Wren Nachtigall: Perzselt acél – 2. részlet

Előző részlet

Dwain már kezdte megszokni, hogy nem telik el vasárnap este balhé nélkül.

Nem mintha a többi este balhémentes lett volna, de akkor legalább megvolt rá az indok: Rick szinte soha nem töltötte otthon az estéket. Ezzel nem is volt baj, Dwain tökéletesen megértette. Azt kívánta, bár a nővére is képes lenne egy minimális szinten felfogni, Tamia mégis egyre csak nyomatta az unalmas, véget nem érő szövegét, és csinálta a hisztit. Régen sokkal jobb fej volt. Ha éppen nem volt otthon Rick, akit cseszegethet, akkor elővette az öccsét.

Aznap se teketóriázott, minden bevezetés nélkül csapott a lecsóba.

• Beszélni akarok veled – közölte ellentmondást nem tűrőn, egyszer csak felbukkanva Dwain mögött a semmiből. Nyilván egészen addig csiszolgatta magában a szónoklatot, amivel most készült fellépni.

Dwain elhúzta a száját, mind a tartalmán, mind a hangsúlyon, amivel ezt előadta. Csak egy pillanatra fordult meg, a lány arckifejezése előre jelezte a közelgő hepajt. Szorosra préselte ajkait, orrcimpái behúzódtak, szeme, ami egészen olyan volt, mint öccséé, szó szerint megfagyasztotta a vért bárkiben, aki ránézett. Kivéve benne. Dwain csak azt vonta le, hogy ebből príma balhé lesz.

• Mi van már megint? – szűrte át a szavakat fogai között. Hátradőlt a koszvadt kanapén, szemét lehunyta, minden porcikájával kifejezte az unalmat, egyúttal utalva az eddig lefutott körök százaira. Tamia viszont vagy nagyon buta volt azon az estén, vagy kicsit sem izgatta az öccse érdektelensége.
• Az van, hogy nem tetszik ez nekem.

Dwain bírta, amikor a lány ezeket a jellemző, sejtelmes utalgatásokat tette, és elvárta, hogy ő azonnal rájöjjön, mi a baja. Ahogy észrevette eddig, ez tipikus női viselkedés.

• És mi nem tetszik, mondd? – kérdezte unottan. Majd csak leesik neki, hogy valójában oda se figyel. Egyelőre nem jött rá.
• Az, hogy ennyire rá vagy szállva Rickre.

Témánál vagyunk, gondolta Dwain.

• Akkor fölöslegesen koptatod a szádat – vetette oda félvállról. Még arra sem vette a fáradságot, hogy felé forduljon, noha már nem tetette, hogy félig alszik. Érzékenyen érintette, hogy épp Tamia fúrja Ricket a háta mögött. Egy barátnőtől mást várna az ember. – Tudod, hogy nem engedte meg, hogy részt vegyek. Úgyhogy lehiggadhatsz.

Dwain nem árulta el nővérének, hogy cseppet sem törődött bele az elutasításba. Rick a terve utolsó fázisát intézi épp az ország egyik legjobban őrzött intézményében, ebben a percben is az életét kockáztatja – közben Tamia itt kotkodácsol a fülébe. Ha a lány tudomást szerezne róla, hogy Rick fontolgatja az ő bevételét, nagyobb katasztrófa várható, mint a vegyi háború és a vírus együttvéve. Dwain nem volt biztos benne, hogy mindezt idősebb testvéri féltésből teszi, vagy csak szeretne valaki felett korlátlan hatalmat gyakorolni ezen a címen. Bizonyára hosszasan fenyegette Ricket, nehogy a kisöccsét is magával rángassa. Dwaint fűtötte a vágy, hogy végre tegyen is valamit. Ahelyett, hogy minden akció során otthon ücsörög, mint egy gyengeelméjű kölyök. Ebből elég volt, nem hagyja annyiban.

Csak nehogy a nővére rájöjjön.

• Nem az idióta tervről akartam beszélni – jött a gúnyos válasz. A fiút sértette a hangnem, a tervet pedig elfogulatlanul sem tartotta idiótának. – Mivel kifejlett agyú személyekről van szó, azt csinálnak az életükkel, amit akarnak. Ebben benne van az is, hogy úgy döglenek meg ahogy akarnak.
• Mi van?!
• És ameddig téged nem kever bele, bánom is én mit művel – folytatta a lány unottan.

Na tessék, itt van ez is. Miért képzeli magáról, hogy csak mert idősebb négy nyamvadt évvel, rögtön pótmamáskodnia kell? Különben is, két hónapja betöltötte a tizennyolcat. Ez nem igazság.

• Akkor meg mi a frászt akarsz? – mordult rá. Mit bánja ő, ha megsértődik? Annál jobb, látni fogja, hogy nem arat tetszést a viselkedése.
• Azt, hogy ne lógj vele annyit.

Puff.

Dwain két hintázás közben lecsúszott a kanapéról, és hátsója keményen a padlónak ütődött. Ez már kimeríti a pofátlanság fogalmát. Sajgó farcsontját dörzsölgetve tápászkodott fel; alig talált szavakat felháborodásában, úgy kellett keresgélni, mivel tiltakozhat.

• Neked elment az eszed? – hüledezett. Tamia képe arcátlan közönyt sugárzott. Dwain egészen közel hajolt hozzá. Jót tett neki, hogy az utóbbi időben rengeteget nőtt, mert így végre egy szintben volt a lánnyal és nem kellett felfelé pislognia. Tamia magasabb volt az átlagnál, és ez mindig felnőttebbnek tüntette, mint valójában volt, ameddig Dwain be nem érte. Remélte, hogy itt azért még nem áll meg, bírta volna, ha Tamiának kell ácsingóznia hozzá ilyen esetekben.
• Inkább neked ment el.

Tamia szkeptikus vonásai mögött bujkált még valami furcsa, amit a fiú nem tudott beazonosítani. Bizonyára az is valami lányos érzelmi válság-féle lehetett.

• Te féltékeny vagy? – szegezte nővérének a kérdést gyanakodva. Oké, lehet, hogy a kiképzése miatt több időt tölt Rickkel, mint a lány, de az mégis csak más. Szükséges dolog. Tamia nem érti?

Úgy tűnt, nem érti. Legalábbis a reakciójából ítélve. Olyan éles hangon vágott vissza, hogy a kis helyiség falai ezerszeresre hangosítva visszhangozták a rikoltását.

• Te meg vagy bolondulva?! Én, féltékeny?! – Dwain óvatosságból tett egy lépést hátrafelé, a lány reakciói néha kiestek a kontroll alól. – Tartsd meg a haverodat, mit bánom én! A baj csupán annyi, hogy teljesen elment az eszed! Csak körülötte forogsz, nincs semmi más életed, és ahogy felnézel rá, az egyszerűen beteges! Ha azt mondaná, hogy vesd magad egy golyó elé, akkor azt is megtennéd, mindenféle gondolkodás nélkül!

A fiú füle csengett a hirtelen támadt csöndben. Irritáltan vakargatta.

• Hát jól látod – közölte, meg sem próbálva titkolni a hangját átszövő meggyőződést. – Ő legalább olyanra tette fel az életét, amit senki más nem tesz meg. Értünk harcol.
• És olyanná akar tenni téged is – vágott vissza a lány.
• Nagyon remélem.
• De nincs életed ezen felül! – dühöngött a lány. – Amióta csak ismered, úgy öltözöl mint ő, az ő szavait szajkózod, nincs egy önálló megnyilvánulásod, és minden szabad percedben rohansz harcolni! Ez nem jó így.
• Miért, mit lehet itt csinálni? – kérdezte savanyúan a fiú, széles mozdulatot téve a karjával, az egész világra utalva körülöttük. – Amit szabad, azzal csak a rácsokat kovácsolod a börtönödön.

Dwain enyhe meglepődéssel jött rá, hogy szemtől szembe még soha nem mondta ki senkinek se a véleményét. Eddig mindig csak Rick beszélt, ő pedig lelkesen bólogatott. Furcsának tűnt, hogy keresgélnie kell a megfelelő szavakat. A férfi ezzel szemben született szónok, még ha alapból fukarkodik is a szavakkal.

• Ha próbálkozol bármi mással, veled statuálnak példát a többi birka számára. Nézz például magadra. – Dwain veszélyes terepre tévedt, de már nem tudott leállni. – Amióta bezárták a kerületi kórházat, már munkád sincs. Köszönd a csodálatos rendszernek, aki szerint az átlagembernek elég pár hevenyészett szeretetszolgálat, ahol megdögölhet, és ha szerencséje van, el is kaparják.

Dwain rögtön megbánta, amint kiejtette a szavakat a száján. Tamia arcán sötétség villant át. A lány korábban önkéntes ápoló volt az egyik klinikán, ami kimondottan arra létesült, hogy olcsó ellátást nyújtsanak a rendfenntartók, illetve föderációs katonák okozta inzultációkból adódó sérülteknek. Ilyenből nap mint nap akadt pár. Valamint segítettek azokon, akik valamiért nem jutottak vakcinához.

Azonban egy újonnan hozott rendelet az ilyen intézményeket illegálisnak bélyegezte. Egyrészt aki szembeszegül egy békefenntartóval, az magára vessen, másrészt a törvény értelmében minden adófizető állampolgárnak joga van az ellenszerhez. Az ellenvetéseket a jogaikkal visszaélő katonákról, korlátozott készletekről, korrupcióról, a félévente kialakuló tömeghisztériáról a kerületi központok előtt, figyelmen kívül hagyta. Az intézmény vezetőjét lecsukták, a dolgozókat szétkergették. Tamia szerette a munkáját. Dwain, bár voltak ellenérzései, nem tagadta, hogy nővérében mindig is megvolt az empátia, amellyel mindenféle ellenszolgáltatás nélkül nyújtott segítséget vadidegeneknek, ha szükség volt rá.

Fontolgatta, hogy bocsánatot kér a gorombaságáért, aztán inkább mégse tette. Legyen bármilyen csalódott, nem kellene Rick ellen beszélnie.

• Csak arra kívántam célozni, hogy a világ egy kicsit többet rejt magában, mint amit hiszel – folytatta sokkal nyugodtabb hangon a lány. – Vagy amit Rick elhitet veled.
• Neki legalább van hite – mondta Dwain csendesen. – Neked van? – Tamia nem tiltakozott és nem felelt.
• Van egyáltalán rajta kívül barátod? – kanyarodott új témára.

A kérdés jobban felkavarta a fiút, mint kellett volna.

• Hogyne lenne – dohogott mérgelődve. – Ott van Bivaly. Meg Tarfejű. Meg Vodkás is.
• Csupa megbízható ellenálló, mi? – húzta el a száját Tamia.
• Igen, azok.
• És érdekes módon, egytől-egyig mind benne van a mostani akcióban – mondta gúnyosan a lány. Dwaint kezdte határozottan idegesíteni a modora.
• Csak ennyit akartál? – vakkantotta mogorván, és hátat fordított. – Akkor kösz, majd fontolóra veszem. Szólj, ha Rick megjött, oké?
• És mi van Markusszal?

A kérdés két lépés között csapott rá, mint egy tarkólövés. Dwain érezte, ahogy a szőrszálak égnek merednek a hátán.

Ne, ezt ne.

A gyűlölt nevet hallani majdnem olyan volt, mint szemtől szembe állni a gazdájával, noha már jó négy éve nem beszélt vele, egy éve pedig színét se látta. Valahányszor azonban meghallotta a nevet, és felderengett a fiú fekete hajú, sápadt képű, sunyi pofája, rendre kedve támadt behúzni egyet a falnak, vagy akármelyik útban lévő eszköznek.

• Mi lenne Markusszal? – dobta vissza a feladónak olyan nyersen, hogy mindenképpen leessen a tantusz.
• Az, hogy ő volt a legjobb barátod. Mi a fene történt veletek?
• Nem a barátom!!!

