Zakály Viktória: Szívritmuszavar – 1. rész

November végén új magyar regények jelennek meg. Olvass bele Te is!

Ha tetszett, megtalálod majd a könyvesboltokban, vagy a Könyvmolyképző márkaboltban.

Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban. Szeretettel várunk!

——————————–

ZAKÁLY VIKTÓRIA: SZÍVRITMUSZAVAR

Prológus

 

Mind, aki él, csaló

csak az álom a való.

Látom, ahogy vágod a fát,

a baltában meg-megakad

nehéz, eres kezed,

keserű sors,

csokoládé szerelem.

 

A legtöbb ember, ha ideges, izzadni kezd a tenyere; vagy éppen az ásítás tör rá, esetleg a remegés. Ő ebben is kilógott a sorból. A mosolygás jött rá, nem is akármilyen; nem vigyorgás, nem szende félmosoly, hanem a győztesek biztos, diadalittas szájmozdulata. Nem tehetett róla, de ilyenkor fölényesnek és magabiztosnak tűnt, holott ez mindig akkor kapta el, ha igazán nagy bajban volt. A természet végzi a dolgát, megóvja a gyengét, olyan fegyvert adva a kezébe, amitől hatalmasnak tűnik. Vagy legalábbis kevésbé szánandónak.

Csak mosolygott, ahogy sétált az utcán. Bár a sétát már gyors, sietős léptekre váltotta, nem szeretett elkésni. Nem fog, de mégis kapkodta a lábát, talán az idegesség okozta, ami az arcizmokról a lábizmokra is átterjedt, azok is görcsbe rándultak.

 

Ősz volt, az évszak, amikor minden meghal vagy meghalni készül. Legalábbis évről évre ezt kellett írnia a kisiskoláskori fogalmazásokba, mikor még a rikító zöld padokat koptatta; tudta, ezt várják tőle, de valójában nem így gondolta. Képtelen volt elhinni, hogyan lehet ennyire színes, ami éppen a halálára készül. Sárga, vörös, narancs, zöld, barna, gyönyörű mind, és mind halott. Szeptember vége volt, de szokatlanul meleg és száraz idő. A nyár még egyszer, búcsúzóul arcon csókolta a járókelőket, hogy aztán a következő napoktól átadja ezt a szerepet a reggeli dérnek.

– Viszlát, találkozzunk tavasszal – emelte meg képzeletbeli kalapját a házak mögött lassan eltűnő erőtlen Napnak, miközben ment. Már majdnem elérte a könyvesbolt bejáratát, így lassított a léptein, nem láthatják, hogy rohan ide, mit gondolnak, hiszen egy költőnő nem tesz ilyet.

 

Milyen egy költőnő? Elképzelte magában a költőnő képét: kinyúlt, kötött pulcsi, borzalmas, össze nem illő színek, egy-két lyuk a gyapjúharisnyán, és a könyvtáros cipő. Az kell, feltétlenül. Mindenki tudja, hogy milyen az, magas a talpa, de nincs sarka, fekete vagy sötét színű, és kényelmes, elsősorban kényelmes. Bőr tanártáska, az is kell, igen, meg egy lehetetlen sál, egyik oldalt hosszabban lelógatva, lehetőleg kötött, a ruhától teljesen elütő színben. A haj rendezetlenül, leginkább oldalra simítva, vagy összekuszálva a feje tetején, a szemüveg pedig vékony gumipertlin a nyakba akasztva. Pont, mint az első osztályos tanító nénije, Editke néni, a félszemű. Ezen persze nevetnie kellett, csak úgy kibukott belőle, meg is ijesztve ezzel egy arra sétáló idős nénit és a pincsijét.

– Elnézést – hadarta, majd a szája elé tette a kezét. Megfeledkezett az enyhén bandzsa pedagógusról, aki a fél szemét mindig a nebulókon tartotta, így a diák sosem tudta, éppen kire figyel, és az járt a fejében, milyen régóta nem nevetett már hangosan. Úgy érezte, mintha helytelen lett volna. A kezét elvette a szája elől, és csendben megdorgálta saját magát.

Belenézett az egyik üresen csillogó  kirakat üvegébe, ahol plüssmacik kínálták a kegyeiket jutányos áron. Keserűen tapasztalta, hogy fényévekre van attól, ahogy egy rendes bölcsészt, főleg egy költőnőt elképzel magának az ember, amint délben, kávéval a kezében bekecmereg a munkahelyére, mintha egy perce ébredt volna fel.

Először is, nem iszik kávét, soha sem szerette a keserű ízét, és amúgy is korán kelő típus. Szűk, fekete ceruzaszoknya és magas sarkú cipő takarta el a lábát, de a lábujja a cipő nyitott orránál kikandikált. Napraforgóhoz hasonló sárga színű szaténblúzt hordott. A kontyba fogott kósza tincsek lesimultak, amitől szigorú kinézett kapott az arca, pedig a csatok alatt a haja rakoncátlan loknikban várta már az estét, hogy végre kiszabaduljon.

Legalább egy kis rendezetlen papírtömeg kellene a kézbe, gondolta, nem fogják elhinni, hogy én írtam azt a kötetet; vagy egy-két tincset kiszabadíthatnék a fegyelmezett kontyból, kicsit összekócolva. Pont úgy nézek ki, mint egy titkárnő. De ahhoz túlságosan precíz és összeszedett volt, hogy akár egy tincset is ne igazgasson a helyére. Egy nőnek a haja és a cipője mindig legyen rendben, hallotta magában az anyja tanácsát. Mindig legyen rendben. Most mégis szeretett volna egy kicsit szertelenebbnek tűnni. Megfelelni másoknak, az elképzeléseknek.

 

A könyvesbolt illata térítette magához a gondolataiból. Kinyitotta az üvegajtót, miközben halk csengettyű szólt a feje felett. Lerázta a képzelt páracseppeket magáról, ahogy az emlékeket rázza le a feledni akaró ember. Megcsapta a könyvesbolt nehéz papírillata, édes émelygést keltve a gyomrában. A könyvekről mindig az anyja jutott eszébe, aki nyomdában ragasztotta a borítókat; kemény, fizikai munkát végzett, pedig még a lányánál is kisebb volt. Bizony meghajlik az ember háta, ha tizennégy éves kora óta dolgozik.

Sok időt töltött az anyja mellett gyermekkorában; szerették a nyomdászok, mert okos kislány volt, remekül tudott feleselni, ha a gépészek belecsíptek a kis arcába, vagy meghúzták a masnis copfját. Dolgozott is ott, amikor középiskolás volt; az anyja vitte be, hogy legyen egy kis zsebpénze, mert a szerény keresetből már nem futotta tini lánynak való kincsekre. Akkor megtanulta, hogy mit jelent a munka: három műszakban nyolc órán át kemény papírstócokat emelgetni fel és le, amíg az ember azt nem érzi, hogy az egész testén a hátában van a legtöbb izma.

„– Hja, kérem, kisasszony, csak a nyomdászok tudják, hogy egy papír az pehely, de ezer az mázsa!” – hányszor hallotta ezt, és hányszor forgolódott éjszakánként, ha a fájdalomtól nem tudott aludni. Akkor fogadta meg, hogy soha nem fog ilyen munkát végezni, tanul, ha kell, bármeddig, mert nem akart ilyen életet. Olyan életet, amilyen az anyjának volt, aki korán öregedett, mert nemcsak a mosónők halnak meg korán, hanem a könyvkötők is. Erre a gondolatra összeszorult a szíve, szinte látta egy homályos gondolatüvegen át, ahogy anyja most is szomorúan ül otthon a kicsike testével, és minden gondolata a messzi gyermeke körül forog. Gyúrja a tésztának valót, de nincs, aki megegye; kiszellőztet, beágyaz, pedig már régóta nem alszik abban a barackszínű szobában senki. Gyújt cigarettáról cigarettára, amíg el nem alszik a tévé előtt. Fájt nagyon, fájt mélyen, égette a torkát a sírás, az orrát pedig a könyvek ismerős, anyai szaga.

A tejet sosem itta meg, már egy-két hónapos korában igazi, bár pépes ételt kapott, hiszen elfogyott az anyja teje, talán ezért is nőtt fel előbb vagy gyorsabban, mint a többi gyerek a Lejtős utcában. Neki a tej szóról soha nem jutott eszébe, hogy anya, csak a könyvek édes, simító illatáról.

Milyen furcsa az élet! Azokat a könyveket írja, amiket pár éve akár az anyja köthetett volna. Akkor együtt dolgoznak, együtt készítik el ezt a kis kék verseskötetet, ami tele van szomorú emlékekkel, tele sóhajokkal, mert mind a ketten belelehelik a maguk fájdalmát, egészen mélyre, a lapok rostjai közé. És még valaki, egy harmadik is, aki talán nem is tud róla. De rá nem akart gondolni.

Persze, anyja már nyugdíjas; kintről nézi a nyomda épületét, nosztalgiázva arról, ahol az életét töltötte és hagyta, megsimogatva a vaskaput, aminek annyiszor dőlt, ami majdnem rádőlt. Az ő versesköteteit sohasem fogta kezébe, soha nem látta, hogy milyen sokra vitte a lánya, nem érinthette meg a puha, kék bársonyborítást úgy, mintha a kislányát simogatná. Ő ugyanis nem küldött belőle haza egyetlen példányt sem a szüleinek, ennek nagyon egyszerű oka volt. Mindjárt kettő is. Nem akarta, hogy az anyja és az apja lássa a benne levő verseket, a szomorúságot és szenvedést, ami szülte őket, a fájdalmat, ami üvölt a lapokról, torkaszakadtából.

Másrészt azt sem akarta, hogy ne lássák meg a szomorúságot és szenvedést a versekben. Mert az anyja csak azt mondaná, hogy nem pontos az illesztés, kicsit mellényomott a gép, nem lett jól kiütve, meg látszik, hogy az aranyozást egy szakmunkás csinálta, mert görbe a c betű. Vagy ez e? Kontár munka.

Ezt pedig nem akarta hallani.

Letette a könyvet, vissza arra az asztalra, ahol azok a példányok hevertek, amiket dedikáltatni lehetett, és amiket aztán megvételre a pénztárhoz kellett vinni. Még sosem dedikált. Mit kell ilyenkor írni? Sok szeretettel? Gratulálok? Használja egészséggel? Elhagyta az a kevés humorérzék is, ami ilyen ideges-vigyorgós helyzetben rátörhet az emberre, és máris görcsösen gondolt arra, hogy mi vár rá az elkövetkezendő percekben. Haza akart menni, csak éppen azt nem tudta, hogy hol az a hely.

Tétován állt a nyüzsgő könyvesboltban. Úgy érezte, nem ide való, nem találta a helyét. Nyomasztotta a sok ember, a felé forduló tekintetek. Ám a lába nem hallgatott a menekülő ösztönre, inkább a földbe gyökerezett, vagyis a bolt puha szőnyegébe, és moccanni sem tudott. Pont úgy nézett ki, mint a túrázó a medve előtt, nem tudta, hogy fusson, vagy inkább ne mozduljon és talán nem veszi észre a vadállat.

 

Sosem gondolta magát gyávának, beszélt már ezerötszáz ember előtt is, de ennyire még nem félt, mint ezekben a percekben. Sok szempár fordult feléje a könyvesboltban, nyilván megismerték, ami tekintve, hogy a kötet belső borítóján ott volt az arcképe, nem volt meglepő. A portrén enyhe mosoly játszott az arcán, persze, hiszen a fotós mindent megpróbált, hogy megnevettesse, de ő kényelmetlenül érezte magát a szűk, kis stúdióban, ahonnan a falakról pucér kisbabák és boldog mennyasszonyok néztek vissza rá. Olyan messze volt tőle ez a világ, annyira hidegnek és keménynek érezte magát azokhoz képest, akik itt a legszebb pillanataikat örökítik meg, míg ő kényszerűségből és fogszorítva próbálja tenni a kötelességét. Merthogy ezt is, mint annyi mindent az életében, kötelességnek érzett, nem gondolkozott azon, meg szeretné-e tenni, van-e hozzá kedve, csupán tudomásul vette.

Merev volt, többször is mondta a fotós, de ezt már régen tudta, még az alkohol alatt sem oldódott fel ez a berögzült, hideg test; olyan görcsösen szorította össze a lábát, hogy az összes vér kiszállt belőle. Nem tudta elengedni magát és élvezni a pillanatot, hogy ez a kép a hamarosan megjelenő kötetét díszíti majd, már ha elkészül, mivel eddig csak olyan kép készült, amin karót nyelve, becsukott szemmel ül.

„– A párjának lesz a fotó?” – kérdezte a fényképész tőle.

„– Nem, én csak, hmm, egy könyvhöz, amiben ott lesz a képem. Hát voltaképpen én írtam, igen, én” – mondta zavarában, még jobban összeszorítva a lábát, sejteni lehetett, hogy lassan elszakad a nejlon a térdkalácsnál. Lazíts, lazíts már, üvöltötte magában.

„– Nahát, és miről szól az a könyv, ha szabad kérdeznem?” – kapva kapott a beszédtémán a fotós.

„– Hát, ez egy olyan vers féle, mármint hogy verseskötet, szóval versek vannak benne” – hebegte el, ami egyébként nem volt rá jellemző, hiszen éppen hogy a kommunikáció volt az erőssége, az érvelés, a meggyőzés és a szócsaták. Persze, már ritkán csillogtatta meg ebbéli képességét, mivel nem talált hozzá méltó partnert. Ám azzal, hogy zavarba jött az objektív előtt, egy valamit ért csak el, hogy nagyon kipirult az arca, amitől igazán kedvesen nézett ki, egészen kislányos lett tőle, az amúgy sem az igazi korát mutató portréja.

„– Akkor ön afféle költő?” – Meg sem állt a kattintásban az igazi pillanatra várva az idősebb, kopaszodó fényképész, aki egyik régi tanárára emlékeztette a nőt, és ettől máris egy kicsit szimpatikusabb lett neki. A lábak kezdték feladni a görcsös szorítást.

„– Á, azt nem hinném.” – Félénk félmosolyra húzódott az arca, amit rögtön el is kapott a gép, így ez a fotó lett a könyv belső borítóján. Lesütött szemek, piros arc és egy félmosoly, ennyiből állt ő, akit senki sem ismert.

