Vöő Gergely: A változás anatómiája

(A szerző a 100 szavas írástechnikai játék egyik nyertese, művéről szerkesztői véleményt adunk.)

Eljött az idő! Most elmondok mindent. Mindent, mit eddig titkoltak előletek. A nevem Dylan Change, és maga a változás vagyok.

1. fejezet

A Vízöntő-naptár 6011. évét írtuk, mikor megkaptam a jelet. A harmadik hónapomat töltöttem az A51-en, és a többiekkel ellentétben eszembe se jutott visszatérni a Földre, hisz a Coca-völgyi Kutatóbázis minden ízében új volt számomra. Bár egy tizenöt éves gyerek nem túl sok szabadságot kap egy tudományos expedíción, mégis elég kalandos mindennapokat éltem meg ahhoz, hogy úgy érezzem, örökké ott szeretnék maradni.

Eleinte a mágussal való találkozásomra is ily kalandként gondoltam. Koszos melegítő felsőt és kopott farmernadrágot viselt, akárcsak az összes falubeli, a nyakában pedig csontkarika és kisüveg mámorpor lógott, így kétségem se lehetett afelől, hogy igazat beszél, mikor neo-zanza mágusként mutatkozott be. Ugyan soha nem láttam azelőtt a táborban, de volt valami a megjelenésében, ami azt súgta, régről ismerem őt. Talán ezért bólintottam rá oly könnyen az ötletre, mikor felajánlotta, hogy jóslatot kér nekem az isteneitől.

Erős szél fújt a völgyben, s viharterhes felhők barázdáltak az égen, ezért inkább az egyik kutatósátorban telepedtünk le.

— Tudom, ti földiek nem hisztek az ilyesmiben, de a zanza nép rítusgyakorlata évezredes tapasztalásokon alapul, és mélyebb igazság gyökerezik bennük, mint gondolnád – magyarázta a Közös nyelven, miközben helyet foglalt egy puffon.

— Isteneket mostanában tényleg ritkán emlegetnek otthon – mondtam, és leültem vele szemben. – Helyette sok más baromságban hisznek.

— Na és te? Te miben hiszel Dylan? – Tekintete kemény és mélyre hatoló volt, s bár alig lehetett több negyvennél, szavaiban oly keserű tapasztalat zengett, hogy már-már úgy éreztem, egy matuzsálemmel beszélgetek.

— Nem is tudom… – Egészen zavarba hozott. – Tulajdonképpen nem sok mindenben.

— Mégis itt vagy!

— Nevezzük tudományos érdeklődésnek! – nevettem.

— A hitetlen érdeklődése. Mily megtisztelő! – Hallottam hangjában az iróniát.

— Azért nem vagyok teljesen hitetlen – vágtam vissza. – Magamban hiszek.

— Az jó! – bólogatott elégedetten, majd elmosolyodott, és suttogva megismételte. – Az nagyon jó! Lássunk hozzá!

Ujjaival átkulcsolta bal csuklómat, és lehunyta szemét. Sokáig csendben ültünk – csak a szél süvített odakint –, ám nemsokára mormolni kezdett valamiféle kánont. Nem értettem belőle egy szót se. Nem a Közös nyelven íródott, s nem is zanzául. Sőt, igazából egyetlen általam ismert nyelvre sem hasonlított.

Mikor befejezte, éreztem, hogy ereimben felpezsdül a vér, és eufórikus láng árad szét testemben. Rettegéssel töltött el a gondolat, hogy a másvilági tűz talán egész valómat bekebelezi, de némán tűrtem a kétséget, mert láttam rajta, hogy mentálisan már nincs velem. A mágus valahol távol a szellemekkel diskurált éppen, s eme lények ködös vidékét járva az én sorsom felől érdeklődött. Szeme elfehéredett, végtagjai meg-megrándultak, majd dörrent egyet az ég, jelezve, hogy megérkezett a felhőrettenet. Ami ezután történt, az még hosszú ideig kísértett.

A mágus üvölteni kezdett.

— Rettegd a fényt! Rettegd a bazalt oszlopos palotát! – tört fel az a bizarr hang torkából, melyet emberéhez hasonlítani sem lehet.

A következő pillanatban felordítottam fájdalmamban. Csuklómat szorító ujjai pokolian égetni kezdtek. Mintha izzó billogot nyomott volna karomba, szinte éreztem, ahogy megolvad a bőr, s felszakadoznak az erek.

— A legnagyobb sötétben eljön érted a lámpás, és megmérettetsz! – ordította fuldokolva. – Köss békét az árnyékkal, s a világ fényre derül! Kegyelmezz a bukottnak, s a szörny elszenderül! – Elengedte karom, és összecsuklott akárcsak egy marionett bábu.

Ekkor láttam meg először csuklómon a szemet. Ma már ismerem eme jel jelentőségét, de akkor még csak értetlenül bámultam a füstölgő, fekete tetoválásra. Megpróbáltam ledörzsölni, de az ismételt fájdalmat leszámítva nem sok eredményre jutottam, így inkább szemügyre vettem közelebbről is a különös mintát, hátha a gondolkodás célravezetőbb lesz a tetteknél. Elég egyszerűnek tűnt az ábrázolás; egy kör, közepén két vonallal rajzolt szem, benne apró szembogár, mégis volt az egészben valami megfoghatatlan… valami túlvilági.

— Lahana – suttogta döbbenten a mágus, aki közben magához tért. – Hamarosan találkozol vele!

— Kivel? És mi ez rajtam? – Szinte önkívületben voltam.

— Hibát követnék el, ha beszélnék róla.

— Nem teheted ezt velem – figyelmeztettem. – Beleégetted a karomba ezt az akármit! Tudni akarom, mit csináltál az előbb!

Sóhajtott, majd félrenézett.

— Hallod a vihart, Dylan? – kérdezte. – Hallod a változás szelét? Elrendeltetett, hogy az a jel rajtad legyen. Tőlem függetlenül is megkaptad volna előbb-utóbb. Készülj fel! Az életed most egy kissé megváltozik. Eleinte minden zavaros lesz, de ha látsz, választ kapsz a kérdéseidre. Talán ijesztőnek találod majd. De ne feledd; a legnagyobb ellenséged a félelmed!

— Nem értelek – mondtam reményvesztetten.

— Tudom. – Keserű mosoly ült ki arcára. – De majd fogsz!

— Kérlek! – könyörögtem.

— Ne félj! Fogunk mi még erről beszélni. Csak nem most. – Éreztem szavain, hogy lezártnak tekinti a vitát.

Borzasztóan dühített, hogy nem hajlandó beszélni, de nem tudtam mit tenni ellene. El kellett fogadnom a döntését. Pedig úgy éreztem, ölni tudnék a legcsekélyebb információmorzsáért is. Gondolataimat kérdések tömkelege lepte el, melyek nem hagytak szabadulni a kétségek ama verméből, ahová a mágus, a jel, és az ijesztő jóslat taszított. Azt akartam, hogy ott helyben elmagyarázzon mindent, de nem így történt.

Dühömből a sátorponyva suhogása ébresztett. A bejáraton Zacharia Habibi lépett be – anyám jobb keze, aki a tábor és az én személyes biztonságomért felelt. Egy köteg papírt szorongatott kezében, és idegesen mutogatta felém a lapokon szereplő színes diagrammokat.

— Most érkezett a Központi Meteorológiai Hivataltól. Durvább lesz, mint gondoltuk – hadarta, és a kezembe nyomta a papírokat. Felületesen átfutottam a jelentést, mivel fiatal korom ellenére viszonylag jól értettem a tudományokhoz. Mégiscsak a legnagyobb professzorok között nőttem föl!

Az adatok igazolták őt. Tényleg pokoli vihar készült lecsapni ránk.

— Lehetséges ez? – hebegtem, miközben a mágushoz fordultam. – A változás szele, mi?

— A zanza őslegendák beszámolnak gigászi erejű szelekről, melyek népünket sújtották. – Zacharia jelenlétében hivatalos hangnemre és távolságtartó viselkedésre váltott. – Nem véletlenül vájtunk alagutakat a hegybe.

— Már riadót fújtam a táborban, és elkezdtük a felszerelés bemenekítését – mondta Zacharia. – Hamarosan ez a sátor is sorra kerül. A Zanza Múzeum pedig azonnali hatállyal felfüggesztette az ásatást. Már csak téged kell biztonságos helyre vinnem. – Bár már az ötvenet is maga mögött tudhatta, még mindig jó fizikummal és friss szellemmel büszkélkedhetett. Többek közt ezért is volt ő a bázis második fejese.

— A barlang megvéd minket a vihartól – vetette közbe a mágus.

— Minket igen. De mi van a lentiekkel? – tiltakoztam.

A neo-zanzák a Kubrick-barlang legfelső, mesterséges szintjén telepedtek le, mert tudták, hogy nincs oly természeti erő, mely árthatna nekik ott. Ám az ásatás pár száz méterrel mélyebben, a karsztképződéses járatokban zajlott, és mivel ezeken köztudottan keresztül ömlik a Pop folyó, komoly aggodalmakat keltett bennem a közelgő vihar híre.

— Üzentem a lentieknek, de Dr. Madre azt mondta, hogy egyelőre nem jönnek föl.

— Karrierista picsa! – csúszott ki számon a nem túl kedves jelző. Mindig is rettenetesen bosszantott anyám felelőtlensége.

Dr. Cathalina Madre: a zanza régészet legfőbb szaktekintélye, a Kubrick-barlangi ásatások vezetője, a tizennyolc kötetes latin nyelvű zanza feliratgyűjtemény – a Corpus Inscriptiorum Zanzorum – főszerkesztője, és utolsósorban az alig tizenöt éves Dylan Change anyja. A félreértés elkerülése végett; szerettem az anyámat, de nem könnyítette meg az életemet.

— Dylan! – szólt rám rosszallóan Zacharia. – Te is tudod, hogy nem bírálhatom felül a döntéseit. Ha maradni akarnak, nem tudok mit tenni.

— Majd beszélek vele én – határoztam el.

— A központot már lebontattam, de utasítottam a kommunikátorokat, hogy alakítsanak ki egy ideiglenes állomást a barlangban. Végül is ott beszélhetsz vele. Hátha rád hallgat. Én is nyugodtabb lennék, ha idefent lenne.

— Remek. Mikor ér ide a vihar?

Ebben a pillanatban hatalmas széllöket rázta meg a sátrat. Szinte azonnal eldeformálta a tartórudakat, s oly riasztóan süvített, mintha magát az apokalipszis kürtjét fújták volna meg odakint. A helyiség egyik sarka a levegőbe ugrott – felborítva a berendezést–, majd mikor épp minket is maga alá temetett volna az összeomló szerkezet, tovavonult a széllöket.

— Már itt van – hallottam Zacharia hangját, aki még a rémületben sem feledkezett meg kérdésemről.

A következő löket már odakint ért minket, miközben letaglózva bámultuk, hogy mily pokoli hellyé vált az örökké békés Coca-völgy. A hirtelen kélt orkán vadul cibálta az erdő mélyfekete aljnövényzetét, ami ciklusos hullámaival inkább hasonlított egy gigantikus koromszínű óceánra, mintsem biztonságos szárazföldre. A fehértörzsű Coca-fák kaotikus ringásba kezdtek, s recsegve-ropogva adták meg magukat a megzabolázhatatlan szélnek, mely megfosztotta őket vérvörös lombozatuktól, majd eme bordó levélhadat a völgy fölé emelve ördögi bábjátékot varázsolt a sötétülő égre.

A kutatóbázison úrrá lett a pánik. Kétségbeesett emberek futkároztak a sátrak körül egymást és a felszerelést mentve, de a vihar túlságosan váratlanul érkezett, így a lelkes mentőakció is hamar alábbhagyott, hisz titkon mindenki tudta; a tábor már rég elveszett. Egyre többen hajították el a méregdrága számítógépet, vagy hagyták hátra a csodás lánctalpú terepjárót, és iramodtak meg a Nyugati Poe-hegység oldalában felsejlő Kubrick-barlang bejárata felé. Különös akusztikájának köszönhetően a süvítő szelet csontig hatoló búgás formájában verték vissza az odú falai. Egészen olyan volt, mintha a barlang a jajveszékelőket túlüvöltve egyetlen végtelen sikolyban fakadt volna ki. Talán a pusztuló völgyet siratta.

Innentől kissé összefolynak bennem az események, de arra tisztán emlékszem, hogy miközben a barlang felé rohantunk, embereket hallottam sikoltozni az összedőlt sátrak alól.

Nem álltunk meg.

A nagyobb széllöketek között viszonylag jól tudtunk haladni, ám az igazi problémát nem is a szél jelentette, hanem a töménytelen mennyiségű törmelék a levegőben; papírlapok, levelek, faágak, sörösüveg, sátorponyva, mindent magával vitt az orkán. Sőt, a menekülők fősodrával szemben még egy hatalmas, „Idegeneknek belépni tilos!” feliratú fémtáblát is végiggörgetett. Három ember halálát okozta aznap ez a tábla.

Épp időben értünk a barlangszájhoz, hisz a vihar csak ekkor szabadult el igazán. Akik kint maradtak, mind meghaltak. Az ég elsötétült, mintha beesteledett volna, s csak a gomolygó felhőszörnyeteg dobhártyarepesztő villámai világították meg a tájat. Majd elkezdett esni. Óriási cseppekben hullott a mennyei manna, melynek iránya egy-egy nagyobb széllöketnél a függőlegesről vízszintesre váltott.

Bár majdnem minden hangot elnyomott a vihar, mégis néha áthallatszódott egy-egy halálsikoly az esőfüggönyön. Mintha valamiféle zord, emberfeletti hatalom döntött volna úgy, hogy ránk küldi titánerejű bestiáját, mert ráunt a Coca-völgyre.

— Tudunk értük tenni valamit? – fordultam Zachariához túlüvöltve a káoszt.

— Attól félek, nem. – A szemében döbbenet ült. Még őt is megrázták az események.

— Beszélnem kell anyámmal. Most!

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (5 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük