W.J.Lilah: Gyógyítók

Rana tenyerei melegen bizseregtek, ahogy csukott szemmel koncentrált. Érintésétől az ágyban fekvő idős nő bőrének horzsolásai összehúzódtak, csontján a törés összeforrt. A kovács anyja hálásan hunyorgott rá, és a gyógyító varázslatot követő mély álomba zuhant. Rana felegyenesedett a kisszékről, nyújtózva hátrasimította világosbarna hullámos tincseit. Jóleső fáradtságot érzett, ami képességének határát jelezte. Alvásra volt szüksége, hogy ismét gyógyíthasson. Kiment a rönkház konyhájába. Bőrerszényt adott a kovács feleségének.

– Ebből a gyógyteából igyon naponta háromszor. Kímélje a karját, ne emeljen nehezet.

– És ez elég lesz?

– A következő hétre biztosan, de az aratási ünnepen meglátogatom.

– Köszönöm, amit a mamáért tettél – szégyenlősen nyújtotta a fehér kendőbe hajtogatott rézlapokat.

– Nem fogadhatom el. Így is épp eleget segítettetek nekünk mióta a falutokba költöztünk. A meleg ruhák számomra hasznosabbak.

– Azok csak régi rongyok, de ezzel vásárolhatnál a ma érkezett kereskedőktől.

– Biztosan meg tudnék egyezni velük is, ha szükséges.

– Rana! – komoly aggodalommal tette kezét a lány karjára. – Ne üzletelj velük! Se gyógyfüvekkel, se mással. Különösen ne varázslattal! A kíséretükben terzeltpapokat láttak. Kerüld a feltűnést!

– Azok az idők már elmúltak.

– A háború régen volt, de a városban még minden teliholdkor nyilvános vallatásokat tartanak, és a fele sem bűnös. Elképzelni nem tudom, mit tennének veled… hiszen gyógyító vagy!

– Nem vagyok pap, és őket csak Ehlie gyógyító papjai érdeklik.

– Akkor se adj nekik okot, hogy megvádoljanak!

– Nem fogok – bólintott határozottan, ahogy fekete gyapjúkendőjét a vállára terítette. – Későre jár, ideje megkeresnem Emmát.

– Az ivó mögötti tábortűznél lesznek. A fiaimmal azt beszélték, hogy az öreg mesemondót akarják meghallgatni. – Rana arcán aggodalmat látott, így hozzátette – Nem kell féltened, vigyáznak rá.

– Tudom, csak… egyre akaratosabb.

– Lassan felnőtt nő lesz, és napról napra jobban hasonlít a nővérére – nevetett az asszony.

Kiléptek a verandára. Szemben a havas csúcs tetejét még vörösre színezte a lenyugvó nap, de alattuk a párás esti levegő beszürkítette a hegyoldalon elszórva csoportosuló rönkházakat. A lekaszált lejtőkön tehenek legelésztek. Az utak mellett sötétzöld foltokban csoportosultak a fenyők. A kereskedők társzekerei a völgy alján kanyargó patak mellett táboroztak. A magasból is látni lehetett az ivó hosszú épülete mögött lángoló máglyát. Zene távoli ütemei szálltak a hűvös szélben.

– Még egyszer köszönöm. – Az asszony búcsúzóul megölelte Ranát, de a felhangzó sikoltástól belemerevedtek a mozdulatba.

– Mi volt ez?

A sikoly megismétlődött. A távolban elnémultak a hangszerek, és emberek kiáltoztak. Az ivó tetején gyorsan terjedt a tűz. Sötét füst szállt magasra. Néhány házzal távolabb újabb lángok csaptak fel.

– Gyújtogatás? – sietett le Rana a nyikorgó lépcsőkön.

– Csak nem… hová szaladsz?

Rana a tanya udvarát átszelő kavicsos úton sietett lefelé.

– Emma ott van! – Kiáltott hátra, és már nem érdekelte, hogy a kovács felesége mit kiabál utána.

Talpa alatt a meredek lejtő kavicsai csúszkáltak, és a kiálló fűcsomókon is botladozott. Az istálló kitakarta előle a falu látképét, de az égen sűrűsödő fekete füst magasabbra emelkedett. A műhely alacsony kőépülete a falu felső utcájára nyílt, ahonnan Rana ismét rálátott a házakra. A távoli kiáltások hangosodtak, és patadobogás közeledett. Terzelt egy harcosa lovagolt felé a dűlőúton. Rana gyomra görcsbe rándult az ismerős sárga köpeny és a szürke vért láttán. „Nyugalom!” Visszahátrált a kapuba, és a lovas elhaladt előtte. A következő bokorcsoport mögül színes ruhákat viselő idegenek bukkantak elő, kezükben fáklyák égtek. Rana számára érthetetlen nyelven kiabáltak.

A harcos megsarkantyúzta lovát, és rájuk rontott. Az idegenek mozdulatai esetlenek voltak, a lovas lendületből vágta le az elsőt, tiszta szúrástól estek el társai Rana megbabonázva bámulta a vér vörös foltjait. Torkát vadul dobogó szíve szorította.

A lovas észrevette, farkasszemet néztek.

„Nyugalom!”

A ló prüszkölt és türelmetlenül kapált patájával. A faluban alattuk dübörögve összeomlott az ivó lángoló teteje. Kiáltások visszhangoztak a völgy felett. A harcos megforgatta lovát, és a bokor mögött indult lefelé, a következő tanyához.

Rana ellazította tagjait, és hosszú sóhajjal fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. Füstszag csapta meg orrát, az alsó utcában már szénakazlak és istállók is égtek. Az úton felfelé, a hullák mozdulatlanul hevertek, színes ruháik vonzották Rana tekintetét. Tudta, hogy halottak, és semmit nem tehet értük. Kiontott vérük szaga mégis elfeledett emlékeket ébresztett. Feje zsongott, léptei bizonytalanná váltak, ahogy elfordult, és lefelé indult a kocsikerekek vájta barázdában. „Nyugalom! Nem ébredhet fel!”

A faluban újabb ház teteje omlott be, Rana meggyorsította lépteit. A következő kanyarnál átmászott a derékmagas kőkerítésen, és a birkalegelő szélén álló fenyők között haladt lefelé. Az ismerős ösvény száraz tűlevelein óvatos könnyedséggel futott. A mélyülő sötétség sem akadályozta. Részeg nevetést hallott.

Megtorpant.

Nem tudta kivenni a kiáltások értelmét, idegen nyelven szóltak. Ágak reccsentek a közeledő léptek alatt. Rana a következő széles fa törzse mögé lapult. Fejére húzta fekete kendőjét és a fának simult. Hátában érezte a kéreg kemény pikkelyeit. Szíve vadul kalapált, de a valóság így is távolodni tetszett. Gondolatai közé riasztó emlékek furakodtak. A felemelő érzés, amikor meleg vér folyt a kezein, sosem volt tőrkardjának ékes markolata keményen simult a tenyerébe. Az érzést szavak és egy ábra követte, amiket ő sosem mondott ki, és sosem rajzolt le, mégis tudta, hogy most is megvédenék.

„Nem! Nem vagyok veszélyben!”

„Nyugalom!”

– Eressz! – sikoltott egy lány a fatörzs mögött, és ezt a kiáltást Rana is értette.

Egy férfi röhögése válaszolt Ágak törtek, avar zizegett, és a férfi felhördült. A lány elfutott a fa mellett, és újra sikoltott, amikor elesett. Nyöszörögve vonszolta magát a földön.

