1.
Tartson még egy kicsit a titkos éjszaka
a suttogások és a halk szavak
a kitapogatott és megkeresett mosolyok
a soha el nem csattant csókok
Kora hajnalban már a buszon ültem. Szerettem, vagyis inkább megszoktam, hiszen már két éve jártam vele naponta a főiskolára. Az első két évet még albérletben töltöttem, kollégiumi szállást nem kaptam, mivel azt csak a nagycsaládban nevelkedetteknek és az anyagilag rászorultaknak jár, az albérleti díj viszont, hiába oszlott négyfelé, sokba került. Én döntöttem úgy, hogy nem fogok tovább ott lakni, inkább bejárok, nem olyan nagy áldozat volt ez tőlem, ahhoz képest, amit a szüleim hoztak, hogy tanulhassak, mert annak ellenére, hogy nem voltunk anyagilag nehéz helyzetben, azért nem is dúskáltunk a pénzben, és így tudtam spórolni nekik egy kicsit, no meg magamnak is.
Nagyrészt az ösztöndíjból éltem, ami azt jelentette, hogy nagyon jól kellett tanulnom, de te ismersz, tudod, hogy a maximalizmus nem áll messze tőlem, talán azt hitték rólam a csoporttársaink, hogy nyomulós vagyok, mert mindig elsőnek jelentkeztem, mert mindig tökéletesen felkészült és alapos voltam, vagyis inkább csak annak tűntem, mert az ötös volt az egyetlen, amit el tudtam fogadni. Nem, nem akartam én eminens vagy éltanuló lenni, egyszerűen csak így tudtam elvégezni a sulit. Emiatt persze, meg azért, mert nem itt laktam, és az estéket a saját ágyamban, hatvan kilométerre a főiskolától töltöttem, nem vettem részt a főiskolások bulizós, kicsapongó életvitelében. Ezt nem bántam annyira akkor, csak a Csöngén töltött napok után. Mivel nem tudtam, hogy miből maradtam ki, nem is hiányozhatott, ugye. Barátaim voltak, nem, ez erős szó. Voltak lányok, akikkel jóban voltam, de az igazi barátaim otthon voltak, nem itt. Vagy talán sehol. De ezt még ekkor nem tudtam, sokkal később jöttem rá.
Linda volt az egyik legjobb ismerősöm, itt még azt hittem, hogy egyszerű csoporttárs, nem gondoltam volna, hogy az öt nap után milyen komoly kapcsolatba kerülünk, sorstársak és elválaszthatatlan barátnők leszünk. Ő hívott el a csöngei táborra is.
Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig azóta sok-sok év eltelt, talán több is, mint kellett volna. A szakdolgozatvédésen voltunk a magyar tanszéken. Én szokás szerint első akartam lenni, egyrészt, hogy túl legyek a dolgon, másrészt minél korábbi busszal szerettem volna hazamenni. Nagyjából ez volt az életem, amióta bejárós lettem, futni a busz után mindig. Nem kellett különösebben izgulnom a szakdolgozat megvédése miatt. Az irodalomelmélet tanszéken a tanárom meg volt győződve róla, hogy remekmű született, és cinkos barátság köt össze minket, noha az alapja csak annyi volt, hogy értettünk egymás nyelvén: ez pedig kevés ember tulajdona. Az alkalomhoz illően fekete szoknya, pánt nélküli csipke top, és egy pici, rövid ujjú fekete blézer volt rajtam, hogy ne legyen túl kivágott a blúz. A fekete tűsarkúmban topogtam a D épület ódon falai között, tudtam, hogy ez már formalitás, valószínűleg akkor is megkaptam volna a jelest, ha egy József Attila arcképet rajzolok ahelyett, hogy ötven oldalt írtam volna. Ezen persze nevetnem kellett megint, még jó, hogy a többiek már megszokták, hogy vizsgák előtt vigyorgóra veszem a figurát az idegeskedés miatt.
Linda jött a folyosón és mikor meglátott, megszaporázta a lépteit.
– Végre találkoztam Patríciával, mondtam már neked, hogy szervezi ezt a Csöngés magyar tábort, nem? – kérdezte egy szuszra, miközben hátrasimította szőke tincseit az arcából.
Én persze nem emlékeztem erre, mint általában semmi általam lényegtelennek ítélt dologra. Ötnapos irodalmi tábor a Vas megyei Csöngén, ahol Weöres Sándor költő nevelkedett: előadások lesznek a régi és a mai magyar irodalomról, találkozhatunk kortárs költőkkel és írókkal is. Lesznek irodalmi kirándulásaink, tehát egyfajta olvasótábor, végzősöknek. Hm, én is az vagyok, gondoltam, és ízlelgettem a számban a szót. Fura, hogy hamarosan diplomás tanárnő leszek. Vagyis inkább jelölt. Valahogy nem tudtam magamra tanárként gondolni. Nem azért, mert degradálónak tartottam magamra nézve, éppen ellenkezőleg: féltem, soha nem fogok tudni felnőni azokhoz a pedagógusokhoz, akiket példaképeimnek tekintettem.
– Hát nem is tudom, majd meglátom. Meddig kell jelentkezni? – kérdeztem habozva, egyáltalán nem volt kedvem, rengeteg helyre beadtam az önéletrajzomat; mi van, ha éppen akkor hívnak valahova, én meg nem tudok hazajönni. Mert persze, akkor is a kötelességeken járt az eszem, föl sem merült, hogy ezeket a szórakozás után helyezzem. Sőt, maga a szórakozás sem jutott volna az eszembe. Meg kellett írnom a beszédemet is a diplomaosztóra, igen, azt a bizonyos beszédet, amit akkor mondtam, amikor ezerötszáz ember azt hitte, hogy nekik mondom, pedig én csak az üres termet láttam, és a te arcodat, neked mondtam, minden szót.
De ez még messze van, most még csak állsz a folyosó másik végén, és úgy nézel rám, mint bármelyik másik lányra, talán egy kicsit jobban felhúztad a szemöldököd, amikor elmentem melletted, mert megcsapott az illatom, nem tudom. De azt észrevettem volna, ha nézel engem és ilyenre nem emlékszem. Talán te is izgultál akkor, nem igazán figyeltél másra, pedig sok okod nem volt rá. Fazekas tanár úr minden nála szakdolgozónak kiadott egy papírt az értékelés szempontjaival, a lehetséges kérdésekkel. A te utolsó kérdésed ez volt, tudom, hiszen hangosan olvastad és nevettél rajta: merre tovább?
Miért nevettél rajta? Tudnod kellett volna, hogy ő már akkor sejtette, hogy mi vár rád. Te persze sosem gondoltál a jövőre, csak a mának tudtál élni, minden pillanatot az utolsó leheletedig kiélveztél, ezt nagyon szerettem benned. Talán csak arra gondoltál akkor, hogy merre, merre? Hát a büfébe, és nevettél hozzá. A tanár úr szeme fénye voltál, akkor még nem értettem, hogy miért néz rád máshogy, mint a többiekre, mert nem te voltál a kedvence, de mégis úgy nézett rád, mintha téged jobban szeretne az összes hibáddal együtt, mintha a fia lennél. Tudod, mire gondolok. Akkor még nem értettem, hogyan is érthettem volna, hogy Fazekas tanár úr volt az egyetlen, aki ismerte az igazi arcod, rajtam kívül.
Én ekkor még nem néztem rád, erősen gondolkoztam azon, hogy mit hazudjak Lindának, aki hatalmas, kék szemét tágra meresztve nézett rám, miért nem megyek. Mert az előbbi okok is igen nyomósak voltak, de voltaképpen a párom miatt nem akartam.
Az utóbbi időben viharos volt a kapcsolatunk. Amolyan se veled, se nélküled, és bár a mérleg nyelve inkább a második utóbbi felé billent, képtelenek voltunk még elengedni egymást. Egyik percben szakítani akartunk, utána pedig már az összeköltözést tervezgettük. Magam sem tudtam, mit akarok, csak azt, ebben a helyzetben nem voltam igazán boldog és nem tudtam, hogyan változtathatnék rajta. Erre a gondolatra összehúztam a szemöldököm, mintha azzal a gondolatot is kisebbíteni tudnám, mire Linda félreértette a helyzetet.
– Majd én beszélek Patríciával, ne aggódj, elintézem, hogy jöhess, nyugi – mondta, és elviharzott, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Aztán behívtak végre a terembe, így ki is ment a fejemből a dolog.
Mikor kijöttem, a buszon járt az eszem, de még volt fél órám, és mivel Linda egy másik teremben szintén sorra került, gondoltam, megvárom; nincs is annál rosszabb, mint fél órát állni a zsúfolt buszmegállóban egyedül, ebben a kényelmetlen ruhában. Leültem az egyik padra, amit a teremből hoztak ki, hogy jobban elférjenek az elfordított asztalok.
Mellettem álltál, talán hallottad is, ahogy sóhajtottam egyet, amikor bevágtam a sarkam a pad sarkába. Magas voltál, én meg alacsony, még a magassarkú cipőmben is, pláne ülve, ám ahogy lenéztél rám, még kisebbnek éreztem magam. Az jutott eszembe, talán nevetsz most rajtam, mert visszafordultál a társaság felé, de előtte még láttam, ahogy elmosolyodsz. Beletúrtál a hajadba, és tovább nevettetted a többieket. Csak remélni mertem, hogy nem rajtam nevettek. De mégsem ez maradt meg bennem, hanem a szemed. Észrevetted már, hogy ezerszínű? Minden fényben másmilyennek tűnt. Zöld volt az egyik fényképen, kéknek láttam, ha énekeltél és nagyon jó kedved volt, barnás színű, mikor velem voltál és el akartad titkolni még magad elől is az érzéseidet és sötét, nagyon sötét, amikor elkeseredtél, és nem láttad a kiutat. Mindig is népszerű voltál, tudtam azt is rólad, hogy jó humorod van, na meg azt, hogy remekül tudsz parodizálni, de ennyi, és nem több. Keveset ismertem belőled, és meg tudtam volna számolni egy kezemen, hogy hányszor beszélgettünk, mégis amikor rám néztél, és én is rád, elmosolyodtam, végül is nagyon kedves arcod volt. Láttam, hogy a bokabeütésemen mosolyogsz, de én már nem nevettem.
Általában teljesen közömbös voltál velem, udvarias és segítőkész, ha kértem valamit, de ennyi, bezzeg a többi lánnyal nevetgéltetek együtt, olyan vicceket mondtatok, amiket én nem értettem, nyilván sok időt töltöttetek együtt az iskolán kívül is. Most is körbe voltál véve egy csomó emberrel, én szokás szerint egyedül ültem, a pad sarkán, mellettetek, de nem veletek, mégse bántam. Egyébként is, így legalább nézhettelek egy kicsit titeket, és azt, miből maradtam ki éveken át. Most már késő, nem lehet visszahozni a főiskolás éveket, két hét múlva záróvizsga, aztán diplomaosztó. De talán, még egyszer…
– Gondoltam, hogy megvársz. Nem is volt olyan vészes – mondta Linda, ahogy kijött és kigombolta a blézerét. – Megmondtam Patinak, hogy jössz te is. Azt mondta, hogy még el lehet intézni, szóval megyünk!
Láttam, hogy nagy az öröme, ismered Lindát, vagyishogy akkor még nem ismerted, előtte, mert akkor még eléggé bezárkózott, és önbizalom híján is volt, nem tudta élvezni úgy az életet, hiába, négy éve élt együtt a barátjával, ő is vágyott kiszabadulni ebből pár napra, ahogy én. Mert rájöttem, hogy igenis akarom, és nem érdekel, hogy mit kapok otthon ezért, majd hazudok valamit, megoldom, de még öt napig olyan jó lenne gondtalan főiskolásnak lenni, utána úgyis megkezdődik a kemény felnőtt élet. Hát sokat kérek én? Ennyit igazán megérdemlek!
– Igen, igen, megérdemlem – mondtam egészen halkan, a fogaim közt szűrve , de szerencsére csak én hallottam. – Küldd el e-mailen a részleteket, légy szíves, jó?
Aztán már a buszon ültem hazafelé, mire felfogtam a dolgokat.
A páromnak azt mondtam, hogy kötelező részt venni, mert különben nem kapjuk meg a diplomát; tudom, hogy hangzik, de elhitte, magyarázkodni meg nem akartam. Szóval nyert ügyem volt, bár még az utolsó este is haboztam, amikor becipzáraztam a bőröndömet, és reggel ugyanúgy, amikor felszálltam a buszra
A buszon találkoztam Esztivel; egy helyen laktunk, és ugyanarra az egyetemre utaztunk nap mint nap, mégsem szoktunk beszélgetni, talán ő is magának való, mint én, ezért nem ült le sosem mellém, vagy talán azt hiszi, hogy beképzelt vagyok vagy barátságtalan, és ezért került. Mindenesetre nem bántam, hogy most is máshol talált helyet, mert így még egy órát szundíthattam az egyetemig. Ha tudtam volna, hogy az elkövetkezendő napokban nem lesz rendszeres alvásra lehetőségem, biztos, hogy jobban kipihenem magam, de nem sejthettem, minthogy alkoholt se vittem, mivel úgy gondoltam, hogy a csoporttársaim nem fognak iszogatni egy olvasótáborban. Igen, tudom, valójában igen naiv voltam.
Már ott várt Linda a buszmegállóban, ha lehet, akkor az enyémnél is nagyobb bőrönddel, és optimizmussal az arcán. Pedig ez általában rám volt jellemző. Ez volt a leosztás: nálam félig tele volt a pohár, nála meg inkább üres. Most viszont igen vidám volt, láthatóan nagyon izgatottan várta ezt a pár napot; én nem igazán lelkesedtem, kezdtem megbánni, hogy eljöttem, hiszen rajta kívül nem voltam jóba a többi végzőssel, féltem, hogy rosszul fogom magam érezni. Nem vagyok az a megfutamodós típus, nálad jobban senki sem tudhatja, hogy milyen kitartó tudok lenni… és most ne mosolyogj! Talán túlságosan is? Meglehet, de akkor nagyon fel akartam adni és hazamenni, vissza a puha ágyikóba a vizsgák utáni jól megérdemelt pihenéshez, a barátaimhoz, a családomhoz, a páromhoz, már meg is bántam, hogy becsaptam, és szívtelennek éreztem magam, ahogy lassan elkezdtünk sétálni az iskola felé.
Ahogy mentünk és tippelgettünk, hogy hányan leszünk, és vajon ki jött el, Linda előremutatott, mintha téged látott volna bekanyarodni az előttünk lévő utcába. Én persze mondtam, hogy nem, mert te nem vagy ilyen magas, és a járásod is más, tiszta röhej, hogy ezt mondtam, hiszen szinte csak ülve láttalak a teremben, állni és menni nagyon ritkán ahhoz, hogy ilyen messziről felismerjelek.
Ahogy odaértünk a D épület elé, ahol a bölcsészszakok voltak a főiskolán belül, így a magyar irodalom és nyelvészet is, nyomodat sem találtuk. Mondtam Lindának, hogy igazam volt, hiszen ha te lettél volna, most itt várnál velünk. Nem éreztem ekkor csalódottságot, csak a szemed biztató mosolygása jutott eszembe, aztán el is hessegettem, mint afféle kusza és hiábavaló gondolatot.
Lassan elkezdtünk gyűlni, kezdett meglenni a létszám, amit Patrícia újra és újra megszámolt, amíg Fazekas tanár úr a buszsofőrt hívogatta, erősen késésben voltunk. Sokan voltak, akik lemondták, Pati őrült ideges volt, jogosan, hiszen ő már megrendelte a szállást, az étkezést, most mit kezd ennyi üres hellyel? Próbáltam egészen picire összehúzni magam a farmer miniruhámban, mintha meg sem fordult volna az elmúlt fél órában az út lemondása a fejemben.
Aztán felbukkantál, na, nem a semmiből, csak a büféből, egy másik, idegen fiúval az oldaladon. Leültél, a többiek körbevettek, mindenki örült, hogy jössz, unatkozni biztos nem fogunk, mondták. A fiút bemutattad, annyi idős, mint mi, de még elsős, most kezdte a főiskolát.
Márk kicsit megilletődve állt, egy-két embert ismert csak a társaságból, mert korábban részt vett a huszonnégy órás felolvasáson, amit Fazekas tanár úr szervezett, de azért próbált igen lazának tűnni. Zavarta talán, hogy egy idős velünk, de ő még gólya hozzánk képest, hiszen mi most végeztünk. Hosszú, enyhén hullámos haját lófarokba fogta, körszakálla volt és még mielőtt elértük volna a buszt, megtudtuk, hogy az eredeti szakmája fodrász, ami a lányok nagy részéből üdvrivalgást váltott ki. Nagyon jóképűnek találtam már ekkor Márkot, de igazán csak akkor bizonyosodtam meg erről, amikor később Linda mutatott róla egy 18 éves kori képet, rövid hajjal és szakáll nélkül, akkor még a szavam is elállt. Most biztos húzod az orrod! Nincs okod a féltékenységre, igazán.
