W.J. Lilah – Kedves

Elkéstem.

A varjak már károgva szárnyaltak az ódon szélmalom körül. Egy héja rikoltva lecsapott a tépett vitorlakerekek közt gyötrődő ködalakra. A leláncolt lélek képtelen volt elűzni a madárrajként támadó démont; hiába vergődött a rigók és verebek felhőjében, a fekete gém belédöfte hosszú csőrét. Derengése egyre gyengült, sikolyát messze sodorta a szél.

Forróságként öntött el a tehetetlenség. Nem segíthettem rajta. Hiába koncentráltam az akaratomat, a kezemből áradó erő épp csak fodrozta a fekete vizet, ami cseppként kicsúcsosodott, majd a szemkápráztató kék buborékot elnyelte a mélység. Az erőm kevés volt, hogy megtartson. Nem léphettem a tó felszínére, elnyelt volna. Nem juthattam a szigetre, ahol a lélek már arctalanná fakult. Ahogy erejét elemésztette a kísértő démon, nyöszörgése is elhalt.

A rémverebek vadludakká tömörültek, és rekedten kiáltozva távolodtak a mocsár felett. Mögöttem a romváros mohával benőtt épületei zöldelltek, üres nyílásaik áthatolhatatlan homályt ásítoztak. Felettük a fák óriás szellemei a magasba törtek, hogy a talpuk alá szorult köveket lassú, évezredes mozdulattal zúzzák semmivé. Már egyetlen kóbor jelenést sem találhattam közöttük.

Új esélyt kellett keresnem, egy újabb lelket, akit megkísérthet a démon: ez a könyörtelen, madarak szárnyán szálló, kiéhezett, ám soha jól nem lakó szörnyeteg. Korábban csak vadászat közben láttam alakot váltani, akkor jelenléte gyengébb volt, és érezhettem benne kedvesemet.

Csüggedten figyeltem a magasban suhanó fekete árnyakat. Akár a parti kavicsokon megtörő koszos hab, úgy foszlott semmivé az esély, hogy beszélhessek Izoldával. Fájdalmas sóhajomtól megremegtem. A szél hidege belém mart, és felém sodorta a borús fellegeket. Az esőcseppek karcosan hulltak alá.

– Izolda! – kiáltottam keserűen.

Villám csapott az elárvult szélmalomba.

A dörrenés mellkasomban dübörgött. A malom vitorlakereke feketén fellángolt, roppanva lefordult a csupasz téglafalon, majd romfelhővé zúzódott a parti sziklákon. A héja felettem körözött, alig láttam az esőcseppek között. Figyelmeztető rikoltása a szél újabb lökésével érkezett. Megmozdult előttem a sötét víztükör. Elhátráltam.

A mélykék fényben táncoló fodrok közül fekete hattyú bukkant fel. Vérvörös csőre vonzotta a tekintetem. A felszínen elúszott előttem, farkát megrázva visszafordult, és fekete szemével rám kacsintott. Akartam, hogy hozzám szóljon. Önkéntelen léptem felé, de a hullámok elválasztottak tőle.

A tehetetlenség egész lényemben viszketett. Meg akartam érinteni, finom tollait simítani. A parton toporogtam. Hiába nyújtottam karomat, elsiklott tőlem. A zuhogó eső egyre sűrűbb ködöt vont közénk.

– Izolda! – kiáltottam utána.

A hattyú felém fordult, és kitárt szárnyával támadón közeledett. Nyaka kecsesen meghajlott, ahogy megtorpant előttem. Szemében kék fény gyúlt, majd forgó tánccal megrázta magát, fátyolként libegő fekete tollai közé hajszálak keveredtek. Felöltötte hajdanvolt alakját. Árnyak ölelték karcsú derekát, fekete selyem takarta jégfehér kebleit, a nyakában viselt bársony szalagot is fekete csipkerózsa díszítette. Az esőcseppek megrezegtették ködalakját, ahogy keresztülhasítottak rajta. Lelkemet átjárta az izgalom, mintha ismét megdobbant volna valami a bensőmben. A kétely hangjai gondolataim közt lüktettek. Izolda bíbor ajkain mosolyszerű árnyék játszott.

– Hívtál? – dalolta.

– Hiányzol! – leheltem.

Nevetett. Arcát gyönyörűnek láttam sápadt fényében, de éreztem az erőt, amitől a víz szoknyaként fodrozódott alatta. Nem volt sajátja, de a magasban tartotta. Izolda lenézett.

– Nincs rád szükségünk! – Kitárt karjával hívogatón mögém intett.

– Te nem tartozol közénk! – dörrent egy ismerős férfihang.

Magas gazdája előttem termett. A képembe vigyorgott. Fekete haja füstként lengett izmos felsőteste körül, bal arcán tőrrel karcolt, rozsdavörös seb húzódott. Emlékeztem a mozdulatra, amivel megvakítottam. Emlékeztem a szúrásra is, amivel megöltem.

Ugyanaz az erő sugárzott belőle, ami Izoldát fölém emelte. Nem érinthettem. A vízre siklott, kárörvendőn átölelte Izolda vállát, és csókot nyomott a nyakába.

– Miért nem engedted, hogy meghódítsunk? – Rám szegezte vádló tekintetét.

Fájtak a mozdulataik, amivel egymást simogatták. Én akartam Izolda mellett állni, hajával játszani, karjaimmal derekát ölelni. Szomjaztam a csókját, de csak nézhettem őket. Keserű fagy töltötte ki bensőmet.

Izolda elém lebbent. Ujjai bizsergették az arcomat. Ajkaimat puhán érintette, beleremegtem az ébredő forróságba. Mohón hajolt hozzám, sóvárgása felkavart. Álmot ígért vak vágyaimnak, de vonzalma hideg maradt. Démoni erejével húzott magához. Ellenálltam. Nem adhattam neki, amit akart: most sem adtam el a lelkemet.

– Így nem jöhetsz velünk – kacagott.

Szavai fájtak. Érintésének emléke a torkomat szorította.

– Te szabad lélek maradtál! – gúnyolt a mögötte feltűnő férfi. Taszított rajtam, és elrántotta mellőlem Izoldát, ahogy szájon csókolta.

Utánuk kaptam, és beleszédültem a fekete füstként gomolygó alakjukba. Az eső elnémult, mintha hamut tömtek volna a fülembe, számban éreztem a zsíros port. Fulladoztam. Ujjaimból kék szikrák pattantak, amik szemem előtt táncolva kiolvasztották az ürességet. Károgva felreppentek a varjak. A fekete hattyú közöttük szárnyalt. Távolodtak tőlem, akárcsak a haragvó viharfelhők.

Éreztem az erőm. Sóhajom súlytalan volt, megkönnyebbülve lebegtem a víz fölött, ami immár taszított. Fel a magasba. El a rögöktől, a nehéz kövektől és a földből kinövő fáktól. A világ zsugorodott, az emlékek halványultak. Már a közös házunk romja sem volt több, mint egy apró koszfolt a tenyeremben elférő bolygógömbön. A csillagok tengeréből kiemelkedett a fényes napkorong, és elemésztett arany valósága.