W.J.Lilah – Hódító

Kiváltságos voltam, de az ilyen pillanatokban átoknak éreztem a képességemet. A hadjárat idején még éjszaka is biztosítanom kellett a tábornok mentális védelmét, így nem szabadulhattam a társaim gondolataiban rajzó intenzív képektől. A vezérkart alkotó férfiakat vágyaik uralták. Hiába kerestem egy nyugodt elmét, amihez kapcsolódva figyelmem megpihenhet, nem találtam. Halántékom fájdalmasan lüktetett. Egyedül a tábornok felől érzékeltem némi zavart, ő tudta, hogy gondolatait éppen úgy hallom, mintha szavakkal beszélne, de amint színe elé vezették az ötödik lányt, megfeledkezett a külvilágról.

A falu ajándékai sorban térdeltek előttünk. Meztelen testüket csak valami fehér lengeség fedte. Pupillájuk feketére tágult a kábítócserje levelének rágásától, már gondolatban sem voltak képesek ellenállni. Figyelmüket lekötötték saját érzékeik. A keserű növénytől kiszáradt szájukat nyalogatták, egyikük állán nyálcsepp csusszant végig. Azt sem igen tudták, hol vannak. Unalmasak voltak, mint minden nő, akinek szabadon olvashattam a gondolatait.

A tábornok magához intett.

–Edric, válassz nekem egy ártatlant! – simogatta szakállát.

Csak a biztonsági formalitás miatt bízta rám a feladatot, a lányok veszélytelennek látszottak, és azok is voltak, de ártatlannak egyiket sem neveztem volna. Még a fakószőke fiatalt sem, az egyetlen szüzet közöttük. Tudtam, hogy a tábornok a nagymellű feketét akarja, így arra mutattam.

Miután visszavonult vele a szobájába, ezredesei felszabadultan lökdösték a magukról alig tudó jószágokat, akik a durva érintést simogatásnak vélték, a megvető röhögést kihívásnak. Hajukat hátradobva kellették magukat, és szemtelenül dörgölőztek bármilyen kemény testrészhez. Gondolataik színes tánca elsodorta figyelmemet, tétova álmuk érzéki köddé olvadt előttem.

A gyomrom összeszorult, a szám kiszáradt. Lenyeltem a torkomat feszítő csomót, és elhagytam a szobát. A deszkafalak alig tompítottak a hangokon, nemhogy az intenzív gondolatokon, ezért minél távolabb akartam kerülni. A faház kijáratánál nekilöktek a falnak. A szőke lány belém kapaszkodva próbált talpon maradni, de a lábaim elé esett. Ujjai a combomon tapogatóztak.

Ingerülten néztem rá.

Tompa, szürke szemmel nézett vissza.

Lefagytam, mert nem csak a tekintete, de az elméje is üres volt, amit még a hozzám hasonló mentinek sem tudtak tökéletesen elérni.

A különös pillanatot az öreg tüzérezredes röhögése törte meg.

– Csak nem ez a csoffadtka tetszik neked, fiam? – hátba veregetett.

– Éppenséggel ő is megteszi. – A képébe vigyorogtam, és a lányt felkarjánál fogva magammal vontam.

Tudtam az öreg csalódottságáról, de nem állt az utamba. Nekem a tábornok sem parancsolhatott.

A friss éjszakai levegő lehűtötte arcomat, a könnyed szellő kifújta elmémből a zavaró képeket. Későre járt, a házak melletti mezőn már csak táborozó seregeink őrtüzei égtek. Az istállók mellett a lány ismét elvesztette egyensúlyát. Elengedtem, és a farakásra borult.

Hosszú lábát felhúzva összegömbölyödött. Szőke haja többet takart kecses idomaiból, mint a ruha, amit viselt. A hidegtől és talán a kábítólevelek hatásától remegett. Törékenynek láttam. Elégedett voltam, amiért kihoztam abból a házból, ráterítettem zubbonyomat. Hálásan felnézett. Szürke szemében az égbolt csillagai tükröződtek. Elméjének védtelen színeibe magamat láttam és a fenyőtörzseket, amin ült. A falu hétköznapi életének emlékeit mutatta nekem, a seregünk érkezését, ahogy a vének kiválasztották őket. Izgatottságába félelem keveredett.