A buszon persze Lindával egymás mellé ültünk le, mögöttünk és előttünk viháncolás, valaki málnát küldött körbe, Pati a pénzt szedte össze, a tanár úr búcsúzott, hogy ő kocsival jön utánunk, aztán valóban nekivágtunk. A sofőrünk elég veszélyesen vezetett, de kiderült, hogy ez semmi a másnapi sofőrünkhöz képest, aki kirázta belőlünk gyomrunk összegyűjtögetett javát is.
Csütörtök volt, június vége. Igazi nyár, olyan nyár, amikor minden megtörténhet, és meg is történik. Az igazi élmények mindig nyáron történnek, észrevetted? Talán, mert bátrabbak, nyíltabbak vagyunk; igazán csak nyáron tud szerelembe esni az ember. Talán a napsütés okozza, vagy a rengeteg nyíló virág, a kevesebb ruha, de szinte vágyik rá a test, hogy megszabaduljon a ruhától, és a napraforgók közé vesse magát. Persze, nekem nem ezen járt az eszem, próbáltam követni a dalt, amit énekeltél, mert énekeltél akkor is, egyfolytában, olyan voltál, mint egy rádió, amit nem lehet kikapcsolni, és ami egymás után önti a slágereket, jókat, rosszakat egyaránt.
A többiek élvezték, kérték a dalokat, mintha kívánságműsorban lettek volna, te meg szó nélkül teljesítetted őket, minden slágert ismertél, botrányosan jó voltál. Nem, nem volt jó hangod, de hát Hofit sem ezért énekeltették az emberek, ugye? Furának tartottam, hogy ezt eddig nem tudtam rólad, talán a koliban állandóan rádiót hallgatsz, vagy kívánságműsort vezet az apád, gondoltam akkor, de voltaképpen még a mai napig nem tudom a dalszereteted okát. Ez is azokhoz a dolgokhoz tartozik, ami annyira evidens és szerethető benned, de amit nem tudok megfejteni, se figyelmen kívül hagyni.
Észrevettem, hogy milyen boldog voltál; általában mindig ott bujkált a szemedben egy kis szomorúság, akkor még nem tudtam, hogy a szerencsétlen életed miatt, de most olyan boldognak tűntél, mint még soha. A régi önmagadat a főiskola előtt hagytad talán, hogy valaki mássá válj, akit még te sem ismersz, aki nem fél boldog lenni és élvezni azt, ami az életből még hátravan. S ki tudja, mennyi az.
Próbáltam rád mosolyogni, hogy hátha visszamosolyogsz, de túlságosan lekötött az éneklés és a málna. Ekkor még nem tudtam, hogy nálad az evés nem olyan, mint a többi embernél. Nemcsak egy szükséges dolog vagy kulináris élvezet, esetleg időtöltés, nálad ösztön volt az evés. Amit leraktak eléd, azt mind megetted, nem beszéltél, nem kérdeztél közben, csak szótlanul és gyorsan ettél. Mint aki fél, hogy elveszik előle, ha nem siet. Mindig éhes voltál, sosem tudtál jóllakni. De nem a gyomrod volt üres.
Megérkeztünk Csöngére. Egy kis falu, akár az én lakhelyem is lehetne, kevés autó, sok gyalogos és biciklis. Egy bolt, két kocsma, egy emlékház, és ez így van rendjén. De volt valami ebben a kis faluban, ami miatt érdemes volt itt lenni, az illatok, a táj, még a nap is máshogy sütött ránk, és nemcsak azért, mert a helyiek nagyon kedvesen fogadtak minket. Volt egy varázsa annak a helynek, ami nem múlt el azzal, hogy mi eljöttünk. Megállt az idő, ha most visszamennénk, hogy megnézzük, vajon az ágy aljába oda vannak-e vésve a gondolataink, megtalálnánk, mint ahogy a kezed érintése is ott lenne még a gesztenyefán, és ha a konyhába pillantanánk egy percre, meglátnánk akkori önmagunkat, ahogy csöndben átöleljük egymást.
De most még szó sem volt erről, csak a sofőr pakolta le a bőröndjeinket sietve, mi pedig megilletődve álltunk a ház előtt, amiben egyébként evangélikus tábor működött, de most a mi kis táborunknak adott pár napig otthont. A házat nagyon szépen felújították, látszott, hogy gondos kezek vigyáztak rá, új ablakok, új burkolat. Az előtérből két szoba nyílt, a legtöbb lány beözönlött az elsőbe. A másik szoba két helyiségből állt, a belsőbe is sokan befészkelték magukat, nyilván nekem már csak a külsőben maradt hely, ami az egyik legrosszabb választásnak tűnt, hiszen afféle átjáró szoba volt.
Lindával ide kvártélyoztuk be magunkat egyedül, mivel amúgy is kívülállók voltunk, nem akartuk megosztani másokkal a szobát, hátha nem látnak minket szívesen. A többi üres ágyra nem is gondoltunk a szobánkba, amikor Márkkal együtt beléptetek és kérdeztétek, hogy lepakolhattok-e idebenn. Persze tudtuk, hogy kinn fogtok aludni sátorban, a ház mellett, de a hátizsákot, ami majdnem akkora volt, mint én, nem hagyhattátok kinn abban a pici sátorban, ezért persze rábólintottunk. Aztán elmentetek és felállítottátok a sátrat, láttam, hogy nem fűlik a fogad hozzá, de nem nyafogtál.
Mi is felhúztuk az ágyneműket, és nevettünk a gondolaton, hogy mi lett volna, ha esetleg azt kérdezitek meg, hogy itt aludhattok-e velünk. Nevettem, de valójában nem is tartottam olyan elviselhetetlennek a gondolatot.
A gumis lepedővel meggyűlt a bajom, Rami, az egyik csoporttársam segített felhúzni, alig bírtam cibálni egyedül, de szerencsére benne volt erő, és beerőltettük a textilt az ágy réseibe. Nem is sejtettem, hogy te mindezt hátulról élvezettel figyelted, ahogy én abban az apró szoknyában térdelek az ágyon, és cibálom a lepedőt. Néha igazán lehetetlenül tudtál viselkedni, pasi voltál a javából. Tudod, hogy értem.
Fazekas tanár úr jött be, és megzavart téged a nyilvánvalóan korhatáros gondolatokban, hogy el kell menni a kis boltba, másnapra megrendelni a reggelit. Amíg a lányok megterítenek az ebédhez, a fiúk igazán ráérnek, elmehetnek.
Hallottam ezt, és jó alkalomnak kínálkozott arra, hogy el tudjunk menekülni a terítés és ebédfőzés kellemetlen kötelessége elől. Mondtam, hogy veled megyek én is meg Linda is, ha nem baj, hogy megússzuk a dolgot, mire te hatalmas mosollyal beleegyeztél, és szóltál Márknak, hogy indulunk.
A falu egy hosszú utcából állt, és mivel mi az egyik végén laktunk, azt hittem, hogy a déli rekkenő hőségben sohasem érjük el a boltot. Egyforma házak követték egymást, de sehol még csak nyoma sem volt üzletnek. Mire végleg feladtuk volna, megleltük; nem csoda, hogy nehéz volt meglátni, úgy néz ki, mint a többi ház, csak éppen nem egy család lakik ott, hanem bolttá lett alakítva.
Amikor megrendeltük a reggelihez szükséges kenyeret, elővetted a fényképezőt, és azt mondtad, hogy csináljunk egy képet. Persze, a boltost nem akartuk megkérni. Lindával kuncogtunk, hogy miféle kép lesz ez, hogy a sárgára festett helyi bolt előtt bepózolunk, de jó poénnak tűnt, úgyhogy belementünk. Fogtad a gépet, és ráállítottad egy pad támlájára, beállítottad a rögzítőt tizenöt másodpercre, és futottál hozzánk.
Az addig néptelen utcán megjelent egy munkásokat szállító kisteherautó, ami meg is állt a boltnál, míg mi ott álltunk vigyorogva, egymást átölelve, egy irányba nézve, mint akik megmerevedtek. Ők lassan kiszálltak és mivel a bokortól nem látták a fényképezőgépet, talán azt hihették, hogy valamiféle üdvözlőbizottság vagyunk, aki így fogadja a bolt vásárlóit, de aztán kattant a gép, és a vaku tudatosította bennük a merevségünk okát. Ekkor még furábban néztek ránk, hiszen nem értették, miért akartunk mi a helyi fűszeres előtt fényképezkedni. Ez a kép sokáig csak az emlékeimben élt, kerestem nálad és kereste Linda is, de soha nem kaptam meg.
Akkor jót nevettünk a dolgon és továbbmentünk, mivel azt mondtad, hogy a kollégiumi szobatársad idevalósi, és szeretted volna megkeresni a házat, ha nem sietünk vissza. Dehogy siettünk, és jól tudtad, hogy most van lehetőséged velem lenni, később már nem lesz. Tévedtél.
Megtaláltuk a falu végén a kis házat, amit egy helyes foxi próbált őrizni, de persze a te százkilencven centidnek és nyolcvanöt kilódnak nem igazán tudott ellenállni, azonnal felkaptad, és arrébb raktad az utunkból. Az idős néni a szobatársad mamája volt, tőle tudtuk meg, hogy az unokája hamarosan hazaér, mert éppen focimeccsen van, és kérte, addig várjuk meg odabenn. Mi persze nem akartunk bemenni, de te suttogtad, hogy nagy sértés lenne a részünkről. Beléptünk a pici házba, ami nagyon egyszerűen, de otthonosan volt berendezve. A néni rétest és ásványvizet hozott, úgy sürgölődött körülöttünk, mintha valamiféle prominens személyiségek lennénk, nem egyszerű diákok. Hallgattuk a dicsérő szavait az unokájáról, hogy milyen rendes gyerek lett, amióta a főiskolán tanul, minden pénzt hazaad, meg segít, és hogy ez biztosan neked köszönhető.
Meglepődtem ezen a kijelentésen, tudtam, hogy sokat jársz szórakozni, nem gondoltam volna, hogy emellett még nevelésre is van időd. A néni láthatólag nagyon jól ismert, nemcsak én lepődtem meg, hanem Linda és Márk is, amikor azt kérdezte, hogy ugye te vagy a Danikának az a szobatársa, aki árva.
Nem tudtam, hogy nem élnek a szüleid, persze más dolgaidat sem ismertem, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy valakinek közülünk, akik már négy éve egy szakra jártunk, ne éljenek a szülei. Az rendellenes, nem normális. Még sosem ismertem senkit, aki árva lett volna, de nem ilyennek képzeltem el. Nem volt benned semmi Twist Oliveres suhancság, nem néztél ki utcagyereknek, márpedig ha a szüleid meghaltak, akkor árvaházban nőttél fel, nem? Rájöttem, hogy semmit sem tudok rólad, és ez fájt.
Kedves hangon feleltél, nem ütött meg a szó, hogy árva, talán már megszoktad, úgy mondtad, mintha kijelentetted volna, hogy igen, tejet és kenyeret is kérek. Mi hárman döbbenten néztünk rád, olyan fájdalommal a szemünkben, amit csak az tud produkálni, aki valaha ismert téged, csak rád lehetett így nézni. Kicsit félrefordítva a fej, a szemöldök között összeráncolva, a szem szúrósan néz, és ott a kérdés: miért pont ő? Ez lehetetlen, nem hiszem el.
Bele sem gondoltam, hogy én is árva voltam, sokkal jobban, mint Te, amikor találkoztunk.
Az első nap ismerkedtünk Csöngével és a helyiekkel, akik nagyon szívesen fogadtak minket. Ezt bizton állíthatom, mert a körbesétáltuk a falut és végig énekeltünk,; a legtöbb kapu mögött ott álltak a falubeliek és integettek nekünk. Csak remélni tudom, hogy azért, mert üdvözöltek minket és nem azért, hogy hagyjuk már abba a kornyikálást. A tábort a polgármester úr nyitotta meg, aki szerette volna bevonni a fiatal magyar szakos végzősöket az emlékház körüli projektbe. Kora este azért már volt egy előadásunk is, Láng Gusztáv tanár úr az erdélyi magyar irodalomról beszélt nekünk. Mivel jó idő volt, a nagy gesztenyefa alá ültünk a fapadokra. Nem volt iskolai előadás jellege, hanem egy kedélyes nyáresti beszélgetés lett belőle.
Este már próbáltuk oldani a hangulatot, ahogy akkor mondtuk. A Csengő kocsmából hozott szőlőlével kezdtünk, kinyújtózkodtunk a fáradt napból, bele a kényelmes és tekergős éjszakába, ami úgy ölelt körül minket, mint valami jótékony és titkos takaró, mely elfed és melegít.
Velünk együtt ittál te is, de nem tudtál annyit inni, hogy berúgjál, vagy talán nem akartál. Csak hoztad nekem az újabb és újabb poharakat, s még azt is hagytad, hogy kivegyem a kezedből a tiédet, és abból igyak.
Az ágyamra ültél, és hagytad, hogy alkoholtól mámorosan magyarázzak; próbáltam nagyon szépen pislogni rád, nem is tudom, miért, talán el akartalak bűvölni. Kérdezted, hogy van-e barátom, legyintettem egyet a levegőbe, tudtad, hogy ez annak a jele volt, hogy nem akartam róla beszélni. Fáradt voltam, el is nyomott a bor jócskán, alig bírtam újra kinyitni a szemem minden egyes pislogásnál. Beképzelt voltam, és megjegyeztem neked, mintha ezzel valaha is el tudtalak volna bűvölni, istenem, hogy nekem mindig azt mondták a fiúk, hogy nem lehet ellenállni a szememnek. Nevettél, és azt felelted, hogy nincs benne semmi különös, olyan, mint más lányoké, rád például semmilyen hatással nincs. Jól tudtál nekem már akkor is hazudni.
Márk egész este a társaságomat kereste, de láttam a szemén, hogy ez inkább az alkohol üldözése, mintsem egy hősszerelmesé. Nem is foglalkoztam vele, csak annyira, hogy egy kicsit kipróbáljam rajtad, hogy mennyire idegesít a dolog, de a füled botját sem mozdítottad, inkább kimentél egy újabb pohárért. Úgyhogy feladtam, és elmentem fürödni, ahol kijózanodtam, sejtve, hogy lenézel engem, mert könnyűvérűnek tartasz, aki annak ellenére, hogy barátja van, más fiúkkal flörtöl. Percekig álltam a zuhany alatt, hogy lemossam magamról az összes pillantásodat, a szavaidat, amiket aznap, mint valami súlyt rám helyeztél. Hiába jöttem ki tisztán a zuhany alól, még mindig koszosnak éreztem magam.
Közben Linda alaposan megmosta Márk fejét, hogy mégis mit gondol magáról. „Te nemcsak szánalmas vagy, de még hülye is!” Nevetnem kell most is azon, hogy utálták egymást, teljes szívükből, de csak azért, mert még nem tudtak szeretni. Tudod, a szerelem nem úgy alakul ki egyik percről a másikra, azt meg kell, hogy előzze egy másik érzés, amiből aztán kialakul az igazi, mindent megváltoztató érzelem: félelem, düh, utálat. Ugye, milyen érdekes, hogy ezekből egyszer szerelem lehet? Náluk is így kezdődött, aztán kiderült, hogy csak azért haragudtak a másikra, mert az nem foglalkozott velük. Együtt vannak, és boldogok ma is. Velünk is így történhetett volna, csak… nem is tudom, talán az idő majd megold mindent, a sebeket nem gyógyítja, csak befedi, mint minket az éjszaka, az első estén.
Hogy nálunk miből alakult ki a szerelem? Nehéz lenne megmondani, talán akkor kezdődött, amikor együtt aludtunk, mert akkor megsajnáltalak. Később felnéztem rád, aztán nem értettelek, majd meggyűlöltelek, aztán elfelejtettelek, és újra felidéztelek. Ezekből alakult ki nálam a csupa nagybetűs és egyszer beköszöntő igaz szerelem. Vagy talán álmodtam az egészet, és még most sem tudom eldönteni, hogy felébredtem-e azóta.
Másnap reggel korán keltél, pedig akkor már második éjszaka csak órákat aludtál, hiszen a tábor előtti éjszakát is végigbuliztátok, és hajnalban, amikor hazaértél, már le sem feküdtél, mert indulni kellett a buszra, ezért is maradt rajtad az az undok borosta. Bejöttél a sátorból a szobánkba, és egyáltalán nem lepődtél meg, hogy ébren találtál minket, amikor még mindenki aludt. A szerelemről kérdeztél minket, hogy voltunk-e már, és hogy nekünk mit jelent. Persze tudtam, hogy a füledet csak nekem nyitottad ki.
