Wren Nachtigall: Perzselt acél – 1. részlet

Neu-Berlin

Hat évvel korábban

 

A nyilvános kivégzésnek mindig is volt valami bizarr vonzereje.

Rick csontig fagyott átnedvesedett kabátja alatt, mégis mozdulatlanul szemlélte a gyülekező tömeget. A szitáló eső sem akadályozta meg, hogy rövidesen tekintélyes csődület verődjön össze. Simán kategorizálható elemek, Rick első ránézésre besorolta őket. A kíváncsi szájtátik, akiket látszólag a véletlen sodort épp a rendőrpalota előtti térre, aztán mégis ott ragadtak. Ők azok, akik rendszerint szimpatizálnak az áldozattal, mégse nyilvánítanak véleményt, csupán örülnek, hogy nem őket várja a kötél. Szép számmal érkeztek olyanok, akiket a nyers borzalom bármely formája megrészegít, ők folytonosan kutatnak a forrásai után. És persze a tiltakozók is hamar a helyszínre találtak. Miattuk alkotott tekintélyes emberi pajzsot az emelvény körüli negyedik réteg, akik egyben a legnépesebb tábort is képviselték.

  • Mocsok rendfenntartók. – Szakállas megvetően köpött oldalra. – Ha nem jönne rohadt jól, hogy a bambulókat lesik, eskü, én is odavonulnék egy kiadós anyázásra.
  • Rendfenntartók? – ismételte Rick, idősebb társára pillantva. Mindketten ugyanabba a fárasztó testhelyzetbe dermedtek egy fémkonténer árnyékában, mely csak a tekintetek elől nyújtott védelmet, az időjárás elől nem. Viszont kitűnő kilátás nyílt a központi kutatóintézet fonákjára, illetve másik irányban a térre. – Mióta viselnek egyszerű rendfenntartók exoskeletont? – A feltűnően páncélozott csizmákra, és mellvértre bökött. – A rohampuska sem alapfelszerelés náluk.
  • Én már nem tudom, mit csinálnak, és miért. Csak örülök, hogy a kis népünnepélyük eltereli a figyelmet.

Rick szeme ide-oda követte a szélben ingázó kötélhurkot. Az is feszült a víztől.

  • A mi emberünk – jegyezte meg.

Szakállas követte a tekintetét. Épp akkor vonszolták föl az elítéltet. Nem lehetett látni az arcát, valaki előrelátón csuklyát húzott fejére, ám viaskodása és két őrének látható erőfeszítése bizonyította, hogy bárki is legyen, nem adta olcsón a bőrét.

  • Az? – biggyesztette le ajkát fitymálón, bár erről csak arcszőrzetének mozgása árulkodott. – Csak egy hülye.
  • Hogy hívták?
  • Honnan tudjam? – Szakállas megrántotta vállát. – Valami újonc, gondolom. A hülyéje nekiállt a nyílt téren üvöltözni, hogy „le a főtitkárral, le a régióval!”. Asszem Adlerkreutz anyját is emlegette. Simán lebuktatta magát.

Rick kegyetlenül fázott, esőtől nehéz kabátja nem nyújtott sok meleget. Az órák óta tartó várakozás zsibbadttá fagyasztotta végtagjait. Ráadásul bokáig állt a hömpölygő mocsárban. A csatornarendszer, melyet évekkel korábban álltak neki korszerűsíteni, ám egy felelőtlen döntés miatti beomlás után félbe maradt, nem birkózott meg a felhőszakadással. Úgy böfögte fel rácsozott nyílásain át a vizet, mintha gyomortartalmával tenné.

  • Nem nehéz beazonosítani minket. – Ricknek valahogy tisztességtelennek tűnt, hogy egy perceken belül halott emberre kenjék a hibáit. – Fölösleges provokáció, hogy nem vágjuk le a hajunkat. – Kabátja alá rejtett szoros lófarka lapockáját csiklandozta. Szakállas se a semmiről kapta nevét. Három hónapja nem ismerte más néven. Fejével a fegyveres osztag felé bökött. – Mit gondolsz, őket divatból nyírják meg?
  • Ezzel jelezzük, hogy kik vagyunk. – Az idősebb férfi a sablonszöveget mondta, Rick unásig ismerte az érvet. – Ezzel mutatjuk, hogy nem vagyunk elégedettek a rendszerrel, hogy nem…
  • Ezzel csak céltáblát festünk a homlokunk közepére. – Rick kimerülten nézett a bitó tövébe vonszolt elítélt felé. – Érte kellett volna mennünk.

Szakállas rásandított.

  • Wiedener a neved, igaz? Darrick Wiedener?
  • Akkor értem már, mire figyelmeztetett Armin. – Szakállas nem fejtette ki bővebben, Rick pedig nem tett föl kérdéseket. Mindketten tudták, hogy vezetőjük bent van még a kutatóintézetben, másodmagával. Kémkednek. Halálos veszélyt vállalva. És ők nem tehetnek semmit, ameddig ki nem lépnek azon az ajtón. Csak az átkozott őrködés maradt. Rick rühellte a tétlenséget. – Sokat kell még tanulnod, kölyök. Egyszer talán megérted az áldozat fogalmát.
  • Akkor áldozat, ha maga dönt róla. – Rick válla fölött nézett felé, de az idősebb férfi elfordította arcát. Ez irritálta. Már korábban feltűnt neki, hogy sokan nem néznek egyenesen a szemébe. – Ha odadobják, csak martalék.

Társán látszott, hogy lesajnálja logikáját, ám beleunhatott a vitába, mert figyelmét visszairányozta az intézet felé. Egyre csökkenő bizalommal, hogy Armin valaha is felbukkan a bedeszkázott, általuk járhatóvá tett vészkijáraton.

Rick is hallgatott. Az utóbbi időben egyre többször tett így.

Bár az esőnek megvolt az előnye, hogy ideiglenesen csökkentette a méregkoncentrációt – napok óta nem szólaltak meg a vegyvédelmi szirénák – ám ezzel együtt nem hozta el a tisztaság érzését sem. Sőt. Nedvesen még komorabbnak, még mocskosabbnak látszott a város, a maga szűk utcáival, sikátoraival, lakótelepeivel, ahol az épületek szinte vállat vállnak támasztva feszültek egymásnak. A mindenhonnan pufogó dízelfüsttől ragacsos falakról megállás nélkül csorgott alá a fekete lé, mely olajos fényű, sötét tócsákba gyűlt a kátyús aszfalton. Ha az ember egyszer belelép, kidobhatja a lábbelijét. A zsíros szenny eltávolíthatatlan volt, mind a ruházatról, mind a hajról, mind magából a városból. Átitatta, beleivódott, beleépült az utcákba, az épületekbe, a betonba, leülepedett a lakosság tüdejébe. Az ég színe is valahol a szürke és a rozsdabarna között ingadozott, egybefolyt az épületek, a város színével, alig lehetett meghúzni közöttük a határvonalat. Ha a fejük felett időnként elhúzó felderítő léghajók nem ejtenek jellegzetes zajt, fel sem tűnik, hogy árnyékot vetnek. Rick gyűlölte Neu-Berlint, ám itt született, és a várost tartotta otthonának. Különben már rég maga mögött hagyta volna.

Rick didergett, de volt, amitől jobban tartott a hűvösnél. A levegőbe szimatolt – ám az állandó olajbűz mellett nem érzett gyanúsat. Szakállas észrevette a mozdulatot.

  • Nem riasztottak – intett fejével kicsivel odébb. Nem kellett magyarázkodnia, Rick is pontosan tudta, hol helyezkednek el a vegyvédelmi szirénák. Gyerekkorában még nem számított ritkaságnak, ha napi több alkalommal is felvonítottak. Mostanra sokat javult a helyzet. Közvetlen közelükben egy légtisztító megnyugtató búgása hallatszott. Több működött párhuzamosan, persze legtöbbjük az ilyen fontos kormányzati épületek szomszédságában. A kutatók élete fontosabb az átlagemberénél.

Azért az övére csatolt gázmaszk súlya megnyugtatta.

A pódiumon mozgás vonta magára a figyelmét. A tömeg moraja is alábbhagyott, mindenki feszülten figyelte a kibontakozó végjátékot. Majdnem földig érő, tiszti vállapos gyapjúzubbonyt viselő rendfenntartó lépett az emelvényre, esernyőt tartó helyettese társaságában. Mellén jól kivehetően virított a birodalmi sas. Álla erőszakosan meredt előre, makulátlan felsőjén egy sárfolt nem csúfította el az összképet, mialatt beosztottja nyakába töretlen patakban csorgott az eső. A tömegben zúgás, mozgolódás támadt, néhány előrelóduló szidalmazót puskatussal-szuronnyal szorított vissza az őrség.

A szavak ugyan elvesztek, Rick mégis biztosra vette, hogy most olvassák fel a bűnös ítéletét. A tiszt felemelte hangját, egy-egy mondatfoszlány áthatolt az alapzajon. Mintaszöveg volt, mi más.

… az Európai Föderáció nevében … bűnrészesség és abban való felbujtás miatt …  zavargáskeltés … lázítás és rendszerellenes tevékenység bizonyított vádjai alapján … a tárgyaláson bebizonyosodott …

Milyen tárgyalás? Rick keserűen nevetett volna, ha viccesnek találja a helyzetet. Hisz koncepciós per volt. Mint mindegyik.

… a Tengely Régió főtitkára, Teobald Devereaux jóváhagyásával … Adlerkreutz úr felhatalmazása … fellebbezés elutasítva … kötél általi halálra ítéltetik …

Hát persze. Rick szemöldöke komoran szaladt össze orrnyerge fölött. A hétköznapi söpredéknek kötél jár. Ha valaki a seregből vetemedik erre a főbenjáró bűnre, annak elegánsabb, egyben nagyobb hűhó között végrehajtott golyó általi halál lenne az osztályrésze. Rick mindössze három hónapja csatlakozott az egyetlen kormányellenes felkeléshez, de azóta már vagy hat emberüket vesztették el, hasonló körülmények között. Csak egy nem kapott nyilvános kivégzést, de őt nem is fogták el, menekülés közben, egy falról leugorva törte nyakát.

Rick szeme az elítélten függött, mialatt a kijelölt hóhér szorosra feszítette nyaka körül a hurkot. A háta mögötti deszka miatt úgy tűnt, mintha lábujjhegyen állna vigyázzba. Ha szerencséje van, azonnal eltörik a nyaka. Ha meg nincs… nos, tudta mire vállalkozik. Rick sötéten mélyedt emlékei közé. Ha hallgattak volna tanácsaira, a szerencsétlen most közöttük lehetne, és nem magára hagyva várná a megalázó halált… Hány áldozatot követel még az egész?

  • Rick!!!

A következő pillanatban ő is meghallotta. Elnyújtott, jajongó vészjelzés sikoltott fel és söpört végig a környéken.

Sikoly.

Mintha egy torokból szakadt volna fel, holott a kivégzésre váró tömeg kapott egy emberként levegő után. Az esemény kimértsége másodpercek alatt káoszba fulladt. A pódium környéke hangyabolyként nyüzsgött fel, az addig békés ácsorgók fejvesztve taposták, tépték egymást a biztonságba jutásért, társaik fejébe-arcába- hajába martak, hogy átmásszanak az útban lévőkön, összeütköztek, jajkiáltások kísérték a menekvést…

Sorra jelentek meg a gázmaszkok is. A posztoló rendfenntartók kezdettől viselték, sorfalukban nem támadt hézag, durván lökték vissza a pánikba esett embereket, ha valamelyikük nekitántorodott, védve az emelvényen időző magas rangú tisztet.

Rick nem kapott gázálarc után. Fölösleges. Nem vegyvédelmi sziréna szólt.

Riadó.

Szakállas arcának látható része krétafehérre sápadt.

  • Tűnés innen, de most rögtön!

A vészjelző átható süvöltése most több hasonlóéval együtt olvadt kánonba a komplexum több pontján. Parancsszó harsant, és a szapora lábdobogás elárulta, hogy több szakasz is célba vette rejtekhelyüket. Egy osztag vált ki az esőfüggönyből balról, és masírozott feléjük. Egy másik átellenesen. Rick térde megroggyant, szíve csapdába esett csótányként verdesett. Armin, vagy az a másik köpött odabent. Bekerítették őket.

Épp csak elkapta az élesre fent szuronyokon megcsillanó fényt, amikor Szakállas galléron ragadta, és maga után rángatta. Rick ügyetlenül lépett egy kátyúba, bokája oldalra bicsaklott, ha nincs rajta az erős bőrcsizma, talán oldalra is zuhan – aztán visszanyerte egyensúlyát, vezetője után botladozott, átvergődve a koszban fetrengő mellékutcákon. Futólépésben haladtak, ide-oda kanyarogva, olyan ívet követve, amiről Ricknek sejtelme sem volt, hova vezet, át egy óceánnak is beillő pocsolyán, méter magasra placcsantva az olajos vizet. Megbotlott, ingadozott, de Szakállas nem lassított a kedvéért, húzta-vonszolta maga után. Rick lemondott róla, hogy megjegyezze az utat, lépteit a másikéhoz igazította, a dobbantás-zihálás- elrugaszkodás-kifújás ritmusa töltötte ki agyát…

Szakállas olyan hirtelen torpant meg, hogy Rick tehetetlenül rohant bele hátulról. Még szédelgett az ütéstől, amikor környezetük szürkés-barnás masszájából oda nem illő, rézvörös folt tűnt elő.

  • Karl! – Szakállas megkönnyebbült kiáltása suttogva hagyta el a száját. – De jó, hogy élsz! Hol van Armin? És… jó ég, meglőttek?!

A rőt hajú jövevény tenyerét halántékára tapasztotta. Rick jobban megnézte. A színfolt nem csupán hajából származott. Sápadt ujjai közül vízzel hígult vér kanyargott álla felé.

  • Csak egy karcolás – rázta meg a fejét. – De neki vége.

Bár nem ismerte túl jól a vezetőjüket. Rick úgy érezte, mintha téglát pakoltak volna gyomra mélyére. Hány áldozat kell még? A férfi elhúzta száját. Eggyel kevesebb.

  • És te…
  • – Karl remegése, hulla fehér bőre sokkról árulkodott, ám egyelőre talpon maradt. Szeme megvadultan cikázott ide-oda, végig a házak és homályos ablakok sorozatán. – Nem mehetünk a főhadiszállásra. Körbevettek. Mindent figyelnek.

Mintegy végszóra, elnyúlt sóhajtás támadt fölöttük. Rick jól ismerte ezt a zajt. Gondolkodás nélkül vetette magát oldalra, a legközelebbi falnak lapult, próbált eggyé válni vele, hogy a fejük felett fürkésző merev vázas léghajó ne szúrja ki őket, és ne irányítsa azonnal nyakukra az egész légierőt. Savanyú ízű félelem kavargott torkában. A fal hideg volt, mint a kripta, nedves és síkos, a férfi ujjai elfagytak, mégis szorosan hozzásimult. Remélte, társai se tesznek másként.