Rana elkerekedő szemekkel nézte az Emma hátából kiálló kést, és a ruháján növekvő vérfoltot. Hideg lassúsággal felegyenesedett. Vállkendője lecsúszott, amikor kilépett a fatörzs mögül. A közeledő férfi megtorpant. Kérdezett valamit, de mivel Rana nem válaszolt, fáklyáját lengetve lépett közelebb. Rana kétségektől bénultan bámulta Emmát, és éppen csak tudomást vett az idegenről, amikor az vállára tette a kezét.

A férfi fogatlan vigyora szélesedett, ahogy Rana szelíden végigsimított a karján, de arcát cirógató érintésétől megfagyott mosolya, és már hiába hátrált. Rana ujjait a megfelelő pontokon nyomta ellenfele combjába és hasába, megbénítva izmait. A férfi félbemaradt mozdulatával egyensúlyát vesztette, és kővé dermedten hanyatt vágódott. Fáklyája a földön gurulva távolodott tőlük, tűzcsíkot húzott a száraz tűlevelek között.

Rana sietve Emma mellé térdelt, akinek légzése erőtlenül szaggatott.

– Minden rendben lesz! – suttogta, és Emma hosszú barna haját félresöpörte.

Koncentrált miközben oldalra fordította, és megemelte a fejét. A kés apró volt, de a tüdő mellett főeret talált. Emma felköhögött, ahogy Rana kirántotta a fegyvert, és a vérzés felerősödött.

– Minden rendben lesz!

Érezte fáradtságát. A nap folyamán már többeknek segített, és az ismeretlen megbénítása is erejébe került. Pillanatról pillanatra vált álmosabbá, könnyező szemei előtt Emma vérének vöröse elmosódott. A körülöttük terjedő lángok hőjétől kiverte a verejték, egyre nehezebben koncentrált.

„Nyugalom! Meg tudom gyógyítani!”

Lehunyta szemét, tovább simogatta Emma hátát. A tüdőre, az erekre, az izmokra és a bőrre figyelt. Rana csak akkor merte kinyitni szemét, amikor a vérzés okát teljesen meggyógyította. Erőtlenül görnyedt az alvó lány mellett.

A narancs lángok egyre magasabbra csaptak a lefelé vezető ösvényen. Rana torkát marta a csípős füst. Lába megroggyant a fáradtságtól, ahogy felegyenesedett, de lehajolt Emma kezeiért és felfelé húzta, el a tűztől. Megbotlott a kiálló gyökérben, és térdre esett. Kimerülten lihegett. „Nyugalom!” A feltámadó szél felé fújta a füstöt, parázs és pernye kavargott. Köhögve tépett csíkokat szoknyájából, és saját szája elé kötötte, aztán az újabb csíkot Emma arca elé erősített. A tűz ropogásán keresztül kiáltást hallott. Nem értette. Újult erővel rángatta Emmát felfelé.

Egy férfi közelebbről kiáltott. Rana a lángokban bízott, hogy azok távol tartják a támadó cimboráit. Szánalmasnak érezte erőfeszítéseit, hogy Emmát elvonszolja. A tűz gyorsan terjedt a száraz tűlevelek között, a gyantás törzsek ropogva égtek. A magasból hulló ágak újabb bokrokat gyújtottak meg.

Rana csak akkor nézett hátra, amikor ismét elesett. A fényesen táncoló lángok között sötét alak magasodott mögöttük. Rana látása homályos volt, hiába pislogott, nem volt káprázat, ahogy az erős férfi sértetlenül kilépett a tűz ragyogásából. Még arcát sem védte a hőségtől.

– Emma? – idegen hangsúllyal ejtette a nevet, és érthetetlen nyelvén kérdezett.

Rana csüggedten tovább húzta Emmát a földön. A férfi sietve utolérte őket, és magához rántotta a lányt. Kapkodva megvizsgálta. Kereste a sebet, ami a vérfoltot hagyta, és csak akkor nyugodott meg, amikor meggyőződött Emma épségéről. Átható barna szemekkel nézett Ranára, aki nem értette izgatott szavait. Újra Emma kezei után nyúlt, hogy tovább vonja. A férfi megelőzte, és féltő gonddal felemelte a lányt. Intett Ranának, hogy kövesse, de rossz irányba indult, bele a tűzbe. Rana szédelegve rángatta az idegen szürke köpenyét.

Körülöttük a tűz vakítóan felragyogott. A forróság fojtogatta Ranát, köhögve térdre rogyott. Saját erejéből nem tudott lábra állni, és figyelmét megbabonázták a fényes narancslángok, amik szabályos gömbben megtartották Emma lebegő alakját, ahogy a férfi elengedte.

„Varázslat.”

A férfi Rana mellé térdelt, mellénye alól bőrkulacsot húzott elő, és hideg vizet itatott vele. A rájuk hulló ágakat fellobbanó lángok lökték oldalra.

„Tűz… Mágus?” Rana elbódult a sötét szemek tekintetétől, és újabb kortyot nyelt le a vízből, aminek kesernyés utóíze volt. „Kábító…”

Még érezte az erős karokat, amik elkapták.

Két nappal később

Rana egy ajtó halk kattanására eszmélt. Emlékezetében elevenen élt a falujukat ért támadás, és ájulásának pillanata, amikor őt valami kábítószerrel itatták meg. Szemhéjai alól óvatosan körbelesett.

Az idegen szoba fehérre meszelt falára sárga négyzeteket rajzolt a napfény. Egy kényelmes fenyőágyon feküdt, a takaró virágillatot árasztott. A sötétre pácolt fabútorok nem hasonlítottak a falusi házak berendezéseire. A deszkapadló megnyikordult az érkező tűzmágus léptei alatt. Ugyanaz a férfi állt meg a helyiség közepén, aki falujuk támadásakor megmentette őket, és akitől a kábító vizet kapta. A mágus azon az érthetetlen nyelven mondott valamit, amit korábban is használt.

Rana a fejét rázva felült.

– Hová hoztatok? – kikelt az ágyból. Mivel nem kapott választ, lassan, szavanként hangsúlyozva kérdezte: – Hol van a húgom, Emma?

A mágus egy hangzásában eltérő nyelven próbálkozott, de Rana ezt sem értette. A kérdéseket ő is megismételte előbb a kereskedők nyelvjárásában, majd az északi királyságok nyelvén. Tétován figyelték egymás próbálkozásait, hogy érthető szavakat találjanak. Amikor a mágus mutogatni kezdett és közelebb lépett hozzá, már Rana is mosolygott. Nem ismert több nyelvet, amivel próbálkozhatott volna.

„Talán, ha megérintem!” Határozottan nyújtotta felé a kezét. Hullámos barna tincsei alól kérdőn emelte tengerzöld szemét az előtte álló rokonszenves férfire.

Megfagyott a mozdulat közepén.

Tekintete összekapcsolódott a sötétbarna szempárral. Tenyerében érezte a férfi arcának melegét. Tudatáig eljutott a gondolati mágia finom vibrálása. Végigremegett karján, és megroggyantak térdei. Újra érezte az erős karokat, amik elkapták.

Rana nem értette mi történt. Csak abban lehetett biztos, hogy nem jött létre a gondolati kapcsolat, és így továbbra sem fogja érteni a másik beszédét. Látása lassan kitisztult. Ismét az ágyon feküdt.

– Érdekes próbálkozás – a férfi az ágy szélén ülve mosolygott rá.

Szavai elnyúltan visszhangozva váltak érthetővé. Rana torznak hallotta őket, de minden szó jelentését ismerte.

– Mi történt? – ült fel sietve.

– Rúnamágia – a férfi segített neki felállni, és a kézfején halványan látszódó vonalakra mutatott. – Lehetővé teszi, hogy értsd, amit mondok, még akkor is, ha bármelyik fél mentális védelme aktív. Erről megfeledkeztél?

Rana nem akart magyarázkodni. A mentális védelmekről nem tudott sokat, viszont végre értette a mágust.

– Hol vagyunk? Hol van Emma?

– Emma egy másik szobában pihen. Jól van, a késszúrásnak nem maradt nyoma.

– Mégis hol? – Rana az ablakhoz lépett. Húga sérülése nem aggasztotta, ismerte saját gyógyító varázslatát, ami azonnal és nyomtalanul eltüntette a súlyosan vérző sebet. Ideges gyomorremegését sokkal inkább tulajdonította a mellette álló tűzmágusnak, és az épületnek, aminek második emeleti ablakából csak egy belső udvart látott. A kicsi ablakokkal teleszórt fehér kőfalak között juharfa zöldellt. – Hol vagyunk?

– Hebrinben, a tűz rendházában – a férfi hangja távolinak tetszett.

Rana zúgó fejjel gondolt a városra. Hiába volt csodáinak messze földön híre, a termálfürdő éppolyan kevéssé vonzotta, mint a kikötőben álló sárkányforma világítótorony. Sem a halpiac reggeli forgatagát nem akarta látni, sem a hercegi palota ünnepi tűzijátékát. Elszoruló torokkal szabott gátat az idegen emlékeknek. Ismerte a várost, és nem akart itt lenni. Egész élete folyamán, egyetlen pillanatra sem.

– Nem maradhatok itt – suttogta az ablaknak, majd a mágus felé fordult. – Nem maradhatok itt!

Közben egy külső ajtón kopogtak, és a férfi válasz nélkül távozott. Rana utána indult, de hiába nyomta le a kilincset. Az ajtó zárva volt. Bosszúsan emelte kezét, hogy kopogjon, amikor beszűrődő hangokra lett figyelmes. Tisztán hallotta a tűzmágus és egy nő beszédét, de eltartott némi ideig, míg érteni kezdte a szavakat.

– Sajnálom, de nem adhatok több időt – a nő hangja kemény volt és pattogós. – Most már kereskedőhajók tűntek el, és biztos, hogy nem vihar, de nem is kalózok miatt. Egyre sürgősebb a hercegnek, hogy az ütőképes csapatok számát növelje. Addig van időnk, amíg az új hajókat felfegyverzik. A kiképzés legkevesebb három hónap. Három nap múlva lesz a meghallgatásuk.

– Kérlek Shean, három nap kevés. Legalább segíthetne a döntésben egy hozzáértőbb személy, te vagy Teho.

– Én ebben nem segíthetek többet, rengeteg a dolgom. Egyre több az idegen, láthatod, most már másik szobát sem tudok adni. Míg távol voltál, tanácsaink ellenére a herceg mégis kidoboltatta az ajánlatát, és a nagyobb városokba futárhajókat is küldött. Az elmúlt hetekben megsokszorozódott a kórházban jelentkezők száma. Hirtelenjében mindenki ért a gyógyításhoz. Már raktárakat ürítünk ki, hogy elszállásolhassuk őket.

– Hiszen jórészük alkalmatlan! Aki valóban képes gyógyítani, az titkolja a képességeit. Ezen a herceg ajánlata sem változtathat.

– Mégsem ítélkezhetünk elhamarkodottan. Némelyik valóban ismeri a gyógyfüveket, és az asszonyok többsége alkalmas ápolónak. Sajnos így is sok a naplopó. Tolvajok és csalók pedig azért jönnek, mert azt remélik, így elkerülhetik Terzelt papjainak igazságszolgáltatását.

– A megbízhatósági teszt sem segít?

– Valamit segít – sóhajtott fáradtan. – Ahogy a herceg mellett álló kanonokok jelenléte is. Csakhogy az egyház inkvizítorokat akar küldeni, és nem elég nekik a jelenlét, az összeset megvizsgálnák. Ismered a módszereiket, vádaskodnak, és Ehlie papjait látják még a vajákos vénasszonyokban is. Egyáltalán nem hiányzott nekünk ez a hírverés.

– Azért tudtál beszélni a lánnyal?

– Beszéltem Emmával, de velem bizalmatlan. Csak annyit mondott, amennyit neked is. A nővére gyógyító, de nem pap. Erre gondoltam a korábbi vizsgálatom alapján is. Nincsen látható külső jel, nincsen tetoválása, se egy ruhába rejtett ékszere, vagy gyógyító isten szimbóluma. Érdekesen ellenáll az egyszerű mágikus vizsgálódásnak. Biztosan van varázsereje, de egyszerűen nincs egyértelmű nyoma.

„Milyen vizsgálat?” Rana torka összeszorult. Kapkodva végigtapogatta magát, nem érzett fájdalmat. Ugyanazt a szürke gyapjúruhát viselte, amit a támadáskor, és még elcsúszott alsószoknyája sem volt szokatlan, pedig a stigmákról csak úgy győződhettek meg, ha levetkőztették. Idegesen babrált blúzának fűzőjével miközben tovább hallgatózott.

– Ez minden, amit mondhatsz? – kérdezte kint a mágus.

– Ha hiszek Emmának, Rana különlegesen áldott, valódi gyógyító, de ezt én nem tudom megítélni, és Teho csak kétkedve mosolygott. Jó lenne, ha bemutatnád neki. Az inkvizítorokat viszont nem kérdezném meg. A mágikus ellenállása, több mint érdekes. Szokatlan, és van benne valami idegen.

Rana gyomra ugrott egyet, és elvesztette a kinti beszélgetés fonalát. Szíve vadul vert. „Mit találtak? Mi az, ami szokatlanul érdekes?” Befelé figyelt, légzését tudatosan lassította, hogy a mellkasán ülő félelem csillapodjon. Húgáról nem feltételezhetett árulást. „Ha tudnák, nem így viselkednének. Nem tudják! Nyugalom! Ez nem látszik. Ha tudnák, hogy… Mély levegő! Nem egy ilyen szobába zárnának be.”

– Igazad lehet – helyeselt éppen a mágus, amikor Rana ismét képes volt a környezetére figyelni. – Teho talán többet tud mondani, de nem biztos, hogy három nap alatt.

– Megértem, hogy kiderítenéd az igazat, de ezt magadnak köszönheted. Hibáztál, az altató erős túlzás volt. Most sokkal nehezebb lesz megnyerni a bizalmát – néhány percig csak bizonytalan motoszkálás hallatszott. – Induljunk, a herceg nem szereti, ha megváratják. –Távoztak a szomszéd szobából.

A beálló csendben Rana sokáig nem mozdult. Fejében kérdések kergették egymást. Amit a beszélgetésből megtudott csak néhányra adott választ. Köztük a legfontosabbra. Húga a közelben volt.

Az idegen hely és a bezártság nyugtalanították, kívánta, hogy Emma mellette lehessen, és jelenléte visszaadja belső nyugalmát. Ismét lenyomta a kilincset, de hiába. Az ajtó zárva volt. Az ablakot sem tudta kinyitni. Több próbálkozás után, indulatosan mászkált fel-alá a szobában. Reménytelenül nézett a tömör faajtóra. A szobában nem látott a kinyitásához alkalmas eszközt. Tehetetlen sóhajjal megállt az ablak előtt, a kék égen tovasuhanó felhőket bámulta. A beszélgetés részleteire gondolt. „Együttműködéssel esetleg visszanyerhetném a szabadságomat. Ha csak annyit akarnak, hogy gyógyítsak… Az talán menni fog.” Fanyarul elmosolyodott. „Talán…”

A hebrini tűzmágusoknak jó híre volt. Hercegüket képviselték szerte a városállamokban. Rana mégsem értette hogyan hozhatták őket akaratuk ellenére Hebrinbe. „Valóban csak annak a mágusnak a hibája lenne?” Falujuk több hónap utazásra volt a dhariari hegyekben, messze a tengerparttól, így a távolság miatt varázslatra is gyanakodott, amit nem tulajdoníthatott egyetlen mágusnak, különösen nem tűzmágusnak. „Hogyan fogok hazajutni?” Sóhajtott. „És Emma?” A lány hiánya ismét nyugtalanítani kezdte, de az ajtó még mindig zárva volt.

Kényszerű érdeklődéssel nézegette a szoba berendezési tárgyait. Az egyik fal mellett az ágy és egy ruhásszekrény állt. A másik oldalon egy könyvespolc, egy asztal, amihez szék is tartozott, és egy mintás tetejű faláda. A bútorok lábán alig észrevehető égetett jeleket látott.

A polc tele volt tekercsekkel, fóliánsokkal és vastag bőrmappákkal. Rana figyelmesen megszemlélte az írásokat, de hiába ismerte a golgeti írásjeleket, nem talált értelmes szavakat. Az asztalon félig kihajtott tekercs feküdt, amin rúnák csillantak. A varázslat legősibb formájának történetét jól ismerte, az ősi emlékek kavarogni kezdtek. Kezét nyújtotta, de idejében visszahúzta, és nem érintette a tekercset. Oldalra lépett, és a láda fedelének mintáját nézegette.

A fekete égett körvonal a Tűz Rendjének jelképét ábrázolta, egy tűzokádó sárkányt legyőző lándzsás alakot. A mágusok ezt a vonalrajzot viselték köpenyükön és zászlajukon is. A sárkány alakján a pikkelyeket rúnákkal formálták, amiért Rana biztosra vette, hogy varázslatos tároló áll előtte. Fedelének széleit írás keretezte, Rana ezt sem tudta elolvasni, de úgy sejtette címek, nevek, és talán jelmondatok lehetnek.

Ujjával éppen csak végigsimította a szöveget, amikor tekintete ismerős alakzaton akadt meg. A ládán ábrázolt lándzsás alak köpenyének vonalán alig észrevehető, a rúnáktól határozottan különböző karcolások voltak. Közelebb hajolva felismerte a boszorkánymesteri jeleket. Alapjában véve a boszorkánymesteri mágia által használt bonyolult pentagrammákat, ilyen egyszerű, a tudatlan szemnek teljesen érdektelen vonalak összessége alkotta. Rana ezeket sokkal jobban ismerte, mint szerette volna.

A ládán lévő három jel egyszerűbb átkokra utalt, de akárhogy kereste, a szobában nem talált többet. Sem a rúnák, sem a rajzok nem rejtettek egész pentagrammot. A legegyszerűbb átokhoz ugyan egyetlen ilyen jel is elég, de igazi boszorkánymester a misztérium iránti elkötelezettségből nem átkozott hétnél kevesebbel.

„Ezek biztosan nem véletlenül kerülnek egy tűzmágus holmijára.” Elgondolkodva nyitotta ki a ruhásszekrény ajtaját, és csak a sarokpánt éles nyikorgására tudatosult mozdulata.

– Keresel valamit? – Rana meglepetésében úgy bevágta a szekrényt, hogy ajtaja visszapattant, és félig újra kitárult. A tűzmágus kíváncsian állt a szobaajtóban.

– A kiutat? – suttogta Rana, és ezúttal óvatosan visszacsukta a szekrényt.

– Kérlek, gyere ki.

A férfi félreállt, és karjával nyitva tartotta az ajtót. A szomszéd szoba nagyobb volt, ablaktalan, a szemközti falon újabb ajtó vezetett tovább. Közepén asztal körül négy széket toltak össze. A falak mellett újabb ládák és könyvespolcok sorakoztak. A mágus az egyik széket kihúzva hellyel kínálta Ranát, majd leült vele szemben.

– Gondolom, vannak kérdéseid, de mielőtt feltennéd őket, engedd meg, hogy bemutatkozzam – kezdte fáradtan. – A nevem Enzio Jörgeson a Tűz Belső Szentélyének Őre, a hebrini herceg szolgálatában. – Kérdőn nézett Ranára. – Segítene, ha elmondanád, mit tudsz rólunk.

– Rólatok? Hebrinről, a hercegről, és a Tűz Rendjéről? Vagy az akaratom ellenére idehurcoló bandátokról? – Jörgeson nem válaszolt. – Hol van Emma? Azt mondtátok ő is itt van. Vigyél hozzá, beszélnem kell vele.

– Emma jól van. Hála a gyógyító varázslatodnak a kés nyoma teljesen eltűnt. Hamarosan beszélhetsz vele, de szeretném, ha előbb velem beszélgetnél.

– Miért vagyunk itt? – Ranát elbizonytalanította a férfi rendíthetetlen nyugalma. – Mit akartok tőlem, és a húgomtól?

– A húgod? Tudtommal nem vagytok vér szerinti testvérek.

– Honnan…?

– Emmától. Ő már beleegyezett, hogy egy ideig velünk maradtok.

– Egy ideig? Mégis mennyi ideig?

– Az tőletek függ.

– Ezek szerint lenne választásunk?

– Bizonyos körülmények között van választásod – a férfi mosolya nem feledtette a szavak jelentését.

– Nem maradhatok itt. Beszélnem kell a húgommal!

– Előbb hallgasd meg az ajánlatunkat. Ha jól vettem észre gyógyító vagy, méghozzá valódi. A Herceg rendkívül hálás lenne a szolgálataidért.

– Nem csak Hebrinben vannak gyógyulni vágyó emberek. Bárhol gyógyíthatok. – Rana hangjában keserűség csengett.

– Ami az inkvizíciót tekintve sehol máshol nem lenne biztonságos a számodra.

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Mágiával gyógyítasz, ami Terzelt követőinek csak egyet jelent, azt, hogy ehliepap vagy.

– Nem vagyok pap! – Rana hitetlenül bámulta a vele szemben ülő férfit, és akarattal kellett gátat szabnia emlékeiben a kínzókamrák képeinek. Gondolataiban egy ostor lendült, és ő beleborzongott. „Nem az én emlékeim!” – Nem vagyok pap! Ezt ti is tudjátok. Nem ítélhet el az inkvizíció sem.

– Erről nem engem kell meggyőznöd. Talán nem ismered Terzelt papjait? Van bármi fogalmad a hercegségről és a városállamokról, vagy csak azt a tartományt ismered, ahol eddig éltél?

– Ismerem a Birodalmak összeomlásának történetét. Hebrin alig egy évszázada lett a keleti-part városállamainak feje, amik szövetségét a kereskedelem tartja össze. Terzelt kultusza a háború óta az egyetlen vallás a partvidéken, és Terzelt papi hadserege éppen annyira legendás, amennyire az inkvizíciót rettegik. Ezt mindenki tudja.

– Talán tudják – bólintott Jörgeson biztatóan. – Ahogy talán még azt is tudod, hogy a herceg igyekszik függetlennek maradni az egyháztól, ezért is kötött szövetséget a Rendünkkel.

– Nekem mi közöm ehhez? – kérdezte Rana zavartan, próbált saját gondolataitól megszabadulni.

– Gyógyítókra van szükségünk a közelgő háborúban.

– Háború?

– Immár három éve ismeretlen hajók támadják a városokat. Keletről érkeznek a tengeren. Nem tudjuk ki az ellenségünk, és egyetlen szövetségesünk vagy szomszédunk sem ismeri azokat a lobogókat.

– Idegen kalózok?

– Nem kalózok, hadihajók, egyre nagyobb flottában. – Rana közbeszólási kísérletét feltett kezével intette le. – Katonai stratégiánk mindezidáig sikeres, mégis egyre nagyobb veszteségeink vannak. A jól képzett emberek elvesztése számban ugyan kevesebb, de súlyosabban érinti erőinket. Ezért keresünk csapataink mellé gyógyítókat. Csak hát, ezt elég nehéz megvalósítani. Nem könnyű elfogadtatni Terzelt Egyházával az elképzelésünket, és Ehlie kultuszának eltűnésével a képzett gyógyítók száma sokkal kevesebb is, mint szükséges lenne.

– Megoldaná, ha a felcsereiket használnátok.

– Az Egyház is éppen ezt szeretné, hogy még egy kulcsfontosságú pozíciót a kezükbe adjunk. Mi pont ezért saját gyógyítókat keresünk. Úgy féléve kezdtünk távolabb, a szárazföld belsejében is kutatni. Így találkoztam veled. Idehoztunk, hogy jobban megértsd…

– Idehoztatok? Szabályosan elraboltatok! Elkábítottatok valamivel, elválasztottatok a húgomtól, és elvárnád, hogy az elit katonáitokat gyógyítsam? Persze, nálatok a rabszolgaság bevett hagyomány, de a gyógyítás igényel némi együttműködést – hitetlenkedve bámult a mágusra. – Nem terelhetsz be azzal egy arénába, mint holmi gladiátort, hogy gyógyíts, vagy meggyógyulsz!

– Amit elmondtál mind igaz, és sajnálom, hogy sérelmet okoztunk neked, de háborúban állunk, és….

– És a háború minderre feljogosít? Mond csak, a módszereitek be szoktak válni? Hány gyógyítót toboroztatok így?

– Eddig úgy harmincat – zavartan köhintett.

Jörgeson a legtöbb gyógyítót a herceg ajándékaival kereste fel, és meghívta. A módszer hatékony volt, sokan elfogadták az ajánlatot.

– A herceg gyógyítói közé tartozni nagy tisztesség – folytatta –, és nem kívánjuk ingyen. Fenn tudnál tartani egy saját házat cselédséggel a kereskedő negyedben. Lovaid lehetnének, akár hintód is. Ami viszont ezen felül is számíthat, hogy a Herceg védelmét élveznéd, és egyetlen inkvizítor sem vádolhatna meg.

– Nem kéritek ingyen, de nem is adjátok ingyen…

– Igen, néha a csapatainkkal kellene tartanod. Ezt a háborút nem nyílt ütközetekben vívjuk. Csak rövid időszakokról van szó, hetekről beszélek egy hajó fedélzetén.

– Most még, és később?

– Szükségünk van gyógyítókra, és később is szükségünk lesz rájuk.

Rana hosszan fontolgatta a választ.

– Nézd, én erre nem vagyok alkalmas – sóhajtott halkan.

– De hát, igazi gyógyító vagy.

– Nem a gyógyítással van a baj – Rana merengve bámulta az asztal lapját –, a háborúval. Más egy eldugott falu biztonságában embereket gyógyítani, és egészen más a harctér közepén. Én nem megoldanám a problémáitokat, csak… csak hozzátennék egy újabbat.

Jörgeson töprengve nézett a görnyedt háttal előtte ülő lányra.

– Látom, nem tudlak szavakkal meggyőzni. Körbevezetlek, és beszélhetsz Emmával.

Jörgeson felállt és az ajtóhoz lépett, Rana bizonytalanul követte. Kíváncsian nézett az arcába, ahogy a férfi megfogta a kezét. Nem olvashatott sem a finoman rezdülő arcvonásokból, sem a mély barna szemekből. Karján az erős ujjak felfelé haladva egy rúnákkal hímzett fekete karszalagot húztak ruhája fölé. Ranának feltűnt, hogy a férfi ingén is többszörös rúnasor van különböző színekben, ezek egyike a szeme láttára vált türkizszínűvé, a karszalag addig fehér jeleivel együtt.

A szobából kilépve hosszú folyosóra jutottak. A fehérkő falakat lámpák világították meg. Jobbra boltíves ablakokon keresztül egy gondosan ápolt parkra lehetett látni, melynek közepén négy ágaskodó ló szobrának szökőkútja ontotta magából a vizet. A másik falon különböző színű és formájú ajtók sorakoztak. Rana úgy gondolta, hogy pontosan ugyanolyan helyiségeket találna mögöttük, mint amiből kiléptek.

Egy hófehér márványból faragott lépcsőn jutottak a földszintre. A legtöbb szembe jövő a hebrini kereskedők színes ruháit viselte, amin fekete karszalagjuk szembeötlő volt a piros vagy sárga rúnákkal.

– Ez a rendünk hebrini központja – jegyezte meg Jörgeson Rana érdeklődését látva. – Az első szint amolyan hivatal, ezért a mágikus védelem, aminek egyik eleme a ruháinkon viselt rúnadísz. Ilyet adunk az idegeneknek, ahogy neked is. A színétől függően vannak nyitva előtted az épület ajtajai, így senki nem léphet be hívatlanul a rend tagjainak fenntartott területekre.

„Vagy éppen nem hagyhat el egy szobát?” Rana utálkozó pillantást vetett a karját körülfogó türkiz jelekre. Szükségét érezte, hogy megismerje ennek a mágiának a működését. Figyelmesen hallgatta Jörgeson magyarázatát, míg az udvar árkádsorán haladtak.

– Ha jól megfigyeled, minden ajtó baloldalán egy színes rúna látható. Most elég, ha annyit tudsz, hogy azok az ajtók vannak számodra nyitva, amin türkizszínű, vagy annál világosabb jel található. Az első napokban nem mozoghatsz szabadon az épületben.

Közben elérték a szökőkutas udvart. Rana megbámulta az átellenes falat betöltő díszes bronzkaput, ami zárva volt. Mindkét oldalán bástya állt, az emberek ezek alatt érkeztek a városból.

Jörgeson határozott sietséggel vezette a forgalmas részeken, a következő udvar árkádsorán lassított léptein. Talpuk alatt a mozaikpadlót növényminták borították, és indás díszítésekkel voltak tele a boltívek is. Faragott szőlő futott az ablakkereteken, az oszlopok fejezetén levelek borultak egymásra. Némelyik egészen fára emlékeztetett. Az épület falán festett kertekre nyíló ablakfülkék sorakoztak. Minden harmadikban piros rúnával jelölt ajtó sötétlett.

A sokadik ilyen ajtó teljes bal oldalán a legkülönbözőbb színű rúnákat lehetett látni. Míg áthaladtak rajta, Rana megkereste a türkiz színűt.

Egy kis fali kúttal ellátott alacsony helyiségen keresztül visszhangzó csarnokba jutottak. Oszlopsorai több emelet magasságban tartották fejük fölé a boltíveket. A felső szinteken karzat futott körbe. A bejárattól balra egy kis asztalnál sorban álló városiak gyülekeztek. Az asztal mögött fehér ruhás férfi jegyzetelt, aki fején apró fehér sapkát viselt.

Az oszlopok sorai alatt fekhelyek álltak, mintha valami közös hálóterem lenne, de Rana felismerte, hogy kórházban van. Mivel eddig kerülte a sűrűn lakott városokat, még sosem járt igazi kórházban. A szervezettség ilyen fokába belegondolni is izgalmas volt a számára. Ennél már csak azt az Ehlie jelképet találta lenyűgözőbbnek, ami a bejárattal szembeni színes üvegablak mintájából rajzolódott ki.

A sűrű indákból és virágokból álló növényi motívumok nagyon hasonlítottak az árkádsor korábban látott mozaikjaira. Rana mégis az első pillanatban meglátta benne Ehlie páros kígyófonatát az élet fája körül.

„Egy Ehlie templom?”