Linda felelete ködbe veszett ott reggel, s ahogy én kavargattam a teát, hogy oldódjon benne a cukor, úgy merültél el bennem, és próbáltál nem feloldani, hanem megoldani, mint egy keresztrejtvényt; mit gondolok, és mit akarok, milyen vagyok, és milyenné válhatok. Tetszett, hogy egy rejtély voltam neked, amit meg kellett fejtened. Csak kérdeztél, és nem hagytad, hogy visszakérdezzek. Tudni akartad, hogy kivel állsz szemben, és nem tűrtél ellentmondást, én pedig hagytam, bár a sértettségem nem hagyott nyugodni, ezért nem is néztem rád, nehogy véletlenül még egyszer megemlítsd, milyen jelentéktelenek a szemeim. Féltem, mintha vizsgáztam volna, de mégis hihetetlen biztonságban éreztem magam.
– Szerinted kinek kell jobban szeretni? A nőnek vagy a férfinek?
Persze Linda egyből rávágta a kérdésedre, hogy a férfinak, azonnal parázs vita kezdődött köztetek, szerinted persze a nőnek, mert a férfi mégis maradjon férfi. Nem szóltam semmit. Láttad, hogy máshol járnak a gondolataim, így amikor Linda elment megteríteni, megkérdezted.
– Sosem voltam szerelmes. Azt hiszem.
– Még nem voltál? És hogyhogy „azt hiszed”?
– Mi a szerelem? Ha megmondod, pontosan leírva, akkor elárulom, hogy voltam-e valaha, de nem tudom, hogy milyen, tehát nem mondhatom biztosra. Mindenesetre azt, amit a regényekben a szerelem varázsáról és mindent elkábító hatalmáról írnak, olyat még nem éreztem.
– Nem lebegtél még méterekkel a föld fölött? – kérdezted cinkosan mosolyogva.
– Az más, az csak az első három hónap varázsa. Elmúlik, ahogy jön a megszokás, és akkor a fellángolás szeretetté alakul. De a szerelem az más szerintem, egészen más. Az nem múlik el, nem változik át, nem csökken, nem lesz hidegebb. Ha nem látod, akkor is veled, benned van, ha nem ismered, akkor is tudod, hogy létezik, ha otthagy, akkor is tudod, hogy szeret. Pedig lehet, hogy soha sem mondta ki, soha nem ért hozzád, soha nem keresett, csak megtalált. De nem ízlik neki az étel, ha nem veled eheti, túl hangos a zene, ha nem táncolhat veled rá és hideg a legmelegebb paplan is, ha nem te fekszel mellette. Azt hiszem, ez a szerelem, az igazi.
Nevettél rajtam, különösen azon, mennyire komolyan vettem a vitát, és kortyoltad a forró teát, ami borzasztó ízű lett, mert figyelmetlen voltam és sok citromlét tettem bele. Savanyú volt, de mosolyogtál.
Nem sokkal később már üvöltött is Máté Pétertől a Most élsz, Fazekas tanár úrnak egészen speciális nevelési elvei voltak, nem is lepődtünk meg, hogy így ébresztette a másnapos fiatalságot. Bejött a konyhába, ivott egy teát, és te kimentél, mintha zavarban lettél volna, nem voltam biztos benne, hogy mitől.
Aznap Pannonhalmára mentünk az apátságba, ismét őrült sofőrt kaptunk, aki valószínűleg valamilyen sebességrekordot akart beállítani, ráadásul az összes gödröt megtalálta, amit elég nehezen viseltünk volna a másnaposság nélkül is, de így aztán kibírhatatlan volt.
A főapátság könyvtárában igazi kincsekre leltünk, egy maroknyi frissen végzett magyar szakosnak mennyországnak tűnt. A sétát követő előadás alatt meg kellett tanulnom a befelé ásítás tudományát, miközben téged próbáltalak figyelni. Olyan durvának éreztem tőled, hogy figyelsz és jegyzetelsz, nem mellém ülsz, nem is szólsz hozzám, mintha a tegnapi és a reggeli beszélgetésünk meg se történt volna; közel voltál, és mégis annyira messze. Talán én éreztem rosszul, hogy közel kerültünk egymáshoz, és annyira érdekelt minden, amit mondtam, most meg mintha már megfejtettél volna, és valami egészen más járna a fejedben.
Akkor még nem tudtam, hogy szeretsz olvasni, sajnálom, de jobban nem tudom leírni a kapcsolatodat a könyvekkel és azzal, hogy téged minden érdekelt, minden könyvet elolvastál, gyermekkorodtól kezdve, ahogy megtanítottak a betűfejtés tudományára. Minden érdekelt, különösen a történelem és az orvostudomány, az első persze a szakod miatt, amit másodikban leadtál, mivel nem tudtad letenni a vizsgáid egy részét, és így kerültél hozzánk két évvel idősebben magyarosnak, jobb híján a földrajz mellett.
Az orvostudomány pedig azért, mert anyukád rákban halt meg, előtte ápolónő volt. Mindig is érdekelt talán ez a világ, csak nem ismerted be, hogy köze van annak is hozzá, hogy a hasfaladon egy daganat van, ami jóindulatú, de akárhányszor hozzáértél, mindig eszedbe jutott, hogy ez végzett vele is, és egyszer talán veled is fog. Mikor megérintettem, nem tudtam elhinni, hogy ez a pici, kemény valami tudna végezni egy olyan hatalmas és erős emberrel, mint amilyen te vagy. És nemcsak fizikálisan értve.
Elmentünk Abdára is, ahol megnéztük a Radnóti emlékművet, és a tanár úr édesapja, aki maga is pedagógus volt, személyes gyermekkori élményeit mesélte el nekünk az ott eltemetett költőről. Győrben folytatódott ezután a túra, ahol természetes volt, hogy megint összecsapódtunk, te, Márk, Linda és én. Amíg a többiek butikokban vásároltak, mi beültünk valahova, te sört ittál és Márk a barátnője képeit mutogatta, aztán nevettetek a mellettünk elsétáló lengén öltözött lányokon. Mi meg az égnek emeltük a szemünket, hogy „tipikus férfiak”, de nem mondtunk semmit, csak a pincér fiú feszes nadrágba bújtatott fenekét bámultuk. Hiába, tipikus lányok voltunk.
