Viviana Sharner: A horizonton túl

Előszó
986. november 1, Jomsburg

 A kezeim úgy remegtek, akár a nyárfalevél.

Minden köröttem álló gúnyosan, diadalittasan nevetett, mintha bizony értenék is remegésem okát! Gondolták, vén ez már, akár a soha nem értett titkokat suttogó, korhadozó fák, kezei, lábai gyengülőben, az elméje sincs már egészen rendben. Úgy vélték, a félelem teszi, ami természetesen érthető ok is lenne, elvégre nem sok ember fogadná közönnyel, ha egy veszedelmes viking állna előtte nekifeszített íjjal, gyűlölettől izzó tekintettel élvezvén a bosszú keserédes pillanatait áldozata halála előtt.

Remegésemnek okozója azonban se nem szégyenletes öregségem, se nem nevetséges helyzetemből adódó félelmem, sokkal inkább a bűntudat. A szörnyű bűntudat emészt életem utolsó pillanataiban, a szégyenérzet, amiért megszegtem hosszú életem legfontosabb ígéretét, és amin immáron sehogy nem változtathatok.

– Almát a fejére! – parancsolta vicsorítva a velem szembenálló Toko, majd cinikusan elmosolyodott. – Meglátjuk, hogy megy nekem a célzás mostanában.
A helyzet ironikus volt tagadhatatlanul, ezt nekem is el kellett ismernem. Múltbéli hibák hosszú sora áll most mögöttem, melynek egy apró emléke lépett előre, s súgta fülembe – látod, semmi nem felejtődik el, ami megtörtént, nem tehető semmivé.
Nekem csak egy emlékfoszlány, Tokonak, a miattam elvesztett fiú apjának azonban egy egész élet tragédiája, s íme, az élet milyen pontos, milyen kimért! Egy emlék fejezi be az én életem tragédiáját, hogy az íjász borzalmai emlékké zárulhassanak. Egy szörnyű, elfeledhetetlen emlékké. Az életben elkövetett hibák nyomatékosak, nem fújja el a szél idővel, mint a homokba írott szavakat.

Egy viking a fejem búbjára helyezte az almát, én pedig nem ellenkeztem. Hazudnék, ha azt mondanám, azért nem tettem, mert büszkén mertem vállalni hibáim következményeit. Az igazság az, hogy akkorra már olyannyira lebénított a tudat, hogy megszegtem a lánynak, akit szeretek és magamnak tett ígéretemet, hogy már ezen sem tudtam elgondolkodni. Lelki szemem előtt csak az arcát láttam, tengerkék szemeit, édes nevetését. Hallottam a hangom, ahogy ígéretet teszek neki, s felszínre tört a kép, mikor könnyes, mégis bizakodó arcocskával bólintott, s elfordult, hogy ne lássam sírni.

A remegés felerősödött, a vikingek pedig kajánul nevettek. Megígértem neki! Megígértem neki, hogy visszatérek hozzá, hogy magammal viszem, s olyan boldogságot nyújtok majd neki, amilyet mindig is érdemelt. Ennek ellenére mit tettem? Örök kárhozatra ítéltem, kétségem nincs, várt rám élete végéig álmodozva és reménykedve, s ezzel elutasította az élet bárminemű boldogságát. Mert ez a remény olyannyira egyirányú, hogy nem is láthatott más utat a boldogsághoz, így tettem én – aki a leginkább vidámnak kívántam látni – vigasztalhatatlanul szomorúvá.

Egy részem felteszi a kérdést, mi mást tehettél volna? De már jön is a válasz, bármit! Bármi jobb lett volna az ő életének romba döntésénél.

Mikor Toko megfeszítette íját, s engem néhány pillanat választott el a halál csókjától, lehunytam szemem, s olyan mély levegőt szívtam, mint amilyet a fa egy ezredéves élet lezárásaképpen. S az én levegőm, az én életem rövid ideje emlékekkel volt teli, s ez mámorossá, boldoggá tette végső percemet. Mert a fa évezredes bölcsessége semmi életemnek egy parányi időszakához képest, mikor ő, Audria fogta kezem, ölelt és szeretett tiszta szívének teljes egészével. Minden kínt, minden gyötrelmet felülmúlt ez, bár ki nem oltotta, de kimagaslott minden emlék közül, így a halál előtt apró jelenetek törtek felszínre. Hiszen minek a hatalom, ha nincs ki kordában tartsa? Minek az erő, ha nincs kit oltalmazni vele? Minek szív, ha nincs kit szeretni? Ezen gondolatok társaságában láttam magam előtt az én kedves Audriámat, s értékeltem át az életem egy szempillantás alatt. De hát a hóvirág is a pusztító fagyban nyílik, s jobb is így, mert az örök álom békésen fedi le szemem.
Sok szörnyű dolgot tettem. Vannak dolgok, amiket megbántam, és vannak dolgok, amikért egy világot feladnék, hogy változtassak. Az utókor számára akár kedves, akár fájó emlék is maradok, hibáim ellenére büszkén, boldogan emelem fel a fejem, mert rohanó életemben tisztán és őszintén szerettem valakit, s e kevés idő alatt is annyira, amennyire más ember tíz emberöltő alatt sem lenne képes. Ez az, amiért életem értékesnek mondható. Ez alkotott belőlem jó embert.

S most, hogy a nyíl kikerülhetetlenül röpül felém megpillantom őt kedvesen kacagni, ami emlékeztet rá, milyen szép élet is áll mögöttem. Így hát nevetve, barátként fogadom az almára irányított édes csókot a haláltól úgy, mintha azt maga a szépségem adná.

1. fejezet – Érkezés

Tükörsima volt a tengervíz a hűvös tavaszi éjszakában, s az egyre csak kerekedő hold és az apró gyémántokként ragyogó csillagok olyan pontossággal rajzolódtak ki rajta, mintha a felszín alatt egy másik világ rejtőzne, egy másik égbolt csodás végtelensége nyújtózkodna azon túl, s ez az a pont, ahol a két világ találkozik. Mély álomba merült a tenger.
Fehér vitorlák tűntek fel a horizonton, majd egy hatalmas hajó bukkant fel a messzeségből. A tenger apró hullámokkal fogadta a vándort, a csillagok varázslatos módon táncolni kezdtek a felszínen, s mikor már elég messze haladt a hajó, újból elbóbiskoltak. A Suttogó némán siklott a vízen, csupán álomba simogatta a tengert, eszében sem volt felzaklatni.

Bo kormányos görcsösen markolászta a kormánykereket, s üveges szemekkel bámulta az égboltot. Mérges is volt, meg nem is, rákiabált volna társaira, de keblére is ölelte volna őket. Ó, hogy szunyókálna ő is, akár a többi huszonhárom! Már harmadik napja ő az éjszakai kormányosa a Suttogónak, pedig rajta kívül még négyen értenek a hajók kormányzásához. Ráadásul Bo a legidősebb a huszonnégy közül. Egykor vörös szakállát hófehérre festette az idő, az erős kezek most ráncosak, s olykor meg-megremegnek, és tekintélyes pocakot is növesztett az idő haladtával. Világoskék szeme azonban mit sem vesztett egykori méltóságából, s most a végtelennyi eget tükrözte. Mindaz, ami a hatalmas mélységű tengeren tükröződött, ott ragyogott az öreg szemében is, csupán kicsiben. Valóban jól esett volna, ha valamelyik társa elvállalta volna a terhes, fárasztó éjszakai kapitányságot, de hát hadd aludjanak csak a fiatalok, öreg ő már, nappal csak a terhére van mindenkinek.

Egy hullócsillag szelte át az eget, néhány pillanatig tartott csupán, mégis szemet gyönyörködtetően szép volt. Bo kormányos arcán szelíd mosoly jelent meg, szája megremegett az elfojtott örömtől, szeme pedig fátyolos lett ugyan, de könny nem csordult ki rajta. Milyen távol is van ez az ezüstös gyönyörűség, mégis képes beragyogni a sötétséget. Épp olyan, mint az emlékek. Itt, messzi tengereken oly messze kerültek az otthontól, az apró családjától – feleségétől, s unokájától. Ők az ő saját hullócsillagai – elérhetetlen a távolság közöttük, mégis elég csupán egy apró emlék, a feleségének időtlenül csillogó szeme, vagy kis unokájának boldog kacagása, és máris meglátja a fényt a dermesztő ürességben.
Ekkor erősebben markolta meg a kormánykereket, elszántan ráncolta homlokát, s mély levegőt szívott. Határozottan hajolt előre, mintha gyorsabban kívánna haladni, de ő maga is tudta, a kapitány megtiltotta a sebes tempót.

De mit tehetne? Elkapta a hév. Volt neki ugyanis egy fia, őt azonban megölték a királypártiak, mert szólni merészelt a haza becsületéért. Ezért is vannak már hónapok óta úton, ezért vannak távol a családtól, az otthontól. A haza becsületéért.

A fedélzet nyugati végében magaslat állott, ahonnan egy szoba nyílt. Ez volt az egyetlen, a többi mind lent volt, a fedélzet alatt, ámbár azok sem nevezhetőek szobáknak, csupán hálótermeknek. Lentről horkolások hallatszottak, csakhogy Bo kormányoson kívül még egy személy nem merült az álmok békés, mély tengerébe. Az illető a fedélzeti szoba tulajdonosa volt, Mikkel.

Egy hanyagul bevetett ágy, egy olajzöld szőnyeg, ütött-kopott, apró szekrény, amin néhány könyv, egy régi nyaklánc, és a ládája hevert, valamint egy íróasztal, ami fölött ezekben az órákban is könyökölt. Ennyiből állt csupán a szoba. Az íróasztalon égett a mécses, Mikkel pedig egy rongyos könyvet tanulmányozott át újra és újra, mint ahogyan azt az elmúlt hónapok alatt számtalanszor megtette már, és biztos volt benne, hogy kismilliószor megteszi még a jövőben is. Szőkésbarna haja mostanában örökké kócos a tengeri széltől, arcát borosta nőtte, csokoládébarna, amúgy örökké barátságos, ám mostanában leginkább csalódott szemeivel pedig csakúgy falta a szavakat, de csak nem jött rá az összefüggésekre. Magas homlokát ráncolta, majd türelmetlenül felsóhajtott. Termetes, izmos teste nem vágyik már a szoba zártságára, ifjú szelleme majd szétrobban az energiától! De nem tehet mást. Huszonhárom társa várja parancsát minden nap, hónapok óta.

