Már az első találkozásukkor biztos volt benne, hogy Zoltán lesz az a bizonyos igazi, akit egész addigi életében keresett. Hiszen kedves volt, nagyon törődő, de ugyanakkor férfias és kellően magabiztos is. Nem mellesleg pedig olyan jóképű, hogy minden szembejövő lány elismert pillantását ki tudta magának vívni. Amikor először meglátta a pubban, ahova minden hétvégén ellátogattak a barátnőivel, azonnal átfutott a fején a gondolat: ő lesz a férjem! Nemcsak jóképű volt, látszott a mozgásán, tartásán, tudja, hogy minden nő öt nézi attól az asztaltól, ahol Hedvig is ült. De egyik sem olyan kitartóan, mint a mézszínű hajú lány nagy kék szemekkel. Hedvig persze tudta magáról, nem ő a legszebb a teremben, a férfi szeme először nem is rajta akadt meg, de abban is biztos volt: elszántság terén nem akadhat kihívója nemhogy a pubban, de a városban sem. Sosem akart még semmit úgy, mint a bárpultnál álló férfit. Este már Zoltán kísérte haza.
Lángoló volt a szerelme, különösen az első édes hetekben, Hedvig nem is gondolta volna, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Tudta, hogy ő volt az a valaki, akiért érdemes volt élnie, titkon már a férfi vezetéknevét próbálgatta a saját nevéhez és a gyerekeiket is elképzelte. Úgy érezte, hogy az a sok rossz, ami vele eddig történt, egyfajta böjtölés volt ezért a pillanatért és a csodás jövő ígéretéért. Minden szabad percét a szerelmével töltötte, ha éppen a főiskolán volt vagy korrepetálni járt, akkor is csak rá tudott gondolni. Zoltánon látszódott, még a külső szemlélők által is, hiszen kikérte barátnői véleményét, hogy mennyire odavan érte és milyen csodálatos egy pasi. De Hedvig egy valamit nem tudott megérteni, hogy lehet, hogy egy ilyen tökéletes példány még szabadon kószált a városban.
Először persze finoman próbálta szóra bírni, meséljen az életéről, múltjáról, ne mondja már, hogy ő az első nő az életében, hiszen már közelebb volt a harminchoz, mint a húszhoz. De Zoltán nem szívesen beszélt neki ilyenekről, azt mondta, voltak korábban barátnői, de azokat a kapcsolatokat lezárta, nem akar arról beszélni. Hiszen most együtt vannak és boldogok, miért számítana más? Először Hedvig megelégedett ezzel a válasszal, de aztán késő este az ágyában fekve újra és újra elismételte magában a férfi szavait és már más fényben látta a dolgokat. Aki nem beszél, annak titkolni valója van, akinek titkolni valója van, az bűnös vagy legalábbis hazug. Összevont szemöldökkel nézett a párjára, majd magára húzta a takarót, úgy aludt tovább. A félelem, hogy elveszítheti, beférkőzött kettejük közé az ágyba.
Másnap megkérte a párját, hadd maradjon még a lakásában, túl korán van még neki felkelnie, majd bedobja a lakáskulcsot a postaládába, mikor délelőtt elmegy. A férfi természetesen nem gyanakodott az angyali arcú lányra és a kulcsot az asztalra tette, mikor dolgozni indult. Hedvig azonnal felugrott, ahogy meghallotta az autó motorját a társasház előtt. Tudta, más holmijai között kutatni nem szép dolog, de megnyugtatta magát azzal a tudattal, hogy mindezt a kapcsolatukért teszi, közvetve pedig magáért Zoltánért, így a lelkiismerete mardosása nélkül folytatta a pakolást. Már másfél órája forgatta fel a lakást úgy, hogy ne maradjon látszata annak, amit csinált, mikor egy régi cipős dobozban levelet talált női kézírással. Érezte, ahogy a szívét valami jeges ár lepi el, remegő kezekkel olvasta végig. Hát, igaz, mégis igaz! A levél írója bocsánatát kéri Zoltánnak, amiért ilyen hosszú idő után levélben szakít vele, de képtelen a szemébe nézni, mert mindazok után, ami történt, nem bírná még egyszer látni azokat a számára oly kedves szemeket. Hedvig biztos volt benne, itt nem múlt el az érzés egyik fél részéről sem. Biztosan valami butaság miatt szakítottak, a lány egyértelműen szereti még, ez kiderül a levélből, Zoltán pedig nem akart róla beszélni, biztosan ő is érez még iránta valamit.
Egész nap fortyogott a dühtől, még anatómia órán sem tudott figyelni. Nem ismerte volna be, hogy féltékenység mardossa, inkább szótlanul rágta a tolla végét és gyűrögette a füzeté szélét. A félelemből úgy nyílt ki szép lassan a bizalmatlanság és a féltékenység, mint bimbóból a virág, a húsevő virág. Legszívesebben beolvasott volna a férfinak, de akkor az rájött volna, mit tett, így mást talált ki. Megkereste a lány keresztnevét a férfi ismerősei között az egyik közösségi portálon. Muszáj volt látnia, nem tudott másra sem gondolni, mint arra, hogy látnia kell az ellensége arcát. Anikó névre két nőt adott ki a gép, az egyik egy idős hölgy volt unokákkal, a másik egy gyönyörű fiatal lány, hosszú fekete hajjal. Rákattintott az adatlapjára, de közben olyan hevesen vert a szíve, hogy úgy érezte, az iskolai könyvtárban mindenki azt hallgatja körülötte. Szamos Anikó fiatalabb volt nála egy évvel, szintén ebben a városban lakott és sérült gyermekekkel foglalkozott egy otthonban. A képek alapján szinte már bejárta az egész világot az Uniceffel, minden képen sugárzott, ahogy ölelte az afrikai árvákat vagy éppen a kínai kisbabákat. A képek alapján minden rosszindulata és keserves tiltakozása ellenére is be kellett Hedvignek vallania, igaz, csak saját magának, hogy ez a lány nemcsak különösen jó, érdekes és izgalmas, de lenyűgözően gyönyörű is. Gyűlölte teljes szívéből.
Nem tudott a kollégiumban semmire sem figyelni, ezért inkább elment sétálni, csakhogy ne gondolkodjon, mert úgy érezte, megőrül. De persze séta közben is tomboltak a fejében szavak: szeretik egymást és előbb-utóbb ki fognak békülni, ki akarna vele lenni, ha lehetne egy ilyen lánnyal is, mint ez az Anikó? Sőt, egyre jobban belelovalta magát abba a gondolatba, hogy Zoltánnak ő voltaképpen nem is kellett, csupán féltékennyé akarta tenni a hűtlen szerelmét vele. A belvárosban meglátta annak a wellness stúdiónak a kirakatát, amit a lány a kedvtelései között feltüntetett az oldalán. Mindig is el akart ide jönni, de soha nem volt hozzá elég pénze. Még ezt is megengedheti magának az a lány! Most nem tétovázott, belépett az ajtón. Megnézte az órarendet és úgy döntött, meg akarja tudni, milyen érzés Szamos Anikónak lenni. Másnap vett egy bérletet és kipróbálta az edzést és a kezelések egy részét is. Sokkal jobban kezdte érezni magát, különösen, hogy Zoltán is megdicsérte, amivel még bizonyosabbá tette a számára, hogy többek között ezt is szerette egykori szerelmében.
Egy héttel később, amikor az öltözőben vetkőzött, meglátta Anikót. Először még a lélegzete is elállt. Persze, titkon azt remélte, itt majd összefutnak, láthatja végre élőben is, de ugyanúgy félt a találkozástól, mint amennyire remélte is. Most pedig nem tudta levenni a szemét a lányról. Látta, hogy bikram jógára iratkozik fel és belép egy terembe. Gondolkodás nélkül ő is feliratkozott és utána ment. Ezt a fajta jógát, amit különösen magas hőmérsékleten tartanak, nem merte korábban kipróbálni, félt, hogy rosszul lesz a melegtől, hiszen még csak egy-két jógaórán vett részt, kezdőnek számított. De ha Anikó meg tudja csinálni, akkor ő sem lehet gyáva. Mellette tette le a jógamatracát, hogy minél jobban tudja figyelni. Magasabb volt Hedvignél egy fél fejjel, de mivel vékonyabb is volt, sokkal sudárabbnak és kecsesebbnek is tűnt. A haja tökéletesen volt vágva, most egy lófarokba kötötte a feje búbjára, szép fényes, fekete színű volt. A bőre pedig napsütötte barna, amire titkon Hedvig mindig is vágyakozott az ő tejfehér bőre helyett. Márkás, neonszínű trikó volt a címlapokra illő testén. Hedvig nem látott még ilyen tökéletes alakot korábban sohasem. Az óra végére egy csepp izzadság sem volt Anikó homlokán. Hedvig viszont úszott a keserűség árjában.
Maga lepődött meg a legjobban, amikor a jóga után megszólította a lányt. Még többet akart róla tudni, olyan szomjas volt az információkra, mint egy eltévedt vándor a sivatagban. Anikó nagyon kedves volt, ami még jobban dühítette, szívesen megivott vele egy búzafű koktélt a stúdió teraszán. Hedvig persze nem árulta el az igazi nevét, se azt, nem egészen véletlen volt ez a találkozás, hanem adta a szintén kedves és bájos főiskolai hallgatót, aki szívesen készítene interjút egy fiatal lánnyal, aki, mint a beszélgetésükből kiderült, már körbeutazta a fél világot.
Először csak hetente egyszer találkoztak órán és utána a teraszon megittak valamit, aztán Anikó elhívta a gyermekotthonba is, vásárolni is, megvolt az interjú is, aztán szinte minden percüket együtt töltötték. Később felhívta a lakására, ami pont olyan volt, mint a tulajdonosa: tökéletes. A kicsi garzon otthonos volt, nőies, amiben szinte tapintani lehetett a pézsma illatot, ami Anikó állandó velejárója volt a kedvenc parfümje miatt, a galéria pedig olyan bájt adott ennek az egésznek, hogy ottjártakor döntötte el Hedvig, hogy meg fogja ölni a lányt.
Ez nem olyan ötlet volt a fejében, mint amikor hirtelen felindulásból valaki elkiáltja magát a fejében, hogy meg fogom ölni! Nem, Hedvig végig higgadt volt és nyugodt, nem váratlanul ugrott ki a fejéből az ötlet, ott volt az már korábban is, csak ami eddig csupán körvonalazódni látszott, egyre biztosabban mutatta meg önmagát. A húsevő virág kinyitotta a száját. Biztos volt benne, hogy nincs más választása, ezzel a lánnyal nem tud versenyezni. Ezt pedig, mármint a gyilkosságot, nem önmagáért teszi, hanem a kapcsolatukért, közvetve pedig Zoltánért. Tehát nem önző a cselekedet, hanem önzetlen. Már-már jóságos gesztus a részéről. Teljesen megnyugodott ettől a gondolatmenettől miközben a fogát mosta Zoltán lakásában este.
Nem volt nehéz kifigyelni Anikó szokásait és programjait, a nagy részét már tudta, hiszen sokat voltak együtt, úgy összenőttek, mint a legjobb barátnők, a többit pedig kifigyelte a lakása előtt várakozva. Pontosan tudta, egyedül lesz otthon és a szomszédok is a hétvégi telken vannak ilyenkor. A kapun könnyen bejutott, tudta a kódot, a lakásba sem okozott neki problémát a bejutás, hiszen tudta, hova rejtette a pótkulcsot Anikó. Belépett a lakásba, még fél órája volt, mielőtt a lány hazaér a munkahelyéről. Belépett a kádba és amíg folyt a víz, a levegőbe fújta a lány pézsma illatú parfümjét és úgy szagolgatta. Megfürdött a tusfürdőjével és megmosta a haját a samponjával. Most olyan illata volt, mint neki. Belépett az aprócska gardróbba és felvette a legszebb ruháját, egy fekete, kristályokkal díszített alkalmi ruhát a hozzáillő platform talpú cipővel. Még a méretük is megegyezett, örömmel konstatálta. A haját úgy szárította be, ahogy Anikó szokta a sajátját, majd kifestette az arcát a szekrényben talált sminkekkel, végül bement a konyhába és elszívott egyet azokból a dugi cigikből, amiket Anikó a mikrosütő mögött rejtett el.
Anikó nem sokáig tudott védekezni, mikor Hedvig az előszobában rátámadt. Leginkább talán a döbbenettől és a pániktól azonnal a földre került, a kámfor, amit Hedvig az egyetemi laborból szerzett, gyorsan hatott. Hosszas fuldoklás után utolsókat lélegzett barátnője kezei által. Hedvig felállt a földről és megmosta a kezét, majd megigazított a sminkjét, amit a lány keze elkent, ahogy védekezni próbált. Befeküdt az ágyába és betakarózott. Úgy érezte, nagyon fáradt és már nyomasztotta az állandó pézsmaillat is.
Este már nyugodt szívvel kopogott Zoltán ajtaján. A férfi nagyon megőrült neki, éppen vacsorát főzött, boldogan ültette le a lányt az asztalhoz. Megdicsérte a szép ruháját és visszament a konyhába megkeverni a vacsorát.
– Hogyhogy most így hordod a hajad? Mindig egyenesre szoktad szárítani. Az egyik ismerősöm szokta ilyen magasra felfésülni a haját.
Hedvignek remegett a keze az idegességtől, gyorsan az asztal alá dugta.
– Biztos emlékszel a munkatársamra, Ferire, az ő volt barátnője az a lány. Valamilyen Andi. Vagy Anikó?
Hedvig nem szólt semmit, csak meredten nézte a kezeit az ölében. Zoltán látta, hogy valami baj van, ezért odament a lányhoz.
– Csak nem fázol kedves? – kérdezte finoman, ahogy mindig is. – Olyan hideg a kezed. Várj, megmelegítem! – mondta és a tenyerébe tette a lány aprócska kezét és kis rést hagyva a szájának fújni kezdte, hogy átmelegedjenek a pézsmaillatú ujjak.
***
Zakály Viktória a Könyvmolyképző szerzője. A Szívritmuszavar című regényébe beleolvashatsz a kiadó weboldalán.