W.J.Lilah: Gyógyítók – 2. részlet

Előző részlet

Hebrin, a Hármak kolostora – 96 évvel korábban, Terzelt háborújának első napja

Fhey bátorítóan megszorította társnője kezét, ahogy a novíciák között beléptek a templomba. Feszülten nézett körbe. A magas boltívek alatt fáklyák és lángtartó üstök világítottak a mágikus fények helyett. Fagyos szél fújt keresztül a kitört oldalablakokon, de az üvegcserepeket már feltakarították, és a szétéget padsorok helyét is csak fekete koromfoltok jelezték. Nem szólt az orgona, ahogy énekhang sem hallatszódott, és virágdíszeket sem lehetett látni. Lépteik ütemesen kopogtak a nyomasztó morajban.

Terzelt harcosai komor arccal álltak sorfalat az oltárig, ahol az Apát vezetésével vártak rájuk a felavatásukhoz készülődő papok. A novíciusok már átestek a szertartáson, sárga-szürke ruháikban térdelve imádkoztak az oldalhajóban.

Fhey tudatában felerősödtek a varázslatok. Érezte a papok erejét, a harcosok fegyvereinek vibrálását, az oltár tompa örvénylését, és a novíciusok erőtlenül rezgő imáit. Figyelmét újra és újra magára vonzotta a fekete gömb, ami  az énekkar félretolt emelvénye felett lüktetett. Alatta lépcső vezetett lefelé, amit sárgafényű varázslat fedett. Fhey megtorpant, ahogy a gömbben megérezte Dexin halálisten erejét. Társnője értetlenül tovább vonta az oltár felé.

Fhey tudta, hogy képességével a varázslatok ilyen érzékelésére egyedül van, és nagybátyja intelmének engedelmeskedve társainak sosem beszélt tapasztalatairól. Most mégis azon gondolkodott mihez kezdhetne tudásával, hogy elkerülje a rá váró szertartást.

Nem akarta a harc istenét szolgálni.

A papok lépésről lépésre hangosabban mormolták Terzelt himnuszát. A novíciákat felsorakoztatták az oltárhoz vezető lépcső aljában, és első társnőjüket felvezették. Az alázat nevében le kellett térdelnie. Fájdalmasan felnyögött, amikor előrenyújtott karja felett elsuhant a kard, ami felhasította bőrét. Az oltár pulzált egyet vérének pöttyeitől. Az Apát megtörölte kardját és szavai fellobbantották az ima erejét.

Két harcos oldalra rángatta a lányt, akinek ruhája máris beszürkült. A sárga szín éppen csak az ujjakon jelent meg. Nyakába akasztották az acélból készült medált, amely Terzelt két egymást keresztező pengéjét ábrázolta, és térdre lökték. A lány karját szorongatva kuporodott a fiúk közé, hogy velük imádkozzon.

Fhey undorodva elfordult.

Ennek nem így kellene történni. Terzelt oltári áldozata csak az utolsó magasztos pillanat lehetett volna a felavatásban, amit nemes küzdelem előz meg a harcias elszántság bizonyítékaként. Akkor a kiomló vér a bátorság jele lenne, és nem ilyen kikényszerített adomány. Az ima is hamis volt, csak gyengén csordogált belőle az erő. Ahogy Fhey második társnőjét figyelte, gyomrában megkeményedett a harag. Évek óta várta saját felavatását, ami csak tizenhatodik születésnapja után következhetett volna. Fiatalabban nem tehetett fogadalmat Ehlie szolgálatára, ahogy az áldott böjtöt sem engedték neki.

„Nem vehetik el! Így nem!” Elfordult, hogy ne kelljen látnia az újabb megsebzett lányt, és kibuggyanó vérét az oltárkövön. Tekintete a fekete gömbre szegeződött, ami éppen úgy lüktetett, mint fülében a vér. Fhey lehunyta szemét, kereste Ehlie szelídségét, de képtelen volt megtalálni. Csak szívének dobolását, távoli léptek koppanását, kardhüvely csattanását találta belső nyugalma helyett. Ökölbe szoruló kezein elfehéredtek ujjai.