Ó, fogalmazna pontosabban ez az átkozott hajónapló! Még az egyik őse hagyta ezt a fiára, az pedig annak a fiára, s így ment egészen addig, míg Mikkel tulajdonába nem került. Egy napló ez, ami az őse hajózásait írja le, amint Európa déli partját járják be, nyomukban a vikingekkel. Mégis ez az egyetlen nyom, amin elindulhatott a huszonöt fős kis sereg, akik elhatározták, visszaszerzik a dicsőséget Dániának.

Őrültség, egy ostoba kitaláció. Így fogalmaztak a királypártiak arról a legendáról, ami magában hordozza az egyetlen lehetőséget, hogy újra felragyogjon az ország. Ennek a legendának a főszereplője egy régvolt király, Kékfogú Harald, akit még a vikingek is féltek. Ezen legenda nyomában indult el Mikkel csapata a Suttogóval, hogy visszaszerezhessék az ősi király dicső vérvonalának hatalmát, s Dánia újból felvirágozhasson, mint egykor régen, s ezzel az otthon dúló polgárháború is végre véget érjen. A királypártiak azonban a nyomukban vannak, s minden áron igyekeznek megakadályozni, hogy a Suttogó hajósai visszaszerezzék az ősi király leszármazottjának hatalmát.

Mikkel panaszosan sóhajtott, majd visszalapozott egészen az első oldalig, és halkan felolvasta a bevezetőt:

Hajóra, Fiam, ez apámnak könyve,

Vár reád síró asszonyának könnye.

Türelmetlenül csóválta meg a fejét. Ez a két sor említi csupán a síró asszonyt, ami a legenda egyik legfontosabb része, de a további oldalakban egyetlen szót sem szól többé róla. A napló csupán az őse érzéseit, a vikingekkel vívott furfangos harcaikat, az ő és két barátjának szerelmét jegyzi le, semmi mást.

– Lehet, hogy valóban őrültség – csóválta meg fejét. – Talán fel kellene hagynom vele.
A szekrényen nyugvó nyaklánc hirtelen hangos puffanással egy könyvnek ütközött, Mikkel pedig riadtan kapta fel fejét. A régi medál láttán azonban elszorult a torka.
Igaz, a naplót követve nem olyan régen kikötöttek egy spanyol városban, ahol hamarosan rá is bukkantak az egyik nyakláncra, a legenda egyik ereklyéjére, ami szörnyű titkokat hordoz magában. Óriási áldozata volt, s Mikkel rendíthetetlen hite a szent ügyben azóta remegő lábakon áll. Ez a siker ugyanis Anders életébe került, az apró csapat huszonötödik tagja, Mikkel legjobb barátjának élete volt az ár, s egyre csak azt a kérdést latolgatja a kapitány, megérte-e. Mérhetetlen magány öntötte el, mindahányszor arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő a felelős barátja haláláért.

Mióta Anders elment, néha furcsa dolgok történnek a hajón, leggyakrabban Mikkel körül. A matrózok, különösképpen a két legifjabb, a tizenhat éves Kasper és Jesper olyan elméletet koholtak ennek megválaszolására, miszerint Anders lelke a hajón lézeng, hogy bosszút álljon rajtuk. Nevetséges, teremti le őket ilyenkor mindig Mikkel, „Anders a valaha élt legjóságosabb ember volt, és erről nem nyithattok vitát”, szokta mondani. Ilyenkor a két fiú restellően hajtja le fejét, majd, ha a kapitány már elég messze jár, tervezgetni kezdik az újabb szeánszokat.
 – Biztosan megremegett az öreg Bo keze a kormánykereket szorítva, és a hajó elmozdult – magyarázta meg magának, s bizalmatlanul méregette a nyakéket. Ezután megnyalta két ujját, s eloltotta a mécsest, így teljes sötétségbe burkolózott a Suttogó, Mikkel pedig ágyába bújt, s egy ideig még némán bámult ki a kerek kis ablakon a csillagos égre. Egészen biztos volt benne, hogy Anders is onnan néz most le rá, nyugalomra lelt odafent, s nem bolyong közöttük. Megérdemli a nyugalmat.

Jobb oldalára fordult, és hagyta, hogy elnyomja az álom. Holnap megérkeznek Venustas szigetére, és ha a napló igazat mond, ott vár rájuk a következő ereklye.

*

Nem sokkal azután ébredt reggel Mikkel, hogy a felkelő napnak első sugarai beillantak az ablakon, s vidáman játszadoztak a kapitány arcán, kellemes tavaszi meleggel simogatva. Ekkor aztán felkelt, bele-belelapozott még a hajónaplóba, majd gondosan ládája oltalmába rejtette sok egyéb holmijával együtt, különösen odafigyelve a medálra.

Mikor kilépett a szoba állott melegéből, mélyet lélegzett a friss reggeli szellőből, majd felmérte, mi történik a fedélzeten. Az öreg Bo kormányost éppen akkor váltotta le Nikolaj kormányos, Mikkel pedig átlátva a helyzetet, sokat tudóan vonta fel dús, barna szemöldökét. A nyakigláb, szőke hajú Nikolaj a legnagyobb munkakerülő közülük, pontosan tudja ő maga is, hogy egy órán belül a hajó kiköt Venustas szigetén. Csupán azért veszi át most a kormánykereket, hogy amikor újra hajóra szállnak, az éjszakai kapitányság alól felmentse magát arra hivatkozva, hogy a legutóbbi alkalommal is ő vezette a hajót. No rendben van, gondolta, a következő három éjszaka ő lesz a kormányos. Jó néhányan a hajó feladataiban segédkeztek, páran tétlenül mászkáltak és bámulták a messzi kékséget, ketten azonban más elfoglaltságot találtak. Kasper és Jesper a fedélzetnek egy gerendáját fűrészelték le, hogy aztán a szerzett faanyagból apró, szúrós nyilakat készítsenek, s mikor senki sem figyel rájuk, hátulról szurkálják vele az embereket, s váltig állíthassák, a hajón csakugyan kísértet jár, mert nekik bizony semmi közül a dologhoz.

– Mihasznák! – kiáltott rájuk Mikkel dühösen. Erre mindketten riadtan felpattantak, Kasper pedig maga mögé hajította a fűrészt. – Mit csináltok már megint?

– Mi, Mikkel kapitány? – kérdezte meglepetten Jesper. A két fiú majdhogynem annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a különbség annyiban mutatkozott, hogy Kasper fél fejjel magasabb volt, haja vöröses szőke, míg Jesperé aranyszínű, de mindkettejük arcán szeplők sokasága mutatkozott, zöld szemükben komiszság csillogott, s arcvonásaikat mintha ugyanazon művész keze alkotta volna, pedig még csak nem is voltak testvérek.

– Igen, igen, ti!

–        Mi, uram, semmit – válaszolta határozottan Jesper.

– Ne mondd, hogy semmit, te csirkefogó, amikor a saját szememmel láttam, hogy a gerendát fűrészeltétek. Mi történt legutóbb, mikor hajót szereltetek?

– Majdnem elsüllyedt a Suttogó – felelte habozva Kasper.

– Ha még egyszer meglátom, az éhes cápák főfogásai lesztek mind a ketten, mert kihajítalak benneteket a nyílt tengeren – mondta.

– Értettük, Mikkel kapitány – bólogatott Kasper, majd Mikkel a hajó nyugati oldalához sietett, s a korlátra könyökölt. Nem sokkal később újból heves, kapkodó fűrészelést hallott, de úgy döntött, jobb, ha nem foglalkozik a dologgal. Lehunyta hát a szemét, és elszámolt tízig.
 Kis idő múlva egy apró sziget tűnt fel a horizonton, ámbár a világítótornyot régebb óta látták már. A kapitány kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vehesse a szigetet, s mikor megbizonyosodott afelől, hogy jó helyen járnak, elkiáltotta magát:

– Nikolaj kormányos! Előttünk Venustas szigete. Megérkeztünk.

– Értettem, Mikkel kapitány – bólintott, és a szigetnek vette az irányt.
Venustas egy egészen apró város volt, Itáliához tartozott ugyan, de messze eső sziget ez. A kereskedőknek azonban fontos megállópont, adtak is el itt árukat, de a legfőbb hasznuk az, hogy itt rejtették el a tiltott holmiikat, amit nem engedtek be az országba, s mikor továbbálltak, csak vissza kellett jönniük a szigetre, felvenni azt, és már mehettek is tovább. Éppen ezért kereskedőhajók sokasága pihent a kikötőkben, s a piac valósággal nyüzsgött a hangos lakosságtól. A legtöbb helybéli latin vérű volt, de akadt sok más európai is. Ez azonban nem jelentett problémát, a Suttogó csapata ugyanis több nyelven beszélt folyékonyan, és az olasz is köztük volt.

A legénység legtöbbje is a korláthoz sereglett, s így nézték a mozgalmas kis városkát. Ahogy elhaladtak a part mellett, egy aranyfogú vénember vigyorgott rájuk, akiről már az első pillantásra lerítt, hogy sötét ügyletek okán tartózkodott a szigeten. Még le sem szálltak a hajóról, lelkes árusok máris kihagyhatatlan ajánlatokat tettek, s fűzős ruhás, feketehajú lányok integettek a legénységnek. A kikötőmester heves mozdulatokkal jelezte Nikolaj kormányosnak, hol köthet ki, s miközben egyre lassabban siklott a hajó, a csapat egyre csak izgatottabb lett, hogy végre újból szárazföldre léphetnek, emberek között járhatnak, és feltüzelte őket a remény, hogy talán itt meglelik a második nyakéket. Jesper hirtelen mozdulattal mutatott a sziget felé Kaspernek, mire Mikkel is odakapta tekintetét. Egy világosbarna hajú lány igyekezett a hajó mellett egy kosarat cipelve, hosszú ruhája éppoly fehér, mint bőre, s kíváncsian tekintett fel tengerkék szemével a hajóra. Mikor pillantása találkozott Mikkelével, zavartalanul fordította vissza fejét az útra, s folytatta sebes lépteit.
 Mikkel hagyta el elsőként a Suttogót, mögötte libasorban haladtak a többiek a keskeny mólón, s a város egyik főembere, az olasz származású Carlo már várt rájuk. Amikor már mind a huszonnégyen a nyüzsgő kikötő szélén álltak, Carlo nyájasan elmosolyodott.

– Isten hozott benneteket Venustas városában – mondta. – Amint megkaptam Mikkel levelét, a legjobb szobákat foglaltam le a fogadóban, s a legkiválóbb borokat rendeltem meg nektek. Ennek a közösségnek történelme sokat köszönhet őseiteknek, mi ugyanis nem felejtettük el, hogy ők védelmezték a mi atyáinkat és anyáinkat sok-sok évvel ezelőtt a vikingek támadásaitól.
Mikkel savanyúan elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy Carlo családja csupán néhány nemzedéke él itt, a tekintélyes juss reményében, amit meg is kaptak.

– Így tehát tegyétek, mi kedvetekre való, s maradjatok csak, ameddig jónak érzitek! Az egész sziget örömmel lát el benneteket.

A hajóról látott, kosarat cipelő, fehérruhás lány némán sietett Carlo mellé, s alaposan végigmérte a csapatot. A férfi türelmetlenül tekintett a lányra, majd mosolyt erőltetett az arcára.

– Kívánsz esetleg valamit mondani? – A lány hosszú hajába kapott a szél. Csupán egyetlen vékony fonatot viselt, ezen kívül az egészet leengedve hordta.

– Ezt a szüleim küldik – mondta végül, és letette a kosarat Carlo lába elé. – Illetve várják önt vacsorára.

– Köszönöm, drágám. Remélem, te is ott leszel.

– Természetesen – bólintott tisztelettudóan a gyönyörű lány, majd egyetlen pillantást vetett Mikkelre, s sietős léptekkel távozott.

– Akkor hát mindent köszönünk – lépett előre a kapitány. – Nekünk pedig…

– A lányok elkísérnek benneteket a fogadóba – mutatott a három olasz lányra, majd halkabbra fogta hangját, hogy csak Mikkel hallhassa. – Nekünk pedig magunk között kell a részleteket megtárgyalnunk, hogy senki se hallja. Menj velük, pihend ki magad, majd gyere el délután a hivatalba, ott mindent megbeszélünk. – Mikkel egyetlen bólintással válaszolt, majd csatlakozott társaihoz, s megindultak a fogadó felé, a csinos lányokat követve.

2. Fejezet – Tündérmesék

 A fogadó a belváros északi részén állott, csupán néhány kacskaringós utca választotta el a kertvárostól. Téglából építették, s még a legjobb indulattal sem nevezhető ízlésesnek. A bejáraton belépve a földszinten egy nagy térségben találja magát az ember kisebb-nagyobb asztalokkal megtömve, s ugyan étteremként szolgált, sokkal inkább nevezhető kocsmának, hisz az emberek vagy iszogattak, vagy beszélgettek, kártyázgattak, vagy mindet egyszerre, de Mikkel egyetlen embert sem fedezett fel, aki valamiféle ételt fogyasztana el. A recsegő parketta a lábuk alatt fából készült, amit nem kímélt az idő múlása, néhány foltban csak úgy fehérlett, úgy elkopott már, másutt olyan italok színét őrizte, amit ember kisikálni nem képes. A falak ütött-kopottak voltak már, meg sem lehet állapítani, milyen színűek lehettek újonnan, a faasztalokon pedig mellőzték a terítőt. A recepciónak a vörös téglából épített pult szolgált, ahonnan az ételeket, de főként az italokat szolgálták fel, előtte kerek faszékek, s egy pincérnő is ott szorgoskodott. Az egész helyiségben füstszag volt, ennek ellenére a hangulat mégis vidám, amint megérkezett a legénység, feszültségük nyomban elillant, feloldódott a társaság. Egy recsegő csigalépcső vezetett fel a szobák felé, amik két emeletet foglaltak el, ám tekintve, hogy a fogadó férőhelye nem túl nagy, s összesen csak tizenhét szoba volt kiadó, ezért egypáran osztoztak a szobákon.

Mikkel szobája némiképp nagyobb volt a többiekénél, de ezt kiegyenlítette az ablak kilátása, az övé ugyanis nem a városra nézett, hanem a sziget szívére, ahol egy kisebb hegy emelkedik, erdővel beborítva. Szekrényben, ágyban s íróasztalban részesedett, s nem tudván mennyi időt kell a szigeten tölteniük, nekilátott a kipakolásnak.

Társai már minden bizonnyal végeztek ezzel, s erre a megállapításra az ordítozások és hahotázások hallatán jutott. Ahogyan ismerte őket, drága barátait, mind megisznak egy nagy korsóval, majd szélnek erednek, hogy felfedezzék a várost. Csak ő kuksol egyedül a szobájában, de Mikkel nem hibáztatott senkit, amiért nem hívták, mert alaposan rászolgált erre.
 Az ötlet, hogy szálljanak hajóra, s induljanak el a rúnakövekért a hajónapló nyomán, még apjáé volt, aki nagy népszerűségnek örvendett, s ha valaki, hát ő volt a királyellenesek vezetője. Vezetőegyéniség volt vitathatatlanul, olyasvalaki, aki irányítani tudna egy szabadszellemű legénységet, ugyanakkor végtelenül nyitott és barátságos, s talán ő volt az egyik oka, amiért egyre szélesedett a lázadók köre. Annyira összehangolta, annyira közel hozta egymáshoz híveit, hogy szinte már egy család voltak. S Dániában ezekben a szörnyű időkben ha valamivel, hát ezzel lehet hatni az emberekre – a családdal. Sok rokon és barát veszett már oda, egyesek maguk maradtak, ő viszont megteremtette azt a harmóniát és baráti hangulatot, ami mentsvárként szolgált ebben a vérzuhatagban. Legelszántabb híveivel, így legjobb barátaival már össze is állt a legénység, a Suttogó útra kész volt, ám az indulás előtt néhány nappal a királypártiak meggyilkolták. Mind a huszonötűket lesújtották az események, ugyanakkor a tragédia felbuzdította őket. Elég már az áldozatokból! Elég Dánia hanyatlásából, az árulásokból! Elég, hogy testvér fordult testvér ellen! Mivel egyedüli fia Mikkel volt, s csak neki volt jogosultsága a hajónapló birtoklására, hiszen apáról fiúra szállt már a családban hosszú évszázadok óta, a jó Harald idejétől, vonakodva is, de őt nevezték ki kapitánnyá.

Mikkel mindössze huszonegy éves, s minden erejét abba ölte bele, hogy olyan legyen, akár az apja. Az út elején kivételes kapitánynak bizonyult, fiatal kora ellenére mintha apja összes készségével, erényével és tudásával állt volna előttük. A szörnyűségekhez képest jókedvű és reményteljes, mindenkivel türelmes, s a Suttogón elhúzódó hosszú éjjelek és nappalok mind tartogattak nevetést, s a legénység szívébe olykor a társaikon végignézvén olyan melegség telepedett le, ami megkezdte felolvasztani azt a szörnyű dermedtséget, amit önmaguk kreáltak a borzalmak túlvészelése végett, hiszen mindezt egyszerűbb átélni vakon, siketen, érzéketlenül. A legénység szemében pedig a fiatal kapitány tántoríthatatlan volt… Legalább is ők így látták. Így látták, mert ezt mutatta, de belül semmivel sem volt erősebb, mint egy megtört, sok tragédiát átélt kisfiú, aki elkeseredetten hajkurássza a lehetőséget, hogy visszaforgassa az idő kerekét, hogy mindent visszaállítson. Pedig az ő esetében ez teljesen kizárt volt. Sem ember, sem Isten nem képes visszahozni azokat, akik elmúltak, ahogyan a kiábrándult, idejüket vesztett eszmék világát sem. Így hát néha elég volt egy-egy kételkedő mondtat, s Mikkelt olyannyira letörte, olyannyira összetiporta benne illúzióinak boldog, szebb jövőt remélő mámorát, hogy jobbnak látta, ha bevonul kabinjába.

Egyvalakit ismert, aki pontosan tudta, tapasztalta, miket veszített, s aki mindig tudott mondani valamit, amitől elképzelései egyszerre újból felcsaptak. Ez történetesen a legjobb barátja volt, az örökké vigyorgó, csupa szív Anders, s bár soha, senki nem mondta ki, ő tartotta egyben a kis sereget. Mindenki megértette a kapitány letörtségét barátja elvesztése után, próbálták vigasztalni, de mindig mogorván fordult el a jót akaró baráti támogatástól, amiben szánakozást látott. S bár apjától örökölt gyönyörű, sötétbarna, végtelenül barátságos és jóságos szemei még mindig csillogtak, ott lappangott benne az a gyász és keserűség, amiről örökké kedélyes társai tisztában voltak, hogy a legkevésbé sem megalapozatlan, mégis kerülték pillantását, nehogy újból romba dőljenek.

– Ha ma este nem rúgok be, akkor a sör fog berúgni tőlem – harsogta az ajtó mögül Lasse, mire többen nevetésbe kezdtek, s Mikkel maga is elmosolyodott. Ezután bekopogtatott ajtaján a mostanában oly gyakori vendége, a magány, sóhajtott egyet és az ablakhoz könyökölt. Az erdős hegyet bámulva azonban rögtön fel is szisszent:

– Én erről már olvastam!

Rohant is az íróasztalhoz, hogy fellapozza öreg hajónaplóját.

„Csak feküdtünk a parton, s néztük a ragyogó holdat. Az teljes volt, s egész. Jobbra tekintettem, ő pedig rám mosolygott. Visszamosolyogtam, és rögtön éreztem, most, hogy ő itt van mellettem, én is épp olyan vagyok, mint az esti égbolt ura, a hold. Teljességemben ragyogtam. Egyszer csak távoli hajók fénye tűnt fel a messzeségben.

– Kik lehetnek azok? – kérdezte kétségbeesve Audria.

– Valószínűleg a vikingek – sóhajtottam.

– Fel fogják dúlni a várost? Egyszer már megtették.

– Akkor meg is védtünk benneteket – nyugtattam meg. – Nem kell aggódnod. Egész utunk során követtek minket, de egyszer sem szálltak partra. Olyan ez, mintha csupán kémlelnének minket. – Ezután sokáig csak hallgattunk, s mint ahogyan azt jósoltam, a távoli hajók lehorgonyoztak a messzeségben. Sok idő múlván szólalt csupán meg újból.

– El fogsz menni? – kérdezte.

Némán néztem rá néhány pillanatig, majd feleltem:

– Nem tudom még, mit hoz a holnap.

Ekkor Audria arca felragyogott, mint egy csodálatos angyalé.

– Kívánod tudni? Szeretnél beletekinteni a jövőbe?

– Lehetséges ez? – ütköztem meg. Hallottam már a sziget különös legendáiról, de nem gondoltam valósnak őket. Audria válaszul megragadta a kezem, s a város irányába vezetett.

 – Hová megyünk?

– Túl a városon, fel a hegyre – mondta lelkesen, s csak ment tovább rendíthetetlenül. Ekkor megtorpantam.

– Az asszonyok megtiltották, hogy a hegyre menjen a legénységünk, mert az erdőben állításuk szerint az őslakosok laknak, s a hegy tetején van a tanyájuk.

Erre kacagni kezdett – mintha az angyalok ezüstös haranggal csilingelnének.

– Az a mi szent hegyünk. Az asszonyok az őseink szellemeit nevezik őslakosoknak, s kísértethistóriákat koholva próbálják távol tartani az idegeneket a kincsünktől – magyarázta.

Hosszú volt az út a hegy tetejére, s a sötétség leple alatt démonok tűntek fel ott, ahol nem volt semmi, s hangok riogattak a némaságban. Fáradalmas gyaloglás után végre felértünk, s megszemléltem a környezetet. Kétség kívül gondozták a helyet. Egy templom volt emelve a rét közepén, szobrok azokról, akik bátorságukkal, s becsületükkel tettek a hazáért, s egy sírkert. Ez a hely volt a sziget temetője. Egy bagoly kezdett huhogni, mi pedig összerezzentünk. Ezután vezetett tovább, egészen egy szikláskert tövéig, ahol egy szökőkút folydogált. Egy márványból faragott angyal öntötte aranyvödréből a vizet, s mellette három hajóst ábrázoló szobor tekintett mélabús ábrázattal a nagy kehelybe, ahová az angyal öntötte vizét, a kehelyből pedig patakként folyt tovább, le a városba, hogy aztán a tengerbe torkolhasson.

– Ezt még őseink alkották a római időkben – mondta halkan. – Az angyal Lunát ábrázolja, a hold istennőjét. Ha a kehelybe nézel, olyan dolgoknak tudója leszel, aminek senki más nem lehet birtokában ezen a világon. De jól vigyázz! Csak egyet kívánhatsz látni, különben az ég megbüntet. Híre kélt a birodalomban a kútnak varázsa, s hajósok érkeztek, hogy megtudhassák a teljes világnak jövőjét. A legenda szerint abban a pillanatban, mikor beletekintettek a vízbe, Luna haragos szempárja jelent meg előttük, s azok nyomban kővé dermedtek – mutatott a három hajósra.

– Mit mutat hát a kehely? – kérdeztem habozva.

– Amire megkéred – felelte Audria szelíden. – Csak gondolnod kell valamire, és a kehely emlékeket mutat majd neked.

– Miféle emlékeket?

– Emlékeket a múltból és a jövőből. S majd ősök szellemei jelennek meg körülötted, akiket senki sem láthat. Szellemek, akik régmúlt időkben éltek, akik még csak ezután fognak élni, és akik sohasem fognak létezni. Szellemek, akik késztetni fognak arra, hogy úgy cselekedj, ahogyan azt a kehelyben láttad.

Mikor elhallgatott, mély lélegzetet vettem, s beletekintettem a kristálytiszta víz tükrébe. Az érzés leírhatatlan volt. Mindaz, amit láttam, mindaz, amit hallottam, vízió volt csupán, mámor és téboly, mégis minden valódi és igazi. Egy percet mélázhattam a kehelyben, majd pedig a csillagok felé emeltem fejem.

– Mit láttál? – kérdezte Audria.

– Ekkor a szemébe néztem, de nem szóltam egy szót sem. Könnytől lett fátyolos két tengerkék szeme, s tudta pontosan, milyen jövő vár ránk.”

