Kedves Szüleim, Barátaim, Osztálytársaim és Tanáraim!
Most baromira meg vagytok lepődve, mi? Szinte látom a riadt tekinteteteket, a hatalmas kérdőjeleket lógni a fejetek felett, mint valami ócska képregényben, de már késő! Úgysem tudtok már semmit sem tenni ellene. Én döntöttem így, én akartam, hogy így legyen! Hagyjuk a fenébe az egészet… Minek magyarázkodok? Nektek? Pont nektek, akiknek a véleménye soha nem is számított? Mit akartok hallani, hogy szar az életem? Hogy nincs értelme semminek már így? Hát, jó, akkor most megkapjátok az igazságot…
Sokáig nem akartam megírni ezt a levelet. Minek? Gondolja mindenki, amit akar. Teszek rá! Aztán belegondoltam abba, milyen lenne, ha én lennék a másik oldalon, én biztosan várnék valamiféle magyarázatot. Nem akarom, hogy miattam álmatlan éjszakái legyenek valakinek. Pláne nem Juditnak. Legalább értse meg az okokat. Ja, meg a szüleim is megérdemlik. Sosem voltak genyók velem vagy ilyesmi. De ezt úgysem fogják megérteni. Soha a büdös életben nem! Megpróbálok egy kicsit megnyugodni, hogy le tudjam írni, mégis miért döntöttem így.
Szóval az egész februárban kezdődött. Akkor már régóta együtt voltam Fannival. Hogy mióta? Mit tudom én. Ezt a lányok szokták inkább számolni. A félév elején mondták, hogy új tanár jön hozzánk, mert a régi töritanár elment szülésire vagy mire. Hallottuk, hogy valami nő lesz, ezért mindenki csekkolni akarta. Nem csalódtunk, na. Sebő tanárnő igazán jó bőr volt. Magas, vékony volt és nagyon fiatalnak tűnt, alig végezhette el a főiskolát. Rögtön megtetszett mindannyiunknak, úgyhogy gyakran volt téma a fiú WC-ben.
Nem, nem akartam semmit tőle. Csak egy nő volt, akit megbámultunk a szünetekben, amikor a feszes szoknyájában előttünk ment fel a lépcsőn. Ez nem volt több, mint ami. Minden srác ezt csinálja. Mi is. Érezni a finom illatát, amikor felénk hajolt a padban és belenézett a füzetünkben. Ennyi, nem több. Aztán minden megborult. Elromlott. Mit tudom én.
A srácokkal egyik este a Kis kárász kocsma előtt lógtunk. Dani már elmúlt 18, ő ment be sört venni (bocs, haver). A többiek a sör nyitásával voltak elfoglalva, én a terepet szemléltem. Ismerős lépésekre lettem figyelmes, megláttam a tanárnő gyönyörű lábait az egyik mellékutcában. A fiúk már lépni akartak, fogták a deszkát és mentek, én intettem nekik, hogy még maradok. Az a szemét faszija ugyanis éppen üvöltözött Judittal. Megrángatta a kezét. Aztán egy csattanást is hallottam, azt hiszem, arcon ütötte. Akkor elindultam feléjük. Nem láttam annak a kreténnek arcát, aki beszállt a kocsijába és elhajtott. Mire odaértem, ő már ott bőgött az egyik ház lépcsőjén. Mikor meglátott és lassan megismert, letörölte az arcát és halkan érdeklődött arról, hogy ilyen későn miért nem vagyok még otthon. Megérintettem a vállát, ami újra el kezdett rázkódni a sírástól. Megkérdeztem, hogy hazakísérhetem-e. Némán bólintott és segítettem neki felállni. Hang nélkül mentünk hazáig. Megvártam, amíg becsukja a lépcsőház ajtót és elmentem.
Másnap azt akartam, hogy tudja, nem mondom el senkinek. Soha nem lettem volna ekkora féreg. És hogy mondja meg annak az embernek a nevét és én megölöm. Reggel vártam a suli előtt a lépcsőn, de nem jött. Amikor kerestem a tanáriban azt mondták, személyes elintéznivalója akadt, helyettesítik az órán. Egész nap nem tudtam figyelni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem-e a volt pasija van nála és azért nem jött, mert megverte. Az utolsó óráról ellógtam és odamentem a háza elé, ahol tegnap elváltunk. Nem kellett sokat várnom, mert egy mama jött ki a spánieljével, így mögötte besurrantam az ajtón. Percekig álltam az ajtaja előtt, hallgatóztam. Bekopogni nem mertem. Hazamentem.
Másnap reggel újra az iskola előtt vártam. Jött, de nem lesett rám, pedig úgy kerestem a tekintetét. Megnéztem, hány órája van és az utolsó után megvártam a suli előtt. Amikor kilépett az ajtón, már nem tudta elkerülni a tekintetemet. Megfogtam a kezét. Már amikor el akart lépni mellettem.
– Tanárnő… – nyökögtem. Kedves volt. De lefejtette magáról a kezemet. Rám mosolygott és annyit mondott: köszönöm.
De nem akart végre csönd lenni a fejemben, zakatoltak a képek benne, ugyanúgy gondoltam rá, sőt többet. Beleőrültem, hogy láthatom, de nem érinthetem meg! Minden nap úgy vártam a törit, mint még soha semmit. Az órákon pedig azt, amikor rám néz. Amikor pedig rám nézett azt, hogy végre látok a tekintetében valamit. Valamit, ami az én szememben ott volt.
Másnap volt a szalagavatónk. Én Fannival voltam párban. Egyfolytában fecsegett az ünnepség alatt. Nem érdekelt, mit pofáz. A karzatot és a nézőtért pásztáztam a tekintetemmel. Látnom kellett, ha csak egy pillanatra is. Muszáj volt. De nem találtam meg. Aztán a keringőnél, amikor Fannival táncoltam, végre megláttam, a körülöttünk állók között. Éppen egy másik tanárral beszélgetett, azt hiszem, a dirivel, de nem is figyeltem igazán, mert csak őt láttam már akkor. Úgy irányítottam a lépéseinket, hogy minden egyes forgásnál vele szemben legyek. Amikor elengedtük a párunkat és a nézők közül kellett valakit felkérni, határozottan hozzáléptem. Nem szaroztam. Nagyon elmélyülten beszélgetett, de abbahagyta, amikor meglátta a kinyújtott kezemet. Először megrázta a fejét. Zavarba jött talán. Aztán nem kérdeztem többet, csak behúztam a tánctérre. Nem éreztem utána már egy csepp ellenérzést sem rajta. Tánc közben végig kerülte a tekintetemet, de azért éreztem, hogy a szeme sarkából engem néz.
– Miért engem kértél fel?
– Meg akartam fogni a derekát úgy, hogy ne törölhessen képen. Tanárnő.
Végre elértem, hogy elnevette magát. Alig akartam elengedni a keringő végén.
Utána este buliba mentünk, a Laczkó Csabiéknál volt valamilyen banzáj. Ahogy odaértünk, Fanni behúzott egy üres szobába, talán a Csabi szülei lehetett, mert elég öregesen volt berendezve. Nem Fannin múlott, ő tényleg mindent beleadott, még valami hiper-dögös fehérneműt is lopott a nővérétől. Nem rajta múlott. Azt mondtam neki, hogy sokat ittam, nem fog ma menni. Hiszen valójában részeg voltam. De nem az italtól.
Alig vártam a hétfőt, hogy újra láthassam Juditot. Tudtam, hogy este korrepetálni fog, ezért megvártam a suli előtt. Rám nézett, de nem szólt hozzám, csak némán nemet intett a fejével. Ne már – gondoltam magamban. Elindult haza. Én pedig utána. Útközben többször is megállt és hátranézett, látta, hogy jövök mögötte. Nemet formázott a szájával, de én mindig újra elindultam, ahogy ő is. Bementem utána a lépcsőházba is. A bejárati ajtója előtt elővette a kulcsot és sokáig matatott a zárral. Aztán kinyitotta és bement. Kinn álltam egy darabig, mint valami idióta. A csukott ajtót bámultam. Újra kinyílt.
– Na, jössz? – kérdezte és bementem.