Aztán a halk zúgás elúszott, és újból nem maradt más zaj, mint az eső nyomasztó kopogása.

Karl még az addigiaknál is rosszabbul festett. Arcszíne már-már zöldben játszott. Tágra nyílt barna szeme mélyén rettegés ült, úgy kereste Szakállast.

  • A hír igaz – jelentette be, a körülményekhez képest drámaian. – Mindent láttam. Saját szememmel.

Szakállas döbbenten viszonozta a tekintetét.

  • Ez biztos?
  • Mint a halál – bólintott Karl. Rick nem vetett közbe megjegyzést, de fejében egymást kergették a gondolatok.
  • Atyaég. – Az idős férfi megmasszírozta homlokát. – Ezt… ezt át kell adnunk. Tudniuk kell róla.

Karl helyeselt.

  • De másik úton kell mennünk. Figyelnek mindent. Tudják, hogy tudunk róla. – Nyomatékosan meredt a másik szemébe. – Ez az információ nem veszhet el!

Rick eddig sikeresen osztotta meg figyelmét társai és az őrködés között, ám a jól hallhatóan közeledő, fémesen dobogó hang döntésre ösztökélte.

  • Akkor kiszökünk.
  • Mégis, hogyan? – csattant fel a vörös hajú, erőtlenül dörzsölgetve vérző homlokát. Rick válasz helyett lefelé mutatott.

A csatornarendszer felújítását ugyan félbehagyták, és többnyire járhatatlanná vált az időjárás miatt, de régebbi ágai mélyebbre nyúltak, szilárdan és elfeledetten téve dolgukat. Rick nem volt rest bejárni az egészet. Használható menekülési útvonalak után kutatott, feltárva a zsákutcákat, esetleges vészhelyzetre felkészülve. Tervezés, mondogatta sokszor az ellenállás fejeseinek, ám senki se hallgatott a szavára. Ez van, ha az ember húsz éves, és mindenki lekezeléssel fogadja ötleteit.

Persze attól még megmenti az életét. Itt a várt vészhelyzet. Rick már fel is rángatta a legközelebbi csatornafedelet. A zárt térben többszörösére hangosodó vágtató víz robaja félelmetesnek tűnt. Ám sokkal kevésbé, mint a valós, megfogható veszély. Rick szeme előtt felvillant az emelvény és a bitó. Nem. Soha nem fog oda jutni.

  • Lefelé! – mutogatott le, széles gesztusokkal. Azok ketten sóbálvánnyá meredve bámultak vissza. – De még ma!

Kiáltás rikkant, szinte a szomszédos utcából, egymáshoz koccanó gépkarabélyok csörrenésétől kísérve. Szakállas és Karl egyszerre rezzentek össze. További ellenvetés nélkül ereszkedtek a mélybe. Rick zárta a sort. Mielőtt gondosan a helyére illesztette volna a fedelet a feje fölött, tekintete utoljára végigszaladt a sikátoron. Egészen biztos volt benne, még épp elkapta a legközelebbi sarok mögül előbukkanó osztag fekete körvonalait. Amint helyére gördült a vasfedél, és sötétséget borított rá, többé semmit nem hallott a száguldó víz sustorgásán felül. Innentől más kezében van az életük. Pont fölöttük járhatnak. Vajon tudják, hogy itt kell keresniük a zsákmányt, vagy csak találomra mennek végig minden lehetséges rejtekponton?

Rick aláhuppant, a váratlanul erős áramlat kis híján kivitte alóla lábát. Csizmája szemhunyás alatt telt meg vízzel.

Hamarosan úgyis kiderül.

Nem látta Szakállast, csak megérezte. A férfi vakon tapogatózott a sötétben, és beleakadt Rickbe.

  • Nagyszerű! – Túl kellett harsognia a vízmorajt, amit Rick még adott körülmények között sem érzett helyénvalónak. Pisszegése azonban elveszett a vízfolyam surrogásában. – És most merre?

Merre is?

Kevesebb, mint fél másodperc alatt görgette át fejében az összes lehetőséget, mígnem csak egy lehetséges választás maradt, amely egész biztosan nem vezet csapdába. Noha a legkevésbé sem szeretett volna épp ott kilyukadni.

Mikor kimondta az úti célt, Szakállas száját káromkodás hagyta el.

  • Viccelsz velem, kölyök?!

Rick csöppet se érezte humorosnak a helyzetet.

  • A küldetés a legfontosabb. – Hangja dobozosan kondult az üregben, félig elmosta a zubogás. – Ha kijutottunk, majd gondolkodunk a többin. A hangom után gyertek.

Nem láthatta, de kitalálta, hogy háta mögött társai aggodalmas pillantást váltanak. Kit érdekel? Úgyse látják egymást se. Mégis remélte, valóban nem a halálba vezeti őket.

A tájékozódás nehezebben ment, mint gondolta volna. Először is, a fény teljes hiánya megzavarta térérzékét, nehéz volt felmérni a távolságokat, annál is nehezebb számolni az elágazásokat a kritikus pontoknál. Lába szinte lépésenként csúszkált a nyákos-algás köveken, a vízsodrás minduntalan magával ragadta, szeme híján kinyújtott keze tapogatózott vakon maga előtt, piócaként tapadva a hideg falhoz. Ha nem találta, szorongató pánik kúszott fel torkán ameddig újra rá nem lelt a tájékozódási pontra.

A szagra pedig egyetlen alaprajz sem készíthette föl. Pedig most még frissebb is lehetett a szokottnál az esőzés miatt. Mégis, pállott-penészes nyirkos bűz, rothadó halak és emberi ürülék egyvelege vette körbe, néha valósággal fojtogatta. Minden egyes lépésért külön harcot vívott, és csak fohászkodhatott, hogy a mögötte felnyögő küszködés azt jelzi, egyik társa sem szakadt le és veszett el a lenti labirintusban.

Aztán egy különösen hosszú, peremen egyensúlyozós szakasz után, fény vágott szemébe – a következő kanyarban már nappali világosság fogadta. Itt ömlött be a csatorna vize a névtelen patakba, mely később az Elbához csatlakozik. Az általában vékony erecske most mocsaras-iszapos dagállyá hízva ömlött fékezhetetlenül az orruk előtt.

Rick hátrapillantott. Két társa tetőtől-talpig sármocskosan, fakó arccal várakozott mögötte. Karl ujjai közül még mindig vér szivárgott, vörös utat vágva az arcát szennyező koszrétegbe. Kérdő tekintetük Ricket fixírozva, a kérdés bennük bujkált. Oké, kihoztál minket a központból, de most merre tovább? Innentől neki sem volt terve.

Fejével a sűrű irányába intett. A fák égbe nyújtózó fekete csontvázakként törték meg az ólomszerű hátteret.

  • Tovább.

Nem nézett hátra, nehogy elbátortalanítsa a szemekből sugárzó kétkedés. Ha tehette volna, ő is messzire elkerüli, mint minden normális ember. Az erdő alapból veszélyes. A halott erdő viszont megöl.

Szerencsére az eső itt alábbhagyott, csupán ködszerű permet szitált arcába – még így is felért egy küzdelemmel, hogy átverekedjék magukat rajta. Ricknek ideje se volt megfigyelni a környezetet, épp csak arra összpontosított, ami előtte volt. Átugrani egy múmiává száradt, keresztben fekvő törzset. Keresztülnyomakodni egy sűrűn benőtt részen. Félrehajtani egy visszacsapódó ágat, mely aztán égett szilánkok és hamu záporát zúdítja a szemekbe. Kigyorsítani egy alkalmas szakaszon. Rick kegyetlenül zihált, bordái közé kést mártott a pernyeízű levegő. Ázott ruhái, csizmája nem csak koloncként fogták vissza, de a hideget is hatványozva továbbították bőréhez. Ha megáll vacillálni, percek alatt elgémberedik. Tovább, tovább.

A távolban dízelmotor hörgött fel.

Mindkét társa lefékezett a hangra.

  • Ne – suttogta Karl.
  • Ne álljunk meg – szólt hátra Rick. Hiába. Kényszerítette magát, hogy kövesse példájukat. Most először figyelhette meg környezetét.

A fekete ágak csontujjakként nyúlkáltak a magasba, mintha agonizálás közben próbáltak volna a fellegekbe kapaszkodni. Rick komoran sandított körbe. Brutálisabban festett, mint amire számított. A néma sűrű ontotta magából a halált. Talán egy egész hadi zeppelint lőttek szét a magasban, a gyilkos ideggáz pedig a város helyett ide ülepedett le, tette a dolgát, és várakozik azóta is ugyanolyan halálos türelemmel.

Rick figyelmét különös, lógó gyümölcsökre emlékeztető gömbök vonták magára a legközelebbi fa alacsony ágairól. Elég valószerűtlen volt, hogy bármi is termést hajtana, első pillantásra mégse tudta beazonosítani, mik azok. Kellett egy fél lépés, hogy rájöjjön, fejjel lefelé lógó madarak kiszáradt csontvázát figyeli. Tollruhájuk az évek során csapzottá és szürkévé fakult, mostanra rátapadt a vázra. A szemgödrök üresen ásítottak, tárt csőrük talán az utolsó sikoly emlékét őrizte, de a csonttá aszott lábak most is ugyanolyan görcsösen kapaszkodtak a gallyakra, mint akkor tették, amikor a halál rájuk zuhant. Rick gyomra megrándult.

A háborúban bevetett ideggázok egyik sajnálatos, de bizonyított velejárója permanenciájuk volt. A vegyipar csodája, a cikloszarinból fejlesztett gyilkos fegyver egyik plusz különlegessége. Ha egyszer kikerült, az ott is maradt. Mindegy, hogy múlt héten történt, három éve, vagy harminc éve, a cikloszarin gyilkolásra készen várta újabb áldozatait. Rick önmagát szidalmazva rángatta le övéről maszkját, és rakta sietve orra-szája elé. Lélegzete egy pillanat alatt bepállott a gumi alatt. Remélte, nem túl későn kapott észbe.

  • Ránk találtak. – Karl hangja tompán kongott. Ők már jóval előtte gondoskodtak a biztonságról. A vörös hajú férfi összegörnyedt, olyan súlyosan vette a levegőt, mintha teljesen kifújt volna. Szakállas némileg jobb bőrben volt, de mozdulatain látszott, ő sem bírja már örökké. Megrázta a fejét.
  • Vagy soha nem is tévesztettek szem elől. Úgy tűnik, nem csak nekünk támadt ez a remek ötletünk. – Éles pillantást vetett Rick felé, aki nem volt hajlandó lelkifurdalást érezni. Ha ott maradnak, mindhárman kilyuggatott hullával végzik az egyik sikátor falánál. – Csak épp a felszínen követtek. Tudták, hova fogunk kilyukadni.
  • Mégis van egy kis előnyünk. – Rick nem hagyta, hogy az egészet a nyakába varrják. – Még nincsenek itt. Még van esélyünk.
  • Esély?! – Szakállas látványosan reszketett. Hogy a hidegtől vagy a félelemtől, Rick nem tudta. – Hallod, milyen járgányuk van? Szerinted meddig tudunk előle rohanni?
  • Amíg ácsorgunk, biztosan nem sokáig – vágta rá Rick. – A fák között nem olyan könnyű manőverezni. Se kiszúrni.

Szakállas felfújta arcát, készült az újabb kioktatásra, ám az addig nehézkesen fújtató Karl most füléhez emelte kezét.

  • Mi ez megint?

Rick hallgatózott. Ez már nem autó. A távolról odaszűrődő zaj olyan volt, mint egy felbőszített darázsfészek.

  • Ahogy hallom – állapította meg nyugodtan –, gépeket állítottak ránk.

Inkább tényt közölt, mint kérdezett. Két rettegő-felháborodott pillantást kapott cserébe.

  • Én is hallom, te hülye. – Karl nehezen tudta megőrizni nyugalmát. Fejét kitekerve nyújtózkodott, hogy felmérje a veszélyt. – Mi a fene… Az egy Storch?
  • – Rick tenyerével ernyőzte szemét, hogy jobban kivehesse a szerencsére távol cirkáló vadászgépet, mégse a látvány győzte meg. – Ha jól hallom, egy Messzer.
  • Hogy az a… – Karl elkeseredve káromkodott. – Három ember ellen felvonultatják az egész légi arzenált?!

Szakállas felhördült.

  • Mióta hordanak koszvadt rendfenntartók rohampuskát?! Mióta tolnak alájuk terepjárót?! Valaki nagyon nem szeretné, hogy kitudódjon, amiért Armin meghalt!

A megállapítás becsukta a másik száját. Véres halántékáról jól látható verejtékcseppek gördültek lefelé.

  • Ekkora dolog lenne? – Vékony hangja megerősítésért könyörgött. – Ekkora tétje lenne annak a vacaknak?!

Rick szeme felé villant.

  • Gondolkozz – közölte higgadtan. – Hány biztonsági rendszert kellett kijátszanod, mire annyit megtudtál, hogy valóban létezik? Hogy tesztelik? Szerinted mit csinálnak egy olyan lázadóval, aki szándékosan járt utána? Túl sokat tudunk.
  • De akkor…
  • Szerintem szét kellene válnunk – folytatta sietve Rick. A motorhörgés egyre közelebbről jutott fülükbe, már ágrecsegés is bekapcsolódott. Most az egyszer nem hagyják a tanácsát figyelmen kívül. – Mindenki haladjon a maga útján. Egy kocsit hallok. Ha mindhármunkat követni akarják, ketten közülünk jól járnak.
  • Nézd, Darrick… – vágott közbe Szakállas.
  • Tökmindegy. Elhiszem, hogy baromi lelkes vagy, meg minden. De vannak bizonyos szabályaink. Egyik az, hogy soha nem hagyunk hátra senkit.
  • Mondd ezt annak, akit odadobtatok áldozatnak. – Rick állta társa szúrós tekintetét. – És ez a szabály a küldetés kudarcát jelenti. Akkor Armin tényleg fölöslegesen halt meg.

Szakállas fel sem vette a kritikát.

  • Másik szabály, hogy a rangidős szava dönt.
  • Milyen rangidős? – Rick felgyűlt haragja a szervezetlen küldetések, a lekezelő elutasítások, és az egész lázadás fejetlensége miatt egyszerre tört a felszínre. – Csak gyülevész rendzavarók vagyunk, nem ellenállás! Eszetlenül küzdünk, de azt se tudjuk, hogy miért!
  • Akkor is egy oldalhoz tartozunk – dörrent rá Szakállas. – Ha nem tetszik, csináld magadnak!

Rick még bőven elő tudott volna hozakodni érveivel; további vita helyett azonban befogta a száját.

  • Most pedig találjuk ki, hogy mi…

BAMM.

Rick arcán meleg, ragacsos zápor suhant végig. Olyan volt, mint amikor nyáron elkapja a kerti locsoló napmeleg vízsugara. Ujjával megérintette, döbbenten látta, hogy friss vér szennyezi. Csak akkor emelte magasabbra tekintetét, és tudatosult benne, hogy Szakállas fél feje hiányzik.