Az ablak a legjobb helyen volt egy kórházban, hiszen a régi időkben ez volt a gyógyítás szimbóluma. „Hogyan élhette túl az üldözés korát?” Az öt birodalmat felemésztő háború már csaknem száz éve történt, és Terzelt Egyháza a kezdetektől saját céljaira használta a viszálykodást. Üldözte és irtotta istentársai követőit, de más vallások híveit sem kímélte. Mára a legtöbb kultusz feledésbe merült, ezért csak kevesen emlékeztek Ehlie jelképére.

Rana nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, ide nem jött be inkvizítor. A színes üveg mégis ott csillogott előtte. Mozdulatlanul állt az ablak előtt, merengéséből Jörgeson érintésére eszmélt, aki finoman megfogta karját, hogy induljon tovább. Nehezen vette le tekintetét az ablakról.

Az ágysorok mellett elhaladva csak futó pillantást vetett a fekvőkre. Volt, akit a köhögés, volt, akit a láz rázott. Mások végtagjain a legkülönfélébb módokon dagadtak kötések. Egyes ágyak mellett gyógynövények fűszeres illatát lehetett érezni, míg mások bűzlöttek. Az egyik oszlop tövénél egy ősz, hosszú hajú, fehér köpenyes öregember kántált embermagas botjára támaszkodva. Jörgeson megtorpant, és Rana majdnem nekiütközött.

– Ő Teho – súgta Jörgeson a fehér alakra mutatva. – A herceg első gyógyítója. Szeretném, ha megismernéd. Várj itt egy pillanatot –, és Teho felé indult.

Ha az üvegablakban lévő Ehlie szimbólum meglepte Ranát, Ehlie eleven papja maga volt a döbbenet. Tapinthatónak érezte az erőt, ami az öreg személyéből áradt. Óhatatlanul összehasonlította volna saját képességeivel. Szemeit lecsukta, hogy érezhesse. Egy pillanatra a csarnok kinyílt, a hangok felerősödtek, az öreg minden szavát érteni kezdte. Meleg szellő bizsergette bőrét, a nap illatát érezte orrában, a varázslatot ízlelte nyelvével. Tapintotta.

Teho hangja tompa morajjá gyengült, amikor ismét kinyitotta szemét. Csodálkozva fordult körbe, az ágyakon fekvő betegeket figyelte. Hozzá legközelebb fiatal fiú köhögött. A gyerek erőteljesen verejtékező homlokkal félig öntudatlanul forgatta fejét, érthetetlenül motyogott, vizet kért.

Rana azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni. Oda lépett, gyengéden megérintette a fiú homlokát. Vizeskancsót keresett, de se poharat, se tálat nem látott a közelben. Még az ágy alá is bekukkantott. Tekintetével idegesen végigpásztázta az ágysorokat, de víz máshol sem volt. Csalódottan gondolt a kórház nagyszerűségére.

Végül feladta a kutatást, és lecsukta szemét. Koncentrált.

Szeme elkerekedve felpattant.

Hitetlenül felhajtotta a fiú ingének ujját, és haragosan nézte a könyökhajlatot szabdaló vágásokat. A gyereket három napja rendszeresen kivéreztették, hogy lázát csillapítsák. Szúró pillantást küldött Teho felé.

„Nem. Egy pap nem csinál ilyet.” Rana zavartan ingatta fejét. „Ez valaki más.”

Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, és mindkét kezét a fiú mellkasára helyezte. Ettől a gyerek erősen kezdett hörögni, de Rana fokozta a nyomást. Amikor elég melegséget érzett a tenyerein, lassan lefelé csúsztatta a fiú hasára. A köhögés megszűnt, a fiú légzése hosszú sóhajjal vált szabályossá. Szemét Ranára emelte, és próbált valamit mondani, de nem sok hang hagyta el kicserepesedett ajkait. Közben tekintete az oszlopok közé tévedt, és riadtan összerándult. Már csak nyöszörgésre maradt ideje, mielőtt a gyógyító varázslatnak köszönhetően pihentető álomba zuhant.

Rana levette kezét a gyerekről, betakarta. Jóleső fáradtsággal merengett az ágy fölött állva, kimerítő volt számára, ha pusztán mágikus úton gyógyított. Egy fájdalmas kiáltás zökkentette ki ebből az állapotból. Végignézett a terem számtalan ágyán. A kiáltás megismétlődött, de most sem tudta megmondani honnan hangzott fel.

Tehetetlenül fordult Jörgeson felé, és ijedten lépett egyet hátra. A fiú ágyának ütközött. Teho még mindig neki háttal állva kántált, de Jörgeson élénken suttogott egy erőteljes megjelenésű sötét ismeretlennel a szomszéd oszlop tövében. Gesztusaik magas fokú feszültséget tükröztek. Ranát nemes egyszerűséggel taszította az idegen. Nem hogy megismerni nem akarta, de a közelében lenni sem. Ősi ösztön taszította.

El akarta hagyni a termet. A két férfi párbeszéde lassult, és ezzel nőtt közöttük a feszültség. Rana egyre fáradtabbnak érezte magát, ahogy a jelenetet nézte. Az ágyat kikerülve tovább hátrált. Az egyik pillérnek feszült a háta, beleborzongott a jéghideg kő érintésébe. A feje lüktetni kezdett, végtagjai remegtek. Figyelme egyre csapongott az idegen alakja, és a kijárat között. El akart innen tűnni. Gideon szellemalakja várakozó keselyűként villant tudatában, az idegen rá emlékeztetett.

„Nem szabad! …azért sem.” Rana nagyot sóhajtott, és a tüdejébe áramló levegő ismét élesen kirajzolta a körülötte lévő csarnokot. Óvatos lépést tett előre, majd még egyet. Míg magára figyelt, meg tudott feledkezni az ismeretlen nyomasztó közelségéről.

Visszanyerte légzése megszokott nyugalmát, megint volt bátorsága felnézni. A rémisztő idegen már nem volt jelen. Jörgeson immár Tehoval beszélgetett jóval barátibb légkörben neki háttal állva. Rana lazított testtartásán, és elindult feléjük.

Az aggastyán közelről még idősebbnek tűnt, bőrére számtalan ráncot vésett az idő. Gyógynövények kellemes illata lengte körül, személye nyugalmat sugárzott. Rana óhatatlanul ennek hatása alá került. Ellazult, fáradtsága kellemessé tompult, és úgy érezte, mintha ezer évnél régebben ismerné az öreget. Amikor tekintete a tekintetét kereste meglepődve vette észre, hogy annak tejfehér szemei nem láthatják őt. Rana az öreg jobbján megállva kérdőn nézett Jörgesonra, aki kedélyes mosollyal szakította meg beszélgetésüket.

– … most másért jöttem, szeretnék valakit bemutatni neked, szerintem… – de Teho apró kézmozdulatára elhallgatott.

– Ha egy olyan kóklert hoztál, akikkel Shean szokott nyaggatni, jobb, ha nem rabolod az időmet. Nem látod, mennyi dolgom lenne? A legtöbb általatok ideküldött fajankó csak tetézi a bajokat. A múlt héten hárman belehaltak a kuruzslásaikba – szavai elhalkultak –, már én sem vagyok a régi.

– Sajnálom – mondta Rana.

Teho izgatottan felkapta fejét, és reszketeg kezével érdeklődve megragadta Rana karját. Végigtapogatta volna az arcát, de Rana elhúzódott. Az öreg mégsem engedte el.

– Bocsánat. Kérlek, hadd nézzelek meg közelebbről. – Hangja finoman remegett. Rana beleegyezően előrébb csoszogott. Az öreg kezei óvatosan végigtapogatták az arcát, a haját, majd a vállain megálltak. – Fhey? – lehelte érthetetlenül.

– A nevem Rana.

– Persze… persze – Teho elengedte a vállát, zavartan hátrált, majd Jörgesonhoz fordult, és sokkal erősebb, de még mindig remegő hangon hozzátette –, gyertek vissza délután. Akkor lesz egy kis szabadidőm, hogy beszélgessünk. Addig kitalálom, hogyan ellenőrizhetnénk a képességeit. Most mennem kell – megfordulva elsietett.

– Hát, akkor délután – mosolygott Jörgeson Ranára.

– És addig?

– Menjünk, megkeressük Emmát. – Természetes mozdulattal karolta át Ranát. A legközelebbi ajtó felé vezette, közben a távozó Teho után bámult. Ranának kellemetlen volt a bizalmasság, de amikor gond nélkül mentek át egy sor csak piros rúnával jelölt oldalajtón megértette miért volt szükséges. – Emma a tantermeknél lesz. Gondolom nincs ellenedre, ha tanulhat. Sajnos nem tudom pontosan, mit tanítanak neki, de biztosan csupa hasznos dolgot. Írást, olvasást, ilyesmiket.

– Írni és olvasni három nyelven tökéletesen tud – jegyezte meg Rana halkan, ahogy az utolsó kapu után kibontakozott az ottfeledett ölelésből.

A tágas udvaron színes kőlapokból rakott utak szabdalták a zöld füvet, középen fák csoportjai adtak árnyékot az alattuk megbúvó asztaloknak. Az árkádsor ajtajai mögül gyerekzsivaj szűrődött ki. Jörgeson megállt az egyik előtt, kopogott, és benyitott. Néhány pillanat múlva hangos üdvrivalgás közben gyerekek csoportja tódult ki. Aztán Jörgeson jelent meg, és köpenyének árnyékában végül Emma is előbukkant.

– Rana! – ugrott nővére nyakába. – Úgy hiányoztál! Képzeld, iskolába járok, már két napja – lelkesedéstől csillogott a szeme. – Egyszer csak itt tértem magamhoz, de nem tudom, hogy kerültem ide. Te hoztál magaddal? Csak arra a késre emlékszem, de seb az nincs – mutatta elbizonytalanodó arccal a ruhája nyakát húzkodva, és a hátát tapogatta azon a ponton, ahol a bandita eltalálta. Rana megkönnyebbülve ölelte magához.

– Már két napja? – nézett szemrehányóan az ajtóban álldogáló mágusra.

– Jaj, Rana, hagyd! Ők rendes emberek. Tudod, hogy egy tűzmágusnak mekkora hatalma lehet? Még a követ is képesek megolvasztani, ha eléggé koncentrálnak. Képzeld, táncolni is tanulunk, és a lány, aki mellettem ül azt mondta, tudod neki a papája a város egyik legfontosabb embere, tőle hallotta, hogy… – és áradtak belőle a szavak.

Édes boldog mosollyal, szakadatlan lelkesedéssel mesélte, hogy két napja ébredt egy hálóteremben, ahol most öten alszanak. A másik négy lány családja a várostól távolabb él, úgynevezett bentlakásosak, amilyen ő is lett, és amíg Rana segít a mágusoknak, ő iskolába is együtt járhat velük. Rana erre csak tétován bólogatott, de nem felejtett el Jörgesonra neheztelő pillantásokat vetni.

Letelepedtek egy diófa alatti asztalhoz, amíg Emma az órákról, a tanárokról, és a társairól mesélt. Lelkendezett, és néha Ranába kapaszkodott, aki csak bólogathatott a szóáradat hallatán, amiből nem sokat sikerült megjegyeznie. Jörgeson szótlanul figyelte őket, és Rana nem kérdezhetett Emmától semmi lényegeset a jelenlétében. Azt is zavarónak találta, ahogy Emma lopva Jögesonra nézett, amikor a többi gyerek felsorakozott az ajtó előtt. Jörgeson bólintott, Emma pedig sietve elköszönt, és boldogan visszaugrándozott a terembe.

Rana némán ült, és nézte.

Arcán a mosoly elhomályosult, hiába érzett megkönnyebbülést, hogy Emma jól van, és láthatóan nála sokkal jobban élvezi az ittlétet. Bizonytalan szorongással gondolt helyzetükre. Emlékezett réges-régi gyerekkorára, a falusi iskolára, és gyerekkora barátaira. Tudta, hogy ezen a helyen sokkal több várhat Emmára. Nem akarta elvenni tőle a lehetőséget. A saját sorsán nem változtathatott, de Emmáét nem áldozhatta fel önös érdekei miatt.

Kérdőn meredt Jörgesonra, akinek jelenléte megakadályozta, hogy Emmával valóban beszéljen.

– Szóval már két napja itt vagyunk? – szokatlan indulatok öntötték el. – Mi ez az egész? Ígértem nektek valamit? Tudod, az őszinteség hiánya erős kételyeket ébreszt bennem. Áruld el, ha úgy döntök, hogy köszönöm, de nem kérem, mi következne? Emmával zsarolnátok meg, vagy mágikus eszközökkel megtörnétek az akaratomat?

– Ne csináld ezt – Jörgeson megfontolva ejtette ki szavait, és mélyen Rana szemébe nézett.

– Mit ne csináljak? Ne háborodjak fel? – Ranát egyre jobban zavarta a férfi tekintete.

– Ne adj tippeket az ellenfélnek – ugyan ezt Jörgeson teljesen komolyan mondta, de Rana kénytelen volt mosolyogni, ahogy elfordította a fejét.

– Fel sem merül bennetek, hogy a csodás lehetőséget, amit kínáltok, valaki visszautasítaná?

– Általában mi utasítjuk vissza a jelentkezőket. Bár a te eseted egyedi. Ami a faluval történt véletlen volt, ahogy…

– Véletlen? Egy csapatnyi véletlen bandita, aki véletlenül előhúzza a fegyverét, és véletlenül felgyújtja a házakat? A véletlen megmentők pedig véletlenül magukkal hoznak, és egészen véletlenül hazudnak?

– Valóban az én hibám. Az általam elkövetett hibák miatt vagy itt – őszinte felelősségvállalása lecsendesítette Rana indulatait, pedig hazugságnak érezte. – Korábban kellett volna reagálnom. Látni a jeleket, és amikor felgyújtották a házakat a faluval kellett volna törődnöm a megtámadott lány és a gyógyító helyett. Ne haragudj, de egyszerűen nem tudok több helyen lenni egyszerre. Mágikus képességem ellenére sem tudok mindent megtenni, amit szeretnék. Örültél volna, ha ott hagylak a lángoló erdőben?

Rana hallgatott.

– A kereskedőket kísérő harcosok között inkvizítor is volt, jobban jártál, hogy nem találkoztatok.

– Nem vagyok pap, nem lett volna bajom.

– Nekem egyáltalán nem úgy tűnt. Csak nem mennél vissza abba a kis faluba?

– Az otthonom volt.

– Az otthonod? – Jörgeson hitetlenül nyújtotta el a szót. – Mint a többi falu az évek során? Egyik helyen sem voltatok két évnél tovább. Néhány hónap, és Hebrin is az otthonod lehetne.

– Mit tudsz te rólam, hogy eldöntsd hol jó nekem?

– Nem csak rólad van szó! – jelentőségteljesen fordult a tanterem csukott ajtaja felé.

– Emma? – Rana torka elszorult, ahogy Jörgeson barna szemei ismét rászegeződtek.

– Alig lehetsz húsz éves, ne viselkedj úgy, mint egy mindent tapasztalt vénasszony, aki csak a csirkéinek, és a rotyogó üstjének akar élni egy eldugott faluban!

– Bárcsak oda se jöttetek volna! – Elfúló hangja megremegett, és már csak suttogta: – Van, ami egyszerűen nem való erre a világra.

Jörgesonnak nem volt ideje válaszolni. Rana észre sem vette a háta mögé lépő alakot, ahogy megfagyott körülötte a pillanat.

– Drága barátom, már mindenütt kerestelek – a rémisztő jelenlétű sötét alak, aki korábban a kórházban tűnt fel, mézesmázos hangon szólította meg Jörgesont. – Elhoztam neked, amit úgy kértél. – Egy nagyobb barna üvegcsét tett az asztal közepére.

– Emil… – sóhajtott Jörgeson bosszúsan, de Emil nem törődött vele. Érdeklődve megkerülte Ranát, hogy a lány felfigyeljen rá, de Rana csak az üvegért nyúlt. Kinyitotta, kiszórt némi port a tenyerébe, és megszagolta, megtapogatta, majdnem meg is ízlelte, de meggondolta magát.

– Ürömfű és angyalgyökér, van benne valami kosz is, talán finomhomok, és egy kis mészpór. Senkinek nem lehet akkor a fájdalma, hogy ezt a mérget kapja rá – laza mozdulattal szélnek eresztette az üveg tartalmát. Mindkét férfi meghökkenve rámeredt.

Emil, aki immár Jörgeson háta mögött állt, olyan iszonytató haragos szemeket meresztett, hogy Rana most már észrevette. Kemény tekintetváltás után, unott arccal, tónusokkal mélyebb hangon megkérdezte:

– Mit keresel itt Derek? – Emil teljesen megbénult. – Tűnj el! – A szavak mintha arcul csapták volna, sarkon fordult, és elsietett. Rana pedig a történtekről tudomást sem véve bámulta tovább kezei közt az üres üveget.

– Ki az a Derek? – kérdezte Jörgeson.

– Hogyan? – Rana sűrűn pislogta ki zavarát. – Fogalmam nincs, de komolyan mondom fájdalomcsillapításra vannak jóval hatékonyabb és sokkal veszélytelenebb szerek – visszatette az üveg tetejét. Megmagyarázhatatlanul mocskosnak, és fáradtnak érezte magát. Merengve kérdezte: – Meg tudnék fürdeni valahol?

– Visszakísérlek a szobámba, ott megmosakodhatsz – javasolta némi gondolkodás után Jörgeson, de még mindig gyanakodva figyelte a lányt.

– Úgy értem rendes fürdőt szeretnék, kád vagy medence?

– Van néhány barlangfürdőnk, de oda most nem vihetlek le. Sajnos várnod kell holnapig. Esetleg nem vagy éhes? Ehetnénk, vagy ihatnánk valamit – mosolygott Ranára bizonytalanul, aki olyan pillantást küldött vissza, mintha megmérgezték volna. – Esküszöm, hogy ezúttal nem lesz benne altató – mentegetőzött.

– Rendben van – bólintott fáradtan Rana, de túl hirtelen állt fel az asztaltól, és megszédült.

Összeszoruló szívvel gondolt Gideonra.

„Lehetséges? Vajon csak percekre jelent meg, vagy órák voltak? Mit tehetett?” Fürkészve nézett szét. A korábbi udvaron enyhe szellő borzolta a napsütéses lombokat az asztal felett, és a barna üveg is a keze közt volt. Rana nem látott változást a mágus viselkedésén sem, aki láthatóan nem vette észre gyengeségét. Megkönnyebbülve sóhajtott. „Nem lehet nagy a baj.” De zavarta a tény, hogy öt év óta először megint elveszítette önuralmát. „Nem kellene itt lennem.” Leplezve bizonytalanságát Jörgesonba karolt, aki meglepődött, de nem tolta el magától. Ranának figyelnie kellett lépteire és légzésére, hogy félelme ismét elcsituljon.

Az étkező ugyanarról az udvarról nyílt ahonnan a gyerekek tantermei. Díszes téglával kirakott boltozatok és oszlopok terme volt. Nem túl magas, de tágas és meleg hangulatú. A terem hátsó része a konyhában folytatódott. Rana számára meglepően sok ember foglalkozott itt a főzéssel, és még többen jöttek folyamatosan enni. A többieket követve sorban álltak, választottak, tálcára tették, és leültek megenni. Az étel ízletes volt és meleg. Ranát rádöbbentette, hogy több napja nem evett rendesen. Mire elfogyott tányérjáról a zöldségleves és a vadragu, tagjaiba visszatért némi erő, amikor felálltak az asztaltól már nem szédült.

Szorongva vette tudomásul, hogy visszatérnek a kórházba. Most teljességgel képtelen volt energiával gyógyítani. A terembe belépve félelmei fokozódtak. Teho már várt rájuk, három beteget mutatott neki, akikkel kapcsolatban kérte, mondja el, hogyan gyógyítaná meg őket.

Rana tartott attól, hogy megkérik, tegye meg, ezért az energiával való gyógyítást nem említette. A betegség okát is érintés nélkül találgatta, de a külső jelek és az elmondottak alapján nehezen tudott a gyógymódról dönteni. Számára a legnagyobb segítséget mindig az jelentette, hogy képességével a valódi okot derítette fel, és ha szükséges volt varázslattal segítette a gyógyulást. Most mégis vállalta, hogy tévedjen. Túl gyengének érezte magát, és pusztán szavakkal nem tudta elmondani, hogyan gyógyít.

Úgy hitte, egy pap, aki hitének erejével segít a betegeken, nehezen értheti hasonló és mégsem azonos módszerek működését, ahogy ő sem tudta mi rejlik valójában a papi mágia mögött. Rana végül csak arról beszélt, mi baja a három betegnek, és milyen gyógyfüvekkel kezelné őket.

Teho mindvégig szótlan várakozással állt mellett, de a harmadik betegnél, akinek állapota igen súlyos volt, Rana érezte, hogy az öreg egyenesen csalódottá vált. Váltott néhány szót Jörgesonnal, de ügyeltek rá, hogy szavaikat Rana ne hallja, majd Teho elhagyta a kórházat.

Jörgeson egy ideig állta Rana kérdő tekintetét, végül csak azt javasolta, hogy ők is térjenek vissza a szobájukba. Ranát felzaklatta, hogy csalódást okozott az öregnek. Próbálta mentegetni magának helyzetét, hogy jobb kedve legyen. Mégis, legszívesebben visszafordult volna, hogy beszéljen Tehoval, és megmutassa neki mire képes valójában.

„Nem ma.” Sóhajtotta, ahogy az ismerős szobába léptek. „Majd holnap, ha kipihentem magam. Majd holnap.”

Közben Jörgeson összeszedett néhány tekercset a belső polcokról, kiparancsolta a sarokban lévő ládát, és néhány rúna falra égetésével egy mosdótálat és vízzel telt vödröt teremtett a helyére. Rana csodálkozva nézte a mozdulatokat, ahogy a szobát könnyedén átrendezte.

– Egyelőre ennyit tudok tenni, de holnapra megpróbálom elintézni, hogy igénybe vehesd a barlangfürdőink egyikét – emlékezett Rana korábbi kérésére. – Valami egyéb?

Közben az ajtón kopogtattak. Egy vézna, vörösesszőke hajú, szeplős kamasz fiú állt a folyosón, aki ideges rezdülésekkel mozgott. Egészen olyan öltözetet viselt, mint Jörgeson, csak rajta valahogy gyerekesen állt. Hiányzott belőle az erő.

– Uram, a nagymester hívat – jelentette illedelmesen.

– Egy pillanat – felkapta az asztalra készített tekercsek egyikét, visszanézett a másik szobában tétován álló lányra, és rámosolygott. – Rajtam kívül más ide nem jön, nem fognak zavarni. Aludj jól!

– Persze – bólintott a csukódó ajtó felé.