 

Vagyis hát ismerték sokan, sokfélék és sokfélének, de csak hitték, hogy tudják is, milyen ember ő valójában. De addig a bizonyos napig, míg egy telefonhívás mindent meg nem változtatott, maga sem tudta, ki lakozik abban a testben, amit a tükörben lát, ha belenéz. Nem lehet olyan egyszerű tulajdonságokkal megfogalmazni, mint hogy céltudatos vagy éppen maximalista. Egy igazi mosolyában, egy merész kijelentésében, egy mérges pillantásában, és egy adott pofonjában viszont érezhető volt, milyen is az ő igazi arca.

Ám ezt mind csak egyvalaki kapta meg tőle, aki talán egyedüliként az összes arcát ismerte, de az biztos, hogy ő volt egyetlen, aki az igazit is. Pedig nem akarta neki se megmutatni, csak kibukott belőle az igazság. Ők ketten csak hazudni tudtak egymásnak, mégsem voltak soha olyan őszinték, mint akkor. A férfi emléke összerándította a gyomrát, majd elnyomta magában még ezt is, az édes fájdalom érzését, korholva magát, hogy ennyi év után is ilyen eleven él benne az a húr, ami egyszer már megpendült, és azóta kifeszítve vár, míg újra közel kerül, aki játszhat rajta, talán egy egészen más dallamot, mint eddig.

Voltaképpen ezért van itt, a gyötrő emlék miatt. Szinte kiokádta magából a verseket, mintha valaki vezette volna az ujját, ahogy a kockás iskolásfüzetbe jegyezte a fáradt és szakadt betűit, amik szavakká, mondatokká, versekké álltak össze, míg csak bírta. Ma már nem bírná, akkor ez terápia volt, az utolsó szalmaszál, ami életben tartotta. Ma csak egy hiba, amit felejteni akart, de a szerződés kötötte, így nyilván részt kellett vennie a könyv reklámozásában, ami sajtótájékoztatókkal, könyvklubokkal, olvasótalálkozókkal és üzleti vacsorákkal volt tele. És mindig kérdeztek, csak kérdeztek a versekről, amiket ő feledni akart; meghazudtolni mindenkit, aki azt mondja, hogy jók, és hogy ő írta. Nem, nem! Gyűlölte a kötetek minden sorát, ha egy mégis befészkelte magát a fejébe és még álmában is zaklatta, hadarta félrészegen a párnájába hajnalokon át, akkor felkelt, fogat mosott, hogy még a keserédes ízét is elkergesse messzire. Nem akarta, felejteni akart, messzire menni. De hova?

 

Egyelőre foglya volt Budapestnek, ennek a nagyvárosnak, ahova azért kellett költöznie, hogy könnyebben intézhesse az ügyeit, mert nyilván a kiadóval közös munka ide kötötte, de hiába kértek tőle újabb munkákat, hogy írjon még verseket, képtelen volt rá, valami meghalt benne. Vagy tán sose élt.

Képtelen volt írni, és nem hitték el neki, hogy nincs semmi, ami akár egy karcolatra is megihlette volna, pedig régen, még főiskolás korában, bármiről tudott írni, szívesen is írt. Az iskolaújságban gyakran jelentek meg apró jegyzetei, glosszái a diákéletről, fanyar öniróniával, görbe tükröt tartva az olvasók elé. Szerették az írásait, szívesen olvasták és ő is szívesen írt, persze akkor még minden más volt. Az azelőtt volt még. Azelőtt, hogy az a bizonyos öt nap megváltoztatta volna az életét.

 

Már nem tudott írni, a gondolatai mintha megálltak volna, csak a régi szavakat és mondatokat visszhangozták, mintha Tihanyban ragadt volna, és bármit mondana, csak azok a versek jönnének vissza újra és újra. Képtelen volt mást leírni. Bár a gondolataiból száműzni tudta az emlékeket, a versek kísértették őt.

A milliós fővárost, zsúfolt metróaluljáróival és dugig tömött villamosaival üresnek és halottnak érezte. Nem voltak itt a barátok, a család, a munkatársak és a munka, amit feladott azért, hogy reklámozza a könyvét, hogy végre költő válhasson belőle. Nem akart költő lenni, és bántotta, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak sem. Azt a szót, hogy kudarc, nem ismerte.

Mindig is újságíró akart lenni, ezt már akkor eldöntötte, amikor az első évét töltötte a közgazdasági szakközépben, és rájött, hogy a gazdasági világ olyan messzire van tőle, mint a könyvek nélküli élet. Magyar tanári szakra adta be az egyetemi jelentkezést, hova is máshova, akkor is, ha tudta, sohasem lesz tanár. Nem a pedagógus pálya, hanem az irodalom szeretete vonzotta oda, és a könyvek, melyek azóta, hogy kitanulta a betűértés tudományát, a legjobb barátai voltak.