Koponyája hátulján hatalmas lyukat robbantva távozott a lövedék, leszakítva maszkját, véres masszát, szürkés zselét, gumifoszlányokat és elővillanó csontszilánkokat hagyva maga után. Rick sóbálvánnyá dermedve bámulta a borzalmas sebet. Szakállas utolsó mondata bennszakadt, egyetlen megmaradt szeme kerekre tágult a döbbenettől, mintha még felfogta volna ami történt, keresné másik felét, hisz az előbb még megvolt…

BAMM.

A fej maradványa szétrobbant. Teste fél pillanatig még egy helyben imbolygott, majd puffanva hanyatlott a talajnak.

Nevetés csattant közvetlen közelről.

  • Tíz pont a tatáért!

Rick halálsápadtan ocsúdott fel. A dízelmotor gyakorlatilag a nyakában hörgött. Nem a várt irányból érkezett a támadás, hanem rézsút jobbról; a járgány pozdorjává törte a száraz ágak szövevényét.

BAMM.

Rick villámsebesen oldalra vetődött, kigurulta az esést, hátát végigkaristolták a tisztás széli gallyak. Még fel sem tápászkodott, de már megpördült tengelye körül, és ész nélkül menekült ellenkező irányba. Karlnak színét se látta.

BAMM.

  • Picsába, kapd már el te nyomorék! – harsogott valaki mögötte.

Rick száguldott. Izmai parázslottak a túlerőltetéstől, tüdeje sajgott a jeges levegőtől, szíve megvadult gőzmozdony módjára zakatolt, az adrenalin még nagyobb teljesítményre ösztökélte. Soha nem félt még ennyire.

BAMM.

Egy centiméterekre lévő fáról szilánkokban repült le a kéreg. A motorhörgés felerősödött, ágak recsegtek-ropogtak, ahogy a vaskos járgány átpréselte magát a fák között; ha a terep akadályai visszafogták is valamelyest az üldözőket, a nyert előny elenyésző volt.

BAMM.

Rick ösztönösen beljebb húzta a nyakát. Érezte a légáramot, ahogy a golyó milliméterekre süvít el feje fölött, szinte megperzselve hajszálait. Balra vetődött, és továbbküzdötte magát. Nem tudta, mit remél jobban; hogy őt veszik-e üldözőbe, ezzel esélyt adva Karlnak a menekülésre, vagy inkább, hogy hagyják futni, és a vörös hajú jár pórul.

Lassított, hogy füleljen, majd hátrafordult. A motorzúgás a sűrűn benőtt rész miatt távolabbról érkezett. Rick lüktető pulzussal hátrált, szemmel tartva az általa vágott ösvényt.

Nem is vette észre idejében, hogy már nem a megszokott erdei talajon lépked. Moha nőtte be, és rárakódott pernye rejtette el az évek során. Mire rádöbbent, furcsán kongnak léptei, a savas esőtől elkorhadt deszka nem bírta tovább a súlyát, és a férfi azon kapta magát, hogy zuhan.

Kalimpálva hullott a mélybe.

Megrémülni se volt ideje, mire csonttörő puffanással földet fogott. A megdöbbentően éles fájdalom mindent kitörölt agyából. Jobb csuklóját maga alá törte – az egy nyekkenéssel ugrott ki helyéről, megcsavarodva vonaglott combja alá préselődve. Bokája reccsent, oldalra ficamodott, levágódó farcsontja lüktetett. Perzselő kín kígyózott fel gerincén, majd minden irányba szétáradt.

Rick elfojtotta sikolyát, csak elharapott nyögést szűrt át fogai között.

A kábulat köde csak lassan oszlott szét, de addigra rájött, hogy vak. Hiába cikázott körbe szeme, a hasadékon leszűrődő vékony fénypászma nem hatolt le hozzá. Csuklójába fájdalom nyilallt. Óvatosan tornászta magát feljebb, de ez sem óvta meg a reszketéstől. Tenyere furcsán csúszkált – vértől, jött rá, egyik körme félig leszakadt, és lazán lifegett. Bizonytalanul kinyúlt, ujjai nyirkos követ érintettek. A csatornára emlékeztette, melyet nemrég hagytak el.

A feketeség úgy ölelte körbe, mint egy arcára szorított párna. És nem csak átvitt értelemben. A levegő fülledten ülte meg tüdejét, és túlérett gyümölcsre emlékeztető szag lengte körbe, ami megkongatta a vészharagot fejében.

Éreztem már hasonlót.

Továbbtapogatózott. Kör alak, ázott talaj. Egy kút. Torkát fojtó ujjak szorongatták a felismeréstől, de agya rosszkor tompult el. Miért sikoltanak ösztönei veszélyt?

Barackillat.

Cikloszarin.

Rick gyomortartalma felszökött összeszűkült nyelőcsövén. Vakon nyúlkált arca irányába, párszor elvétette, mire rájött, hogy gázálarcát nem vette le, csupán a becsapódástól csúszott félre. Magára igazgatta – nehézkesebben, de legalább megszűrve áramlott tüdejébe a levegő. Bár egymagában az se elég. Az ideggáz bőrön keresztül is felszívódik. Kesztyű, sapka, egyéb védőfelszerelés nem állt rendelkezésre. Zubbonya gallérját jobb híján felhajtotta, ujját óvatosan sérült kézfejére húzta, fejét leszegte. Egy szimpla kabát is növeli a túlélési esélyt, de itt ismeretlen mennyiséggel néz szembe. Harminc évvel a háború vége után is éppen eléggé halálos lehet hozzá, hogy szép csendesen kiszenvedjen a kút mélyén.

Amúgy se a mérgezés miatt kell aggódni. Rick fülét hangok csapták meg. Közelgő röhögés, trágár káromkodások.

Nem téveszthetik el. Rick egész teste lüktetett az eséstől. Itt fogja végezni. Fölösleges volt a menekülés, a kivégzés végignézése, maga a küldetésük is teljesen hasztalan! Valamiért jobban fájt neki a tudat, mint a halál közelsége. Nem adhatja fel.

A fájdalom villámként csapott bokájába, ahogy talpra kecmergett. Kitapogatta az egyik jéghideg falat, majd mankóként támasztva, módszeresen végighaladt az oldala mentén. Csuklója dupla körfogatúvá duzzadt, a csontjából induló fájdalom kezdte megőrjíteni. Visszarogyott a talajra. Sehol semmi. Hermetikusan zárt csapda.

Ujjai egyszer csak beleütköztek valamibe.

Olyan riadt meglepetést okozott, hogy visszakapta kezét, mintha megperzselte volna, pedig hűvösebb tapintású volt mint a környezete. A szemüveg mocskos lencséjén át hunyorogva próbálta kivenni a tárgy körvonalait, de az még napfénynél is beleolvadt volna környezetébe. Újra megérintette, tétován végigcsúsztatta tenyerét hosszúkás alakján.

A sötétség elmélyült – Rick a falhoz lapult. Valaki a nyílás fölé hajolt, elzárva a fény útját. Ha felfedezik, céllövöldéset játszanak vele a haláláig. Próbált eggyé válni a kockakövekkel kirakott kávának, biztosra véve, fönt is hallják zihálását. Szerencséjére odafent nem fogták vissza hangjukat.

  • … sikított, mint egy szűz kislány. Rágerjedtem volna, ha nem utálom a vörösöket – zendült egy érdes hang, egész kórus hahota nyomta el a végét.
  • Most már nem visít – felelt egy másik, kicsit kijjebbről. – De még akkor is hogy nyüszített, amikor a fogai közé toltad a csövet… Ó uram ne, kérlek, kérlek, irgalmazz… kraccs! Még a szeme is kiugrott.

Nosztalgikus nevetgélés.

  • A nyomorék csavargó. Kíváncsi lennék, mi a frászt műveltek a laborban.
  • Tudja a tököm. De valaki nagyon bepipult érte.
  • És milyen cuccot vágtak hozzánk, apám… Ezt a kicsikét tuti nem adom vissza! – Fém súrlódása.
  • Én arra lennék rohadtul kíváncsi – kapcsolódott vissza a korábbi hang –, vajon mit rejt a kutunk?

Rick még jobban lekushadt. Zseblámpa kör alakú fénye imbolygott egyre lejjebb a kút falán, kirajzolva annak geometrikus mintázatát. Alig pár méterre fölötte hunyorgott, és egyre lejjebb ereszkedett. Rick néma kétségbeeséssel lapult a kút fenekéhez, hogy elkerülje a fénykör alját.

  • Phű, innen aztán embertelen egy bűz árad ki – jegyezte meg a hang, miközben próbálta rávenni a pislákoló zseblámpa fényét, hogy lejjebbre is hatoljon el. – A fene ebbe a szarba. Van nálad másik?
  • A francba már Alaric. Mi vagyok én, bazár? Hoztad volna magaddal a jobbat.
  • Menj a picsába.

Rick megkockáztatott egy futó pillantást a lámpafény irányába. Szinte rögtön el is kapta szemét, nehogy megcsillanjon a gázálarc üvegén. A zseblámpa hol felsugárzott, hol elsötétült.

  • Senki nem olyan hülye hogy ide beessen – mondta valaki távolabbról. – Az a kis rohadék közben árkon-bokron túl járhat.
  • Be volt törve a teteje – felelte gyanakodva az Alaric névre hallgató, fényszórós vadász, még egy meddő kísérletet téve, hogy együttműködésre bírja a lámpát. Az lustán kacsintott egyet, majd végleg kihunyt. – A rohadt anyádat te szemétláda!

Rick hirtelen vaksötétben találta magát; majd egy fémes csendülés, pár koppanás a falon, és a zseblámpa már talajt is fogott mellette. Alaric további ízes szavakkal szidalmazta a zseblámpa anyját, igen változatos felhozatalban.

  • Szép munka volt te hülye. Most már szar lámpánk sincs.

A fény erősebbé vált, ahogy az addig lefelé meredő fej árnyéka eltűnt. Alaric feltápászkodott. – Na húzzunk tovább, el kell kapnunk a harmadikat is.

  • De be van törve a nyamvadt kút teteje.
  • Nem érzed ezt a bűzt? Ami rálépett, rég lent oszladozik. Valami idióta dög.

Rick hiába szimatolt, a gázmaszk megszűrte a levegőt. Nem volt kedve kitapogatni, valóban ott fekszik-e a mélyben, ironikus társaságot nyújtva a veszély perceiben. Ha itt vagy, segíthetnél egy kicsit.

  • Vagy épp hulla.

A tabutéma említése csendet szült még közöttük is. Rick tisztán hallotta szívverését.

Persze tudta miről beszéltek odafent. A háború utolsó éveiben, amikor a vírus megjelent és véget vetett neki, a rettegő emberek gyakran dobálták a halottakat egyszerűen elérhető mélyedésekbe. Tömegsírba, elhagyatott sziklahasadékba, vagy kútba. Azokban a zűrzavaros időkben, amikor senkit nem érdekelt a saját bőre épségén felül semmi, felelősségre vonás nélkül megtehették. A háború végeztével pedig már hiába is igyekeztek volna előállítani a tetteseket. A holttestek nagyrészt azóta is ott vannak, ahova hajították őket. Senkinek nem volt kedve meggyőződni, hány csontváz hever egy-egy rég elfeledett kút mélyén.

  • Akkor mássz le, és kotord el valahol a nyamvadékot – horkant fel Alaric. – Vagy még inkább fogd be a pofád, és húzz vissza a kocsiba. Addig nem megyünk haza, ameddig szét nem röpítem a nyomorult koponyáját. Eddig van húsz pontom, nem? Kikerekítem harmincra a nap végére.
  • Csak szeretnéd!

Ismét felmordult a motor, kerekek csikorogtak a száraz ágakon; aztán a terepjáró, zajos utasaival együtt megkerülte a kutat, és a zsivaj lassan a távolba veszett.

Rick nem merte elhinni, hogy megúszta.

Még sokáig nem moccant. Megkönnyebbülésébe azonban keserű szájíz keveredett. Ez volt az első alkalom, hogy látott valakit meghalni. Ráadásul a társát. Szétrobbanó fejjel. A valóság arcon csapta. Egyik pillanatban még él, beszélsz hozzá, és válaszol… a következőben az agyveleje az arcodra fröccsen. Rick érezte, hogy bőre húzódik, ahol Szakállas vére ráspriccelt; dühösen dörzsölgette a makacsul odaszáradt cseppeket.

Ki kell mászni.

Rick bokája és csuklója sajgott, elgyötörten meredt a magasból leszökő, hívogató fénysugárra. Egyedül az biztatta. Ujjai az ismeretlen, hosszúkás tárgyra fonódtak. Biztos ami biztos. Ha a sors megmentette az életét, nyilván nem ok nélkül dobta ezt is az arcába. Fájdalmasan pillantott a magasba, ám a csalogató fény nem került közelebb. Rick mély levegőt vett, hogy felkészüljön az újabb megpróbáltatásra.

Fél órával később perzselő izmú, reszkető karja valósággal kirobbant a kutat fedő deszkán át, véres körmei a káva peremébe martak; majd a férfi egy végső erőfeszítéssel átgördítette testét.

Első dolga volt letépni az álarcot. Bőre lággyá pállott alatta. Aztán percekig semmit nem csinált, csak a hátán feküdt és nagy kortyokban nyelte a kormos levegőt. Még egy esély az élettől, holott biztosra vette, hogy a mélyben leli a halál.

Aztán oldalra fordult, pislogott, és szemrevételezte a kút ajándékát.

Nagyot nézett döbbenetében. Erre nem számított.

Egy kard volt.

Hosszú kétkezes kard, nem mintha Rick sokat tudott volna a témával kapcsolatban. Pengéjét sárral szennyezett, időközben kőkeménnyé szilárdult rongyok burkolták. Sérült ujja ügyetlenül bontotta le a merev vásznat; arra számított, hogy a fedőréteg alatt teljesen berozsdállt pengét fog találni, ám a fény tökéletes és hibátlan élen csillant meg. Felismerte, noha élőben azelőtt nem látott még ilyet.

Flamberge. Lángkard.

Kétkezes markolat, dupla keresztvas, finoman megmunkált, lángcsóvát idéző, hullámos penge. Nyilván nem eredeti a középkorból, hisz az már rég használhatatlan lenne, inkább kiváló minőségű huszonegyedik századi replika. A hullámos éleken fodrozódó eltérő színek arra utaltak, hogy kétféle acélból kovácsolták.

Rick szédült fejében egymást kergették a kérdések. Hogy került ez ide? Véletlenül, vagy szándékosan? Kié, és mi volt vele a célja? Ahogy végigsimított a finoman fodrozódó acélon, metsző fájdalmat érzett ujjbegyében, és látta, ahogy egy apró vágásból vér sarjad. Két ujjperce között elmorzsolta a ragacsos cseppeket. Ahogy a pengét bámulta, tucatnyi egymásból eredő gondolat fogant meg agyában.

Mintha mindig is így tervezte volna, tarkója felé nyúlt, és a haját copfba kötő zsineget egy rántással eltépte. Izzadtságtól összetapadt tincsei nagyjából őrizték a formát, ameddig meg nem rázta őket. A kard, méreténél fogva alkalmatlan lett volna a feladatra, bár a hosszú, talán több évtizedes kényszerű kútmélyi vesztegelés ellenére is élesebb maradt, mint szétnyúzott kése. Rick ráfogott az egyik sötét hajfürtre, majd kíméletlenül lenyeste. Módszeresen haladt tovább, minden további tincset hasonló sorsra ítélve. Mikor végzett, a hajcsomókat nemes egyszerűséggel a kútba rugdosta.

  • Nocsak-nocsak.

Rick megdermedt. Ez nem lehet igaz. Vagy a balszerencse üldözi, vagy a sors nagyon próbára akarja ma tenni.

Megfordult, és három vigyorgó rendfenntartóval nézett farkasszemet. Kettő közülük rohampuskát szegezett rá; a harmadik gúnyosan mérte végig, a kárörvendő diadal különösen undorító mosolyával.

  • Csak nem az elveszett lázadó báránykánk?

Rick teste kihűlt. Bedagadt jobbja ujjai erősebben szorultak a kard markolatára. Nem lehet igaz. Megússza az üldözést, túléli az esést, nem fedezik föl, amikor ott vannak közvetlenül fölötte, sebesülten kiverekszi magát fél órán szenvedéssel, és akkor mégis ez a vége?!

Hideg indulat kelt életre valahol gyomra mélyén; nem fogta vissza, ezúttal hagyta szabadon burjánzani. Érezte, ahogy elárasztja minden porcikáját, elűzve a dermedt fagyot, mely bénulatba dermesztette végtagjait.

Nem. Nem ez lesz a vége.

A középső rendfenntartó oldalra húzta szája sarkát.

  • Azt hiszem, meglesz még ma az a harminc pont.

Rick egész lényét átitatta az iménti különös érzés, felszabadítva, lerázva minden korábbi láncot. Ha ez valóban a sors próbatétele… akkor át kell rajta menni.

A szakaszparancsnok még egyszer rávillantotta ocsmány vigyorát, majd kiadta a tűzparancsot.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.6/10 (27 votes cast)
11 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Elnézést a bénázásért, automatikusan javítgatta magának a szövegszerkesztő, nekem meg otthon alig tűnt fel… Remélem azért olvasható. És köszönöm a kikerülést.

  2. Engem megzavart az első mondat, azt hittem, E/1-ben íródik majd a sztori. Ebből kifolyólag az első párbeszédnél nem volt tiszta, ketten vannak-e vagy hárman. Egy idő után az jutott eszembe, hogy a narrátornak elevenebb személyisége van, mint maguknak a szereplőknek.

    Néha fura kifejezéseket használtál (pl. kigyorsít, csuklóját maga alá törte, kigurulta az esést), de lehet, hogy ezek csak nekem voltak idegenek. Ami néha kizökkentett, az az volt, hogy Rick, aki húsz éves, és akinek fiatalságából kifolyólag senki nem ad a szavára, néha férfiként volt említve, de lehet, csak én vagyok olyan kis dög, hogy egy 20 évest még nem neveznék férfinak.

    Ami a kardot illeti, inkább csak azt éreztem a jelenetnél, hogy elkezdesz felépíteni egy menőbb hőskaraktert – a kakiszagú, bujkáló, szemüveges srác első dolga, hogy kiengedi a haját, majd hirtelen haraggal, karddal a kezében néz szembe a három ellenféllel. Arra tippelek, hogy a kövi fejezetben adrenalin löketet kapva lekaszabol mindenkit, majd egy sokat látott, mindenki által elismert lázadóvá növi ki magát. Bár jobban örülnék, ha itt még béna lenne – mert hát a kardokhoz alapból nem ért (a narrátor mondjuk kente-vágta, mi fán terem egy ilyen fegyver) -, és valaki megmentené, és segítené őt a fejlődésben, hogy legyen egy képünk a folyamatról, amiben férfivé válik. De persze nem lehet mindenki ízlését eltalálni, így mindegy is, minek „örülnék” én, nem is én vagyok a célközönség. 🙂

    Magát a történetet háromszor kezdtem el olvasni, mert hamar arra jutottam, hogy ezzel a VH-s hangulattal ez nem egy nekem szóló történet. A felénél mégis sikerült átéreznem a fiú zaklatottságát és elképzelnem az általad leírt helyszíneket, és a végére arra jutottam, olvasnám tovább is, ha a kövi fejezetben Rick személyiségéből többet kapnék.

    Minden negatívum ellenére van hangulata, és érdekel, mi sül ki belőle. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  3. Most aztán nem panaszkodhatok, megkaptam a cselekményeket az első sorokban. Kicsivel többet is, mint szeretném, de ez megint lehet ízlés dolga. A cselekmény azonban nem minden, logikára is szükség van, és az események ritmusát is érdemes figyelembe venni. Ha más sincs egy regényben csak az akció, akkor az olvasó abban ugyanúgy elfárad, mintha cselekménymentes leírások követnék egymást. Az is baj, hogy a mondatok jelentős része nehézkesen biceg, időnként értelemzavaró hibák is feltűnnek.
    „Úgy böfögte fel rácsozott nyílásain át a vizet, mintha gyomortartalmával tenné.” A csatornarendszernek hol a gyomra? További baki, hogy a lázadók később az elárasztott csatornarendszerben menekülnek. Ha már felbugyog a víz, akkor ez aligha lehetséges.
    Aztán a másik: „néhány előrelóduló szidalmazót puskatussal-szuronnyal szorított vissza az őrség.” Szuronnyal szorítani?
    Ez különösen képzavaros: „szíve csapdába esett csótányként verdesett.”
    Aztán érdemes a térképet is tanulmányozni. Az Elba Berlintől jóval északabbra találkozik a Spreevel. Berlin folyója a Spree. Persze Új Berlin épülhetett a Spree helyett az Elba partjára, de azért ez nekem már nem szimpatikus.
    Az egészen valószínűtlen, hogy egy gáz évekig mozdulatlan maradjon. Sok dolognak mond ellent. A gázokat bizony, ha nem tetszik is elmozdítja a szél, felhígulnak, kicsapódnak, és vagy leszállnak, vagy felemelkednek. Ez a párhuzamos dimenziókban, az alternatív valóságokban és a fantasy irodalomban egyaránt így van.
    Általában nem szeretem a helyhez és korhoz túlságosan rögzült szlenget, de különösen tartok tőle, ha értelemzavaró is lehet. „olyan súlyosan vette a levegőt, mintha teljesen kifújt volna.” Levegőt vett, aztán kifújta. Teljesen kifújta. Értem, hogy nem ezt akarta írni a szerző, de ne kavarjunk holmi jópofa szleng miatt. Nem biztos, hogy ez nem zökkenti ki az olvasót.
    Végül valami teljesen érthetetlen: „Ha ott maradnak, mindhárman kilyuggatott hullával végzik az egyik sikátor falánál.”
    A drámai és megoldhatatlan helyzet végén aztán minden részletezés nélkül megtudjuk, hogy Rick törött csuklóval és bokával kikerült a kútból. Hogy miképp, azt nem tudjuk meg. (Ráadásul egy kardot is magával cipelt.) Hát, ez ilyen elegánsan nem megy. Ezt Ken Follett nem így csinálná. (Nem tehetek róla, a kivégzéses indítás a Katedrálist juttatta az eszembe.) Szóval az akcióregényben is ismerni kell a mértéket, és le kell írni azt is, hogy milyen csodával menekül meg a halál torkából a főszereplő. Nem nagyon tetszett a szemelvény.

