Himnusz az élet
Csak egy mezítlábas reggel
egy angyalszárnysuhogás
a tegnap ott cammog mögötted, s
megáll a vállad fölött
lenéz rád
egy szeretni való lány
egy tündér húg, barátnő, és társ
egy édesen szép város
sok közös pillanat
a feléd intett utolsó mozdulat
és az egy húron pendülésben
fáradt már a lobogás
egy megfáradt élet
ott áll az út peremén
s a zuhanásban még egyszer
visszanéz
egy régi dal szól
a sercegő mikrofonban
s az újjászületés pillanatában
ott áll a lány
reszketve
remegve
törékenyen
egyedül
s mezítláb
Himnusz az élet!
Egy himnusz, és semmi más!
*
Prológus
Félhomály ült a szobán. A nagy, szárnyas ablakok fazsalugáterei teljesen be voltak hajtva, hogy rajtuk keresztül még véletlenül se hatolhasson be egy csöppnyi napsugár sem a szobába.
Odakint szünet nélkül tombolt a nyár. Július első napja volt. A házból, mintha a fénnyel együtt, az időt is könyörtelenül odakintre zárták volna. A szobában hűvös volt, és a magány szürke pora ült körbe mindenen.
Alig kivehetően egy alak körvonalai rajzolódtak ki, valahonnan az egyik sarokból. Ott ült csöndben, s a falat bámulta mozdulatlanul, már órák óta. Mintha válaszra várna valakitől, egy némán feltett kérdésre.
Lassan ereszkedett le az este. A házból nem lehetett észrevenni az égen egyre sűrűbben tornyosuló fekete felhőket. A szoba így még sötétebbnek tűnt. Az alak még mindig ott ült a sarokban, s a falra szegezte a tekintetét.
A szél hirtelen támadt fel. Megremegtette a zsalugátereket, amik olyan hangot hallattak, mintha valaki sírna. De csak az öreg, sok mindent megélt ablakok nyikorogtak. Nyögték az idő kínjait, bizonyítva azt, hogy minden múlandó.
Tárgyak, emlékek adják meg így magukat az időnek, halványulnak, majd lehet, végleg eltűnnek. Csak történetük marad itt, ha valaki megőrzi. A hangulatok rezgése, melyek elérve az embert, megálljt parancsolván neki, azt mondják: Vigyázz! Az idő múlik! Elmegy!
De tévedés! Az emberek mennek el! Az ő életük múlik. Az idő ezzel szemben végtelen. Az emberek pedig élnek benne – szeretnek, gyűlölnek, rohannak, aztán már csak emlékeznek – s közben elfelejtenek megállni, élvezni az apró örömöket. De az idő még mindig halad előre, nélkülük is. Vasfoga kifog rajtuk, s csak nevet. Tudja a végtelenségét. Az ember, aki nem talál benne egyetlen röpke pillanatot sem, egy percet, amikor önmagában lehet, a gondolataival, saját lelkével. Ez az ember úgy érzi, elrohan mellette az idő.
Így állt meg a lány is a sötét szoba mélyén, de nem csupán röpke percre, hanem órákra. Szája időnként megmozdult, mintha beszélne valakihez, miközben tekintetét még mindig a szemközti falra szegezte. Magányát a kinti, egyre erősödő vihar hangjai sem zavarták.
Hatalmas dörrenések kíséretében nyílt meg az ég, majd szinte kettészakadva, kékesfehér fénnyel világította be a szobát. Percek erejéig cikáztak át rajta a fénycsóvák, még sejtelmesebbé téve a körvonalakat, a berendezés halvány kontúrjait, s megtáncoltatva az árnyakat, körben a falakon.
A lány vörös hajkoronája szinte lángolt, mikor a fény rávetődött.
Odakint tombolt az elemek harca. Hanggal és fénnyel tört rá a szobára, ahol a fehér lepedővel letakart bútorok – a falak közt semmi szín – hirtelen egy lángoló vörös, napkoronghoz hasonló valami lobbant be a fehérségbe.
S még mielőtt jobban megnézhetnénk, mi lehet az, eltűnik olyan gyorsan, ahogyan jött, s minden újra a koromfekete sötétségbe merül alá. Nem marad más, csak az újabb villanásra várni, hogy fényével ismét betörve a szobába.
A lányt semmi sem zavarta. Sem az odakintről, a falakat remegtető mennydörgés hangja, sem az időnként rátörő fénycsóvák. Mint aki szándékosan örül is a sötétségnek, s méltán érzi bosszantónak, hogy a vihar merészel fényt lopni a zsalugáterek facsíkjain át a szobára. Mintha mindaz, mit azon a falon lát, csupán az övé volna, csak az övé, és senki másé.
Ám a természet elemeinek az ember nem parancsolhat. Van, ami nála is erősebb, s ez a valami most, mint egy halhatatlan kísértet, kivágja az ablakokat eddig eltakaró zsalugáterek egyikét, s a szél immár szabadon kapaszkodhat a könnyű csipkefüggönybe, s hirtelen rántással a földre rántja. Hallani az anyag repedését, szakadását.
Aztán szárnyaira veszi a bútorokat takaró, fehér lepleket, s azok mintha szellemként kelnének életre egy ősrégi kastélyban – vad táncot lejtenek.
A lány még erre sem fordul hátra. Azt hihetnénk, élettelen. De nem! Csupán megszűnt számára az idő és a tér. Csak a fehér fal van, amire az épp kitáruló ablakon át a hatalmas villám fénye most szabadon ráömlik. És felsejlik előttünk egy még lángolóbb, még vörösebb tűzkorong, ami szinte belelobban a fekete – fehér szürkeségébe.
Aztán eltűnik…
A múlt idő határán táncolva kell kivárni a kíváncsi pillanatot, hogy megkapd az ajándékot, a villámlástól s a fény Istenétől, ami majd ismét rávetődik a falra. A válaszra, a rejtélyre, a titokra!
De ezúttal hosszabb idő telik el, míg ismét felmorajlik odakinn az ég, s Isten nyila betör a szobába, célba veszi a falat, s szinte lángra lobbantja a rajta lévő képet.
Mert kép volt az. Egy festmény.
Most már tisztán láthatóvá vált, ha csak egyetlen pillanatra is.
Régi keretben, félfalnyi nagyságú portré egy lángoló hajú nőről, akinek arcát, szemét, mosolyát még rejtette a sötétség.
Ezután még pár villámlás követte egymást. Két tűzgolyó a színtelenségben. Két mozdulatlan lángolás – egy festett portré, s egy eleven, élő nő haja.
Egyformák. Nem hasonlóak, hanem a megszólalásig ugyanazok…
*
TíZ ÉVVEL EZELŐTT…
Rengetegen jöttek el a búcsúztatásra. Fiatalok, idősebbek, nők és férfiak egyaránt. Többségében mégis inkább a nők, hisz ők olvasták a cikkeit, írásait. A nap még mindig magasan, fenn járt az égen.
Nagy volt a forróság a késő délutáni időpont ellenére is.
A pap gyönyörű beszédet mondott. A család némán állta körül a virágokkal teli ravatalt – rajta a koporsóval.
Mimi…
A tíz év forma kislány, hófehér ruhában állt, szorosan édesanyja mellett. Kezében hatalmas, piros tulipáncsokor. A virágok csodás tölcsérekbe hajtva fejüket. A kislány némán nézte a szélben megremegő szirmokat, majd az anyjára emelte tekintetét.
Nem hasonlítottak. Az anyjának barna szemei voltak, a kislánynak pedig vakítón zöldek, akár a zafír. A kis szőkeség nem értette teljesen a körülötte történő dolgokat. Csak annyit tudott, hogy Mimi elment. Elköltözött innen, ebből a világból a csillagok közé, hogy majd ha este kiragyognak odafent az égi réten, onnét intsen felé ismét.
Hisz csillag volt ő már itt a földön is. Beragyogta a réteket. Akinek a zöld szemében ott laktak a fények, a tiszta és őszinte ragyogások, és lobbantak a tüzek, úgy lángoltak az álmok.
Tollából születtek a szépek, s a fájók. A magából hol véresen kiizzadott szavak, hol pedig csak úgy, mint a tollpihe hull, oly könnyen.
Amiktől meg kellett remegni, amik vagy üvöltöttek, tomboltak, haraptak– vagy cirógattak, csiklandoztak, simogattak. Voltak fájdalomtól hullámzó rapszódiák, és boldogságtól táncra perdülő lírák. Életének tíz éve, fájdalommal, örökös sóvárgással – valami állandó hiátusban – átélt tavaszok nyarak, őszök és telek. Telesikoltozták napjait a nincsek, az elérhetetlenségek. Az út, s önmaga lázas kutatása, míg végre megérkezett.
S most itt van, az élete végén. Búcsúzóul már nem int vissza. Zöld szemében kialudtak a fények. Ellobbantak a lángok, elhalkultak a vágyak, s meghaltak az álmok. Magával vitte őket oda, ahol már várta az ő Angyala. Tolla nem siklik már a papíron.
A kislány, anyja kezét szorította, mikor a koporsót a sír fölé emelték, s lassan leengedték a mélybe.
S ebben a pillanatban megszólalt a zene. Ugyanazon a búgó hangon, mint a hajókürt. A kislány jól ismerte ezt a mélabús hangszert: tárogató.
Imádott Mimijével gyakran, amikor Esztergom macskaköves utcáin sétálgattak, egyszer csak, mintha teljesen a semmiből, váratlan felhangzott. És szállt át a városon, a házak, kertek, hegyek felett, a csúcsokon belefolyva a tejfehéren úszó ködbe. Bele az emberek lelkébe.
Mind ezek vagyunk. Itt élők, érzők és hol boldog, hol meg boldogtalanok. Aztán eltűnők. Tova, mint a csúcsokról felszálló köd, mikor kiül az égre a nap. De a nyom megmarad. Úgy megyünk el, hogy nyomot hagyunk ezen a világon.
Mimi…
Az ő drága Mimije. És a mamié.
Sok minden volt, amit akkor még nem értett a felnőttek furcsa világából. Ő Mimit akarta. A meséit, közös sétáikat a levendulák közt, a ház mögötti réten.
Anyja egész testét rázta a zokogás. A kislány körbe nézett. Mindenki sírt. Viktória néni, anya nővére, aki egy széken ülő, nagyon idős néni mellett állt. A dédi. Mimi anyja.
Rezzenéstelenek voltak a ráncok az arcán. Nem zokogott. Még csak nem is könnyezett. Némán, üveges szemekkel nézett a sírba lassan leereszkedő lánya után. Nagyon idős volt már. Ha még két évig él, ünnepelheti azt a ritka évfordulót, amit kevésnek sikerül megélniük: a századikat.
Aki ránéz, azt hinné, nincs is már egészen tudatánál. De ez nem így van. A mindig száz tűzön égő, folyton morgó, hangos, egész életét türelmetlen lázadások közepette leélő idős hölgy most mély csöndben ült. Mire gondolhat vajon? Az elmúlt 98 évre? Nem! Mimire! Őrá, igen! A lányára, akit most eltemet. A lányára, akinek az álmait, vágyait sosem ismerte, akit soha nem tudott megérteni. A lányára, akit sosem dicsért meg, nem biztatott, nem örült nehezen kivívott sikereinek még akkor sem, amikor már ismert lett.
Most mély hallgatásba burkolózva temeti – ő, nagyhangú asszony. Elnémította az, hogy meg kellett élnie 98 évesen a lánya halálát.
Mimi, aki szeretett – egy életen át.
Mimi, akinek csak nagy álmai voltak. Nem adta alább.
Így emlékezett vissza a kislány, tíz évesen. Az ő drága Mimijére, utolsó útjára, és arra, hogy a temetés után az anyja lezárta a házat. Végleg.
A bátorokat fehér lepedőkkel takarta le. A falon lévő festményekre is védőhuzat került. Mimi ruhái azonban a helyükön maradtak. A fényképek a szekreteren érintetlenül. Az edények a konyhaszekrényben. Mintha visszavárnának ide valakit.
Bolyongó, elkallódó, de végül hazatérő, tékozló fiúk vagyunk mind.
De ő elment. S vele az édes parfümillat. És a versek, novellák, regények.
Mint egy tovatűnő legenda, mint egy titok, egy rejtély.
Mimi…
***
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/himnusz-az-elet”] A szerzőről[/button]