Wolner Annamária: Himnusz az élet – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/himnusz-az-elet” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

 

2. fejezet – Budapest felett az ég

Minden megérkezés egy új kezdet is egyben!

Ezt a sort írta fel Lorna az új naptárja első oldalának fejlécére.

Tetszetős kis könyv. Az anyjától kapta. Piros, puha bőrkötés, finom csattal záródó az oldalán. Inkább művészi, mint praktikus. Akár egy verses kötet. Belelapozott.

A hónapok, hetek, napok szépen követték egymást, magyarul. Vajon honnan volt az anyjának magyar nyelvű határidőnaplója? Erre persze, nem kérdezett rá. Olyan gyorsan történtek az elmúlt, nem egészen egy hét eseményei, hogy követni is alig bírta. Attól kezdve, hogy az álmai hatására elhatározta, Magyarországra utazik. Az anyjával való találkozása után tényleg már csak egy napja maradt a csomagolásra, s arra, hogy minden szükségeset elintézzen. A múlt héten még a szerkesztőségben dolgozott, élte a mindennapokat – munka, interjú, riportok, szerkesztőség, barátok, este, vacsora, haza. Most pedig itt ül a Róma- Budapest FGX -365 számú járatán, útban Magyarország felé.

Annyira belemélyedt az olvasásba, hogy észre sem vette az italt kínáló légikisasszonyt. Egy pohár ásványvizet kért, majd újra a közben ölébe csúsztatott könyv fölé hajolt: Barangoló Magyarország elfeledett tájain.  Ezt is az anyjától kapta.

Lassabban ment most az olvasás. Bár gyerekkora óta mindkét nyelven beszélt, a magyar mégis most mintha nehezebben ment volna. Természetes, hisz már jó ideje, hogy nem gyakorolta. Igyekezett az évek alatt magyar könyveket, magazinokat olvasni, filmeket nézni, de az utóbbi években már egyre ritkábban került ezekre sor.

Csak az anyjával beszéltek magyarul. Kivel is beszélhetett volna mással? Azelőtt, kislánykorában, amikor sok időt töltött Miminél, azokon a nyarakon és teleken volt alkalma gyakorolni a nyelvet. De miután a nagyanyja meghalt, nem jártak többé az anyja hazájában. Tizenöt éve már.

Ferihegyen, ahogy kiszállt a repülőgépből, a forróság ellenére megborzongott. Egész testét átjárta valami kellemes bizsergés. Felnézett az égre.  Egyetlen felhő sem takarta a napot. Budapest felett az ég baba-kék színben fürdött!

–          Ha megérkezel, fogj egy taxit, s azzal menj be a városba! Ott aztán, ha akarsz, bérelhetsz autót is, amivel aztán Szentendrére mész! – tanácsolta az anyja az utolsó percekben, mielőtt elindult. Az asszony szemeibe ott gyűltek már a könnyek. Szorosan magához ölelte a lányát, majd hirtelen elengedte – Menj! – próbált mosolyogni, de az arcán már elindultak végig az első könnycseppek.

Megérkezett!

A terminálból kilépve taxik sora állt előtte. Ám mindegyik foglalt volt, vagy épp pakoltak a hátsó csomagtartóba az utasok.  Körbenézett, üres autó után, de nem talált.

– Hölgyem, ha befejeztem ezt a fuvart, visszajövök önért – szólt oda neki egy tagba szakadt, magas férfi – Ha addig nem találna üres kocsit, várakozzon itt.

– Rendben.- bólintott megkönnyebbülten Lorna a sofőrre.

Letette maga mellé a bőröndjét, és kezébe vette Budapest térképét. Szétnyitotta. A lepedőnagyságú papirost a hirtelen feltámadt szél a szárnyára kapta, s majdnem kifújta a lány kezéből. Képtelenség volt belenéznie, össze-visszagyűrődött az egész. Gondolt egyet, és lefektette maga mellett a bőröndöt, s a térképet arra tette. Leguggolt, és épp fölé hajolt, amikor árnyék vetült a papírra. Felnézett. Egy férfi állt mellette. Biztos végigkövette a szerencsétlenkedésemet.– gondolta a lány magában.

– Üdvözlöm! Segíthetek esetleg? – kérdezte udvariasan. Lorna felegyenesedett.

Hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Végül is, nem keresett semmi konkrétat. Inkább csak azt szerette volna megnézni, ha bérelt autóval menne a városból Szentendrére, milyen útvonalon tudná ezt a legkönnyebben megtenni.

– Nagyon köszönöm, de csak néztem a térképet. Nem kerestem rajta semmit. Vagyis csak egy útvonalat, a városból kifelé.

– Nem marad Budapesten? Megkérdezhetem, hová tart? – folytatta tovább a beszélgetést az ismeretlen férfi.

Lorna nem szokott ismeretlenekkel szemben bizalmatlan lenni, most sem volt az. Könnyedén kezdeményezett beszélgetést ő maga is.

–          Szentendrére megyek – felelte a férfinak.

–          Szentendre? Nagyon szép kis város! – mosolygott Lornára – Taxira vár?

–          Igen! Épp mindegyik foglalt volt, mire ideértem. De az egyik visszajön értem, azt mondta.

A forróság egyre erősebb lett, hiába fújt itt-ott a szél. Az is csak arra volt elég, hogy a térképét összegyűrje, de hogy lehűtse a levegőt valamelyest, arra már nem.

– Én szívesen elviszem, ha elfogadja a segítségemet! Itt parkol a kocsim. – mutatott kezével egy zöld Opel felé.

Lorna egy percig méregette a férfit. Könnyű nyári inget viselt, sötét nadrággal, kényelmes papucscipővel. Sötét- szinte fekete – haja rövidre vágva. Barna szemei szelídséget sugároztak.

Egy hangyányi bizalmatlanság azért volt benne, hisz mégis egy ismeretlen országban, egy ismeretlen férfi autójába beülni jár némi kockázattal. De Lornában a magyar virtus mellett az olasz szabadság és merészség is kellőképpen megvolt ahhoz, hogy mégis elfogadja az ajánlatot. Stoppolt ő az egyetem évei alatt, barátnőjével eleget. Bejárt már több országot, nem tartotta magát ijedősnek. De azért nem árt az óvatosság.

– Rendben! Köszönöm szépen, elfogadom. – bólintott végül.

– Vértes Lóránd, személyesen! – mutatkozott be most már a férfi, kezet nyújtva a lánynak.

– Lorna Duvall! – tűnt el a keze a férfierős tenyerének szorításában.

– Tehát külföldi. Ezért éreztem némi akcentust a beszédében.

– Igen, bár az édesanyám magyar, én Olaszországban születtem, és ott is élek!

A férfi arcára halvány mosoly ült. Segített a lánynak a csomagjaival az autóhoz menni. Csöndben ültek egymás mellett, miután elindultak a város felé. Egy idő után a férfi törte meg a hallgatást.

– Mi hozta Magyarországra? Üzleti út? Látogatás? Vagy csak egyszerű turistalány? De annak roppant csinos…

– Egyik sem! Nem talált. – mosolygott magában.

– Akkor bizonyára itt élnek a rokonai, s őket jött meglátogatni.

– Sajnos, nem élnek már itt rokonaim. A nagymamám 15 évvel ezelőtt meghalt. Az édesanyámnak egy nővére van, a nagynéném, aki Franciaországban él a családjával. Évek óta nem jártam Magyarországon.  Kislánykoromban voltam itt utoljára. – nézett ki az ablakon Lorna tűnődve. A férfi észrevette.

– Ez esetben úgy vélem, el kéne egy kísérő!

Lorna nem szólt. Csak csöndben nézett kifelé, bele a forró június végi Budapestbe, ahogy lassan elérték a várost.

Az növekedő forgalom, a sávok, az utcák szinte idegennek tűntek a szemében. Lázasan kutatott ismerős pontok, sarkok, szögletek után. Nem ismerte az anyja szülőhelyét. A várost, amiről a nagyanyja évekig álmodott, míg megérkezett ide.

Házak, lépcsők, terek, hidak, utcák őrzik számára a lépteit. Az emlékét!  S ő most itt van újra, hogy mindezt jobban megismerje, átélje.

Ahogy egyre beljebb haladtak a városban, úgy tört rá a megismerés vágya. Legszívesebben rögtön kiszállt volna, hogy a puszta bőrén érezze az utcák lüktetését, talpa alatt a földet, hallja a zajokat, lássa ezt az egész csodás körforgást.

A mellette ülő férfi hagyta, hogy a lány, hallgatásba merülve szemlélődjön. Az megérezhette ezt, mert váratlanul felé fordult.

– Mondja csak, hol találok egy jó autókölcsönzőt? Tudna ajánlani?

– Kocsit szeretne bérelni? – kérdezte a férfi meglepetten.

– Igen! Azt hiszem, szükségem lesz rá. Hisz Szentendre Budapesten kívül van – Valahányszor be szeretnék majd jönni a városba, nem volna előnyös, ha mindig taxival utaznék. Az autó egyenlő szabadság. Ezt mi, latinok mindennél jobban értékeljük. – mosolygott.

– Tudok egyet. De szívesen felajánlanám szolgálataimat a továbbiakban is. Remek taxisofőr válna belőlem. – mosolygott a férfi vissza a lányra.

– Nagyon szépen köszönöm, eddig is sokat tett értem. – intett nemet a fejével Lorna.

– Nos, ez esetben engedje meg, hogy mielőtt egy autókölcsönzőhöz vinném, egy-két helyet megmutassak a városban. Mit szeretne látni?

A lány kissé meglepődött az ajánlaton, de nem ellenkezett. Szimpatikus volt neki a férfi, annak ellenére, hogy életében először látta. Nem érzett félelmet, sem idegen érzést a társaságában. Talán az olasz temperamentuma az oka. Túl merész, nyitott és szabad nép.

– Nem is tudom, mit szeretnék látni előbb. – csak most döbbent rá, hogy igazából nem is tud olyan konkrét helyet megnevezni, amit látni szeretne. Tényleg nagyon keveset tudott a városról, és még kevesebb az, amire belőle gyerekkorából emlékezett.

Hisz ezért jött. Ez a vágy hajtotta az utóbbi időben. Megismerni a gyökereit. A helyet, ahonnét az anyja származik. A nagyanyját, akit csak kevés ideig ismerhetett.

–          A hidakat…- fordult hirtelen a férfi felé.

–          Hidakat? – kérdezte az meglepetten.

–          Igen! – válaszolta a lány – A hidakat szeretném látni!

–          Budapest hídjaira gondolt?

–          Igen!

–          Az összesre?

–          Nem tudom. Azokra, amelyeket látni a hegyről.

–          Hegyről? Pontosan melyik hegyről?

Lorna gondolkodott, de nem jutott eszébe a hegy neve, amiről az anyja mesélt neki. Amelyre gyakran jártak, és nézték a hidakat.

–    Az anyám mesélt egy hegyről, ahonnét látni a város hídjait, szépen sorban.

A férfi – mint akinek a szemei előtt most megjelent egy kép- bólogatott.

Sűrű volt a forgalom, autó, autó hátán követte egymást. Szinte vágni lehetett a forróságot a város utcáin. Lorna – a klímaberendezés ellenére – papír zsebkendővel törölgette a homlokát.

Az órájára nézett. Délután 3 óra. Ebben a napszakban már alább kéne hagynia lassan a kánikulai melegnek. De a nap odafönt csak ontotta melegét.

Egyre elhagyták maguk mellett a pesti utcákat, magas házakat, sűrű autósávos főútvonalakat. Ez a belváros lehet – gondolta Lorna. Mellettük sárga villamos haladt el. A hangja, a vaskerék siklása a síneken, s annak jellegzetes kattogása ismerős volt neki. Mintha már hallotta volna.

Lehunyta a szemét, és elengedve magát a kényelmes ülésen, hátradőlt. Nem akart most gondolni semmire. Csak hagyta, hogy megtalálják a hangok, képek, illatok, érzések. Hangulatok!

Kis idő múlva halk zene szólalt meg. Kellemes, lágy dallam töltötte be az autó belsejét. Résnyire nyitotta a szemét. A férfi rá mosolygott, és továbbra is csöndben maradt. Mint aki érzékeli, hogy jól esik a lánynak beburkolóznia ebbe a jótékony hallgatásba.

Víz mentén haladtak, egy széles úton. Jobb oldalt hömpölygött a folyó, baloldalon pedig magas épületek tornyosultak.

–          Kikapcsolom a klímát, ha szeretné érezni a Duna felől fújó szelet, a víz illatát, hajtsa csak le nyugodtan az ablakot. – szólalt meg a férfi, miközben az utat nézte maga előtt.

Lorna így tett. A kintről beáramló, forró levegő az arcába tolult. Rögtön megérezte a víz illatát, ami itt-ott a város benzingőzével keveredett.

A túloldalt nézte. Gyönyörű látvány tárult elé. Impozáns házak – szinte paloták- körvonalazódtak ki előtte, köztük a résekben fel-felbukkanó templomtornyok. S már látta az első hidat maga mellett. Aztán a távolban a másodikat. Egy gyönyörű, zöld szerkezetet. Messziről úgy látszott, mintha csipkemintából volnának verve a tartói, korlátai. Megborzongott. A híd úgy magaslott a folyó fölé, olyan büszke tartással, szinte uralva a folyó két partján elhelyezkedő várost.

– A Lánchíd! Véleményem szerint Budapest legszebb hídja! – mutatott rá az előttük egyre közelebb lévő zöld szépségre.

– Valóban az! Biztosra veszem, hogy a nagymamám is szerette. Valami ezt súgja nekem!

– Át fogunk menni rajta!

– Át lehet rajta menni? Autóval? – kérdezte a lány izgatottan.

– Autóval is, gyalogosan is. Hogyan szeretné? – lassított a férfi, s kihasználva az előttük álló hosszú kocsisort, tekintetével a lány arcát fürkészte. Csinos- állapította meg magában.

Dudálás hallatszott mögöttük. A férfi elkapta a tekintetét, még mielőtt a lány észrevette volna, hogy őt nézi.

Egy kis utcába hajtottak, ahol kisvártatva megálltak, és leparkoltak egy régi ház előtt. Lorna kérdőn nézett a férfira.

– Mint egy riadt kislány. – nevetett rá, és mint egy bátorításképp megfogta a kezét.   – Nem fogom elrabolni. Csupán megsétáltatom egy kicsit Budán. És megmutatom a hegyet, amit keresett, és a város hídjait.

A férfi nagy, széles tenyere biztató volt, és hűvös. Megnyugodott. Pántos, nyári szandálja sarka vidáman koppant a betonon, amikor kilépett az autóból.

A forró nyári délutánban az aszfalt szinte gőzölgött a talpuk alatt. A lány szomjas volt, és kicsit éhes is már. Azonban mindezt szinte teljesen elfelejtette, abban a pillanatban, ahogy a kis utcából kilépve maga előtt látta a hidat, ami teljes pompájában fürdött a nyári délutánban.

Több volt benne, egyszerű városi nevezetességnél. Misztikusan hatott rá. Érezte, hogy valamiért különös jelentőséggel bír.  Tudta ezt, valami ősi tudással. A mellette csöndben lépkedő férfi, mintha nem akarná zavarni, de kitalálná a gondolatait, a rakpart irányába mutatott.

– Ott tudunk venni italt, gondolom, már nagyon szomjas lehet. Még mielőtt felmennénk a hídra, mert az bizony kicsit hosszabb séta lesz!

A lány roppant hálás volt a törődésért. Szinte semmit nem tudott a férfiról. De nem lepődött meg magán, amiért ismeretlenül eljött vele ide. Valahogy nem érezte a mellette lévő embert idegennek. Sőt, egészen kellemesen érezte magát a társaságában. Végül is, az ember, ha beül egy taxiba, semmivel se ismerősebb számára annak a sofőrje sem, s mégis egy út erejéig „közös” az idő, a tér. S még az is megtörténhet, hogy beszédbe elegyednek. Ugyanez történik most is, csak épp nem egy taxisofőr hozta őt ide, hanem egy szimpatikus, fiatal és egészen jóképű fiatalember. Akinek még a nevét is tudja: Lóránd!

– Mit szeretne inni? – kérdezte a férfi, s Lorna azon kapta magát, hogy az arcát nézi. Szép szemei vannak. Egészen sötét barnák. És mosolyognak – gondolta magában.

– Egy jeges teát kérek!

Pár perc elteltével, kezében egy üveg barackos jeges teával, és valami édes péksütemény félével, amit a férfi kürtős kalácsnak hívott, elindultak a járdán, a híd felé.

–          A Lánchidat a magyarok gróf Széchényi Istvánnak köszönhetik. Ő kezdeményezte az építését az 1800-as évek közepén. Az első híd lett, ami elválasztotta a két partot, Pestet és Budát – kezdett mesélni a férfi.

Lorna szinte megkövülten állt a híd elején, és teljesen elvarázsolta a látvány. Ezernyi gondolat kavargott a fejében. Vajon látta ezt a nagyanyja? Hát persze, hogy látta. Hisz itt élt.

Azt sem tudta, mit nézzen előbb. Hol a túlsó parton a gyönyörű épületeket, a távolban magasló hegyet, a messziségben kirajzolódó házak, tornyok tetejét követte szemével, hol a felette tornyosuló, hatalmas híd acélszerkezetét, pillérjeit.

A magas kőoroszlán alá lépett, és hátát nekitámasztotta a hűvös betonnak. Nem tudta, az utazás fáradtsága telepedett-e rá hirtelen, vagy ez a sok új ismeret, és szépség látványa.

A férfi közelebb lépett hozzá, és egészen az arca fölé hajolt. Szájával hideget fújt a lány melegtől kipirult arcára. Az láthatóan megborzongott. A férfi maga sem talált magyarázatot a viselkedésére. Egyszerűen lenyűgözte a lány természetessége, kedvessége. Volt benne valami: több, mint az eddig megismert nőkben. Egyszerre bújt meg benne a kislányos báj, és a vonzó, érett nő.

– Mi alatt állunk? Egy oroszlán. Nem veszedelmes jószág?  – próbálta leplezni valahogyan a zavarát Lorna.

– Az oroszlánok hozzátartoznak a hídhoz. Nézze csak meg jobban, nincs nyelvük!

– Nyelv nélküli oroszlán? – fordult hátra a lány, és alulról az oroszlán száját kémlelte.

– Számos legenda terjed a hídról, de a legismertebb az, hogy a hídfőket díszítő oroszlánoknak nincs nyelvük, s ezért annyit csúfolták a szobrászt, hogy az a Dunába ugrott. Az oroszlánoknak valójában van nyelvük, csak innen, alulról, a járda szintjéről nem látszik.

Lassan tovább indultak. Lornát teljesen lenyűgözte a látvány. Sokszor megállt, s a korlátnak támaszkodva nézte hol az alatta folyó Dunát, hol pedig felváltva a pesti és a budai oldalt.

A férfi közben, mint egy profi idegenvezető, lelkesen beszélt a városról, a történelméről, ujjával rámutatva az egyes nevezetességekre, miközben folyamatosan próbálta leplezni a lány iránt érzett csodálatát.

– Az ott a Parlament épülete, a sok kis ezüstös tornyával. Olyan, mintha fémes kis rakéták törnének az ég felé. Az ott előttünk, a budai vár, a turulmadárral. Ősi, magyar szimbólum.  Ha bír még, és nem fáradt, felsétálhatunk a várba – javasolta óvatosan a férfi, titkon azt remélve, hogy a lány nemet mond. S így egy újabb alkalom adódik számára, hogy találkozhasson vele.

Maga sem tudta, miért, de látni szerette volna még a lányt, pedig tudta, nem volna szabad.

– Sajnálom itt hagyni mindezt a szépséget, de annyira fáradt lettem hirtelen, hogy már lassan lépni sem birok. Mindent látni szeretnék, a várost, a hidakat, a hegyet. De lesz még alkalmam bőven, hisz hosszabb látogatásra érkeztem. S az idejét sem szeretném tovább rabolni– a lányon valóban látszott, hogy nagyon fáradt.

Ám a férfi titkon örült ennek. Remélte, hogy lesz még lehetősége egy újabb találkozásra.

– Rendben van. Ha gondolja, nagyon szívesen elviszem Szentendrére. Igazán nincs messze. – ajánlotta fel a férfi, de Lorna nemet intett a fejével.

– Ha nem haragszik, szeretnék egyedül menni. Nagyon hálás vagyok, hogy idáig is elhozott, és a kellemes társaságért. Ha elvisz egy autókölcsönzőig, nekem az nagy segítség volna.

A férfi kissé csalódott volt, hogy már nem sokáig kísérheti a lányt, de bízott benne, hogy még találkoznak. Végül is, idegen itt. Egy kísérő jól jöhet neki mindenképp – gondolta.

A városba vezető úton a férfiről beszélgettek. Egy jó hírű orvos fia, aki követve apja nyomdokait, maga is a gyógyítás útjára lépett. Budán él, egy régi polgári házban.

A lány elképzelte, milyen is lehet a férfi élete: a szülei, a lakása, mindennapjai, a kórház, ahol dolgozik, a barátai, és a barátnője. A barátnője! – eszmélt fel hirtelen. Nem is értette magát, miért dobbant meg benne valami. Épp csak, egy helyes, szimpatikus kísérőt ismert meg a személyében, akiről a nevénél és a foglalkozásánál többet nem tud. Miért számít neki az, hogy van –e párja a férfinak, vagy nincs? Egyáltalán, számít? – rázta meg a fejét. Micsoda gondolatok, nézett lopva a férfira maga mellett. Kissé markáns, férfias arcél, sűrű, sötét haj keretezte homlok, finom kezek. És széles vállak.

A férfi a sűrű forgalom ellenére, amelyben kellően maga elé kell figyelni az embernek, mégis észrevette, hogy a lány őt nézi. Komoly erőfeszítésébe került, hogy a mosolyával, és az arcára kiülő, apró rezdülésekkel el ne árulja, mennyire örül ennek.

Csöndben ültek tovább. Ki-ki a saját gondolataiba merülve.

A férfi, szívesen találkozott volna még a lánnyal. Igyekezett a lehető legtávolabbi autókölcsönzőt megtalálni a városban, hogy minél több időt tölthessen vele. Lorna pedig csak arra tudott gondolni, mikor érkezik már a nagyanyja házához.

Fáradt volt, az utazás kimerítette, de kellemesen érezte magát a férfi társaságában. Örült annak is, hogy nem egy taxisofőr mellett látta meg a várost, ami számára most mindennél fontosabb volt.

– Nemsoká megérkezünk. Ott, az utca végén van egy nagyon jó autókölcsönző – mutatott maga elé a férfi, s Lorna az irányba nézett, amerre a kölcsönzőt vélte.

Megékeztek.

– Nagyon hálás vagyok, amiért elhozott. Kedves volt öntől, nem is tudom, hogyan viszonozhatnám. – hálálkodott még mindig az autóban ülve Lorna.

A férfi érezte, ezt a pillanatot most ki kell használnia. Mint aki magyarázatot akar találni arra, mi vonzza őt ehhez az alig pár órája megismert, fiatal lányhoz.

– Nos, én tudom! – mosolygott.

– Örülök. Remélem, módomban áll teljesíteni – mosolygott vissza a lány.

– Én is remélem. – s a férfi noteszából egy kis papírdarabra felírt valamit, s lány felé nyújtotta.

– A telefonszámom. – a címét valamiért nem írta oda – Bármiben a segítségére lehetek, csak keressen, vagy hívjon. Van itt működő telefonja?

– Igen! Az otthoni mobilszolgáltatómnál van külföldi programcsomagom.

A férfi látszólag megkönnyebbült.

– És hívni fog? – kérdezte.

Lorna egy kis ideig váratta a válasszal. Majd bólintott.

– Rendben! Akkor várni fogom! Van térképe? Vagy esetleg maga előtt mehetek, és kivezethetem a városból. – ajánlotta fel, mintha csak titkon el akarná odázni az elválást. – – — Autót is segít választani? – nevetett Lorna.

Kiszálltak. Arcul csapta őket a forróság. Lorna már alig várta, hogy beülhessen az autóba, s megérkezzen végre. Mindegy volt neki, milyen autót kap, csak már mehessen.

Végül egy piros kis Seat mellett döntöttek, amelynek a tetején felnyitható ablaka is volt. Tökéletes választás – örvendezett a lány magában. Hisz egy hónapig a társa lesz ez a kis piros csodaautó. Mennyi kalandot fognak együtt átélni. A boldogság varázsos érzése szétáradt lassan az egész testében.

A férfi ment elöl, s Lorna követte. Meg kellett szoknia az autót, de pár perc után könnyen egymásra találtak. A nagy forgalom sem zavarta, hisz csak a férfi után kellett mennie. Nem bánta, hogy nem tud körülnézni, hisz nem így akarja magáévá tenni a várost. Hosszú még a nyár, rengeteg ideje van még.

Egyre ritkult a forgalom. Lassan kifelé haladtak a városból. Elhagyták maguk mellett a forróság ellenére sűrűn tömött belvárosi utcákat. A férfi lassított, majd jelezte, hogy meg fog állni.  Lorna is lassított, majd megállt mögötte. A férfi kiszállt. A lány letekerte az ablakot, de nem szállt ki. A férfi intett, hogy maradjon.

–          Idáig kísértem, hölgyem! Élveztem a társaságát, köszönöm szépen!

–          Én tartozom köszönettel, hogy a segítségemre volt. Csak feltartottam, az idejét rabolva.

–          Ne szabadkozzon! Szebb időtöltést nem is kívánhattam volna magamnak. Remélem, megtalálja, amiért ide jött. És hogy hívni fog! Hisz megígérte. – nézett rá kérően a férfi. Mélybarna szemei most nagyon kicsinek tűntek.

Lorna örült, hogy volt valaki itt, akivel találkozott, még ha az ismeretlen is a számára.

–          Ígérem, hogy keresni fogom! – nyújtotta a kezét a lány, s amikor megérezte az erős férfikezet, hűvös borzongás futott végig, a nyakától a gerince vonalán.

Zavartan elmosolyodott, majd indított. A tükörben még visszanézett. Tudta, soká megmarad benne a kép, ahogyan a férfi ott áll, és az autó után néz. Mint egy elköszönő pillanat.

A férfi még soká ült ott, ahol lassan eltűnt szemei elől a lány kis piros kölcsönautója. Beleszagolt a levegőbe maga mellett: édeskés illat. A lány parfümjének illata összekeveredett az autó vanília és kókusz illatával. Beleborzongott. Nem csak az illatát hagyta ott. Maradt utána még valami: egy hangulat, egy kép, egy érzés, ami felkavarta. Megszólalt a mobilja. Épp csak rápillantott a kicsi, finom, ezüst készülékre. A kijelzőn egy név. A felismerés hirtelen beléhasított: nem gondolhat így arra az ismeretlen lányra. Nem szabad! Elszomorodott.

– Nem lehetek ekkora őrült! – utasította magát rendre szigorúan.

A szíve mélyén azonban mást érzett.

 

Az út egyenes volt előtte. Sehol egy kanyar, sehol egy elágazás.  Felnyitotta az ablakot az autó tetején, s hagyta, hogy hosszú, vörös hajába csak úgy belekapaszkodjon a szél.  Maximális hangerőre kapcsolta a cd lejátszót, és átadta magát az élménynek.

Itt van Magyarországon! Útban Mimi élete felé.

Sorban ízlelgette magában a településeket. Próbálta őket visszahívni az emlékei azon tartományából, ahová már nagyon régen nem lépett. Ösztönei súgták, merre van az úti cél. A nagyanyja már várta. S mikor a távolban felsejlett az útjelző táblán a felirat: Szentendre, 5 km, nagyot dobbant benn a mellkasában valami.

A város előtti utolsó kilométernél hirtelen megállt, és leállította az autót az út szélén. Már látni lehetett a távolban a házak, templomtornyok kontúrjait.

Kiszállt. Kioldotta a szandálja csatját, s úgy ahogy volt, mezítlábasan belegázolt a mellette pirosan hullámzó rétbe.

Pipacsok mindenhol. Lehunyta a szemét, és szandáljával a kezében, körbe-körbeforgott a pipacstenger közepében. A levegőben valami édeskés illat szállt, s a mézédes nyárban hirtelen egymásba olvadt a föld s az ég, amikor hirtelen a szemét kinyitotta.

Valahonnan messziről felhangzott a harangszó. Mintha egy öreg toronyból szólna a hang, búsan szomorúan… és csak szállt, szállt keresztül a házak tetején, át az utcákon, tereken, át a hegyeken, réteken.

Lorna beleborzongott. Micsoda erő van a harang szavában! Vajon miről beszél? Múltról, jelenről, jövőről?

Megindult visszafelé. Az útszéli fák közt ott lebegett a nyár. A szél néha-néha felkavarta a föld porát, egészen a szemekig, hogy megkönnyeztesse az embert kicsit.

Az emlékek… úgy jönnek szembe velünk, mint a földre lehullajtott pipacsszirmok, miket felkapott hátára a nyári délután. Csak nyújtani kell a kezünket értük.

Egy pillanatra megtorpant. Könnyeinek szabad utat engedve hagyta, hogy elsodorja őt ez az ismeretlen, mégis jó érzés. Talán így érzi magát a vándor, amikor hosszú út után megérkezik?  Talán…

Lassan elindult. A városba érve hirtelen ismerősnek tűntek a pici utcák. Felsejlettek emlékei közt azok a régi kertek, udvarok, amelyeket kovácsoltvas kapuk őriztek, de mégsem annyira, hogy a kíváncsi szem ne tudna belesni rajtuk.

Sokat jártak hosszú sétákra a nagyanyjával, a macskaköves kis utcákon.

– Ha meg akarsz ismerni egy házat, be akarsz kukucskálni a lakói életébe, meg kell találnod azt a pici rést, ahol a dolgok egyszer csak láthatóvá válnak. Be kell pillantanod a zugokba, az ablakokat takaró függönyök mögé, s megvárni, míg felsejlenek előtted életek. Nem adják bizony, azok magukat ingyen! Ismerned kell a kulcsot, ami a zárakat nyitja. Aztán hálát kell adnod mindenért! – jutottak most eszébe hirtelen Mimi szavai, amelyeket a sétáik során mondogatott neki.

– Hogy is mondta anya? – gondolkodott hangosan, miközben csak lassan haladt előre – Végig a 11-es úton, majd jobbra kanyarodva a főutca végéig, aztán ismét jobbra a temetőig.  Eddig világos volt, s meg is találta a temetőt.

Kiszállt. Régi, kőkerítéssel elkerített sírkert mellett parkolt. Emlékezett rá. Már akkor nagyon régiek voltak itt a sírok, és kislányként szomorúan nézett a sok kidőlt keresztre. Visszaült az autóba, és elindult felfelé a hegyre. Már tudta, merre vezet az út. Az emlékek újra feltolultak.

És akkor meglátta. A kék és lila minden árnyalatában hullámzó domboldalt. Mint a mélykék selyem. Előtte a kerítést, a kaput, az udvart, és végén a házat.

Mimi! Ott szokta őt várni a kapu előtt. Mindig! Ahogy egyre közeledett, úgy tört rá a szomorú érzés, hogy már nem fog ott állni senki. Egyedül érezte magát ebben a másodpercben, nagyon egyedül. Hiányzott neki valaki, az a töpörödött kis alak, a kapu előtt, hátrakulcsolt kézzel.

Egy darabig ott ült még a kocsiban. Emberek jöttek, s mentek el mellette, néha egy autó is elhaladt arra. Valahol, talán egy kert végében felugatott egy kutya. Az utca a szokásos délutáni életét élte.  Csak ő ült ott magában, valaki árnyékát a ház előtt hiába keresve.  A rádió halkan játszott valami lassú zeneszámot, s belehullottak a szólamok a mozdulatlan csöndben.  Nem talált rá magyarázatot, miért érez magában remegést. Vajon minden ember, aki visszatér valahová, ahol rég nem járt már, hasonlóan érez?

Lassan nyitotta ki a kis piros kölcsönautó ajtaját. Egy percre megállt, mintha megzavarta volna valami. Lehúzta a szandálját, és lábaival belekalimpált a levegőbe, majd, úgy ahogy volt, mezítlábas talpát letette a porba. Lehunyta a szemét, és a fejét a nap felé fordította. Lágy szellő simogatta az arcát. Elmosolyodott!  Egy perce megállt az idő ütőere, csend és béke honolt a világban.

Óvatos léptekkel tette meg azt a rövid utat, a kapu felé. Vajon nyitva lehet? – futott át az agyán. Mindig nyitva volt, ha jöttek. Állt a magas kerítés előtt, ami mögött ott volt a ház, sárgára festett falaival, és olyan zöld fa-zsalugátereivel az ablakain, mint a kovácsoltvas kerítés.  Messziről nézve semmi sem változott!

Kezét a vaskapu rézkilincsére tette. Egy másodpercre megállt, mint aki még időt kér, majd lenyomta. Hideg volt. A kapu nem nyílt. Lekapta a táskáját a válláról, s addig túrt benne, míg ujjaival meg nem érezte a kulcscsomót. A legnagyobbat a zárba dugta, és az bár nehezen fordult, de végül megadta magát.

Nyekeregve, és nehezen nyitódott a vaskapu. Lorna jobbnak látta, ha mégis felveszi a szandálját. Az elétáruló kert nem volt valami bizalomgerjesztő. A földön letörött, száraz ágak és gallyak hevertek mindenhol, lehullott falevelek és törött üvegdarabok, apró szilánkok. Beljebb lépve megállt a ház előtt, és jobban szemügyre vette. Csak most látta, hogy a vakolat bizony már sok helyen potyogni kezdett, a kert sem volt a legszebb állapotban. A növények, a fák, a bokrok buján és gondozatlanul zöldelltek a júliusi délutánban. A tornácfeljáró lépcsője is rég megkopott már. A fokok sarkain és peremén lemállott a beton. A sziklákkal és parti kövekkel teszi ezt a szél, a víz és az idő.

Az idő… hisz évek óta nem járt itt senki. A szíve hirtelen belesajdult.

Tovább ment, fel a lépcsőn a tornácra. Itt sem fogadta szebb kép. A beton megrepedezett, a vakolat sok helyen potyogott, s mindent vadul benőtt a borostyán. A vadszőlő indái rátekeredtek a tornác kőoszlopaira, szorosan, és rendezetlenül. Az udvari fák ágai pedig izgalmas és rejtélyes árnyék-képeket rajzoltak a ház falára.

A bejárati ajtó, hasonlóan, mint a kapu, nyikorogva adta meg magát neki. Szinte sírtak a vaspántok. A hatalmas előtérbe fojtogató por és dohos szag terjengett. Nem merte becsukni maga mögött az ajtót. Hirtelen megfordult, és még szélesebbre tárta azt. A kitárt ajtón át betört a délutáni napfény, és egyenes sugárba vette birtokba az előszobát. Sűrűn táncoltak a levegőben a porszemek. Sűrűn, vadul és kuszán.

Szandáljának fatalpa ritmusra koppant a kövezeten, aminek hangját visszhangozták a falak. Sötét volt.

Keresztülvágott az előtéren, és a nappali hatalmas ablakaihoz ment, hogy kinyissa a zsalugátereket. A fény odakintről beömlött a piszkos ablaküvegeken át, narancsszínbe és sárgába borítva a helyiséget.

Lorna körbenézett. Szinte halott volt minden. Élettelen. A bútorokon, a kanapén, a foteleken, és a székeken fehér lepedők, huzatok. Az ablakokon régen lehelet-finom, könnyű függönyök voltak, amik egészen a földig lógtak.  Most hirtelen emlékezett dolgokra. Ahogyan odabújt a pókfonál-finom anyag alá, s maga köré tekerte, mint egy selyemfátylat. Ilyenkor igazi királylánynak érezte magát. Kislány volt még, és hitt a mesékben. Mimi mindig mesélt neki. Királyokról, és királykisasszonyokról, tündékről és manókról. Egy földről, amelyet Messzeföldének nevezett el. Angyalok, és más kedves figurák lakták ezt a különös világot, és Lorna gyerekként nagyon szeretett itt élni.

Végigjárta az alsó szintet.  Sorra nyitotta ki az ajtókat, szélesre tárta az ablakokat. A fény és a kintről beáramló forróság lassan bejárta a szobákat. Mindenhol szürkeség, por és fehér leplekkel takart bútorok. Még a falon lévő képeket is huzatok borították.

Olyan szomorú volt a ház. Élettelen, fénytelen, és szürke. A nappaliból visszament az előtérbe, s megállt az emeltre vezető lépcső alján. Épségben volt. A sötét, mahagóni-színű fát vastagon belepte a por. Fellépett az első fokra, majd a másodikra. A kovácsoltvas korlátba kapaszkodva visszanézett. A talpa nyomot hagyott a porban.

Odafent is sötétség, por, és levegőtlen szobák fogadták. A bútorokat itt is letakarták. Előbb nagyanyja szobájába ment, és kinyitotta az ablakokat.

Az első, amit meglátott, az ágy melletti kis szekrényke volt. Fehér lapjára rézsútosan vetődött a fény. Egy könyv volt rajta, kinyitva.

Lorna odalépett, és ujjával félve, mintha tiltott dolgot tenne, lapozott egyet, majd visszahajtotta. Aztán, most már bátrabban, megfogta a kezébe. Wass Albert: A Funtinelli Boszorkány első része volt. Mimi talán ezt olvasta utoljára? – megborzongott.

A könyv mellett egy apró, fehér angyalszobor állt. Lorna ezt is a kezébe vette. De ahogy feléje nyúlt, eltörött az egyik szárnya, és halk koppanással a földre esett. Lehajolt, és visszatette. Szomorúság lett úrrá rajta, és most sajnálta csak igazán, hogy nem járt ebben a házban már hosszú ideje senki.

Nagy fáradságot érzett hirtelen. Leült a nagyanyja széles ágyára. Sűrű por szállt fel a takaróról. Hogy fog így itt éjszakázni?  Nem készítette fel őt az anyja arra, hogy egy évek óta lezárt házat talál, amit nem takarítottak már rég.

Az órájára pillantott. Pár perccel múlt 5 óra. El is feledkezett az idő múlásáról. Visszament a földszintre, onnan az autóhoz. Behozta a csomagjait, és megnézte, parkolhat-e ott, ahol leállt.

A nappali közepére pakolt, s az egyik bőrönd aljáról könnyű nyári trikót, rövid sortot és papucsot bányászott elő. Majd a nyakán szorosan összefogta a haját, és lassan nekilátott összeszedni a bútorokat takaró, fehér huzatokat.

Meglepően gyorsan végzett. Elégedetten nézett körbe. A szoba így már egészen barátságosan festett. Számára ismerős darabok szabadultak meg a takaróktól. Lorna szinte hallotta, ahogy mélyeket lélegeznek, szinte harapják az ablakokon beáradó, friss levegőt.  A kanapé és a fotelek huzata inkább csak poros volt, szerencsére a szín és a minta nem fakult meg.  A szekretert szerette a legjobban. Ezen írt a nagyanyja mindig. Ő pedig kis zsámolyon ült mellette figyelve, vagy pedig maga is meséket irogatott.

Lorna most végighúzta az ujját a régi fán.  Kihúzta a hozzá tartozó párnázott széket, és leült rá. Kihúzogatta a fiókokat, bekukkantott mindegyikbe, de nem talált bennük semmit.

Hová tűnhettek belőlük Mimi dolgai? Körbehordozta a szemét a szobán. Nem sokáig lesz világos. – jutott most az eszébe. Mi van, ha nincs villany a házban? – hasított belé a gondolat.  Felugrott, és a villanykapcsolóhoz lépett. A szobában felgyulladtak a csillár égői. Megnyugodott.

Ahogy ott állt, mellette, a falon egy nagy képre esett a tekintete, amit szintén fehér lepedő takart. Nem emlékezett rá, hogy régen ott lett volna. A lány a képhez lépett, és levette róla a takarót. Sűrű por szállt le róla, amitől Lorna szeme könnyezni kezdett. Mikor már valamelyest tisztult a látása, akkor fordult a kép felé. Egy festmény volt. Női alakot ábrázoló, gyönyörű kép. A lány hátrébb lépett kettőt, és úgy nézett fel rá.

– Te jó Isten! – kiáltott fel, majd szótlanul meredt a festményre.

Mimi! És ő, Lorna! A portrén ugyanolyan hosszú, vállra omló vörös haj, és ugyanaz az arc. A karcsú nőalak könnyű, szinte áttetsző, fehér selyemben állt egy sárgán hullámzó rét közepén. Körülötte pipacsok táncoltak a szélben. Mindenhol nyárba szédült, piros pipacsvirágok.

Soká nem bírt magához térni. Nem tudta azt sem, mikor ült le a szekreter előtti székre. A forróság ellenére libabőrözött a karja. Úgy érezte, teljesen összefonódik a festménnyel, eggyé válik vele. Újra érezte meztelen talpa alatt a fű selymes simogatását, a sárgálló búzatenger hullámzását a bokája körül. Az ég éppen olyan kék, mint felette volt, amikor Budapestre megérkezett.

Lelkét kimondhatatlan érzés járta át. Úgy szálltak belé az érzések vissza, mint egy befejezetlen szimfóniába a rég elvesztett hangjegyek. Ugyanaz az arc, vörös haj, zafír zöld szemek… Mimi! Egy réten, még az is lehet, hogy valahol Szentendre határában.  Sőt, biztos. Ott, ahol épp ma ő is állt, ugyanígy!

Vajon léteznek véletlenek? Vagy minden Isten által eleve elrendelt dolog ezen a világon? És minden miértnek megvan az azértje! – nem emlékezett rá, honnan az idézet, de hallotta már valahol.

Nem tudta, mennyi idő telt el. Esőillatot érzett. Odakint még nem esteledett, de borult volt az ég. Súlyos esőfelhők hasaltak a város felett.

–          Vihar közeleg. – gondolkodott hangosan – Össze kell szednem magam!

Már 6 óra is elmúlt.  Itt van a nagyanyja házában, ahol ki tudja, mióta nem járt senki. Nincs kitakarítva, mindent beborít a por. A hűtő azon túl, hogy öreg, és lehet, már üzemképtelen is, kong az ürességtől. Mihez kezdjen? Nem ismeri a várost, nem tudja, van-e a közelben valamilyen bolt, ahol a legszükségesebb élelmet meg tudná venni. Ráadásul a vihar itt van a közelben. Egy kósza másodpercig kacérkodott a gondolattal, hogy felhívja Lórándot.

Egészen mostanáig nem jutott eszébe a férfi. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Magának kell megoldania a dolgokat. Ezért jött! Lapult még a táskája alján egy szendvics, ez elég lesz vacsorára. – gondolta.

Nagyon fáradtnak érezte magát, mire befejezte a felső szinten lévő szoba rendbetételét. Régen, gyerekkorában itt szokott aludni. Még megvoltak a játékok, a régi babák is ott ültek a polcokon. Tiszta ágyneműt is talált a nagyanyja szobájában, a szekrényben. A fürdőszoba bár nem volt kifogástalan állapotban, de egy nagyon gyors zuhanyozásra bőven elég volt.

Kétszer is ellenőrizte, jól bezárta-e a kaput, és a bejárati ajtót. Majd minden ablakot becsukott odalent. Bebújt az ágyba, és egy darabig még némán nézte a plafont.

Itt vagyok, Mimi! Hívtál, hát jöttem. Holnaptól átnézem a házat, az utolsó zugig. Összeírom, mit kell rajta helyrehozni! Minden újra a régi lesz… suttogta, mielőtt mély álomba merült.