A fekete gömb lejjebb ereszkedett.

Fhey beleszédült a felismerésbe, hogy az Dexin hebrini főpapjának utolsó varázslata, ami ellen Terzelt papjainak imája tehetetlen. Kísértést érzett, hogy felé nyúljon, és hívja.

Erős marok ragadta meg felkarját, és az oltár lépcsőjén felfelé vonták. Fhey nem ellenkezhetett a harcossal, tekintetét továbbra is a fekete gömb tartotta fogva, ami lépcsőfokonként nagyobbnak látszott.

Fheyt az oltár mellé állították, ima halk moraja vette körül. Bal karját előre rántották, és ruhaujját felhajtották, hogy a kard pengéje akadály nélkül vághasson bőrébe. Érezte a vállaira nehezedő kezet, de térdei nem engedelmeskedtek. Dacosan emelte tekintetét az Apátra, aki elfordult tőle. Eltette kardját, és lesietett az oltár lépcsőin. Fhey válláról lekerült a nehéz kéz, és a mögötte állók zavartan elhallgattak. Az Apát a kereszthajóban megszüntette a lejáratot védő sárga varázslatot. A felérkező harcosok egy fehérruhás ázott alakot támogattak, a férfi hosszú fekete haja víztől csöpögve tapadt a hátára.

– Bácsikám! – kiáltotta Fhey, ahogy Tehora ismert.

Hiába vergődött, a mögötte álló harcos vasmarkának szorítása visszatartotta. Nem eresztették. Nem hallotta, amit az Apát mondott. Nem tudhatta mitől gyenge Teho, csak a lépcsőn felfelé áramló különös erőt érezte, ami pillanatról pillanatra jobban zavarta. Hullámzó suttogás költözött a tudatába, és halántéka görcsölni kezdett. Fülére szorította kezeit, de ezt a morajlást nem zárhatta ki. Őre értetlenül rázta vállánál fogva, kénytelen tartotta meg, ahogy Fheyt cserbenhagyták lábai. Ernyedve kuporodott az oltár mellé, ahol a harcos végül magára hagyta.

A körülötte állók mind az Apátot figyelték, aki visszazárta a sárgafényű erőteret a feljáraton. Fhey elméjében ettől elcsitult a zúgás, és tagjaiba visszatért az erő. Mielőtt újra rá figyeltek volna, oldalra szökkent, és Tehohoz rohant.

– Állj! – kapott utána a harcos, de csak ruhaujját szakította le.

– Nem bánthatjátok! – Elszántan lökdöste a harcosokat, akik elengedték Tehot. Fhey izgatottan fordult szembe az Apáttal. – Nem bánthatjátok!

– Elég ebből, te lány! – dörren rá a főpap. – Nézd meg jobban, mi nem bántjuk!

– Fhey… – suttogta Teho remegve, és magához öleli unokahúgát.

Fhey átnedvesedő ruhája ellenére jóleső melegséget érzett az ölelésben. Gondolkodás nélkül koncentrált, ahogy Tehotól tanulta. Sérülést keresett, amit meggyógyíthatna, és ami magyarázná Teho gyengeségét. Nem talált ilyet, de ereje mégis szabadon áramolhatott nagybátyjába, akinek légzése szabályosra lassult. Fhey környezetéről megfeledkezve tovább koncentrált, és a magyarázatot kereste. Lélegzete is elakadt, amikor rátalált a rezgésre, ami Ehlie harmóniáját zavarta. Halántékába letaglózó fájdalomként nyilallt Terzelt hatalma, és hálás volt az Apátnak, aki elrántotta nagybátyja mellől.

– Vigyétek vissza! – adta át egy harcosnak.

– Domokos, engedd el! – egyenesedett fel Teho, és visszahúzta a lányt.

– Miért nem tudtál északon maradni, ahogy tanácsoltam neked? – Csóválta fejét az Apát, és Tehohoz hajolt. – Ne állj ellen, akkor megmenthetlek!

– Miről beszélsz?

– Téged is Terzelt papjának szentellek.

– Engem is? Kit még?

– Kegyelmet kap, aki felveszi Terzelt pengéit!

– A gyerekek… – Teho szomorúan tekintett körbe. – Ezért kényszeríted rájuk a felavatást?

– Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd, Teho! Tudom, hogy beleolvastál a levelezésembe, mielőtt északra mentél.

Fhey érteni kezdte, hogy az Apát a papnövendékek életét akarja megmenteni a felavatással. Mégsem tudta elfogadni, hogy ez lenne az ára egy olyan háborúnak, amit éppen úgy nem akart, mint Terzeltet követni.

– Elárultátok az uralkodót… – remegett meg Teho keze a vállán.

– Hagytalak elmenni. Azzal, hogy visszajöttél, nem maradt választásod! Hozzátok!

– Mégis mit gondoltatok? Ettől összeomlik a birodalom! – Teho elütötte a felé nyúló harcos kezét.

– Akkor összeomlik! – fordult vissza az Apát. – Terzelt még az uralkodónak sem engedheti, hogy kisemmizze. Nem veheti el sem a jogainkat, sem a vagyonunkat.

– De ti…, ez lázadás!

– Ez háború! A Hármak így döntöttek, és ezt Ehlie egyetlen főpapja sem kérdőjelezheti meg.

– Ez nem Ehlie akarata! Mi nem pusztítunk!

– Ezért van szükségetek Terzelt áldására! – hangja visszhangot vetett a templomban.

Szavait erősödő moraj követte, ahogy az oltár körül álló papok ismét imádkozni kezdtek, hogy a felavatási szertartást folytathassák. Az Apát előhúzta kardját, ami immár sárga fénnyel ragyogott, és Teho mellkasának szegezte.

– Miért nem akarod megérteni, hogy nincs más választásod, mint Terzeltet szolgálni?

Fhey kétségbeesetten figyelte, ahogy nagybátyja zekéjét felhasítja a varázslattal élezett penge. Rémülten nézett az Apátra, aki róla nem vett tudomást, Tehot figyelte, aki szokatlanul erőtlen volt. Fhey értette az okát, de nem tudta hogyan segíthetne. Kereste a megoldást, és tekintete ismét a felettük egyre határozottabban lüktető fekete gömbre szegeződött. Hiába érezte Teho tiltását a futó tekintetváltásban, Fhey beengedte elméjébe a feketeséget.

Szeme elvesztette a fényt, és Dexin valaha élt főpapja befurakodott a gondolataiba. Fhey csak a fekete gömb felszínét érintette, és a félelem fagya rántotta össze a gyomrát. Még sosem tapasztalt ehhez fogható hatalmat. Közben a mögötte álló harcos az oltár felé taszította, és Fhey az alsó lépcsőn térdre esett. Látása visszatért, ahogy összerándult. Ösztönösen fordult a vízoszlop irányába, ami a feljárót záró sárga varázslaton keresztül emelkedett ki. Tudatából az ismét megjelenő ellenállhatatlan zümmögés kiűzte a halálisten jelenlétét.

– Viktor? – suttogta Teho meglepetten.

Az Apát indulatosan elsietett mellettük.

– Vigyétek őket az oltárhoz! – parancsolta, és a katonák előbb Tehot, majd Fheyt is magukkal vonszolták.

Közben a feljáró varázslatának fénye gyengült, az Apát kántálása látszólag hatástalan maradt. Fhey érezte a mágikus erők erősödését, a felfelé áramló zümmögés fájdalmassá vált, képtelen volt a környezetére figyelni, de a fekete gömb megmozdult felettük. Tekintete rá szegeződött.

– Eszedbe ne jusson! – suttogta Teho, akit papok fogtak közre, és az oltárhoz térdeltették.

Ahogy az Apát varázslata széttört, és a feljárat szabaddá vált Fhey földre esett a fájdalomtól.

– Eresszétek el! – kiáltotta egy férfi, és alaktalan csillogás áramlott feléjük.

– Vízmágus – suttogták Terzelt hívei.

Harcosok mozdultak a betolakodó ellen. Sárga fénnyel derengő fegyverek jelentek meg a papok kezeibe. Fhey beleborzongott Terzelt himnuszának zsongásába. Feje lüktetett, könnyező szemével csak elmosódott foltokat érzékelt. Hallotta a kardok érces csörrenését a kereszthajóban, izgatottan kiáltoztak körülöttük, és a víz áramlása felkavarta a levegőt. Pára nedvesítette bőrét.

Fázott, mire fájdalma csillapodott, és könnyeit elmaszatolta annyira, hogy lásson.

Surrogva húztak kardot fölötte, Teho karja kifeszítve feküdt az oltáron.

– Ne! – Fhey kiütötte a pap kezéből a fegyvert, ami pengve legurult a lépcsőn.

A pap ledöbbent. Fhey kezét emelte, újra érezni akarta azt a hatalmat, ami ellen Terzelt hívei tehetetlenek. Vére vadul lüktetett, ahogy a gömb felé mozdult. A pap közben felvette kardját, tekintete vészjóslón szegeződött a lányra, társai ingerülten mozdultak felé. Fhey megnyitotta elméjét Dexin feketesége előtt, de szemeit egy tenyér takarta el.

– Nem éri meg! – hallotta Teho rekedt hangját.

Kard markolata sújtott rájuk, bácsikája nyöszörögve térdre esett. Fhey ijedten hajolt hozzá, kezével védte a második ütést, aminek lendületétől három lépcsőfokot lejjebb gördült. A márvány hideg éle vágta vállát és tarkóját, sajogtak térdei, karja a teste alá csavarodott, és szemeit hiába nyitotta ki.

Nem látott.

Elméjét kitöltötte Dexin hatalma, ami úgy söpörte el Fhey utolsó ellenállását, mint forgószél a szalmakazlakat. Hideg vihar volt, egy ősi jelenlét. Maga a semmi. A halál ölelésétől Fhey lélegzete is elakadt.

Teho valahol messze ismételgette a nevét.

Fhey szemei után teste is elvesztette az érzékelést. Talpa alatt nem volt szilárd talaj, kezeit hiába nyújtotta, csak levegőt markolt. Bőrének minden pontja zsibbadt a fagytól. A kiáltások elhalkultak körülötte, néma sötétségbe rántotta az örvény, aminek közepén vergődött. Nem tudott kitörni. Egyedül bal csuklóját érezte, a meleg fém karkötőt, amit édesanyjától örökölt. Ősei ereje fülébe suttogott, ahogy másik kezének ujjai ráfonódtak csuklójára. Ismét látta a fényt, de nem irányíthatta az ezüst villanásokat.

Félt.

Azzal, hogy a fekete gömbért nyúlt, Dexin papjainak bosszúját engedte szabadon. Hiába értette meg a körülötte tomboló erőt, tettét már nem fordíthatta vissza. Szívét a megbánás szorította, miközben lelkét a kételyek marták. „Mi történik?” Fhey testét ezüst derengés védte a körülötte tomboló sötétségtől, és ő azt kívánta ez a derengés védjen meg mindenki mást is.

Lehetetlent kívánt.

A felerősödő suttogás kitöltötte a némaságot. Melegség áradt szét a testébe. Ujjai élettel teltek, képes volt lyukat szakítani az áthatolhatatlan örvényen. Elmosódott foltokban a templom képei kavarogtak körülötte. Dexin erős volt, de az ezüst ragyogás erősebb.

A fekete szorítás csökkent, karjai és kezei újra engedelmeskedtek. Emberek kiáltásait hallotta. Szitkokat és sikolyokat. A suttogás tovább duruzsolt a fülében. Kivált belőle Teho hangja. Fhey tagjait hideg remegés rázta, ahogy ráeszmélt a valóságra. A kemény kő nyomni kezdte a hátát. Fuldokolva köhögött az oltár lépcsőin fekve.

– Mi volt ez az ezüst villanás? Hová lettek a többiek? – kérdezte a feléjük közeledő vízmágus.

– A város… megvédte őket – sóhajtotta Teho fáradtan. – Az ősi pajzs elnyelte Dexin pusztító erejét.

– Megvédte a papokat? – nézet felfelé a mágus.

– Minket védett meg.

Fhey fájón nyitotta ki szemét, ahogy felült. Hunyorogva körbelesett. Csak hárman voltak a templom megcsonkított romjai között. Egyetlen ólomüveg ablak sem maradt épségben. A tető hiányzott. Néhány kőből rakott ív még jelezte a valaha volt boltozatot, de a legtöbb pillér tetején csak a csonkjaik meredeztek. Derengő fehér felhő fedte a sötét eget, amilyet Fhey korábban még sosem látott. Tudta, hogy varázslat, de nem érezte.

– Mi történt? – nyögött, ahogy feltápászkodott.

– Mondtam, hogy nem éri meg – Teho hangja erőtlen volt, akárcsak tagjai. Remegve terült el a földön.

– Bácsikám? – kuporodott mellé Fhey, és elborzadt a látványtól.

Teho csukott szemeiből vér szivárgott.

– Mennyi idő, amíg meggyógyítod? – kérdezte türelmetlenül a vízmágus.

– Viktor… ezt én nem tudom…

– Majd én meggyógyítóm – éledt fel Fhey.

– Nem, lányom. – Sóhajtott keserűen Teho, ahogy elhárította a lány kezeit. – Ezt nem lehet gyógyítani.

– Miért ne lehetne?

– Még akkor sem tudnád, ha lenne hozzá erőd.

Fhey koncentrálni próbált, de képtelen volt belsejében nyugalmat találni. Fülében csak az idegesítő zümmögés, és a távoli suttogás lett hangosabb, de már egyik sem okozott fájdalmat. Nem érzett magában varázserőt.

– Keríts valahonnan kötszert! – bökte meg a vízmágus.

Fhey bizonytalanul felegyenesedett, tanácstalanul nézett körbe, hiszen kötszereket csak a gyógynövények raktárában találhatott, ami három udvarra volt. A templom kidőlt kapuja felé indult, közben a vízmágus távolodó zsörtölődését hallgatta.

– Viktor, senkit nem hibáztathatsz. Ez Dexin varázslata volt – ellenkezett Teho.

– Nem érdekel kinek a mije… értelmetlen háborúk, és értelmetlen áldozatok…

– … Fhey volt… az értelme…

– De a szemeid!

– Nem csak az én látásomat vette el…

Fhey zaklatottan fordult be a falmaradványok mögött. „Az én hibám!” A gondolat görcsbe szorította a torkát. Ellenállt a sírásnak, de arcizmai remegtek, ahogy a gyógyfüves udvar sértetlen épületei mellett elhaladt. Benyitott a raktárba, szemcseppes fiolát, sebgyógyító füveket és kötszert gyűjtött egy vászonzsákba. Kilépve felnézett a furcsán fehér égre, a párás felhő kupolaként borult a kolostorra. Fhey a kötszereket magához szorítva könnyeit nyelte. Nyomasztotta a kihaltság. Még a kerengőn járt, amikor mellkasában berezonált egy dörrenés. A remegés végigfutott a talajban, visszhangot vetett a csupasz kőfalakon. Cserepek rázkódtak a tetőkön.

Felettük az égen ezüstfény rúnák hulláma suhant át.

Fhey megtorpant a döbbenettől. A döngés és a remegés megismétlődött. A párafelhő felfénylett, egész felületén rúnák gyúltak, és a következő döngés sokkal halkabb volt. Fhey futásnak eredt.

A templomban Teho éppen csak ülő helyzetbe tornázta magát az oltárnál. Valaha fehér ruháján most friss vérfoltok vöröslöttek. A vízmágus lépésekkel távolabb kémlelte az eget.

– Ki akar áthatolni a város pajzsán? – Viktor maga köré gyűjtött egy kevés vizet a környező talajból, majd nagyívű mozdulattal küldte útjára a magasba. Fheyre mosolygott. – Kötözd be a sebét, és amint kész vagytok, visszamegyünk északra.

– Néhány napig itt kell maradnunk – szuszogta Teho, és engedelmesen tűrte, hogy Fhey szemvidítófű olajával kenje be szemeit.

– Miért akarsz itt maradni?

– Nem jutnék messzire, hacsak nem viszel a hátadon – sóhajtott.

– A kapunál Terzelt egyre dühösebb papjai kopogtatnak, természetesen nem várjuk meg, hogy bejöjjenek!

– A pajzs nem engedi vissza őket, de amíg ott vannak, mi sem mehetünk ki.

– Nem arra megyünk, és akkor cipelnem sem kell téged.

– Merre akarsz menni?

– Az alsóvároson keresztül.

– Remek…

– Ugyan, ti gyógyítók vagytok, nincs mitől félned!

Fhey közben diolevéllel bélelte a tiszta gyolcsot, és felkötötte nagybátyja arca elé. Hiába kívánta, hogy gyógyító erő áradjon tenyereiből. Mióta visszatalált abból a fekete örvényből, a varázslatok eltűntek a környezetéből. Nem érezte az oltár jelenlétét, sem a fejük fölött ragyogó fényboltozat rúnáit. A folyamatossá váló remegés is csak a lábaiban és a tüdejében vibrált. Mintha ő is megvakult volna. Felállt, és felsegítette Tehot.

– Kész vagytok? – lépett melléjük Viktor, és egy hangos dörrenés ismét megrázta a templomot.

Fhey torka összeszorult, csak bólintani tudott. A vízmágus jelenléte sem volt több, mint egy közönséges emberé, ahogy Teho vállait átkarolva levezette őket az oltár lépcsőin. A kereszthajó padlónyílásában a szűk lépcső sötétbe veszett. Fhey csodálkozva nézte, ahogy a mágus előre megy, érintésétől az alacsony mennyezeten halovány derengés gyúlt, ami tovább követte őket.

A folyosók szögletessége idegen volt. Sehol egy boltív, vagy díszítés, csak a hajszálvékonyan illeszkedő matt fémfelület. Fhey kíváncsian érintette meg a hideg falat, de hiába várta, nem érezte az ősi erőket. Csak tudta, mit kellene éreznie. Gyerekkora meséi jártak a fejében, és a szűk folyosón tett minden lépés kétségbeejtő ürességet hagyott benne.

A duplaszárnyú ajtó nem különbözött a falaktól, csak az illesztések voltak szélesebbek. Előtte  négy fekete oszlop burkolózott félhomályba. Viktor tenyereit az egyiknek nyomta, érintésétől rézsárga fénnyel felragyogtak a rúnák. A kapu szisszenve csúszott félre, és Viktor fájdalmasan összegörnyedt.

– Mondtam, hogy nem jó ötlet erre jönni – Teho tapogatva kereste mellettük az oszlopot. Fhey odatámogatta, és csodálva nézte, ahogy Teho érintésétől ezüstfénnyel gyúlnak ki a jelek.

– Csak a rúnák csarnoka – egyenesedett fel Viktor, mélyeket sóhajtva, mint akinek nehezére esik a mozgás.

– A szellemek háza találóbb lenne… – motyogta Teho, és megszorította az őt támogató Fhey kezét. – Csak a padlót nézd!

Lépteik kongva kopogtak, a rúnák sárga és ezüst derengése követte őket. Fhey képtelen volt tekintetét a földre szegezni, pedig az is épp olyan fekete volt, akár a falak, és a sötétbe vesző oszlopok sora. Jelenlétüktől a magasban derengő síkmennyezeten is számtalan jel fénylett fel.

Árnyék suhant felettük, és Fhey összerezzent. Teho megtorpant, kitapogatta a lány arcát.

– A padlót nézd!

– Csak a szájuk jár, nem árthatnak nekünk! – sietett Viktor a terem közepén álló kerek asztalhoz.

Fhey szorongva sütötte le szemét, ő semmit nem hallott. Csak az árnyak követték. Tehoval elérték a kerek asztalt, és Viktor tenyérnyi gránitgömböt helyezett a közepébe. Szavai ősi nyelven szóltak, és Fhey értette őket, de nem érezte hatalmukat. Fagyos rántás futott végig a testén. Kétségbe esve omlott az idegen kupola nyirkos padlójára.