II.
Tündérhercegnők és farkasok
– Én vagyok a kalózok hercegnője! Mindenki hajoljon meg előttem! – Azzal Adél hatalmasat szökkent kezes–lábas pizsamájában, és a fenekén landolt. Gyorsan felpattant, megmarkolta fából készült kardját, fejére tette a papírkoronáját, és kézzel–lábbal hadonászott.
– A kalózoknak nincs is hercegnőjük. – mondta Ancsi, aki annyira elmerült az olvasásban, hogy fel sem emelte a tekintetét.
– Hmm. Ha én azt mondom, hogy van, akkor van.
– Nem, nincs! A kalózoknak kapitányuk van, aki a hajóban alszik, amíg a többiek felmossák a fedélzetet.
– Akkor most én elrendelem, hogy soha senki ne mosson fel a fedélzeten! Mert én vagyok a kalózok hercegnője!
– És azt tudtad, hogy a kalózok gonoszak? Ellopják az emberek kincseit?
– Most nem olyanok lesznek. Mindenki szálljon fel a fedélzetre! Repülünk!
– A hajó úszik, Adél…
– Akkor elúszuuuuunk! – rohant ki visítva Adél a szobából.
Ancsi teljesen belefeledkezett az olvasmányába. Ajtócsapódásra eszmélt fel. Rögtön félretette a könyvet, és szaladt a bejárati ajtó irányába. Adélt is magával sodorta, aki majdnem leesett a hajó-kanapéról.
– Lillus!– kiáltották mindketten. De jó, hogy haza jöttél!
A tizennégy éves Lillus megölelte a kishúgait: a kilencéves Ancsit, és Adélt, aki hatéves volt.
– Lillus megint elveszítette a lakáskulcsát – méltatlankodott Anyuka. Gondolom, Seholszigeten van…
– Én már nem hiszek Seholsziget létezésében. Egyszerűen minden elveszik, ami a kezem ügyébe kerül.
– Pedig az elveszett tárgyak oda kerülnek, ugye Adél?– kérdezte a középső nővér.
–Igen, de én vagyok a kalózok hercegnője, és odahajózunk, hogy megtaláljuk őket!
– Szerintem inkább az ágy felé hajózzatok, mert már későre jár. – Terelgette befelé Anyuka három leánykáját.
–Mondunk még mesét elalvás előtt? – érdeklődött a legkisebb.
– Igen, de előtte jól betakarózunk, mert hamarosan itt a tél, egyre hűvösebb az idő idebent is. Kezdhetjük a mesét? – kérdezte Lillus.
A három testvér összekuporodott egy meleg paplan alatt, Anyuka pedig a karosszékéből hallgatta őket.
„ Egyszer volt, hol nem volt, erdőn, bokron, mezőn túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt három testvér. De nem mindennapi testvérek voltak, ugye?
– Hanem tündérhercegnők! – kiáltották egyszerre.
Hogy hívták a hercegnőket?
– A legkisebben Mákszemnek hívták – mondta Adél.
– A középsőt Borsószemnek – szólt Ancsi.
– És a legnagyobbat Babszemnek – mondta Lillus.
Történt egy szép napon, hogy Mákszem, Borsószem és Babszem az arany labdájukkal játszottak. Egyszerre hatalmas szél kerekedett, és elsodorta a hercegnők játékát. Mi tévők legyenek most? Elindultak, hogy megkeressék a labdát. Felültek hát ők is a szél hátára, onnan átugrottak a bárányfelhőkre, akiktől megkérdezték, hogy merre találják a labdájukat? Ezt válaszolták a Felhők:
Kerekedj fel, kelj útra,
Addig, amíg a lábad bírja.
Ott találsz egy rejtélyes helyet, de vigyázz!
Ki ne mondd a neved!
Ha feltárul a mély kút,
Hallgasd meg, mit súg!
Ha rálelsz a szivárványra,
Ott lesz a labda megtalálva!
Megköszönték a Felhőknek a segítséget, földre szálltak, és mentek, mentek, amíg a lábuk bírta. Először Mákszem kezdett el keseregni. Krokodilkönnyeket hullatott a fáradtságtól, és azt mondta, hogy nem bírja tovább a gyaloglást. Nem volt mit tenni, Borsószem a hátára vette. Mentek tovább, tovább, de nem találták a rejtélyes helyet. Borsószemnek is elfáradt a lába, hiszen ő még a kishúgát is cipelte. Felkéredzkedtek Babszem hátára. Így mentek tovább, a három testvér egymás hegyén-hátán.”
– Elaludtak – suttogta Lillus.
– Még egy gyors puszi, aztán mindenki meg a saját ágyába! – mondta Anyuka.
Ezt minden este elmondták: „Mindenki a saját ágyába”. A három testvér ugyanis nagyon szeretett együtt aludni. A mai este sem különbözött a többitől. Nem sokkal elalvás után a két kicsi nővér felébredt, és átszaladt a nagyobbikhoz. Hatalmas paplan alatt összebújva szuszogtak. Egyszer csak hirtelen felriadtak mindhárman.
– Lillus, félek! Nagyon rosszat álmodtam!– Pityeredett el Adél.
– Én is rosszat álmodtam!
– Semmi baj, nyugodjunk meg. – nyugtatgatta Lillus a kistestvéreit. Én vagyok a nagytesó, most nekem kell bátornak lennem.
– Kapcsoljuk fel a villanyt. – rendelkezett okosan Ancsi.
– Én biztosan nem fogok kibújni az ágyból a sötétben. – Szögezte le a legkisebb.
– Jó, menjünk együtt! – Javasolta a legnagyobb.
– Te félsz?
– Dehogy félek! Csak gondoltam, ti félnétek egyedül az ágyban, ha itt hagynálak benneteket, amíg felkapcsolom a villanyt.
– Én nem félnék. – mondta Adél nagylelkűen.
– Hát én sem, úgyhogy menj nyugodtan.
– Na jó, félek, csak menjünk már! – Lillus kézen fogta két kicsi nővérét, és lecsusszantak az ágyról.
DURR!!!
Mindhárman összerezzentek, hatalmasat sikítottak, és bebújtak az ágy alá. Nagy hiba volt.
– Mi volt ez? – suttogta halkan Adél az ágy alatt kuporogva.
– Nem tudom… Halljátok ezt?
– Morgás. – mondta Ancsi. – Biztosan a kutya.
Azzal megnyílt alattuk a föld, és zuhantak, zuhantak lefelé a sötétségben. Egy hatalmas alagútban kötöttek ki, ahol körös-körül farkasok ólálkodtak. Szaladtak, ahogy a lábuk bírta. A farkasok a nyomukba eredtek, hatalmas pofájukból kilógatták hosszú nyelvüket, úgy rohantak. Kézen fogva menekült a három testvér. Egyszer csak előttük termett egy nagy zsák, kitárta a száját, bekebelezte a lányokat, és elrepült velük. Sokáig utaztak a zsákban, remegtek a félelemtől. Nem tudták eldönteni, hogy ez álom, vagy valóság. Egész úton azt bizonygatták egymásnak, hogy álmodnak. A zsák hirtelen megállt, felfordult, és szétnyitotta a száját. A lányok kizuhantak a zsákból és földet értek. Lillus érezte, hogy nagy súly nehezedik a vállára. Hát persze. Mindkét húga a vállán trónolt.
Lillus lerázta magáról a húgait, és zsörtölődni kezdett:
– Milyen gyerekek vagytok ti? Az ágy alá bújni? Kinek jut ilyen az eszébe? Mindenki tudja, hogy ott rejtőznek az ijesztő lidércek, meg minden, amitől egy épeszű gyerek sikítva szalad ki a világból!
A két kicsi ügyet sem vetett a nővérére.
– Most hol vagyunk? – érdeklődött Adél.
– Nem tudom. De furcsán ismerős ez a környék…
„ Mintha már jártam volna itt” – gondolta magában Ancsi.
Körös- körül fák borították a tájat, de minden fa és bokor csupaszon éktelenkedett. Az első hópehely is megérkezett, és egyenesen Ancsi orra közepén landolt. Eszébe is jutott a középső testvérnek, hogy milyen szép karácsonyfadísz lenne a hókristályból. És láss csodát! Óriási karácsonyfa nőtt az orruk előtt, telis-tele hópelyhekkel.
– Váó! – Erre nem lehetett mást mondani. Pedig Ancsira jellemző, hogy mindenre megtalálja a megfelelő szavakat. De ez a látvány még belé is belérekesztette a szót.
– Atya gatya! – Kiáltott Adél.
Lillus csak egyszerűen nem akart hinni a szemének.
– Ez egy rejtélyes hely – állapították meg mindhárman.
Az első részletnél jeleztem a kifogásaimat, és a folytatással sem tudok megbékélni. Számomra nem derül ki, hogy miről szól ez a mese. Valahogy szétszórtnak találom az egészet, és a mesélés stílusa sem egységes. Távol kerültünk már a megszemélyesített Ősztől, és nem tudom, hol járunk, nem tudom, miről szól a mese. Meglehet, hogy végül összerázódik a történet valami egységes folyammá, akkor nyilván lesz értelme – alapos javítás után – kiadni, de ha megmarad az ötletszerű mesélgetés, akkor nem bíznék abban, hogy népes olvasótábor rajongana érte.
Őszintén szólva szívesen lemondtam volna arról, hogy egy újabb negatív véleményt tegyek le a szerző asztalára, de kezdem rosszul érezni magam amiatt, hogy a második fordulóra elfogytak a hozzászólások. Mintha már senkit sem érdekelne a többiek dolga. Remélem, hogy a szerző a fenti nem túl lelkes megszólalásnak jobban örül, mintha senki sem, szólna hozzá! Jó fejlődést, és a későbbiekben sok sikert kívánok a szerzőnek!
Szia!
Vegyesek a benyomásaim a mesével kapcsolatban.
Ami már az első részben is tetszett, az az alapötlet, hogy a gondolatokból azonnal valóság lesz az Álmok szigetén. Nem teljesen új ötlet, de szépen, színesen ábrázolod, sok kreativitás van az első két részben, látszik, hogy élénk a fantáziád. Ugyanakkor mindkét rész után hiányérzet maradt bennem, a végük olyan, mintha egy ollóval elnyisszantották volna, lezáratlanok (nyilvánvaló, hogy csak a teljes mese elolvasása után kerekedik ki a történet, de jó, ha az egyes részletek is önálló egységet képeznek.)
A lányokat én kicsit fiatalítanám, főleg Lillus miatt, 14 évesen már nem így viselkedik az ember leánya, még ha van is két kishúg, akikhez „visszafiatalodik” a játék kedvéért. Aztán ott van Seholsziget, ahová az elveszett tárgyak kerülnek, erről Cecelia Ahern egy egész könyvet írt már. Igaz, hogy itt csak egy mellékes megjegyzés, mert Münyőke a mese fő szigete, de így kevésbé érződik eredetinek a mese. Az jó ötlet, hogy a mesébe épített mesében van vers is, a gyerekek szeretik a találós kérdéseket, főleg mondóka formájában, de egy kicsit faragni kéne még a rímeken meg a ritmuson.
Ezektől eltekintve a szereplők aranyosak, szeretetre méltóak, a gyerekek biztos könnyen azonosulnának velük.
A fogalmazás is rendben van, egy-két kisebb hiba, elírás akad benne, pl. „senki ne mosson fel a fedélzetet” – senki se mossa fel a fedélzetet vagy senki se mosson fel fedélzetet, a gondolatjelek után pedig több helyen tévesen van nagy betű (igaz, ez utóbbi miatt én nem nagyon ráncolhatok szemöldököt, mert a párbeszédek helyes központozásának szabályait én sem tudom jól :P)
Az előző résznél többen megjegyezték, hogy túl félelmetes, én oda azt írtam, hogy azért annyira nem vészes, sőt, kell is izgalom a mesékben ennél a részletnél viszont most már én is túlzásnak tartottam, hogy meg is nyílik a lányok alatt a föld, az alagútban farkasok is rájuk rontanak, és egy zsák is bekebelezi őket, rettegnek…
Összességében véve úgy látom, hogy jó a magja a mesének, csak még meg kell öntözni ezzel-azzal 😉
Sok szerencsét holnapra!
Üdv:
Judit