Nem bánta, hogy nem léphetett soha a katedrára. Inkább az újságírás vonzotta, ahol az ember másokkal ismerkedhet, segíthet, történeteket mesélhet el, sorsokat irányíthat, mégpedig mindezt úgy, hogy a háttérben marad, mert az újságírók nem híres emberek, mint mondjuk az írók, a nevüket nem méltatják figyelemre az olvasók, így csendben végezheti a munkáját a tollzsonglőr.

Egészen addig, míg úgy nem döntött, megmutatja valakinek a régen elfeledett verseit, hátha betehetők lesznek a Valentin-napi számba, mint afféle reménytelen szerelmes versek. Mert csak erről volt szó, egy könnyed próbálkozás, egy probléma lehetséges megoldása, egy naiv kérdés. A lapszerkesztő betette az újságba, amit meglátott az a férfi, aki aztán a kiadótól megkereste, és megkérdezte, hogy elküldené-e még pár versét. Gyomrában erős görccsel utasította vissza; feledni akarta még a versek létezését is, mintha a szöveges fájl afféle Pandora szelencéje lenne, amit ha egyszer megnyit, akkor elszabadul valami végzetes. A kiadós nem hagyta annyiban, felkereste a vidéki újságot, és beszélt a főnökséggel, akik örömmel vették az érdeklődést, és nem mellesleg a remek reklámajánlatot. Szinte választási lehetőséget sem hagytak, hanem nyilvánosan gratuláltak.

Onnantól nem volt megállás, azóta pedig mintha álmodna. Elismerően szóltak a kötetről több kritikai lapban, szívesen hozták fel internetes oldalakon, hatalmas reklámhadjárat zengett a Sors-örök című kötetről, és a pimaszul fiatal és tehetséges szerzőjéről. Ő pedig ha kilépett az utcára és szembetalálta magát a könyvesboltok kirakatában vigyorgó másával, szemberöhögte, majd köszönés nélkül továbbment.

 

– Nagyszerű, megérkezett! Nem tudta, hogy illik egy kicsit azért elkésni? No, nem baj, végül is már minden kész van, akár bele is vághatunk, nem gondolja? – szólt a szerkesztője, akivel voltaképpen már házaspárnak számítanának egyes afrikai törzseknél, annyi időt töltöttek együtt az elmúlt hónapokban. A középtermetű, nagypapás kötött mellényt viselő szemüveges férfi úgy egyengette ennek a „drága kislány” útját, mintha saját unokája adta volna ki a kötetét. Féltő szeretettel óvta és segítette, talán látta, hogy a szokottnál is idegenebben mozog a rengeteg ember által uralta teremben..

– Ágika, széket, széket, ne a kancsót emelgesse, tegye már le! Ne azt a bárszéket, hova tette az eszét? Ha puffot emeli fel, én esküszöm… na, ide, ide, a művésznőnek.

Erre a szóra még jobban összerándult a gyomra, de szerencsére a többi ember semmit sem érzékelt ebből, mert a mosoly még mindig ott ragyogott az arcán, kétséget sem hagyva, hogy milyen tökéletesen elégedett és magabiztos emberrel van dolguk. Egy külső szemlélő nagy színésznőnek tarthatta volna. Bármit nem tudott volna hazudni, pedig az író és a színész nagyon hasonlít egymáshoz. Mindkettő történetet mesél el, néha hazudnak, néha igazat mondanak, beleélik magukat vagy elhatárolódnak tőle, sírnak vagy nevetnek, de érzéseket adnak át, és érzéseket váltanak ki. Az írónak is meg-megremeg az arca, ha új történetet vet papírra; ha gonoszokról ír, ráncos lesz a homloka, ha jókról, kisimul az arca. A színész is jegyzetel az életének margójára, írja a saját és más történetét, mozog a keze, mintha kezében tartaná a lapjait, amiken megörökíti a hangokat, a mozdulatokat.

A széken helyet foglalva, a lábát végre szorosan össze tudta zárni, esélyt sem engedve a vérnek az áramlásra, így megkönnyebbülve fújta ki a pesti levegőt, amit azóta benn tartott a tüdejében, hogy belépett a boltba. Szembekerült az emberekkel, akik furcsán méregették, és összesúgtak a válluk fölött, mutogatva és jegyzetelgetve. Könnyű volt megtalálni az újságírókat: a kollégák unottan, valamelyik hátsó széken ültek, diktafonnal beélesítve, ahogy oldalra kacsintanak a fotós kollégának „egy közeli profilt is, hátha oldalinduló lesz”. Átérezte az arcuk minden rezdülését, ezerszer láttak már bemutatkozni új arcokat, világmegváltó gondolatokat hallgattak sokadszorra, ugyanazt a száraz pogácsát és szénsavmentes ásványvizet kortyolták minden sajtótájékoztatón, tudva, hogy lapzártáig már nem sok idő van, és holnap is száraz lesz az a nyamvadt pogácsa, és meleg a víz.

