W. J. Lilah: Gyógyító

Elragadtatás

Dhá tartomány – egy hegyi falu, napjainkban

A fogadó ablakának apró tábláját a növekvő kék hold töltötte ki. Csak három nap volt teliholdig. Az ablak előtti asztalkánál gubbasztó férfi elfordult a fényes korongtól és elbizonytalanodva körbenézett.

„Nem itt kellene lennem” – csóválta fejét, kiürítette kupáját és felállt.

Az alig harminc házból álló falucska ivójában a zene minden beszédet elnyomott. A hegedűk, dobok és csörgők ritmusa, az alkoholos párlatok gőze és a bódultan táncoló sokadalom lehetetlenné tette, hogy a gyógyító asszonyról kérdezősködjön.

A mulatozók többsége amúgy sem tudott volna neki választ adni, mivel a ma érkezett kereskedőkhöz tartoztak. Kevés falusit látott közöttük, bizalma pedig egyikhez sem volt. Egy szívélyes útbaigazításnál most többre volt szüksége. Nem akarta veszélybe sodorni őket, ahogy szándékait sem akarta elárulni nekik. Jörgeson nem kockáztathatott, elvégre nem a saját életéről volt szó.

A fogadóból kilépve, távolabb kezdte keresni a megoldást. Az elszórtan álló házak között az embereket figyelte. A megrakott szekerekkel utazó árusok családjaikkal együtt vándoroltak, így az ide vezető hegyi utat is több mint öt nap alatt tették meg. Ez idő alatt Jörgeson megismerte őket annyira, hogy most könnyedén meg tudta különböztetni a kereskedőket a helyiektől.

A legtöbb szekér és málhás állat a falu szélén verődött táborba. Köztük csak elvétve lehetett meglátni a fekete-szürke-sötétkék ruhákat viselő falusiakat, akik egyre jobban beleolvadtak az alkonyi szürkületbe. Néhány udvaron vonóállat nélküli kocsi árválkodott, körülöttük tarka ruhás alakok sürögtek. Mások határozott céllal siettek a házak között, néhol gyerekek futkostak izgatottan vagy idősek álldogáltak szemlélődve, mintha nem értenék a sietség okát.

Az idegenek élettel töltötték meg a falut.

A nyári este egyre hűvösebb lett, előkerültek a meleg kendők és mellények. Talán ugyanezen okból, talán csak az ünnepi hangulat kedvéért tábortüzeket gyújtottak.

Az ivó mögött magasra csapó lángokkal égett a legnagyobb máglya. Az itt összegyűlt emberek a kereskedőket vezető öreg híreit hallgatták a világ történéseiről, de az életvidám embert ismerve, az előadás mostanra kimerítette a valós eseményeket és a mesemondás fordulataival vált varázslatossá. A gyerekek arcára kiülő izgalom ezt minden arra járóval tudatta.

Jörgeson nem sok figyelmet szentelt az öreg szavainak, nem beszélte a vidék nyelvét, ezért a jelentésüket sem értette varázslat nélkül, ami elmosta az öreg beszédének ízeit. Ám annál inkább figyelt a hallgatóságra. Kicsik és nagyok is elmélyülve hallgatták, de a gyerekek mégis lelkesebben tapsoltak, ha tetszett nekik a fordulat, szájra tapasztott kézzel izgultak, mikor veszély közeledett, és volt olyan kislány, aki felsikoltott, ha a hőst megtámadták.

„Egy gyerek talán segíthetne” – tűnődött a férfi önkéntelenül elmosolyogva, ahogy egyik arcról a másikra tévedt tekintete.

A gyerekek nyitottabbak voltak az idegenekkel. Nem gyanakodtak a kelleténél jobban, és sokkal több igazságot árultak el, mint egy felnőtt, de ami még fontosabb volt, nem hazudtak szándékosan. „Ha egy valódi gyógyítót keresek, akkor a gyerekek biztosan ismerik.”

Jörgeson alig két hónapja hallott erről a faluról és az itt élő gyógyító asszonyról először. Csodás gyógyulásokról, nagytiszteletű füves emberekről, különleges gyógyitalokról vagy gyógykenőcsökről úton-útfélen suttogtak. Ha az ember vette a fáradtságot, felmutatott némi pénzt és türelmesen kivárta az eseményeket, néhány óra kérdezősködés után elvezették ezeknek a csodáknak a forrásához. Jó pénzért és nagy titokban.

A kíváncsi idegen végül örülhetett, ha egy koszos pincében kötött ki, ahol minden vagyonát elkérték gyanús üvegekben csillogó ígéretekért. Ahhoz, hogy valódi gyógyítóval lehessen találkozni már többre volt szükség.

Jörgeson először erről az esetről sem gondolt többet. Csalimesének tartotta, amivel egy messzi falu hívogatta az utazókat. Látott már ilyet. Szentelt forrásvíz éppen annyira lehetett a történetek mögött, mint csodatévő tyúktojás vagy egy áldásos gőzöket eregető hegyi barlang.

Most mégis itt volt.

Nézte a nagy tűz körül összegyűlteket és nem látott hamisságot. A helyiek nem mesélték saját gyógyulási történeteiket és egyetlen gyanús üveg sem adatott kézről kézre. Nem házalt senki különleges gyógyfűkeverékekkel sem. A kereskedőket régi ismerősként fogadták, megbecsült vendégei voltak az őszinte örömről tanúskodó aratási ünnepnek.

Ez a felismerés mégis nyugtalanító gyanút ébresztett Jörgesonban.

Rossz érzéseinek forrása nem sokkal előtte, a fűben ülve igyekezett elvegyülni.

A karavánnal Terzelt két papja és hét harcosa utazott. Ez önmagában nem volt furcsa, Terzelt a harc és küzdelem megtestesülő istene volt, papjai és harcosai a birodalmi háborúk óta a rendet, és így a biztonságot jelentették az utazók számára. Gyakori volt, hogy az egyháznak kínált adományok ellenében harcosok kísérték a kereskedőket.

Mégis annak a szemében, aki tudott ezt-azt a harc istenének egyházáról, ahogyan Jörgeson is, ez a kilenc ember mást jelentett, mint őrző-védő kíséretet.

Terzelt fiatal szőke papja, aki az idevezető úton emberek közé sem merészkedett, most ott gubbasztott a nézők között. Nevetett a gyerekekkel; kiabált, mikor azok kiabáltak; tapsolt, ha tapsoltak; és egy négy év forma kislánynak még azt is megengedte, hogy a jobb kilátás reményében a nyakába üljön.

Jörgeson keserűen nyelt egyet, ahogy az idillt figyelte. A szőke pap tudta, mit csinál.

Már öt nappal ezelőtt felismerte; az első pillanatban, mikor látta a papokat; hogy a fiatal férfi bőrkesztyűje alatt az inkvizítorok pecsétjét rejtegeti.

Ez a tény Jörgesonnak elég volt ahhoz, hogy eredeti útitervét megváltoztassa. Számára az inkvizíció minden volt, ami miatt Terzelt vallása elfogadhatatlanná vált. Megmenteni egy ártatlan a vallatástól és kínhaláltól, még úgy is jó ötletnek tűnt, ha ezzel ellehetetleníti jelenlegi feladatát; de talán még hasznára is lehet.

Minél előbb beszélni akart a helyi gyógyítóval. A faluban látottak alapján hinni kezdte, hogy az illető nem egy kuruzsló. A papok előtt akarta megtalálni. Ha sikerülne feltűnés nélkül figyelmeztetni, akkor elkerülhetné a magyarázkodást és minden későbbi bonyodalmat. Ez lenne a legjobb.

Töprengve telepedett le a tábortűztől távol, de ügyelt rá, hogy a szőke pap hallótávolságban maradjon. Figyelte szavait és remélte, a beálló éjszakai sötétségben ő maga észrevétlen maradhat. A távolban lobogó máglya fényei ezt nagyban megkönnyítették, köpenyébe burkolózva megbújt a hosszúra nyúló árnyékokban.

Ahogy telt az idő, a kék hold egyre magasabbra emelkedett és a vörös hold is megjelent a horizonton. A közönség soraiban lassan megfogyatkoztak a gyerekek. A felnőttek kisebb csoportokba tömörülve kezdtek beszélgetni. Volt ahol énekeltek, de olyan társaság is akadt, ahol minden pohár áldomás után egyre hangosabban hirdették jókedvüket.

A szőke pap egyre kevesebb figyelmet fordított az emberekre. Már csak azokkal a gyerekekkel beszélgetett, akiket szüleik még nem parancsoltak be a házba.

Jörgesont mulattatta a ravaszság, amivel egy Emma nevű tizenéves lány kitért a pap kérdései elől. A gyerek ártatlanul védte a gyógyítót, amivel csak kíváncsibbá tette a férfit. A kislány hamar úgy döntött, hogy nem megy többet a szőke idegen közelébe, aki ezek után, akárcsak Jörgeson, messziről figyelte a gyerek minden mozdulatát.

Talán Emma észrevette, hogy figyelik, de mikor elaludt egy idős asszony ölében, minden további érdeklődés elvesztette a jelentőségét.

„Majd holnap. Aztán irány Pinj városa és a Kék Hold Ünnepe.” – határozott Jörgeson. Kezdte hidegnek érezni a tűz távolságát és a háta mögött tornyosuló hegyi levegőt. Éppen felállt volna, mikor közvetlenül mellé telepedett valaki és karjánál fogva visszahúzta. Meglepetésére Terzelt másik, megnyerő külsejű, idősebb papja mosolygott rá.

