I.
Münyőke
Az Ősz letakarta aranyszínű köntösét a földön, és ráhemperedett. A fejét a tenyerében pihentetve várta fáradt gyermekeit, hogy együtt nyugovóra térhessenek. A falevelek lassan, komótosan peregtek le az ágakról. Anyjuk puha ölében landoltak, és rögtön álomra hajtották a fejüket. Az Ősz fáradhatatlanul számlálta, hogy összes gyermeke megérkezett-e. Szemügyre vette az összes kis vörös, sárga, és barna levelet. Aztán intett az esőfelhőknek, hogy áztassák meg Münyőke szigetét, mielőtt felölti téli ruháját. Hatalmas zápor zúdult végig a szigeten, apró cseppeket hagyva maga után a fák ágain és a fűszálakon. Az égbolton megvetette lábait a hétszínű szivárvány; ez jelezte Terka mama érkezését.
Terka mama volt a Főnök után a második legfontosabb személy a szigeten: ő felügyelte, hogy minden rendben menjen. Münyőke volt a legvarázslatosabb hely a világon. A gyermekek képzeletében született, még pedig éjszaka, alvás közben.
Egyszer, réges-régen, amikor a földkerekség összes gyereke ugyanabban a pillanatban szenderült álomba, BUMM! A Sosevolt-tenger kellős közepén megszületett az a hely, ami csak a gyerekeké. Az a hely, ahol minden lehetséges, és minden álom valóra válik. Minden él, minden mozog, és minden varázslat. A Főnök is belátta, hogy szükség van erre a helyre, ahol a gyerekek minden bútól-bajtól távol vannak. Ide küldte hát Terka nénit, aki a legalkalmasabbnak bizonyult a feladatra, hogy a gyerekek álmait vigyázza.
Így hát minden nap, amikor a Földön éjszaka volt, Münyőke szigete kitárta kapuit: volt itt óriáskerék, autóverseny, kastély, királylány, törpék, manók, tündérek, sárkányok és unikornisok. De akárhányszor új gyerek érkezett Münyőkére, új lakókkal bővült a sziget: hatalmas gombóc fagylaltok, mesekönyvek, óriások, hajók, és még minden más, ami valaha a gyerekek fejébe befúrta magát. Az élet a szigeten csupa móka volt, és kacagás.
Egyik este Terka néni rossz hírt hozott a Főnöktől. Csendre intett mindenkit, majd így szólt:
- Ma este nincs semmi játék! Semmi ugrándozás, semmi ábrándozás, és semmi kívánság! Ma este nagyon csöndben kell lennünk! Sssssh!– a szája elé emelte a mutató ujját, és aggodalmasan végignézett a gyerekeken.
- De miért? – kérdezte valaki a tömegből.
- Sajnos veszélyben vagyunk. Árnyékfarkasok portyáznak az alvó gyerekek ágyai alatt, és minden leleményes gondolatot, minden izgalmas álomfoszlányt bekebeleznek! Ártatlan gyerekképzeletre éheznek a farkasok. Olyan fantáziadarabokra, amilyen nekik sosem volt, és nem is lesz. Ők a sötétségben élnek, nincs szemernyi furfang sem szegényes képzeletükben. Úgyhogy ma este lapulnunk kell. Ne gondoljatok semmire. Csöndben legyetek, mert ha a farkasok megkaparintják a képzeletetek darabkáit, bejutnak a szigetre, és elpusztítanak mindent!
- Brekk!
- Mi volt ez?
- Brekk!
- Ki csinálja ezt?
Abban a pillanatban egy békakirály ugrott Terka néni lába elé.
- Csókolj meg! Brekk!
- Gyerekek! Ma este nem játszunk! Ne is mondja meg, hogy ki volt az, aki az előbb a békakirályra gondolt, nem akarom tudni. Csak azt kérem, hogy üljünk le itt, közel egymáshoz, és próbáljuk fékezni a gondolatainkat.
Mindenki leült, és vártak. Egyszer csak távolról ketyegést hallani. Dübörög a föld. Egyre hangosabb a ketyegés. Hatalmas porfelhőt húzva maga után, egy óriás toronyóra rohan, a madarak a tetején kapaszkodnak. Elviharzik mellettük, közben azt üvölti:
- Most már kicsit gyorsabban telek!
Terka mama csak a fejét fogta.
- Bocsánatot kérek! – szólalt meg bűnbánó hangon Benedek. Csak arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha egy kicsit gyorsabban telne az idő.
- Jól van, semmi baj. Ejnye, ne pityeregj! Eltelik felettünk ez az este is, csak kicsit lassabban.
Azzal tengernyi csiga jelent meg, mindegyiknek a házára volt kötve egy madzag. Hosszú, nyálkás csíkot húztak maguk után. A csigasereg a sírdogáló toronyórát húzta.
- Óra, ne is mondj semmit!– intette le Terka mama.
Abban a pillanatban szaladt a tű, lobogott utána a cérna, és bevarrta a toronyóra száját. Erre már a gyerekek is kuncogni kezdtek. Egyszerre csak mozgolódni kezdtek a fűszálak, a bokrok levelei, a fenyőfák tüskéi, és a csupasz ágak. Ősz anyó gyermekei is életre keltek, rezegtek és zsongtak. Ez volt a varázslat. A természet minden lakója táncot járt a gyermeki kacajra. Azon nyomban megjelent egy királyi hintó, és öt kisegér szállt ki belőle, akik táncba hívták a gyerekeket. Egy perc nem telt bele, és már mindenki ropta. A kör közepén a szivárvány minden színében lobogó tűz gyulladt, és a gyerekek éneke magasra szállt a levegőben. Ott aztán pillangóvá változott, és cikázott körbe-körbe a mulató társaság körül. Terka mama először aggódva figyelte, hogy bomlik fel a rend, de aztán őt is magával ragadta a nagy zene–bona.
Az első néhány mondat nagyon monoton hatású, nem a szöveg, hanem a mondatok elválasztása miatt. Az ősz itt annyira meg van személyesítve, hogy szerintem a gyerekek nem értenék, miről is szól az a rész, nem értenék, hogy lényegében a falevelek lehullásáról van szó.
Maga az Álmok szigetének ötlete jó, aranyos, kicsit pánpéteres. Az árnyékfarkasok résznél viszont az jutott eszembe, hogy nem merném ezt a mesét felolvasni egy gyereknek, mert onnantól kezdve tutira rettegne az ágya alatt lakó szörnyektől – engem viszont felnőttként elkapott az izgatottság. Aztán hamar le is lohadt, ahogy megjelentek a gyerekek képzelete által született képek, és ami végleg a polcra rakatná velem a mesekönyvet, az az óra szájának bevarrása volt. Persze nem tudom, a gyerekek ezen valóban kuncognának-e, nem tudom, ezt az egészet milyen „grafikával” kellene elképzelni (tényleg, amikor egy gyerek mesét hallgat, meseképek lebegnek a szeme előtt, vagy hús-vér szereplők?) Mindenesetre számomra mindig is félelmetes volt a szájösszevarrósdi. Tény, hogy a Tom és Jerryben meg összevissza próbálja egymást a macska és az egér kinyírni (és akkor átmegy rajtuk a krumpliszeletelő, meg rájuk szakad a zongora, meg ilyenek), de ez a stílus nemigen jellemző a mesékre, és azt hiszem, Te se erre utazol.
Egyébként látom benne a lehetőséget, mert az alapsztori érdekes, de a képek sokszor olyan intenzíven zúdultak rám, hogy nem tudtam őket elképzelni, csak egyet-kettőt.
Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez!
Szia!
Aranyos mese, és szerintem nem elfogadhatatlanul félelmetes – csak gondoljunk a Piroska és a farkasra, Csipkerózsikára, Hófehérkére… Sohaország nekem is eszembe jutott, de azonosságot nem érzek, csak hasonlóságot, nem tragédia. A fogalmazás szép, de nagyon hirtelen lett vége a résznek, olyan érzés maradt bennem, mintha a közepé vágták volna el.
Kis apróság: a Földön minden pillanatban éjszaka van valahol, Münyőkének akkor mindig nyitva kell állnia. A szigetnek pedig valami szebb, komolyabb nevet adnék, a Münyőke olyan, mintha egy félszeg, két bal lábas kis madár neve lenne, inkább tudnám karakternévnek elképzelni, mint egy varázslatos szigetének.
A folytatást várom, mert még csak egy bimbót látok, a virág titok!
Üdv:
Judit
Elképzeltem az őszt, amint komótosan megágyaz magának, és a könyökére támaszkodva elheveredik. Jó képzelőerőm van, remek a belsőlátásom, de mégis zavart a kép. Értem, ez mese, ahol megszemélyesíthetjük a természetet – persze csak óvatosan, indításképp mégis nehezen fogadtam csak be a képet.
Ha már mese, mi lenne, ha így kezdődne: „Egyszer, réges-régen, amikor a földkerekség összes gyereke ugyanabban a pillanatban szenderült álomba, BUMM! …” Nem is tudom hányadik regény az idei Aranymosáson ez, amelyik két-három kevésbé sikeres bekezdés után kezdődik el rendesen. Olyan, nagy gonddal megírt sorok után, amelyek szépek, kimunkáltak, de alkalmatlanok egy történet indítására. Ha Kovács néniről szólna a történet, akit egyszerűen magam elé képzelhetek a villamosmegállóban vagy a tévé előtt a fotelben vagy elhunyt férje sírja mellett, indíthatnád a mesét azzal, hogy Kovács néni mit csinál este. Csakhogy Münyőke mibenlétéről fogalmam sincs, nem tudom, hogy leveseskanál vagy kisegér, netán marslakó-e. Őt először be kell mutatnod ahhoz, hogy a cselekedetei érdekeljenek. Hasonló a helyzet a valóban megelevenedő Ősszel. Először a lényeget kellene leírnod, és utána az apraját.
Hasonló a helyzet a Főnökkel. Lehet a rá való utalás egy horog, csali, ami odaragaszt a meséhez, de velem nem sikerült a ragasztás. Később is zilált a mese fonala, néhány furcsa kanyar van benne, amely egyelőre nem látszik kompatibilisnek a gyermeki lelkekkel, de hát lehet ez akár csali mese is. Egy valamit fontosnak tartanék. Nem ijesztgetném a gyerekeket a gondolatzabáló farkasokkal. Nem bizonyos, hogy mindegyikük viccesnek találja, a gyerekek könnyen megijednek. Tizenegy éves unokám végignézte, ahogy a szomszéd házból elviszik a gyilkost a rendőrök. Két napja nem alszik nyugodtan. Most valahogy együtt tudok érezni a megijedt kisgyerekekkel.
Érdekes, hogy míg másoknak az ősz leírásával volt „gondjuk”, addig engem az teljesen magával ragadott. Már-már költőinek gondoltam, bár tény, hogy olvasás közben nekem is eszembe jutott, amit A. írt, hogy a gyerekeknek talán ez így kicsit sok lenne, nem tudnák értelmezni. Ami engem zavart az a Főnök elnevezés. Ha jól sejtem, Istenről van szó, és igen, mind tudjuk, hogy ő a Főnök :), mégis szerencsésebbnek találnék egy másik elnevezést (most nagyon gondolkodom, mi lehetne az 😀 ). Ezen kívül az óra szájának bevarrását én is kétkedve fogadtam. Pontosítok, nem a bevarrását, hanem azt, hogy egy ilyenen valóban nevetnének-e a gyerekek. Az Aladdinban Dzsini cipzárral zárta be a saját száját, hogy ne kotyogjon. Ez az én lánykámnak nagyon tetszett anno. Talán ez „humánusabb” eljárás, mert nem annyira végérvényes, mint a varrás. 🙂 Mindezektől függetlenül nagyon gratulálok, szépen írsz. Lehet, inkább érdemes lenne megpróbálkoznod nekünk, felnőtteknek írni valamit. Kívánok további sok sikert! 🙂
A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején.Erre a csodálatos hangra ébredezni kezdett a Tavasz.”
A részlet az egyik kedvenc mesekönyvemből való: Molnár Andrea: Mesék a természetről,/Szeretettel ajánlom mindenkinek./
Tanítónő vagyok és minden évben elolvasom az osztályomnak. Értik és élvezik a gyerekek. Ők nem bugyuta kis lények. akik csak tőmondatokat értenek. Nekem nagyon tetszett az ősz leírása, és a gyermekek is élveznék. Megmozgatja a képzeletüket, ez lenne az egyik célja az olvasásnak.
Meglepve olvastam, hogy ijesztőnek tartjátok a farkasokat. Emlékeztek a mesékre, amin felnőttünk? A farkas lenyeli a nagymamát és Piroskát, a boszorkány meg akarja sütni a kemencében Jancsit és Juliskát, a vadászt elküldik az erdőbe Hófehérkével- azzal a paranccsal,hogy vágja ki Hófehérke szívét.Aztán ott a magyar népmesék sárkánya, aki szűz lányokat eszik, és már csak a király lánya van hátra…Hú, de sok borzalom! Mégsem ijedtünk meg tőle, nem lettek rémálmaink. Az agyunk tudja, hogy az olvasott mesét hogy dolgozza fel, nem alkot olyan képet, amely rémületet vált ki.
Én sokkal jobban féltem a diákjaimat attól, hogy ilyen mesék helyett,mint ez, az Éjjel-nappal Budapest-et,Az Édes élet-et nézik. Gyönyörű leírások(ősz) olvasása helyett,nézik azokat a műsorokat, amelyek felmérhetetlen károkat okoznak kis lelkükben. Az internetet még nem is említettem.A szülőknek fogalmok sincs róla, milyen reklámokra kattintanak, kivel,miről és hogy beszélnek a neten.Nekűnk, felnőtteknek nem a mesében lévő farkasoktól kellene féltenünk a gyerekeinket!
Elnézést, ha kicsit eltértem a konkrét témától.
Kedves Lilla! Nagyon élveztem a mesédet. Kívánom, írj még sok ilyen szép történetet, amit majd egyszer megvehetek a könyvesboltban, hogy a kisunokámnak
elolvashassam. Remélem majd ö is tud egyszer ilyen csodálatos mondatokat írni, mint te.
Gratulálok a kikerüléshez!
Eleinte egyetértettem A.-val abban, hogy a farkasok túl ijesztőek (meg a szájbevarrás), de Marcsinak végül is igaza van. Manapság nagyon igénytelenek a mesék, sok kamaszon látszik, hogy nála kimaradtak a Disney- és magyar népmesék bölcs tanulságai. A jövő nemzedékei érdekében remélem, a legtöbb szülő – pláne, aki a klasszikusokon nőtt fel – törekszik rá, hogy elsősorban ilyen típusú történetekkel szórakoztassa a kölkeit. 🙂