 

– Egy kis figyelmet kérek, üljenek le, köszönöm, kérem, igen. Szóval, szeretettel üdvözlök mindenkit a Sors – örök című kötet bemutatóján a Betűfaló könyvesboltban, ezúton is köszönve az itt dolgozó hölgyek segítségét a szervezésben. Köszönöm, hogy eljöttek, át is adom a szót Önöknek, kérdezzenek a költőtől. Utána alá is lehet írattatni a kötetet, erre egy egész órájuk lesz, úgyhogy kérem, ne tolakodjanak, mindenkinek dedikál a művésznő – mondta szerkesztő, és leült.

Már megint ez a szó! Gyomorrándulás, görcsös mosoly, képzeletbeli nejlonszakadás, aztán egy bátor pillantás az olvasók felé, hogy kérdezzenek már, belehal, ha most senki sem szólal meg.

– Az Ámulat–kábulat című versről szeretnék kérdezni. Saját élményei ihlették, úgy értem, hogy drogos élmények, vagy öntudatlan állapot?

Innen lehet felismerni a pletykalapos újságírót, gondolta magában, ha egyetlen félreérthető vers van a kötetben, akkor ő azt megtalálja. Milyen jól hangozna a holnapi címlapon: Nem erősítette meg, de nem is tagadta narkós múltját a költőnő! Folytatás a belső oldalon! Hiába nem volt már jó ideje újságíró, mindig is úgy fog gondolkozni.

– Javaslom, hogy olvassa fel a verset, hátha nem mindenki tudja, hogy melyikre gondol a kérdező – próbálta menteni a menthetőt a szerkesztője, mert a hallgatás ugye beleegyezés. Annyira megdöbbentette a kérdés, hogy nem tudott válaszolni. – Kérem, kedves, tessék, tessék, itt egy kötet, azonnal megkeresem…

– Nem kell, köszönöm, megy fejből –szólt a bátor hang, ami még saját magát is meglepte.

 

Ámulat–kábulat

 

Tudod,

Olyan, mint a drog.

Elvonási tüneteim vannak,

öt napig lőttem magam és

most késsel vágom fel a bőröm,

mert alatta

mászkálnak a bogarak.

Már vérzik a fal is,

a szoba is magamra hagy,

átjár a hideg, mert

nem melegít az anyag.

Nem érzem a szagát,

nem érzem az ízét,

nem lüktet az ereimben,

nem látom a színét.

Az utolsó fecskendőben

még maradt egy csepp,

magamba préselem,

amíg megszűnik a csend.

 

–A kérdésre válaszolva pedig nem, köze sincs a droghoz. Ez egy kép, ami végigvonul a versen, voltaképpen a szerelemről szól. Hiszen már az elején is úgy kezdődik, hogy „olyan, mint a…”, csak épp nem mondja ki, hogy mi az.

– Miféle szerelem ez, ami ilyen kínokat okoz? – kérdezte a pökhendi zugfirkász, sandán rákacsintva az órájára, vajon a fél óra múlva kezdődő sajtótájékoztatóra odaér-e.

– Úgy látom, olyan, amit Ön még nem élt át. – Halk nevetés a sorok közt. – Olyan, ami beteljesületlen, csak a vágy szintjén megmaradó. A szerető öt napig lőtte magát a szerelmével, de most az eltűnt, így jelentkeznek az elvonási tünetek. Az emlékek jelentik az utánpótlást, azt próbálja még magába préselni, hogy megszűnjön a csend, és még egyszer utoljára hallja a hangját. – Érezte, hogy kezd felbátorodni. Újra hallotta a régi hangját, azt a hangot, amit már azt hitte, réges-régen elveszített. Meglepte az érzés. Újra huszonhárom évesnek érezte magát, és maga körül a főiskola falait látta, szemben a diáktársakat. Előadott, ahogy kellett félévenként legalább egyszer különböző stúdiumokból. Nem volt benne semmi görcs, se védekező mosolygás. Rég volt már ennyire önmaga.

Persze nem volt hanyatt esve a versektől, de valahol felelősséggel tartozott szegénykék iránt, amiért olyan gonoszul elhagyta és letagadta őket, és kötelességének érezte megvédeni minden egyes porcikájukat, bele sem gondolva, hogy ezzel saját magát is védi, és még valakit, akinek a nevét már évek óta nem ejtette ki a száján.

– Esetleg más valaki még kérdést? – próbálkozott a szerkesztő, már kifigyelve az első sorban fészkelődő nyugdíjast, aki nyilván már régóta készülődött a Mikor döntötte el, hogy verseket fog írni? kérdéssel, amit minden szerkesztő hallani akart, amit minden szerző meg akart válaszolni, aminek el kellett hangoznia, és ami el is fog hangzani. De nem most.

– Egy pillanat, van még egy kérdésem! Az Ismerj fel című költeményben leírja, ha mondhatom annak – szemöldök felhúzása a hajhagymák kezdetéig –, hogy ön afféle őrangyala a címzettnek, és szeretné, ha végre ráismerne önre ugyebár, és itt leírja az egész életét, hogy a pólyától kezdve vigyázott rá. Fogtam a kezed az első lépésektől, a karomba zuhantál, ha megingott a Föld. Satöbbi és satöbbi. Minden pofon, minden durva szó, először engem ütött, úgy a te arcod. Blabla, na és akkor jön az a versszak, hogy

 

Amikor apádat találtad, voltam ott veled,

Nem emlékszel? Együtt vágtuk a kötelet,

akkor a te nyakadat is szorította,

azon is gyengéden én lazítottam.

 

Ez úgy gondolom, hogy azt jelenti, hogy az illető apja, és az illető is öngyilkos lett, nem? Saját élményeit fűzte csokorba?

Elhallgatott és kíváncsian várta a választ. Néma csend lett a könyvesboltban. Még az a néhány bátor hallgató is letette a kezét, aki kérdezni akart.

A leghátsó sorból egy férfialak rajzolódott ki a tömeg egyforma sokasága közül. Előrébb lépett, talán hogy jobban hallja a választ. A nő rápillantott, majd azonnal el is kapta a tekintetét a férfi arcáról.

Úgy látszik, az újságíró eldöntötte, hogy valami szaftos témát szerez, aztán lelép egy botrányhősnő könyvbemutatójára, hátha ott is csurran–cseppen valami, gondolta magában a nő.

Kicsit megremegett, a pír elöntötte az arcát, és olyan gyorsan dobogott a szíve, hogy azt hitte, meghallják a teremben, pedig az olvasók több méterre ültek, mégis úgy érezte, hogy centimétereket emelkedik a szaténblúza. De nem a félelemtől remegett, hanem a bátorságtól. Belekapaszkodott a saját hangjába, abba a hangba, amit olyan sok hosszú év után újra megtalált.

Persze most is libabőrös lett a karja, mint akkor, amikor ezt a verset leírta. Mert nem megírta, csak leírta, kiszakadt belőle, mint egy darab, amit már soha nem tud, és nem is akar visszailleszteni, amit letett, mint egy terhet, de amit követel vissza újra és újra a szervezete, mint azt, ami egykor a része volt. Amikor írta, libabőrös lett, midőn először hangosan felolvasta; elsírta magát, mert benne volt minden fájdalma abban az egy versszakban, minden, amit csak Sorsnak nevezett, minden, ami megváltoztatta az életét, és ehhez a székhez vezette, amin végül is kényelmetlenül fészkelődött.

Az újságíró bizonyára látta, hogy beletrafált a közepébe, ahogy az ő arcáról eltűnt a bájos mosoly, csak valami végtelen döbbenet és hideg maradt ott, mintha halottat látott volna. A fotós csak kattintgatott, ebből talán lesz valami, amihez már kezdte is kitalálni a képaláírást, amikor egy erős és bátor hang jött ki a résnyire nyitott szájból.

– Ezek csak képek, nem szó szerint kell értelmezni őket.

– Hát, akkor mit jelentenek? Ki ez a férfi, aki így összetörte a szívét? Meghalt? Elhagyta? Megcsalta? Mi a düh oka? – Látszott, hogy az újságíró egyre jobban nyeregben érzi magát, hiába zúgolódtak a körülötte ülők. Úgy viselkedett, mint a rossz amerikai filmekben az ügyész, aki szóra bírja a vádlottat.

– Hagyja abba! Semmit sem ért! Nem bántott, nem akart bántani. De meghalt már… – Úgy érezte, nem tudja tovább tűrni a támadást. – Nem a teste halt meg. Sokféleképpen meghalhat egy ember; testileg, erkölcsileg, a családja szemében, a társadalom szemében. Ő csak az én szememben halt meg, de ezt nem én akartam, ő kérte, hogy tekintsem halottnak, pedig majdnem megöltem, hogy aztán megmenthessem az életét.

Zúgolódás a tömegben, a székek nyikorogtak, mindenki a szomszédjával tárgyalta meg a hallottakat, miközben ő tudta, hogy rózsásra gyúlt arcán minden érzelem leolvasható. Érzik ők is, hogy minden szava igaz, minden pillantása, minden remegés a finom ujjain, minden ideges hajtincstűrése, és akadozó hangja, ami még soha sem volt ennyire az övé.

Úgy látta, az újságíró elégedetten dőlt hátra, a teljes sikert érezve a markában, majd elindította a kezében levő diktafont, olyan mozdulattal, mintha egy revolver lenne, amit éppen most sütne el. A célpont pedig nem lehetett kétséges.

Úgy érezte, nincs több ereje tagadni és titkolózni, nincs ereje küzdeni az ellen, aminek meg kell történnie. Nyelt egyet, úrrá lett az idegességén, és újra megszólalt.

– Ahhoz, hogy megértsék, mindez miért történt, el kell mesélnem az egészet. Minden versem, amit olvastak, értelmet fog nyerni és veszíteni, mert őt már senki és semmi nem hozhatja vissza.

Elhárította a szerkesztője kézmozdulatát és figyelmeztető szavát, biccentve, hogy tudja, mit csinál, és jól van.

– Egy olyan történetet mesélek, melynek minden szava igaz úgy, ahogy én most itt ülök önök előtt. Persze, csak az én oldalamat fogják látni, csak az én emlékeimet, melyek hiányosak, hiszen hosszú évek teltek el, de igyekszem úgy önök elé tárni, hogy ne csorbuljon az igazság. Túlzást és személyeskedést mellőzve mesélek most, mint egy krónikás. Krónikása egy olyan történetnek, ami talán meg sem történt volna soha, ha a véletlenek úgy nem hozzák. Helyesbítek, nem hiszek a véletlenben – javította ki magát.

Elsétált az asztal mögül egészen a közönség elé. Katedra volt vagy színpad? Nem is tudta pontosan. Ahogy felállt, újra érezni kezdte a zsibbadt végtagjaiban a vér áramlását. A könyvesbolt egyszerre volt tele az új könyvekre jellemző friss illattal és az antikváriumokból ismert régi könyvek szagával, amit egyesek talán dohosnak éreztek, de ő egyformán szerette mindkettőt. A rábámuló embertömeg és az ismeretlen környezet ellenére mégis egy kicsit otthonosan érezte magát, éppen a könyvek illata miatt. A lemenő nap arany fénye bekukucskált az ablakon egyenesen a nőt világítva meg ezzel, aki úgy érezte, valódi reflektorfénybe került.

– Csak a Sorsban hiszek, mondhatják afféle vallásnak is. Öreganyám nem mondott sok bölcsességet életében, de egyszer azt súgta nekem: valamiben hinni kell, muszáj. Hát én a Sorsban hiszek. Önök hívhatják Jézusnak, Istennek, Buddhának, aminek akarják, de mind ugyanarra gondolunk: aki az életünk fonalának orsóját pörgeti. Hát, az enyémet úgy pörgette, hogy amikor azt hittem, végre rendeződött az életem, és sínre kerültem, ahogy azt mondani szokták, perdült az orsó, és én egy olyan világban találtam magam, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, olyan érzéseket tapasztaltam, melyekről még csak nem is olvastam, olyan élményekben volt részem, amikről soha sem hallottam. Arról az időről mesélek, amikor felnőtt lettem. Azt mondják, hogy az ember tizennyolc évesen lesz felnőtt, hát ez butaság, akkor lesz felnőtt, amikor úgy érzi, hogy az élete sorsszerűen alakul.

Belenézett minden egyes szempárba. A teremben talán húszan ülhettek az ott dolgozókat és a kiadó munkatársait nem számolva. Hét évvel ezelőtt, az egyetemen több száz ember előtt kellett beszédet mondania, ahhoz képest ez most semmiségnek tűnhetett volna, mégis sokkal nehezebb volt.

– Ezt Ő mondta nekem. Mindent, amit tudok, tőle és miatta tudom, ő tett azzá, ami most vagyok, és amivé valaha is válhatok. Hívhatják szerelemnek, de ez sokkal több és szebb annál. Szeretni csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, ha elveszíted mindened, amit valaha is a sajátodnak hittél, amit magadról gondoltál vagy gondoltak rólad mások. Ha feladsz mindent, amit elértél. Ha kész vagy mindent odadobni, de mégis ragaszkodni mindenhez, mindenáron, míg végre valóban önmagaddá válsz, és először meglátod az igazi arcodat a másik szemében. Gratulálok, remek cikket tud majd ebből írni, ha ügyes! De nem ígérem, hogy rövid leszek, hiszen ha az ember az életét meséli el, nem szorítkozhat tőmondatokra – mosolygott cinkosan a kollégára. Egyáltalán nem érzett félelmet, se bizonytalanságot, de még mielőtt belekezdett volna, szüksége volt egy kis támogatásra.

Belenyúlt a táskája zsebébe, és egy apró gesztenyét vett elő.

– Tudják, mi a legjobb? Hogy el akartam mesélni valakinek. Nem akartam megtartani magamnak a történetét, mert akartam, hogy tudják, hogy emlékezzenek rá, ha én már nem leszek. Hogy az emberek ne felejtsék el a nevét és egy lehetetlen szerelem történetét, ami egy apró faluban kezdődött, és ezeken a nyomtatott lapokon ért véget. Egy szerelem, ami csak ebben a pici gesztenyében létezett valaha.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, erőt gyűjtött. Majd kinyitotta, és a könnyein át belenézett abba a zöld szempárba, amelynek tulajdonosát már akkor felismerte, amikor belépett a könyvesbolt királykék ajtaján.