W. J. Lilah: Gyógyító

Előző részlet

Jörgeson szilárdan ült az idegen ló nyergében, ahogy lassú léptekkel távolodott a falutól. Nem mert hátranézni, bár szeretett volna meggyőződni róla, hogy egyik pap sem figyeli. Karjában a kislánnyal és nyomában a gyógyító asszonnyal még a sötétben is feltűnőnek érezte magát.

Egyre élesebben sötétlett előtte az erdő széle. Már várta az árnyékban mozgó íjászok felbukkanását.

–       Hé, Mágus! – hallotta meg a nem várt kiáltást.

Bosszúsan rántotta vissza lovát. Terzelt két papja sietett utánuk. Jörgeson szíve szerint elrejtette volna a karjaiban szorított gyereket, de erre már nem volt idő. Csak a nő lovát parancsolta határozottan tovább. Semmi szüksége nem volt arra, hogy a papok a gyógyító közelébe kerüljenek.

–       Hé, mágus – kezdte barátian az idősebb pap – csak nem szöksz el a csata vége előtt?

–       Csata? Ami a faluban történt azt nem nevezném csatának.

–       Egy kis ribillió, mindig jót tesz az unalom ellen… – mentegetőzött a pap – lásd be, a banditákról mi sem tehetünk.

–       Az már igaz – próbált egyetérteni Jörgeson.

–       Ez…? – jött közelebb a hirtelenszőke pap és érdeklődve nézett a gyerekre.

–       Egy sebesült – a mágus ellazította karjait, ezzel is jelezve, a gyerek kevésbé fontos, mint valójában – Miért jöttetek utánam?

–       Csak meg akartuk köszönni… – kezdte az idősebb.

–       Nem tűnik sebesültnek – vágott szavába a szőke.

–       … a segítséget – fejezte be homlokráncolva a másik.

–       Ő az a kislány? – a szőke férfi nyújtotta kezét, hogy megérintse a gyereket.

–       Ki? Milyen kislány? – értetlenkedett a mágus.

–       Ez nem a megfelelő… idő… – az idős pap elkapta társa kezét, mielőtt megérinthette volna a gyereket.

Közben tekintete találkozott a mágus fellángoló pillantásával. Mindketten érezték, hogy már nem a bükkfa alatt folytatnak könnyed beszélgetést.

–       Te is a gyógyítót kerested? – a szőke nem vette le tekintetét a gyerekről, ahogy kezét kirántotta társa szorításából – Hallottam róla, hogy Hebrin hercege az egyház ellen szervezkedik és Ehlie papokat keres szerte a városállamokban, de még a Királyságokban is. Füves embereket, vagy vajákosokat, hívd bárhogy, de a valós célotok Ehlie kultuszának feltámasztása. Ez árulás! Ugye tisztában vagy vele, hogy ez… – az idősebb sietve elterelte társa lovát, hogy kizökkentse indulataiból.

–       Kérlek, bocsásd meg a tiszteletlenségét…

–       Ha tisztelni akarod a segítségét, csak tessék – háborgott idegesen a fiatal – Egy tűzmágustól már csak természetes, hogy megvédi az ártatlan falusiakat tűzvész idején. A gyógyító viszont más kérdés. Ki az a nő? – A szőke pap a gyógyító után indult.

Jörgeson kezdte hibának látni, hogy nem késztette a nő lovát azonnal menekülésre. Túlságosan bízott a sötétségben. Remélte, hogy az asszony hallótávolságon kívül van, és a papok jelenlétében nem tesz semmi meggondolatlanságot. Jó esélye volt annak is, hogy a herdini nyelvet, amin beszéltek nehezen, vagy egyáltalán ne értse.

–       Hová viszed a lányt? – fordult vissza a szőke pap.

–       A gyerek sebesült, a szemem láttára késelték meg a banditák, akiket nem kaptatok el időben. A nő pedig… a családja…?

–       Ezért siettek bele az éjszakába? Hogy te milyen lovagias vagy – a fiatal pap ismét a gyógyító után fordult és a mágusnak egyre kevésbé tetszett a szavak gúnyos éle.

–       Valóban furcsa – bólintott az idősebb óvatosan.

–       Az nem furcsa, hogy egy tűzmágus ilyen távol van Hebrintől egy szál magában? – Jörgeson reménytelennek kezdte érezni a konfliktus elkerülésére tett minden kísérletét.

–       A társaidat keresed?

–       Nem keresem. Tudom, hol vannak, és a felcserünk majd ellátja a gyerek sebeit.

–       Mutasd meg nekem azokat a sebeket – kérte hirtelen támadt szelídséggel a szőke férfi, ami több volt, mint gyanús.

–       Nem ezért jöttünk – próbált társa közbelépni.

–       Nagyon is ezért jöttünk – fortyant fel az ifjú, és veszélyes erő kezdett vibrálni körülötte – egy szavát sem hiszem. Add át nekem a gyereket. Tudok annyit a sebekről, mint egy felcser. Ha igazat mondasz, nincs okod megtagadni a kérésemet.

Jörgeson mély sóhajjal látta be a szavakban rejlő igazságot, de az előtte álló kinyújtott kezével mit sem törődve lépésre késztette lovát. Az ehhez hasonló pillanatokban nagyon kényelmesnek érezte, hogy a tűzmágia minden formáját képes elővarázsolni és Rendjük a hebrini herceggel kötött szövetségét is áldásosnak gondolta. A szőke pap szokatlanul erősnek tűnt, amire most nem kell tekintettel lennie.

–       Uram – szólította meg az erdő felől érkező lovasok vezetője. Körülöttük eloszlott a sötétség, ahogy több harcos mágikus fényt gyújtott.

–       Íjászok? – az idősebb pap nyugtatóan tette kezét társa vállára – egy egész bandérium.

–       Kapitány, vegye át – Jörgeson egy idős harcosnak adta át a gyereket – Vigye a táborba a nővel együtt.

–       Erre az asszonyra gondol? – kérdezett vissza egy távolabbi íjász, aki kantáron vezette a gyógyító lovát.

Ez a nőnek láthatóan nem tetszett. Kérdezett tőlük valamit domanita nyelven, aztán két másik nyelven is. A harcosok értetlenül körbe vették. A nő újra magyarázni kezdett, egyre izgatottabbnak tűnt és a mágus felé mutogatott. Az egyik harcos csitítani próbálta és értésére adni, hogy kövesse őket. Mivel egyik sem értette a másikat, végül csak hadonászva bámultak egymásra.

Jörgeson érdeklődéssel figyelte a jelenetet és csak akkor lépett közbe, mikor a nő megpróbálta megérinteni egyiküket. A kísérlet eredményeképpen három harcos szegezte torkának fegyverét, és a nő fejét fedő nehéz kendő hátracsúszott. Fiatalabbnak tűnt, mint hitte.

–       Kapitány, vezessék a táborba. A vendégünk – ismételte az utasítást kellően határozottan, így a fegyverek eltűntek.

–       Milyen fiatal – csodálkozott Terzelt szőke papja csalódottan.

–       Ez nem lehet a gyógyító asszony – állapította meg az idősebb pap és láthatóan megkönnyebbült, mikor társa a falu felé vette az irányt.

–       Csak a kislány nővére – felelte Jörgeson elgondolkodva, és egyszerre könnyed érdeklődéssel nézett a papra – örülök, hogy találkoztunk. Remélem, megtaláljátok a gyógyító asszonyt, akit kerestek.

–       Furcsa ezt tőled hallani – villant rosszalló mindentudással az idős pap szeme, de mosolya őszinte maradt, ahogy a falu felé fordította lovát – Terzelt vigyázza utatok.

–       Terzelt vigyázza utatok – ismételte a mágus üresen a frázist és az íjászok után indult.

◦ ◦ ◦

Ranam nem értette mit beszélnek a papokkal. A nyelvet sem ismerte és lova sem akart hallótávolságban maradni. A sötétségben kivehető gesztusokból arra következtetett, hogy a mágus nem kedveli ezeket a sárga köpenyeseket. Ez érthetetlen módon megnyugtatta.

Mikor az íjászok megjelentek és körülvették, egyetlen pillanatra megijedt, hogy elválasztják Emmától. A kislány még mindig eszméletlen volt a mágus karjaiban. Ranam ismerte saját gyógyító mágiáját, a seb gyógyulása után a lánynak több mint fél nap alvásra lesz szüksége. Korábban azt hitte ez az idő elég, hogy beszéljen a férfivel, hogy elrendezze ezt a félreértést.

Az íjászok megjelenése viszont kétségeket ébresztett benne. Nézte a féltő mozdulatot, ahogy a mágus az egyik harcosra bízza Emmát. Nem értette a helyzetet.

Mikor megkísérelt szót érteni a harcosokkal, hamar kiderült, hogy ez problémát fog okozni. Láthatóan nem értették, amit mondott, pedig nem csak a helyi nyelven próbálta. Azt sem engedték neki, hogy megérintse őket. E nélkül képtelen volt mágikus úton létrehozni a megfelelő gondolati kapcsolatot. Hiába próbálkozott, nem sokat tehetett az éles pengék ellen. Aztán a papok visszafordultak és őt az erdő felé vezették.

Engedelmes lova nyergében órákon keresztül haladt egy erdei csapáson. Előtte és mögötte íjászok sora. Ranam teljesen elbizonytalanodott. A szó hagyományos értelmében nem volt fogoly. Nem kötözték meg, többet nem fenyegették fegyverekkel, nem törtek az életére. Az viszont egyértelmű volt, hogy nem engedik elmenni. A rövid pihenők közben étellel és itallal kínálták, de nem beszéltek vele. Ami azt illeti, egymással sem beszéltek.

Valamiért azt akarták, hogy velük tartson.

Az egyetlen valódi ok, amiért Ranam így tett az Emma volt. Míg a kislány náluk van, addig türelemmel kell lennie.

Már hajnalodott, mire egy patak völgyében sátrakkal övezett tisztás tűnt fel előttük. Jól szervezett katonai tábornak látszódott, őrtoronnyal és járőrökkel. A lány figyelmét ezek helyett mégis a terület közepén cövekekre kifeszített szőttes anyag ragadta meg. Az anyagon ismeretlen jelek formáltak szabályos kört. Halvány derengése lenyűgözte. Mágikus kisugárzását akarattal kellett figyelmen kívül hagynia.

A szőttes körül három nagyobb és két kisebb jurta csoportosult. Távolabb az északi népekre jellemző bőrrel borított kúpsátrak álltak. Egy kéreggel és hánccsal borított sátor árválkodott az erdőszélen, láthatóan megkülönböztetett helyen. A lovak számára karám volt összetákolva, ami mellett egy ideje már gyűlhetett a szemétdomb.

Az emberek nyugodtnak tűntek. Beszédüket a távolság miatt nem hallotta tisztán, de gyanította, hogy úgysem értené. Számos könnyű-fegyverzetű íjászt látott közöttük, nagyon hasonló felszereléssel korábbi kísérőihez. Elvétve nők is feltűntek, íjász öltözetben és szoknyás viseletben egyaránt, ami élénk színű felsőruhát és fehér vagy fekete blúzt jelentett. Ranam legjobb tudása szerint ez a keleti partvidék kereskedőinek öltözete volt.

Mire leértek a völgybe a csapat tagjai már elvegyültek a tábor lakóival. Ranamnak egészen úgy tűnt mintha róla megfeledkeztek volna, de sokáig nem táplálhatott hiú reményeket. Mielőtt azon kezdett gondolkodni, hogyan találja meg Emmát, két íjász pusztán mozdulatokkal jelezte, hogy szálljon le lováról. Egy közeli jurtába kísérték.

Az egyetlen helyiség közepén kövekből rakott tűzhely adott meleget. Mikor visszacsukták a bejárati ponyvalapot, csak a benne lobogó lángoknak köszönhette, hogy az orránál tovább lát. Körben ládák, kosarak és összevisszaságban különböző használati tárgyak sorakoztak, amolyan raktárnak tűnt. Az íjászok éppen csak távoztak, mikor belépett a tűzmágus.

A férfi három lépés távolságból kérdőn nézett rá és mondott valamit azon az érthetetlen nyelven, amit a papokkal is használt. Ranam csak a fejét rázta, ahogy megkérdezte a vidék leggyakrabban beszélt nyelvén;

–       Miért hoztatok ide? – de mivel nem kapott választ, lassan és szavanként hangsúlyozva hozzátette – Hol van Emma?

A mágus erre egy hangzásában teljesen más nyelven próbálkozott, de Ranam ezt sem értette. A kérdéseket ő is megismételte előbb a vidék kereskedői által használt nyelvjárásban, majd az északi királyságok nyelvein. Lázasan keresett további nyelveket, amin egy kicsit is megértethetné magát, de mikor a mágus elmosolyodva közelebb lépett hozzá, feladta reménytelen kísérletét.

„Talán ez az ember nem akarja majd átvágni a torkomat, ha megérintem.” Határozottan tett egy lépést előre és már nyújtotta a kezét. Szemeit kérdőn emelte a férfire.

Megfagyott a mozdulat közepén.

Tekintetük összekapcsolódott.

A lány tenyerében érezte a férfi arcának melegét. Eljutott tudatáig a gondolati mágia finom vibrálása. Végigremegett karjain és megroggyantak térdei. Érezte az erős karokat, amik elkapják. Melegség sugárzott a másik mosolyából.

Ranam egyáltalán nem értette mi történt.

Csak abban lehetett biztos, hogy nem jött létre a gondolati kapcsolat. Lassan tisztult ki látása. Összetolt ládák tetejére vetett bőrökön feküdt, sietve felült.

–       Érdekes próbálkozás – a mágus mellette volt.

Szavai elnyúltan visszhangozva váltak érthetővé. Furcsán torznak hallotta őket, de minden szó jelentésével tisztában volt.

–       Mi történt?

–       Rúnamágia – a férfi segített neki felállni és közben a kézfején halványan látszódó vonalakra mutatott – lehetővé teszi, hogy értsem, amit mondasz még akkor is, ha bármelyik fél mentális védelme aktív. Erről megfeledkeztél?

Ranam nem akart magyarázkodni. A mentális védelmekről nem sok fogalma volt és hogyan is felejthetett volna el olyasmit, amit sosem ismert. Viszont végre értette a másik beszédét.

–       Miért vagyok itt? Hol van Emma?

–       Emma egy másik sátorban pihen. Jól van, és amikor visszatérünk Hebrinbe, reményeim szerint velünk jön, ahogy te is – a férfi hangja könnyed volt, mintha fel sem fogná szavai lehetetlenségét.

–       Ezek szerint lenne választásunk? – kérdezte a lány fanyarul.

–       Bizonyos körülmények között van választásod – a férfi mosolya nem feledtette a szavak keménységét.

–       De hát miért? Nekem mi keresnivalóm lenne Hebrinben?

–       Gyógyítani. Ha jól vettem észre gyógyító vagy.

–       Nem csak Hebrinben vannak gyógyulni vágyó emberek. Jóval közelebb is megtehetem. Sőt, a falumat sem vágytam elhagyni – jegyezte meg keserűen.

–       Sajnálom, hogy így alakult. Nem vagyok képes minden helyzetet irányítani – a férfi hangja őszinteségről árulkodott – a rablókkal ugyan elbántak Terzelt harcosai, de kicsit későn.

–       Te akkor nem… tartozol a rablókhoz? A kereskedők közé? Ki vagy? Kik támadtak a falura? – akart volna többet tudni Ranam.

–       Tudomásom szerint egy Aterim nevű bandita volt… – a magyarázatot nem fejezhette be, izgatott kiáltások érkeztek kintről és egy íjász lépett a sátorba.

–       Uram, a kapu – jelentette lelkesen és már sarkon is fordult.

A mágus határozottan indult kifelé, de visszafordult.

–       Később folytatjuk. Ne menj sehová – kérte szelíden a tanácstalan lányt.

Ranamot a férfi utolsó pillantása engedelmességre késztette, de némi céltalan téblábolást követően mégis a sátor bejáratához lépett. Rést nyitott és kilesett.

Barna sátrak oldalát látta, közöttük sáros latyakot, elszórtan fűcsomókat. A távolból emberi beszéd tompa moraját hallotta. Baloldalt különös kék derengésre lett figyelmes, ami a sátrak oldalát színezte.

Végül nem kockáztatta meg, hogy kilépjen.

Biztosra vette, hogy minden látszat ellenére, nem hagyták teljesen magára. Ráadásul odakint számos sátor állt. „Emmát sem találnám meg észrevétlenül.” – Elgondolkodva leengedte a bejárati ponyvát. Lekuporodott egy láda tetejére és saját agyában kutatott emlékek után.

Hebrin a keleti kereskedővárosok egyik irányítója volt. A hebrini herceg, jelentős területet birtokolt az összes kikötővárosban, így nem volt nehéz dolga a városok laza közösségének befolyásolásával.

A városállamok a part menti kereskedelemből éltek. Számtalan kisebb várost alapítottak a partszakaszon és a közeli szigeteken. Bár igazi állammá sosem szerveződtek, a legtöbb külpolitikai ügyben egységes álláspontot támogattak. Ha érdekeik nyomatékosításáról volt szó előszeretettel használták erő helyett a pénz nyelvét.

Katonai erejüket vezetőik és nemeseik magánhadseregeinek köszönhették, amik főleg zsoldosokból álltak. Ennek tagadhatatlan előnyei mellett voltak hátrányai. Az együttműködéshez nem szokott alakulatokat nehéz volt összefogni és irányítani. Ezért a herceg ezzel a feladattal a Tűz Rendjét bízta meg, akik könnyedén szervezték ütőképes hadsereggé az ellenségeskedő nemesek katonáit.

A tűzmágusok egészen a birodalmi háborúk óta szolgálták a hercegi családot. Székhelyük a Hebrinnel szomszédos, legendásan rejtélyes Marakel városa volt. Azt beszélték ott található jelenleg a Tűz Szentélye, bár a város kapuin csak a szentély őrei, a tűzmágusok léphetnek be. Ők pedig Marakelről sosem beszélnek. Ez közkedvelt téma volt minden kikötői lebujban, de az igazságot tudni vélőkről hamar kiderült, hogy képzeletük színes szüleményeivel hencegnek.

Ranam számára nem voltak ismeretlenek a déli városok titkos rabszolgapiacai sem, vagy az északi kikötőkben élők babonás félelmei. A boszorkánymesterek évszázadok óta tartották rettegésben a jeges tájak lakóit.

Emlékezett rá.

A felidézett képekkel együtt Gideon is befurakodott gondolatai közé, ezért kénytelen volt megálljt parancsolni az idegen emlékeknek.

Ismerte Terzelt egyházának korrupt oldalát is, és pontosan tudta, mi történne vele, ha az inkvizítorok Gideon nyomára akadnának. Ez nem tűnt túlélhetőbbnek, mintha az inkvizítorok arra jönnének rá, hogy ismeri ezt a nevet.

Nem akart Hebrinbe menni.

Nem kockáztathatott.

Hálás volt mikor a sátor bejáratának túloldaláról tompán csörrenő léptek zavarták meg gondolatait. Egy nehézpáncélzatot viselő középkorú lovag jelent meg a bejárati ponyvalapot félretolva.

–       Szóval, ő egy újabb gyógyító? – kérdezte Ranamot mustráló tekintettel a mögötte felbukkanó mágustól – Mond csak, pontosan milyen fajta gyógyító?

–       Hogy milyen gyógyító…? – a férfit láthatóan zavarta, hogy nem tudja a választ – majd Shean kideríti.

–       De az biztos, hogy tud gyógyítani? – kérdezte szemöldök ráncolva a lovag.

–       Gondolhatod, hogy nem hozom ok nélkül a táborunkba – baráti gesztussal csapta hátba a lovagot, aki meginogva csörrent egyet.

A lovag tovább bámulta a lányt, amitől Ranam egyre inkább zavarba jött és kezdte átérezni a leendő gazdáik által mustrált rabszolgák helyzetét.

–       Már elnézést, de tulajdonképpen mi a kérdés? – próbálkozott kelletlenül.

–       Eddig van két vajákos asszonyunk, egy sámánunk, egy tudja fene milyen papunk, aki úgy bűzlik, mint a rothadt alma és egy vénséges vén kuruzsló. Erre te hozol egy fiatal nőt – folytatta a lovag a férfi felé fordulva. A közbeszúrt kérdéssel mit sem törődött, de legalább a bámulást abbahagyta – megmondanád hová tegyem? A másik öttel mégsem zárhatjuk össze.

–       Talán akkor haza is mehetnék… – próbálta halkan még egyszer Ranam, apró oldalazó lépéssel elhúzódva.

–       Hohó – fordult feléje mindkettő és a lovag atyai mozdulattal átkarolta a vállát. A nehéz páncélos kar súlyától kissé megroggyantak Ranam térdei – csak nem gondolja kedveském, hogy ilyen rossz vendéglátók volnánk? Majd kitalálunk valamit, de addig is jöjjön, egyen valamit. Fárasztó útjuk lehetett – karjával kormányozva kivezette és elirányította egy nagy jurtához, melyből a füst vidáman gomolygott felfelé.

A jurta közepén egy földből és kövekből épített masszív főzőkemence volt használatban. A tűzhelyen lévő többtucat kisebb-nagyobb lábosból kellemes illatok szálltak fel. Körben a jurta szélén hosszú asztalok és padok álltak, a sátor amolyan étkezde lehetett. A lovag még mindig a vállát szorongatva a tűzhelyhez vezette a lányt.

–       Nos, mihez lenne kedve? Van friss őzpörköltünk, némi sültpadlizsán, esetleg frissensült kenyér, bár arra lehet, hogy várni kell – kedélyes mozdulattal egy távolabbi kiszögelésben álló élelemmel megrakott asztal felé intett – Vagy tudok ajánlani sajtokat gyümölcsökkel.

Ranam az elmúlt napban pont annyira keveset evett, mint amennyire keveset aludt, de hirtelen nem tudta eldönteni mit enne. Talán mindenből egy kicsit. Bizonytalan tekintettel nézett körbe újra, de mielőtt megszólalhatott volna egy tekintélyt parancsoló asszonyság termett előtte.

–       Karlos! Nem megmondtam, hogy ne kerülgesd a lábosaimat! – ripakodott a lovagra – ha jól emlékszem ma már kétszer reggeliztél – erre a lovag csak bizonytalanul maga elé tolta Ranamot – Á, vagy úgy – az asszony egyből elővarázsolt két tálkát és a legnagyobb gőzölgő lábosból őzraguval töltötte meg őket – a vendég, az más! Tessék kedveseim – ellentmondást nem tűrőn Ranam és az őket követő mágus kezébe nyomta az ételt.

A legközelebbi asztalnál telepedtek le. A ragu ízletes volt. Sok fűszerrel és igen jóleső melegséggel a gyomornak. Míg a lány evett megszűnt számára a külvilág.

Túlságosan is.

Talán a jóllakottság, vagy a kellemes meleg, esetleg az erős illatok okozhatták, de a hangok összemosódtak körülötte. A színek táncoltak, az arcok elfolytak és a lovag éppen időben húzta el Ranam orra elől a félig kiürült tálkát, mikor a mágus még az asztalra zuhanás előtt elkapta a lány fejét.