Megettél egy óriási melegszendvicset, de utána még odaadtam a sült krumplim nagy részét is, mert borzasztóan éhesen néztél ki, én meg már úgyis jóllaktam a nevetéssel. Tetszett, ahogy eszel, mint aki most ízleli meg először az étel ízét. Furcsa fájdalom lett erre a gyomromba, mert arra gondoltam, hogy hol lehettél eddig, hogy most ilyen vagy. Elhessegettem a gondolatot, mert mindig mosolyogtál, nem tudtam elképzelni, hogy veled bármi rossz dolog történjen, ahhoz túl jó voltál. Márpedig a jó emberekkel nem történnek rossz dolgok. Mondd, hogy igen, kérlek, most az egyszer, adj nekem igazat.
Ültünk a Duna-parton, szép volt a lemenő nap fényében. Linda még mindig rosszul volt az előző esti ivástól, sokat hallgatott, nem volt kedve beszélgetni. Valahol örültem neki, mert jó volt a csend, hallani akartam a gondolataimat, és tisztázni, hogy miért nézek mindig feléd, miért keresem a tekinteted. Szépnek tartottalak; ha göndör lett volna a hajad és egy kicsit szőkébb, nem ilyen világosbarna, akkor talán még Dávid szobornak is beillettél volna. Persze, csak az én szemem szépített meg téged, más nem látta, hogy ki is rejtőzik a szakadt edzőcipőben, és a háromnapos borosta alatt. De utáltam, hogy otthagytad a koliban a borotvád! Úgy néztél ki, mint egy ősember, csak a zöld szemed világított és a fehér mosolyod.
Sokat gondolkoztam azon, ha már mindketten ennyire hiszünk a Sorsban, akkor nem lehetett az sem véletlen, hogy már az első este kiderült, te Halak vagy, én meg Rák. A Sorson kívül még mindketten hittünk a horoszkópban is, nem kellett mondanom, hogy a Rák és a Halak a két legösszeillőbb ember a horoszkóp szerint, te is tudtad, én is tudtam. Sosem ismertem más Halak férfit rajtad kívül, de tényleg, pedig figyeltem erre, például észrevettem, hogy a legjobb barátnőim Skorpiók, Kosok és Mérlegek voltak. Az akkori párom pedig Vízöntő, ami éles ellentétben áll a Rákkal, nem is csodálkoztam a bajainkon.
Örültem, hogy veled találkoztam, mindig kíváncsi voltam, hogy valóban annyira összeillenék-e egy Halakkal. Megszólaltál, és annyit kérdeztél, hogy mi a kedvenc versem, én csak elmosolyodtam, és alig hallhatóan szűrtem ki a fogam közül, hogy az Anna örök. Elmosolyodtál és már szavaltad is. Persze, hogy neked is ez volt a kedvenc.
Este meccs volt a faluban, elmentél, mert élsz-halsz a fociért, amivel semmi baj sincs, de a nézésben jobb vagy, mint a játékban. Most persze azt mondanád, hogy miért cikizlek. Tudod, hogy csak húzlak! Jól játszol, és ami még ennél is fontosabb, szívből szereted csinálni.
Aztán voltál olyan gonosz, bár utólag belegondolva, ez sem volt véletlen, hogy beengedted a szobánkba azokat a fiúkat, akikkel fociztál, és ők izzadtan és mocskosan ráültek az ágyamra, ahol én már a vékony pizsamámban ültem. Aztán biztattad őket, hogy udvaroljanak, mert nekem lehet. Ez bosszú volt azért, hogy előző nap megpróbáltalak féltékennyé tenni? Ha igen, akkor elég súlyos kudarcot vallottál, mert gyorsan kipenderítettem őket, nem tudom, hogy mit gondoltál, hogy majd szóba állok bárkivel, hogy téged idegesítselek? Hát, rosszul gondoltad.
Nem csak őket dobtam ki, de téged is, bárhogy könyörögtél, de utána még rád üvöltöttem, hogy az előző napi szerelmes éjszaka után ne akarj mást becsalogatni az ágyamba. Persze, tudtad, hogy csak viccelek és a fiúk előtt akarlak zavarba hozni ezzel. Ők meglepődve néztek rád, de közel sem annyira, mint te rám. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy meg tudtalak lepni, valójában már elég hamar megismertél. Kiismertél igazából. Én még mostanra se tudtalak.
Aztán persze visszakönyörögted magad a szobánkba, merthogy hideg van kinn, és Márkkal kettőtöknek kicsi az a sátor, és előző éjjel sem aludtál jól, na persze, gondoltam magamban, de nem tudtam nemet mondani neked. Még félálomban elmotyogtam neked, hogy nem a nőnek kell jobban szeretnie a férfit, se a férfinak a nőt. Mindenki magát szereti a legjobban és a másikban is azt szereti, hogy az őt szereti és visszafelé, tehát a kör bezárul. Önző dolog a szerelem, ezt mondtam utoljára, de talán az m betűnél már aludtam, sőt álmodtam. Veled. Linda valószínűleg megszánt és mondta, hogy keress ágyat, mert reggel már ott láttalak az emeletes ágyon, a barátnőm felett. Nem lepődtem meg, hogy éppen azt választottad, hiszen tökéletes kilátás nyílt onnan az én ágyamra, ami alul volt, veled átellenben és nézhetted egész éjjel, hogyan álmodok rólad.