Az éjszaka csendes volt.

Szemem a lányra szegeztem, miközben gondolataimmal a messzeséget kémleltem. Az őrök éberen figyeltek. Rókaként szimatoltam a táborunk körül, de nem tudtam meg, miért kerülik el a folyó vizét az állatok. A falu kutyái óljaikban kuporogtak, idegen szagunk zavarta őket, de mégsem ugattak. Kölcsönvettem egy bagoly hangtalan szárnyát, hogy szétnézzek a magasból. Viharfelhőnek nyoma sem volt, a távolban mégis villámlott. Mozgást láttam a vízen, de a baglyot elkapta egy szélörvény, vadul forogva aláhullt. Émelyegni kezdtem, és a farakásra ültem, amíg visszanyertem szabályos légzésemet.

A lány a zubbonyomba csavarodva nyújtózott mellettem. Aléltan nyögött, ahogy fejét magam felé fordítottam. Gondolatainak bódultsága puhán körbeölelt, míg a nevét kerestem. Zoé álmosan pislogott rám, karjával hívogatott, szétnyílt a zubbony. Izzadtság csillant fehér bőrén.

Az éjszaka csendes volt. Túlságosan csendes.

Pofon vágtam Zoét. Rémülete tökéletes volt, zavartan forgolódott, de a bódulat köde hamar elsodorta a pillanatnyi rossz érzést, és tenyerem sajgó emlékét. A kezem után nyúlt. Nem figyeltem rá.

Az erdőszélen egy feketerigóra leltem. Csak alacsonyan repülhettem vele, és látása messze maradt a bagolyétól, aminek a mezőn fekvő tetemét így is megtaláltam. Felülről érkező éles karmok ragadtak meg, felszisszentem a fájdalomtól, ahogy az erős csőr a húsba mart. Elengedtem a rigót.

Zoé a karomat markolva a hátamnak simult. Jólesett a melegsége, védett a hidegtől, de zavartan felálltam.

Egy vadmacska szemével az égbolt csillagait fénypontok tengerének láttam, de egy nagy foltja illúzióként hullámzott. Az állati ösztönök még nekem is azt súgták: menekülj!

Zoé a rönkön elnyúlva fogta a kezemet. Maga felé húzott. Érintése forró volt, gondolatai követelőzőek. Vágykeltő képek táncoltak benne. Tábortűz és dobok ritmusa. Akart engem.

– Abbahagynád?– sóhajtottam erőtlenül.

– Szeretnéd? – dorombolta.

A macska menekült.

Zoé kezemet tapogatva végignyalogatta az ujjaimat.

– Hagyd már ezt abba!

Kacagott.

– Nálad nagyobb gondom van! – Hátat fordítottam neki, hogy lüktető indulatom csillapodjon. Így nem tudtam egyetlen rémült állat elméjét sem befogni. Eltávolodtam a farakástól, az épület árnyékából kiléptem a holdfényre, miközben megszokásból dörzsölgettem halántékomat.

– Végeztél vele? – Az öreg ezredes előcsoszogott a sarok mögül, mintha csak az alkalomra lesett volna.

Alkohol bűze lengte körül, kezembe nyomta az üres palackot, ahogy elhaladt mellettem. Még oda sem ért a farakáshoz, de gondolatban már Zoét tapogatta. Nem akartam rájuk figyelni, de a felhangzó reszelős morgás és a keserű röhögés jobban idegesített, mint Zoé sóhajtozása. Földhöz vágtam az üveget, lendületből visszaléptem hozzájuk, és az öreg kabátját megragadva oldalra taszítottam.

– Vidd innen, ha annyira akarod! –Meglepetésemre, az ezredes eszméletlenül elterült a rönkök mellett.

Zoé tekintete megrebbent, ahogy rám nézett. Elméje ismét üres volt.

– Rendben, legyen! Abbahagytam – könnyedén felült, dideregve összehúzta magán a zubbonyom. – Segítek nektek, de a sárkány az enyém!

– Milyen sárkány?

– Titokzatosan villámló légörvények, hullaszagtól rémüldöző állatok, és egy homályos folt az éjszakai égen…Milyen sárkánya is lehet az ellenségnek?

– Árnysárkány– suttogtam.

– Az enyém!

– Te őrült vagy!

– Arra most éppen nincs időm, pedig jó dolog. Pihentető – nevetett.

Vidámsága megtörte gondolatai ürességét, élénk színek táncát vetítette elém. Mélyen csillogó szemébe néztem.

„Ugye csak viccelsz?”

„Nem viccelek. Védd a táborotokat és a folyópartot, a sárkányt pedig bízd csak rám!”

„És a sárkány mestere?”

„A nekromanta nem érdekel, de azután csapj le rá, hogy elveszti uralmát a sárkány felett. Akkor védtelen lesz.”

A feltámadó szél zúgva végigsöpört a házak között. Hidege az ingem alá kúszott, Zoé haját az arcába vágta. Gyönyörűnek láttam a fakó tincsek és az izgatott gondolattöredékek táncát. Már nem ámított normális minták kivetítésével, kíváncsian figyeltem, ahogy ledobja mentális védelmének rétegeit. Várakozó izgalma csupaszon fénylett. Korábban sosem hallottam olyan technikáról, ami az érzékelés és értelmezés rétegeit így szétválasztotta volna. Rám mosolygott, és az ég felé fordult.

– Látszik, hogy nemesek neveltek. Csupa fegyelem vagy. Önuralom, ami korlátozza az elmét.

A fejemet ingattam. Ebben nem volt igaza, de nem vitathattuk meg.

A csillagokat megremegtette a szél. A következő fuvallat hullaszagot terített a vidékre, és Zoé rikoltva kirohant a házak közül. Hangja és gondolatai intenzíven váltogatták a színeket, ezzel magára vonta a sárkány figyelmét. Élő csalit kínált az előtűnő szárnyaló csontváznak, amely farkával tarra vágott egy erdőfoltot, ahogy Zoé felé fordult.

„Bolond vagy!” – kiáltottam utána.

„Maradj távol! Ez az enyém!” ­ Lelkes volt. Túlságosan is.

Gondolatban végigküldtem a riadóláncot a tábori őrségen. A hadnagyoknak a tábornok emlékképében osztottam parancsot, és aludni hagytam a vezérkart. A falusiak álmát blokkolnom kellett, nem hiányoztak az ijedten rohangáló civilek. Mire a folyó mellett megjelentek az első zombik, már szabályos hadrendben álló egységek várták őket. Az undort és ragályt legyőzték a papok varázslatai, áldásuknak hála a halottainkat nem kelthette életre a nekromanta. Egy halovány árnyék felém tapogatózott a túlpartról, de a csapás gyakorlatlan volt, és elkövetője hiszékenynek bizonyult. A siker látszatát keltettem, ahogy ellenségeink gondolatai után óvakodtam.

Zoé sikolya csaknem megsüketített, ez visszarántott hozzá.

Elugrott mellettem, gondolataiban szabadon szikrázott az erő. Nyers volt, amilyen a pallérozatlan elme, de egyben éles, mint a vén gondolkodóké. Valóban hitte, hogy győzhet. Egyedül. Egy árnysárkány ellen! Forgott, miközben érthetetlen szavakat morgott. Nem volt varázslat, de elméjét teljesen megtöltötte értelmetlen hangsorokkal, és én kívül rekedtem, ahogy a nekromanta is.

A sárkány csontjait hiába töltötte ki alattomosság, Zoé nem kábult el tőle, nem csüggedt, és nem adta fel. Ugrott. Visszatáncolt. Ha a bestia felreppent, hadonászva utána szökkent. Képtelen voltam levenni róla a szememet.

Az élőholtak egyre fogyatkoztak, és katonáink újrarendezték a soraikat. Az ellentámadást összehangoltam, mielőtt Zoé után indultam.