–       Terzelt minden harcos szívét megérinti. Csodálatos Isten! – suttogta lágyan, a kelleténél közelebbről – csak kérned kell és csatlakozhatsz harcosainkhoz.

–       Én… nem… – Jörgeson zavarában azt sem tudta mit mondhatna, ez a félreértés váratlanul érte.

–       Nem kell szégyellned a szemeidben csillogó vágyat, amivel a társamat figyeled – a másik végre hátrált, és eltüntette arcáról a tenyérbe mászó vigyort. Vonásai megkeményedtek, ahogy hangja erőt sugárzóvá vált – Terzelt még a te szívedet is látja, … mágus.

Jörgeson képtelen volt válaszolni. A pap utolsó szavai anyanyelvén szóltak, a fordító varázslat torzítása nélkül. A távozó pap hátára meredt és tekintetével ölni készült, de csak kettőt pislogott. Az indulatokat és a meglepetést félretolta, megvonta a vállát és megfordult.

„Majd holnap.”

Mielőtt egyetlen lépést tehetett volna a környező sötétséget közeli lángok fénye szaggatta darabokra. Hirtelen támadt hőhullám perzselte a bőrét, ahogy a fogadó szalmateteje lángra lobbant. A körülötte állók riadt tétovázása sikoltva csapott át menekülésbe.

Jörgeson a legközelebbi bükkfa törzse mellé húzódott, hogy ne sodorják el az emberek. A hangzavar ellenére jól hallotta Terzelt előbbi papjának kántálását a sima fatörzs mögül.

Távolabbi is házak kezdtek lángolni, szénakazlak és istállók. A lángok szabálytalanul lobbantak fel a falu különböző pontjain.

–       Gyújtogatók? Banditák? – kérdezte a papot, mikor az befejezte a monoton szöveget.

–       Minden bizonnyal – fordult át a fa törzse mentén a kérdezett – három csoportban vannak. Mindent felgyújtanak, ami az útjukba kerül. Huszonhét férfi és négy nő, kardokkal, lándzsákkal, íjuk nincsen. Többnyire részegek.

–       Bármilyen varázslat?

–       Nincsen – rázta fejét a másik és közben barátian elmosolyodott – Már csak huszonegy férfi és két nő. Mi elintézzük őket, te csak foglalkozz a tűzzel.

A pap nem várta meg a választ, biztatóan vállon veregette Jörgesont és sietve belevetette magát az egyre növekvő zűrzavarba.

A férfi fancsali képpel hunyta le a szemét. „…te csak foglalkozz a tűzzel” visszhangzott a fülében. Figyelmen kívül hagyta a pap parancsoló hanghordozását és koncentrálni kezdett.

Hátát a hideg fatörzsnek vetette, csukott szemei előtt egyre tisztábbá váltak az égő házak, a tábortüzek, minden égő fadarab, fű és szalmaszál. A faluban lobogó legapróbb láng is helyet kapott a tudatában.

Érezte a tűz mohóságát. Érezte forróságát. Látta az utakat, melyeken terjedni képes és ismerte az állatok és emberek félelmét, mikor bőrükhöz értek a mohó narancsnyelvek.

Látta a banditák kezében a fáklyákat, amikkel újabb és újabb épületeket gyújtottak fel. Ismerte a széttört pálinkásüvegek tartalmát, amivel segítették a tűz terjedését. Élvezte a gyújtogatók arcára kiülő döbbenetet, mikor a lángok nem engedelmeskedtek nekik.

A három csoport gyorsan dolgozott. Jörgesonnak nehézséget okozott, hogy a szaporodó tüzek mindegyikét uralma alá vonja. Hiába volt nagyhatalmú tűzmágus, még számára is lehetetlenség volt egyetlen varázslattal eloltani ezt a lángtengert.

A tűz természete az égés volt, nem az elhamvadás.

Hiába próbálta elvenni a lángok erejét és megálljt parancsolni terjedésüknek, ezt a tüzet nem ő hívta életre. Ez a környező anyagból táplálkozott és ő örülhetett annak, hogy lassan képes volt irányítani. Be kellett érnie annyival, hogy megvédi az embereket és az állatokat.

Ez sem volt egyszerű.

A lángoló házak lakói gyakran kiszámíthatatlan irányba indultak. Nem vették észre a felkínált ösvényeket, nem ismerték a korlátaikat. Volt, aki mindenáron egyetlen vödör vízzel akarta eloltani a feje fölött égő gerendát, és mire ráébredt tehetetlenségére, már az egész tető lángolt fölötte. Volt, aki csak állt és bámulta az égő istállót, de földbegyökerezett lábai nem engedték, hogy a keservesen bőgő marhákat kiengedje.

Jörgeson arcát gyöngyöző veríték borította, légzése egyre gyorsult. Nehezére esett a lángokat annyira lelassítani, hogy elég időt adjon a menekülőknek. A fogadóban rákényszerült, hogy tűzoszloppal tartsa meg a beomlani készülő mennyezetet. Nem volt kellemes érzés, de engedte összeomlani a már kiürült épületeket.

Közben Terzelt harcosai sietve vadászták le a gyújtogató haramiákat. Nem törekedtek foglyok ejtésére, azzal, aki ellenük emelte fegyverét tiszta szúrással végeztek. A három csoportból lassan kettő lett, végül csak egy maradt, de mielőtt a banditák felfogták volna, hogy veszítettek, ismét szétváltak. Hárman, az alkohol és valami sötét késztetés hatása alatt egy félreeső árnyékzugban bekerítettek egy kislányt és egy idős asszonyt.

Jörgeson egy közeli istálló lassan hamvadó romjai mellett homályosan érezte a jelenlétüket, de egészen addig nem eszmélt rá, hogy az öt alak tíz lépésre van előtte, míg a kislány sikítása át nem szakította mágikus bódulatát. Ugyanaz a lány volt, aki az este folyamán nagy óvatossággal védte a gyógyítót; Emma.

A férfi bizonytalanul indult feléjük. Figyelmének nagy részét még mindig lekötötte a számtalan tűzfészek, de azért tenyerébe robbanásra képes lánglabdát idézett. Az egyik haramia rosszkor nézett hátra, a felé dobott lánggolyó az arcában robbant. A következő alak Jörgeson felé taszította az idős nőt. Mire a férfi sikeresen a földre fektette az eszméletlen asszonyt, a kislány már bemenekült a mellettük égő ház düledező romjai közé.

A banditák utána.

Jörgeson megtorpant az elszenesedő tetőgerendák láttán. A lángok már nem voltak vadak, de a forró levegő, a keserű füst és a ropogó fa egyetlen pillanatra még a tűzmágust is elbizonytalanították. A ház bármelyik pillanatban összedőlhetett.

A következő határozott lépés elkésett.

A férfi ösztönösen elfordult, ahogy tűzaura villant alakja körül, hogy a ráomló szétégett gerendadaraboktól védje magát. Döbbenten bámult bele a felszálló törmelékfelhőbe. Érezte a lángok közepén életre hívott varázslatot, mely megtévesztésig hasonlított tűzaurájára, de ami kétséget kizáróan nem az övé volt.

A lassan ülepedő füstben sietve pásztázta végig a ház romjait. Mire meggyőződött, hogy a törmelék alatt nincsen segítségre szoruló ember, már nem láthatta a menekülő kislányt eltűnni a faluból kivezető erdőszéli úton. Jörgeson vakon vetette magát a távolodó lódobogás után.

Közben a tűz által elemésztett faházak lassan hamvadoztak. A füst elült és a megmenekült helyiek néma döbbenetben figyelték, ahogy Terzelt szürke vértjét viselő harcosok egy valaha volt csűr maradványai közé hordják össze a holttesteket. Egyetlen megégett ember sem volt közöttük, ahogy egyetlen helybéli sem.

A falusiak évekkel később is tévesen Terzelt csodájának vélték, hogy azon az éjjelen csak üres házakat emésztett el a tűz.

◦ ◦ ◦

A nyári éjszaka gyönyörűen nyugodt volt. Ranam lazán hevert a puha fűben és az erdőszéli fák sziluettje mellett az égbolton remegő csillagokat nézte. Imádta a nyugodt, az ennyire nyugodt pillanatokat. Arcán mosollyal elméje elcsitult. Csak a pillanatban létezett. Azon ritka pillanatok egyikében, mikor semmi nem foglalta el gondolatait.

A gyönyörű, a meleg, a teljes nyugalom ölelte.

A völgyben rejlő faluból dob és hegedű hangjait hozta a kellemes szellő. A zene a nyár végét jelezte. A falusiak esténkén az ivóban gyűltek össze, hogy a termést ünnepeljék. A mai mégis különleges alkalom volt. A nap folyamán kereskedők érkeztek. Az egész falu izgatottan nyüzsgött, mindenki az idegenekre volt kíváncsi.

Barátsággal fogadták őket, ezt a vonásukat Ranam különösen szerette, mégis rossz érzéssel szorult össze a gyomra. Védtelennek látta a falut. A falusiak pedig gyengének és esendőnek tűntek.

A lány mégsem inthette őket óvatosságra. Valójában hálás lehetett ezért az óvatlanságért, hiszen hét évvel korábban ő maga is azon a vízmosta köves ösvényen érkezett Emmával.

Azóta megkedvelte az itt élő gazdálkodókat, sőt egyenesen megszerette őket. Ezektől az emberektől tanulta meg, mit jelent a közösség és mit jelent az összetartás. Ez volt az első falu, ezek voltak az első emberek, akik befogadták őket.

Két lánygyerekre a városokban csak fölösleges kenyérpusztító koldusokként tekintettek. Ranam korábban gyakran kényszerült rá, hogy fiúnak álcázza magát. Úgy kevesebb ferde pillantást, és több munkalehetőséget kapott. Némi élelem reményében kemény fizikai munkát vállalt és valahogy Emmát is maga mellett tarthatta. A kislány akkoriban csak öt éves volt.

Bár Emma nem volt vér szerint a testvére, de éveken keresztül az egyetlen volt, akihez tartozott. Ma is jól emlékezett a sötét sikátorra, ahol a talán három éves, koszos és rongyos gyerek apró kezeivel belecsimpaszkodott csupasz lábszárába, hogy az arra kóborló kutyák elől elbújjon mögötte.

Ranam lehetett az egyetlen, aki nem förmedt rá és nem kergette el.

Fájón vallotta be magának, eleinte csak kihasználta a jelenlétét. A közelében tartotta és pajzsként tekintett rá, ami meg tudja védeni. Aztán mindez megváltozott. Emma lett az egyetlen, aki ismerte őt, és aki mégis ragaszkodott hozzá. Egyszerűen szüksége volt erre az ártatlan gyermeki szeretetre.

Mindez régen történt.

Emlékében mélyen éltek a vándorlás nehéz évei, de elevenen élt a megérkezés, a hazatérés öröme is. Jossy néni első barackos pitéje, ahogy Emmát megkínálta és a kislány egész arca maszatos lett a kibuggyanó gyümölcstől. A fogadós arca, ahogy a két fáradt lányt beinvitálta, enni adott nekik és cserébe csak a köszönő szót fogadta el. Könnyen fel tudta idézni a hentes első ferde pillantását és a másodikat is, miután Jossy a lányoknak adta rég nem használt ruháit.

Kitörölhetetlen emlékek voltak ezek, és Ranam már mosolyogva emlékezett. Ennek a falunak a nyugalmában meg tudta találni az igazán fontos dolgokat. Meg tudta találni belső erejét, ami többet ért, mint fizikai ereje.

Nem emlékezett hogyan történt. Mára már úgy gondolt képességére, mint ami mindig vele volt, amit a kezdetektől fogva ismert. Ugyanakkor tudta, szüksége volt ezekre az emberekre, hogy megtanulja használni. Itt végre megbecsülték érte, tisztelték és bíztak benne, mint egy valódi gyógyítóban.

Mosolya láthatatlan maradt a nyári éjszaka sötétjében. Boldogsággal töltötte el a nyugalom, amit ezeknek az embereknek köszönhetett.

A pillanattal eggyé válva hosszú óráknak tűntek a percek. Meredten bámulta a csillagokkal pettyezett égbolt közepén trónoló kék holdat, éppen csak figyelmen kívül hagyva a horizonton felbukkanó vöröset, és majdnem sikerült egész testéről megfeledkeznie.

Végül megadó sóhajjal felült.

Sürgető érzés borzolta a tarkóját. Idegen vibrálást érzett, ami nyugtalanította. „Gideon?”

Emmával ellentétben Gideon nem volt kellemes társaság. Míg a kislány gyermeki vidámsága az élet fényére emlékeztette, Gideon vénsége maga volt a sötétség. Egyetlen falusi sem tudta volna megmondani kicsoda ez a Gideon, csak Ranamnak volt tudomása róla. Megmagyarázhatatlan kapcsolat volt ez. A fiatal lány rettegett tőle, így egyetlen dolgot tett; menekült.

Most is sikerült… „csak még egyetlen nyugodt pillanatot…”, aztán megcsapta arcát a hegy felől lezúduló hideg szél, melynek süvítése megváltoztatta a falu hangjait.

A hegedű és a dob kellemes ütemei eltűntek. Helyüket lódobogás, kiáltások és tűzropogás vették át. A falu feletti eget növekvő lángok világították meg.

„Rablók?”

A sürgetés érzése elemésztette a nyugalom utolsó morzsáit. Ranam felállt és az ide vezető utat kezdte kémlelni.

Emma ma este lent volt a faluban. Kikönyörögte, hogy meghallgathassa a karavánnal érkezett mesemondó előadását. Jossy néni vállalta, hogy vigyáz rá, így a lány beleegyezett. Torka most összeszorult, nem mert arra gondolni, hogy hiba volt az idegenek közé engedni a kislányt.

Árnyak mozdultak a sötét úton. Három lovas arctalan alakja rohant felé.

–       RANAMm~… – ordította velőtrázó sikolyba fulladva Emma, aki a három lovas elől futva igyekezett a mezei úton felfelé.

Üldözője egy könnyed késdobással terítette le, alig tíz lépés távolságra a biztonságot jelentő kunyhótól. A kislány ernyedten hullott a földre.

Ranam gyomra ugrott egyet, de visszahúzódott a közeli tölgy széles törzse mögé. „EMMA?!!” – Saját magával küzdött, minden fegyelmére szüksége volt, hogy ne rohanjon oda azonnal.

–       Nocsak, valami kunyhó féle – hallotta a közelebb léptető lovas idegesítően éles hangját – szólj a többieknek, hogy erre is körülnézhetnek, ha odalenn befejezték – a hátul haladó alak visszafordult.

Az idegenek nem vették észre Ranamot, akinek szíve vadul kalapált, de félelmét nem a lovasok váltották ki. Közelebb akart kerülni Emmához és igyekezett sötét gondolatai helyett a jelenre koncentrálni. Minden szívdobbanását a fülében hallotta. Képtelen volt eldönteni, mit tegyen, míg nem tudta mi történt a lánnyal. „Milyen sebet ejtett a kés?” – ismétlődött fejében újra és újra. Végzetes sebre gondolni sem mert. „Meg tudom gyógyítani, meg fogom gyógyítani!” – erősödött fel a sürgetés.

Mély sóhajjal elűzte tehetetlenségét. Megpróbálta felidézni az elvesztett nyugalmat, ami alig pár perce még kézzel fogható volt. Döntött.

Némi nyöszörgés és avarrugdosás kellő zajt csapott, hogy felfigyeljenek rá. Az egyik lovas leszállt és kivont kardal megkerülte a rejtekéül szolgáló fát. Magabiztosan állt előtte.

–       Egy rémült fehérnép – mondta társának, majd mikor szembesült Ranam remegő mozdulataival, kaján vigyor kíséretében tette el kardját.

Ranam igyekezett mozgását széteső tapogatózássá torzítani. Aztán egy éles sikollyal egészen Emma testéig rohant, ami előtt lábai cserbenhagyták és botlása közben keresztbe eshetett az ernyedt gyerektesten.

Míg az idegenek jóízűt röhögtek, ő gyors mozdulatokkal megkereste Emma nyakán az alig lüktető fő eret. „Meg tudom gyógyítani!” – nyerte vissza nyugalmát, már nem hallotta saját szívverését a fülében lüktetni. Testének takarásában megvizsgálta a lány hátából kiálló kést. A kopott fanyél túlságosan hétköznapinak tűnt. A seb nem lehetett mély, de szerencsétlen helyet talált el, gyorsan terjedő vérfolt sötétlett Emma ruháján.

Ranam arcát harag keményítette meg, nem akart tovább várni. Egy éles sikoly kíséretében kirántotta a kést. Egy ügyes vágást ejtett vele a saját tenyerén, majd egy újabb sikoly következett. Vér a vérre. Egy félfordulat, hogy szembekerüljön a két rablóval, döbbent tekintetváltás és Emma sebe máris gyógyulni kezdett.

„Csak néhány perc, csak néhány percet adjatok.” – Ranam lelassította saját légzését. A két lovas az egészből semmit nem vett észre. Ez elég volt ahhoz, hogy visszanyerje teljes magabiztosságát. Ezek itt nem érzékelték a varázslat működését.

A rablók egyike még mindig mohón nézett rá a tölgy tövéből, a másik közelebb léptette lovát, amiről láthatóan nem akart leszállni. Egyikük sem hitte, hogy a rémülten sikoltozó nő veszélyt jelentene rájuk.

A sötétben nem sok látszódott Ranamból. A falusiak között élt, így e vidék jellemző ruháit viselte. Hosszú szoknyák, fehér ing, fekete kötény és köpeny. Nehéz kötött kendőt terített a fejére eltakarva arca és haja körvonalait. Megjelenése semmiben sem különbözhetett a faluban ünneplő lányok és asszonyok külsejétől.

„Istenek az égben…”– Ranam egyre idegesebb lett a tenyerében lapuló késtől – „ezek még csak nem is sejtik… csak néhány apró mozdulat és a lovas halott lenne… mire a másik közelebb jönne, előkerülne saját tőröm és annak is vége volna… de nincsenek egyedül. Nem ilyen egyszerű…” – emlékeztette magát – „Türelem, erő, nyugalom.”

A háta mögül két ló patájának halk dobogását hallotta. „Türelem, nincsenek egyedül” – emlékeztetette magát ismét.

–       A gyógyító?

Ranam gerincén borzongás futott végig. A háta mögött közeledő férfi hangja akár kellemes is lehetett volna, de a kérdést nem értette.

–       Nem – válaszolt az előtte álló lovas azon az érthetetlen nyelven, és újra végigmérte a földön kuporgót – csak egy parasztlány.

A lovak türelmetlenül topogtak, majd a levegő megtelt mágikus feszültséggel. Ranam egy pillanatig minden érzékszervén felül érezte a varázslatot. Utálta a váratlan és gyors döntési helyzeteket, amilyen ez is volt.

Ezt egyszerűen nem kellene éreznie. Akkor néhány pillanatnyi csöndet követően az idegen tudná, hogy varázslata nem ütközött ellenállásba, de nem így történt. A mágikus felderítés, amit felé küldtek beleremegett a tudatába. Késő volt reagálni. A férfi éppen olyan jól érzékelte az ellenállást, mint Ranam a felé küldött erőt.

A lány lassan szembefordult a jövevénnyel, aki elégedetten nézett le rá.

A magas, izmos férfi a tűzmágusok öltözetét viselte. A szürke, fényes köpeny alatt, melyen egy tűzokádó sárkány legyőzetése volt megörökítve, barna bőrvért volt, fekete nadrág és egyszerű bőrcsizma. Az övén kard és tőr lógott több fekete bőrerszény társaságában.

A lány ismeretei szerint ez nem volt lehetséges. Sem a hely, sem a körülmények nem vallottak tűzmágusra.

A Tűz Szentélyének Őrei közismerten a rend védelmezői és a hebrini herceg képviselői voltak. A herceg pedig a keleti part legbefolyásosabb uralkodójának számított. Itt a hegyekben túl messze voltak a keleti parttól, több hónap utazásra. Raman erősen kételkedett benne, hogy a rablók közé keveredett varázshasználó valóban az, akinek mutatja magát.

Az idegen leszállt lováról és tekintetével el nem eresztve a lányt, megkerülte őt. Lehajolt Emmához, megfordította, a kislány öntudatlanul nyögött egyet. A férfi módszeresen megvizsgálta az életjeleit. Ranam igyekezett elrejteni aggodalmát, mégis csodálkozott a kifinomult és szakszerű mozdulatokon. Az idegen végül felállt és csaknem meleg tekintettel nézett rá.

–       A nő velem jön. Befejeztétek! Visszamegyünk.

Ranam továbbra sem értette, de érezte a parancs mágikus támogatását, ami váratlanul érte és nehezen vonta ki magát a hatás alól.

Körülöttük a három férfi szó nélkül követte az utasításokat. Észre sem vették, milyen varázslatnak engedelmeskednek. A faluhoz legközelebb álló elvágtatott, míg a másik kettő tétován és sokkal lassabban indult neki.

„De miért van erre szükség?” – csodálkozott.

A tűzmágus a legtermészetesebb fesztelenséggel vezette Ranam mellé lovát és udvarias gesztussal biccentett felé.

–       Csak utánad – mondta hátborzongatóan szelíd hangján.

Ranamot meglepte a gesztus, zavartan követte a mozdulatokat. Merev bizonytalansággal indult a ló felé. Felszállt annak nyergébe, de amint megérintette az állatot tudta, hogy az mágikus hámba van kényszerítve, és csak egyetlen ember utasításait fogadja el, aki bizony nem ő.

Az idegen éles füttyentéssel hívott egy újabb lovat, míg Ranam hátasa engedelmesen elindult a falu felé. A nő aggódva nézett a földön fekvő Emmára. Aggodalma csak nőtt, ahogy néhány lépés után a tűzmágus, az eszméletlen gyereket könnyed mozdulattal felemelte.

–       Jobb, ha ő is velünk jön. – Hangjából kihallotta, hogy mosolyog.

Míg az erdőszéli úton lefelé haladtak, Ranam fejében egymást kergették a gondolatok. „Mit akarhatnak? Véletlen lenne… Azért mert a gyógyítót keresik?” – tanácstalanul nézett maga elé a sötét éjszakába.

Ezek az idegenek nem a megszokott tisztelettel jöttek hozzá. Évek óta tudták a környéken, hogy ő gyógyító erővel bír. Még sosem utasította el senki kérését. Sőt, ellenszolgáltatást sem kért, ahogy az a városokban szokás volt. Nem volt pap, nem kellett áldozatokat bemutatnia és mohó sem volt.

„Most mégis. Emmát majdnem megölték. A tűzmágus pedig mágiával utasítja ezeket az embereket… Talán mégsem tudják, hogy gyógyító vagyok?” – de elég volt egyetlen pillantást vetnie az előtte haladó férfire. A tűzmágus képes volt érzékelni az ő mágikus hatalmát.

„De akkor…? Mi ez az egész?” – az idegenek célja merő talány volt számára. Mindemellett magát hibáztatta, amiért Emmát belekeverte. Nem hagyhatja, hogy a kislánynak bántódása essék.

Igyekezett kordában tartani a képzeletét. Maga miatt nem aggódott; tudta, ha szükséges, ellenállhatatlan módon tud védekezni. Mégsem kívánta egyetlen ellenfelének sem, hogy ilyen helyzetbe kényszerítsék. Emmát viszont féltette.

A falu szélén hat lovas várt rájuk. A lovasok mustársárga ing fölött szürke vértet viseltek. Ranam emlékezetében távoli képek jelentek meg az egyenruhák láttán, de elnyomta őket. Most nem engedhette meg, hogy elveszítse önuralmát. A kellemetlen érzés mégis makacsul megmaradt.

A lány gyomra idegesen összerándult, mikor a főutca vonalába értek. A főtér mellett álló épületek teljesen leégtek, a romok parázslottak. A széleken sértetlennek tűntek a házak, de a némaság jeges ujjakkal markolt a lelkébe. Még a kutyák sem ugattak.

Rossz sejtésekkel kezdte keresni a földön heverő halottakat, de meglepő módon nem voltak vérnyomok és nem látott fekvő testeket sem. Megpróbált leszállni a lóról, de amint megmozdult a nyeregben, hogy átvesse lábát az állat háta fölött, a ló prüszkölve megtorpant. A tűzmágus hátrafordult. Ranamnak elég volt egyetlen pillantás a mágus karjaiban fekvő Emmára, hogy erőt vegyen magán és ne kezdje a szökést tervezgetni.

Tehetetlenséggel szemlélte a romokat. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem mehet közelebb. A tűzmágus suttogva vitatkozott a szürke vérteseket vezető harcossal, mire odavezették őket egy kiégett csűrhöz.

Ranam jól ismerte a családot, akinek a birtokán jártak. Az asszony a múlt nyáron adott életet harmadik fiuknak. A csűr teteje teljesen leégett, néhány szenes gerenda csonkja meredezett az oszlopokon. A romok sarkából szelíd lángok árasztottak kísérteties fényt. A földön mindenütt holttestek feküdtek. Ranam látni akarta őket közelebbről, megtudni, hogy kicsodák, de lova sehogy sem ment a mágus után, aki eltűnt az oszlopok túlfelén. A savanyú képű katonák közben éles figyelemmel követték minden mozdulatát.

Végül a tűzmágus visszatért, és a katonák elkezdték kihúzni a testeket. Ranam megnyugodhatott volna, nem látott ismerős arcot, és mind idegen ruhát viselt. Mégis, ahogy egyik halott követte a másikat, egy tiszta szúrt seb, vagy egy összekaszabolt test, tehetetlen düh, mély undor és ősi értetlenség egyvelege kezdett lelkében kavarogni. Erős és félelmetes menekülhetnékje támadt. Megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor a mágussal maga előtt távolodtak a csűrtől.

Még mindig nem tudta biztosan, kik ezek az idegenek és mit akarnak. Azt sem tudta igazán mi történt ma este a faluban. Egyáltalán hol lehetnek a barátai? Elbizonytalanodva vissza-visszanézett. Szökésen gondolkodott, de lova minden lépésével tehetetlenebbnek érezte magát. Nem hagyhatta el Emmát.

Ráadásul ezek az egyforma szürke katonák is nyugtalanították. Egy pillanatra Terzelt egyháza jutott eszébe, a Harc Istenének követői.

Egyre több karavánt kísértek az egyház jelét viselő harcosok. Az egymást keresztező pengék apró mása lehetett ékszer vagy tetoválás, lehetet billog, de lehetett egy látványos hímzés is. A szürke egyenruha már komolyabb elhivatottságot jelzett. Ranam szomorúan és ébredő félelemmel gondolt az utazók által mesélt hírekre.

A nagy háború idején, jóval az ő születése előtt kezdték Terzelt harcos papjai más istenek követőit üldözni. A történetekben sokszor és hangosan emlegették egy Dexin nevű halálisten kiirtott híveit és csak elvétve, de akkor is suttogva beszéltek Ehlieről, a gyógyító istenanyáról, kinek papjait a mai napig üldözték Terzelt inkvizítorai.

Ranam sem elhinni nem akart ilyen borzalmakat, sem megijedni tőlük. Ő nem volt pap, sem Ehlie-é, sem másé. A félelem mégis elbújt a gondolatai között, akár csak a falusiak sorsa fölött érzett aggodalma. Nem az istenektől tartott, az emberek aggasztották, akik mogorván néztek rá, és akik nem engedték leszállni erről a nyavalyás lóról sem.

Ugyanakkor kíváncsi lett.

A kíváncsiság veszélyes dolog volt számára. Ezt jól tudta. Mégsem tudott megálljt parancsolnia az újabb és újabb kérdéseknek, amik előbukkantak gondolatai közül, ahogy az alatta ügető sárga kancának sem parancsolhatott megálljt.