A kiáltás megrezegtette az egyik sárpettyes ablaktáblát. Most vette csak észre, hogy ezüst csík szeli ketté; valamikor megpattanhatott a feszültségtől. Egy nyomortelepre költöztek, már megint. Elege volt a költözésből. Elege volt a lány savanyú modorából. És főként, elege volt abból, hogy Markus még mindig ott lebegett a tudata peremén, a ki nem mondott dolgok között eldugva. Legszívesebben saját késével vágta volna ki az agyából azt a szegletet, ha az segít elfelejteni.

• Az egyetlen igazi barátod volt. – A lány csak nem hagyta abba. Dwain érezte, ahogy agyát gejzírként önti el az indulat.
• Mit tudsz te erről?! – förmedt nővérére. – Rohadtul semmit! Az egy nyomorult áruló, és ha találkozom vele, hát majd meglátod, mit ér a napi nyolc óra harci képzés! Most pedig, ha megbocsájtasz, én leléptem.

Még szerencse, hogy újabban soha nem vesződött azzal, hogy levegye cipőjét. Ugyan minek? Hisz így is bármikor rájuk csaphatnak, és akkor spurizni kell. Dwain teketória nélkül félretolta a lányt, feltépte a bejárati ajtót; még hallotta, hogy Tamia utána rikolt valamit, talán a nevét, talán tiltást, nem tudta, nem is érdekelte, csak az számított, hogy végre maga mögött hagyja, hogy lehűtse a fejét, és főleg, hogy Markus szelleme az utolsó fekete hajszáláig eltakarodjon. Keze akaratlanul ökölbe szorult a név gondolatára. Ha arca is felderengett mellé, fogai szinte eltörtek a vicsorgástól. Csak egyszer kapja a keze közé…

A mocskos utca nem volt szívderítő látvány, de a koszfészekhez képest, ahol jelenleg laktak, üdítően hatott. Pláne, hogy nem kellett elviselnie a lányt. Azért vetett egy gyors pillantást a legközelebbi vegyvédelmi szirénára. Az hallgatott, mintha más dolga sem lenne mint megbontani az amúgy is ocsmány városképet, de gyanúsan hosszú ideje, egy hete nem szólalt meg. Szinte rekordnak számított. Dwain örült neki, hogy még dühében se feledkezett meg a maszkról. Egyszer fordult csak elő, hogy szántszándékkal hagyta otthon, inkább vagánykodásból, mint valós megfontolásból, de azóta se felejtette el azt a torokszorongató, bénító rettegést, ami a vészjajongás felharsanása után letaglózta. Látott már kiszenvedni embert, aki nem húzta időben magára, olyankor csak némán örült, hogy nem ő fetreng a földön, és okádja ki a saját belét – ám akkor vészesen közel került ahhoz a sorshoz. Ha a szerencse nem úgy hozza, hogy pont a házuk előtti riasztó szólal meg, és egy kétségbeesett vágtával nem tudja megelőzni az ideggáz támadását, most valószínűleg rá is borzadva emlékezne valaki.

A sziréna néma maradt, Dwain továbbtrappolt, és gondolatai visszatértek a Markus-Tamia vonalra. Ezzel csak tovább hergelte magát, mégse tudott megálljt parancsolni. Legszívesebben nővére képébe ordította volna összes kérdését, ami hetek óta feszítette belülről, a kimondatlanság lassan fizikai tüneteket okozott.

Rick, pár hónapja, egy különösen hosszúra nyúlt veszekedést követően megadta magát, és ígéretet tett, hogy hetente legalább egy estét otthon tölt. Mivel a hét utolsó napja tűnt a legalkalmasabbnak a betartására, arra esett a választás. Persze egyszer sem tartotta a szavát, mert valami mindig közbejött. A vasárnap esték, mint a mai is, rendre mogorva csendben, feszült légkörben teltek. Ha véletlenül össze is jött egy-egy közös este, az egyre gyakrabban múlt el hideg hallgatás, tüntető hátat fordítás, egymás tekintetének kerülése közepette.

Nyilván nem lett volna értelme beavatkoznia, nem is rá tartozott, és tizennyolc évével bőven túl fiatal lett volna hozzá, hogy komolyan vegyék; ám leginkább az nyomasztotta, hogy ha mégis rosszra fordulnának a dolgok, és kenyértörésre kerül sor Rick és Tamia között, neki pedig választania kell, melyiket kövesse tovább, nem biztos, hogy a helyes döntést hozná meg. Nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ricktől túl sok mindent kapott ahhoz, hogy cserbenhagyja. És Tamiának se lenne szabad. Szerette a nővérét, ebben biztos volt. De ebben a helyzetben Rickre van nagyobb szüksége.

Dwain megtorpant, amikor nyers hangok verték fel a csendet a legközelebbi utcaszeglet mögött. Akkor tűnt csak föl neki, hogy szokatlanul csöndesek az utcák, és a viszonylag korai óra ellenére egy teremtett lélekkel nem találkozott. Rendszerint mindenki igyekezett kihasználni az időt a nyolckor érvénybe lépő kijárási tilalom előtt – a zaj hiánya nyomasztóan ülte meg fülét. Beletelt egy kis időbe, mire bevillant, hogy aznap délutánra megint békés tüntetést hirdettek. Ki tudja, épp mi ellen, ez volt az emberek egyik legkedvesebb legális szórakozása. Aminek szinte mindig ugyanaz lett a vége.

Ösztönösen lapult a falhoz, és annak rejtekében közelített a sarok irányába. Amikor tüntetnek a városközpontban, mindössze két embertípus merészel nagy hangon gajdolni a nyílt színen. Az egyik, az általában minden tüntetés élbolyában részt vevő szűk réteg – nekik teljesen mindegy, milyen nemes, vagy emberbaráti okokból zajlik a mozgalom, a lényeg a balhé, ablakzúzások, gyújtogatás. Nagyjából minden, ami miatt a másik csoportot bevetik ellenkező oldalról.

Dwain óvatosan kikukkantott az utca sarkán, majd rögvest vissza is húzta fejét. Ahogy sejtette, ez nem a kemény mag volt; az ő haladási irányukat általában felborogatott kukák, eldobált üvegek és bezúzott kirakatok jelezték. Bár a felfordulás, amit okoztak, nem tett jót a város arcképének, ők mégse számítottak veszélyesnek olyan szempontból, hogy belekössenek a járókelőkbe. Sőt, ők voltak azok, akik a maguk módján védelmükbe vették a civil lakosságot. Ha egy átlagembernek kedve támadt volna velük randalírozni, tárt karokkal várták és megkínálták pálinkával.

Ezek viszont most azok voltak, akiktől félni kell.

Dwain habozott. Rendfenntartók. Hat vagy hét ballonkabátos hát állta el útját a sarok mögött, szerencsére más irányba figyelve. A fiú összevonta a szemöldökét. Harci felszerelést is kaptak? Ez rendszerint csak komoly szigorítás idején járt nekik.

Óvatosan körbesandított, hátha épp arra téved egy térfigyelő drón, ami leadja a drótot a legközelebbi osztagnak – jelen esetben ennek a szakasznak, akik a hangokból ítélve épp eligazítást kaptak. Mázli, különben sokkal rosszabb várna rá, mint a kínos beszélgetés folytatása Tamiával. Mindenesetre örült neki, hogy megfogadta Rick tanácsát, és fél éve megszabadult haja nagy részétől.

• … ott van egy nagyobb klikk, a rendőrpalota előtt. Talán fel vannak fegyverezve – jutott el Dwain fülébe a szakaszparancsnok éles hangja. Megtorpant és fülelt. – Azt a fülest kaptuk, hogy kapcsolatban állnak az ellenállás fejével.

Dwain száját hang nem hagyta el, de szája gúnyos vigyorra húzódott. Ricket akarjátok elfogni, mi? Ahhoz korábban kell fölkelnetek. A férfi nem azért vált azzá, aki, mert óriásplakáton hirdette a kilétét. Sejtelmük sem volt odafent, hogy minden illegális szálat egy alig huszonhat éves férfi rángat.

• Áldozatok? – jött egy újabb hang. A fiú hegyezte a fülét.
• Amennyiben ellenállást tanúsítanak – jött a száraz válasz. Ez sok mindent jelenthet. – Ha bármelyiküknél tűzfegyvert találtok, mehet a golyó a fejébe.

Dwain összevonta a szemöldökét, miközben a szakaszparancsnok kiadta az utasítást az indulásra. Helyszíni kivégzés, nyilvánosan. Jellemző. Egyszerre sokkoló, gyors és elrettentő. Látjátok, így jár az, aki ellenszegül a rendszernek. Bamm a fejbe. És pénzt spórolnak az államkasszának.

Miután megbizonyosodott afelől, hogy a rendfenntartók odébbálltak, a fiú előóvakodott és körbekémlelt. Pillanatnyilag csendesnek látszott a környék – jobbról azonban, amerre a kedves szakasz eltűnt, egybefolyó alapzaj ütötte meg a fülét. Nehéz volt kivenni bármit, annyira egymásba olvadtak, de néha kiáltások, csattanás és vészjelzések törték meg az állandó duruzsolást. Szóval arra van a mulatság.

A fiú mosolyra húzott szájjal iramodott felé. Ha eszébe is jutott Tamia, csak egy megvető fintor volt az, amit a lánynak szentelt. Ideje, hogy felfogd, nővérkém, ez a fióka felnőtt és kirepül a szárnyaid alól. Érezte, Tamia azért viselkedik mostanában így, mert sejti, hogy elindult egy folyamat, amit nem tud sem erőszakkal, sem hisztivel feltartóztatni. És a lány utálta, ha nem volt nyeregben, mert imád dirigálni. Persze csak neki.

Dwain, bár gondolatai minduntalan elkalandoztak Tamián és Ricken, ügyelt rá, hogy lehetőség szerint észrevétlenül közelítse meg a célt. Jelezvén, hogy közel jár, már fel-feltünedeztek a kisebb csoportok. Még csak a peremén járhatott, mert egyik se úgy festett, mint aki balhéhoz készülődik. Inkább csak a kíváncsiskodók. A fiú elhaladt közöttük, és épp kifordult volna a mellékutcáról, amikor szélvihar kapott hajába.

Nem volt ismeretlen érzés. Ahogy a gyomorszűkítő félelem sem, ami a nyomában bizsergett fel végtagjaiból.

Hang nem kísérte, úgyhogy fel se kellett néznie, hogy megbizonyosodjon az áthaladó léghajóról – az felkavarta a port és az átvonuló tömeg által hátrahagyott mocskot. Dwain mindössze annyit tehetett, hogy pulóverének csuklyáját villámsebesen a fejére borította, és egyetlen gyors ugrással a legközelebbi kapualjban termett. Francba, ma minden összejön. A kérdés csak annyi, hogy felderítő zeppelinről van csak szó, vagy légi egységet szállít? Nyakát tekergetve próbált egyszerre leskelődni és takarásban maradni.

Végül meglátta. Ha más nem, az eliramodó emberek és az egymásnak ordított figyelmeztető kiáltások tudatták vele, hogy a szerencse újfent nem mosolygott rá.

Korszerűsített, alig ötven méter hosszú fémvázas léghajó. Megdöbbentően gyorsan és csendesen repül, képes irdatlan magasságokba emelkedni, ahol a vadászgépek elvesztik fölényüket, de a talaj feletti pár méteres haladás sem okoz gondot, és elmanőverez az épületek között. Mint ahogy most is tette. Dwain torka kiszáradt, félig a széltől, félig a rátörő nyugtalanságtól. A lényeg pedig, hogy egy egész alakulatot elszállít.

Lassítás nélkül haladt el mindössze öt-hat méterrel felette. Bár zajt nem csapott, a fiú fogai rezonáltak szájüregében, csontjai vibráltak. Hallotta, ahogy a szomszédos ablaktáblák rezegnek keretükben. A kavart szélvihar porral és törmelékkel szórta tele szemét-száját. Megvédhette ugyan magát feje két oldalára szorított alkarjával, látásra és légzésre nem feltétlenül volt szüksége abban a pár másodpercben, amíg a veszély tovahaladt. A nyomában érkező veszélynél viszont egyik se elegendő.

A léghajó aljáról több fekete csík ugrott oldalra, és kígyózott alá – nyomában egy másodperccel később feketébe öltözött alakok ugrottak ki gyönyörű koreográfiában, és siklottak villámsebesen a talaj felé.

Légi deszant.

Dwain nem látta ugyan, mikor érnek földet, de jól hallotta. Kórusban harsantak fel a sikolyok, rémült ordítások. És egyértelműen felé közelítettek.

Egy futó másodpercig reménykedett benne, hogy csak egy felderítő osztag, vagy hogy más célpont felé mozognak – amikor azonban megcsillant a fény az előre szegeződő fegyvereken, a nyomában pedig dinamikusan, rendezett sorokban nyomuló kommandósok egymás mellett haladó alakja körvonalazódott, nem halogathatta tovább a visszavonulást. Ezt szépen megcsinálta. Ahelyett, hogy hazafelé venné az irányt, rendfenntartókat kerülgetve, egy különleges egység a gócpont felé tereli.

Szidta magát ostobaságáért, de egyelőre nem volt más alternatíva. Lépést tartott hát a sorra előtűnő és eliramodó tüntetőkkel. Akiknek nagy része ártatlanul odakeveredő lakos volt. Nem számított. Ha belelőnek a tömegbe, egyformán pusztul el mindkettő. Nem tesznek különbséget. Valaki egyenesen nekirontott, ordibált egy sort, majd eltűnt a forgatagban. Dwain megtántorodott a lökéstől, nekiszédült egy másiknak, aki káromkodva lökte le magáról. Szíve egyre nyugtalanabbul kalapált. Legalább a harci csizmáját magával hozta volna… de csak régi, feslett edzőcipője püfölte ütemesen az aszfaltot.

A legközelebbi lehetőségnél, amikor alkalma adódott, eliszkolt egy mellékutcába; ott, a falhoz lapulva várta meg, amíg a felvonultatott erők eldübörögtek mellette, és remélhetőleg felveszik a harcot az elszabadult bajkeverőkkel. Csak halvány esélye lehetett, hogy a békés tüntetőknek nem esik baja, erre rendszerint vajmi kevés garancia volt. Magasabb körökben azt az elvet vallották, hogy inkább essen áldozatul néhány rossz időben, rossz helyen lévő ártatlan, mint hogy akár egy veszedelmes lázítót elszalasszanak.

Rossz idő, rossz hely.

Pontosan ezzel vigasztalták, amikor az apja egy razzia áldozatául esett. Dwain fogát csikorgatta az emléktől, hiába volt már négy éve az esetnek. A férfi állítólag pont a tűzvonalba keveredett. Rossz időben, rossz helyen. Mire értesítették két gyerekét a történtekről, mire a helyszínre rohantak, onnan pedig a legközelebbi szeretetszolgálatra irányították őket, ahova az életveszélyesen sérült, ám befolyás nélküli átlagembereket szokták szállítani, a férfi halott volt. Dwain ott döntötte el, nem fogja úgy leélni az életét, hogy fogalma sincs, megéri-e a másnapot, vagy koholt vádak alapján letartóztatják. Rájött, Ricknek volt igaza apjával szemben, aki a húzd-meg-magad-és-nem-lesz-bajod stratégia híve volt. Nem működött.

Dwain lassan a tűzfészekbe került. Körülötte már rajzott az embertömeg; itt-ott elkülönültek a zavargók csoportjai. Felfelé és oldalra nézve látta a szorosra zárt ablakokat, a behúzott függönyöket, a néhol biztonsági okokból elé vonszolt ágyat vagy matracot. Az itteni civil lakosságnak csak gondot okozott a felfordulás; ha pedig a zűrös réteg továbbra is itt akar időzni, akkor elkerülhetetlenül megsérül pár ház és a földszinti lakók sincsenek biztonságban. Dwain helytelenítőn ráncolta homlokát. Ez a baj, hogy mindkét oldalnak megvannak a maguk balhés alakjai. Rick ezekkel a zavargókkal szóba se állna.

Nem akart belekeveredni semmibe, sértettsége rég tovaszállt, ha tehette volna, inkább hazaindul. Csakhogy nem most kellett volna erre gondolnia, hanem öt perccel korábban, amikor nem kerítették be. Az idegesség gyomrára telepedett, amikor meghallotta, majd pillantotta a dulakodást – a rendfenntartók első sorai csaptak össze az erőszakos tüntetőkkel. Ha ez nem elég, mögüle a frissen érkezett alakulat nyomult előreszegezett pajzsokkal, és szorította egyre kisebb területre a hálóba akadt tüntetőket. Ő meg benne ragadt. Izzadt testek nyomultak az övéhez, üres, rémült tekintetek villantak néha a szemébe. Pillanatokon belül annyira összetömörült az embermassza, hogy eluralkodott a szokásos pánik, egymást taposva próbáltak kikeveredni a sűrűből, de addigra már rég késő volt.

A baj az volt, hogy ő is a sűrűjében úszott az árral, kapálózva, nehogy maguk alá temessék. Dwain folyamatosan hátrált, nehogy végleg belegabalyodjon. A tömeg továbbra is konokul egy irányba nyomult, magával söpörve minden szerencsétlen aki az útjába került, Dwain is hiába próbált kiszlalomozni. Egyszer-kétszer meg is botlott, ahogy véletlenül valakinek a sarkára lépett, vagy éppen belé ütközött egy-egy lelkesebben közelítő alak.

Dwain küszködött, próbált a szemközti járdaszegély felé araszolni; majd amikor végre pillanatnyi rés támadt a pajzson, villámgyorsan bevetette magát a legközelebbi sikátorba. Még annak nevezni is túlzás volt, de bepréselte testét, és átnyomakodott két épület között.

CSATT.

Mögötte dörrenés hasította át a levegőt.

Egy, kettő. Majd még egy.

A falak többszörösére erősítve visszhangozták a csattanásokat. Agya akaratlanul is a fájdalom illúzióját vetítette tarkójába, de nem lassított, nem is fordult, meg, hogy kiderítse, melyik oldaltól származnak a lövések. Úgyis csak több fogja követni. A tűzfegyverek előkerülése több tucat letartóztatást garantál, és haláleseteket is. Akár okot adtak rá, akár nem. Rossz idő, rossz hely.

Innen viszont egyszerűbb lesz hazakeveregni. Dwain megállt, hogy az új alapokra helyezkedve megtervezze a hazautat – kénytelen lesz egy kisebb vargabetűt tenni, ám pozitívum, hogy ezáltal mindenféle tüntetést messze elkerül – amikor egy kellemetlenül ismerős hang megállásra késztette.

• Áh… Kit látnak szemeim?

Ne. Ezt ne.

Dwain agyvize felforrt, vérnyomása az egekbe szökött. Gyűlölete lávaként bugyogott fel abból a zugból, ahova régi barátját zárta annak idején, amikor kölcsönösen megfogadták, a legközelebbi találkozást csak egyikük fogja túlélni.

A fenébe Tamia, miért kellett a falra festened?!

Az előlépő, vele egykorú, sunyin vigyorgó fiú a rendfenntartók szokásos egyenruháját viselte. Ballonkabát. Csizma. Karszalag.

Exoskeleton, döbbent rá elhűlve. Mi van?! Manapság koszos rendfenntartóknak is kijár az extra felszerelés? Dwain kötve hitte.

Szolgálati fegyvere a kezében, rá szegezve. Az sem a szokásos felhozatalból volt. MG ismétlőkarabély? Dwain nyelt egyet. Ha az volt a célja, hogy elkerülje a balhét, most belecsöppent abba, amit biztosan nem fog megúszni.

• Markus – biccentett savanyúan. Belső szervei tekergésbe fogtak.

Vagy ő, vagy a másik. Ahogy megfogadta. De ahogy kinéz, nem ő lesz.