A szélső ház istállói rommá porladtak a kárhozat füstjében. A sárkány még mindig az égen szárnyalt, és Zoé nekem háttal, kitárt karokkal állt a dombtetőn emelt régi oltárkő tetején. Velünk szemben a csavart szarvakkal tűzdelt hatalmas koponya eltátotta pofáját, tűhegyes fogai közül fülsiketítő hangorkán csapott ránk.

Futottam. Zoé nevét kiáltva vetődtem, és karjaimmal védtem, ahogy végigbucskáztunk a füvön.

– Az ezer élet kövei hulljanak rád! – püfölte a mellkasomat. – Nem megmondtam, hogy a nekromantával foglalkozz? A sárkány az enyém! – ordította.

Szavait intenzív képek kísérték, amibe belesajdult az elmém. Küzdöttünk.

– Hát nem érted, hogy erre most nincs idő? – Nem értettem miért rúg belém, de elengedtem.

Felegyenesedett. Haragja sötéten vibrált, és ismét az oltárkőre állt. Értetlenül figyeltem, ahogy vállát lazítva magasba emelt kézzel csettintett, gondolatainak lángoló jelzőoszlopa visszatért.

„Maradj ott!”

Parancsa letaglózott.

Ez jobban fájt a hiúságomnak, mint a testemnek. Merev tagokkal néztem, ahogy a sárkány ismét célba veszi. A bestia üvöltése felszaggatta a földet, fülemben lüktetett a vér, és nem hittem a szememnek, de az elmém is ugyanazt érzékelte. A sárkány koponyája éppen csak elérte Zoé mellkasát, a csontváz szétesett, örvénylő fekete füstje beleremegett az érintés vonzalmába, és körtáncot járt a lány körül. Hamufátyolként tovalibbent, mielőtt Zoé fehéren ragyogó bőre elnyelte volna. Jó helyen álltam, hogy a magasból leszédülő lányt elkapjam.

A sárkány eltűnt, és tisztán megéreztem a nekromanta zavarát a folyó túlpartján. Gondolkodás nélkül lecsaptam rá. Védtelen elméje összeroppant, akár egy csigaház a csizmám talpa alatt.

Zoé a karjaimban pihegett. Kapkodva szomjazta a levegőt, kisimítottam arcából a tincseket. Hálásan rámmosolygott. Válla a mellkasomnak nyomódott, hátát átfogtam a karommal. Derekát a combommal támasztottam, ahogy ölemben ült. Érintése bizsergetett. Zubbonyom szétnyílva láttatni engedte a fehér bőrén cikázó fekete sárkánytetoválást. Hallottam már hasonlóról, csak az érinthetetlenek kasztja volt képes ilyen varázslatra. Óvatos mozdulatokkal segítettem talpra. Nem akartam elengedni, de távolságot kellett tartanom.

– Csak a sárkány miatt húzódsz el? – Zoé hangja szomorúan elcsuklott, és a magány kék fellege lengte be gondolatait.

– Nem érinthetlek. Erősebb vagy! – sóhajtottam halkan.

„Már ha erősebb akarok lenni.”

– Ez nem akarat kérdése… „Tudom!”

– Te vagy… „az egyetlen, aki látta.”

Szürke szemében a csillagok tiszta fénye remegett. Megmutatta a félelmét. Őszinte volt, de én nem lehettem az.

– Sajnálom! – Lehajtott fejjel elfordultam.

A táborunkban sürgő katonákra akartam figyelni, de csak Zoé motoszkálását hallottam. Kétségbe ejtett, ahogy gondolatai közül kivesztek a színek. Összeszorított ajkakkal ellenálltam a vágynak, hogy felé forduljak. Hirtelen rántotta meg a karomat, és pofon vágott.

„Edric, mosolyogj!”

Nevem hallatán összerándultam, mintha ostorral csapott volna rám, de tudtam uralkodni az ajkaimon. Saját elégedettségem késztetett mosolygásra.

„Te tudnád irányítani a sárkányomat, megvan hozzá a képességed!” Nem csak a gondolatai doromboltak. Hozzám simult. Puha tenyerével forró arcomat simította.

– Engedj el! – Tudta, hogy nem gondolom komolyan.

– Engedd el magad! – nevetett, és megcsókolt.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük