen felesleges magunkkal vinni. De ki a fene szereli meg az üveget?