W. J. Lilah: Gyógyító – 3. részlet

Korábbi részek

Hebrin

Hebrin, 96 évvel korábban – Terzelt háborújának első napja

A kolostor lakóira verőfényes napsütéssel köszöntött a késő őszi hideg reggel. A novíciákat és novíciusokat frissen sült kenyér illata csábította reggelire, ami szigorúan csak az imádság után következhetett. Vidám zsivajuk visszhangzott a folyosó kövein.

Fhey már ébredése pillanatában eldöntötte, hogy a mai nap csodálatos lesz. Tekintetével megkereste hálótársait, Amyt és Violát, sietve csatlakozott hozzájuk és együtt foglalták el megszokott helyüket a templomban. Saját izgatottságától nem vette észre barátai meglepetését, amivel tegnapi vizsgája óta ezüstösen csillogó papnői ruháját csodálták.

Egy hete töltötte be tizennegyedik életévét, ami azt jelentette, hogy végre választhatott. Tanulmányait még korántsem fejezte be, hiszen a jó pap holtig tanul, de bizonyságául elkötelezettségének, mostantól a kolostor három istensége közül csak egyet szolgált. Ő Ehliet, a gyógyítás és család Nagyasszonyát választotta.

Közben az idő elérkezett, a nap fénye beáradt a keleti falon lévő színes üvegablakon és a jelenlévők egyszerre kezdték az új napot köszöntő örömódát énekelni.

Fhey szerette a kolostor rendjének szakaszait. Már első éve alatt meggyőződésévé vált, hogy ami keretbe foglalja a napot, itt a béke forrása és számára örömöt jelentett.

Igaz, ő maga kitűnt társai közül. Képességei tanulmányaiban és a művészetekben egyaránt segítették. Aligha lehetett teher számára a reggeli közös himnuszének, a délidei ima és a vacsora alatti felolvasások, hangszerjátékok. Számára érthetetlen volt Amy azon véleménye, hogy az egész csak fölösleges időpocsékolás. Nyűg és elvárás, aminek meg kell felelni, holott szerinte igenis lennének reggel és este ennél jóval fontosabb dolgok. Bár sosem fejtette ki mik is lennének ezek, de Fhey élt a gyanúval, hogy barátnője a reggeli lustálkodásra gondolt.

Amyt már nagyon régen ismerte, a kolostorba érkezésének másnapján barátok lettek. Ő volt az egyetlen, aki oda mert menni a felpuffadt arcú, morcos és sírós új lányhoz. Fhey egy héttel korábban veszítette el szüleit. Amy megpróbálta felvidítani. Megkérdezte a nevét, megmutatta a folyosókat ahol játszani szoktak és neki ajándékozta féltve őrzött pattogó gyapjúlabdacsát.

A papnövendékek, amilyen Amy is volt, családjaik elhatározása szerint már kicsi gyerekkoruktól látogatták a kolostort és négyévesen bentlakásos diákok lettek. Az elkötelezettség teljesen természetes volt számukra.

Fhey hét évesen érkezett a kolostorba, ez szokatlanul késeinek számított. Valószínűleg, ha nem marad árván, csak később ismeri meg a Három Isten egyházát. Szülei tragikus halála után viszont nagybátyja lett a gyámja, aki maga Dexin papja volt, így Fheyt is a kolostorba hozta. A novíciákkal együtt kellett élnie és tanulnia. Ez egyben azt is jelentette, hogy papnak nevelték.

Ma már nem emlékezett élesen milyen volt a kolostoron kívüli világ, hogy milyenek voltak a szülei, vagy milyen házban laktak. Ha olyan gyerekekkel beszélgetett, akik csak pár évre jöttek a kolostorba tanulni, mindig próbált visszaemlékezni a múltjára, de emlékei az évek előrehaladtával egyre haloványabbak lettek. Mára már elképzelni sem tudta, milyen lenne, ha ő is a kinti világhoz tartozna, akár csak harmadik szobatársuk.

Bár Viola hamar a barátjuk lett, belőle a papi elhivatottság teljesen hiányzott. Furcsa szemmel nézett rájuk, mikor erről beszélgettek. Sok mindent nem értett meg. Majdhogynem haragudott rájuk, amiért a számára érthetetlen kötöttségeket természetesnek vették.

Viola előkelő családból származott, szülei befolyásos nemesek voltak és a lányukat csak két évre küldték a kolostorba, hogy ismereteit a magántanároktól megszerezhető világi dolgok mellett Terzelt, Ehlie és Dexin papjainak tudása is gazdagítsa. Viola nem akart itt lenni. Eleinte nem fogadott szót a nevelőknek, sokszor gúnyolódott Dexin papjainak fekete csuklyáján, Terzelt sárga köpenyén és a fakardokon, amit a kolostoron belül viseltek igazi fegyverek helyett. Sokáig nem énekelt reggelente és dacosan csak tátogott délben. Még Ehlie papjainak jámborságát is csúfolta.

Tőle tanulták meg hogyan mondjanak nemet, ha valamit nem akartak megcsinálni. Egyáltalán azt, hogy ez a szó használható.

Viola közvetlenül az után, hogy a szobatársuk lett, még Fheyt is kigúnyolta, amikor nagybátyja meglátogatta. De elég volt Luka bácsi egyetlen tiltó szava és visszakozott.

Bácsikája többet nem jött közéjük. Szokásává vált Fheyt hívatni, de ezt természetesnek lehetett tekinteni. Hiszen ő volt Dexin főpapja a kolostorban. Elfoglalt és tiszteletreméltó vezető. Unokahúgának mégsem szentelt különösebb figyelmet, eleinte havonta, majd egyre ritkábban váltott vele néhány szót. Kikérdezte a tanulmányairól és érdeklődött az egészsége felöl. Az egész inkább volt kihallgatás a lány számára, mint beszélgetés.

Fhey korábban sem ismerte jól Luka bácsikáját. Szülei sosem hozták őt a kolostorba és a bácsi sem jött hozzájuk látogatóba. Talán ezért emlékezett tisztán az első találkozásukra. A furcsa csuklya mögé rejtőző mély hang tulajdonosára, aki alig egy nappal szülei halála után jelent meg romos házuknál. Már akkor valami megfoghatatlan lengte körbe az ismeretlen férfit, bár ezt Fhey azóta is érezte Dexin papjainak jelenlétében, Terzelt és Ehlie papjai körül sosem vibrált a levegő azon a különös módon.

A golgeti fennsík államaiban népszerű és elterjedt volt az isteni hármakat tisztelni. Ehlie a béke, a család és a gyógyítás istennője volt a legnépszerűbb, bár elsősorban a nők tisztelték. Terzelt épp ennyire volt a férfiak védőistene erejével, harciasságával, keménységével. Harmadiknak pedig félelemtől övezve ott volt Dexin a halál, a túlvilág és az elmúlás istene.

Mint az összes templomban, a kolostorokban is mindhárman jelen voltak. Az egyház szervezetein belül sem tettek különbséget a választott Isten személye szerint. A szertartások közösek voltak, ahogy a vidék lakói is elfogadták mindhárom Isten papjának segítségét.

Fhey lopva oldalra pillantott az Ehliet ábrázoló déli oltár fölötti ablakra. Délben majd az ő képe fogja megvilágítani a szertartást vezető három pap alakját, ahogyan a reggel Terzelt képét vetítette az áhítatba merült papokra, az alkonyat pedig Dexin sötét árnyékát.

A liturgia végeztével a lányok sietve indultak az ebédlőbe, végre a reggeli ideje következett.

–       Fhey, Luka atya hívat – Fhey a hang irányába fordította fejét. Emilien volt, Luka bácsi legfiatalabb tanítványa.

–       Nem tudod, mit akarhat? – a lányt meglepte, hogy bácsikája a héten már harmadszor kíván vele beszélni.

–       Sajnálom, azt nekem nem árulta el – Emilien együtt érző pillantást vetett Fheyre, majd kopogó léptekkel elsietett.

Fhey gyorsan megigazította ezüstös ruháját. A kolostorban a növendékek egyforma fehér ruhát viseltek, mely valamiféle mágiának köszönhetően idomult testükhöz. Egyeseknek már egész kiskoruktól fogva istenük jelei voltak rajta, de a legtöbbjüknek választásukig, csak fehér ruha maradt.

Fhey reggel azt hitte, csak a szeme káprázik, de vizsgája után ruhája fokozatosan ezüstfényűvé vált. Ez több volt, mint zavaró. Aggodalommal vegyes büszkeséggel töltötte el. Korábban ezüst fényű ruhát kizárólag Ehlie magas rangú papjain látott. A kolostorban Teho, Ehlie főpapja volt az egyetlen, akinek ezüst derengésű kámzsája látható belső fénnyel vibrált.

Fhey idegennek érezte magát Dexin papjainak lakrészében, lépteivel ezüstös ragyogást vitt az árnyas félhomályba. A kolostornak ezen udvarán egy méretes kiszáradt tölgyfa állt. Körülötte voltak Dexin híveinek imatermei és cellái. A fekete kámzsás alakokat ritkán lehetett a kolostor más részein látni, még az ételeiket is saját szabályaik szerint, külön konyhán főzették. Egyedül a templom jelentett kivételt.

Fhey átlépte az óriási vasajtót, amit nyitva talált és a folyosón megkereste a nagybátyja szobáját rejtő rideg acélajtót. Nem kellett kopognia, az ajtó kinyílt előtte és ő beléphetett a sötét szobába.

–       Szóval mégis igaz – Luka lemondóan fordult el unokahúgától – Ehliet választottad.

–       Igen – Fhey csak suttogni mert. Érezte, hogy bácsikáját zavarja a választása, bár ez korábban sosem került szóba közöttük.

–       A gyógyítás nem jelent elég védelmet – folytatta Luka az ablaknak.

–       Védelmet? – csodálkozott a lány.

–       Terzelt követői a soraikban akarnak látni téged – fordult vissza nagy sóhajjal és kissé megtört tartással a lányhoz.

–       Tudom – válaszolta Fhey nyugodtan – Domokos atya a vizsga előtt győzködött, hogy válasszam őt mentoromnak és mindenféléket ígért.

–       Nem érted – rázta a fejét Luka – nem Domokosról van szó. Terzelt egyháza akar téged.

–       Terzelt egyháza? Hiszen a hármak… egyek?

–       Nem minden Isten annyira szelíd, mint Ehlie. Terzelt, éppen úgy, mint Dexin, sokkal egyértelműben cselekszik.

–       Ezt hogyan értsem?

A szent könyvekben a három isten különbözősége ritkán volt megemlítve. A legtöbb szöveg egységesen Isteneknek emlegette őket, akár csak tanárai. Fhey sem gondolt rájuk másként. Tudott a szembeötlő eltérésekről, mint az öltözet, a fegyverek vagy a papok képességei, de ez szavak nélkül létezett körülötte. Természetesnek gondolta.

Nem figyelt rájuk, ahogy számtalan más, az egyházzal kapcsolatos dolog sem érdekelte. Nem törődött a rangokkal és az egyházon belüli viszályokkal. Mindig érezte, hogy a körülötte lévő papok milyen erősek, sőt azt is, hogy erejük a hitükből fakad. Éppen ezért nem értette, hogyan tölthettek be gyenge papok magas pozíciókat. Mégsem zavartatta magát ezért, hiszen azt is tudta, saját képességei különböznek. Neki nem az imádság adott erőt.

–       A hármak nem azért vannak együtt, mert így akarják – folytatta Luka.

–       Ez mit jelent?

–       Majd ha tapasztalod megérted. Állj bele abba a körbe – a lány csak most vette észre, hogy közvetlenül a lábai előtt egy koromból rajzolt fekete körvonal van a padlón. Alig volt nagyobb, mint amibe két lábbal bele tudott állni.

Csodálkozva nézett a most már felé forduló nagybátyja mindig csuklya alá rejtett arcába. Nem látott a sötét árnyék mögé. Valójában még sosem látta bácsikája igazi arcát. Fhey enyhe émelygést érzett, ahogy a varázslat működni kezdett. Mozdulatlanná dermedt, de tudta, ha ellenállna, könnyedén kiléphetne ebből a körből. Kíváncsian várta mit akar Luka bácsi mutatni.

A szoba képe életlenné vált, de minden a helyén maradt. Bácsikája fekete alakja sem mozdult az ablak mellől, ahogy méllyé torzuló hangon beszélni kezdett.

–       Háború lesz Fhey – kezdte lassú kimértséggel, mire a lány szeme előtt zavaró képek kezdtek villogni. Eltartott kis ideig, mire szeme megszokta, míg felismerte hová kell figyelnie.  A szavak képekké formálódtak. Látta, amit a bácsi mondott. – Pusztulás vár ránk és a világunkra. Változást hoz az idő és sokaknak értelmetlen halált. Megállíthatatlanul végigsöpör mindenütt, ahol Terzelt jelen van és mindenütt, ahol jelen lesz.

Fhey szeme előtt borzalmas képek pörögtek. A lány a fejét kapkodta és hunyorogva próbált elfordulni a véres jelenetektől. Nem tehette. A képek minden nyöszörgéssel és fegyvercsörrenéssel élesen hatoltak lelke mélyére.

Látta a kardok ütötte sebből lüktetve patakzó vért. Hallotta az élesen hörgő halálsikolyokat. A városokban összeverődő menekülők áradata sodorta. Éhező emberek döglött állatok tetemét ették. A menekülő szerencsétleneket utolérték és aljas módon, hátulról nyilazták halomra.

Látta és hallotta az anyát, aki gyermekeiért könyörög és testével védi őket. A fiút, akit elragadnak halott anyja oltalmazó karjai közül, hogy fegyvert nyomjanak gyenge kezébe és ölni tanítsák. Látta a néma csatamezőn kóborló holtfáradt lovat és tehetetlen dühvel könnyek között nézte, amint a halottakat falkába verődött vad kutyák marcangolják.

Fhey a kolostor békéjében nőtt fel. Korábban nem ismerte az emberi kegyetlenséget. Sosem érezte saját bőrén, amit gonoszságnak neveznek. Az erőszakos képek darabokra törték gyermeki lelkének ártatlanságát. Borzongott és félt, sírt, ahogy értetlenül tagadni próbálta a látottakat.

Nem akart több halált látni. Nem akart több sárga köpenyes halált osztó terzeltpapot vagy harcost sem látni. Mégsem zárhatta ki a képeket. Hiába csukta be szemeit, a látvány immár gondolataiban jelent meg.

Rituális nyugalommal imádkozó sárgaköpenyes alakok gyűrűjében Dexin fekete kámzsás papjait négyelték fel. Holttesteket hordtak kupacokba, hogy meggyújthassák őket. Védtelen sebesültek kaptak segítség helyett kegyelemdöfést.

Aztán csönd lett.

Tejfehér köd, amiből előbukkant a félhomályos szobában álló bácsikája. Luka részvét nélkül állt a térdre rogyva zokogó lány előtt és ismét beszélni kezdett furcsán mély hangján.

–       Nem vagy közénk való. A halál téged megrettent és elborzaszt. Talán sosem fogadnád el annak, ami valójában – Fhey hálás volt, mert ezeket a szavakat nem kísérték képek – mégis egy leszel velünk.

Az utolsó szavak hallatán rettenet hasított a lányba. Már nem uralta saját mozdulatait. Kétségbeesett ellenállása hiábavaló volt. Megtört lelkének nem volt erős akarata, amivel a körülötte megváltozó varázslatnak gátat szabhatott volna.

Magatehetetlen báb lett annak közepén.

Bácsikája szilárdan magasodott előtte miközben a megszokott és elmaradhatatlan csuklya hátrahanyatlott. A lány torkát nem hagyta el hang, mikor belesikított a rámeredő élettelenné aszott koponya üres szemgödreibe. Megértette miért nem mutatták arcukat Dexin hívei.

Fhey érzékelése eltompult.

Már nem látott és nem hallott. Szinte a semmiben lebegett. A hideg, a félelem tapintható sűrűséggel létezett körülötte. Teste verejtékben úszott és tagjai remegtek. Aztán meglátta a fekete kámzsás alakot, ahogy kinyújtja felé a karját. Sárga foltok mozogtak és távoli kiáltások haltak el. Koppanások törték át a vizenyős homályt.

Aztán minden fehérré olvadt, tompa morajba fulladt a világ.  A korábbi félelem és hideg borzalom lényegtelen aprósággá vált.

Ehlie kitöltötte tudatát.

◦ ◦ ◦

–       Teho? – Fhey feje hasogatott. A vakító napsütésben nem tudta a szemeit teljesen kinyitni, csak félszemmel sandított körbe.

–       Hát felébredtél? – fordult felé Teho.

Ehlie főpapja ijesztő fehér folt volt a napfényben. Fhey sosem gondolta volna, hogy a férfi látványa valaha is megrettentheti.

Kislánykora óta mentorának tekintette Ehlie főpapját. Hosszú fehér köpenyében magas alakja és derékig érő egyenes fekete haja kicsit sem volt tiszteletet parancsoló. Élénk, szürke szemei mindig szelíden néztek rá. Egészen addig, míg az első alkalommal nem látta a férfit gyógyítani, Fhey nem értette miért lehet főpap.

Szöges ellentétben állt mindennel, amit Luka bácsikája megszemélyesített.

Még Terzelt főpapjától, Domokostól is különbözött. Domokos idősebb volt, első pillanatra tiszteletet parancsolt halántékán őszülő katonás hajával és fényes mellvértjével mustársárga köpenye alatt. Erőteljes alakja határozott fegyelmet árasztott és mosolytalan arca mindig haloványnak tűnt.

Teho most mégsem hasonlított arra, akit Fhey korábban ismert. Hófehér hajjal, mindkét szemét fedő koszos kötéssel, mocskos és tépett ruhában segített felülni neki. Egy erdei tisztás szélén rögtönzött ingatag tető adott árnyékot az alatta sorakozó tábori ágyaknak. Fhey szeme lassan szokta meg az éles fényeket.

Sebesülteteket látott maga körül, tábortüzeket. A szélen lovakat kipányvázva. Terzeltpapok jöttek-mentek. A mindent beterítő orrfacsaró bűz forrását is megtalálta. Néma merevséggel bámulta a gomolygó füstöt, mire észrevette a máglya parazsló szélében a fekete kámzsafoszlányokat. Dexin papjainak jellemző szegélyhímzése fehérlett rajtuk. Forogni kezdett vele a világ, mikor az iszonytató bűzben felismerte az emberi hús égett szagát.

Megértette.

A háború.

A látomás, amit bácsikájától kapott.

Valóra vált.

–       Mi történt? – a lány hangja elhagyta a gyermeki színt, Teho meghökkent határozottságától.

–       Háború van – válaszolta halk beletörődéssel – Lord Hiio fellázadt az uralkodó ellen. Herend birodalma két táborra szakadt. Mindkét fél elég erős. Terzelt egyháza a lázadó pártját fogta és kihasználta a lehetőséget arra, hogy a hármak vallását szétzúzza.

–       Káosz – szögezte le Fhey felvéve Teho halk beszédmodorát, arcvonásai megkeményedtek.

–       Káosz – bólintott a férfi és minden érzékszervével tovább fürkészte a lányt.

–       Tudok segíteni? – Fhey ujjai simogatva érintették Teho arcát.

–       Nem tudsz. – tolta el a kezeket, majd körbeforgatta fejét, bár a szemeit fedő kötéstől aligha láthatott bármit is – El kell menned. Itt nem vagy biztonságban. – a férfi tőle szokatlan módon izgatottnak tűnt.

–       Nem értelek – csodálkozott a lány, de ez inkább szólt saját öltözetének, mint Teho szavainak. Fhey Terzelt papjainak jellegzetes szürke reverendáját viselte mustársárga köpennyel. Ágya mellé hosszú íj és tegez, egy tőr és egy rövidkard volt odakészítve – Mi történt… velem?

–       Köszönd a nagybátyádnak, ezzel megmentette az életed – Teho nem mondhatott többet. Határozott léptek zaja szakította félbe, mindketten az érkező felé fordultak.

–       Na, végre, hogy felébredt – Domokost három bíboros kísérte. Ruháik és fegyvereik nélkülözték a megszokott tisztaságot. Csapzottak voltak, de mellvértjük mégis élesen csillogott a vérfoltok alatt – fogd az íjad és gyere velem – parancsolta.

Fhey éppen csak az íjért nyúlt, máris türelmetlen karok ragadták meg és vonszolni kezdték. Jobbnak látta nem vitatkozni. A sokéves nevelésnek köszönhetően reflexszerűen engedelmeskedett. Addig, míg nem tudta mi folyik körülötte nem akart ellenkezni. Félelem nélkül szemlélte a szétdúlt környéket.

A távolban füstöt látott, egy város romjait.

Hebrin nem volt nagy. A kikötő öble körül több domb magasodott, ezekre kúsztak fel a házak keskeny sorai. Impozáns kőházak csak a vízparton álltak, elegáns távolságot tartva a kikötő raktáraitól. Távolabb falusias parasztházak sorakoztak zöldellő kertek közepén.

Most csak az épületek beomlott teteje látszódott. A kikötőbe vezető széles utcákban kupacokká omlottak a kereskedők emeletes házai. A móló üres volt, egyetlen hajó, de még egy halászbárka sem ringott a nyugodt tengeren. A part menti vízből árbocok erdeje meredezett, némelyik teteje békésen parázslott. A tengeren távoli apró pontok füstöltek és a part menti legnagyobb sziget lángolva derengett.

A kolostor a város felett, egy megtermett sziklatömb tetején magasodott. A katonai tábort egy szomszédos magaslaton állították fel. Fhey arra számított, hogy azért kell idekint lenniük, mert a jól ismert fehér mészkőfalakból, a város többi részéhez hasonlóan, szintén csak romok maradtak.

Nem így volt.

A kolostor épülete sértetlennek tűnt. Egyedül a nagyudvar közepéről hiányzott a háromtornyos templom. Terzelt papjai apró pontnak látszottak innen, ahogy a bejárat körül összegyűltek. A lány először nem értette mit csinálnak, de ahogy Domokos egyre közelebb vezette, végül rájött.

Az épületet mágikus pajzs védte.

Fhey minden lépésével egyre erősebben és tisztábban érezte az energiát, ami távol tartotta a papokat.

Valójában mindenkit távol tartott.

A lány teljes értetlenséggel figyelte, amint Terzelt papjai újra és újra megpróbáltak utat nyitni maguknak az idegen pajzson át.

Mire a kapu közelébe értek ketten közülük már eszméletlenül feküdtek.

–       Rajtad a sor – parancsolta Domokos – próbálj bemenni.

–       Tessék? – nézett rá értetlenül Fhey. Elképzelni sem tudta, hogy ő itt mit tehetne.

–       Tegyél meg mindent, hogy bejuss – hajolt le hozzá a mester és mélyen a szemébe nézett. – Terzelt szólított téged és te meghallottad a hangját – megrángatta Fhey sárga köpenyét – Most bizonyítsd be, hogy készen állsz a szolgálatára. Vissza kell jutnunk a kolostorba.

–       De mit tehetnék…? – a mester rosszalló tekintete beléfojtotta a szót.

–       Segíts nekünk – halotta oldalról.

A közbeszóló régi tanárainak egyike volt, intett a lánynak, hogy álljon közéjük. Fhey kelletlen engedelmeskedett. Minden lépés, amit a vibráló erőtér felé tett, csak megerősítette első benyomását. Végül olyan közel került az energiához, hogy képes lett volna megérinteni. Szüksége volt akaraterejére, hogy ne tegye.

Helyette letérdelt a többiek közé és megnyitotta feléjük elméjét. Eggyé olvadt velük az imában. A pajzzsal kapcsolatos minden késztetését pedig eltemette tudata legmélyére. Tudta, hogy nem ezen múlik. Az ő imájának sem lesz több haszna ezzel az erővel szemben. A pajzs túlmutatott a jelenen.

Ősi volt és rendíthetetlen.