Még soha nem fogott fegyvert a kezében. Ha nem látta volna néhány régi fekete-fehér filmsorozatban a szereplő kezében, azt sem tudná, melyik az eleje. Egyenesen a bácsi fejéhez irányította. Az mozdulatlanul feküdt, az álmát nem zavarta meg az ágyon térdeplő fiatal lány remegése.
Csináld!
Kibiztosította a fegyvert, ahogy látta. Rátette az ujját a ravaszra.
Ne gondolkozz, ne gondolkozz!
Úgy remegett a keze, hogy hiába volt centiméterekre a bácsi arcától, félő volt, hogy még így is eltéveszti. A bilincs okozta vörös csík még ott volt a kezén, amivel a bácsi minden este maga mellé kényszerítette az ágyba. Csak ránézett az égő bőrre, de nem dörzsölte meg. Pedig akarta. Nagyon is, de félt, mint még soha eddigi életében.
Tudtam, hogy nem mered megtenni.
Szerencsére éppen akkor kapta el a bácsit az álmosság, amikor rákattintotta a fémet, nem tudta már figyelni, valóban elég szorosra húzta. Hát, nem. Régóta megtanulta kiugrasztani a hüvelykujját, hogy a kellő pillanatban ki tudja húzni a kezét a bilincsből.
Ügyes kislány.
Nem merem, félek, gondolta, de egy percre sem tette le a pisztolyt. Évek óta tervezgette, most mégsem tudta megtenni. Megérdemli a büntetést. A mesében is megkapják a rosszak a méltó büntetést.
Azt hiszed, hogy te jó vagy?
Anyukája megértené. Nem mondaná, hogy rossz volt, mint amikor filccel összerajzolta a tapétát. Anyuka megbocsátana. Nem büntetne meg. Apuka sem. Apuka még annyira sem. Rengetegszer álmodott arról éjjel, hogy hazamegy, és újra átöleli őket, de a szobája már kékre van festve és új lakója van. Megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatot is ki tudná rázni onnan.
Ha annyira szeretnek, miért nem jöttek érted soha?
Lemászott az ágyról. A fegyvert nem merte letenni, de mivel meztelen volt, nem tudta a ruhájába beledugni, ezért a kezében hagyta. Lassan óvakodott ki a szobából, csendben, nem tudta, meddig fog hatni a nyugtató. Igen, csendben kell lenni, el kell bújni, mert minél később talál meg, annál később büntet meg.
Végigsétált a folyosón a nyitott szobák előtt. Teljes sötétség volt a házban. De ő nem félt. A sötéttől nem. Ha nem élt volna már itt nyolc éve, biztosan orra bukott volna. A redőnyök éjjel-nappal be voltak húzva, hogy ne lásson be senki. Lassan lebotorkált a lépcsőn, a keze megakadt az egyik kiálló korlátdarabban. Ennek zuhant neki, amikor a néhány hete megverte a bácsi. Vagy a múlt hónapinál törött ki a tartó léc? Nem emlékezett rá. A combja még mindig véraláfutásos volt tőle, fájdalmasan tapintotta meg azt a részt. Bibis. Anyuka megpuszilgatná és megsimogatná. Anyuka nincs itt. A lépcsőn leérve körbenézett a nappaliban. Bármennyire kellett volna is sietnie, képtelen volt megmozdulni.
Nyolc éve nem lépett ki a házból. Nem, nem ez volt az otthona. De mégis egy biztonságos közeget adott neki a kinti valósággal szemben. Kint minden idegen volt és félelmetes, benn pedig ismerős és megszokott. Igen, még a fájdalom és az éhezés is. Egyszerű szabályok voltak és ő alkalmazkodott hozzájuk. Kinn nem tudta, mi vár rá. Képtelen volt tovább menni.
Nagyon ritkán jöhetett le az emeletről, ha mégis megpróbált, keserves verés lett a jutalma. Ezért már a lépcső korlátjának az érintésére is belényilallt a fájdalom. Egyszer a hajánál fogva húzta le az éjszaka közepén és kinyitotta előtte a bejárati ajtót.
– Látod azt, látod? – mutatott a bácsi a holdvilágra. – Soha többé nem fogod ezt a házat elhagyni! Megértetted? Nem kellesz senkinek, örülj, hogy meghagyom az életedet!
A keze elkezdett izzadni, érezte, hogy csúszik benne a pisztoly.
– Csak lassan, egyik, másik – suttogta magának. Megszokta, hogy magában beszél, mert néha napokig nem volt kihez. De ez most veszélyes volt, meghallhatja. Csendben kell lenni, el kell bújni, mert minél később talál meg, annál később büntet meg.
Nagyon félt. Nem tudott az ajtó felé elindulni. Pár lépés volt csak. A hosszú hajával eltakarta az arcát, mintha azzal, hogy nem lát, maga is megszűnne létezni. Anyuka mit csinálna ebben a helyzetben? Bebújt az ágy alá és összekuporodott magzati pózba és elkezdte magát ringatni. Szüksége volt erre a megnyugtató érzésre, amivel minden fájdalmat kigyógyított magából az elmúlt évek során. Innen már biztonságosnak tűnt a szoba, a ház is, ismerős dohos szag és az ágy alatti kárpit bársonyos érzése megnyugtatta. Néhány perc után már normális ütemben vert a szíve. Anyuka nem mászna az ágy alá, Anyuka és Apuka már rég az ajtón kívül lenne. Kimászott. De a kis plédjét, ami már zsebkendőnyi foszlánnyá silányult, vitte magával.
De te még ehhez is szerencsétlen vagy!
Tudta, hogy a kulcs a kis szekrényen levő porcelán kutya szájában van, belenyúlt és valóban ott volt. A bácsi nem tudhatta, hogy milyen éles a füle és bár nem engedte a földszintre, ő mégis minden zajt ismert. Tudta, csak a porcelánkutya lehetett az a hang, ami megcsörrent, miután bezárta az ajtót és elrejtette a kulcsot. Édes kis kék-fehér színű tacskó volt. Megsimogatta a fejét. Úgy szeretett volna mindig is egy kutyát.
Nem, így nem mehet el. Kosz van mindenhol. Felsöpört csendben, majd eltette a partvist, elrendezte a díszpárnákat és a függönyöket. Szerette a rendet, szerette a bútorokat. A nagymamánál volt mindig ilyen rend. Még a rojtok is vigyázban álltak a terítő szélén.
Néhány perc habozás után óvatosan nyitotta ki az ajtót. Szorosan behunyta a szemét és Anyukára gondolta. Már alig látta maga előtt a képét. A hangját már évek óta nem hallotta a fejében. De az illata! Igen, az illata még most is ott volt az orrában. Most! Kinyitotta a szemét.
A régóta látott holdfény sütött rá, az utcán nem volt mozgás, minden ablak sötétbe borult. Csupán a tücskök zenéjét hallotta és a távoli úttestről beszűrődő motorhangokat. Még soha nem félt ennyire. A szagok és a zajok mind ismeretlenek voltak. Ott kinn. Hátranézett. A ház, ahol az elmúlt éveket töltötte, biztonságot nyújtott. Ismerte a szagokat és a hangokat. Napi szinten be volt osztva az ideje. Tudta, mikor kell főznie, takarítania és azt is, mikor jön haza a bácsi és akkor hogyan kell viselkednie. Nem tudta elengedni a házat, se a bácsit.
Végignézett magán, meztelen volt. Szinte már fel sem tűnt neki, mert évek óta ruha nélkül kellett lennie. De tudta, a való világban ruhában járnak az emberek. Ő is ruhában járt, egy kék szoknya és egy fehér blúz volt rajta, amikor a bácsi elrabolta az iskola elől. Pontosan emlékszik a ruha minden egyes fodrára és foltjára, pedig a bácsi eldugta előle szinte azonnal. Később ugyan megtalálta takarítás közben, de nem mert hozzányúlni. Félt attól, hogy rájön. Mindenért bántotta. Ezért is kapott volna.
Kellemes nyári este volt, de úgy izzadt, mintha hőség tombolt volna odakinn, nem 15 fok. Már ezerszer elképzelte magában, hogyan fogja csinálni. Volt ideje rá bőven azokon az éjszakákon, amikor nem tudott elaludni a fájdalomtól. Ilyenkor részletesen eltervezte, hogyan fogja lelőni a bácsit a saját fegyverével, amit mindig a párnája alatt tartott. Mint az akciós filmekben a rendőr bácsik. Hogyan húzza ki a kezeit a bilincsből és fut ki a házból az első rendőrőrsre. Azt is pontosan tudta, hogy nem a fejére fog célozni, hanem a nemi szervére. Mégsem sikerült megtennie. Most is elkapta persze az a sejtés, amit a bácsi ültetett a fülébe.
– Akárhova futsz, mindenhol vannak embereim, akárhova futsz, én úgyis megtalállak és megöllek.
Csak a rendőrségre mehet. De azt sem tudja, hol van, lehet, hogy már nem is az országban.
Még az ajtót sem csukta be izgalmában, csak elindult reszketegen, lassan, aztán egyre gyorsabban, miközben a könnyeit törölgette. Nem szabad hátranézni, nem szabad!
Nem menekülhetsz.
A rendőrségen betakarták egy pokróccal és leültették egy székre. Nem tudott beszélni. Egy hang sem jött ki a torkán. A fegyvert is alig tudták kivenni a kezéből, de a pléddarabot egyáltalán nem. Zavartan nézett körben, érezte, hogyan remeg egész testében és még a könnyei is folytak. Fájt a szeme az erős fénytől, csak hunyorogni tudott. Ő el akarta mondani, hogy nem bűnöző, hanem áldozat, de nem tudott megszólalni. A rendőr bácsik furcsán, szánalommal nézték. Egy hőssel nem így kell bánni.
Egy hős nem félt volna lőni.
Érezte, hogy folyik az orra, beletörölte a pokrócba. Hol van Anyuka? Miért nem törli meg senki az orrát?
Másfél órán át faggatták, mire megjött egy doktor, aki igencsak mogorva képet vágott, valószínűleg felébresztették. Néhány szót váltott a rendőr bácsikkal, majd odalépett a lányhoz.
– Tudsz beszélni?
Bólintani akart, de csak aprót mozdult a feje. Hát, persze, hogy tud. De most minden olyan nehéz! Nem érti meg őt senki!
– Nem akarsz beszélni?
Nemet intett. Elkezdett pityeregni. Megint.
– Nem bírsz beszélni?
Ismét bólintott. A férfi odahúzott egy széket és közelebb hajolt a lányhoz.
– Bántottál valakit? Téged bántottak?
A másodiknál félénk bólintás.
– Meg tudod mondani a neved?
Soha nem érezte magát ilyen rosszul. Hol van Anyuka? Miért nem találják ki, hogy mi történt? Miért nincsen kinn a fényképe minden utcai táblán? Talán nem is kerestették. Ő már egy másik ember, nem az a kislány, akit elraboltak. Még a nevét is elvették tőle.
Sírni kezdett és nem tudta abbahagyni. A pszichológus nem jött zavarba. Elővett egy mappát, abból pedig egy néhány oldalas jegyzetet.
– Tudsz olvasni? Keresd meg a neved.
A lapon női nevek voltak, és bár évek óta nem olvasott hosszabb szövegeket, a betűket nagy nehezen felismerte és egymás után rakta. A második oldal alján megállt. Odabökött egy névre.
– Anita?
– Ani-ta – szólalt meg végül a lány rekedtes, alig hallható hangján.
Amikor a szülei átölelték, nem érezte azt a mindent felszabadító és legyőző érzést, ahogy képzelte az évek folyamán. Valami más várt. Felhőtlen és kitörő boldogságot, de csak szörnyülködés és félelem volt a szülei szemében. Apuka nagyon megöregedett, fehér volt a haja, az a kevés, ami maradt. Anyuka pedig a nagymama volt. Anyuka fiatal és vidám és jó illatú és mindig énekel. Ez az Anyuka lassan megy és még lassabban beszél. Állandóan sír és ráncos az arca, a haja is rövid. Mit csináltak a szüleivel? De ők sem ismerték meg először Anitát, csak nézték a folyosó végéről és nem mertek odamenni hozzá. Ez mindennél jobban fájt neki.
Mert nem kellettél soha nekik.
A kórházban belenézett a folyosón felállított egész alakos tükörbe. Évek óta először. Két ápoló alig tudta lefogni annyira üvöltött és dobálta magát. Ő nem lehet az a nagylány a tükörben! Ő még kislány! Kinek a testében van? Ki az ott a tükörben?
Amikor hazamentek a néhány napos kórházi tartózkodás után, ahol megállapították, amit Anita nem tudott elmondani, nehezen indult meg a kommunikáció. A pszichológus azt kérte a szülőktől, adjanak időt a lányuknak és maguknak is. Újra meg kell ismerniük egymást. Hosszú folyamat lesz, különösen, hogy úgy tűnik, Anita nem érzi jól magát ebben a világban és körülményekben. A szülők nem értették a helyzetet. A szülők nem értették Anitát.
Anita belépett a lakásba, de a várt érzés itt is elmaradt. Más színű lett minden fal a konyhában, az előszobában, eltolták a bútorokat. De amikor belépett a szobájába, megdöbbenve vette észre, hogy ott semmi sem változott. Pont ugyanolyan volt, mint amikor azon a reggelen otthagyta. A rózsaszín tapéta kifakult, a macik az ágy helyett a polcon ültek, a fal pedig tele volt kivágott újságcikkekkel. De minden más ugyanolyan volt, bár az is igaz, kisebbnek tűnt. A falak közelebb voltak és szinte fojtogatták. Nem érezte az otthonosságot. Nem érezte a biztonságot.
A szülei kimentek a konyhába és rágyújtottak egy cigarettára és az ajtóból figyelték, mit csinál a lányuk. Anita bekucorodott az ágy alá és elkezdte ringatni magát, miközben a plédét szagolgatta, ami még őrizte az otthonának a szagát. Csendben kell lenni, el kell bújni, mert minél később talál meg, annál később büntet meg.
Bárhogy küzdesz, nem foglak elhagyni, ugye, tudod?
***
Bio:
Zakály Viktória író, újságíró, 1985-ben született. Saját élete ihlette első regénye 2012-ben jelent meg Szívritmuszavar címmel, amit nem sokkal utána követett a folytatás, a Hanna örök. Nemcsak íróként találkozhatunk vele, regényeiben saját verseit is olvashatjuk.
http://zakalyviktoria.blogspot.hu/
Bivalyerős a hangulata a novellának. Nyomasztó, de azon a fajta módon, ami a képernyő elé tapaszt. A történet témáját figyelembe véve ez kicsit morbidul hangzik, de egy élmény volt olvasni! A stílusod, és benne az apró finomságok, amik soha nem váltanak giccsbe, csak szimplán szépek maradnak… szóval ez még mindig lenyűgöz. És itt tényleg nagyon tetszett a sötét hangulat is, és az egész, ahogy végigvezetted a lány szökését, ami végül csak fizikai értelemben lehetett menekülés. Köszönöm az élményt! (Áhh, ez még mindig morbid. x”D)
Szerintem is nagyon átgondolt és profin megírt munka. Nagyon erős benne a feszültség, és valóban nem oldódik az utolsó pillanatig — amikor kiderül, hogy nem is tud oldódni. Nem elég kilépni az ajtón. Nagyon tetszett, gondolkodtam rajta még sokáig, de néhány apróság azért feltűnt nekem.
Nekem elhihető, hogy Anita lélekben megmarad kislánynak. Ha feltételezem, hogy a „bácsi” pedofil, akkor érthető, ha meg akarja őrizni gyerek-státuszban. Az éheztetés is rímel erre, hiszen akkor lassabban fejlődik. De ha közben számon tartja az éveket, akkor mégiscsak számon kellene tartania, hogy hány éves, és tudnia kellene, hogy már nem kislány, nem?
Aztán amikor Anita lemegy a földszintre, ahová nem szokott járni, bebújik az ágy alá, ami megszokott és nyugalmat ad neki. Az is fura, hogy milyen ágy van lent, de pláne hogyan otthonos, ha nem járhat oda?
Sokat gondolkodtam azon is, hogy magyar környezetben játszódik-e a történet. Mert az Anita név nem tipikus angolszász, de nem is olyan magyar, mint az Emese lenne. Ha igen, akkor furcsa, hogy van pisztolya a „bácsi”-nak (ez itt azért nem olyan tipikus, mint Amerikában). (És a helyszín engedne következtetni az életkorra is, mert Anita nyelvezete nem 7-8, hanem inkább 5 év körüli gyerekének tűnik nekem, de itthon iskolába nem jár 5 éves gyerek, kint meg az előkészítő-óvodákat hívják már iskolának)
Amúgy is kérdés, hogy szükség van-e dramaturgiailag egy el nem dördülő pisztolyra. Végül is szerepet nem kap, Anita a segítsége nélkül szökik meg.
Amit Julianna írt, azt én is érzékeltem. Ennél a pontnál kilépsz a nézőpontkarakterből: „De ők sem ismerték meg először Anitát, csak nézték a folyosó végéről és nem mertek odamenni hozzá. Ez mindennél jobban fájt neki.” Szerintem érthető lenne akkor is, ha megmaradnál benne. 🙂
Akárhogy is, nagyon izgalmas szöveg volt, köszönöm, hogy olvashattam!
Kati
Lenyűgöző írás, végig magával ragadott. Szeretem az olyan történeteket, amelyek olvasása közben végig izgulhatok, hogy vajon mi történik a következő mondatban. Itt így volt. Nagyon tetszett, gratulálok!
Köszönöm a visszajelzéseket! Thayet: nem hiszem, hogy morbid lenne élménynek írni a novella által kiváltott érzést 🙂 Kényes téma, ez igaz, szeretek olyanról írni, ami nem mindennapos, ez mozgatja meg a fantáziámat. Nagyon jól látod, fizikailag el tudott menekülni, holott ez tűnt a nagyobb feladatnak akkor neki, de lelkileg soha nem fog tudni. Sokszor megtörténik ez az átlagemberrel is.
Katalin: minden felvetésed teljesen jogos. De azért leírom a véleményemet. Az Anita név, ha nem is nemzetközi, de a bevándorlásnak köszöhetően, rengeteg helyen fellelhető lehet. A testi és lelki fejlődéshez nem elég számolni az éveket, ahhoz bizonyos környezet is szükséges. A pisztoly nem elsülésének is lehet rejtett tartalma, sőt, akár fallikus szimbólumként is megállja a helyét. Anita azt hiszi, ha megöli, megszabadul, de ugye, tudjuk, hogy nem a testi fogvatartás a legnyomasztóbb. Az életkor tekintetében nehéz igazságot tenni, mert a szegényes, ingerben nem gazdag környezet visszafejlődésre kényszeríti a gyermeket.
Emma: köszönöm! Igyekeztem, hogy kiszámíthatatlan legyen a novella vége.
Én általában olyan történeteket olvasok és írok, amiknek a középpontjában inkább természetfeletti lények szerepelnek, ugyanis az emberek világáról szóló novellák, vagy regények, engem annyira nem tudnak lekötni. És itt jön a „de” szócska, mert érdekes módon, ettől a novellától egyszerűen nem tudtam elszakadni. És nem csak olvasás közben, nem voltam képes mással foglalkozni, hanem rá egy órára, a gondolataim még mindig Anita összeszűkült, otthonos kis világban kóboroltak. Olyan szinten nyomot hagyott bennem, hogy azt tényleg szavakkal nehéz lenne kifejezni. Annyiban egyetértek az előttem szóló Katalinnal, hogy a nyelvezetéről inkább nekem is egy 4-5 éves gyerek jutott eszembe, mert az iskolások azért egy kicsit magasabb fejlettségi szinten állnak. Viszont ezzel utalnék arra is, hogy bizony egy ehhez hasonló, ingerszegény környezetnél, érzelmi törődés hiányában, igen is előfordulhat az, hogy a gyerek nem előre, hanem visszafelé fejlődik. Deviáns viselkedés lép fel, ami hol agresszióban, hol túlzott félénkségben nyilvánul meg, ezekre szerintem mindkettőre kaptunk példát a történeted során. Engem az a kérdés foglalkoztatott, hogy miután valaki éveket tölt összezárva a fogva tartójával,akkor leginkább az figyelhető meg, hogy egy idő után kötődni kezd hozzá, gyengéd érzelmeket kezd táplálni iránta. Persze ez már csak szőrszálhasogatás. Mindenesetre érdekes kimenetele lett volna a történetnek, ha vissza akart volna menni a „bácsihoz”, vagy valamilyen úton-módon utaltál volna arra, hogy hiányzik neki. De összességében nagyon tetszett. Még mindig a hatása alatt vagyok!
F.P.Diana
Nagyon erős hatása van ennek a novellának. Nyomasztó, fájdalmas. Jól átgondolt, felépített. Minden a helyén van benne.
„Csendben kell lenni, el kell bújni, mert minél később talál meg, annál később büntet meg.”
Ez a többször is visszatérő mondat fogott meg a legjobban. Nagyon jól megírt történet.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Hűha…
A szóismétlések eleinte zavartak, ám végül elfedte őket az érzelmi löket, amit a mondataid kiváltottak. A megfogalmazás nem esztétikai minőségében nagyszerű, hanem az olvasóra gyakorolt hatásában.
A Tiéd azok közé a történetek közé tartozik, amelyekből nagyon nehéz visszatérni a valóságba.
Még mindig érzek valamiféle szorongást, mintha görcsben lenne a mellkasom.
Nem tudok mást mondani, mint hogy elképesztő.
Köszönöm, hogy olvashattam!