  4. Kedves Wren!

    Az utóbbi időben nem igazán kívánja a lelkem az ennyire véres, brutális történeteket, de félretéve ezt a személyes szempontot, ez egy remek írás. Izgalmas, fordulatos, lendületes, életszerű – kendőzetlenül ír le mindent, ami egy ilyen disztópiás történelmi helyzetben megtörténhet.

    A fogalmazással is minden rendben volt, egy-két kisebb hibát találtam csak (pl. „kilyuggatott hullával végzik” – inkább „kilyuggatott hullaként végzik”, a jelenetben a -val, -vel toldalék akkor lenne használható, ha egy adott testrészüket érintené a sérülés, mondjuk „átlőtt koponyával/ leszaggatott karral végzik”, végzik”. „Kiverekszi magát fél órán szenvedéssel” – „fél órás szenvedéssel”). A részlet díjnyertes mondata pedig számomra ez volt, ezért külön megemelem képzeletbeli kalapom előtted:

    „A fekete ágak csontujjakként nyúlkáltak a magasba, mintha agonizálás közben próbáltak volna a fellegekbe kapaszkodni.”

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert a pályázathoz!

    Üdv:
    Judit

  5. Köszönöm a hozzászólásokat, és hogy a nehézkes formátum ellenére is nekiestetek.
    A narráció közeli E/3, igyekeztem nem kiesni belőle, minden jelenet az adott szereplő nézőpontjából játszódik. Ez emlékeztethet néha az E/1-re, bár bevallom, attól ódzkodom, mind olvasás, mind írás terén.
    Attila, Neu Berlint nem az eredeti romjain alapították, a történet szempontjából pedig lényegtelen, ennek a könyvnek nagy része nem itt játszódik. Azt meg, hogy Ken Follett hogy csinálná, annyira nem izgat, nem kimondottan szeretem a stílusát. Akkor már inkább Forsyth vagy Griffin 🙂 Valahogy meg muszáj volt elkezdeni, így alakult, ez van. A te hozzászólásaidat mindig örömmel olvasom, mert látszik hogy tényleg kivesézed a delikvenst.
    R. „a kakiszagú, bujkáló, szemüveges srác első dolga, hogy kiengedi a haját, majd hirtelen haraggal, karddal a kezében néz szembe a három ellenféllel.” – ezen besírtam 🙂 Tetszik a stílusod, egyszer sörözhetnénk. A sztori karakterközpontú, úgyhogy mindenkiből kapunk bőven, valójában két főszereplő lesz a későbbiekben, illetve max három. Remélem ők se okoznak csalódást majd.
    Judit, örülök hogy tetszett a hangulata 🙂 Még egyszer köszönöm hogy értékeltétek.

  6. Kedves Wren!
    Köszönöm a válaszodat!
    A Follett kérdésben a szerzőt mint az átlag egyik képviselőjét említettem. Griffint nem ismerem, Forsyth-t igen. Szerintem ő is elmagyarázná a csodálatos menekülés részleteit. A lényeg tehát ez, és nem az, hogy éppen személy szerint kire hivatkozunk. Új Berlin, hm… Természetesen oda helyezed, ahová akarod, ezt már fentebb is feltételeztem, de a falon függő puska esetét biztosan ismered. Valamiért fontosnak láttad, hogy ezt a nevet add a fővárosnak, viszont ha nem a régi Berlin helyén vagy a környékén épült fel, akkor már az első említéskor érdemes legalább fél mondatban tisztázni a helyszínt. Ha nem teszed, akkor olyan valószínűtlen feltételezéseknek is helyt kell adnunk, hogy Új Berlin – mondjuk netán – Madrid környékén épült. Kicsit abszurdan hangzik, de mivel – feltételezem – alternatív történelemről van szó, hát kissé körültekintőbbnek kell lenni a helyszín és az időpont bemutatásával. Támpontok nélkül az olvasó a semmiben úszik. Nem kötelező ugyan az én ízlésemnek megfelelni, de a földhöz szögezett köd emlegetése helyett jó néven vettem volna valami kézzelfoghatóbb háttér ismertetést.
    Ettől függetlenül jó versenyzést kívánok itt az Aranymosásban!

  7. Hm, karakterközpontú történet egy ilyen felvezetés után… Kíváncsi vagyok. 🙂
    (Örülök, hogy a kakiszagús mondatot nem vetted rossz néven, mielőtt közzétettem a kommentet, sokat agyaltam, nem tűnik-e gúnyolódásnak.)

  8. Az elején nem igazán fogtam, hogy minek is ment a helyszínre Rick meg a szakállas. Merthogy nagyjából azért voltak ott, hogy riadó esetén elszaladjanak. Valamint függőben maradt a jóember a pódiumon, otthagytuk szegényt szorosra húzott hurokkal a nyakán.
    Ami a menekülést illeti, nagy teljesítmény egy böfögő csatorna labirintusban vakon megtalálni a kijáratot, és sérült végtagokkal csak úgy kardostul kimászni a kútból. Kicsit valószerűtlen, de ha Rick röntgenszemű, repülő superman, akkor nem szóltam. 🙂
    A csótányként verdeső szíven kicsit meghökkentem, és én is találtam pár mosolyogtató kifejezést(pl.Hangja dobozosan kondult,kortyokban nyelte a kormos levegőt). Mindezektől eltekintve ez a pusztuló, gázos világ érdekes, ott a rejtély, a valamiről, ami biztos, mint a halál,és a speckó kard, ami valamire csak jó lesz a rendfenntartók ellen. (Lehet, hogy olyan mint az Excalibur?). Gratulálok a kikerüléshez!

  9. Kedves Pocalinda, köszönöm az észrevételeidet és a hozzászólást. Rick és Szakállas bent lévő két társukat várták, és hogy a kintről jövő veszélyt figyeljék – épp a szervezetlenségen és a terv átgondolatlanságán volt a hangsúly. Rick többször kiemeli. Vészhelyzet esetén valóban nem csak a saját bőrüket kellett csak menteniük, de Ricknek megint nem volt beleszólása.
    A delikvenst azért hagyták ott mert soha nem is állt szándékukban megmenteni. A csóka rosszul járt, a kivégzése ideje nyújt alkalmat hogy elterelje a figyelmet. Ricknek ez a része nem is tetszik,ezért mondja hogy cserben hagyták.
    Nem álltam neki rögtön az elején leírni hogy ki milyen fizikumú, mennyire ügyes vagy épp kezdő, azért raktam a cselekménybe, hátha lesz némi sejtés róla anélkül hogy szájbarágós lenne. A későbbiekben nyilván jönnek részletek. Tökéletes szupermen senki nem lesz 🙂 Örülök, hogy tetszett a hangulat, hideg fegyverből pedig kapunk még bőven. Még egyszer köszönet! Wren.

  10. Demeter Attila említette a Spree-Elba folyók problémáját, ezzel kapcsolatban lenne egy javaslat (amennyiben tényleg nem akarod kifejteni így a regény elején, hogy Neu Berlin nem azonos az egykori Berlinnel, akkor egyszerűen a legelejére, ahol megjelölted a helyet és az időpontot, szúrd be pl. hogy Neu-Berlin (az eredeti fővárostól északra), hat évvel korábban.
    Ettől még a későbbiekben lehet még boncolgatni a város témáját, de így a kukacoskodó olvasók is megnyugszanak. 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük