Viviana Sharner: A horizonton túl – 2.

Előző rész

3. Fejezet – Baljóslat

 Mikkel Jacobsen ráérős léptekkel haladt Venustas városának kacskaringós, olykor túlságosan hepehupás, mégis oly elragadó és bájos utcáin. Nem akadt olyan szeglet, ahol ne zajlott volna az élet a maga heves és változatos, mégis állandó módján. A belváros telis tele volt padokkal, mintha egy utat akarna alkotni. Itt legfőképpen idősebbek üldögéltek, de akadtak fiatal lányok is, akik itt fecsegték ki egymásnak féltve őrzött titkaikat, amiket hosszú időn át magukba tartottak, hogy aztán a barátnő mindenkinek kikürtölje. Minél közelebb halad az ember a kikötőhöz, az élet annál hangulatosabb, s a város zsúfoltabb. A padokkal szemben időközben feltűntek a művészek, akik portrékat és tájakat festettek, minden sarkon egy muzsikus, aki vidám nótát játszott, kalapja előtte, amiben csak úgy ragyogtak a pénzérmék, s néhányan táncra perdültek. Kosaruk terhétől jajgató asszonyok meg-megálltak, mikor egy kedves jó baráttal találkoztak, megosztották egymással a legfrissebb pletykákat, s botránkoztak rajtuk egy sort; a gyerkőcök ilyenkor megörülve egymásnak édes, tiszta kacagásba kezdtek, amilyet csak egy gyermek tud hallatni, hisz ami szívükön, az a szájukon, nincs bennük megjátszás és a felnőtteket bűnössé tevő hátsó szándék. Futkorászni kezdtek, fogócskázni, néha belerohantak egy gyanútlan járókelőbe, aki vagy elnézően csóválta meg fejét, s mosolyogva gondolt vissza oly boldog fiatalkorára, vagy haragosan dörrent rájuk, hogy aztán sopánkodhasson egy sort jobb dolga híján a szülőknek, hogy micsoda nevelés ez. Egyik üzletből be, a másikból ki, közben nem álltak meg a sietős léptűek, s fontoskodva, mindenkit lenézve rohantak tovább dolgukra, melyről egészen biztosak voltak, hogy senki nem végez annál fontosabbat, ezért aztán senki sem fontosabb náluk.

Mikkel elmosolyodott. Tetszett neki ez a hatalmas nyüzsgés, s ilyesfajta hangulattal sehol nem találkozott még. Tudta jól, a nagyvárosokban az élet soha nem áll meg akárcsak itt, ugyanakkor az emberek magányosabbak, hiszen a nagyváros sok embert vonz, a sok embernek pedig sok idő szükséges, hogy összekovácsolódjék, ezért érzik gyakran a magányérzet szörnyű terhét. A kisvárosokban ellenben mindenki ismer mindenkit, s ez megadja az összetartozás tudatát, amivel a legszörnyűbb időszakot is könnyebb átvészelni, mert az ember tisztában van vele, hogy megvan a helye a világban. A kisvárosban azonban egyoldalúabb az élet, s az érvényesülés kényszere nélkül kevesebb a fordulat.

Venustas szigetén a helyzet más volt. Különcségét pedig a kikötőjének és a kereskedelmi fontosságának köszönhette, így a célok és a nagyravágyó törtetések mögött szikla szilárdan állt egy közösség, ahol mindenkinek meg volt a helye, akár egy gyönyörű mozaikban, ahol ha csak egy darabka is elveszik, oda a kép. Olyan benyomást keltett, mint amilyen benyomást egy rózsa formájú cseresznye keltene. Gyönyörű a rózsa, ízlelni azonban nem lehet, finom a cseresznye, szépsége viszont vitatható; milyen jó, milyen egyedi ennek a kettőnek az egyvelege!

            Mikor Mikkel belépett a hivatalba, rögtön megpillantotta Carlot. Néhány iratot vett át az egyik munkatársától, mikor aztán kósza tekintete Mikkelre tévedt, nyájasan elmosolyodott, a papírokat hanyagul visszadobta az asztalra, amit aztán szegény dolgozója próbált elrendezni. Rögvest beinvitálta irodájába, Mikkel ennek eleget is tett, majd helyet foglalt az asztal egyik végében. Miközben Carlo a szekrényben keresgélt, addig a kapitány jobban szemügyre vette az olasz férfit. Testes volt, jobban táplált egy átlagos embernél, bár elhízottnak nem nevezhető. Hátrafésült, fekete haja csak úgy csillogott, akárcsak a szemei. Elegánsan volt öltözve, tartása pedig irigylésre méltó és a kölni szagát a szoba túlsó feléből is érezni lehetett. Majd kicsattant az egészségtől és a jóléttől, nem látszott rajta, hogy bármiféle javak hiányát szenvedné. Mihelyst azonban nyájasan elmosolyodik, és behízelgően megszólal, az embernek olyan érzése támad, mintha egy hatalmas, életerős, mégis kiscica módra mosolygó oroszlánnal találná szembe magát. Gyönyörű ugyan, s édesen szólítgatja magához áldozatát, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a szerencsétlen életére készül törni.

Végül megtalálta, amit keresett, Mikkel és maga elé is egy-egy díszes, kövekkel kirakott aranykelyhet rakott, amilyet a dán csak festményeken látott eddig. Carlo bort öntött a két pohárba, s feltehetőleg az sem mai lehetett. A kapitány felhúzta a szemöldökét, és igyekezte elfojtani savanyú fintorát. Carlo mindent megtesz azért, hogy vagyonát fitogtassa, hogy befolyásolja Mikkelt, s hogy egy tekintélyes, óriási úr képét alakítsa ki benne. Nem az olasz hibája volt, hogy súlyosan mellétrafált, hiszen nem tudhatta, hogy a hajós egy olyan letűnt, s lassacskán már kihalófélben lévő társadalomnak a tagja, akiket nem lehet megtéveszteni csillogó arannyal és mesés megjelenéssel; egyenesen, félrevezethetetlenül néz az ember lelkébe, s az alapján ítél.

 ­­– Akkor hát igyunk rátok és hős atyáitokra, akik olyan jóságosak voltak, hogy védelmezték apró városunk lakóit – emelte poharát ünnepélyesen, mire Mikkel bólintott.

– Dániára!

– Mondd csak, ugye megfelelőek a szobák? – kérdezte, mire a dán bólintott.

– Engem a sziget ejt ámulatba – ismerte be.

– Csodás sziget és mennyi szorgos ember – ismerte el Carlo.

– Szorgosságuk azonban hiábavaló.

Carlo, kikérve magának, értetlenül vonta össze szemöldökét.

– A sziget valóban sajátos helyzetben van, ámulatba ejtő persze, de nem vagyok biztos benne, hogy sajátossága nem hátráltatja-e a lakosságot – magyarázta Mikkel. – Kereskedők és csempészek jönnek-mennek, s a lakosság jóformán a hallgatásából él, s potom pénzért vesz meg olyasmit, ami máshol több havi fizetés. Idilli helyzet ez, annyira tökéletes, hogy az ember már nem is kíván változtatni rajta. Nem dolgoznak keményen a szebb napokért, így a fejlődés megáll. Egy ilyen hibátlan helyzetben milyen maradandót alkothat, miközben a hibákat próbálja kijavítani?

– A dolgok már csak így működnek – mosolyodott el Carlo, s felemelte serlegét. – Egy nép rátér a rohamos fejlődés útjára, s mikor már virágzik munkájuk, megszűnik az érdek, s hanyatlásba fordul. Akkor megjelenik a kényszer, hogy újból felfejlődjenek és így tovább. A fejlődés örök körforgása ez. Hanem kereskedőink és hivatalnokaink helytállnak egész Itáliában.

– Persze, mások befolyása alatt – legyintett Mikkel. – Viszont akár a lényegre is térhetnénk – ajánlotta fel. – Tudod, hogy mi célból érkeztünk.

Carlo ekkor ivott még egy kortyot, felkelt, s hátat fordított a kapitánynak.

– Ami azt illeti barátom, nincs ötletem, miért érkeztél – vonta meg vállát, mire a dán a homlokát kezdte ráncolni.

– Azt mondtad, olvastad a levelet.

– Ó, hogyne. Csakhogy nem fogalmaztál elég pontosan. Annyit írtál csupán, hogy a városom egyik lakosának birtokában van egy ereklye, ami Dánia jogos tulajdona, és a segítségem kéred ennek visszaszerzésében, mert a hazád nagy veszélyben van – foglalta össze. – Adj hát teljes leírást a helyzetről, és hogy mire lenne egész pontosan szükséged!

Mikkelből majdhogynem kibukott a gúnyos kacaj. Mennyire tipikusak, mennyire kiszámíthatóak az ilyesfajta emberek! Az olasz férfi teljes tudatában van Dánia helyzetével, csupán az alárendeltség érzetét igyekszik kialakítani a kapitányban.

– Polgárháború pusztít a hazámban – kezdte. – Két eszme uralkodik most Dániában, csakhogy mindkettő olyan domináns, ellentmondást nem tűrő, hogy olyan ez, mintha két Nap ragyogna az égen. Van olyan, ki az egyik eszmének hódolt be, van olyan, ki a másiknak, de mindkét fél szilárdan hiszi sajátjának megrendíthetetlen igazát és örök szentségét, így egyikre sem jellemző a megalkuvás. Ez a két eszme természetesen a hatalom gyakorlásának két egymással szemben álló elképzelése. Jó ideje hanyatlik már Dánia, s bár mindkettő ennek megállítására törekszik, a két elképzelés annyira ellentmondásos, hogy mára már testvér fordul testvér ellen, barátból lett ellenség…

– És mi ez a két oldal? – vágott közbe Carlo.

– Vannak, akik a jelenlegi királyt teszik felelőssé az ország hanyatlásáért. Jómagam és társaim közéjük tartozunk, s bennünket lázadóknak vagy királyellenesnek tartanak. Egy új király trónra ültetésében látjuk a megoldást, csakhogy a királypártiak ezt tűzzel-vassal igyekeznek megakadályozni. Ezek nem a haza érdekét nézik, hanem saját zsebük hasznát – sziszegte Mikkel, s hangja tele volt gyűlölettel és szánalommal.

– Miféle királyt akartok ti a trónra ültetni?

– Több száz éve már, hogy élt egy hatalmas uralkodó, Dánia leghatalmasabbika. Uralkodása idején virágkorát élte az ország, s nem volt a közelben nép, ki ne rettegett volna tőle, sőt, még a vikingek is félték. Kékfogú Harald hatalma az egyetlen, ami segítene kilábalni ebből a szörnyű helyzetből, legalábbis így tartjuk mi, lázadók. Kékfogú Harald azonban egy kalandozása során személyesen átélt egy tűzpróbát, s ez jelentette számára a megváltást. Egy bizonyos Poppo püspök megtérítette, így aztán Kékfogú Harald népe maga is kereszténnyé vált. Ez viszont rendkívül súlyosan szemben állt a vikingek érdekeivel, ezért intézkedésekbe kezdtek, aminek a vége az lett, hogy a királyt megfosztották a hatalmától, s egy új, a vikingeknek tetsző gyenge kezű uralkodót ültettek a trónra.

– És ebből ti mit akartok kihozni? Miben segíthetek én? – sóhajtott panaszosan Carlo.

– Kékfogú Harald a rúnakövek megszállottja volt, egy óriási gyűjteményt tartott fenn. Mikor aztán felvetette Dániával a kereszténységet, a vikingek tervében ez kiemelkedő szerepet kapott. Ők ugyanis elrabolták a három leggyönyörűbb rúnakövét. A királynak olyan nagy volt a hatalma, hogy azt nem lehetett megsemmisíteni, így a legenda szerint e három rúnakőbe osztották szét. Ezután betörtek Kékfogú Harald palotájába és kedvenc szobrához, a síró asszony szoborhoz léptek. Mint három könnycseppet, úgy illesztették oda a köveket, ezáltal a hatalom a szoborban újra eggyé válhatott. A rúnaköveket ezután a vikingek három különböző városban rejtették el, s a hatalom addig nem szállhat ki ebből a szoborból, ameddig a köveket nem egyesíti újra valaki a három könnycsepp formájában. Akkor aztán az visszaszáll jogos tulajdonosára, fel fog lépni Kékfogú Harald örököse a régvolt király teljes hatalmával, aki Dánia jogos királya. Források szerint az egyik rúnakő a te szigeteden van elrejtve.

Carlo köhögésnek álcázta nevetését, mire Mikkel megemelte szemöldökét.

– Ti egy legenda nyomában hajlandóak voltatok ekkora utat megtenni? – kérdezte mulatva.

– A legenda igazára bizonyítékunk is van – mutatott rá. – Ugyanakkor ha a helyzet nem hoz ki többet a dologból, minden kis lehetőséget meg kell ragadni.

A hivatalnok arca elkomorodott.

– És neked mi a hasznod mindezekből, barátom? – kérdezte.

Mikkel nem tudott elfojtani egy diadalittas mosolyt. Mennyi mindent árult el ez a kérdés erről az emberről! Tömör kapzsiság és önzés tartja egyben, akinek még sejtelme sincs, mit jelent a szó, hazaszeretet, s sohasem érezte a szépségét önzetlenségének, amit az otthonáért tett. Legszívesebben ő vetne rá most szánakozó pillantást. Carlo családja hátat fordított Itáliának, mert az nem biztosított nekik megfelelő anyagi javakat, s önző érdekekből Venustas városába költöztek, így egyik hely sem igazán az otthona. Lehet az embernek bármekkora vagyona, gazdag csak akkor lehet, ha a hazája szerető ölelésében érezheti biztonságban magát.

– A hasznom, barátom? – kérdezte leplezett undorral az arcán. – A hasznom a haza dicsősége.

Carlo arcán értetlenség ült ki. Igaz, számára ez teljesen ismeretlen motiváció.

– Ha a síró asszony szobrában mindhárom követ egyesítem, a legenda szerint a királyi hatalom, s a dicsőséges uralkodási szellem visszaszáll Kétfogú Harald utódjára, letaszítván a jelenlegi királyt, s újból elhozza Dánia fénykorát.

– Növekedne ettől gazdagságod? – kérdezte megvetően Carlo.

– Attól függ, mit nevezel te gazdagságnak. Az én gazdagságom, ha a hazám hatalmas és dán honfitársaim boldogok.

– Meg kell, hogy törjem ifjonti lelkesedésed, én ugyanis nem segíthetek neked.

Mikkel arcáról a csúfondáros mosoly azon nyomban lefagyott. A szíve kihagyott egy ütemet a rémülettől, úgy érezte, megpördült körülötte a világ abban az egy pillanatban, s a gyomránál megragadta valami, s lerántotta volna a mélységbe. Minden bizonnyal elsápadt, s egy szót sem tudott mondani.

– Megtudhatom ennek okát? – mondta ki végül.

Carlo visszaült az asztalhoz, s kiitta poharát, holott Mikkel még egy kortyot sem ivott.

– Meg kell értened valamit, barátom. Az életben minden múlandó, nincs olyan dolog, ami örökké tartana. A hit meginog, a bátorság elvész, az akarás megapad, a tudás eltemetődik, a becsület elszáll. Hidd el, minden erkölcsi értéknek megvan a maga határa, amin túl semmivé válik e csupa nemes fogalom. Pontosan tudom, hogy a vagyonom, a gazdagságom egy napon elszáll, ha nem is az én tulajdonom alatt, de lesz majd egy örökösöm, aki mindent elherdál. De ha létezik olyan dolog, ami biztos, ami állandó és maradandó, akkor az a múlt. A múlt a jövendőnek mutat példát, a tegnapból tanul a ma, a mából a holnap, s ami megtörtént, soha nem lehet már semmivé tenni, lerombolni. Ez az élet egyetlen szilárd alapja.

A nagyapám egyszerű parasztember volt Itáliában. A nagyanyámmal együtt szakadt ruhákat hordtak, ócska kunyhóban éltek, s kemény harcot vívtak minden egyes betevő falatért. Nem sokkal apám születése után sötét ügyletekbe keveredett, s egy tárgyalás fejében költöztek erre a szigetre, apámat pedig arra nevelték, hogy eleget tegyen ennek a megállapodásnak. Ennek a megállapodásnak a kulcsát őrzöm én még most is. Ez az ügy sokak szerint bemocskolta a lelkünket, de valójában semmit sem számít. Fényűző pompában élünk, s az egész sziget fejet hajt előttünk. Az emberiség az idő múlásával elfeledkezik a nagyemberek hibáiról, csak a fényességük és hatalmasságuk marad meg az emlékezetükben. A nagyapám kompromisszumok és fárasztó munkálatok árán szerezte meg nekünk hajdan a dicsőséget, s ha most hibát is követek el, de nem mondok le erről, még ha ennek az is az ára, hogy elárullak téged. Nehéz időket élünk, a gyenge elbukik, az erős pedig saját magára támaszkodva maradhat talpon.

– De mégis mi köze van ennek az én ügyemhez? Nem értem! – próbálkozott Mikkel, de pontosan tudta, hogy elbukott. A menekülésben kudarcot valló hal végső ficánkolása volt ez a halász hálójában.

– Fiatal vagy, sok mindent nem érthetsz. Az idő majd téged is megedz, ahogy mindenkit. A túlélésért folytatott évek során az idő még a legbecsületesebbekből is képes csalót alkotni. Ez nem bűn. Az ember attól ember, hogy példán felüli alkalmazkodási képességekkel rendelkezik. A tapasztalat rávilágít majd számodra is a tényre, hogy nincs olyan, hogy közjó, mert a közjó is a sok egyéni boldogulásnak az összessége. Ezt csak a tapasztalat ismertetheti meg veled, és mindenki mással is. Amíg ifjú vagy, minden javadat hajlandó lennél feláldozni erényeidért, de mikor az erényeidbe fektetett hit nem hozza meg a megváltást, minden erkölcsi javadat feláldozod az anyagi javakért.

Ezúttal Mikkelen volt a sor, hogy felálljon, csakhogy ő annál az asztalnál többé nem foglalt helyet.

– Ez egy olyan dolog, amiben te meg én soha nem fogunk egyetérteni – mondta, majd, megindult az ajtó felé.

– Meg van kötve a kezem – bizonygatta Carlo, de hangjából kihallatszott a derű.

– Köszönöm a segítséget! – mondta nyersen, majd becsapta az ajtót maga mögött.

Levegőre volt szüksége, úgy érezte, hogy mindjárt megfullad! A levegőre kilépvén mégsem árasztotta el az oly kétségbeesetten várt nyugalom. A Suttogó, jutott eszébe. Így hát már indult is a kikötő felé, s vigasztalást remélt egyetlen igaz barátjától, a Suttogótól. Nem számított rá, hogy Carlo jóslata most indul meg a beteljesedés felé, az útra, amit megjárva gyökeresen megváltozik élete.