Néhány óra múlva az erkélyen dohányzott. A földön ült, pedig hideg volt kinn, szinte párolgott a bőre, olyan forró volt. Csak a pólóm volt rajta. A haja szanaszét állt, de még soha nem volt ennyire… ennyire… mindegy.
– Kérhetek egy szálat? – léptem ki mellé.
– Hogyisne. Még gyerek vagy.
– Ahhoz nem voltam gyerek, amit az előbb csináltunk?
Elnevette magát. Meggyújtott egy újabb szálat és nekem adta. Leültem én is a földre, a lábát felemeltem és az ölembe tettem.
– Most kijavítottam a múlt heti egyesemet akkor? – kérdeztem és megpróbáltam nem elröhögni az egészet.
– Hülye – mondta nevetve és egy taslit akart adni a fejemre, de időben elkaptam és elkezdtünk játékosan verekedni az erkélyen. Végül már nem a verekedés miatt gabalyodtunk össze.
Aztán nagyjából ez ment minden este. Minden nap azt mondtam a szüleimnek, hogy a fiúkkal lógok, de valójában minden este Juditnál voltam. Sötétedés után mentem, a világosság előtt eljöttem. A suliban nem beszéltünk, sokszor egymásra sem néztünk. Nem akartunk feltűnést kelteni. Fanni persze észrevette, hogy van valaki. De nem gyanakodott Juditra. A 11/A-s Fentős Majára gyanakodott, szegény lány, annyit szapulta a fészen, hogy már én is sajnáltam. De nem érdekeltek ezek a dolgok.
Semmi sem érdekelt valójában. Minden nap az estét vártam. És minden este a következő estét. Judittal álmodtam, vele ébredtem és vele is feküdtem le. Leszartam a továbbtanulást, leszartam az érettségit, nem érdekelt Fanni, se a haverok, se a szüleim fenyegetése, hogy kezdjek már el tanulni.
Aztán történt valami. Felcsöngettem a következő este és nem nyitott ajtót. Tudom, hogy otthon volt, mert láttam a kibaszott fényeket az ablakában. Másnap is ott voltam, de nem nyitott ajtót. Ez így ment egy héten át. Volt valaki nála, már akkor tudtam. A lépcsőházzal szembeni parkban várakoztam reggelig, amikor kijött az első cigire még a munkába indulás előtt. Néha hátrafordult és beszélt valakihez, majd eloltotta a még el sem szívott cigit és bement. Nem értettem az egészet. Rohadtul nem.
Az első óra után a szünetben kihívattam a tanáriból. Láttam rajta, hogy borzasztó zavarban van, vörös volt a feje meg minden, és hogy bármennyire próbálja is rejteni, felkavarja, hogy láthat. Útközben felkapta az egyik naplót, talán nem is a miénket és abban keresgélt, mintha éppen a jegyeimet nézné. Basszus, de szánalmas – gondoltam. Ha elment mellettünk valaki, akkor néha bevágott egy olyan mondatot, hogy „lesz még idő a javításra” vagy hogy „egyelőre stabilan hármasra állsz, Márk”. Közben viszont a fogai közt alig hallhatóan szűrte ki:
– Mit akarsz?
– Ki az?
– Ki ki?
– Akire lecseréltél.
Elkapta a tekintetét rólam és a naplót tanulmányozta inkább. Egy üres oldalt bámult kitartóan. Láttam, hogy nem fogja megmondani.
– Te is tudtad, hogy ez lesz. Nem lehetett ezt folytatni. Így is hatalmas hiba volt, Márk – szemembe mondta ezt és hatalmas puffanással összecsukta a naplót és már nem is nekem, hanem a mellettem elhaladó tanárnak címezve mondta. – A jövő heti témazáró jegye hatványozottan számít bele az év végi jegyedbe.
Még utána is sokáig álltam a tanári ajtó előtt, hogy lelépett mellőlem. Meg kellett tudnom, hogy ki az. Abban biztos voltam, hogy nem új, hanem az a fickó lehet, aki megütötte a mellékutcában, amikor először hazakísértem. Ilyen rövid idő alatt nem ismerkedhetett másik fószerrel. Aztán a választ nem én találtam meg, hanem a válasz talált meg engem.
Töri órán egyfolytában őt bámultam, de még csak rám sem pislantott. Folyamatosan a táblánál levő térképre nézve magyarázott, még az osztályra sem nézett. Egy kibaszott pillanatra sem. Egyszer csak bejött a diri, elnézést kért, hogy megzavarta az órát és beletett valamit Judit kezébe, majd köszönt és kiment. Judit idegesen tekintett a már csukott ajtó irányába és kicsúszott a kezéből az előbb beletett tárgy. Ez valószínűleg egyik osztálytársamnak sem volt feltűnő vagy szokatlan, de nekem igen. Én megismertem a kékszínű filc bojtról. A lakáskulcsa volt az.
Az igazgatónak felesége van és két lánya, akik már főiskolások. Megütötte Juditot és vele csalja a feleségét, aki egyébként szintén nálunk tanít, igaz, az én osztályomat pont nem. Most meg még vissza is könyörögte magát. Velem pedig azért nem akar kapcsolatot, mert a tanítványa vagyok? Azt nem mondhatja, hogy kiskorú vagyok, mert néhány hete töltöttem a tizennyolcat. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit csináljak.
Este megvártam a dirit Judit lépcsőháza előtt. Éjjel volt, de az én szemem már jól megszokta a sötétet. Egy elhagyatott, takarásban lévő helyen parkolt, hát, persze, le ne bukjon a féreg. De ez nekem kapóra jött. Nem ismerhetett meg, mert nem tudott felnézni az első ütés előtt. A többi után pedig már hiába nyitotta volna ki a szemét, a sálamat felhúztam az arcomba. Tettem róla, hogy egy darabig ne tudjon odajárni. Egyébként a diri feleségének ezúton üzenem, ha olvasná ezt a levelet: váljon el, még mindig van olyan szép a tanárnő, hogy újra találjon magának valakit. Nem fog egyedül maradni. Annyi faszi rohangászik odakinn, aki egy ilyen nőt keres, hogy csak na.
Felkapuztam és Judit azonnal beengedett. Persze, várta. Az bejárati ajtó résnyire nyitva volt. Judit a szobában pakolt valamit nekem háttal. Odamentem és átöleltem. Megismerte a karórát a kezemen vagy az illatomat? Nem tudom. De elkezdett zokogni.
– Mit csináltál vele?
– Fel fog épülni.
– Jó.
Aznap este nem voltunk együtt úgy. Csak feküdtünk az ágyban és néztük egymást. Simogattam a haját és megöleltem, ő pedig újra és újra elsírta magát. Már nem volt ereje ellenkezni.
Hogy ezek után mi történt közte és a diri között, nem tudom. Az biztos, hogy az öreg egy hétig nem jött dolgozni, a hivatalos verzió az volt, hogy megtámadták és ellopták a pénztárcáját öten, de persze ez csak a körítés volt. Mindenesetre már én aludtam újra Juditnál minden éjjel. Egy idő után már haza se jártam, amiért anyám állandóan hol engem, hol Fannit hívogatta, aki hiába bizonygatta, hogy már nem járunk együtt, nem hittek neki. Bocs, Fanni. Nagyon jó barátnő voltál, nem a te hibád volt.
A ballagáson persze azért egymás mellett álltunk, legalábbis a próbán, nem haragudott, egyből össze is jött az egyik haverommal. A ballagás előtt magához hívatott az ofőm. Nagyon ideges volt és zavarban volt. Annyit mondott nagy nehezen, hogy megbuktam matekból, mert az utolsó javító dolgozatom is értékelhetetlen lett. Nagyon sajnálja, de nem mehetek hétfőn érettségizni. Összeomlott minden. Nem mentem ki a többiekkel az udvarra, nem jártam végig az iskolát a Ballag már a vén diák-ot kornyikálva. Anyámék hiába kerestek, hogy lefényképezzenek. A tanáriba mentem, ahol Juditot találtam, aki még pakolta össze a holmiját. A nyakába borultam és most én sírtam. Mint egy szaros kölyök. Hogy nem fog sikerülni, amit terveztünk! Értse már meg! Mindennek vége! Mert nem tudok leérettségizni, pótvizsgáznom kell nyáron. Úgysem fog sikerülni és jövőre is 12.-es leszek. Mert azt terveztük, hogy átkéri magát egy másik suliba és elköltözünk ebből a koszos városból. Ő tanítani fog, én pedig elmegyek valahova dolgozni, de együtt leszünk.
Nem, nem leszünk. A kibaszott életbe! Azt mondta, majd megoldjuk, kitalál valamit. De most menjek el, ne lássanak minket együtt. Ő most több iskolában is érettségiztetni fog, vidéken is, ezért elutazik, de beszéljünk meg egy időpontot.
És akkor azt mondta, hogy majd június 31-én találkozunk és megbeszéljük, mi lesz. Ez éltetett végig hazafelé az úton. Nem érdekelt, hogy a szüleim még mindig a ballagáson vannak, órákba telik, mire felfogják, hogy én már eljöttem. Apu és anyu! Remélem, meg tudtok bocsátani nekem. És remélem, én is meg tudok bocsátani nektek, amiért rohadtul nem vettétek észre, hogy mennyire szenvedek! Morzsolgattam magamban a szavait, mint nagyanyám a rózsafüzért a templomban. Ugyanaz a monoton kép tárult elém a mocskos troliablakból, mint minden hazaúton. Lazítottam a nyakkendőmön és hátrahajtottam a fejemet a bőrülésnek, ami forró volt a Naptól. Még néhány hét és újra látom. Csak rá tudtam gondolni. Amikor hazaértem, senki sem volt otthon, ledobtam a táskámat a folyosón és berohantam a konyhába. Meg kell néznem, melyik napra esik 31.-e. Forgattam a naptárat. Előre, hátra. Aztán rájöttem. Nincs olyan, hogy június 31! És akkor hirtelen megértettem mindent.
Bementem a szobába és szétvertem mindent, amit találtam és baromira jól esett. Hiába kopogott a felettünk lakó szomszéd, engem már nem érdekeltek a következmények. Engem már soha többé semmi nem fog érdekelni, megértettétek? Rám már nem vonatkoznak a szabályok, nekem már nem mondhatja meg senki, hogy mit csináljak! Ez az utolsó döntésem, ez az barátaim, ami csak és kizárólag az enyém és senki másnak ehhez semmi köze!
Szóval igaza van azoknak a tippelőknek, akik az Azért lett öngyilkos a Ratter Márk, mert megbukott év végén rovatba húztak ikszet. (De ha lett volna olyan rovat, hogy Mert június 31 nem létezik, akkor az lett volna a legmagasabb szorzós.) De nem azért, mert így nem lehetett belőlem kémikus vagy bányamérnök. Hanem, mert így nem lehettem azzal, aki mindennél fontosabb volt nekem.
Most persze valami okos azt kérdezi ott hátul, hogy hát ez nem elég ok a halálra, miért tette? De rohadtul nincs kedvem válaszolni neked!
És már csak néhány sor tényleg, nem húzom tovább az időtöket. Fontos programom van még mára… Szóval, Judit, nem biztos, hogy mindig jót csináltam és nem biztos, hogy ezt meg fogod tudni bocsátani nekem. Nagyon sok mindent tanultam tőled és most nem a hülye évszámokra gondolok, mert abból semmi sem maradt meg, ahogy nagyjából a suli négy évéből sem. Inkább olyanra gondolok, amit nem tanítanak a középsuliban, de még az egyetemeken sem. Én sokkal többet kaptam tőled, mint amennyit bárkitől kaphattam volna. Remélem, nemcsak ez a szaros levél marad meg belőlem benned. Keress magadnak egy normális embert, a dirit hagyd a fenébe. Csak egyre kérlek meg: ne gyere utánam. Ahova én megyek, ott nincs szükség töritanárokra.
Utolsó üdvözlettel: Márk
***
A szerzőről:
Zakály Viktória író, újságíró, 1985-ben született. Saját élete ihlette első regénye 2012-ben jelent meg Szívritmuszavar címmel, amit nem sokkal utána követett a folytatás, a Hanna örök. Nemcsak íróként találkozhatunk vele, regényeiben saját verseit is olvashatjuk. http://zakalyviktoria.blogspot.hu/