 

– Akkor talán mégsem a halál torkába vezet minket ez a vacak – mondta Mikkel, majd megcsóválta fejét. – De legalább írna valami értelmeset! Tündérmese tündérmese hátán, semmi több. Legalább tudok majd esti meséket mondani a gyerekeimnek – nevetett föl, majd becsukta a könyvecskét.

Mikkel ezután úgy látta, ha még korán lenne elindulni Carlohoz, leül az étkezőbe, s eszik valamit, azzal is had teljen az idő. Így hát kényelmes tempóban, a csigalépcsőn minden lépését megfontolva, nehogy valami baleset történjék levánszorgott, s leült a pult elé. A sötétbarna hajú, túl jól táplált fiatal pincérnő szerfelett nyájas, már-már bálványozó tekintettel meredt a kapitányra, s sípoló hangon szólalt meg:

– Á, egy dánuraság! A nevem Dorottea – nyújtotta kezét nagy hévvel.

– Örülök, hogy megismerhetem – mosolyodott el. – A nevem Mikkel Jacobsen.

– Kérem Mikkel, hagyjuk a formalitásokat, tegezzen bátran! – nevetett. – Szolgálhatok valamivel?

– Egy kis levessel – bólintott.

Dorottea már rohant is, s Mikkel kis híján elnevette magát. Mikor Dorottea visszaért, a szemét le sem vette a kapitány arcáról, s olyannyira belemélyedt annak tanulmányozásába, hogy észre sem vette egyik vendégét, aki egy poharat hozott vissza, így a nő nagy lendülettel beleszaladt az öregbe, így a leves majdnem Mikkelre borult.

– Jaj, micsoda kellemetlenség! – sipította. – Hogy lehet ennyire figyelmetlen? Majdnem ráömlött szegény dán barátunkra a forró leves!

– Nagyon sajnálom, nem szándékos volt – szabadkozott az öreg.
Dorottea letette Mikkel elé a levest, mire az nekilátott. Legkevésbé sem volt forrónak mondható, sőt, ha ráborult volna, egy hidegzuhanynak is fel lehetett volna fogni a dolgot. Az íze pedig olyan volt, mintha már jó néhány napja a lábasban állna, amire őszintén szólva, meg is volt az esély. A férfi elfintorodott, de mikor a levesből föltekintve az együgyűen vigyorgó Dorotteával találta szemben magát, aki kényelembe helyezkedett a széken, majdhogynem félrenyelt.

– Meg vagytok elégedve a szobákkal? – kérdezte.

– Természetesen! Hálás köszönettel tartozunk érte.

– Ugyan! – legyintett a nő. – Tudod, nem nézel úgy ki, mint egy dán.
Mikkelnek azon nyomban felszaladt a szemöldöke, s hiába is próbálta, nem lehetett visszatuszkolni a helyére.

– Én úgy tudom – folytatta –, hogy az északiak mind fehér bőrűek, szőkék és kék a szemük. Neked viszont csodás barna szemeid vannak, a hajad is világosbarna, és a bőrödet megfogta a nap – sóhajtott ábrándozva, majd érezve a helyzet kínosságát, elvörösödött.
Mikkel egy ideig nem tudott mit válaszolni, majd krákogott egyet.

– Öhm… Ez nem törvényszerű. Attól, hogy valaki eltér a szokottól, ha barna a szeme, még ugyanolyan dán. És tudom is felmenőimet, de ha nem is így lenne, szívemben és lelkemben annak érzem és vallom magam, és ez a lényeg.

– A külsőd akkor is…

– Látod ez a baj a magadfajtákkal – csóválta meg fejét a kapitány. – Számotokra mindent a külsőségek határoznak meg, az alapján ítélitek meg az embereket, s közben elfelejtitek, hogy a csomagolás mögött van a valódi személy. Bárki tud bárminek látszódni, felvenni akármilyen szerepet, de a belső, a lélek, a világszemlélet határozza meg kilétünk, és ezért lehet titeket ilyen könnyen megtéveszteni.

Dorottea egy pillanatig a homlokát ráncolta, majd felpattant.

– Egészségére, uram! – mondta sértődötten, s a pulthoz viharzott.
Mikkel elmosolyodott. Jól ismerte az ilyesfajta embereket, s megpróbálta nem komolyan venni őket, mert türelmetlensége tetőfokára hág az ilyen beszélgetések során. Ámbár nem is igazán lehet ezeket beszélgetésnek nevezni, mert mihelyst olyat hall meg, amit ő nem gondol helyesnek vagy igaznak, se szó, se beszéd, abbahagyja a társalgást, s a továbbiakban meg sem szólal.
 A kapitány a leves felénél föladta, visszavitte a pulthoz, s kifizette.

– Viszont látásra! – mondta, mire Dorottea a szekrényben pakolászva, rá se nézve bólintott.
Mikkel ezután megindult Carlohoz, s pontosan tudta, hogy ez a beszélgetés fogja eldönteni, hogy meddig kell e dohos fogadót tovább koptatniuk… ha csak addig rájuk nem dől.